Igehirdetési sorozat 2009 Karácsony nagyhetére

1.Nap Text.Luk.2,15a Hallható, érthető, látható üzenet

Folytatjuk három éve megkezdett igehirdetési sorozatunkat a pásztorok történetéről. A tavaly odáig jutottunk el, hogy az angyalok elvégezve kötelességüket visszamentek a mennybe. Egy különös pillanat lehetett ez a pásztorok életében. Amikor ez a hatalmas angyalsereg,amely egy adott pillanatban megjelent, dicsőítette Istent, most egy másik pillanatban megindul a menny felé és eltűnik szemeik elől. A többi nagy pillanattal együtt ez is mélyen belevésődött lelkükbe és kitörölhetetlenül ott is maradt. Ezt is biztosan mindenütt elmondták, ahol csak megjelentek. Mégpedig úgy, hogy közben dícsérték és magasztalták Istent. Milyen üzenete van most a mi számunkra ennek? Mit tanulhatunk mi az angyaloktól?

            1.Először is azt, hogy érthető módon tudták az üzenetet elmondani. Úgy, hogy a pásztorok hallhatták azt. Nem a pásztoroknak kellett „angyali nyelven” megtanulni, hanem az angyalok tanultak meg „pásztornyelven” beszélni. A nagyobbik alkalmazkodik a kisebbhez, a dicsőbb az alacsonyabb rendűhöz, a tudós a tudatlanhoz, a mennyei a földihez. Nagy tanulság ez: hogy mi is hallhatóvá és érthetővé kell tegyük az evangéliumot az emberek számára. Milyen nagy baj az, amikor a keresztyének hallgatnak, amikor nem beszélnek Istenről, Jézusról, az evangéliumról, a hitről, a hitben való járás áldott megtapasztalásairól. A hit hallásból van. Pedig hány olyan keresztyén van, aki nem beszél a hitéről. Évekig dolgozik egy munkahelyen, de a munkatársai még soha nem hallottak tőle Istenről. Akkor csodálkozhatunk, hogy nem térnek meg az emberek? De miért nem beszélünk a hitünkről? Szégyeljük Jézust, szégyeljük a hitünket? Pedig Ő nem szégyelt minket, nem szégyelt leszállni erre a bűnös földre, nem szégyelt minket testvéreinek szólítani, nem szégyelt értünk meghalni. Akkor mi mért szégyelnénk Őt? Aki hallgat az bűnös, az megfosztja a világiot az evangéliumtól és ítélet alá aesik. Ha valaki vallást tesz rólam az emberek előtt, én is vallást teszek arról, az én mennyei Atyám előtt, ha pedig megtagad valaki engem az emberek előtt, azt én is megtagadom az én mennyei Atyám előtt,- figyelmeztet Jézus. Hallgatással, elhallgatással is meg lehet tagadni Őt.

2. És a második dolog, ha megszólalunk, akkor legyen az üzenetünk érthető. Nagy felelősséget ró ez elsősorban az igehirdetőkre. Hogy legyen érthető a prédikáció, ne beszéljünk el az emberek feje felett, hogy ne beszéljünk mellé, hogy ne emberi dolgokat, filozófiát mondjunk, hanem az isteni üzenetet. De ez nem csak a lelkipásztorokra vonatkozik, hanem minden keresztyén emberre is. Igyekezzünk úgy elmondani a Szentírás üzenetét, hogy azt megértse az, akinek beszélünk. Tudjunk igazodni az illető ember műveltségi szintjéhez, beszéljünk olyan módon, olyan szavakat használjunk, amik nem idegenek előtte, amik közel vannak az ő világához. Legyünk minél egyszerűbbek, ne bonyolítsuk agyon a dolgokat. Ne vesszünk el a részletekben, tudjuk az evangélium lényegét felmutatni.

            3.És végül tegyük az Isten üzenetét láthatóvá is. Az angyalok túlmutattak magukon, az ő egész megjelenésükkel, éneklésükkel, magasztalásukkal Istenre mutattak, arra az Úrra, aki küldte őket. Tudjuk-e mi Istent láttatni az életünkben? Meglátják-e az emberek a mi életünkben a láthatatlan Istent? Mert épp ezt jelent megdicsőíteni Istent az életünkben. A láthatatlan Isten láthatóvá lesz a mi életünkben. Ezt tették az angyalok, ezt tette Jézus is, és ezt kell tegyük mi is. Bárcsak ebben is tudnánk tanulni az angyaloktól.

2.Nap. Mozgósító prédikáció Text.Luk.2,15a

            A tegnap este azt kezdtük vizsgálni, hogy mit is tanulhattk a pásztorok az angyaloktól. Láttuk azt, hogy ők hallhatóvá, érthetővé és láthatóvá tették az evangélium üzenetét. A mai estén két további tanulsággal foglalkozunk.

            Az egyik nagyon természetesnek és magától érthetődőnek tűnik, de mégsem az. S ez az, hogy az angyalok a mennybe mennek vissza. Oda mennek vissza, ahonnan jöttek, ahova ők tulajdonképpen tartoztak. Ki kellett mozduljanak  mennyből, nagyon messze kellett menniük, nagyon mélyre kellett szálljanak, olyan mélyre, hogy már mélyebbre nem is szállhattak volna, a menny magasságából és dicsőségéből a bűnös földre, a bűnös, bukott, vergődő emberhez, a legnagyobb fényességből a legsűrűbb sötétségbe, de nem maradtak ott. Visszzatérnek, miután elvégezték munkájukat a mennybe. Tudták, hogy hova kell leszálljanak, de azt is hogy hova kell vissza-felszálljanak. Tudták, hogy nekik csak egy bizonyos ideig kell a földön tartózkodni, addig, amíg betöltik küldetésüket, de aztán várja őket újra a menny dicsősége.

            A Szentírás szerint kétféle ember van. Vannak az ördögnek fiai, ahogy arról Jézus beszél a János evangéliumában, akik a külső sötétségre mennek és vannak a világosságnak fiai, akik hit által itt a földi életben átmentek a halálból az életre. Ezek tudják, hogy az ő igazi hazájuk a mennyben van, ők oda tartoznak és oda igyekeznek. Tudják, hogy most itt a földön vannak, mert itt van elvégezni való feladatuk, és ez nem más, mint hogy az evangéliumot terjesszék, Isten országát építsék, de ha ezt elvégezték, akkor mennek a mennybe, ahova igazából tartoznak. Ők hazamennek, haza vitetnek. Tudják, hogy nem a sír az ő végső céljuk, az csak testük ideiglenes tartózkodási helye, de igazi hazájuk a mennyben van, ahol Megváltójuk ígérete szerint az Atya házában elkészítette nekik is a helyet. Milyen jó, hogy ők nem csavargók, akik céltalanul hányódnak ezen a földön, hanem vándorok, akik tudják, hogy minden nappal közelebb vannak a mennyei célhoz.

            A második dolog, amit az angyaloktól tanulhatunk, hogy az ő példájuk a pásztorokat is mozgásba hozza. Hisz miután elmentek az angyalok, ők nem lefeküsznek, hogy tovább aludjanak, hanem azt mondják: keljünk fel, induljunk el, menjünk el Betlehemig. Az angyalok mennybemenetelének tehát egy mozgósító, megmozgató következménye van. Az emberileg logikus azt lett volna, hogy amikor az angyalok elmentek, a pásztorok azt mondhatták volna: most már mindennek vége van. De nem így történik, mert nem vége van valaminek, hanem ennek az ellenkezője az igaz, most kezdődik valami. Az angyalok prédikációja, bizonyságtétele egy új életnek lett a kezdete a pásztorok életében. Milyen különös ez. Az angyalok egy szóval se mondták a pásztoroknak, hogy gyerünk, most már nektek is indulni kellene, egyetlen parancs se hangzik el, egyetlen parancsolat se adatik, s ők mégis elindulnak. Az angyalok látása és bizonyságtétele a pásztorokban is vágyat kelt a Jézus látására. Ilyen az igazi prédikáció, az igazi bizonyságtétel. Vágyat kelt a szívünkben a Jézus látására, a Jézussal való járásra.

            Az angyalok elmentek, a pásztorok pedig elindultak. A mennyei Karácsony elmúlt, a földi Karácsony pedig elkezdődött. A mennyei követek átadták az üzenetet a földi követeknek. Bárcsak tudnánk mi is úgy élni, úgy szolgálni, úgy szeretni, úgy engedelmeskedni, hogy  mások is elinduljanak Jézus felé.

3. Nap. Tenni is kell valamit Luk.2,15a

            Azt láttuk a tegnap este, hogy az angyaloknak mozgósító prédikációjuk volt, mert a pásztorok az ő elmenetelük után nem lefekszenek, hanem elindulnak.

            A mai estén látjuk az első reagálást az angyalok igehirdetésére. Az egész eddigi történetben a pásztorok csak passzív szemlélők voltak. Mindent az angyal, illetve az angyali sereg tesz, ők jelennek meg, ők beszélnek, ők biztatnak, ők dicsőítenek. A pásztorok eddig még semmit sem tettek. Egyetlen szó se jött ki a szájukon, egyetlen mozdulatot se tettek. Még azt se olvassuk, hogy leborultak volna, csak annyit, hogy nagy félelemmel megfélemlettek. Nem szóltak és nem cselekedtek semmit sem. Szépen látjuk ebben a történetben az üdvösség útját. Először is hallgatják az igét, hallgatják az angyal beszédét, az angyalsereg énekét. Ez is nagyon fontos dolog. Aki nem hallgatja az Isten beszédét, az nem is fogadhatja azt be, s persze meg se tarthatja. Mekkorát tévednek azok, akik azt mondják, hogy ők otthon maradva is jó keresztyének tudnak lenni. Otthon is tudnak imádkozni, szokták mondogatni az emberek. De ez így nem működik, mert az Isten az üdvösség útjául az igehirdetést rendelte, annak bolondsága által tartja meg a hívőket. Milyen nagyon szomorú az, hogy gyülekezeti tagjaink nagy része már nagy ünnepeken se hallgatja az Isten igéjét. És milyen ítélete lesz azoknak, akik hallgathatták volna, de nem tették. Most már arra se hivatkozhat senki, hogy a rendszer tiltja az Isten igéjének hallgatását. Gyerekkoromban hallottam, hogy a Szovjetúnió szibériai részein olyan emberek is voltak, akik két-három ezer kilómétert is kellett vonatozzanak, hogy gyülekezetbe mehessenek, igét hallgathassanak, de ők ezt is vállalták, vagy a libanoni polgárháború idején voltak olyan keresztyének, akik hason csúszva mentek az istentiszteletre, mert állandó lövöldözés volt s mégis mentek. Mi mehetnénk nyugodtan, békében és mégsem megyünk.

            Aztán ott van a második dolog, hogy elgondolkoznak az üzeneten, elkezdenek beszélgetni róla. Máriáról, a Jézus édesanyjáról olvassuk, hogy ő a Simeon szavait szívében forgatta. Milyen nagy baj az is, amikor az igét ott hagyjuk a templomban. Letöröljük magunkról, mint ahogy a bemenetelkor letöröljük a sárt. Milyen jó lenne, ha istentisztelet után még együtt maradhatna a gyülekezet, hogy beszélgessünk az igéről, hogy ki mit kapott, ki miben szólíttatott meg, kit miben ítélt meg az ige. És milyen jó az, ha hétközben is forgatjuk szívünkben a vasárnap hallott igét. Munka közben is, a gyárban, a konyhában, a mezőn. Az a boldog ember a zsoltáros szerint, aki az Úr törvényéről elmélkedik éjjel és nappal.

             A harmadik és talán a legfontosabb dolog, hogy a pásztorok nem csak hallgatják az igét, és nem csak elgondolkodnak az ige felett, hanem azt gyakorlatba is ültetik, alkalmazzák az életükben és életükre. Az alkalmazás az, hogy elindulnak és mindenkinek elhirdetik, amit láttak és hallottak. Milyen nagy hiányosság van ezen a területen is az életünkben. Hogy az igehirdetés csak elmélet marad, de nem követi cselekedet, nem történik nyomában semmi. Egy kereskedőtől megkérdezték hétfőn a munkatársai, hogy miről szólt a prédikáció. Erre ő azt válaszolta, hogy miről szólt az igehirdetés már nem tudom, de azt igen, hogy hazaérve az összes hamis súlyaimat a szemétbe dobtam. Karácsonykor szép igehirdetéseket hallunk, de fog-e történni valami, fogjuk-e azokat alkalmazni az életünkben?

4.Nap. Menjünk el Text. Luk.2,15b

            Különös és áldott dolog, hogy a pásztorok első szava az angyalok mennybemenetele után egy parancs, egy mozgósító önbíztatás: menjünk el. Egy olyan önbíztatás ez, amiben semmi habozás, semmi bizonytalankodás sincs. Ez  meglátszik abból, hogy rögtön a tett következik, hogy nagy sietséggel elindulnak Betlehembe. És mindebben az  a nagyszerű, hogy ez  a saját maguknak adott parancs, ez az önbíztatás és ez az elindulás teljességgel magukból a pásztorokból származik.  Az angyal, illetve az angyali seregek egy szóval se parancsolják ezt. Ebben az egész történetben az angyalok részéről egyetlen parancs se hangzik el.. Senki se ad nekik parancsot arra, hogy elinduljanak, senki se ad parancsot arra, hogy elhirdessék, mindenkinek azt, amit Betlehemben láttak és hallottak.

            Valljuk meg őszintén, hogy mindnyájan úgy vagyunk, hogy nem szeretünk valamit parancsra tenni, egyáltalán nem szeretjük, ha parancsolgatnak nekünk. Megtesszük persze, mert úgymond illik a parancsnak engedelmeskedni, de legtöbbször csak úgy „immel-ámmal, csak úgy „nyugisan”. Hány ember így jár a templomba is, mert úgy szokás, mert küldi őket a szülő vagy a házastárs.

            A pásztorokat nem egy külső parancs késztette indulásra, hanem egy belső. Ezért olyan spontán, olyan vidám az indulásuk. Ők egymást bátorították, buzdították az indulásra. És a bizonyságtételük is ilyen volt: nem kikényszerített, nem parancsra rendelt, hanem egyszerűen tele volt a szívük és a bizonyságtétel kicsordult belőle. Nem parancsolta senki nekik, hogy beszéljenek, de ők nem tudtak hallgatni. Ezt hallva a pünkösdi esemény jut az eszünkbe, s mindaz, ami utána történt, amikor a Nagy Tanács elé idézték a tanítványokat, ott a főpap meghagyta nekik fenyegetés terhe alatt, hogy nehogy szóljanak többé a Jézus nevében, de az apostolok egyszerűen mondák az igét, mert nem tehették, hogy amit láttak és hallottak, arról bizonyságot ne tegyenek.

            Nem különös ez testvéreim? De igen. Pedig ennek így kell lennie a mi keresztyén életünkben is. Nagy baj az, ha „izzadtságszagú” a keresztyénségünk. Ha erőlködünk, hogy valahogy Isten akarata szerint járjunk, ha kínlódunk, hogy az evangéliumot tudjuk másoknak is átadni. Ha hiányzik bizonyságtételünkből a szent spontaneitás, magától érthetődőség. Az csodálatos a pásztorok életében s a mi életünkben is, ha minden belülről jön és nem külső parancsra, hanem egy mély, belső indíttatásra. Amikor családlátogatások alkalmával olyan családokat látogatok meg, akik nemigen járnak templomba, akkor ők ilyeneket szoktak mondani: hát igen, mi tudjuk azt, hogy kell valahova tartozni, hogy kell templomba járni, ki kell fizetni idejében a fenntartrói járulékot, s nagy meglepetésükre azt szoktam mondani: nem kell. Erre nagyot néznek, mire én így folytatom:  nem kell, hanem sokkal inkább szabad. Szabad templomba járni, imádkozni, Bibliát olvasni.Valahogy azt szeretném velük érzékeltetni, ami ebben a történetben van.A pásztoroknak nem „kell” menni, hanem „szabad”. Mert miért is mennek ők? Azért, mert ezt az Isten kimunkálta bennük. Hogy mondja ezt Pál apostol? Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a munkálást jó kedvéből. Igen, Isten nem ad parancsot, de hathatósan munkálkodik a pásztorokban. Új akaratot, új engedelmességet munkál ki bennük. Menjünk el, mondják. Ez az elmenés az Isten jótetszésének kedves munkája bennük. Csak Isten Lelke tud ilyen gyümölcsöket bennünk is kimunkálni. Hogy mi is induljunk el, mi is menjünk az emberekhez és tegyünk bizonyságot nekik.

5.Nap Miért menni? Text.Luk.2,15b

            Feltevődik a kérdés, hogy miért is indulnak el ezek a pásztorok ebben a nagy éjszakában? Miért nem várnak legalább addig, amíg meg nem virrad? Miért ez a nagy sietség? Nehéz erre válaszolni, de azt mondhatjuk, hogy azért, mert olyan mély benyomást tett rájuk mindaz, amit láttak és hallottak, az angyali szózat, majd az angyali seregek megjelenése, dicsőítése, hogy érezték: menni kell, nem lehet késedelmezni. Annyi csodálatos dolog történt ezen az éjszakán, az Úr dicsősége körülragyogta őket, csodálatos dolgokat hallottak, s érezték, hogy ők ezek után nem maradhatnak ott, ahol eddig voltak. Hogy jövendőlt már Ésaiás próféta az Úr igéjéről? Hogy nem fog visszatérni üresen, hanem meg fogja cselekedni azt, amiért az Úr küldte.Ezt más szavakkal így lehetne megfogalmazni: hatékony, sikeres és áldott lesz. Ez történt most itt Betlehem mezején is, hogy az Úr igéje nem tér vissza üresen. Azokat, akiket az ige megszólított, megmozgatott, átformált, azok most elindulnak, de nem akármilyen irányba, hanem Jézus felé, Betlehem felé. A karácsonyi üzenet visszhangra talált. Miután az angyalok visszatértek a mennybe, miután a pásztorok a hallottakon kissé elgondolkoztak, miután ott benn a lelkükben megmozdult valami, miután Isten bennük kimunkálta mind az akarást, mind a munkálást jó kedvéből, akkor elindulnak, akkor a Karácsoiny kezd földi valósággá válni.

            Mikor indulnak hát el a pásztorok? Akkor, amikor megkapták mindazt, amire szükségük volt. Addig nem lehet elindulni. Belső küldetés nélkül nincs elindulás, vagy ha van is, azon nincs áldás. Ha valaki úgy indul el szolgálni, hogy szívében nincs ott a szeretet, akkor hiábavaló a szolgálat. Túrmezei Erzsébet mondja el egyik szép versében: szolgálni csak az induljon el, aki boldog. Isten csak boldog emberek szolgálatát tudja megáldani, olyanokét, akiken látszik is, hogy Isten már annyi mindent kimunkált az életükben. Ez a hiteles szolgálat Nagy nyomorúságunk az, hogy sokszor szomorúan mondjuk az örömhírt, lelkesedés nélkül, meggyőződés nélkül Ne csodálkozzunk akkor, ha senki se mozdul meg, ha senki nem indul meg az Úr felé.

            A pásztorokat valósággal hajtja, űzi az az élmény, amiben részük volt. Ezért nem tudnak várni, addig sem, hogy pírkadni kezdjen. Mennek Betlehembe, mennek az Úrhoz, mennek Józsefhez és Máriához, mennek az Úr gyülekezetébe, mondhatjuk ezt így is. A pásztorok azért sietnek, mert az Úr is sietett. Sietett ott a bűn színhelyén a Paradicsomban, sietett a bűnbe esett embernek ígéretet tenni az asszony magváról, aki a kígyó fejére tapos. Sietett hirdetni Ábrahámnak, hogy az ő magvából származó Messiásban megáldatnak a föld minden nemzetségei. Sietett a próféták ajkán hirdetni, hogy kelj fel, világosodjál, s most sietett a világtörténelem legnagyobb eseményét, a Jézus születését beteljesíteni. A pásztorok azért sietnek, azért mennek az éjszakában, hogy már kora reggel megérkezzenek s az ébredező embereknek elmondhassák az örömüzenetet.

            Siessünk mi is. Amíg még időnk van. Mondjuk tovább mi is másoknak: Krisztus megszületett.

6.Nap. Látni az igét Text.Luk2,15b

            Kedves Testvéreim.Isten kegyelméből újra megérhettük Karácsony estéjét. Ezt az estét mindig úgy várjuk, mert ez az este valami különös ragyogással van tele, aminek olyan különös hangulata van. A gyerekek örülnek a frissen feldiszített karácsonyfának, s alatta elmondják annyi szeretettel megtanult versikéiket, eléneklik a kedves karácsonyi énekeiket. Egész héten át erről az egyetlen igeversről szólt az igehirdetés, amikor a pásztorok azt mondják: menjünk el Betlehemig, lássuk meg, amit az angyal nekünk hirdetett. A látás és az igehirdetés mindig összetartoznak. Így volt ez ott Betlehem mezején is: a pásztorok látták azt, hogy az Úr dicsősége körülvette őket, de hallották az angyal szavát is, s utána az angyali seregek dicsőítő énekét. És most, amikor megérkeznek tulajdonképpen ugyanaz történik: látni fogják az igét, a testté lett igét, ami nekik hirdettetett. Amikor most a pásztorok elindulnak, szintén ez fog történni. Az emberek, akik velük találkozni fognak, látni és hallani fognak valamit. Az emberek látni fogják őket, már ez is nagy meglepetés lesz, hisz a pásztorok helye addig csak a mezőn volt, a nyájuk mellett, de látni fogják arcukon azt a fényt, azt a ragyogást is, ami ott a mezőn körülvette őket. Mert amikor valaki igazán dicsőíti az Istent, akkor ez meglátszik az ő arcán, az ő egész külsején, viselkedésén. Hogy mondja Pál ezt a korinthusiaknak? Ti a Krisztus levele, Krisztus olvasható levele kell legyetek, illetve azok is vagytok. De a pásztorok nem csak láttatnak valamit, hanem hallani is lehet tőlük valamit, az evangéliumot, a Krisztus születésének jó hírét.A látás és hallás náluk egy szép egységbe, harmóniába kapcsolódik egybe.

            A mai estének a mi számunkra nagy és komoly kérdése ugyanez. Mert nem csak az a fontos, hogy ma este eljöttünk, hogy itt vagyunk, hogy zsúfolásig megtöltöttük a templomot, hanem sokkal inkább az, hogy tudjuk-e azt tenni, amit a pásztorok tettek? Ragyog-é az arcunk, ragyog-é az életünk, lehet-e látni azt, hogy az evangélium munkálkodik a szívünkben és életünkben. Szólunk-e ma este valakinek Róla? El tudjuk-e mondani, hogy Ő nem csak a világ Megváltója, hanem az én Megváltóm is? Mert világosan kell látnunk azt, hogy kétféle szerepünk lehet nekünk a karácsonyi üzenet átadásásban. Vagy akadályai leszünk annak, hogy az evangélium terjedjen, Isten őrizzen minket ettől, vagy pedig eszközei leszünk annak, hogy Isten dicsősége egyre inkább felragyogjon ebben a világban.

            Végül figyeljünk itt meg egy érdekes dolgot. A pásztorok nem azt mondják, hogy lássuk meg a dolgot, amit az angyal megjelentetett nekünk, hanem lássuk meg azt, amit az Úr jelentett meg nekünk. Pedig nem maga az Úr szólt hozzájuk,hanem egy angyal, egy követ, egy közbenjáró, egy közvetítő. Ők mégis azt mondják: az Úr jelentette ezt meg. Miért? Azért mert ez az angyal teljességgel azonosulni tudott az Ő küldőjével, a küldött mögött a küldő Urat lehetett meglátni.

            Ez az Úr mindenkori szolgáinak, tanítványainak, gyermekeinek a küldetése. Annyira azonosulni az Úrral, hogy Ő legyen láthatóvá és hallhatóvá bennünk. Mert gondoljuk csak meg jól: a mi feladatunk nem az, hogy magunkat prédikáljuk, hogy magunkat állítsuk a középpontba, hogy naggyá legyünk mások szemében, hogy a saját dicsőségünket munkáljuk, hanem az, hogy Őt hirdessük, Ő legyen naggyá, Ő kerüljön a középpontba, hogy Övé legyen minden diocsőség. Keresztelő János erről így vallott: neki növekednie kell, nekem pedig alább szállanom.

            Ó, de nagy dolog lenne, ha ezen a mai estén, ezen az ünnepen és ezután is az emberek megláthatnának valamit rajtunk és bennünk, ami nem mi vagyunk, hanem Jézus Krisztus bennünk. Ha bennünk az Úrral találkozhatnának, ha bennünk az Urat láthatnák meg az emberek. Akkor igazi ünnepünk lenne.

                                                                                    Ámen.

                                                                                                Lőrincz István

ak� ? s � (A+ em volt szüksége, hozzá már a születése éjszakáján lehetett menni. Jöttek is a pásztorok, aztán nemsokára a bölcsek, aztán jött Simeon és Anna, jött Nikodémus, a samáriai asszony és még olyan sokan mások. Őt mindig lehetett zavarni, sőt azt mondhatjuk, ő alig várta, hogy jöjjenek hozzá az emberek. Az zavarta, ha nem zavarták.

            Azzal kezdtem a mai esti igehirdetést, hogy ez ez az év legszebb estéje, éjszakája. Ez igaz, de csak akkor ha hozzá jövünk. Jöjjünk hozzá mi is most hozzá, boruljunk le előtte, s hozzuk életünket, úgy ahogy van, kérjük, hogy fogadja el és tegye olyanná, amilyenné csak Ő tudja azt tenni. Legyen így ne csak a legszebb, de a legáldottabb estéje ,éjszakája az életünknek.

                                                                                    Ámen

                                                                                                Lőrincz István

az eg� % e . ��+ �/ a kezdetet, látjuk a folytatást és látjuk a végső célt, a végső beteljesedést. És ez így nagyon jól van. Mert valóban a kezdet az volt, hogy Jézus eljött a dicsőségből hozzánk. Mekkora szeretet kellett ehhez? Hogy valaki elhagyja a menny dicsőségét, ahol angyalok ezrei szolgáltak neki és eljöjjön erre a könnytől és vértől áztatott földre, ahol máris az fogadta, hogy számára nem volt hely, ahol heródesi, gyilkos indulatok életére törtek, s ahol végül a kereszten végezte. De Ő ezzel a mennyet hozta el erre a földre, az Isten dicsőségének ragyogását. Már a pásztorok történetében azt olvassuk, hogy Isten dicsősége körülvette őket. Egyszerre más fényben kezdték el látni magukat. Ez a dicsőség egészen megválatoztatta az Istenhez és egymáshoz való viszonyukat.Igen., testvéreim, mi most az Isten dicsőségének fényében élhetünk. Életünket már nem a sötétség, a szenvedélyek, nem gyilkos indulatok,parázna vágyak uralják, hanem a Jézus dicsősége tölti be azt. El se tudjuk képzelni, hogy mi lett volna és mi lenne ebből a világból Jézus eljövetele és az Ő dicsősége nélkül? Én úgy gondolom, hogy már rég nem is lenne világ, ha Jézus nem jött volna el erre a földre és nem váltott volna meg minket. Testvérei! Hadd kérdezzem meg tőletek ezen a szép estén: ti már ebben a dicsőségben éltek, az Isten jelenlétében töltitek napjaitokat? Azt kívánom, hogy senki se elégedjen meg ezen az estén kevesebbel, mint azzal a dicsőséggel, amit Jézus hozott el erre a földre. De a mai estén már látjuk a dicsőséges végcélt is, amibe Jézus megérkezett és amibe mi is meg fogunk érkezni. Jézus harminchárom év földi élet után megérkezett oda,ahonnan Karácsony estéjén eljött ebbe a világba, visszaérkezett a menny divsőségébe. S drága testvéreim, az vigasztal most meg minket is, hogy ha a mi életünk is lejár ezen a földön, mi is visszaérkezünk oda, ahol most Jézus van. Jézus sokszor beszélt arról, hogy Ő azt akarja, hogy ahol Ő van, mi is ott legyünk. Egy áldott svájci igehirdető, akit én nagyon szeretek, így mondja: Jézus viszi magával a pereputtyát. Igen, a Jézus pályafutása a mi pályafutásunkra is fényt vet és bearanyozza azt. Hisz mi tudjuk, hogy földi életünk tovaszáll, csak idegenek és vándorok vagyunk e földön, földi karácsonyaink meg vannak számlálva itt. Hisz ilyenkor, év végén mindnyájan mondogatjuk: milyen hamar tovaszállt ez az esztendő is. Újra Karácsony, újra szilveszter és újév következett el. De ez minket nem szomorúsággal tölt el, hanem örömmel, mert tudjuk, hogy ha a mi földi életünk odakapcsolódott Jézus páratlan pályafutásához, ha mi is hittünk Benne ezen a világon, ha mi is az Ő nyomdokait követtük, akkor a mi pályafutásunk is úgy fejeződik, ahogy az övé: felvitetett dicsőségbe. Kívánom, hogy most is, míg e földön élünk, éljünk és ünnepeljünk az Ő dicsőségében,  s hogy ha majd időnk lejár, érkezzünk meg Őhozzá, aki Karácsonykor eljött hozzánk. Ámen