Hitmélyítő igehirdetési sorozat

Főtéma:  Gyülekezetünk: „én is élő tagja vagyok”.

1 Nap. A gyülekezetről általában

Text.Ap.csel.2,37-47

            Ezen a hitmélyítő héten 6  alkalommal megpróbálunk a gyülekezetről s annak életéről, szolgálatáról beszélni. A téma olyan gazdag és szerteágazó, hogy távolról sem tudunk minden kérdésre kitérni, de nem is ez a cél, hanem sokkal inkább az, hogy kérdések ébredjenek bennünk, amik aztán tovább vezethetnek minket a gyülekezetünk építésében.

            A mai estén általában szeretnék beszélni az egyházról, gyülekezetről, hogy utána majd minden este a gyülekezet életének egy-egy mozzanata, szolgálata kerüljön figyelmünk középpontjába. Azt a kérdést már bizonyára mindenki feltette magának, hogy mit is jelent nekem az, hogy a gyülekezetnek tagja vagyok? Mert ez számunkra egy nagy dolog, ez nem egy mellékes, elhanyagolható része az életünknek. Az, hogy mi a gyülekezethez tartozunk, ebben jó esetben ott kell dobogjon a szívünk. Ebben mérhetetlen, kibeszélhetetlen gazdagság van. Ne gondolkozzunk és ne beszéljünk soha lekicsinylően a gyülekezetről! Az, hogy mi a gyülekezethez tartozunk nem egy kellemes szórakozás, nem is egy hasznos hobby, ahogy azt manapság mondani szokták, hanem életkérdés. Sőt, ennél is több, kiváltság, előjog, Isten nagy ajándéka, hogy a gyülekezethez tartozhatunk. Ezeken az estéken arról a kérdésről próbálunk beszélgetni, hogy mit is jelent az, hogy mi egy gyülekezetnek a tagjai vagyunk.

            Mi általában ebben a témában két fogalmat használunk: egyház illetve gyülekezet. Amikor az „egyház” szót mondjuk, akkor inkább a szervezetre, a tisztségekre, zsinatokra, adminisztratív dolgokra gondolunk, amikor „gyülekezetről”  beszélünk, akkor már sokkal inkább arra a konkrét helyi gyülekezetre, közösségre gondolunk, aminek mi is tagjai vagyunk. Mind a kettő jó és fontos, a kettőt nem szabad sem egymástól elszakítani, sem a kettőt egymással szemben kijátszani.

            Az egyház, a gyülekezet kérdését először úgy próbáljuk megközelíteni, ahogyan ezzel a mindennapokban találkozunk. Vagyis először emberi oldalról, vagy másképp kifejezve alulnézetből vizsgáljuk a kérdést. Ennél a viszgálódásnál találunk szép, kevésbé szép, de sajnos csúnya, ronda dolgokat , vonásokat is. Nekünk, mint egyhátagoknak lehetnek nagyon szép élményeink, emlékeink arról, hogy mit jelentett nekünk eddig a gyülekezet, most is folyamatosan vannak egyházzal, gyülekezettel kapcsolatos élményeink s vannak elképzeléseink arról is, hogy mit szeretnénk, mit várunk a jövőben az egyháztól, gyülekezettől. De lehetnek csalódásaink is a gyülekezettel kapcsolatosan, ami főleg abból adódik, hogy nagyon magas elvárásaink voltak az egyházzal kapcsolatban. Ha az egyházra általánosságban tekintünk, akkor sok félelem, aggodalom lehet a szívünkben. Látjuk az emberek egyre közömbösebbé válását, látjuk az egyház megosztottságát, hogy egyre kevesebb az élő hit az emberekben. Sokan már oda jutottak, hogy beszélni se akarnak az egyházról, nekik ez már nem téma. Mert , ha az egyházra esik a szó, akkor jöhet a veszekedés, mert az egyik katólikus, a másik református, az egyiknek merőben más az elképzelése az egyházról, mint a másiknak. Igen, ha az egyházat ilyen alulnézetből, emberi oldaláról szemléljük, akkor igenis nagyon sok kiábrándító, emberi , gyarló dolog van benne. Mert vannak jó  és kevésbé jó lelkészek, presbiterek, vannak számunkra nagyon szimpatikus emberek, de olyanok is lehetnek, akiket ki se tudunk állni. Lehetnek az egyházi életben csodálatos pillanatok, de olyanok is, amikre csak nagy keserűséggel tudunk gondolni. Nem beszélve a kivülállók kemény és irgalmatlan kritikájáról, akik kertelés nélkül leplezik le az egyház hibáit: a merevséget, a szeretetlenséget s más hiányosságokat. A kivülállók ma nem azt mondják, mint az első században: lássátok, mennyire szeretik egymást, hanem sokkal inkább azt: nézzétek, a keresztyének hogyan veszekednek egymással, mennyire gyarlók ők is. Cinikusan teszik fel a kérdést: mit adott a keresztyénség kétezer év alatt ennek a világnak? Mi el kell fogadnunk, be kell látnunk, hogy ezek a kritikák sokszor igazak és jogosak is. Persze, akik az egyházat így kritizálják, maguk se jobbak egy hajszállal sem, s nem veszik észre, hogy míg egy újjal másra mutogatnak, addig hárommal magukra mutatnak és önmaguk gyarlóságát leplezik le. Ha mi kritikákat hallunk, akkor ne sértődjünk meg, sokkal inkább indítson ez alázatra s tegyük fel a kérdést: miért nem tudtuk a keresztyénséget, az egyházat, a gyülekezeti életet vonzóvá, kívánatossá tenni mások számára? Miért nem tudtunk sóvá és világossággá lenni ebben a világban? Miért nem tudtunk hitelesebb keresztyének lenni?

            De az egyházra nem csak alulnézetből, emberi szempontok alapján kell tekinteni, hanem sokkal inkább azt kell megvizsgálni, hogy mit tanít a Biblia a gyülekezetről, hogy milyennek tervezte el Isten az ő egyházát és milyen célt akar megvalósítani általa ebben a világban? S ha ezt vizsgáljuk, akkor már egy egészen más kép áll előttünk, akkor már meglátjuk az egyház titkát, persze ez csak akkor lehetséges, ha előbb Isten Szentlelke megnyítja erre a szemünket. Meg kell tanulni belülről nézni az egyházat. Dsida Jenőnek van egy csodálatos verse:A templomablak. Ez arról szól, hogy akik az utcán járnak kelnek, szépséget benne nem igen lelnek.Rácsa rozsdás, kerete málló, emitt moh lepi, amott pókháló, de ki belép s belülről pillant ablakára, megdöbbenten áll, megkövülten áll, elbűvölten áll, nézz a csodába. Színek zengése, fények zúgása, mártír mosolya, szűz vallomása. S a végkövetkeztetés ez: ó titkok titka a földön itt lenn, belülről nézzen mindenki mindent.

            Tehát nagyon döntő kérdés, hogy egy dologra honnan nézünk, milyen oldalról, milyen szemszögből, kivülről vagy belülről. Ha kivülről nézzük az egyházat, akkor megmaradunk a kritikánál, ami adott esetben igaz és jogos is lehet. De ha belülről nézzük, ha felfedezzük az egyház titkát, akkor nagy meglepetésben lesz részünk, akkor valami úgy megragadja a szívünkat, hogy soha többé nem engedi el. Ez az igehirdetési sorozat ebben szeretne segítségül lenni., hogy tanuljuk meg belülről nézni az egyházat, s ezen forrósodjon fel a szívünk.

            Amikor az egyházról van szó, akkor nem is az a legfontosabb kérdés, hogy mit látunk az egyházban, hanem az, hogy mit hiszünk az egyházról. Mert nem mindig látjuk, azt amit hiszünk. Persze nagyon nagy baj az, ha soha semmit se látunk abból, amit hiszünk. Például hisszük, hogy az egyház egy, egyetemes, de mi mindig csak a veszekedést, széthúzást, egyenetlenséget látunk. Az egyházban meg kell különböztetnünk a láthatót és a láthatatlant, de nagy hiba az, ha ezeket teljesen elválasztjuk egymástól. Mi nagyon jól tudjuk, hogy nincs tiszta, tökéletes egyház, ahol mind csak tiszta, újjászületett életű emberek lennének, akikben semmi bűn s gyarlóság sincs már. Nem felejthetjük el, hogy az egyház útban van, s ez azt jelenti, hogy naponta meg kell küzdjünk a bűneinkkel, gyengeségeinkkel, kísértéseinkkel. A Krisaztus egyházában, amíg az itt a földön él, együtt vannak a kecskék és juhok, a búza és a konkoly. Szent Ágoston egyházatya mondta, hogy vannak az egyházon kivül is juhok és vannak az egyházon belül is farkasok. Ne feledjük el, hogy az egyház a bűnös emberek közössége, még akkor is, ha ezek már megváltott bűnösök. A gyülekezetben mégis az a különös, hogy bár annyira emberien mennek benne a dolgok, de az a gyülekezet mégis az Istené, az egyház mégis az a hely, ahol a Jó Pásztor az Ő nyáját gyűjti és legelteti. Ha az egyházról beszélünk ne elsősorban a tagokra gondoljunk, hanem az egyház dicső Királyára, Jézus Krisztusra.

            Az egyházról szóló egyik legfontosabb ige az Ap csel.2,42: foglalatosak voltak, más fordításban kitartottak az apostolok tudományában, a közösségben, a kenyér megtörésében és a könyörgésben. Ebben az igében összefoglalva ott van, hogy mi az egyház, mit tesz, mit sugározhat ki ebbe a világba. Az egyház állandó levésben van, állandóan épül. Ezt a munkát nem is mi végezzük, hanem Jézus Krisztus, minket legfeljebb felhasznál ebben a munkában. A Heildelbergi Káté 54-ik kérdése szerint az egyházat Jézus gyűjti, tartja meg és oltalmazza. Ezért ha egyházról beszélünk, akkor mindenek előtt Jézus Krisztusra kell gondolnunk, aki gyűjti és építi az Ő egyházát. Ezt ő igéje és Szentlelke által végzi. S hála Istennek, ahogy a holland hitvallás szépen tanítja: Krisztus egy olyan Király, aki soha nem marad alattvalók nélkül. Ő maga gondoskodik arról, hogy bben a világban legyenek olyanok, akik Őt szeretik, akik Neki szolgálnak. Ezért mi jó reménységgel lehetünk az egyház felől, s hihetjük, hogy az egyháznak van jövője. Mert hangsúlyozom, hogy az egyház nem emberek műve, hanem Jézus Krisztus munkája. Ő áll mögötte és Ő munkálkodik benne. A Szentlélek gyűjti össze a gyülekezetet, Ő világítja meg az igét, a Szentlélek világosítja meg az igehirdetől értelmét, Ő ragadja meg az emberek lelkét és kötelezi el őket, hogy ők Isten gyermekeiként, Krisztus tanítványyaiként hálából szolgáljanak a gyülekezetben. Ő épít be minket is élő kövekként az Ő országának dicsőséges épületébe.

            Az, hogy mi ilyen hittel tekintünk az egyházra nem jelenti azt, hogy nem látjuk az egyház hibáit, a tagok gyarlóságát és bűneit. De ennél sokkal fontosabb, hogy meglássuk az egyház szépségét, az Isten benne végzett munkájának gazdagságát, dicsőségét. Hogy lássuk meg minden emberin túl, hogy az egyház Isten népe, Krisztus teste, a Szentlélek temploma, s ez a templom szent, ami azt jelenti: bűntől elválasztott, elkülönített,  s Istennek odaszentelt. A gyülekezet Krisztus uralmi területe, s erre ő vigyáz.

            A Szentírásban gyönyörű, kifejező képek vannak az egyházról csak néhányat soroljunk fel.

1.Isten népe. Ez egy olyan nép, amit Isten minden népből kihívott, tulajdonává tette, s ennek az a célja, hogy Isten dicsőségét hirdesse. Ezt a népet Izrael és a pogány népek közül gyűjti, s aki ebben ott van, az mind drága testvérünk.

2.Krisztus teste. Ez a kép a Krisztussal  való elválaszthatatlan kapcsolatról beszél, hogy ő a Fej, mi vagyunk a tagok. De ugyanakkor arról is, hogy a tagok is összetartoznak, mi sem Krisztust, se egymást nem tudjuk nélkülözni.

3.A Szentlélek temploma. Van egy konkrét hely, egy közösség, ahol mi együtt vagyunk, ünneplünk, imádkozunk, tanulunk, bizonyságot teszünk, emlékezünk, harcolunk, egymáson segítünk.

4.Krisztus menyasszonya. Ez egy szép ószövetségi kép s kifejezi azt a bensőséges, forró szeretetete, amellyel Isten szereti az ő népét.

5.Szőlővessző és szőlőtő. Ez a Tőle való függőségünket fejezi ki, s azt , hogy mi gyümölcstermő életet kell éljünk.

6A Jó Pásztor nyája. Van aki előttünk jár, aki szól hozzánk, s akinek nyomdokait követjük.

7 Só és világosság.A gyülekezetnek komoly hivatása, kisugárzása van ebben a világban, amit el kell végeznie.

8 A hívők anyja. Az egyház az az édesanya, aki kihordja, megszüli és táplálja gyermekeit.

            A már említett 54-ik Kátékérdés gyönyörűen fejeződik be: hiszem, hogy annak én is élő tagja vagyok és mindörökre az is maradok. Mit jelent az, hogy élő tagok vagyunk? Hát azt, hogy az életünkben történik valami. Mi feltámadunk a lelki halálból, megtérünk Krisztushoz, hit által most már Krisztus bennünk van s mi is Krisztusban vagyunk. Sajnos az egyháznak vannak halott tagjai is, akik elszakadtak Krisztustól és így az Ő ereje nem tud beléjük áradni. Ki az élő tag? Akik nem tudnak Krisztus nélkül élni, akik mindent tőle várnak. Kevesebb nem elég. Nem elég, hogy meg vagyunk keresztelve, hogy konfirmáltunk, hogy templomba járunk. Krisztussal élő közösségben kell lennünk. Ha ez nincs, akkor sajnos még sajnos halott tagok vagyunk. Aki nem vágyik naponta Krisztus után, igéje, a közösség után, ott nagy baj van. Amit az egyházról, gyülekezetről eddig elmondtam az olyan, mint egy tűkör, illetve ablak. Az, hogy tűkör elcsüggeszthet, de az hogy ablak bátoríthat. Naponta oda kell állnunk a tűkör elé s abban meg kell viszgálnunk magunkat. Megláthatjuk, hogy mit akar Isten és hogy mi mennyire jutottunk. Ez elcsüggeszthet, de vezessen minket bűnbánatra, bűnvallásra és búzgó könyörgésre. Jó, hogy meglátjuk ürességünk, szegénységünk, hogy Ő annál jobban megtölthesen az Ő gazdagságával. De ez ablak is, meglátjuk, hogy az amit a Biblia a gyülekezetről tanít, az nem egy elérhetetlen ideál, eszmény, hanem megvalósulhat a mi életünkben is. Ez bátorít arra, hogy merjünk még többet várni, hogy ne elégedjünk meg kevesebbel, mint amit Isten nekünk adni akar. Örüljünk annak, amire már eljutottunk, de akarjunk még tovább lépni, mert van tobább. Ne álljunk megönelégülten, hanem merjünk még tovább lépni, még többet akarni.

Kérdések:

1. Ha saját gyülekezetedet megvizsgálod, mi indít alázatra?
2. Mi indít bizakodásra, s hogyan segíthetjük egymást ebben?
3. Szoktál-e beszélgetni olyanokkal, akik csak papíron tagok a gyülekezetben? Mivel próbálod őket motiválni a gyülekezetbe való bekapcsolódásra?

4. Milyen ötleteid vannak, arra nézve, hogy a gyülekezeted élőbb, jobb közösség legyen?

2.Nap A tanuló-tanító gyülekezet

Text.Ap.csel.11,19-26, 17,10-14

            Az Ap.csel.2,42-ben olvassuk, hogy az első gyülekezet kitartott, foglalatos volt az apostolok tudományában. Hogy kell ezt nekünk konkrétan elképzelni? Úgy, hogy a hirdetett ige mélyen érintette őket. Fölismerték azt, hogy ők bűnösök az Isten színe előtt , és egyszer csak elkezdik keresni a megtartatás útját. Az evangélium olyan a bűnösségét átérző ember számára, mint a szomjazónak a hideg víz, mint az éhezőnek a finom eledel, mint a betegnek a gyógyító gyógyszer. A hit karjával megragadják a megfeszített és feltámadott Krisztust. Megkeresztelkednek annak jeléül, hogy valami új kezdődött el az életükben, s csatlakoznak a gyülekezethez. Háromezer ember alkotja az első gyülekezetet. Csodálatos lehetett, felejthetetlen nap és élmény lett ez az ő számukra. De ekkor jött a kérdés: hogyan tovább? Hisz ők jól érezték, hogy ez csak a szerény kezdet, de innen tovább kell lépni. Tudták, hogy nekik többre van szükségük. Ez a több az, hogy még sokat tanuljanak Krisztusról, hogy elmélyüljenek az Ő ismeretében. A fiatal jeruzsálemi gyülekezet számára az apostolok tudományában való foglalatoskodás azt jelentette, hogy meg kellett ismerjék az Ószövetséget is, hogy az teljesedett be pontosan, amit a próféták már évszázadokkal azelőtt megírtak.

            A gyülekezet egyik legfontosabb jellemvonása, hogy a gyülekezet tagjai tanulnak. A Krisztus egyházában, a tanítványok közössége, a gyülekezet tagjai együtt tanulnak, együtt járnak az ige iskolájába. Persze tanulunk mi magunkban is, hisz amikor otthon olvassuk a Bibliát, vagy más lelki könyveket, akkor a csendben otthon, egyedül is tanulunk. De ezen felül nagyon fontos, hogy egymással is megosszuk tapasztalatainkat, megbeszéljük mindennapi életünk dolgait. A tanulást nem szabad elhanyagolni akkor sem, ha manapság sokan azt mondják, hogy nem a tanulás a fontos, hanem a légkör, az érzelmek. De ez egy veszélyes állítás. Az érzelmeknek, a légkörnek megvan a maga szerepe a keresztyén ember életében, de nem ez a legfontosabb. A legfontosabb az, hogy mit hiszek. Valahogy úgy van ez, mint a fal. Fontos a vakolat, a festés, hisz anélkül durva és csúnya lenne a fal, de mégis a tégla és a cement a legfontosabb a falban. A festés, a vakolat csak diszíti a falat, de fal lényege a tégla és a malter, ami a falat összetartja. Az első keresztyén gyülekezet életében is azt látjuk, hogy miután az emberek megtértek a pogányságukból Istenhez, nagyon komoly és mély tanítást kaptak az apostoloktól a hit és a keresztyén élet dolgairól. A hívek valósággal csüngtek az apostolok ajkán s így nagyon rövid időn belül a gyülekezetek virágzásnak indultak. A keresztyén embernek tudnia kell, hogy mi a Biblia tanítása és mi az, ami ellenkezik a Szentírás tanításával. Az igazi gyülekezeti tag időt és energiát, adott esetben pénzt is szán arra, hogy elmélyüljön a Biblia tanulásában. Ez a tanulás egész életen át tart. Nem csak a jó pap tanul holtig, hanem minden egyes jó keresztyén is. Nagyon fontos, hogy a gyermekeket is minél hamarabb bevonjuk ebbe a tanulási folymatba. Evés közben jön meg az étvágy, mondja a közmondás. A gyermekeket az ő szintjükön kell tanítani, s a felnőtteket szintén. A tanulás nagyon gyakorlati dolgokra kell nézzen: hogyan közelítsük meg a Biblia felől a mi mindennapi életünk kérdéseit, a sokszor bonyolult és nehéz és etikai problémákat, hogyan tegyünk különbséget jó és roszz között a modern élet közepette. A tanulás sohasem öncél, nem azért tanulunk, hogy fitogtassuk a tudásunkat, hanem azért, hogy a mindennapi életünk sokszor bonyolult szövevényeiben tudjunk jól eligazodni. Tudjunk helyes döntéseket hozni, határozott igeneket és nemeket tudjunk kimondani. A tanulásunk nem csak az agyunkra van hatással, hanem sokkal inkábba szívünkre, kezünkre, lábunkra, akaratunkra, érzelmeinkre. A tanulás, az amit a Bibliából elsajátítottunk az egész emberségünket, az életünk minden területét érinti. Mi azért akarunk tanulni, hogy mindenben az Isten akaratát tudjuk cselekedni.

            A tanulásnak van egy diakóniai kitekintése is. Ki a mi felebarátunk és mit tehetünk érte? De van egy missziói kitekintése is: hogyan tudjuk embertársainkat megnyerni Istennek például a munkahelyünkön? Hogyan tudunk másoknak is bizonyságot tenni? Hogyan tudunk megközelíteni a hit kérdéseire nézve olyan embereket, akik már elszakadtak Istentől, egyháztól? S ilyen téren is kicserélhetjük egymással tapasztalatainkat. A tanulás nem csak azoknak a feladata, akik iskolázottak, akiknek erre jó képességük van. A tanulásból a gyülekezet egyetlen tagja sem vonhatja ki magát. Azt se lehet megtenni, hogy a gyülekezetet két részre osztjuk: tanitók és tanítottak. Mi először is mindnyájan tanulók vagyunk, a legfőbb Próféta és Tanító iskolájába vagyunk beiratkozva, aki igéje és Szentlelke által tanít minket. A tanulás a gyülekezetben mindig egy együttes, kölcsönös munka. Mindenki tanul és tanít is egyszerre. Nem úgy van az sem, hogy a lelkipásztor tanítja a gyülekezetet, hanem ő maga is sokat tanul a gyülekezettől. Nem úgy van, hogy a fiatalok tanulnak az idősebbektől, hanem az idősebbek is tanulnak a fiatalabbaktól. Senki se gondolja magáról, hogy ő birtokolja a tudást, hisz azt a gyülekezet közössége birtokolja. Mindenki tudása, tanítása értékes kincs. Persze, hogy nagyon nagy hangsúlyt kell fektetni a gyermekek és a fiatalok tanítására: tanítsd a gyermeket az ő útjának módja szerint, még amikor megvénhedik, akkor sem távozik el attól. ( a neki megfelelő módon-új.ford.) A 30-as években élt Magyarországon egy hírhedt rablógyilkos, Tari Nándor, akit végül halálra ítéltek. A börtönlelkész bizonyságtételére ez az ember megtért, de a halálos ítéletet így is végre kellett hajtani rajta. Mivel látták a jó magaviseletét, ezért több kívánságát is teljesítették, találkozhatott barátaival, rokonaival. A mikor azt mondták, hogy ha akarja az édesanyját is behozzák, akkor ezt mondta: ne hozzátok, mert ő miatta jutottam ide. Négyéves koromban ő küldött, hogy a szomszéd tyúkóljából lopjam el a tojást. Ha imádkozni tanított volna, nem jutottam volna ide. Nekem egy áldott tanító bácsim volt, aki például a szomszéd gyümölcsös kertjén járt az iskolába, ez egy rövidítés volt, de azt mondta, hogy mindig átlépi az almát, ami az ösvényen van, de nem veszi fel. Nagyon fontos, hogy mit tanulnak a gyermekek a családban, mert azt, amit a szülők elmulasztanak, azt se az egyház, se az iskola soha nem tudja bepótolni. Rendkívül fontos, hogy milyen hitbeli nevelést   kapnak a gyermekek otthon. Erről is lehet beszélgetni a gyülekezetben. Ezért nagyon áldásos, ha van házasok köre, ahol egymás ebbéli tapasztalatait is meg lehet osztani egymással. Nagyon fontos az, hogy lelkileg is befektessünk a gyermekeinkbe, mert ez mindig meg fog térülni. Lényeges az is persze, hogy ne csak a szavakkal, hanem az élettel is tanítsunk, hogy mit lát és hall a gyermek. Én 11 éves koromban kerültem internátusba, ahol nagyon mocskos beszéd folyt. Magam is csodálkozom, hogy én ezt a beszédmódot soha nem vettem át. Csak később tudatosodott bennem, hogy azért, mert én otthon ezeket a szavakat soha sem hallottam és önkéntelenül is iszonyodtam az ilyen beszédtől. Nem volt az akkor hitbeli döntés, de szüleim jó példája, szép beszéde megőrzött ebben a sáros fertőben az eleséstől.

            Nagyon fontos, hogy a vasárnapi igehirdetésben is legyen sok tanítás. Igyekezzünk a gyülekezet számára a hétköznapokra nézve is útmutatást adni. Nagyon fontos a tanulás alkalmait hétközben is megragadni, itt főleg a gyülekezet bibliaórára gondolok, ahol őszintén meg lehet nyílni, kötetlenül lehet egymással beszélgetni. Áldottak lehetnek a hitmélyítő hetek, gyülekezeti napok, s más alkalmakat is lehet szervezni a tanulásra. Ma már nagyon sok lehetőséget ad a tanulásra az internet is, prédikációk, előadások ezreit lehet itt meghallgatni. Éljünk ezzel a lehetőséggel is.Tanuljunk minél többet Isten dicsőségére, s hogy még jobban tudjuk szolgálni Urunkat!

Kérdések:

1. A tanulásnak milyen formáival találkozol a te gyülekezetdben?
2.  Látsz-e fehér foltokat ezen a területen, amit pótolni kellene?
3. Hogyan tudnánk jobban segíteni egymást a tanulásban?
4. Mit válaszolnál egy olyan embernek, aki azt mondja: minek már többet tanulni, tudok én eleget?

3 Nap. Az Ünneplő gyülekezet Text.Luk.10,38-42

      A mai napon beszéljünk az ünneplő gyülekezetről. Talán ez egy kicsit idegenül hangzik. Hisz amikor az egyházról beszél a teológia, akkor azt mondja, hogy itt a földön az egyház küzdő egyház.( ecclesia militans) s majd csak mennyben fog ünnepelni, a végső diadalt fogja ünnepelni. (ecclesia triumfans) Ha valaki most beszél az ünnepről, akkor azt fellegekben járónak nevezzük, aki elszakadt a földi realitásoktól. Dehát akkor itt csak küzdünk és szenvedünk, soha se ünnepelhetünk? Nincs mit ünnepelni? De hát ez rettenetes lenne! Ünneptelen emberek, ünneptelen keresztyének, az valami borzalmas dolog. Türei gyülekezetemben volt egy egyháztagom, ő teljesen elszakadt az egyházi élettől, allítólag valami csalódása volt ilyen téren, de erről nem volt hajlandó beszélni. Sokszor, amikor én vasárnap reggel mentem ellátni az állatokat, láttam, hogy ő kapával vagy kaszával a hátán ment felfelé a kertjébe. Egyszer épp egy pünkösd napja volt, amikor is kaszálni ment. Úgy a szívembe nyillalt, hogy milyen rettenetes élete van ennek az embernek. Az egy dolog, hogy a templomba nem jött, de legalább állt volna meg a munkában egy napra, legalább otthon vette volna fel az ünnepi ruháját.

      Mit ünneplünk mi keresztyének? Hát az Isten nagy üdvtetteit, amiket értünk végrehajtott. Már az ószövetségi népnek is megvoltak a maga nagy ünnepei, a páska, a lombsátrak ünnepe, a nagy engesztelés napja. A mai zsidó nép, bár sokan nem hisznek ott sem Istenben, de a szombatot mindenki szigorúan megünnepli. Csodálatos volt Jeruzsálemben kisétálni a városba. Olyan ünnepi csend és hangulat volt, amit mi itthon el se tudunk képzelni. Se autók, se buszok nem jártak, mindenütt ünneplőbe öltözött emberek voltak.

      Az Újszövetség népének még sokkal több oka van az ünneplésre. Hisz ő ismeri Megváltóját, azt a Jézus Krisztust, aki meghalt és feltámadott érette. Mi megváltott, Krisztusnak odaszánt emberek vagyunk. Az ő tulajdona, a Szentlélek temploma, Krisztus menyasszonya vagyunk, hogyne ünnepelnénk. Ez a kép különösen sokatmondó az Újszövetségben. Ha a Gyülekezet a Krisztus menyasszonya, akkor neki van Vőlegénye, aki eljegyezte őt, s akinek ő teljességgel odaszánta magát. Mi felékesített menyasszonyok vagyunk, felékesítve bűneink bocsánatával és az új élet ajándékával. Hogyne ünnepelnénk menyasszony-voltunkat! Hisz a mi Vőlegényünk úgy szeretett minket, hogy önmagát adta értünk, hogy minket megváltson, megtisztítson, hogy majd egykor szeplő és sömörgőzés nélkül álljunk az Ő színe előtt. Hogyne ünnepelnénk, hisz mi ezzel a csodálatos Vőlegénnyel hit által egyre bensőségesebb, mélyebb közösségben lehetünk. Hogy ne ünnepelnénk, hisz mi arra készülünk, hogy Őt egyszer meglássuk színről-színre.

      A mai napon a Szentírásból Mária és Márta történetét olvastam fel. Mindketten nagyon szerették Jézust, és mindegyikük a maga módján ki is mutatta szeretetét. Márta úgy, hogy finom ételeket készített, sürgött-forgott, dolgozott, Mária pedig úgy, hogy ünnepelt, leült a Jézus lábaihoz és hallgatta őt. Különös az, hogy bár Jézus nagyon elismerően nyilatkozott Márta szorgoskodásáról, fáradozásáról, mégis azt mondta, hogy Mária választotta a jó részt. Persze a kettőt nem szabad egymással kijátszani, hisz nekünk hol „Máriának, hol Mártának” kell lennünk, itt Jézus azonban azt akarja mondani, hogy vannak idők, amikor nem dolgozni kell, hanem ünnepelni. Mert aki nem tud ünnepelni, az nem tud majd dolgozni sem. A munka az ünnepből következik, de az elsődleges az ünnep, a Jézus lábainál való ülés, az ige hallgatása, az istentisztelet, mert ebből fakad majd az igazi szolgálat. Egy holland teológus ezt úgy fogalmazta meg: a szolgálat ízét, aromáját a Jézus lábainál való ülésből kapjuk. Itt nem is annyira az idői sorrendről van szó, hogy először ünnepelni kell, utána meg dolgozni, hanem inkább lelki sorrend ez, hogy a mi Krisztusért végzett szolgálatunk, a Krisztus értünk való szolgálatából származik. A szőlővessző akkor terem gyümölcsöt, ha a szőlőtőkén van. Az tudja magát Istennek odaszánni, aki megértette, hogy Isten mindent odaszánt értünk.

      Az ünneplésnek három formájáról szeretnék beszélni ezen az istentiszteleten: az istentisztelet, az úrvacsora és az imádság. Többről is lehetne beszélni, de az idő rövidsége miatt elégedjünk meg ennyivel.

      1.Az istentisztelet. Mit ünneplünk mi az istentiszteleten? A mi életünk két pont között zajlik, amit a teológiában így fejezünk ki: „már igen és még nem”. Isten már a legnagyobb dolgot, a Jézus Krisztusban való megváltásunkat elvégezte, a kereszten elhangzott a diadalkiáltás: elvégeztetett. De a legnagyobb dolog, mindennek a beteljesedése, Krisztus visszajövetele, az Isten országának kiteljesedése még hátra van. Az istentisztelet e két esemény között zajlik. Az istentisztelet először is azért ünnep, mert Isten hajlandó velünk lenni, velünk bűnös emberekkel. Mi  rácsodálkozhatunk az Ő kegyelmére, szeretetére. Hálát adunk, hogy Ő mindig szól hozzánk, hogy igéjében megadja mindazt, amire nekünk szükségünk van. Az igehirdetés, az istentisztelet fénypontja, hisz Isten az Ő igéjének hirdetése által megszólít, tanít, vezet, fedd, int, hisz nekünk erre is szükségünk van, de vigasztal, erősít, bátorít, feledatot, küldetést ad.  Becsüljük meg nagyon az igehirdetést. Az igehirdetés először is az igehirdető számára egy óriási felelősség, hogy az igehirdető alaposan felkészüljön, üzenetet kérjen, de a gyülekezet számára is, hogy az igehirdetés jusson el nem csak a fülünkig, hanem a szívünkig is. De az istentisztelet fontos része az imádság, hisz abban kifejezzük hálánkat, magasztalásunkat, de elmondjuk kéréseinket is. Aztán nagyon fontos rész az éneklés. Az énekek telve vannak Isten dicsőítésével, de vigasztalással, bátorítással is. Felejtehetetlen élményem, hogy amikor 1983 április 22-én a kolozsvári Szekuritátén egy 6 órás kihallgatásom volt, mielőtt ez elkezdődött volna, egy órára egy szűk szobába zártak, ott egyszer csak a „Ne csüggedj el kicsiny sereg” ének jött a szívembe, gondolatomba, s végig azt dúdolgattam, s Isten csodálatosan megerősített az előttem álló nagy próbatételre. Az adakozás is része az ünnepnek, hisz azzal is kifejezzük, hogy mi hálából adhatunk pénzünknek az Istennek az Ő országa építésére.

      2.Az úrvacsora. Különös, rendkívüli alkalmai ezek az ünneplésünknek. Az első keresztyének naponta úrvacsoráztak, ők különben naponta legalább egyszer együtt is étkeztek. Nálunk ez másképp van, sok mindent egyszerűen nem lehet adminisztrációs okok miatt megszervezni.Örömmel hallottam, hogy vannak olyan gyülekezetek, akik minden hónapbn úrvacsoráznak, akkor is, amikor nincs üdvtörténeti ünnep. Nagyon jó és áldott kezdeményezés ez. Az úrvacsorát belepi egy ünnepi hangulat, egy mennyei légkör, hisz Jézus azt mondta tanítványaink, hogy majd újra fogunk úrvacsorázni a mennyben. Az úrvacsora a menny egy kis darabja a földön, a menny előszobája, előíze. Csodálatos, sokszor haldoklók arcán is látni a mennyei ragyogást, ami átsüt a halál fájdalmán és kínján is.

      3. Imádság. Az ünneplő gyülekezet imádkozó gyülekezet is. A menyasszony szól az ő Vőlegényéhez. Mindenek előtt azt mondja: jöjj!. Ebben a rövid szóban annyi minden benne van. Benne van az, hogy szüksége van a gyülekezetnek Krisztusra, hogy nem tud nélküle élni, hogy ő az aki segíthet, az ő baján és nyomorúságán. Sajnos az imádsággal is sok baj van az életünkben. Az imádság helyét átvette a vitatkozás. Imádkozó egyház helyett vitatkozó egyház lettünk. Sajnos az istentiszteleteken is úgy éljük meg az imádságot, hogy a lelkipásztor imádkozik, mi meg azt passzívan meghallgatjuk. Nagyon jó az,  ha a gyülekezet imatémát ad a lelkipásztornak, hogy érezze, az az ima az övé is. Nagyon jó az, hogy van csendes imádság is, amikor ki-ki a saját személyes imáját elmondhatja, Isten elé viheti. Az imádságban erő van. Sokszor átéljük, hogy Isten meghallgatja a gyülekezet imáját. Stuart Mária skót királynő mondta azt, hogy jobban fél Knox (Skócia reformátora) imádságaitól, mint egy hadseregtől.. Van mit javítani, gazdagítani istentiszteletünkön. Tegyük meg, éljünk jobban ezzel a lehetőséggel.

Kérdések:

1.      Miben mutatkozik meg egyházi életünkben a „Márta-féle” magatartás?

2.      Hogyan mutathatjuk meg a gyülekezetünkben Iten iránti odaszántságunkat?

3.      Hogyan tehetnénk még szebbé ünneplésünket?

4.      Vannak-e gyülekezetedben olyan dolgok, amiket jó lenne másokkal is megosztani?

4 Nap A bizonyságtevő gyülekezet

Text.Mt.5,13-16, Ap.csel.11,19-30

      Láttuk már eddig, hogy milyen nagy ajándék a mi számunkra a gyülekezet, ahol tanulhatunk, ahol ünnepelhetünk. De a gyülekezetnek van egy nagy feladata, küldetése, éspedig az, hogy bizonyságot tegyen Jézus Krisztusról ebben a világban. Miben kell ez meglátszodjon? Nem is annyira arról van szó, hogy mit tesz a gyülekezet, hogy egy csomó mindent szervez, hogy adakozik, imádkozik, tanít, hanem arról, hogy mi a gyülekezet kisugárzása. Az ahogy a gyülekezet él, bizonyságot tesz-e Jézus Krisztusról? Jézus nem elvont, elméleti módon beszélt arról, hogy mit is kell tegyen a gyülekezet ebben a világba, hanem nagyon is mindennapi, hétköznapi, életből vett képekkel mondta el a gyülekezet küldetését. Jézus a Hegyi Beszédben, rögtön a boldogmondások után azt mondja az összegyűlt tanítványoknak, az őt követő tömegnek: ti vagytok a föld sója és világossága. Különös ez. Egyrészt nagyon is prózai, egyszerű dolgokkal hasonlítja össze a gyülekezetet. Nem azt mondja, hogy ti vagytok a föld aranya, ezüstje, gyémántja.  Nem azt mondja, hogy ti sugárzó üstökösök, csillagok vagytok, hanem gyertyák, egyszerű lámpások.

      Másrészt nélkülözhetetlen dolgokról beszél itt Jézus, hisz só nélkül minden étel, bármennyi sok és fimon húst és zöldséget is tennénk bele, ízetlen. Tudjuk azt is, hogy abban az időben, amikor sem hűtőszekrény, sem mélyhűtő, sem tartósító szerek nem voltak, az egyetlen, ami a romlástól védett, a só volt. Akkor még nem volt villanyvilágítás, a gyertya és lámpa szintén nélkülözhetetlen volt. A sötétében ezek nélkül csak tapogatózni, eltévelyedni lehetett. Az is különös és figyelemre méltó, hogy ezt nem a tanítványok találták ki saját magukról. Ha így lett volna, azt lehetett volna mondani rájuk: miféle büszke, gőgös, beképzelt emberek ezek, mit nem gondolnak magukról? De ez nem a Jézus követői állították magukról, hanem Jézus mondta róluk, és ez így egészen más. Ha Jézus mondja, akkor az nem beképzeltség, hanem küldetés. Nem tetszelgés, öndicsőítés, hanem alázatos szolgálat. Igen, ezt Jézus mondta ennek a kis seregnek, és mondja nekünk is ma. Igen, ti nagyon fontosak, értékesek, nélkülözhetetlenek vagytok a világ számára. S itt nincs apelláta! Nem kezdhettek magyarázkodni, hogy hát igen, de mi olyan gyengék vagyunk,meg vajon sikerül-e? Most Jézus mondja nekünk: ti ezek vagytok, a föld sója és a világ világossága.

      Mit jelent ez konkrétan a mi számunkra? Mikor vagyunk mi a föld sója? Hát akkor, ha „Jézus-ízünk” van, ha Jézus világosságát árasztjuk magunk körül. Mi krisztusi emberek kell legyünk, olyanok, akik hasonlítanak Mesterükre. Ezt talán egészen egyszerűen úgy tudnám megfogalmazni: a gyülekezetet észre kell vegyék, mert ő többet tesz, mint ami a megszokott. Ha valaki például kedves a barátjához, az nem feltűnő, de ha valaki az ellenségéhez is kedves tud lenni, arra már felfigyelnek. Ha valaki úgy segít, hogy azért semmi viszonzást nem vár, az már rendkívüli dolognak számít. Ilyenkor az emberek rákérdezhetnek az életünkre, feltehetik a kérdést: miért olyan kedvesek a keresztyén emberek? Miért tudnak önzetlenek lenni? Miért nem lopnak, csalnak, miért nem használják ki a lehetőséget a bűnre? Miért van az, hogy ők tudnak határozott igeneket és nemeket mondani. Azért, mert ők a mennyei Atya gyermekei, a Jézus tanítványai.

      Nagy veszély és nagy baj az, ha a gyülekezet nem láttatja magát, hanem lehet érezni a hatását. Ha olyan, mint a szentelt víz, hogy se nem árt, se nem használ, értsük jól ezt a mondatot. Jézus ezt is egy példával szemlélteti. A gyertyát a véka alá teszik. Ott nem árszt fényt, és hamarosan ki is alszik, mert nem kap oxigént. Mikor ízetlenedik meg a só? Mikor lesz a gyülekezet véka alá rejtett gyertyává? Akkor, hanem követi Mesterét, az Úr Jézust. Akkor, amikor még van ugyan istentisztelet, mondunk is szép s kegyes szavakat, csak épp az életünkön nem látszik meg az, hogy mások lennénk. Épp oly önzőek, szeretetlenek, anyagiasak, megbízhatatlanok, vagyunk, mint a világ fiai. Ez az ún. elvilágiasodott egyház. De az is veszély, ha a keresztyén ember úgymond begubózik, teljességgel elszigetelődik a világtól. Nagyon jól érezzük magunkat a kis meghitt közösségünkben, s örülünk, hogy a gonosz és bűnös világ messze van tőlünk. De így hogyan tudunk világítani, ízesíteni?

      A só el kell vegyüljön az ételben, csak úgy tudja az ételt átjárni, a fény is be kell törjön a sötétségbe, másképp nem tud világítani. Az is nagy baj, ha az egyház nem különbözik a világtól, mert akkor nem követi Jézust, de éppúgy baj az, ha teljességgel elszigeteli magát a világtól, és nincs üzenete a világ számára. Tehát más kell legyünk, mint a világ, de azt a másságot épp a világ érdekében meg kell láttassuk. Hogyan valósul ez meg a mindennapokban, hogy lehetek sóvá és világossággá a 21-ik században? Ez nem könnyű és nem egyszerű dolog. De mégis nagyon fontos. Szokták mondani, hogy négy evangélium van,de van egy ötödik is: a keresztyének élete. S a legtöbben ezt az ötödik evangéliumot olvassák. Pál használ egy szép képet, hogy mi Krisztus levelei kell legyünk, amit olvasnak az emeberek. Azt észreveszik előbb-utóbb a körülöttünk élők, hogy igazi keresztyének vagyunk-e, s ha igen, ennek bizonyságtevő ereje lesz. Ha valakinek az életén meglátszik, hogy ő hisz Jézus Krisztusban, hogy ő Krisztus tanítványa, akkor ez vonzóvá, kívánatossá lehet mások számára. Nyitottá válhatnak emberek az evangélium, a hit befogadására. Azt mondhatjuk, hogy a gyülekezetnek két tekintete van.Az egyikkel Krisztusra néz, de a másikkal a világra. Krisztus felé tanítványok, a világ felé bizonyságtevők vagyunk. Így veszünk részt az Isten világot átfogó munkájában. Mi meg kell lássuk, azokat az elveszetteket, akiket Krisztus épp a mi bizonyságtételünk által akar magának megnyerni. A gyülekezetnek nyitott ajtaja kell legyen, amin egyrészt, akik benn vannak kimennek bizonyságot tenni Krisztusról, másrészt, azokat akiket a bizonyságtétel megragad kívülről bejöhetnek és a gyülekezet tagjaivá válhatnak. Nagyon fontos, hogy meglássuk azokat, akik felé nekünk küldetésünk, feladatunk van. Lássuk meg azokat, akik nyitottak az evangélium üzenetének a meghallására. Mindig lesznek persze olyanok is, akik bezárják szívüket az evangélium előtt. Ezekért is kell tenni valamit, mégpedig imádkozni. Akiknek nem lehet Istenről beszélni, aazokról mi beszéljünk Istennek. De figyeljünk azokra, akik nyitottak arra, hogy Isten dolgairól halljanak és elindulhatnak Isten felé.

      Nagyon fontos, hogy ha valaki elindul a gyülekezet felé, ott jól érezze magát. Ne előítéletekkel tekintsünk rá, hanem fogadjuk be szeretettel. Hívjuk őket, hogy jöjjenek más alkalommal is. Egy nagyon jó példa erre Lévi, a későbbi Máté. Őt Jézus a vámszedők asztalától hívta el, azonnal követte Jézust. De mielőtt beállt volna a Jézus követői közé, szervezett egy vacsorát, amire meghívta vámszedő kollégáit, sőt az utcalányokat is. Ezek el is jöttek, mert kiváncsiak voltak, hogy a régi barátjuk miféle új tanítást, Mestert választott. Erre Lévi mindnyájuknak bizonyságot tett , s elmondta nekik, hogy őt most már más értékek lelkesítik, más ügy dobogtatja meg a szívét. Láthatjuk, hogy nem szigetelődött el régi barátaitól, hanem megpróbálta őket is megnyerni Krisztusnak.

      Nagyon fontos, hogy el tudjuk mondani, meg tudjuk fogalmazni azt, hogy mit is hiszünk, hogy mit jelent nekünk az, hogy mi hiszünk Istenben, hogy mi egy gyülekezet tagjai vagyunk. Próbáljuk embertársainknak elmondani, hogy mi miért cselekszünk másképp, mint ahogy az emberek cselekszenek. Erre szeretnék egy személyes példát elmondani. A kilencvenes években Kolozsváron elindult a Caritas, a piramis játék. Mivel én egy közeli gyülekezetben, Türében szolgáltam, láttam, hogy mindenki özönlött, hogy tegye a „csodabankba” a pénzét. Többen már többször is vettek ki pénzt nyolcszorosává növekedve. A hívek engem is bíztattak, hogy tegyek én is be pénzt, de én meg voltam győződve, hogy az illető , aki a bankot működtette vagy fegyverekkel kereskedik( akkor folyt a jugoszláviai háború) vagy pedig lánykereskedelmet folytat, hisz csak egy sötét üzlet hozhat ilyen busás jövedelmet, s én azt mondtam, hogy nem akarom, hogy az én pénzemmel embereket öljenek, vagy lányok jussanak bordélyházakba. Ez csak egy példa, ilyeneket mindnyájan tudnánk felsorolni.

      Az utolsó bibliai példa Antiókhia. Ez az első század legnagyobb és legélőbb gyülekezete volt, itt nevezték a Krisztus követőit először keresztyéneknek. Hogyan keletkezett ebben a nagy és zülött városban keresztyén gyülekezet? Hát úgy, hogy Jeruzsálemben üldözés támadt a keresztyének ellen., és sok keresztyén ide érkezett. Ezek az egyszerű emberek, a maguk egyszerű módján bizonyságot tettek hitükről. Elmondták, hogy számukra, nem a császár az Úr, hanem Krisztus. Ők mindenben neki engedelmeskednek. S ez hatásos volt a pogányok között. Azt olvassuk, hogy az Úr keze cselekedte ezt, de felhasznált erre emberi életeket. S Antiókhiában egy nagyon erős gyülekezet jött létre, amire ma is csak szent irigységgel tekinthetünk. S ez nem nagynevű apostolok, lelkipásztorok által, hanem egyszerű, bizonyságtevő lelkek által. Isten ezt ma is meg tudja tenni. Csak épp legyünk készek a bizonyságtételre. Az antiókhiai gyülekezet élő hite két dologban látszott meg. Az egyik az, hogy gyűjtést szerveztek a Jeruzsálemben és környékén élő gyülekezeteknek. A másik pedig, hogy Pált és Barnabást misszióba küldték, hogy más helyeken is megismerjék az evangéliumot, Jézus Krisztust.

      Az első században a keresztyénség futótűzként terjedt. Miért? Azért, mert a keresztyén hitre tért emberek élete gyökeresen megváltozott. Justinus mártír ezt így írja le: régen tisztátalanságokban lelték kedvüket, de most szentségben élnek, régen varászlókhoz fordultak, most csak az élő és örök Istenhez, régen az élet csak a pénz körül forgott, most pedig osztogatják a pénzüket. Régebb még családtagjaikkal is gyűlöletben és hargban éltek, most még ellenségeiket is szeretik. Vajon rólunk mit tudnak elmondani az emberek? Mindezeket hallva, testvéreim bizonyára azt mondjuk: hát ez nem könnyű feladat. Jézus se mondta azt, hogy könnyű, én sem mondtam ilyet. De ez a mi hivatásunk, s mi egyszerűen nem tehetünk másképp, ha Isten gyermekei vagyunk. Bárcsak lennénk bizonyságtevő keresztyének, bizonyságtevő gyülekezet!

Kérdések:

1.      Mit jelent ma nekünk az őskeresztyénség példája?

2.      Próbálj pár példát felsorolni, hogyan lehetünk mi ma sóvá és világossággá!

3.      Hogy tudnánk a kereső kívülállók útját egyengetni a gyülekezet felé?

4.      Mire vigyázzunk, ha egy új arc jelenik meg a gyülekezetben?

5 Nap A lekigondozó gyülekezet  Text.Jak.5,13-20

      Forduljon most tekintetünk a lelkigondozó gyülekezet felé. Mindnyájan ismerjük a 23-ik zsoltárt, ahol azt mondja Dávid, hogy az Úr az ő pásztora. De ennek a nagy pásztornak, úgy ahogy azt egy áldott emlékezetű budapesti lelkipásztor mondta, kis bojtárokra is szüksége van. Mi egymás pásztoraivá kell lennünk. A gyülekezetet nem szabad úgy elkképzelni, hogy itt van a nyáj, s ott van a pásztor, hogy itt vannak a közönséges hívek, ott meg a lelkipásztor meg a presbiterek, gondnokok. Sokkal inkább úgy van, hogy Jézus Krisztus a főpásztor, a gyülekezet az Ő nyája, s enyájon belül pedig mindenki egyszerre juh és pásztor is. Arról már hallottunk, hogy az első gyülekezet többek közt foglalatos volt a közösségben. Mindennap összegyűltek istentiszteletre, úrvacsorázásra, de azon kívül nagyon is törődtek egymással. Annyira, hogy nem csak gondjaikat, örömeiket, hanem anyagi javaikat is megosztották egymással. Állandóan vigasztalták, bátorították, de ha kellett intették és figyelmeztették is egymást.

      Azt is láttuk már, hogy Pál a gyülekezetet egy testhez hasonlítja, annak sokféle tagja van, ahol minden tag fontos és nélkülözhetetlen, s ahol a tagok állandó kapcsolatban vannak, állandóan összedolgoznak a test jó működése érdekében. Nem nézik le, nem vetik meg egymást, nem próbálnak versenyezni azon, hogy ki a fontosabb. Senki se büszke, de kisebbrendűségi komplexusaik sincsenek. Mindenki tudja, hogy értékes, és tudja, hogy mi a feladata a testben. Ezért nincs zavarodottság és megosztottság a testben. Ha az egyik tag szenved, vele együtt szenved a többi tag is. Ha az egyik tag örül, p éldául annak hogy meggyógyult, akkor vele együtt örül a többi tag is. A mi testünk egy nagy csoda tulajdonképpen, a Teremtő és a teremtés csodája.

      De még nagyobb csoda a Krisztus gyülekezete, ahol a Lélek egységben tartja az egészet, az egyetlen Fejnek a vezetése alatt. A gyülekezet egysége egyedül Krisztusban van, s azért azt semmi se tudja szétrombolni. De az, hogy mi egyek vagyunk, az nagyon is valóságos, konkrét dolgokban mutatkozik meg.

A lelkigondozó gyülekezet szép példája Thesszalonika. Ebben a gyülekezetben nagy szomorúság támadt, amikor egyesek meghaltak a gyülekezet tagjai közül. Persze azért is volt nagy a szomorúság, mert bizonytalanságok voltak, azok örök sorsa felől, akik elaludtak. Pál megpróbál ebben a helyzetben eligazítást adni. De az is nagyon példamutató, ahogy a gyülekezet tagjai egymást vigasztalták. Pál épp ehhez a magatartáshoz csatlakozik, amikor azt írja, hogy most már az általa leírt gondolatokkal vigasztalják egymást. S mintha látnánk azt, hogy a thesszalonikai hívek megindulnak, s mennek vigasztalni azokat, akik szomorkodnak szeretteik elvesztése felett. Ők lelkigondozzák, pásztorolják egymást. A gyülekezet nem csak meg kell hallgassa az evangéliumot, hanem azzal meg kell induljon, azt tovább is kell adja. Ahogy a mentő misszióban mondják: az egyik koldus elmondja a másiknak, hogy hol lehet kenyeret kapni. A gyászolók, árvák, özvegyek, különféle kísértésekkel küzdők megtapasztalják, hogy a gyülekezet ott áll mellettük, nincsenek magukra hagyatva. De a vigasztalás mellett a lelkigondozónak más oldalon is vannak feladatai, mint a tanítás, intés, figyelmeztetés. Van ahol nincs elég tudás, ott tanítani kell, van ahol félrecsúszik az élet, ott helyre kell azt hozni, helyére kell tenni a dolgokat. Sajnos ez egyre inkább elsikkad a gyülekezetben, mert nincs alázatunk egymástól elfogadni az intést, s ha valaki azt felénk megteszi, akkor felfortyanunk és azt mondjuk: foglalkozz te csak a magad bajával és hagyj nekem békét. Ez a gyülekezetben nem így kellene legyen, hisz mi felelősek vagyunk egymásért. Az Újszövetség egyik legfontosabb igéje ilyen vonatkozásban a Jakab apostol levelében van: 5,19-20. Ebben a fejezetben sok szó esik arról, hogy mi együtt kell érezzünk azokkal, akik gondok között élnek, akik betegek, akiknek gyászuk és veszteségük van. De együtt kell örülni azokkal, akik Isten áldásait megtapasztalták. Az apostol külön figyelmeztet azokra, akik eltévelyedtek, akik visszaestek a hitben. Az ilyenek hamar teljesen kieshetnek a gyülekezet közösségéből, s végleg elveszítik az utat, céltévesztett emberek lesznek és így is halnak meg. Sajnos mi egy olyan időben élünk, amikor egyre többen hátat fordítanak az egyháznak. A kérdés az, hogy mit lehet ilyen esetben tenni? A legelső dolog, hogy ez ne hagyjon hidegen minket. Fájjon az, hogy sok ilyen ember van s aztán próbáljunk is tenni valamit értük. Ha ilyen a szomszédunk, munkatársunk, próbáljuk őt megszólítani, gyülekezetbe elhívni. Tudom, hogy ez nem könnyű munka, de Isten meg tudja áldani. Meg kell gondolnunk, hogy itt nem kevesebbről van szó, mint a lélek örök sorsáról, hogy valaki a mennybe vagy pedig a pokolba jut. Vagy örök üdvösség vagy pedig örök kárhozat lesz a sorsa. Aztán egy következő lépés lehet, hogy kezdjünk el imádkozni azért, hogy Isten használjon fel minket abban, hogy tudjuk az ilyen embert Krisztushoz vezetni, és figyeljük azt, hogy mikor ad Isten lehetőséget arra, hogy vele Istenről beszélgessünk. Először ne a hit dolgairól beszélgessünk, hogy alakuljon ki egy emberi kapcspolat közöttünk, s majd csak később kezdjünk el a hit dolgairól is beszélgetni. Hallgassuk meg s próbáljunk arra válaszolni, amit ő kérdésként felénk megfogalmaz. Ha alkalom nyílik, mondjuk el a saját életünk tapasztalatából, hogy mit jelent nekünk az Istennel való közösség. Legyünk türelmesek, tudjunk csalódásokat, kudarcokat is elhordozni, tudjunk sírni is, ha a helyzet úgy hozza. Ne csak beszéljünk a másiknak, hanem ha szüksége van valamire, tegyünk is érte. Nem könnyű dolog ez, de nincs nagyobb öröm, mint amikor egy embert Krisztushoz tudtunk vezetni.

            A nagy kérdés az, hogy a mi időnkben hogy tudunk kitartani egy közösségben, hogy lehetünk lelkigondozó gyülekezetté? Úgy, hogy próbálunk megismerkedni emberekkel. Nagy különbség van egy kis falusi, illetve egy nagyvárosi gyülekezet között. Előbbiben mindenki jól ismeri egymást, utóbbiban ez lehetetlen dolog. Ezért fontosak a nagyobb gyülekezetekben a kisebb körök,: bibliaóra, ifjúsági csoport, nyugdíjasok köre stb. Vegyük észre azt, ha valaki olyan hiányzik a gyülekezetből, aki minden vasárnap ott szokott ülni mellettünk, keressük meg, mert bizonyára beteg, vagy valami nagy gond jött az életébe. Hiányozzon és fájjon az, hogy valaki nincs ott a gyülekezetben. Lehet, hogy minderre most azt valaki: Ó, ez utópia, ideális helyzet, de hol van ettől a valóság? Igen, ez valóban messze van, de tegyünk valamit azért, hogy ez az ideális közösség megvalósuljon. Tegyük meg, amit megtehetünk. Tégy valamit a gyülekezetedért, és e munkát kezd magadon. Próbáljunk jobban figyelni egymásra, sokszor túl hamar azt gondoljuk, hogy mi már mindent tudunk a felebarátunkról. Ne bélyegezzünk meg senkit, ne közeledjünk senkihez előítéletekkel, vegyünk mindenkit komolyan, ne gondoljuk, hogy valami nagyot kellene tenni. A lelkigondozás sokszor kis dolgokban mutatkozik meg. Legyen szeretet és melegség abban, ahogy találkozunk, s beszélgetünk egymással. Próbáljuk meglátni az új arcokat és forduljunk feléjük nagy szeretettel. Isten meg fogja áldani mindazt, amit teszünk. Legyen bennünk ott a nagy öröm, hogy a nagy Isten még minket kis embereket is felhasznál az ő dicső munkájában.

Kérdések:

1.      Próbálj példát mondani arra nézve, hogy te hogyan tapasztaltad meg a gyülekezet gondoskodását, és arra is mondj legalább egy példát, hogy te hogyan igyekeztél valakit lelkigondozni!

2.      Volt-e olyan, hogy valaki intett, illetve figyelmeztetet, s ha igen, hogyan reagáltál erre?

3.      .Azt mondtuk, hogy kis dolgokat tehetünk, mit tudnál te tenni, hogy a gyülekezet lelkigondozó közösség legyen?

6 Nap A gyülekezet jövője Text.Ef.3,14-21

             Isten kegyelméből eljutotttunk a gyülekezetről tartott sorozatunk záró alkalmához. Sok mindent hallottunk eddig. Indultunk onnan, hogy mi is a gyülekezet, hogyan keletkezett, vagyis szóltunk a gyülekezet múltjáról, aztán foglalkoztunk azzal amit a gyülekezet tesz, hogyan ünnepel, hogyan tanul illetve tanít,hogyan tesz bizonyságot és mit is jelent a gyülekezet lelkigondozói szolgálata.

A mai záró alkalmon foglalkozzunk a gyülekezet jövőjével, vagyis: van-e jövője a gyülekezetnek. Egy katonasági élményem jut eszembe. Désen voltam katona 1977-1978-ban. Egyszer, amikor gyakorlatoztunk Désakna község határában, egy szünetben odajött hozzám a katonatisztem s cinikusan azt mondta: nézzek rá a falura. Nos, mondta itt sok templom van, de szépen lassan ezek a templomok mind kiürülnek és a papok mind munkanélküliek lesznek. Maga is, tette hozzá gúnyos mosollyal az arcán. Ha még megadatna, hogy ezzel a tiszttel találkozzam, elmondanám neki, hogy jóslata nem valósult meg, mert a templomok hála Istennek nem ürültek ki, és én se voltam egy percig se munkanélküli. Persze, azért nem minden olyan rózsás az egyházban. Főleg a Nyugat-Európai helyzet aggasztó. Én a hollandiai helyzetet ismerem jobban, 1999-ben az emberek 50%-a már egyházon kívüli volt, s hetente bezárnak egy keresztyén templomot.

Persze nálunk is vannak olyanok , akik nem tagjai az egyháznak vagy épp csak papíron tagok, de élő kapcsolatot nem ápolnak vele. Érdekes, hogy sokszor, amikor egyházon kívüli, vagy templomot nem látogató embereket temetek, a hozzátartozók elmondják, hogy az illető komolyan hitt Istenben, naponta olvasott igét és imádkozott. Nem csak egyházban, a gyülekezetben lehet hinni, mondogatják az emberek. Ezek után feltevődik a kérdés: van-e jövője az egyháznak? Hisz, ha a mi magyar református egyházunkat nézzük, sok az aggodalomra okot adó jelenség. Gyülekezeteink folyamatosan apadnak, nálunk is megjelentek azok, akik bejönnek a lelkészi irodába és írnak egy nyilatkozatot, hogy nem hajlandók többé a gyülekezethez tartozni. Sok ember az ember az egyházat már nem tartja olyan tényezőnek, ami az ő életét befolyásolná, nem érzi azt, hogy Istennek valami köze is lenne az ő mindennapjaihoz. Ami régebb még természetes és megszokott volt, hogy minden gyermeket megkereszteltek, hogy minden házaspár templomi esküvőt tartott, ma már nem természetes és magától érthetődő. Persze attól is őrizkednünk, hogy idealizáljuk: bezzeg, azok a régi szép idők. Régen is sok baj és bűn volt, igazi keresztyénnek lenni, akkor is komoly döntést jelentett. Ami döntő különbség múlt és jelen közt, hogy ma a bűn már sokkal nyíltabb és elfogadottabb, mint régen. Ma egyre több ember gondolja úgy, hogy jól meg tud lenni Isten nélkül is. Sok ember, aki anyagilag jobb helyzetben van, azt mondja: minek imádkozni a mindennapi kenyérért, amikor az neki bőven kijut ima nélkül is?

            Az elvilágiasodás mellett egy másik aggasztó jelenség az elmagányosodás, amit idegen szóval, individualizmusnak szoktunk nevezni. Régen az emberek sokkal jobban egymásra voltak utalva.Együtt építették a házukat, kapálták a földjeiket, kaszálták le a rétjüket. Ma már mindenki jól megvan magában is. Ma már az özvegy, egyedül élő nénit is jól elzórakoztatja a TV, a gyermekeket odaragasztja a számítógép s a mobil telefonon, amiken játékok ezrei elérhetők. Ma a modern tehnika mindenki számára időtöltési, szórakozási lehetőséget kínál. Valaki ezt szupermarket-kúltúrának nevezte. Ahogy ott toljuk a szekérkét magunk előtt, és innen is onnan is beleteszünk valamit, amit épp megkívánunk vagy szükségesnek tartunk, éppúgy rakjuk tele lelkünk kosarát is azzal, amiben épp örömöt, fantáziát, értelmet látunk. A lehetőségek óriási választéka áll előttünk, a bőség zavarával küzdünk. Olyan lehetőségeink vannak, amikről még 25 évvel ezelőtt álmodni se mertünk. Minek hinni, minek gyülekezetbe járni, hiszen az ember Isten nélkül is boldog lehet. Annyi mindennek lehet örülni, annyi élvezet van. Ezt modern szóval hedonizmusnak nevezzük.Ennek jelszava: együnk, igyunk, szórakozzunk, mert holnap úgy is meghalunk! Szakíts le ma minden örömöt, gyönyört, élvezetet, mert lehet, hogy holnap ez már nem a tied. De azért vannak, akik ezzel nem elégszenek meg. Azok más, különösebb vallások felé orientálódnak: reinkarnáció, okkultizmus, keleti vallások.

            Most mindezek után tegyük fel még egyszer a súlyos kérdést: van-e jövője az egyháznak? Erre a kérdésre mi egy határozott igennel válaszolunk. Mert a jövő az egyház Úrának kezében van, s ő nem más, mint Jézus Krisztus. Mi hisszük, hogy a mi Istenünk egy élő és cselekvő Isten, aki nem szűnt meg munkálkodni, nem szűnt meg gyűjteni az Ő örök életre elválasztott seregét. Mi ne hinnénk azt, hogy Isten adhat most a 21-ik században is egy nagy lelki ébredést? De ezért nekünk kell is tenni valamit s mindenek előtt imádkozni kell érte. Hirdetnünk kell, hogy Isten igéje ma is megáll, azt hogy a bűnöket meg kell bánni és el kell hagyni, és egymát segítenünk kell az Isten útján való járásban. Sokkal többet és sokkal buzgóbban kell imádkozni a Pál apostol Miatyánkját,(ezt a felolvasott igét a teológiában így nevezik) hogy erősödjünk meg a belső emberben, hogy lakozzék Krisztus hit által a mi szívünkben, hogy a szeretetben meggyökerezzünk és tovább épüljünk. Hogy megismerjük az Isten jóvoltának hosszúságát és szélességét, mélységét és magasságát, hogy beteljesedjünk egészen az Istennek teljességéig. Páltól megtanulhatjuk azt is, hogy ő először hálát ad a gyülekezetekért, de utána azért imádkozik, hogy ezek gyarapodjanak, erősödjenek. Imádkoznunk kell a Szentlélek erejéért, hogy adjon az Úr erőt az Ő egyházának, hogy tudja megvallani hitét, adjonaz Úr erőt a bűn elleni harcban, a saját gonosz kívánságaink, a szeretetlenség, az anyagiasság, a gőgösség ellen. Erőnk kell legyen a szenvedésre is, ha kigúnyolnak, ha hátratételt szenvedünk, erőt kell kapjunk arra, hogy ne haladjunk, ne sodortassunk az árral. Hogy merjünk határozott nemeket és igeneket mondani. Egy hideg és szeretetlen világban mi meg kell mutassuk, hogy mi az igazi szeretet. A mi életünk alapérzése a szeretet kell legyen. A szeretet egyszerűen árad azokból, akik Jézust szívükbe fogadták. A gyülekezet tagjai tudják, hogy Isten szereti őket, hogy Jézus Krisztus önmagát adta értük, s ők ezt a szeretetet úgy viszonozzák, hogy tovább adják azt másoknak. A gyülekezet a szeretet által tudja vonzani az embereket, mert az emberek ki vannak éhezve a szeretetre. Ha a gyülekezetben szeretet van, akkor az emberek ezt meg fogják érezni és oda fognak jönni. A gyülekezet az a hely is kell legyen, ahol ismeret van, ahol válaszokat lehet találni a földi élet és az örök élet nagy kérdéseire. Mert mindenki foglalkozik azzal, hogy mi is az élet értelme, miért vagyok ezen a világon, mi lesz velem a halál után? A Biblia tiszta és világos tanítást ad nekünk ezekben a kérdésekben. Az igehirdetés egyik fontos feladata, hogy a Biblia alapján mindenki választ találjon a mai modern embert foglalkozató súlyos és nehéz kérdésekre. Ez nagy felelősséget ró a lelkipásztorra, de az egész gyülekezetre is.

            Végszóként azt mondhatjuk: az egyháznak, a gyülekezetnek van jövője. A mennyei Atyánk háza meg fog telni. De ebben Isten az Ő egyházának komoly missziói feladatot ad. Az egyház szekerének a gyeplőjét maga Jézus Krisztus tartja kezében. Mi nem kell féltsük az ő egyházát, mert Ő azt megtartja. Ő gondoskodik arról, hogy az Ő egyháza eljusson a végső dicsőségbe. Ne essünk kétségbe, hanem végezzük a ránk bízott feladatokat. A sorozatunk címe ez volt: gyülekezetünk:” én is élő tagja vagyok”. Ezzel a szép bizonyságtétellel be is fejezhetjük ezt a sorozatot.Azt kívánom nektek és magamnak is, hogy legyünk gyülekezetünknek élő tagjai, s maradjunk is azok mindhalálig.

Kérdések.

1.      Hogyan tapasztalod magad körül az elvilágiasodás, individualizmus jelenségeit?

2.      Miért van az egyháznak jövője, mire alapozzuk mi ezen bizonyosságunkat?

3.      Szoktál-e gyülekezetedért s az egyetemes egyházért imádkozni?

4.      Mit gondolsz, mit tehetsz te személy szerint azért, hogy gyülekezetdnek jövője legyen?

Lőrincz István