IGEHIRDETÉSI SOROZAT PÜNKÖSD NAGYHETÉRE

RÓMA 8 ALAPJÁN

HÉTFŐ   Text:Róma 8,15a

Ezen a nagyhéten Isten Szentlelkének a munkájával fogunk foglalkozni, mégpedig úgy ahogyan azt a Római levél 8 fejezetében találjuk. Ez az egész rész szerves összefüggésben van egymással. Sokféle munkáról van szó, de mind ugyanaz a Lélek áll e munkák mögött. A Szentléleknek tulajdonképpen egyetlen nagy célja van az életünkben: az Atya dicsőitése, ez pedig két részből áll: az egyik az, hogy az emberek üdvösségre jutnak, a másik pedig az, hogy a Szentlélek munkája az egyes embernek az életében nyilvánvalóvá lesz.

Mi a 15-ik verssel kezdjük, de a Lélek munkájáról már jóval előbb szó esik ebben a fejezetben. Már a 4-ik versben arról olvasunk, hogy szöges ellentétben áll egymással a Lélek szerint való járás és a test szerint való járás. A 14-ik vers pedig a Lélek vezetéséről szól. Tulajdonképpen erről lehet felismerni Isten gyermekeit, az ő életük elképzelhetetlen a Lélek vezetése nélkül.

Ebben az igében nagyon hangsúlyos a „kaptátok” szó. A keresztyén ember, az aki kapott valamit Istentől, ő egy megajándékozott ember. Hogyan ajándékoztatott meg? Hát hit által. Először is kaptátok a megigazulást, mondja Pál. Ez azt jelenti, hogy Isten minket minden mi érdemünk nélkül, sőt minden bűneink ellenére Krisztus által megigazitott. Nekünk tulajdonította Krisztus igazságát és szentségét. Nekünk ezért semmit sem kellett tenni, csak hálás szívvel elfogadni.

De ha ezt elfogadtuk, Isten Szentlelke bennünk lakozik, akkor nem fog tétlenkedni bennünk. Mit munkál ki bennünk? Azt, hogy már nem szolgák vagyunk, hanem fiak. Az eredeti szót, amit itt szerepel az örökbefogadás szavával, az adopció szóval lehetne forditani. Ezt a gyakorlatot mi mindnyájan ismerjük. Ha egy házaspárnak nincs saját gyermeke, akkor egy árvaházból, vagy egy nehéz helyzetü családtól örökbe fogad egy gyermeket. Biológialag semmi közük sincs egymáshoz, az örökbe fogadott gyermekhez, de törvény szerint a gyermektelen szülő a saját nevére veszi a gyermeket. A törvény előtt ő lesz a gyermek szülője, a gyermek is rendes gyermekükké válik, pont olyan jogokkal és kötelességekkel, amilyenekkel  a rendes szülők és gyermekek is rendelkeznek. Jó esetben a viszony is pontosan olyan szeretető, gondoskodó, ragaszkodó viszony, mintha biológiailag is az ő gyermekük lenne. A hivő ember, épp igy örökbefogadott, adoptált, mint a gyermek. Miért volt szükség erre? Hát mi nem Isten gyermekeiként születtünk erre a világra? Nem! Csak Ádám és Éva volt születésekor is Isten gyermeke. A bűn által megromlott az Isten-ember viszony, mi a fiúságot elveszítettük, eljátszottuk. Jézus Krisztus azért jött, azért szenvedett, hogy ezt a viszonyt helyreállítsa, Ő elhordozta a mi engedetlenségünk bűntetését. Mi érette fogadtatunk Isten gyermekeivé, érette kapjuk vissza a gyermeki státust.

Ahol ez megtörtént, ott egy óriási változás áll be. Mint ahogy egy óriási változás áll be annak a gyermeknek az életében is, aki még egyik nap hányódik valahol, lehet hogy épp az utcán, rongyokban jár és éhezik, másnap pedig már egy szerető szívű házaspár gondoskodó szeretete veszi körül. Az örökbefogadás teljességgel megváltoztatja egy gyermeknek az életét. A változást ez az ige úgy írja le, hogy már nem a félelem lesz életének a meghatározója. Nem kell félni. Hogyan is van ez? Hisz a Szentírás más helyein arról van szó, hogy félelemmel és rettegéssel kell üdvösségünket véghezvinnünk. Ez egy más félelem, ez a bűnntől való félelem, ami az istenfélelemből következik. Ez a félelem ott kell legyen és ott kell mradjon. Jaj, nehogy vétkezzem, jaj nehogy felelőtlen legyek Egy sofőr, ha beül a volánhoz, nem kell féljen és reszkessen, de ott kell legyen a felelősség: jaj, nehogy hibázzak, mert a magam és az autóban élőknek az életével játszok. Milyen félelemtől lehetünk szabadok? Hát attól, hogy az üdvösséget, az Isten tetszését nekünk kellene kiérdemelni, kiharcolni. Akkor a mi életünk hasonló lenne egy olyan szolgának az életéhez, aki szüntelen retteg, nehogy a legkisebb dologban is tévedjen valamit és ezért ura haragja lecsapjon rá. Mi nem behúzott nyakkal, hanem felemelt fővel kell járnunk. Nem a félelem, hanem a szeretet és a kegyelem ereje az, ami naponként táplál és vezet minden dolgainkban. Isten gyermekét nem a félelem köti Urához, hanem a megtapasztalt kegyelem. Szolgálata nem azért van, mert valamit ki akar érdemelni, erre ő nem képes, de nem is kell ezt tennie, hanem azért mert végtelenül hálás az Istentől kapott megigazulásért.

Kedd Text: Róma 8,15b

A tegnap este azt láttuk, hogy átélhetjük a fiúvá való fogadtatást, az örökbefogadás nagy örömét és meghatározó eseményét. Ez életünk minden területét döntő módon befolyásolja és átalakitja.

A fiúság megéléséhez szervesen hozzátartozik az, hogy a gyermek megszólíthatja a szülőjét. Akinek gyermeke volt, az mind visszaemlékszik arra, hogy milyen feszült figyelemmel vártuk azt, hogy gyermekünk végre megszólítson. Mennyire örültünk, amikor pici gyermekünk, ha ügyetlenül, ha alig érthetően, sejpítve is, de kimondta : mámá, vagy apu. Mennyire büszkék voltunk, amikor ezt hallottuk gyermekünk szájából, mindenkinek újságoltuk: gyermekünk már megszólított minket. De még nagyobb dolog az, amikor egy örökbefogadott gyermek mondja ki szüleinek azt hogy : édesapám, édesanyám. Az örökbefogadott gyermeknél ez a megszólítás még sokkal nagyobb esemény és jelzés értékkel bír. Egy ilyen gyermeknél ez azt jelzi, hogy teljesen otthon érzi magát, hogy biztonságban van, és örül az új helyzetnek, és szüleinek ismeri el azokat, akik örökbe fogadták.

Pontosan így van ez az Istenhez fűződő viszonyunkban is. Miután Isten minket Krisztusban gyermekeivé fogadott, nagy öröm számára, ha megszólítjuk Őt. Ez csak a Szentlélek által lehetséges. Akiben nincs ott Isten Lelke, az nem tudja Istent bizalommal megszólítani. A Szentlélek bátorít, sőt biztat, únszol arra, hogy  szólítsuk meg bátran és bizalommal Istent. A Lélek munkálja ki ezt bennünk, azt hogy mi jól érezzük magunkat Isten közelében, hogy Atyánknak ismerjük el Őt, hogy mi hálásak vagyunk az Ő kegyelméért és gondviseléséért.

Az is nagy kiváltság számunkra, hogy Isten megengedi, hogy Őt Atyánknak szólítsuk. Ebben is Ő tette az első lépést felénk. Hisz az örökbefogadásnál is úgy van, hogy nem a gyermek teszi az első lépést, nem ő a kezdeményező, hanem a szülők, akik be akarják őt fogadni. Nem szabad egy pillanatra sem elfelejtenünk, hogy az, hogy Istent Atyánknak szólíthatjuk, ez nem a mi érdemünk. Ez az Ő kegyelme, aki mindent megtett érettünk. De mivelhogy a Lélek biztat, ezért bizalommal szólithatjuk Őt Atyánknak. Sőt, a Lélek tanít meg minket arra, hogy így kiáltsunk: Abbá, Atyám. Miért teszi ezt a Lélek? Azért, mert tudja, hogy Isten atyai jósága magasztaltatik fel azáltal, hogy a bűnös ember Isten gyermekévé lehet. Ez Isten számára is egy óriási öröm. Isten azt látja meg ezáltal, hogy az Ő kegyelme nem lett hiábavaló a mi életünkben. Az Ő szeretete, Krisztusban elvégzett áldozata meghozta a maga áldott gyümölcsét. De a Lélek ezt érettünk is teszi. A mi számunkra is öröm és megnyugvás, hogy mi tudhatjuk, hogy az Atya gyermekei vagyunk. A mi számunkra is óriási bizalmat és biztonságot jelent, amikor Istent Atyánknak szólíthatjuk. Amikor kimondjuk: Atyám, akkor érezzük, hogy valakihez tartozom, nem a magamé vagyok, nem a magam erejére vagyok utalva. Nem magamból kell éljek, nem az én tartalékaimból, hanem az én rendelkezésemre áll az a hatalmas erő, amivel Isten az eget és a földet teremtette. Ha Ő az én Atyám, akkor nem kell félnem semmitől és senkitől, nem kell félnem az élettől, de a haláltól sem kell már félnem, mert akár élek, akár halok, az én Atyám kezében maradok.

Az arám nyelvü szöveg egy becézett forma,  leginkább így lehetne fordítani: apucikám. Egy nagyon bizalmas, a lehető legbizalmasabb megszólítás ez. Ez a bizalmasság nem a tisztelet hiánya, mint ahogy emberi viszonylatban sem az, ha valaki így szólítja meg az apját. Sokkal inkább a gyöngédségnek, a közvetlenségnek, a bensőséges szeretetkapcsolatnak a kifejezője ez. A Szentlélek jogot d nekünk arra, hogy Istennel ennyire bizalmas viszonyba kerüljünk. Mindent elmondhatunk neki. Még azt is, amit talán földi szüleinknek sem mernénk elmondani.

Lehet, hogy sok gyermek fülében az Atyám szónak nincs jó hangzása. Nem a régiessége miatt, hanem lehet, hogy ilyenkor sok gyerek földi édesapjára gondol és talán ekkor nem a legjobb emlékek jönnek elő. Talán épp egy visszatetsző érzés támad bennük, mert a földi apjuk nem volt egy jó és gondoskodó apa. Az ilyenek mégis gondoljanak arra, hogy földi apjukkal ellentétben Isten egy jó Atya, aki mindent javunkra tud fordítani. A Lélek be tudja gyógyítani az ilyen sebeket is, hogy az ilyen gyermekek is örömmel és bizalommal mondhassák: Abbá, Atyám.

Szerda Text: Róma 8,16

Ez az ige a reformáció szellemiségét sugallja a mi számunkra. Pál itt a Léleknek a mi szivünkben való bizonyságtételéről szól. Nagyon kell figyelnünk, mert ezt az igét nagyon könnyen félre lehet érteni. Nagyon jól meg kell értsük , hogy mit is akar ez az ige mondani nekünk. Hogyan tesz bizonyságot a Lélek a mi lelkünkkel együtt? Sokan úgy gondolják, hogy ez azt jelentené, hogy a Lélek elmondja a mi lelkünknek azt, hogy mi Isten gyermekei vagyunk. Nem erről van szó. Nem egy olyan kivülről jövő hangról van szó, ami végül hozzánk is eljut Sokkal inkább úgy kell érteni, hogy a Lélek mintegy ráhangolódik arra, ami bennünk végbemegy. A Lélek együttmunkálkodik a mi lelkünkkel. Isten Lelke és a mi lelkünk szoros munkaközösségben vannak egymással. Hogyan kell ezt elképzelnünk?  Nos úgy, hogy amikor mi kimondjuk: Abbá Atyám, akkor a mi szivünkben ott van a meggyőződés, hogy Isten gyemekei vagyunk. Enélkül a meggyőződés nélkül nem tudnánk kimondani :Abbá Atyám . Pál itt arról ír, ami a mi lelkünkben végbemegy az Istenhez való viszonyunkban. Ez ott él, ott munkálkodik a mi szivünkban. Ez csodálattal és ugyanakkor hálaadással tölt el minket. Mit tesz hát a Lélek? Jól értsük meg: ez a fiúság Lelke, a gyermekké fogadás Lelke. Más szóval így mondhatnám:  aláhúzza, megerősiti bennünk a fiúság érzését. Valahogy úgy képzelhetjük el, hogy irunk egy levelet és abban egy fontos mondatot esteleg többször is aláhúzunk., vagy egy felkiáltójelet teszünk a mondat után. A Lélek ilyeneket súg oda nekünk: úgy van, igaz, ezt te nyugodtan elhiheted. Te valóban Isten gyermeke vagy, egy pillanatra se kételkedj ebben.

De feltevődik a kérdés: nem tévedhet-e az ember? Nem csaljuk meg önmagunkat, nem csapjuk –e be önmagunkat? Mert bizony ez is lehetséges. Hány ember gondolja magáról, hogy ő egy derék vallásos ember, nála minden rendben van, de mégsem ez a helyzet. Itt az emberi lélek finom rezdüléseiről van szó. Olyan dolgokról, amik a mi szivünkban játszódnak le, az Istenhez fűződő viszonyunkban.

Istenhez való viszonyunk egy hitben való közösség. Ha hit nincs, akkor semmilyen közösségről  nem lehet beszélni Isten és ember között. Hitben elfogadjuk Istennek azt az ajándékát, hogy Ő Krisztusban Atyánk akar lenni. Ez merő kegyelem, ez nem érdem. Ahogy Joó Sándor mondja: kegyelem az is, hogy a kegyelmet elfogadhatom. A hit Isten jóságának egy nagyszerű ajándéka. De ez nem történik a Szentlélek munkája nélkül. Hisz Szentléelk munkálja ki szivünkban a hitet. Ő adja a bizalmat a szivünkbe, hogy Istent Atyánknak szólíthassuk. Ezzel a megszólítással mi Istent dicsőítjük. Azzal, hogy Őt Atyánknak szólitjuk kifejezzük hálánkat az irántunk megmutatott kegyelemért. De ekkor a Lélek, ha szabad ezt így mondani, még rátesz egy lapáttal. ALélek megkoronázza bennünk a maga munkáját, hogy ezt a bizonyosságot még egyszer megerősiti bennünk. Maradjunk a levél példájánál. Valakinek irok egy levelet, de miután megkapta, még telefonon is felhivom és még egyszer megismétlem, megerősítem a levélben leirtakat. Még egyszer megerősítem, aláhúzom szóban, amit írásban már egyszer megtettem. Egy másik példával: a lelkész érzi, hogy Isten Lelkének segítségével mondta el az igehirdetést, de utána hozzá lép valaki és azt mondja : én is éreztem a Lélek erejét, kiáradását a szavaiban.

A Lélek duplázni akar bennünk. Bensőleg akar még egyszer megerősíteni. Ez egy ráadás tulajdonképpen. Erre a Lélek nem is lenne köteles. De Ő megteszi ezt Isten dicsőségére és a mi örömünkre. Így még bizonyosabb lesz bennünk a fiúság érzése, megtapasztalása, valósága.

De mi legyen azokkal, akik azt mondják és közöttünk is lehetnek ilyenek: én ezt még soha nem tapasztaltam meg. Mit tegyen az ilyen ember? Az imádkozzon érte. Hogy a Lélek benne is végezze el ezt a megerősitő munkát. És ne kételkedjen abban, hogy a Lélek meg fogja benne is tenni. Ugyanakkor vizsgálja meg életét: nincs-e benne valamilyen titkos bűn, valamilyen engedetlenség, mert ez megakadályozhatja a Lélek munkáját. Kérje ilyenkor bűnei bocsánatát és biztos, hogy a Lélek benne is elvégzi majd megerősítő munkáját.

Csütörtök Text:Róma 8,23a

Ebben az igében Pál egy ószövetségi képet használ. Minden izraelita tudta, hogy mi az, hogy zsenge, elsőszülött. Ezt a kifejezést mi már ritkán használjuk, főleg csak szóösszetételekben: zsenge kurorica, zsengés paszuly. A zsenge az első termés. Az első gyümölcs, amit leszakítunk a fáról. Tudjuk azt, hogy az Ószövetségben ez egy nagyon fontos fogalom volt. A termés első zsengéjét, az állatok első fajzását be kellett áldozatul mutatni az Úrnak. Főleg a hálaáldozatnál játszott a zsenge, az első fajzás fontos szerepet.

Amikor az izraelita elhozta a termés első zsengéjét, állatja első fajzását és bemutatta az Úrnak, akkor ezzel azt akarta kifejezni, hogy tulajdonképpen az egész termés, az állatok következő fajzásai is az Úréi. A zsenge bemutatásával az egész termésért akart hálát adni. Csak egy részét adta oda az Úrnak, mert a többire neki volt szüksége, hogy magát és családját el tudja tartani azzal. De a zsenge tulajdonképpen az egészet, a teljességet jelképezte . A zsenge képviseli, hogy úgy mondjam az egészet. A zsenge már magában hordozza azt, ami még ezután fog jönni. A zsenge, az elsőszülött tulajdonképpen a garanciája annak, ami ezután fog következni. Ezt a képet Pál nagy előszeretettel használja. Az 1 Kor. 15-ben Krisztust nevezi a halottak zsengéjének. Mit akar ezzel mondani? Hát azt, hogy amilyen bizonyos az, hogy Isten Krisztust feltámasztotta a halálból, éppoly bizonyos, hogy azok is fel fognak támadni, akik hozzá tartoznak. Krisztus mint zsenge záloga és garanciája annak, hogy az Övéi is mind fel fognak támadni.

De most térjünk vissza igénkhez. Mit jelentsen az, hogy a Lélek zsengéje, vagyis hogy a Lélek a zsenge? Hát azt, hogy a hivők abból, amit a Lélek nekik fog adni, még csak az elsőt, a zsengét kapták meg. Krisztus kereszten való halálával a teljes váltságot megszerezte. De ez még teljes dicsőségében nem lett nyilvánvalóvá. Sokszor úgy tűnik, mintha ez a világ nem lenne megváltva. Sokszor úgy tűnik, hogy itt ebben a világban a Sátán szava a döntő.  De ez csak látszat. A valóság az, hogy a teljes váltság elvégeztetett. A hívő ember egyetlen pillanatra sem kételkedhetik ebben. De mi ebben a földi életben ennek csak egy részét, úgymond az előlegét, a foglalóját kapjuk meg. De egyszer eljön a teljességnek az ideje. Az előleg garancia arra nézve, hogy a teljes fizetés is megvan, egyszer egész biztosan meg fogjuk azt kapni.

Mi hát az első zsenge? Nem más, mint maga a Szentlélek, Isten újjáteremtő és új életet támasztó Lelke. Más szóval így mondhatnánk. Sok mindent kaptunk, de még nem mindent. De a bennünk munkálkodó Lélek a teljes váltság felé visz minket. A mi várakozásunk nem hiábavaló. A Lélek el fogja végezni, be fogja teljesíteni Krisztus munkáját, váltságát bennünk. A Lélek ennek a csodálatos beteljesítő munkának a szolgálatában áll. Ez nem csak képes beszéd, ez maga a valóság. Ebben egy pillanatra sem kételkedhetünk. Mintha azt mondaná Pál : ti már megkaptátok a Lelket, benne a váltság zsengéjét, első gyümölcsét kaptátok meg. De ez garancia arra nézve, hogy a több is jön, azt is meg fogjátok kapni, azt is el fogjátok nyerni.

Milyen nagyszerűűen áll így össze a váltság munkája az életünkben. Csak csodálkozhatunk azon a szép renden, ahogy Isten a mi üdvösségünket egybeszerkesztette. Itt minden összefügg, minden a mi üdvösségünkön, teljes váltságunkon dolgozik. A Lélek munkája minket nem összezavar, hanem megvigasztal és megnyugtat.Lehet , hogy sok mindent nem értünk, de a Lélek tudja a dolgát és végzi is azt a mi üdvösségünk érdekében. A Lélek azt akarja, hogy mi is egyre jobban lássuk, egyre világosabban értsük. A Lélek erősiti hitünket és kitartást ad várakozásunkban. A Lélek zsenge, nem több, de nem is kevesebb. Imádkozzunk azért, hogy a mi életünkben is ott legyen minden áldásával. Egyszer majd, ha megérkeztünk az üdvösségbe mindent látni fogunk, a teljes üdvösség a miénk lesz. Örüljünk a zsengének, örüljünk ennek a zálognak. Ha csüggednénk, ha kétségeskednénk mindig jusson eszünkbe ez az ige. Vigyen tovább, emeljen fel, bátorítson, vigasztaljon minket.

Péntek Text Róma 8, 23b

Ez az ige sóhajtozó pünkösdi emberekről szól. Hát ilyen is van? Azok is sóhajtoznak, akik Isten Szentlelkének ajándékát vették? Mi valahogy olyan nehezen tudjuk a kettőt össszeegyeztetni : pünkösdöt ünnepelni és ugyanakkor sóhajtozni is. Ez nagyon furcsa mi számunkra. Mert mi úgy gondoljuk, hogy az ünneplés és a sóhajtozás két egymástól merőben különböző fogalom, nincs semmi közük egymáshoz. Ha valakiben már ott van Isten Lelke az már sohasem lehet szomorú, annak már csak csupa öröm az élete. Most Pál mégis azt mondja, hogy a Lélek zsengéjének birtokosai is sóhajtozó emberek.

Hogyan lehet ezt elképzelni? Figyeljünk csak jól az igére. Miért is sóhajtoznak a hivők? A tegnap arról beszélgettünk, hogy a megváltásuk még nem teljes. Ők várakozásban vannak. Várják a fiúságot. Hogyhogy? Hát nem arról volt szó, hogy ők már vették a fiúság Lelkét, hogy már Istennek fiai? De igen. De ez még csak hitben és reménységben az övék. Ők már hitben Isten gyermekei, az a státuszuk, hogy idegen, de közismert szóval éljek, de benne maradnak egy olyan világban, amely még nem ment át a teljes megváltatáson. Még nem kaptak meg mindent. Az örökség elnyerése még várat magára. A dicsőség még nem az övék. Tudják, hogy el fog jönni, tudják hogy meg fogják nyerni, de még nem jött el, még nem az övék. Nem jelenti ez azt, hogy ők egy percre is kétségeskednének, még kevésbbé azt, hogy kétségbe esnének. Egyszerüen arról van szó, hogy a teljes váltság még nem az övék. Itt a várakozás sóhajtozásáról van szó. Talán egy példát hadd mondjak. Ha valamit nagyon várunk, akkor számolgatjuk a napokat. Még tíz nap,… már csak öt,…már csak éjszakát kell aludni és akkor jön az esküvő vagy születésnap vagy épp az az esemény, amit nagyon várunk. Mikor lesz már, mikor jön már el végre az a nap? Akkor teljes lesz a váltság. Vigyázzunk nagyon, mert itt nem a testünktől való megváltatásunkról van szó. A váltság kiteljesedése nem az, hogy végre megszabadulok testemtől, lelkem kiszabadul testem börtönéből, úgy ahogyan azt a görög filozófia által befolyásolt gondolkodás elképzelte. Ez pogány és nem keresztyén tanítás. Mi testünket is Istentől kaptuk. Tudjuk azt, hogy testünk is meg fog váltatni, fel fog támadni, újjá lesz teremtetve. Nem csak a lelkünk lesz újjá, hanem a mi testünk is. Nos, aki a Lélek ajándékát vette, abban már a belső megújulás el is kezdődött, abban már munkálkodik Isten újjáteremtő Lelke. De külső emberünk egyre jobban megromlik, egyre öregebb, egyre gyengébb lesz. Mi még egy megromlott világban élünk, a teljes megújulás az majd csak Jézus Krisztus visszajövetele után fog bekövetkezni.

A hívők azért sóhajtoznak, mert ezt várják, a világ és létük teljes megváltását. A Lélek bennük ez után sóvárog, ez után sóhajtozik. A Lélek már erre a nagy és csodálatos eseményre néz. Vannak tehát sóhajtozva ünneplő emberek. Épp azért sóhajtoznak, mert bennük van a Lélek. Ha nem lenne, akkor örülnének e földi lét apró-cseprő dolgainak, igyekeznének ezt a kis múló létet minél jobban kihasználni. Akkor őket tökéletesen kielégítené az, amit ez a világ tud kínálni nekik. De ők többre vágynak, a teljességre vágynak.

De van az ő sóhajtozásuknak egy másik oldala is. Nem csak azért sóhajtoznak, mert még nem az övék a teljesség, hanem azért is, mert fáj nekik, hogy ők is bűnös emberek maradnak, bár már elkezdődött bennük a váltság és az új élet, de még mindig annyi gyarlóság, nyomorúság, esendőség van bennük. Azért sóhajtoznak, mert a bűn valósága is minden nap megrázza, megtöri, megbántja őket. Nincs olyan nap, hogy ne látnák a bűn rontásának valóságát  a maguk életében is. És sóhajtoznak azért is, amit környezetükben látnak. Mert annyi bűn és igazságtalanság van közvetlen környezetükben, annyi gonoszság , szeretetlenség az emberekben. Nem tehetnek egy lépest, nem vethetnek egyetlen pillantást se úgy, hogy a bűn rettenetes valóságával ne szembesülnének. És mindez nekik is nagyon fáj. Úgy szeretnék, ha minden másképp lehetne ebben a világban. De olyan tehetetleneknek érzik magukat a közvetlen környezetükben és a világban végbemenő sok bűnnel szemben. Ez sem a reménytelenség és a kétségbeesés sóhajtozása. Nem a sóhajtozás az uralkodó az életükben, nem a fő dallam, hanem csak a kiséret, hogy zenei nyelven szóljak. Ez egy pozitiv, egy reménykedő, várakozó, bizakodó sóhajtozás.

Vizsgáljuk meg sóhajtozásainkat. Nehogy az aggodalmaskodás, a hitetlenség sóhajtozzon bennünk. Mert akkor ez nem „lelki” sóhajtozás, hanem nagyon is testi és földies. Az ilyen sóhajtozás nem Isten Szentlelkének, hanem a kicsinyhitűségnek és az engedetlenségenk a sóhajtozása. Aki vette az Isten Lelkét az ne féljen attól, hogy sóhajtozó ember marad. De ennek a sóhajtozásnak egyszer vége szakad, ez nem tart örökké.

Szombat  Text: Róma 8,27

A mai napon Isten Lelkének egy újabb munkája áll előttünk. Ez a Lélek bennünk való könyörgése. Nem csak az értünk való könyörgése. A közbenjárás főleg a Szentháromság második személyének, Jézus Krisztusnak a munkája. Megtanultuk a hitvallás szép szavaival: Jézus Krisztus az Atya jobbján érettünk könyörgésével szüntelenül közbenjár. A Lélek nem az Atya jobbján, hanem a mi szivünkben jár közbe értünk.

Különös az, hogy Pál itt a „szentek” kifejezést használja. Ez általában a levelek első mondataiban szokot szerepelni. Vajon miért használja most Pál itt épp ezt a fogalmat?  A tegnap beszélgettünk arról, hogy a hivők a Lélek megnyerése után is sóhajtozva járnak. Ők még várják a teljes váltságot, amikor teljes lényük és az egész világ is megújul. Ők nagy reménységgel tekintenek Jézus Krisztus visszajövetelének napja elé. Ők szentek már, de megszenteltetésük még nem érte el végső célját. Még ott van életükben a bűn rontása, valósága. Sokszor úgy vannak, hogy már-már elcsüggednek és azon a ponton állnak, hogy feladják a reményt. Úgy gondolják, hogy nem fognak tudni mindvégig kitartani. Nos éppen az ilyen pillanatokban kezd imádkozni a Lélek bennük és sokszor helyettük is. Hisz a csüggedés épp azért van, mert megszünt az imádság.

Az ige azzal a megállapitással kezdődik, hogy a Lélek a szíveket vizsgálja. Egy olyan kifejezés ez, ami az Ószövetségben gyakran találkozunk (1Kir.8,39, Zsolt 7,1O stb). A Mindenható Isten előtt semmit sem lehet elrejteni, Ő a Mindenttudó Isten is. Isten, amikor a sziveket megvizsgálja látja, hogy a hivők szivében ott van ez a vágyakozás. Látja, hogy ez a vágyakozás, ez a sóhajtozás egy nagyszerű célra néz, afelé igyekszik. Ez a cél pedig az Isten dicsősége és a hivők szolgálatának tökéletesedése. A Lélek is azt akarja, hogy ők egyre jobban megéljék a fiúságot, egyre használhatóbbak legyenek Isten kezében. Ha ez nem így lenne, akkor nem sóhajtoznának. Akkor megelégednének e látható világ apró-cseprő örömeivel, gyönyöreivel, nem törnének mennyei célok, magasságok felé. Akkor legfeljebb földi dolgok miatt, az élet gondja szenvedése, nehézsége miatt sóhajtoznának.

Mekkora kiváltság az, hogy a Lélek imádkozik bennünk. Krisztus a mennyben imádkozik értünk, a Lélek ugyanezt pedig a mi szivünkben teszi. Itt látjuk a Szentlélek szeretetét is. A Lélek nem azért imádkozik, mintha a mi imádságunk felesleges lenne. Mintegy bátorítja a mi imádkozásunkat. Valahogy úgy lehet ezt elképzelni, mint amikor egy édesanya megkéri kicsiny gyermekét, hogy takarítsa ki a szobát. A gyermek nagy jóindulattal neki is lát, de természetesen nem tudja jól elvégezni a munkát, ezért az édesanya maga is odaáll és együtt dolgozik gyermekével, úgy hogy közben tanítja, bátorítja a gyermeket. Együtt végzik el azt a munkát, amit a gyermeknek egyedül kellett volna elvégeznie. Hiszen mi sokszor jól akarunk imádkozni, de nem tudjuk, hogy mit is kérjünk. Csak egy példa erre. Mit kérjünk : azt, hogy Krisztus már ma jöjjön, legyen már vége ennek a világnak, vagy pedig azt, hogy még legyen idő a misszióra, hogy még nagyon sok ember megtérhessen Istenhez? Nem tudjuk.

Feltevődik az a kérdés is: hogyan tudom én ezt megérezni, hogy most a Lélek imádkozott bennem, vagy helyettem? Ez az ige is hitben valósul meg. Nem kell én ezt kifejezetten érezzem, hanem sokkal inkább higyjem azt, hogy ez egy igéret és Isten Lelke ezt a munkát is folyamatosan végzi bennem. A Lélek legfontosabb munkája természetesen a megtérés és a hitre jutás, ez pedig egy kedves ráadás, az Ő gyöngéd szeretetének még egy jele. Az Isten szeretetének is vannak”extrái”. Mi semmit sem tudunk úgy tenni, ahogy azt kellene, imádkozni sem tudunk. De Isten Lelke igen. Ő pontosan tudja azt, hogy mire vany szükségünk. Hisszük, hogy a Lélek imádságát épp ezért meg is hallgatja az Úr. A Lélek nem kér semmi olyat, ami ellentétben lenne Isten akaratával és tervével. A Lélek kérései olyan tökéletesek, olyan mélyek, olyan szentek, hogy Isten nem tud nemet mondani azokra.

Erre a segitségre mindig is szükségünk lesz, és mindig is számíthatunk rá. Nem fogunk csalatkozni benne. Erre a munkára is csak addig van szükségünk, amig eljön a teljesség, a megváltásunk beteljesedése. Az üdvösségben már nem kell imádkozni, nem kell könyörögni. Ott már csak egy dolog marad: dicsőiteni és magasztalni a Szentháromság Istent az Ő szeretetéért , mindazért amit értünk elvégzett. Ott fogjuk csak majd igazán látni dicsőségének gazdagságát. Munkájának beteljesítése az lesz, amikor testünk is feltámad abban a dicsőséges testben, amely a Jézuséhoz hasonlatos lészen. Aki már itt a földi életünkben megújitotta és újjáteremtette lelkünket, az testünket is csodálatos módon meg fogja újítani. Az egyik csoda nem nagyobb a másiknál, és mindkettő együvé tartozik. Mindkettőben Isten szeretetét és hűségét láthatjuk és magasztalhatjuk.

                                                                                                   Lőrincz István