Igehirdetési sorozat 2010 Karácsony nagyhetére

1 Nap. Luk.2,16a

            Öt évvel ezelőtt kezdtük el magyarázni a pásztorok történetét, s Isten segítségével ebben az esztendőben be fogjuk azt fejezni. Csodálatos, gazdag történet ez, szinte minden szava sokatmondó a mi számunkra. A tavaly odáig jutottunk el, hogy a pásztorok elhatározták, hogy elmennek Betlehembe, hogy megbizonyosodjanak azon dolgok felől, amiket az angyal kijelentett nekik. És el is indulnak, mégpedig sietséggel. Ez az egyetlen dolog, amit az evangélista elmond nekünk a pásztorok útjáról. Semmi többet. Nem írja le, hogy miről beszélgettek útközben, hogy találkoztak-e valakivel, hogy volt-e valami akadály az útjukban. Csak annyit mond el, hogy ez egy sietős út volt. Fontos, hogy ezt tudjuk? Én úgy gondolom, hogy igen, különben nem jegyezte volna fel nekünk a Szentírás. Ebben a történetben nem először hallunk sietségről. Nem csak a pásztorok siettek, hanem Isten is és az angyal is. A sietség általános jellemzője ennek a történetnek. Siet Isten, hogy még ma kihirdesse, hogy született néktek ma a Megtartó. Ez a sietség nem véletlen, hisz itt nem kevesebbről, mint az emberek üdvösségéről van szó. Hatalmas szeretet űzi, hajtja Istent, hogy azt minél hamarabb kihirdesse, a kárhozatban, bűnben levő embernek. Isten szeretetének sűrgetős sietsége áll itt előttünk. S az angyal is sietett, hogy elmondja a nagy üzenetet a világnak. És a mennyei seregek is siettek, hisz azonnal megjelentek és dicsőítették az Istent. Minden késlekedés nélkül tették ezt.

            S vajon nekünk nem kellene sietni? Csak épp mi ne igyekeznénk? Csak minket hagyna közömbösen, hidegen ez a hír? Ó nem! Mi is siessünk hát menni, vinni az üzenetet minden embernek. A karácsonyi történet három területen zajlik. Az egyik a mező, ahol nyájat őriztek, aztán az istálló, amit Jézus jelenléte templommá szentelt, és a világ, a missziói terület. Ez a három hely ott volt nélkülözhetetlenül a pásztorok életében s ott kell legyen a miénkben is. A pásztorok először ott állnak az angyalokkal, majd Jézus mellett és végül ott találjuk őket az emberek társaságában. Először hallgatni kell, majd megtalálni, végül pedig bizonyságot kell tenni, vagy más szavakkal : hallani, látni és beszélni. Ez a karácsonyi útvonal, menetrend és így van ez ma is. Ezt Isten rendelte így és nem lehet megváltoztatni. Egy állomást se lehet kiiktatni. Nem lehet igehirdetés nélkül eljutni Jézushoz, és nem lehet Jézus nélkül eljutni az emberekhez. Mert az is nagy baj, ah az emberekhez nem jutunk el. Talán épp ez a karácsonyi ünneplésünk nyomorúsága, hogy ünneplünk, itt vagyunk a templomban, de utána nem indulunk el. Nem jut ki az evangélium a templomból otthonainkba, munkahelyeinkre, embertársainkhoz. Mert Jézus nem tudott elindulni, Jézus nem tudott az emberek közé menni, ezt a pásztoroknak kellett megtenni. Nekik kell menni oda, ahova az Úr küldte őket. Ez a hit útja, ez a megtérés útja. Elfordulni a földtől, a mezőtől, a nyájtól, odafordulni a bölcsőhöz, Jézushoz, utána pedig menni az emberekhez. Ki kell menni a világba, akármilyen nehéz is az. Jó Jézussal lenni, jó itt lenni a templomban, jó a testvérek közösségében, az imádat légkörében, de nem lehet ott maradni, a pásztoroknak is menni kellett, miután találkoztak Jézussal, miután imádták Őt, miután megértették a testté létel titkát. A pásztorok élete így lett teljes. Nem volt teljes, amíg a mezőn voltak de nem lett teljes még akkor sem, amikor Jézussal voltak, hanem csak akkor lett teljes, amikor elmentek és hirdették mindenkinek, amit láttak és hallottak. Akkor tudták magasztalni Istent. Nem lehet ez másképp velünk sem. Mindhárom helyen kell legyünk. Mert minket is Isten rendelt mind a három helyre és mind a három helyen meg akar áldani és fel akar használni.

2 Nap Megtalálták a gyermeket, Máriát és Józsefet  Luk.2,16b

            Különös az a mai igében, hogy a pásztorok számára nem csak az volt fontos, hogy Jézust megtalálták, hanem az is, hogy Máriát és Józsefet is megtalálták. Ez nem lényegtelen a karácsonyi történetben . Miért? Két dolog miatt. Először is, hogy itt hittestvérekre találtak. Két olyan embert, akinek már előbb megjelent az Úr, akiknek már sok hittapasztalatuk volt, akik már sok mindenen átmentek a hitéletben. A pásztorok is, József és Mária is nem maradhatnak távol egymástól. Isten összevezeti az ő útjaikat. Ők megtalálják egymást. Hogyan? Az angyal beszéde, az ige által. És ott vannak együtt Jézus körül. Isten az övéit egybeszerkeszti a földön, nincs privát keresztyénség. A múlt század egyik nagy teológusa mondta : az ember sok mindent csináltak egyedül, de keresztyénnek nem lehet egyedül lenni. Mert a keresztyéneknek szükségük van egymásra, ők el kell mondják egymásnak hittapasztalataikat, ők kell erősítsék és bátorítsák egymást. Azért kell közösségben legyünk egymással, hogy utána még nagyobb erővel és meggyőződéssel tudjunk bizonyságot tenni a világnak. A szentek közössége nem cél önmagában, hanem a misszióért van.

            A második dolog, hogy Józsefnek és Máriának is szüksége volt a pásztorokra. Mekkora öröm lehetett számukra is ez a találkozás. Hisz a várakozás hosszú hónapjaiban csak kettesben voltak, senkinek se tudták elmondani nagy és szent titkukat, amit az angyal megjelentett nekik. De hogy is mondhatták volna azt el olyanoknak, akik nem hittek? De most itt vannak a pásztorok, akiknek szintén elmondta az angyal, akik már tudják. Mekkora csoda lehetett számukra, hogy Isten ugyanazt kijelentette másoknak is, anélkül, hogy ők azt elmondták volna, a pásztorok már tudták. Ez minket egyszerre megszégyenít és meg is vigasztal. Megszégyenít akkor, amikor mi azt gondoljuk, hogy az emberek üdvössége tőlünk függ, ami bizonyságtételünktől. Isten nekünk is feladatot ad,. De az Ő ügye nincs a mi kezünkben. Az én Atyám mindez ideig munkálkodik , én is munkálkodom, mondja Jézus. Isten sokszor embereken keresztül végzi el munkáját, de elvégezheti emberek nélkül is. Itt indul el az a folyamat, ami pünkösdkor folytatódik, amikor három ezer ember csatlakozik a gyülekezethez.

            Egy kicsit most álljunk meg e szónál: és megtalálták. Itt tényleg úgy tűnik, mintha a pásztorok találtak volna rá Jézusra. De hogy találhattak volna rá, ha előbb Isten előbb nem kereste és találta volna meg őket a mezőn? Vigyázzunk, hogy ne magunkat tegyük az első helyre. Az én keresésem, az én megtérésem, az én üdvösségem, szoktuk mondogatni. Nem a pásztorok érdeme mindez, hisz ők nem keresték Istent. Isten kereste és találta meg őket. Vagy gondoljunk csak a tékozló fiúra. Nem ő indult el haza, mert mit mond az atyja? Elveszett és megtaláltatott. Istené a kezdet és a vég, az akarás és a munkálás is. Ő a hitnek elkezdője és bevégezője és nem mi. Nem mi végezzük el üdvösségünk felét, az egész üdvösségünket Ő végzi el. Az már más kérdés, hogy a mi felelősségünk is teljes. De ne felejtsük, az üdvösség teljességgel az Ő munkája, ajándék.

            Végül : ez a kifejezés „megtalálták” kissé megtévesztő. Mintha ez az ő érdemük lett volna. Mert sohasem találták volna meg, ha előbb Isten nem gondoskodott volna arról, hogy ők hallják az evangéliumot, ha nem rendezett volna így mindent. Persze, nekik is menni kellett, nekik is dönteni kellett. Meg is  tagadhatták volna az evangéliumot. Az is kegyelem, hogy a kegyelmet elfogadhatom, tanítja egy áldott igehirdető. Valóban úgy van, ahogy azt találóan mondani szoktuk. Az Isten országának külső kapuján az van írva : jöjj. De mihelyst beléptünk, meglátjuk a belső oldalon levő feliratot: Isten hozott. Így volt ez a pásztorok életében és így van a mi életünkben is.

3 Nap Elhirdették  Text. Luk.2,17

            Ezzel elkezdődött a pásztorok karácsonyának harmadik szakasza. Miután hallottak felőle a mezőn, miután meglátták őt a bölcsőben, most jön az, hogy ők is beszélnek, hogy elhirdetik azt, ami a gyermek felől nekik mondatott. Mi is történt tehát? Továbbadják az üzenetet. Nem tartják meg a maguk számára. Nem csak egymás között beszélgetnek ezekről a dolgokról. Az evangélium kitör egy szűk körből és eljut az emberekhez, eljut a világba. Az evangélium először kitör az égből. Az angyal és az angyali seregek áttörik a menny és föld határát és hirdetik az evangéliumot. De most áttör az evangélium egy másik határt: a pásztorok és a világ közötti határt, hisz a pásztorok elkezdenek beszélni, elkezdenek bizonyságot tenni.

            Ma mi vagyunk a pásztorok. Ma általunk akar az evangélium áttörni és az egyházból, a templomból kijutva betörni az emberek szívébe, életébe. Fel kell hangozzék a szószéken, otthon, a családban, munkahelyeken. Az ige kell hangozzon, úgy ahogy azt Pál Timótheusnak írja: alkalmas és alkalmatlan időben. Gondoljunk csak az első vértanúra, Istvánra, akinek névnapját, azaz vértanúságának napját épp Karácsonykor ünnepeljük. Ő is átadta az igét. Akkor is mondta az igét, amikor már a kövek záporoztak felé. Az utolsó szavával is elmondta, hogy látja az Embernek Fiát állni az Istennek jobbja felől. Tovább adta tehát azt, amit látott. István életének utolsó perceiben is evangéliumot hirdetett. Pedig átkozódhatott is volna vagy rosszat kérhetett volna ellenségei fejére. Vagy pedig sajnáltathatta volna magát, hogy ilyen fiatalon meg kell halnia. Ő méltó utóda a pásztoroknak, akik dicsőítették Istent, ő is dicsőítve az Urat hal meg. A pásztorok már ebben is Jézusra mutatnak. Hisz Jézus szenvedéstörténetének egyik legszebb momentuma, hogy  Jézus dicsőítő éneket énekelve indul el a Gecsemáné kertje felé, a kereszt felé. Nem azért magasztalja Istent, amiben van, hanem annak ellenére. A pásztorok nem a körülményeikről, nem a munkájukról, nem a nehézségeikről beszélnek, hanem arról, amit Isten mondott nekik. És bár ezt nem olvassuk, de el tudjuk képzelni, hogy boldogan és örömmel adták tovább a jó hírt. Nagyon fontos azt kihangsúlyozni, hogy a pásztorok azt mondták tovább, amit ők is Istentől kaptak, vagyis az igét. Ezt kétszer is olvassuk ebben a részben, itt ebben a versben s majd a húszadik versben is. Nagyon fontos azt látni tehát, hogy nem az ő tapasztalataikat adták tovább, nem is a saját hitükről kezdtek el beszélni. Nem önmagukat hirdették tehát. Még nem is csak az ő magyarázataikat az eseményekről, az ő saját látásukat mindama dolgok felől, amik történtek. A pásztorok már gyakorolták azt, amit 1500 év múlva a reformáció is hirdetett: Sola Scriptura, vagyis egyedül a Szentírás. Idegen szóval kifejezve azt mondhatnám, hogy nem a szubjektív, hanem az objektív valóságot hirdették. Nyilván, hogy úgy mondták el, ahogy tudták, az ő szavaikkal, az ő világuknak a kifejezéseivel. De a Kijelentést mondták, az igét hirdették. Szavaik mögött ott van Isten igéje. Vajon mi tudjuk-e ezt tenni? A világ fiai felé, a másképpen gondolkodók felé. Mert minket is megkísért az, hogy magunkról beszéljünk, arról, hogy miként látjuk a dolgokat, vagy ahogy a mi egyházunk, a tudósok, vagy épp ahogy a világ látja. A pásztorok szavakkal is a Gyermeket láttatják. Az ige Róla kell szóljon. A világ világossága kell felragyogjon az emberek előtt. Sok egyház esett bele abba a tévedésbe, hogy nem az Urat, nem Krisztust hirdette, mint Szabadítót, hanem irodalmat, kultúrát, nemzeti értékeket, társadalmi igazságokat. Hányféle teológia volt már, ami kiüresítette a templomokat! Lelkipásztorok és gyülekezeti tagok egyaránt nagyon vigyázzunk erre!

4 Nap Mindenkinek, mindenütt Luk 2,18 a

Eddig beszéltünk arról, hogy a pásztorok hogyan és mit adtak át. De most lássuk meg azt, hogy kinek adták át, azt ami nekik a Gyermek felől mondatott. Mert ez a történet erre is választ ad. És ez nekünk mai pásztoroknak is útmutatást, eligazítást jelenthet. Hogy kihez is kell mi mennünk és kinek kell átadnunk az üzenetet. Mindenkinek, mondja itt az ige. Nem egy  válogatott társaság volt tehát, akinek az üzenetet átadták, hanem mindenkinek és mindenütt. Az első karácsonyi prédikáció tehát mindenkit átölelt, személyválogatás nélkül.

            Egy rendkívüli nagylelkűség volt ezekben a pásztorokban. Nem voltak körültekintőek, szűkkeblűek, elővigyázatosak, nem gondolkoztak azon, hogy vajon, akiknek elmondják be fogják-e fogadni, meg fogják-e érteni. Nem gondolkoztak azon sem, hogy vajon mi lesz akkor, ha visszautasítják, vagy éppen kigúnyolják őket, hanem ők egyszerűen mindenkinek, mindenütt elmondták, ami nékik a Gyermek felől mondatott. Annál is inkább figyelemre méltó a pásztorok igehírdetése, mert erre semmilyen parancsot nem kaptak. Nincs itt szó misszióra való kiküldetésről, tanítványi feladatokról. Nem azt hirdették, amit nekik megparancsoltak, hanem azt, amit láttak, a s ami nekik mondatott. Ez volt az ő motiváltságuk. Ha mi most magunkra gondolunk, a mai igehírdetőkre, bizonyságtevőkre, feltesszük a kérdést: mi elveszítettük volna ezt? Mintha nem Jézustól jönnénk, mintha nem álltunk volna az Ő jászla mellett. Mintha csak mondanánk valamit, de ami nem él igazán bennünk. Itt csodálatos azt látni, hogy alig hangzik el az angyali üzenet, hogy minden népnek öröme lészen, s máris elkezd ez az ígéret hatalmasan beteljesedni. Alig megy el az angyal az égbe, szavai már kezdenek is beteljesedni. Alig hangzanak el az ígéretek s már jönnek is a beteljesedések. Mert itt már a megszületett Gyermek együtt munkálkodik velünk. Az Úr már vezeti is őket az Úr már adja is az áldást, munkálja is a beteljesedést. Az angyal visszamegy az égbe, de az Úr máris munkálkodik a Földön. Máris dolgozik azon, hogy drága ígéretei beteljesedjenek. S tulajdonképpen az, hogy ők mindenkinek elmondják, nem is az ő munkájuk, hanem az Úr munkája, aki eszközként használja fel őket. Isten mindig is eszközöket használ. Először az angyalt, aki hirdeti az üzenetet a pásztoroknak, aztán a pásztorokat, akik hirdetik az igét mindenütt, mindenkinek, minden népnek. És mi ismerünk embereket,akiken e mindenek között ott vannak. Most még itt ezekben a versekben nincs szó nevekről, de azt ezt megelőző fejezetben vannak olyanok, akik kiemelkednek a névtelenségből, akiket Isten felhasználhatott. Ott van maga az evangélium írója : Lukács. Ő maga beszél erről evangéliumának bevezető soraiban, hogy miután sokan elkezdték megírni azoknak a dolgoknak az elbeszélését, amelyek beteljesedtek, akik nekünk előnkbe adták, akik kezdettől fogva szemtanúi és szolgái voltak az igének, tetszett neki is, hogy ő is mindeneknek szorgalmatosan utána járjon s azokról rendszeresen írjon Teofilusznak, hogy ő megtudhassa azoknak a dolgoknak bizonyosságát, amire tanítani fogja.

            Ebből azt következtethetjük, hogy Lukács is először maga is valakitől hallotta az evangéliumot. Kitől? Azok közül valakitől, akik kezdettől fogva szemtanúi voltak az igének. De kik voltak kezdettől fogva szemtanúi az igének? Hát a pásztorok! Ők voltak a testté létel első szemtanúi Máriával és Józseffel együtt ott a betlehemi istállóban. Miért ne lehetne elképzelni és hinni azt, hogy Lukács találkozhatott a pásztorok közül valamelyikkel és így első kézből tőle hallotta ezeket a dolgokat, hogy épp egy pásztor elbeszélése alapján írta meg ezt a történetet? S ő, a maga rendjén, amit hallott most szintén igyekszik átadni egy másik embernek, jelen esetben Teofilusznak, de Isten csodálatos munkája által ez az evangélium, ami egy embernek készült százmillióknak, köztük nekünk is kincsünkké lett, sőt elmondhatjuk, minden idők minden emberének. Nem lélegzetelállító ez? A pásztorokon, Lukácson Teofiluszon át minden népnek adatott az evangélium. S a minden nép között mi is ott vagyunk, mert az evangélium hozzánk is megérkezett. Nem ok ez arra, hogy mi is dicsőítsük és magasztaljuk Istent?

5 Nap  Csodálkozás Text.Luk.2,18b

            A pásztorok tehát továbbadták az üzenetet. Ők voltak, azok, akik mindenütt, mindenkinek elhírdették, ami nekik a Gyermek felől mondatott. Ők voltak azok, akik elbeszélték ezeket, de nem magukról, hanem azt mondták, ami nekik is mondatott: az igét. Bár igét mondtak az embereknek, ezek elcsodálkoztak, mert különösnek találták, amit a pásztoroktól hallottak. A Pásztorok számára világos volt, hogy az Úr szólott, hogy az igét hallották, azért azonnal mozgásba is jöttek, el is indultak a mezőről Jézushoz Betlehembe. Azt olvassuk, hogy sietséggel elindultak és megtalálták Józsefet és Máriát. De most, amikor ők mondják tovább, senki sem mozdul meg, senki se tér meg, senki se siet elindulni Jézus felé. Nem olvassuk azt, hogy az emberek hitre jutottak volna, csak ennyi történik : elcsodálkoznak.

            De gondolkozzunk csak el mélyebben ezen. Mi már hallottuk ezt a történetet, ami számunkra ez már olyan megszokott, de az emberek számára ez teljesen új volt. Ők még ilyen történetet, amilyent nekik a pásztorok mesélnek, soha sem hallottak. És még ha valami megbízhatóbb forrásból jönne ez a vallásos információ! Még ha a jeruzsálemi főpap hirdette volna. Hogy-hogy?  Hát Isten ilyen egyszerű pásztorokra bízta ezt a fontos üzenetet, miért épp őket választotta? Meg aztán milyen különös történet ez. Egy prédikáló angyal, aztán meg Istent dicsőítő angyalsereg, meg hogy a Messiás egy jászolban születek, egy názáreti asszonytól? Különös dolog ez, csóválhatták a fejüket. Lehet-e ezektől az emberektől rossz néven venni, hogy nem tudták csak úgy elfogadni? Az lenne a csodálatra méltó, ha nem csodálkoztak volna. De mi nem így vagyunk-e mi is az egész Szentírással? Hát nem az egész Szentírás olyan különös? Az ige nem olyan, ahogy azt a mi logikánk, értelmünk, emberi gondolkodásunk minden további nélkül elfogadhatná. Mert soha se szabad elfelejtenünk, az egy más világból jön, az Istentől jön. Nem a mi világunkról, hanem a kegyelemről szól. Emberi értelemmel csak csodálkozni lehet, Isten Szentlelkének a munkájára van szükség, hogy azt el tudjuk fogadni, el tudjuk hinni.

            Azt is kell azonban látnunk, hogy azok, akik hallották, később nem maradtak csupán a csodálkozásnál. Lukács arról is beszél evangéliuma bevezetőjében, amikor azt mondja, hogy meg lehet tudni e dolgoknak bizonyosságát. És rajta kivűl már sokan elkezdték azt megírni. Mi tudhatjuk és szilárdan meg lehetünk győződve afelől, hogy a csodálkozásból nagyon sokan eljutottak a teljes bizonyosságba. De talán jó is az, hogy a pásztorok bizonyságtételére az első válasz csak a csodálkozás volt. Ez egy kicsit elszomorító, de azért vigasztaló is. Mert képzeljük csak el, ha az állna, hogy mindenki aki csak hallotta, az azonnal megtért volna és dicsőítette volna az Istent. Bizonyára elbízták volna magukat ezek a pásztorok. Jelentkezett volna azonnal a hívő gőg, az elbizakodottság s az rettenetes lett volna. Az , hogy ezek az emberek először csak elcsodálkoztak, alázatban, szerénységben, Istentől való függésben tartotta a pásztorokat. Meg kellett lássák, hogy csak  Isten Szentlelke tudja emberi lelkekben elvégezni a maga munkáját. Ez a „csak csodálkozás eredmény” ott tartotta őket Jézus mellett, ott tartotta őket a függőségben, az alázatban. Most valljuk meg őszintén: minket is kísért az, hogy az emberek megtapsoljanak, megdícsérjenek, ha azt tudjuk mondani : én megtérítettem ennyi s ennyi embert. Milyen hamar lépünk mi is fel a piedesztálra, milyen hamar esünk az öndicsőítés bűnébe. Az Úr a pásztorokat megőrizte ettől a kísértéstől. Talán ezek a pásztorok sohasem tudták meg azt, hogy az ő bizonyságtételük által mégis sokan bizonyosságra jutottak. De nem is ez a fontos. A fontos az, hogy ez megtörtént, hogy amit ők Lukácsnak átadtak, az megkapja Teofilusz és megkaptuk mi is. Milyen vigasztaló ez az üzenet a mi számunkra is. Hiszen hányan vagyunk úgy, hogy úgy érezzük, nincs áldás a munkánkon, nincs semmi eredménye az igehirdetésnek, bizonyságtevésnek. Nem látjuk, hogy az elvetett mag kikelne és növekedne. Nem látjuk azt, hogy az emberek megtérnének, megváltoznának. Legfeljebb fejcsóválást, csodálkozást látunk csak mi is. Gondoljunk ilyenkor mindig a pásztorokra, hogy Isten mégis megáldotta az ő munkájukat s higgyük: Isten megáldja a mi munkánkat is. Az áldás az övé, miénk a munka. Tőlünk ezt kéri majd számon, de tudjuk, amit Pál is tudott: a mi munkánk nem hiábavaló az Úrban.

6 Nap Dicsőítve Istent  Luk.2,20

            Szenteste van. Az év legszebb estéje. Az este, amit gyerekként is úgy vártunk, aminek hangulata mindent felűlmúl. Mi egy hosszú útnak a végére érkeztünk el, amire öt évvel ezelőtt indultunk el és annak végére most értünk Isten kegyelméből. Az utat együtt jártuk a pásztorokkal. Csodálatos út volt ez. A mezőről Jézushoz jutottak. S ott meglátták és imádták az Urat. De nem maradhattak örökre ott, ahogy mi sem maradhatunk örökre itt ezen az estén, bár úgy szeretnénk ezt az estét, ennek a hangulatát örökre megtartani. Vissza kellett menni a nyájhoz, vissza a mezőre. De hogyan térnek vissza s itt ez a fontos. Dicsőítve Istent mindazért, amit hallottak és láttak. Ó, mennyi mindent láttak! Az angyalt, az angyali seregeket, a csodálatos mennyei színjátékot, aztán Jézust a jászolban, Józsefet ,Máriát a jászol körül. Pedig azt gondolnánk, hogy a pásztoroknak szomorúaknak kellett volna lenniük, hisz az emberek nem tértek meg, csak csodálkoztak. S ekkor azt is tehették volna, hogy elhallgatnak. Minek is mondani? Minek prédikálni? Minek bizonyságot tenni, ha az emberek legfeljebb addig viszik, hogy csodálkoznak? Meg hát parancsot se kaptak senkitől, hogy mondják. Akkor jobban teszik, ha hallgatnak. De nem ezt teszik mégsem. A csalódás nem akadályozza meg őket abban, hogy dicsőítsék Istent. Hogyan lehetséges ez? Honnan van bennük ez a dicsőítés? Honnan van bennük ez az erő? De így van ez mindig Isten népének az életében. Épp azért csodálatos az Isten népe, mert ő a nehézségek közepette, vagy azok ellenére is, tudja Istenét dicsőíteni. Ebben is követik Megváltójukat. Jézusról csak egyetlen egyszer olvassuk, hogy dicsőítő éneket énekelt, s mikor tette ezt? Amikor ment a Gecsemáné kertbe, hogy ott elfogják s majd keresztre feszítsék. S aztán jönnek sorban : István is dicsőíti Istent, miközben hullanak rá a kövek. Pál és Silás énekelnek a börtönben. Az első keresztyének énekelve mennek az oroszlánok elé. A protestáns prédikátorok a gályára láncolva énekelnek atyáink a kommunizmus sötét börtöneiben. Hogy van ez nálunk? Tudom-e mindig dicsőíteni Isten? Vagy csak akkor, amikor jól alakulnak dolgaim? Mitől függ Isten-dicsőítésem? Attól, amit emberek tesznek velem? Ezek a pásztorok egyedül Istentől függtek. Ők nem azért dicsőítették Istent, mert a bizonyságtételük sikeres volt, ők Istenre tudtak nézni. Mennyire meg kell nekünk is azt tanulni: mindig és mindenben Istent dicsőíteni,nem a körülményektől, nem emberektől függeni. Pál azt mondja: akár életben maradok, akár meg kell halnom, az Isten fog dicsőíttetni. A pásztorok megtanultak nem emberekre nézni, hanem Jézusra, a jászolra.

            Végül : a pásztorok is úgy tűnnek el szemeink elől, ahogy az angyali seregek is eltűntek: Istent dicsőítve és magasztalva. Így fejeződött be az angyalok Karácsonya ott Betlehem mezején. Úgy fejeződik be a pásztorok Karácsonya is. Miért? Azért, mert az angyalok mögött és a pásztorok mögött is Isten állt. Isten küldte az angyalt, Isten küldte a pásztorokat, Isten Szentlelke küldte őket, s Ő fel is készítette őket. Mi is a mai estén és életünk minden napján, nem csak az ilyen szép karácsony estén, hanem a próbák idején, vagy halálunk estéjén dicsérjük és dicsőítsük Istent. Ha csak ennyit tanultunk volna meg a pásztoroktól, akkor ez  is óriási ajándék lenne.

                                                                                                Lőrincz István