Emmausi tanitványok III rész

Igehirdetési sorozat az emmausi tanítványokról III rész

1 Nap Imádság és hitvallás Text Luk.24,29a

            Urunk kegyelméből folytatjuk és befejezzük azt az igehirdetési sorozatot, amit két évvel ezelőtt elkezdtünk az emmausi tanítványokról. Egy csodálatosan gazdag történet ez, aminek megpróbáltuk -és ezen a héten is azt tesszük- mélységeit és magasságait kibontani s a mi életünkre alkalmazni.

            A mai igehirdetés címe: imádság és hitvallás. A kettő között szoros kapcsolat van.  Az imádság hitvallás is és a hitvallást csak imádságos lélekkel lehet elmondani. Világos kell legyen számunkra , hogy minden imádság, amit Istennek elmondunk ugyanakkor hitvallás is. Az imában mi Isten nevét hívjuk segítségül és ilyenkor megvalljuk, hogy ő az Isten, aki hatalmas, hogy megcselekedje azt, amit kérünk, amint azt is hisszük, hogy ő meghallgatja a mi imádságunkat. Ha mi ezt nem hinnénk, nem is imádkoznánk. Aki hit nélkül imádkozik, az levegőt vagdos. A hit nélküli imádságot nem is lehet imádságnak nevezni. Aki Isten elé járul, annak hinnie kell, hogy ő létezik és megjutalmazza azokat, akik őt keresik.

            Egy olyan világban, amelyik már nem akar tudni Istenről és nincs benne hely számára, mert úgymond „nagykorú „ lett, egy ilyen világban minden ima hitvallás. Nagy baj az, amikor a keresztyén emberek már nem imádkoznak, a nagy kérdés az, hogy az ilyen emberek nevezhetők-e egyáltalán keresztyénnek? Mi imádkozunk-e, merünk-e olyan helyen is imádkozni, ahol már senki sem imádkozik, merünk-e ott imádkozni, ahol mások csak káromkodnak és gúnyolódnak? Merünk-e csendet kérni egy asztalnál, hogy elmondjuk étkezés előtt vagy után az imát? 

            De ez fordítva is igaz. Hogy tudnánk vallást tenni ima nélkül? De ki is merne vallást tenni, ha előtte nem imádkozna? Minden hitvallás, minden vallástétel mögött egy ima áll. Hisz csak így lehetséges ez. Imádság nélkül senki sem tudna bizonyságot tenni, ezért örökre jegyezzük meg: az imádság és a hitvallás mindig kéz a kézben haladnak egymással. A két emmausi tanítvány, amikor a még mindig idegenként velük levő Jézus úgy tesz, mintha tovább akarna menni, akkor a két tanítvány kéréssel fordul az idegenhez. Maradj velünk, mert mindjárt este van. Ez egyszerre imádság és hitvallás. Egy imádságos lelkületü hitvallás és egy hitvalló imádság.

            Ebben a kérésben: maradj velünk, azt vallják meg az emmausi vándorok, hogy ez az idegen, aki velük együtt tette meg a 11 kilómétert, sokat jelentett számukra. Egy szoros kapcsolat alakult ki e pár óra alatt és ő nélkülözhetetlen lett számukra. Valósággal kényszerítették, hogy maradjon velük. Ez nem csak egy illedelmességből elmondott mondat, ebben benne van a szívük vágya és bizonyságtétele. Valósággal útját állják és nem engedik tovább menni. Ebben az van, hogy ezt a beszélgetést és az időt, amit együtt tölthettek, nagyra értékelték. Még nem tudják, hogy ő a Krisztus, a Feltámadott Úr, aki most már örökre él, de már úgy ismerték meg, mint aki tud hallgatni, tud tanítani, vigasztalni, aki szemeket is tud nyitogatni. Most hogy kérik: maradj velünk, benne van ebben az a hitvallás, hogy nélkülözhetetlen lett a számukra. 

            Ez a kérés ugyanakkor hitvallás az Isten igéjének az erejéről. Ő az Emmaus felé vezető úton magyarázta nekik az Írásokat és ez számukra egy óriási élmény volt. Most, hogy az idegen tovább akar menni, tudatára ébrednek annak, hogy mennyire fog ő hiányozni nekik és ezért teljes szívvel kérlelni kezdik: maradj velünk.

            Mit jelent számunkra a Biblia, az Isten igéje? Olyan természetesnek vesszük, hogy van, hogy olvashatjuk, hogy igehirdetést hallgathatunk. Gondoljunk csak bele, mi lenne ha egyszer nem lenne ige? Mi is lenne velünk? Vagy nyugodtan élnénk ige nélkül is tovább az életünket? Észre se vennénk a hiányát?

            Ebben a kérésben ott van az ő ragaszkodásuk is ehhez az idegenhez. Tudatára ébredtek annak, hogy ők sok dologban rosszul gondolkodtak, nem volt igazuk, de ennek az embernek igaza volt. Igaz, hogy keményen bánt velük, amikor ostobáknak, restszívűeknek nevezte őket, amikor nem akartak hinni az Írásoknak. Az is lehetett volna a reakciójuk: ha te így beszélsz velünk, akkor távozz, mégpedig minél hamarabb! Nem akarunk látni többet. Akkor egy távolság keletkezett volna közöttük és Jézus között, de ennek épp az ellenkezője történik. Egy szoros kapcsolat alakul ki közöttük és most, amikor az idegen tovább akar menni, kérlelik: maradj velünk!

            De ebben a kérésben ott van az a vágy, hogy ők többet akarnak tudni, tovább akarnak jutni a hitben és az ismeretben. Szemeik – anélkül, hogy észrevették volna- megnyíltak az Írások megértésére. Nem tudnak betelni azzal, amit hallottak és még többet akarnak tudni.

            Ez mindig is jellemzi az igazi hívők életét. Az ilyen ember nem azt gondolja magáról, hogy „ én már eleget tudok, engem ne tanítson neki” , hanem „ nagyon keveset tudok még, de szeretnék még sokkal többet tudni”. Ezért ezt a kérést mi is kell mondanunk, még a halálos ágyunkon is: maradj velem és taníts engem. Boldog ember az, aki élete egész idejében, gyermekkorától öregségéig ezt tudja mondani: maradj velem és taníts még többre engem!

            Ez a kérés egy komoly imádság is, ami szívünk mélyéről jön és ezt az imádságot a legjobb helyre címezték, ahhoz a Pásztorhoz, aki legeltette őket, aki tanította, intette, vigasztalta őket, a Feltámadott Krisztushoz. Ezen a napon minden megnyílt: először a sír, azután az ige, azután a szájuk, most pedig a szemük. Ezt a kérést nagy erővel mondják el, szinte kényszerítik őt a maradásra. Ez a szeretet kényszerítése, mert most minden azon áll vagy bukik, hogy ő marad-e vagy sem? Ha elmegy, ha továbbmegy, akkor ők visszaesnek a sötétségbe, a reménytelenségbe, akkor megint üres lesz az életük. És érdekes, hogy az idegen kéreti magát a maradásra. Jézus szívesen marad, de mégis kell őt kérni. Jézus tudja, hogy mire van szükségünk és mégis várja, örül annak, ha gyermekei mindent kérnek tőle.

            Különös, hogy mivel indokolják a maradást: mert már beesteledett. Ki megy tovább, ha beesteledett és sötétség szállt a tájra? Ezt senki se tenné, egyetlen utazó sem. Az emmausi tanítványok azt gondolják, hogy az idegennek az érdeke az, hogy velük maradjon. Mintha azt mondanák: ez  elvégre a te érdeked, hogy most ne menj tovább. De mi tudjuk, hogy ez sokkal inkább az ő érdekük volt. Ők maradtak volna sötétben és nem az idegen, hisz ő maga volt a világosság. Mert ha Jézus tovább megy, akkor ő csak félmunkát végzett volna ezeknek a tanítványoknak az életében. Akkor nem jutottak volna el a feltámadásig, az üdvösségig. Ez mindkét fél érdeke. Mindenek előtt az emmausi tanítványoké, de Jézusé is, hogy ne végezzen félmunkát, hisz az Atya nem ennyit kért tőle, hanem azt, hogy teljesen elvégezze a rá bízott munkát. A Krisztus név Felkentet jelent, őt Isten egy feladatra kente fel, egy isteni küldetéssel bízta meg. Ő majd el kell számoljon ennek a feladatnak az elvégzésével. Krisztus azért jött, hogy üdvözítsen, hogy elvezessen minket az örök életre. Igen az üdvösség kölcsönös érdek, ami érdekünk is, de a mi Megváltónk érdeke is, az Atya érdeke is. Így áll ilyen erős alaapokon, nem csak mi akarjuk, hanem a Szentháromság Isten is. Áldott legyen ezért neve.

2 Nap Meghallgatás Text. Luk.24,29b

            Mindnyájunk számára nagy kérdés, hogy meghallgatja-e Isten a mi imádságunkat? Ezen a kérdésen sokan gyötrődnek. Igaz-e az, amit a 65-ik zsoltár olyan bíztosan állít, hogy Isten meghallgatja az imádságot? Hisz ez a zsoltár Istent „könyörgést meghallgató”-nak nevezi. A mi énekeskönyvünk egyik szép éneke is így kezdődik:”Óh könyörgést meghallgató, édes Atya Mindenható”. De sok ember, közöttük hívő, templomba járó keresztyének is is azt mondhatják: de én ezt nem így tapasztaltam meg. Mert olyan régen imádkozom valamiért és mégsem teljesítette Isten az én imádságom. Ez egy olyan régi panasz, ami évezredek óta hangzik az emberek ajkán.

            Mi azt nagyon jól tudjuk, hogy miként kell imádkozni, hogy Isten azt akarja, hogy imádkozzunk, de utána mi történik, történik-e egyáltalán valami, az itt a nagy kérdés? Persze, sokaknak voltak csodálatos imameghallgatásai, de az én imámat miért nem hallgatja meg, kérdezik ilyenkor az emberek? Isten önkényes az imameghallgatásban? Egyik ember imáját meghallgatja, a másikét pedig nem? Vagy csak a nagyhitű, a nagy keresztyének imáját hallgatja meg? 

            Az örödög nagyon szereti ezt a kételkedést elhinteni a szívünkben és ügyesen azt akarja elhitetni velünk, hogy Isten nem hallgatja meg az imát.  A meg nem hallgatott imák pedig árnyként borulnak a hitéletünkre, és bizonytalanságba, sötétségbe és nagyon sokszor kétségbeesésbe sodornak minket.

            Ha a Bibliát vesszük példaként, az abban szereplő imameghallgatásokat megviszgáljuk, akkor ott azt is látjuk, hogy ott sem úgy történik az imameghallgatás, ahogy mi azt elképzeltük. Ott sem megy minden olyan simán. Gondoljunk csak Pál imáira, a 2Kor.12-ben, amikor azért imádkozik, hogy vétessék el testéből a tövis. Micsoda imatusakodás lehetett az! Hisz ezt  a tövist Pál egy súlyos akadálynak érezte az evangélium hirdetésében. Érthető, hogy ettől szeretett volna megszabadulni. De annak ellenére, hogy Pál háromszor is buzgón imádkozott a tövis elvételéért, az megmaradt. Ehelyett ezt a választ kapja: elég néked az én kegyelmem, az én erőm erőtlenség által végeztetik el.

            A nagy kérdés itt, hogy meghallgatta-e Isten a Pál imáját? Meg, de nem úgy ahogy azt Pál elképzelte és szerette volna. De mégis meghallgatta, mert azt a kegyelmet adta meg neki, ami által a tövis ellenére el tudta végezni munkáját. Az Úr igent mond az imára, úgy hogy azt mondja: nem! Ez is munkamódszere és ezzel ő nevel minket. Ezáltal elmélyíti és erősíti a hitünket. Így még jobban megismerjük Isten szeretetét és hogy ő mindenben jól és bölcsen cselekszik.

            Az emmausi tanítványok is imádkoznak: maradj velünk, mert immár beesteledett. Ez az ima meghallgatásra talál, de egészen más módon, mint ahogy ők azt elképzelték. A tanítványok nem tudták átlátni ennek a kérésnek a következményeit, mert az idegen sokkal többet ad nekik, mint amik ők elképzelni tudtak volna. A húsvét Ura meghallgatja ezt az imát, nem azért, mert ők ezt kérik, hanem azért, mert ez így van Isten dicsőségére.

            Ha Jézus tovább ment volna, akkor tényleg sötétbe került volna a tisztségét, a munkáját illetően. Hisz akkor nem végezte volna el azt a munkát, amit az Atya rá bízott. Hisz ő azért támadt fel, hogy a feltámadott életét szétossza másoknak, továbbadja az embereknek. Hogyne hallgatta volna meg ezt az imádságot, ami arra irányult, hogy ezek az emberek új életet nyerjenek? 

            Ő azért támadt fel. Hogy ilyen imádságokat meghallgasson, amikben őt magát az ő életét akarják megragadni. Ő ezt meg kell hallgassa, meg kell tegye, nem is az emmausi tanítványokért, hanem a mennyei Atyáért, azért mert ő ezt a feladatot kapta. Ez egy egyszerű kijelentés: bement, hogy velük maradjon. Ő aki a mai napon legyőzte a halált, aki megkötözte a Sátánt, most bemegy egy családi hajlékba Emmausban. Az Élet Fejedelme bemegy egy mindennapi házba, egy családi hajlékba.

            De ő azért támadott fel, hogy jelen legyen a mi mindennapi életünkben. Az ő győzelme meg kell valósuljon a mi kicsi, hétköznapi életünk legapróbb dolgaiban. Az az élet, amit ő megszerzett, az a győzelem, amit kivívott, nem a csillagokban van, nem ég és föld között lebeg, hanem ő azt megvalósítja, olyan hús-vér embereknek az életében, amilyenek mi is vagyunk, egy olyan házban, amilyen a mi házunk is. Itt látszik meg, hogy az ő munkája igazi és valóságos. 

            Az ő munkája egyszerűen annyi: bemenni emberek házába, bemenni emberek életébe és ott maradni. Az ő nagy győzelme kis emberek, kis életébe kerül bele. Ő nem azért támadt fel, hogy azonnal a mennybe menjen, először meg akarta mutatni, hogy ő mit tud elvégezni az emberi életekben, hogy a feltámadás ereje, mit tud elvégezni itt a földön. Ő azért támadott fel, hogy tudjon belépni emberek életébe és ott el tudja végezni a maga áldott munkáját. Ahova ő bemegy, ott minden megváltozik és meg fog látszani az ember életének konkrét dolgaiban. 

            Bement, hogy velük maradjon. Mi, akik tudjuk már, hogy mi történt, hogy tulajdonképpen nem maradt velük, feltesszük a kérdést: miért írja a Szentírás, hogy velük maradt, amikor tulajdonképpen nem maradt velük? Talán megpróbáljuk úgy megoldani a kérdést, hogy azt mondjuk: hát egy órácska is maradás! Pedig ő nem egy órára ment be, hanem azért, hogy örökre ott maradjon. Ez a kifejezés, hogy „velük maradjon” nagyon mély értelmű, nagyon sokatmondó. Tulajdonképpen ebben van ennek az egész történetnek a lényege. Már eddig is velük volt, mennyei tanítást adott nekik, hirdette nekik az Írást.

            Szívük gerjedezett, felmelegedett. Ők olyan lelkigondozásban részesültek, amiben eddig még soha nem volt részük. Most felébredt szívükben a vágy, hogy még többet tanuljanak ettől a különös embertől, s azért kérik, hogy menjen be hozzájuk és maradjon velük. Jézus be is fog menni, de a testi Krisztus csak egy óráig marad, de ők már nélküle is tudnak élni, mert az élő Krisztus ott marad az életükben, örökre velük marad.

            Ez a legnagyobb dolog a keresztyének életében: Krisztus jelenlétének az áldása. De ez már nem egy testi jelenlét, hanem egy Lélek általi jelenlét. Az a mi legnagyobb örömünk, hogy a feltámadt Krisztus már örökre velünk van és velünk is marad. Istensége, felsége, kegyelme és Szentlelke szerint soha sincs távolt tőlünk, tanítja szépen a Káté. Adjunk hálát az ő jelenlétéért, mert az számunkra az életet, az örök életet jelenti.

3 Nap Sákramentum Text. Luk.24,3O

            Az Úr sok kincset adott az ő egyházának, de a két legnagyobb kincs az a két sákramentum: a keresztség és az úrvacsora. A keresztség kiszolgáltatása egy vagy több gyereknek egy nagyon megható esemény, pedig nagyon egyszerű történés. Egyszerűbb nem is lehetne. Néhány csepp víz egy kisgyermek fején, aki még nem is tudja, hogy mi történik vele. Isten a kegyelmi ígérettel megelőz minden emberit. Ő jön hozzánk először, mielőtt mi hozzánk tudnánk menni. Az Úrvacsora a gyülekezeti élet csúcspontja. Ezen az úton halad a gyülekezet a menny felé. Ez az asztal az Isten bűnösök iránt való kibeszélhetetlen szeretetéről szól. Az úrvacsorában is az Úr maga jön hozzánk. Közösségre akar lépni velünk, hív minket asztalához, hogy vele együnk és igyunk, sőt mi több, hogy őt együk és igyuk. Amikor a kenyér megtöretik és a bor kiöntetik, az arra emlékeztet, ami a Golgotán történt. Miközben eszünk és iszunk, az ő halálát hirdetjük.

            Mi soha nem vagyunk közelebb a mennyhez, mint amikor úravacsorát veszünk magunkhoz. Minden egyes úrvacsora a hitünk erősítése, bátorítás a Krisztus követésére és bíztatás Krisztus visszavárására, mert ő jön. Az úrvacsora menny előíze és honvágyat ébreszt bennünk a királyi menyegző után. A sárkamentumok tehát hitünk drága kincsei, amit meg kell becsülnünk és szüntelen élnünk kell velük.

            Nos, az aki eddig még idegen volt az emmausi tanítványok számára, akitől már eddig oly sokat tanultak, és akiről már egyre jobban érzik, hogy nem tudják őt nélkülözni, ezért is kérték, hogy menjen be hozzájuk és maradjon velük, ez az idegen most bemegy a házukba. A különös az, hogy eddig ő vezetett mindent, ő vezette az egész beszélgetést, most hogy a házba betér, nem adja fel a vezetést. Nem úgy viselkedik, mint vendég, hanem úgy mint gazda. Semmit sem mond, semmit nem kérdez, de minden oly természetesen történik, mintha ez az idegen mindig is itt lakott volna. Most is ő vezeti az asztalnál történteket, ő töri meg a kenyeret, pedig nem is az övé az.

            Azt el kell fogadnunk, hogy ahova ő bejön, nem elégszik meg mással, mint hogy ő legyen a gazda, ő parancsoljon, mi pedig engedelmeskedjünk. Ha ezt nem engedjük meg neki, akkor ő be se jön, akkor inkább kívül marad. Ő nem elégszik meg akármilyen hellyel, hanem csak a központival. Erre neki joga is van. De ha ezt mi neki megadjuk, akkor az nekünk a javunkra szolgál. Mert ez a hely, egy gyógyító, megváltó ajándékozó és vigasztaló hely lesz. Boldog az a ház, ahol ő megkapta az őt megillető helyet és el is foglalta azt. Az ilyen házban ő ott is fog maradni. Figyelemre méltó, hogy ebben a házban ő négy dolgot cselekszik.Ezek közül mindegyiknek megvan a maga jelentősége.

            Először is veszi a kenyeret. Ő a Feje ennek a vacsorának. Ő az Úr és a parancsoló. Kleofás és társa nagy csodálattal nézik ezt a dicsőséges mozdulatot. Olyan sokat mond ennek az idegennek minden szava, minden cselekedete. Ahogy ő cselekszik, az egyszerűen lenyűgözi az embert. Itt nem kell semmit se kérdezni, minden magáért beszél. Ő az Ura ennek az eseménynek, ő az Ura a kenyérnek is. Úgy nyúl a kenyérhez, mint akinek ehhez joga van. És ezt érzik az emmausi tanítványok és egyáltalán nem veszik rossz néven tőle.

            Ebben a vevésben nincs semmi erőszakosság, nincs semmi fölény, semmi úrhatnámság, nem érezteti ezzel azt, hogy most mindenki más félre kell álljon az útból. Mi bizony sokszor úgy teszünk valamit, hogy azzal a másiknak fájdalmat okozunk, a másikat megbántjuk, megsértjük. Az Úr Jézus vevése jó cselekedet, úgy is érzik ezt a tanítványok. Ő vehet, neki joga van erre és ez így van jól.

            Amikor a kenyeret kezébe veszi, akkor áldani kezd. Mit jelent Jézusnál az áldás? Nem egy specifikus mozdulatot, például kezeinek felemelését, hanem Isten magasztalását és dicsőítését. Jézus magasztalja Istent, mint a kenyér ajándékozóját. Ő hálát ad az Atyának ezért a kenyérért, amit kezébe vesz. Ezt úgy tette ő a megelőző három évben is, amikor a kenyeret megsokasította és a sokaságnak adta.

            És most hogy feltámadt, nem tér el ettől a szokásától. Húsvét nem szakítás a múlttal, csak megújulása a múltnak. De a forma megmarad: az Istennek való hálaadás. De húsvét a hálaadást meggazdagítja és elmélyíti. Amikor Jézus megáldja a kenyeret hálaadó imában, akkor ő tudja, hogy Isten ezt az imát egy különleges módon fogja meghallgatni. Ő hálát ad azért, hogy ebből egy különös csoda fog támadni, ebből ismerik majd fel az emmausi tanítványok, hogy ő maga a Feltámadott Krisztus. 

            Miután megáldja a kenyeret meg is töri azt. Ez nagyon különös, hogy a feltámadás Ura, most húsvét után megtöri a kenyeret. Hisz ő ezt már megtette négy nappal ezelőtt, ott Nagycsütörtök estéjén. Akkor a teste még nem töretett meg, akkor Jézus még csak előre utalt arra, hogy az ő teste meg fog töretni és vére ki fog ontatni. Az úrvacsora szereztetése által mintegy előre vetíti az ő halálát.

            Másképp ennek semmi értelme nem lett volna, hisz az úrvacsora előre mutatott az ő kínos halálára, testének megtörésére és vérének kiontására. Az úrvacsora szereztetése után ő az emberek kezébe adatott, akik testét megtörték és vérét kiontották. S most a feltámadása után az első alkalom, hogy a kenyert újra kezébe veszi és megtöri. A megtöretett Krisztus, aki közben feltámadt, megtöri a kenyeret. Ki tudja úgy megtörni a kenyeret, mint ő? Ki tud ezen egyszerű cselekvés által olyan mélységet adni ennek a sákramentumnak, mint ő? Ki tudja, hogy mit jelent megtörni, ha nem ő? Mit akar ezzel mondani Jézus? Hát azt, hogy az ő megtöretésének ereje és áldása örökkévaló, az ő visszajöveteléig tart. Ereje soha nem vész el. 

           

            Végül Jézus odaadja a megtört kenyeret az emmausi tanítványoknak, akik most nem gazdák, hanem vendégek ennél az asztalnál. A megtört kenyeret nem tartja meg magának, hanem odaadja a tanítványoknak, mert nekik joguk van ehhez, de még sokkal inkább szükségük van erre. Az, hogy úrvacsorázhatunk, az jog és ajándék egyszerre, olyan jog, amit épp teste megtöretésével szerzett meg nekünk Krisztus. Mi ebből az ajándékból élünk. Nekünk egy ajándékozó Megváltónk van és mi megajándékozott emberek lehetünk. Méltatlanok vagyunk rá, megtehetné, hogy ne adja, hogy visszatartsa ezt az ajándékot, de nem teszi, hanem nekünk adja azt. 

            Ez egy egyszerű cselekvés, a kenyér megtörése és annak odaajándékozása, de ez egy csodálatos, látható igehirdetés. Krisztus itt is magát prédikálja, most nem szavakkal, hanem tettekkel, most nem hallható, hanem látható az igehirdetés. Minden sákramentum Krisztus-prédikálás. Ez a sákramentum lényege, Krisztusra való mutatás.

            Ezért az úrvacsorát nem tudja nélkülözni a hívő ember. Akik Krisztussal élő kapcsolatban vannak nem tudnak úrvacsora nélkül élni. Soha nem kerülünk olyan közel Krisztushoz, mint az úrvacsorában.

            Amíg Krisztus vissza nem jön, mi az úrvacsorázók gyülekezetében maradunk. Nincs még egy ilyen áldott, boldog gyülekezet. Victor János mondja: jaj lesz ennek a világnak, , ha már nem lesz benne úrvacsorázó gyülekezet. De mi hisszük, hogy mindig lesz, mert kell legyen, mert ahogy a Holland Hitvallás mondja: Krisztus egy olyan Király, aki nem marad alattvalók nélkül. Boldogok vagyunk, hogy mi is ebben a gyülekezetben lehetünk és halálunkig vagy Krisztus visszajöveteléig abban is maradhatunk.

             

4 Nap. Nyitott szemek Text.Luk.24,31a

            A Jeruzsálemből Emmausba vezető úton a két tanítvány és az ismeretlen idegen közötti találkozás a végkifejlethez közeledik. Már szinte érezzük, hogy valami nagyon fontos közeledik. Most valami döntő dolog kell történjen, ami ennek a találkozásnak a célját világossá teszi. Krisztus nem azért csatlakozott e két tanítványhoz, hogy dolgavégezetlenül hagyja el őket. Ha ő már ennyi munkát beléjük fektetett, hogy megkeresse, tanítsa őket, hogy bemenjen hozzájuk, akkor ennek megvolt a maga jól meghatározott célja és értelme.

            Másképp ő nem lenne az élő, a munkálkodó Krisztus, aki most embereket kell elvezessen az üdvösségre, az örök életre. Miután Jézus a négy cselekvést elvégezte, hogy vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és a tanítványoknak adta, most eljött a nagy pillanat, hogy ezek a tanítványok meglássák, felismerjék, hogy ki csatlakozott hozzájuk, ki tanította, intette, lelkigondozta őket, hogy ki ment be a házukba és ki törte meg a kenyeret.

            Eddig ők még semmit sem sejtettek, hogy ki is ez az idegen. Csak csodálkoztak a viselkedésén, a tanításán és talán magukban kérdezgették: ki lehet ez a különös idegen? De most itt a nagy pillanat, megérett arra a helyzet, hogy ne maradjanak továbbra is bizonytalanságban, hanem ismerjék fel a Feltámadott Krisztust.

            Abban a pillanatban, amikor a kenyeret megtörte és nekik adta, abban a pillanatban megnyíltak a szemeik és felismerték, hogy Jézus van velük. Ezen nem kell csodálkoznunk, hisz Krisztus kenyértörése egyedülálló volt. Ahogy azt ő megtörte, úgy senki más nem tudta ezt megtenni. Hisz ebben önmagát ábrázolta ki, az ő egész életét. Ezenfelül ez a cselekedet mintegy aláhúzása volt mindannak, ami eddig történt. Hisz az úton így szólt hozzájuk: nem így kellett a Krisztusnak szenvedni és így a dicsőségbe bemenni? Most mintha azt mondaná: nem így kellett a Krisztus testének megtöretni, ahogy én most a kenyeret megtöröm? Nem így kellett tökéletes engesztelés történjen a ti bűneitekért és minden ember bűnéért?

            Ebben a különleges pillantban mintegy önmagát töri meg előttük. És abban a pillanatban, amikor a megtört kenyeret nagy szeretettel, méltósággal, gyöngédséggel nekik nyújtja, abban a pillanatban felismerik őt és már tudják, hogy kivel töltötték el ezt a pár órát. Ez egy csodálatos pillanat, húsvéti pillanat, sorsfordító pillanat az emmausi tanítványok hajlékában. Ez az örökkévalóság pillanata az időben, most az örökkévalóság belép az időbe. Itt van az Isten Krisztusa, itt van az, aki meghalt és feltámadott, itt van az, akiben reménykedtek és aki reménységüket nem szégyenítette meg. Ez egy soha többé el nem felejthető pillanat, mert most már tudják, hogy nem csak igaz, amit ma reggel Jeruzsálemben hallottak, hanem az is igaz, amit az Írások megígértek. 

            Az itt különös és figyelemreméltó, hogy e felismerés az Isten idejében, a Krisztus idejében történik. Ez volt a legjobb idő Krisztus számára és az emmausi tanítványok számára is. A Jézus számára is tehát, mert ő most végezte el mindazt, amit el kellett végeznie, tanította őket az Írásokra, döntés elé állította őket és tanítását láthatóvá is tette. Elhangzott az ige és kiszolgáltatott a sákramentum. Most már, hogy igazán megtudták és megértették, hogy Krisztusnak szenvedni kellett, most már, hogy megértették Krisztus művét, eljött az idő, hogy felismerjék őt és arra is eljött az idő, hogy eltűnjön előlük. Az ő munkája ezzel lejárt. 

            De a tanítványok számára is ez volt a kellő idő. A tanítás már meghozta a gyümölcsét. Megismerték Krisztust úgy, ahogy őt az Írások megmutatják. Az ő lelki szemeik már az úton megnyíltak. A Messiásról alkotott helytelen ismeretük ki lett igazítva, és ők hálásak voltak a korrekcióért. Megértették, hogy nem az ő Messiásról alkotott véleményük a helyes, hanem az, amit az idegen nekik bemutatott. Ezért nem is lepte meg őket, amikor megtörte a kenyeret. Most megérett a helyzet, hogy a Feltámadott Krisztusban felismerjék üdvösségük szerzőjét és ajándékozóját. Ez most lehetséges és meg is történik.

            A sorrend itt nagyon fontos. Ha Jézus azonnal felfedte volna magát, akkor az csak egy örömteli viszontlátás lett volna, de közben nem tanultak volna semmit. Csak a testi Jézust látták volna újra, s hogy most ő elvétetik tőlük s maradtak volna a csalódottságban, reménytelenségben, lelki sötétségben. De így komoly tanítást kaptak arról, hogy mit tanít az Írás Krisztusról. Így most megtanultak az igéből élni, hisz ezután ez lesz a létformájuk. Az emberi sorrend az lett volna, hogy először a testi Jézust ismerjék meg, de ez egy olcsó, rövid és terméketlen út lett volna. Mi mindig ezt a rövid, könnyű emberi utat választjuk, de Isten egy hosszabb úton akar érlelni minket

            Isten komolyan akar tanítani minket, és ez nem könnyű, ez sok erőfeszítéssel, fáradtsággal jár. Mi a „gyorstalpalt” keresztyénséget szeretjük, a felületest, de Isten a hosszútávú és elmélyült keresztyénséget akarja gyakoroltatni velünk. Az Úr sokat kell dolgozzon rajtunk, s közben sok mindent el kell felejtenünk, amit eddig tudtunk és sok mindent meg kell tanulnunk, amit eddig nem tudtunk. Ne zúgolódjunk, amikor Krisztus sokáig tart minket az iskolájában.

            Van itt egy rövid mondat, ami azonban nagyon sokat mond számunkra: és felismerték őt. Ez sokkal több, mint egy értelemmel való megismerés, ez egy olyan megismerés, amiben benne van az értelem, a szív és az akarat, vagyis a teljes ember. Ez egy személyes, lelki tapasztalati megismerés. Eddig is ismerték ők Jézust, de most még sokkal jobban, gazdagabban, mélyebben teljesebben ismerik meg őt.

            Megismerik úgy, mint aki mindent jobban tud, mint ők. Megismerik úgy, ahogy nem is remélték, hogy meg fogják őt valaha is ismerni, mint aki üdvbizonyosságra vezeti el őket. Nekünk is erre az ismeretre van szükségünk. Arra az ismeretre van szükségünk, ami nem csak azt tudja, hogy Jézus létezett, hanem azt is, hogy neki egy határozott terve van az életünkkel. Hogy meglássuk, hogy mennyire bűnösök vagyunk, de azt is, hogy ő teljes bűnbocsánatot ad nekünk.

            És ez a tanulás egy egész életen át tart. Ez nem olyan tanulás, amit az íróasztalunknál végzünk, nem egy dogmatikai tanulás, persze ez nem jelenti azt, hogy ezeket nem kellene végeznünk, de mégis sokkal több ennél. Így láthatjuk, hogy Jézust nem csak azok ismerhetik meg meg, akiknek van íróasztaluk, vagy tanultak dogmatikát, mert Jézust mindenki megismerheti, aki hallgat az igére és engedelmeskedik annak.

            Mi annyi mindent csinálunk ebben az életben. Dolgozunk és szórakozunk, házasodunk és gyermekeket nevelünk, barátkozunk és közösségekbe járunk. De egyetlen dolog ne hiányozzék az életünkből: az, hogy megismerjük Jézust. Ezek után felteheti valaki a kérdést: de hogy lehet megismerni Jézust? Hát pont úgy, ahogy az emmeusi tanítványok, együtt járunk vele, hallgatjuk tanítását, elfogadjuk lelkigondozását, kiigazítását, szeretetét, türelmét és hűségét.

            Azt is mondhatná valaki: de a keresztyén élet nem itt kezdődik, hanem ott, hogy előbb ő ismert minket, előbb ő szeretett minket, már születésünk előtt kiválasztott, majd életünk egy adott pontján elhívott és így most megismerhetjük őt. Ez így igaz, de ugyanakkor az is igaz, hogy mi is teljes igyekezetet kell fordítsunk arra, hogy megismerjük őt egyre jobban, egyre mélyebben egyre gazdagabban. Az életben ez a legnagyobb jó, ami velünk történhetik, hogy egyre jobban megismerjük Jézust és egyre inkább engedelmeskedünk neki. Bárcsak így lenne az életünkben.

5 Nap Eltűnés Text. Luk.24,31b

            Az élet tele van ellentmondásokkal. Sokszor a mélység és magasság nagyon közel vannak egymáshoz. Egyik nap esküvőn vagyunk, a másikon pedig már temetésre kell menni. Isten útjai sokszor érthetetlenek számunkra. Egyik nap tele van a szívünk hálás örömmel, de másnap már a halál árnyékának völgyében kell járnunk. Isten úgy adja, hogy az ellentétek közel vannak egymáshoz az életünkben.

            Nem volt ez másképp az emmausi hajlékban sem. Hisz ott egy nagyon örvendetes pillanat érkezett el. Az emmausi tanítványok szemei megnyíltak és felismerték Jézust. Most minden jól van és remélhetőleg így is marad. De rögtön azt olvassuk, hogy Jézus eltűnt szemük elől, láthatatlannaá lett számukra. A két tanítvány már nem láthatta Jézust. Tudjuk azt, hogy Jézus egy megdicsőült testben támadt fel, ennek az volt a tulajdonsága, hogy bármikor és bárhol meg tudott jelenni, de el is tudott tűnni. Az ő teste már nem volt alávetve a fizikai törvényszerűségeknek.

            De mekkora csalódás lehetett ez a számukra! Alig hogy felismerték, el is tűnt. Vajon miért tette ezt Jézus? Miért nem maradt tovább velük? Ezek nyilván a mi kérdéseink, mi így látjuk és értelmezzük a dolgokat. De az emmausi tanítványok ezt nem így élték meg. Látszólag nem csalódottak, nem hiányolják a testi Jézus jelenlétét. Számukra ez nem ellentét.

             Manapság egy nagyon aktuális kérdés, hogy Isten jelen van-e az életünkben? Nagyon sok ember panaszkodik arra, hogy Isten jelenlétének hiánya miatt szenved, hogy nem tapasztalja meg az ő jelenlétét. Nem vonják kétségbe a létét, de a jelenlétét már igen. Ő a nagy Hiányzó.

            Egy nagy francia filozófus, Sartre egy művében azt mondatja egyik szereplőjével: „én könyörögtem, én egy jelet kértem az égből, de nem jött válasz. A menny nem ismerte a nevemet. Minden pillanatban megkérdeztem: ki lehetek én az Isten szemében? Most már tudom: senki. Isten nem lát engem, nem hall engem, nem ismer engem. Látod az ürességet a fejünk fölött? „

            Ha az Ószövetséget olvassuk, akkor ott is nagy kérdés az Isten hiánya. Miért van Isten gyakran olyan távol? A Jób könyvében így panaszkodik: „kiáltunk Istenhez, de nem válaszol, ott állok előtte, de nem figyel rám! „ A zsoltárokban szintén panaszkodik Dávid: „miért rejtőzködsz el, miért nem válaszolsz imádságomra? „

            Érdekes az, hogy az emmausi tanítványok egy percig sem panaszkodnak amiatt, hogy Jézus eltünik a szemük elől, nem érzik a hiányát. Sokkal inkább azt érzik, hogy bár testileg valóban eltávozott, lelkileg még közelebb van hozzájuk. Hiányzik nekik és mégis velük van és velük marad..

            Mert a hívő ember számára nincs fontosabb dolog, mint az Isten jelenléte. Az egyik szép énekünk (38O) erről így ír: „ a te jelenléted, megvilágít éltet, bátor szívet ad”.  Nyilvánvaló, hogy Istent testi szemekkel nem lehet látni. Gagarin visszajött az első űrutazás után és csúfolódva mondta: „bejártam az egész világűrt, de Istent nem láttam.” Nem is láthatta. Nem láthat engem ember élvén, mondta Isten Mózesnek. De lehet látni Istent hittel, a hit szemeivel. Ez történt most meg Emmausban. A két tanítvány Krisztus jelenlétét hitben és lélekben tapasztalták meg, élték át. Nyilván, hogy ez nem volt egy futó, felszínes találkozás. Nagyon sok minden történt az életükben. Krisztus a Jeruzsálemből Emmausba vezető úton komolyan munkálkodott a szívükben. A mag elhullott a bensejükbe, kikelt és gyümölcsöt termett. Meglátták az Ismeretlen –Idegennel való beszélgetés közben, hogy ők eddig nem jól keresték Krisztust. Ők megalázkodtak és beismerték, hogy eddig nem ismerték helyesen, valóságosan Krisztust. 

            Ők ezekben az órákban igazán megismerték Krisztust, meglátták őt hitben. Megértették, hogy mindaz, ami Krisztussal történt, az mind meg volt írva és annak pont így kellett történnie. Így kellett Krisztusnak szenvedni, meghalni és feltámadni. És most már tudják, hogy Krisztus velük van, akkor is ha testi szemmel nem látják többé őt. Ez az a nagy titok, amit ők ezekben az órákban megtanultak, és ez a magyarázata annak, hogy nem csalódottak, most hogy testi szemükkel nem láthatják Jézust. Ők meglátták őt a hit szemeivel és már nem fontos számukra, hogy testi szemekkel is lássák őt. Már tudják nélkülözni, mert hit által már örökre az övék.

            Már nem afelett szomorkodnak, hogy testileg nincs jelen, hanem afelett örvendeznek, hogy lelkileg jelen van, velük van. Ezért nincs panasz, nincsenek könnyek, nincs vád, nincs csalódás, nincs szomorúság.

            Itt az ige egy tükröt tart elénk. Miért olyan nehéz a mi számunkra, ha úgy érezzük, hogy Isten nincs jelen az életünkben? Miért van az, hogy úgymond elhagyatottaknak érezzük magunkat és azt gondoljuk, hogy Isten és emberek elhagytak minket?

            Épp ilyenkor segít nekünk az emmausi tanítványok története,  amely azt mondja el nekünk, hogy ha mi egyszer igazán és valóságosan találkoztunk Jézus Krisztussal, akkor már soha többé nem érezhetjük a hiányát. Ha mi már egyszer megéreztük, hogy ő jelen van az életünkben, akkor soha nem panaszkodhatunk már afelett, hogy ő elhagyott volna bennünket.

            Mert ha mi igazán találkoztunk vele, akkor ő minket is tanított, és az ő tanításában minden benne volt: az, hogy ki ő, hogy miért jött, hogy szenvedjen és meghaljon értünk, de ő fel is támadott, hogy ő mindörökké velünk maradjon, akkor is, ha már test szerint nincs itt közöttünk. Ez a történet arra tanít bennünket, hogy nagyon mélyen gyökerezzünk Isten igéjébe, hogy figyeljünk az igére, az egész hitéletünket az Isten igéjére építsük.

            Minél jobban eltávolodunk az igétől, annál jobban azt érezzük, hogy Isten hiányzik az életünkből. De minél inkább az igéből élünk, annál inkább jelenvaló lesz Isten az életünkben. Az meg fog történni, hogy mi Istent távolinak érezzük, hiányzóként éljük meg, de ne higgyünk ennek az érzésnek. Mert ő igenis jelen van az életünkben és ez a mi életünk legnagyobb vigasztalása. A Káténk így tanít erről: „engem vigasztal és mindörökké velem marad.” Ezt higgyük, ebben bízzunk mindenek ellenére.

6 Nap Égő szívek Text.Luk.24,32

            A mi életünkben mindig nagyon fontos az, hogy miként tekintünk vissza az életünk eseményeire, az örömre és bűnbánatra, arra az útra, amin vezetett minket az Úr. Mi van az emlékezetünkben? Tele van a szívünk hálaadással vagy pedig épp fordítva, keserűséggel, panasszal lázadozással vagyunk tele? 

            Abban a pillanatban, amikor Jézus eltűnik az emmausi tanítványok szeme elől az első reakciójuk: hálás visszatekintés a múltra. Nem azt mondják: jaj de nagy kár, hogy ő már nincs jelen! Azt se mondják: na, ennyi volt, nagyon szép volt, de most ennek már vége van.

            Az ő rekciójuk sokkal szebb: hát nem gerjedezett-é a mi szívünk, amikor beszélt velünk az úton és magyarázta az Írásokat? Ez a hálaadás megnyilatkozása és azt bizonyítja, hogy a Jézussal való találkozás megváltoztatta az életüket és a lelki látásukat elmélyítette, hogy ők sokat tanultak ezekben az órákban, amíg Jézussal voltak. Ők a létező legjobb tanításban részesültek és ez a tanítás meghozta a maga áldott gyümölcsét. Ők egyáltalán nem szomorúak és csalódottak, hogy Jézus eltűnt a szemük elől, hanem sokkal inkább rendkívül hálásak azért, hogy találkozhattak vele, hogy tanította őket, s magyarázta az Írásokat.

            Ez egy jó, egészséges és érett magatartásról tanúskodó visszatekintés. Aki így tud visszatekinteni s ezt így tudja vallani, az tanult valamit Jézustól. Szavaikban visszatekintenek arra a lelkiállapotra, ami ott volt a szívükben a Jeruzsálemből Emmausba tartó úton. Akkor nem volt tűz sem a szemükben, sem a szívükben. Az ő szívük tüze ki volt oltva a Golgota hamuja alatt. A reménységük odalett. Valamikor égett, de a tüze már kialudt. Az utolsó napok vihara teljesen kioltotta ezt a tüzet. Milyen tűz bírhatott volna ki egy ilyen vihart? Ők ezért kialudt szívvel és szomorú arccal mentek az úton Emmaus felé, reménység, jövőlátás és tűz nélkül.

            De azért egy pici kis szikra csak pislákolt bennük. De ezt a szikrát már semmi sem élesztgette bennük. Felületesen nézve az életükre, azt mondhatjuk, hogy csak hamu volt. De hogy lehet ebből a hamuból valamikor is tűz? Ki gyújtja meg szívüket? Ez emberi oldalról nézve valóban lehetetlen. Úgy néz ki, hogy a halál győzött, de mégsem, hisz Jézus legyőzte a halált, a kő el van hengerítve, a halottból élő lett. 

            Ezért a hamu alatt pislákoló kis szikrából újra tűz lehet, csak épp legyen valaki, aki ezt felgerjessze. És van valaki, mégpedig az Élet Fejedelme, az élő és feltámadott Jézus Krisztus. Ő gondoskodik arról, hogy tűz legyen. Ő tudja hogy miként lehet kialudt szíveket újra lángra gyújtani, ő tudja, hogy mit kell tenni, hogy a tűz újra fellobbanjon és égjen.

            S utólag visszatekintve most az emmausi tanítványok azt látják meg és veszik számba, hogy az Úr miként végezte el ezt bennük. Ők két dolgot neveznek meg, de ez a kettő tulajdonképpen egy. Ő beszélgetett velük az úton és magyarázta nekik az Írásokat. Az Írásokat magyarázva beszélgetett velük. Ahogy ott mentek az úton, az ismeretlen idegen, kezdve Mózestől a prófétákon át magyarázta nekik az igét, hogy ennek mind így kellett történnie. Ekkor kezdett a szívük éledezni és a tűz újra égni.

            Ők szerették, sőt megszerették az idegent és teljességgel megbíztak benne. S annak ellenére, hogy ez az eseménysor nagy fájdalmat és csalódást okozott nekik, mégis ott maradt bennük a hit áldott szikrája. És ez a szikra most elkezd gezjedezni, éledezni. Minél tovább haladtak, minél többet magyarázott nekik Jézus, minél inkább közeledtek Emmaushoz, annál inkább kezdett égni, lángolni a szívük.

            Most már értik, hogy miért hallgattak oly szívesen rá és hogy mint kérlelték, valósággal kényszerítették, hogy menjen be házukba, hogy velük együtt egyen. A hazafelé tartó úton felmelegedett a szívük. Ők ezt nem remélték már. Azt gondolták, hogy e nagy csalódás után már örökre hideg és kemény marad a szívük, hogy sohasem fog többé lángra gyúlni. S íme most mégis úgy felmelegedett a szivük, mint eddig még soha.

            Igen, mert Jézus tudja, hogy miként kell szíveket felmelegíteni. Ő önmagát prédikálta az Írások alapján. S a tanítványok megértették, hogy a Golgota nem az utolsó állomás, hanem csak egy a dicsőség felé vezető úton. Ő egy egészen más látást adott nekik s tulajdonképpen ez melegítette fel a szívüket s most erre emlékeznek vissza. És különös, hogy mindkettőjükben egyszerre ugyanazok az érzések, tapasztalatok születtek meg. Ők erről eddig nem beszélgettek, de ösztönszerűen megérezték ezt egymásról. S most elmondják: mindkettőnk szíve lángra gyulladt, amikor magyarázta nekünk az Írásokat.

            S hogy ez a láng igazi volt, és nem csak szalmaláng, ezt most mutatja, hogy a tűz akkor is megmarad, ha Jézus eltűnik szemük elől. Mert íme órák múlva, amikor már Jézus eltűnt szemeik elől, még mindig erről beszélgetnek. A tűz, a parázs megmaradt, ezért nem fájlalják azt, hogy Jézus eltűnt, mert a tűz, amit ő gyújtott fel a szívükben, most már örökre meg fog maradni. Ezt élő emlékezetként őrzik meg. Nem a magyarázó volt a fontos, hanem az ige, amit magyarázott. Az lett számukra a fontos, amit elmondott, amit megtanított nekik. És ezt most már soha nem fogják elfelejteni.

            Nem az igehirdető volt a fontos, még akkor sem, ha az maga az Úr Jézus Krisztus volt, hanem az igehirdetése adott nekik bizonyosságot és üdvösséget. És ez ma is így van jól. Ne az igehirdető legyen a fontos, hanem az, akit ő hirdet, a feltámadott és élő Krisztus. Az igehirdetőnek is hálásak lehetünk, hisz őt használja fel Isten arra, hogy gyújtogassa a szíveket, de még sokkal inkább az igehirdetésért, ami üdvösségünk biztos alapja. Az égő szívek csodáját látjuk itt. Hollandiában van egy híres könyv, ami az ottani nagy ébredésről szól, és ez a címe:Az égő szívek.

            De mi mindnyájan erre kell vágyjunk, ezt kell kérjük az Úrtól minden templombajáró, minden hívő ember ezt kell kérje: égő szívet. Hisz a mi időnk nagy nyomorúsága, hogy annyi langyos, hideg és kemény szív van. Még hiszünk, még nem szakítottunk az egyházzal, Istennel, még ott vagyunk a templomban, de nem melegedik fel a szívünk, nincs bennünk tűz. Pedig ennek nem így kellene lennie. Nem kellene hideg legyen a szívünk.

            Ó bárcsak meggyúlhatna a szívünk. De mitől melegedik fel a szív? Hát attól, hogy megérinti Isten igéje, amikor megnyílik a szív az ige előtt, amikor az igéből engem Krisztus személyesen szólít meg, amikor megérzem, hogy Krisztust nem tudom már nélkülözni. Boldog ember az, akinek már fellángolt a szíve és ó jaj rettenetes az, akinek a szíve soha nem tud Isten szeretetétől , a feltámadás örömétől felmelegedni.

            A Jeruzsálemtől Emmausba vezető úton lángra gyúltak a szívek. Ezért ez egy kívánatos út, ez a Krisztus útja, amin Krisztus akar járni az ő népével húsvét előtt és után. Ég-e már a szíved? Ha nem gyúljon fel most.

Igehirdetés húsvét első napján A Szentek közössége Text. Luk.24, 33-34

            Három éven át az emmausi tanítványokról szólt az igehirdetés a húsvétra előkészítő nagyheteken. Egy csodálatosan szép utat jártunk be együtt. Egyre nagyobb lelki magasságokban szárnyaltunk. Elindultunk a csalódottságtól és eljutottunk a Feltámadottal és az egymással való közösségig. Most örülök, hogy ezt a szép sorozatot ezen az ünnepnapon is folytathatjuk, s majd ünnep harmad napján be is fogjuk fejezni.

            Már eddig feltűnhetett számunkra, hogy ebben a történetben az egész élet benne van. Először a szemeik visszatartóztattak, hogy ne ismerjék fel Jézust, aki csatlakozott hozzájuk a Jeruzsálemből Emmausba vezető úton. Aztán egyszer csak megnyíltak az ajkak. Aztán megnyíltak szemeik és végül mozgásba lendülnek a lábak. Ezek a lábak sietnek vissza Jeruzsálembe. Úgy tűnik, hogy nem ismerik a fáradtságot. Azt se kérdezik, hogy felelősségteljes dolog-e az éjszakában visszaindulni Jeruzsálembe? Ők egyszerűen nem tehetnek mást, mint hogy visszamenjenek a városba. Nekik erre Jézus nem adott parancsot, úgy mint például Mária Magdolnának, hogy menjen el és jelentse meg a tanítványoknak Jézus feltámadását.

            Ezért olyan értékes és dicséretre méltó ez a spontán elindulás. Az, hogy Jézus eltávozott tőlük, nem bénította meg őket. Miért ne indulnának, hisz Jézus él és ők tévedtek, amikor elcsüggedtek.

            Miután Krisztus feltámadt az ő tanítványai is feltámadhatnak, hogy megtegyenek egy olyan útat, amit aznap reggel még eszük ágában sem volt megtenni. Krisztus feltámadása minket is mozgásba hoz és szárnyakat ad nekünk. Miért indultak ezek a tanítványok még aznap vissza Jeruzsálembe? A válasz: egy szent késztetés hajtja őket. Az élő Krisztussal való találkozás, a szomorúságuk örömre való fordulása, amit az utolsó órákban átéltek, most hajtja őket, hogy mondják el a többi tanítványnak is, hogy Jézus él. S hogy ők megértették, hogy neki meg kellett halnia, s hogy egyáltalán elmondják, hogy az Úr milyen lelkigondozásban részeltette őket.

            Mi csak szent irígységgel tekinthetünk ezekre a tanítványokra és szent buzgóságukra. Mi mennyire elkényelmesedtünk, mennyire nem indulunk egymás felé a feltámadás jó hírével! Az emmausi tanítványok azért indulnak vissza, mert meg akarnak osztani valamit a jeruzsálemi tanítványokkal, a testvérekkel. A közmondás azt mondja: a megosztott fájdalom fél fájdalom, de a megosztott öröm dupla öröm. Ez a két tanítvány erről meg van győződve. Hogy ha ők most örömüket megosztják, akkor az ő örömük is, de a testvérek öröme is nagyobb lesz. Akkor az ő szomorúságuk is örömre fordul majd. Azt mondják: mi nem lehetünk önzők, nem tarthatjuk meg az örömöt magunknak. Hisz ő kiválasztott minket arra, hogy nekünk megjelenjen. Ők tudják, hogy a kegyelem személyes, de nem csak az enyém. A kegyelem olyan valami, amit tovább kell adni. Ha a hit az enyém, akkor lehet másé is. Ha az Isten az én szomorúságomat örömre változtatta, akkor a másokét is örömre változtathatja.

            Milyen csodálatosan működik itt a szentek közössége. A szentek közössége egy hitvallási tétel,  egy hittétel. Minden alkalommal elmondjuk a Hiszekegyben istentiszteletek, temetések alkalmával. A Heildelbergi Káté az 55-ik kérdés-feleletben gyönyörű választ ad arra a kérdésre, hogy mi is a szentek közössége. Elmondja, hogy ennek a közösségnek két része van. Egy függőleges és egy vízszintes. A függőleges az, hogy a hívők egyenként és együttesen mind tagok az Úr Krisztusban és minden ő ajándékaiban részesek. Ebben részesültek az emmausi tanítványok is most. De ezután jön a vízszintes rész, az hogy ők felkelnek és elindulnak Jeruzsálembe, az ő testvéreikhez. Ez az: hogy a többi tagok javára és üdvösségére ajándékaikkal készséggel és örömmel szolgálnak. Jézus Krisztus halálával és feltámadásával megszerezte ezt a közösséget, de ez is most meg is látszik, épp azáltal, hogy az emmausi tanítványok keresik a közösséget a jeruzsálemi testvérekkel. Érdekes, hogy miközben a Jeruzsálemből Emmausba vezető útról oly sok minden fel van jegyezve, a visszaútról semmit sem tudunk. De el tudjuk képzelni, hogy egész úton arról beszélgettek, hogy mit éltek át Jézussal hazafelé menet.

            De egy dolog biztos: amilyen szomorúan mentek Jeruzsálemből Emmausba, most éppoly örömmel mennek vissza. Már nincs szükség a harmadik utitársra. Ez a út nagyon rövidnek és könnyűnek tűnt, hisz ott volt szívükben a hit, a Feltámadottal való találkozás öröme. Ezek a tanítványok szívesen és lelkesen mennek. Talán ez hiányzik ma leginkább a közösségekből: a lelkesedés, a lendület. Úgy megfáradtunk, belefáradtunk. 

            Mivel van a baj? A szívünkkel, az nem dobog eléggé Krisztusért. A mai húsvéton azért imádkozzunk, hogy a Feltámadott Úr adjon ma nekünk új lelndületet, új szeretetet, új lelkesedést, hogy tudjunk szolgálni, szeretni, bizonyságot tenni.

            Az emmausi tanítványok nem azért mennek vissza, hogy kapjanak valamit, hanem sokkal inkább, hogy adjanak. Mert a szentek közösségében nem az az első kérdés, hogy én mit kapok, hanem hogy mit tudok én adni a közösségnek? Ha így élnénk meg a közösséget, akkor az sokkal élőbb és gazdagabb lenne. A közösség léte mindig Krisztusban van. Minél közelebb vagyok Krisztushoz, annál közelebb vagyok a testvérhez is. Minél inkább Krisztusból élünk, annál inkább erős lesz az egymással  való közösségünk is.

            Ezen az első húsvéton az emmausi tanítványok közel kerültek Krisztushoz, mert ő az élő közel jött hozzájuk. Az ő feltámadása óiási változást idézett elő az életükben. Amikor a feltámadást elhitték, amit a Feltámadott magát nekik kijelentette, akkor a közösség úgy növeledett, mint soha azelőtt. Közel voltak Krisztushoz és így közel voltak egymáshoz is. Eddig ezek a tanítványok csak magukra gondoltak, minden gondolatuk maguk körül forgott: az ő csalódásuk, az ő reménytelenségük, az ő bánatuk volt a fontos. De a most a Feltámadottal való találkozás után egyszerre csak mások felé fordulnak. Rádöbbennek, hogy Jeruzsálemben vannak társaik, akik ugyanazokkal a gondokkal küzdenek, és most segítségre, vigasztalásra van szükségük. Ők nem tudtak arról, hogy közben mi történt. De most épp azért kell  találkozzanak, hogy ezt elmondják egymásnak.       S milyen különös, miközben Jézus az emmausi tanítványokat erősítette, lelkigondozta, vigasztalta, közben a jeruzsálemi csoportot is összegyűjtötte ugyanaz a feltámadott Krisztus. Mert közöttük is megjelent. Megjelent Péternek, aki megtagadta, aki legkevésbé érdemelte azt meg, de akinek erre a megjelenésre a legnagyobb szüksége volt. És megjelent az asszonyoknak, és nyolc nap múlva megjelent Tamásnak is. És akinek megjelent, az összegyülekezik, az mind ott van a közösségben.

            És mindenki tudja, hogy hova kell mennie, az emmausi tanítványok is tudják, a jeruzselemi atyafiak is tudják. Mi a földrajzi helyet nem tudjuk, talán Márk evangélista anyjának a háza volt az összegyülekezés helye, de ez nem fontos. Viszont fontos az, hogy volt egy hely, ahol összegyülhettek, ahol mindenki örömmel bizonyságot tehetett: én is találkoztam vele. És az emmausi tanítványok már egy olyan közösségbe érkeznek, ahol mindenki találkozott vele és ezért mindenki boldog. Pedig reggel még mindenki szomorú volt. De húsvét mindnyájuk szomorúságát örömre változtatta.

             Különös, hogy Simonra, Péterre hivatkoznak s ez nem véletlen. Arra a tanítványra, aki a legmélyebbre bukott, a tagadásig, az átkozódásig zuhant. Ha még Péternek is megjelent, ha még Péter is itt van, ha még neki is megbocsátott, őt is felemelte, akkor mindenki számára van reménység. Akkor senki se kell elvesszen. Ha Péter is ott lehet a szentek közösségében, akkor mindenki ott lehet, még te is. Lehet, hogy a mai reggelen még te is szomorú, csalódott voltál, de Jézus feltámadott. Ezért hát örülj és tégy bizonyságot és maradj itt a gyülekezetben, a szentek közösségében.

Ünnepzáró igehirdetés Az ige szerinti megtapasztalás Text.Luk.24, 35

            Isten kegyelméből végére értünk ennek az áldott húsvéti ünnepnek, s végére értünk ennek az igehirdetési sorozatnak, amit két évvel ezelőtt kezdtünk el. Egy csodálatos utat jártunk be az emmausi tanítványokkal és a hozzájuk csatlakozó Jézussal. Most megérkeztünk az út végére. Lássuk mit tanulhatunk ebből.

            Az ünnepzáró istentiszteletünk címe ez lehetne: az ige szerinti megtapasztalás. Ez a szó sok keresztyén ember szemében gyanús, félreértésekre ad okot. Ha halljuk azt mondjuk: erre nincs szükség, erről csak a szektások beszélnek. Pedig a hit megtapasztalás nélkül nem hit. E nélkül a hit, csak egy észhit, csak annyi, hogy valamit értelemmel felfogok, agyamban elraktározok, de az semmit sem jelent a számomra az én mindennapi életemben. Ez csak egy hitpótlék, amivel magamat csapom be.

            Az igazi hit az szívbéli bizodalom is, ahogy a Káté tanítja, Istenhez való menekülés. Hogy ezt kik-ki hogyan éli meg, az a hit megtapasztalása. Nyílván ebben is különbségek vannak ember és ember között, a hitben is mindenkinek megvan a maga személyes útja. A megtapasztalás az Isten munkájának nyoma, lecsapódása az ember életében. Mert ahol Isten Lelke munkálkodik, ahol rámutat bűneinkre, ahol keressük bűneink bocsánatát, ahol megragadjuk Isten igéjének ígéreteit, ahol megragadjuk Krisztust, ott megszületik a megtapasztalás is.

            A megtapasztalás nem az, amit én érzek, hanem amit Isten Lelke kimunkál bennünk, s amit mi megtapasztaltunk az életünkben. Az emmausi tanítványok Jeruzsálembe megérkezve elmesélik az ottani tanítványoknak, hogy mit éltek át, mit tapasztaltak meg az utóbbi órákban.Valószínű, hogy amikor megérkeztek, el voltak ámulva azon a változáson, ami időközben ott történt. Ők úgy gondolták, hogy ők hozzák a a jó hírt, hogy Krisztus feltámadt, de ehelyett a jeruzsálemi tanítványok már köszöntötték őket: feltámadott az Úr bizonnyal! Nem ők az első elmondói a húsvéti evangéliumnak.

            Vajon csalódás volt ez számukra? De itt most rólunk van szó elsősorban. Meg kell értenünk, hogy az üzenet vivői nem fontosabbak, mint maga az üzenet. Nem az a fontos, hogy ki mondja először, hanem az, hogy mit mond. Ezért egyáltalán nem csalódás az számukra, hogy nem ők az első örömhírmondók. Mert hiszen van nekik is bőven mondanivalójuk..

            Most ők mondják el, hogy mi történt velük. Itt a görög szövegben egy érdekes szó van, amiből egy teológiai szakszó, az exegézis szó származik. Mi ezt magyarázásnak fordítjuk. Ők részletesen elmondják, hogy mi történt, s azután kommentálják, magyarázzák, értelmezik a történteket. Itt nem egy hideg elmondásról van szó, nem egyszerűen tények közléséről, hanem arról van szó, hogy mindaz amit elmondunk, az először átmegy a szívünk szűrőjén. Ők egy nagyon személyes történetet mondanak el, amit ők valóságosan átéltek s ezt most tovább adják másoknak is. A tények tények maradnak, de ők azt érzelmeikkel színezik, ők azt személyesen élték át. Ők a saját megtapasztalásaikról beszélnek. Nem ez a fontos, a fontos az, hogy Krisztus feltámadt, de ők ezt személyesen, sajátos módon élték át. Ez az ő megtapasztalásuk és az a mód, ahogyan ők az egész eseménysort átélték egy sajátos színt és értelmezést kap most általuk.

            Azt mesélik el, ami velük történt az úton. Valóban, az emmausi tanítványok egy úton voltak a Jeruzsálemből Emmausba vezető úton, a hit útján, a húsvét útján. Ők útközben voltak és még most is útközben vannak. De hát mi is útközben levő emberek vagyunk életünk végezetéig. Minden egyes keresztyén embernek megvan a maga sajátos útja, amely senki más útjával nem egyezik. Lehet, hogy hasonlít, de mindig egyéni és egyedülálló. A nagy dolog, hogy ezen az úton történt valami, ezen az úton csatlakozott hozzájuk Jézus. Az út csak út maradt, de azt beragyogta húsvét fénye.

            S most ők már minden útjukat ebben a fényben járhatják. Annyi minden történt: Jézus csatlakozott hozzájuk, szemük visszatartóztatott, hogy ne ismerjék fel őt, aztán jött a beszélgetés, a behívás, a felismerés, a szívük fellángolása. Van mit elmondani arról, hogy miként találkoztak az Élet Fejedelmével, a feltámadott Úrral. Elképzelhetjük, hogy a jeruzsálemi atyafiak tátott szájjal hallgatták elbeszélésüket főleg arról, hogy miként törte meg a kenyeret és hogyan ismerték fel erről Jézust.

            Ebben az elbeszélésben Krisztus van a központi helyen, nem ők, nem az élményeik, nem az ő teljesítményük, hanem csak Krisztus és amit elvégzett bennük. Ez az igazi megtapasztalás, ami Krisztust dicsőíti. Az, hogy ez volt életük legfontosabb eseménye, hogy találkozhattak vele, hogy ő belépett az életükbe, megváltoztatta a sorsukat, teljességgel átformálta őket. Mindent elmondanak, ami történt, de végig Krisztus áll a középpontban s nem ők.

            Így ismerték meg ezek a tanítványok Krisztust. Úgy ismrték meg, mint életük Urát, aki az Írások szerint szenvedett, meghalt, feltámadott és azt, hogy ők ezt most személyesen megtapasztalták, átélték. 

            Ez kell legyen a mi húsvéti megtapasztalásunk is, hogy Jézus csatlakozik hozzánk, megszólít bennünket, ha kell meg is ítél, de ezt is szeretetből teszi, javunkra teszi, hogy ő lefoglalja az életünket, hogy eszközök lehessünk az ő kezében. Ezt soha nem lehet elfelejteni, ez örökre a szívükben marad, ez mostantól fogva gyökeresen fogja megváltoztatni az életünket. Ezt a megtapasztalást kívánom nektek és magamnak, ezt az áldott, életet, átformáló, és minket mindenben meghatározó megtapasztalást. Krisztus legyen a mi üdvösségünk és az is maradjon örökké.

            Ez volt az emmausi tanítványok útja s ez legyen a mi útunk is. Ezen az úton három éven át együtt járhattunk, de a valóságban, személyes életünkben együtt járhatjuk tovább is, míg meg nem érkezünk a mennyei Jeruzsálembe.

(Ezen igehirdetési sorozatot  J.H.Velema Jeruzalem- Emmaus vice versa című könyve felhasználásával írtam.)

                                                                                                Lőrincz István