Barangolások bibliai tájakon: Pergamon

            Misia tartomány ősi fővárosáról fogunk beszélni, ami Kr.e 129-től Ázsia provincia része lett. Gazdag vallási és kultúrális élet volt benne, s ez a római uralom alatt is megmaradt. Híres volt könyvtárairól, nem véletlen az sem, hogy erről a városról nevezték el az itt készült pergamen tekercseket. Zeusznak és Aszklépiosz isteneknek volt itt temploma, ahova tömegével özönlöttek az emberek. Nem sokkal Krisztus születése előtt Augusztus császárnak is emeltek itt egy templomot. Kész csoda, hogy a pogányságnak, a császárkultusznak eme fellegvárában gyülekezet alakult. Sajnos, elég sok baj volt ebben a gyülekezetben, nem véletlen, hogy kardról beszél Jézus már a bevezető szavakban, amit e gyülekezethez intéz.De kegyelem az, hogy az ige vág és hasít, hogy eljut az ízeknek és a velőknek megoszlásáig és megítéli az életünket. Krisztus nem csak simogat minket, tud Ő harcos is lenni, hogy szembeszálljon hitetlenségünkkel, keményszívűségünkkel. Meg akarja öldökölni bennünk az ó-embert, hogy aztán meg tudja eleveníteni bennünk az új-embert, ahogy azt a Káténk oly szépen tanítja.

             Zeusz templom és oltár miatt ezt a várost az ige a Sátán lakóhelyének nevezi. Mivel ide állandóan özönlöttek az emberek, ezt a várost áthatotta a pogány szellemiség, és ebben a nehéz közegben kellett éljen a gyülekezet. De vajon a mai gyülekezet helyzete könnyebb volna? Nem gondolom. Hisz mi is egy olyan világban, kultúrában élünk, amit a Sátán ural. A trónusa ott áll a mi városainkban és falvainkban, hogy a gyülekezetet fenyegesse, üldözze, s ha lehet megsemmisítse. Minden eszközzel próbálkozik, kit mivel tud megfogni. Egyesek szívében kételkedést támaszt, másokat a világi örömökkel és szórakozásokkal igyekszik megfogni. De milyen nagyszerű dolog, hogy a pergamoni keresztyének ilyen helyzetben is meg tudtak maradni Krisztus mellett. Ez is azt igazolja, hogy minden helyen és minden körülményben lehet keresztyénnek lenni. Sok ember azzal próbálja mentegetni magát, hogy ő olyan környezetben, helyen él, ahol ez nem lehetséges. Hányan mondták nálunk is a régi rendszer idején: a kommunizmusban nem lehetett keresztyénnek lenni. De igen, csak épp meg kellett fizetni az árát, és erre sokan nem voltak hajlandók. Vigyázzunk:  nem mentegetőzhetünk, nem mondhatjuk, hogy egy ilyen világban, környezetben nem tudom Krisztust követni. Mielőtt ilyeneket mondanánk, gondoljunk a pergamoni gyülekezetre.

            Jézusnak volt panasza e gyülekezet ellen. Mi volt ez? Hát az, hogy voltak olyanok, akik a Bálám tanítását tartották. Ő Moábnak a prófétája volt, akit Bálák király, amikor Izrael népe közeledett országa felé, felbérelt arra, hogy átkozza meg Isten népét. De Bálám átok helyett háromszor is áldást mondott a népre. De titokban egy tanácsot adott Báláknak, mégpedig azt, hogy a  szép moábita lányokkal próbálja Isten népét megkísérteni, mégpedig úgy, hogy Izrael fiait meghívták pogány isteneik áldozatára, ami után paráznaság és mindenféle tisztátalanság vette kezdetét. S az Egyiptomból megszabadított nép a testi gyönyörök rabszolgája lett. Később ugyanez történt Korintusban, ahol ez volt a jelszó: minden szabad nékem. Mennyire kell nekünk vigyázni, mennyire komolyan kell vennünk azt, hogy Krisztus minket szabadságra szabadított meg, de nem szabadosságra, nem szentségtelenségre, hanem szentségre. Nem arra szabadított fel, hogy a világé, hanem hogy az Övé legyünk. Az Isten mindenkori népét semmi sem tudja úgy tönkre tenni, mint a testi-lelki paráznaság, amikor máshoz pártolunk az értünk vérét ontó Krisztustól. Lehet, hogy azt mondjuk: de én nem teszek ilyeneket. De vigyázzunk, mert a kényelem, a világiasság, a közömbösség is pont ilyen veszélyes bálvánnyá lehet az életünkben. S milyen szomorú az, hogy ezek s a nikolaiták, akik hasonló tanokat vallottak, ott benn voltak a gyülekezetben. A Sátán nem kívülről támadott már, hanem belülről, s ez sokkal veszedelmesebb.

            Ez a gyülekezet arra is figyelmeztet minket, hogy arra is vigyázzunk, hogy hova megyünk el, milyen meghívásokat fogadunk el. Ott egy kis fehér kövecskével hívogatták az embereket a pogány istenek lakomáira, áldozataira. Ekkor ott volt a kérdés: menni vagy otthon maradni? Sokan azt mondták: hát elmegyünk, elvégre nem lehet kivonulni a világból, a társadalomból, mi nem vagyunk szerzetesek vagy apácák.  Elmentek és elindult az életük lefelé a lejtőn. Nem minden helyre kell nekünk elmenni, ahova hívnak minket, nem minden meghívást kell elfogadni. Jó volt az a mondás, amit a régiek hangoztattak, hogy kérdezzük meg ilyenkor Jézust, hogy Ő vajon elmenne-e ahova minket hívnak. Adjon az Úr nekünk világos látást és határozottságot ezekben a dolgokban. Legyünk türelmesek, de ne a bűnnel szemben. Vigyázzunk, hogy mit, kit engedünk be az életünkbe, a gyülekezeteinkbe.

            Ennek a gyülekezetnek Isten adott egy csodálatos példaképet, Antipászt, aki vértanú halállal dicsőítette meg Urát. A hagyomány szerint püspök volt ő és Domitianus idején kemencében égették meg. Ő nem a pogányok szentségtelen lakomájára, hanem a halálba, a tüzes kemencébe ment Jézusért. A mi egyházunknak is vannak áldott hitvallói, akik ha kellett, az életüket se kímélték, az életük árán is hűségesek maradtak Krisztushoz. Gondoljunk csak a gályarab lekipásztorokra, aki a legszörnyűbb szenvedést és sokan a halált is vállalták az ellenreformáció idején, vagy azokra a hitvalló lelkipásztorokra és gyülekezeti tagokra, akik a múlt rendszerben börtönt szenvedtek bátor kiállásukért. Méltó rájuk emlékeznünk, épp szabadulásuk 5O éves évfordulóján. Az ő mindhalálig való hűségük lehet ragyogó példa a mi számunkra.

            Ez a gyülekezet is ígéretet kap, ha győzedelmeskedni tud e nehéz helyzetben és környezetben. És voltak hála Istennek ilyen győztesek, nem csak Antipás, hanem sokan mások is. Újjongjon fel a mi szívünk is az örömhír hallatán: van győzelem, lehet győzni!  Különös ígéreteket ad itt az Úr a győzedelmeskedőknek. Enni ad nekik az Úr a rejtett mannából. Abban az időben élt egy hiedelem, hogy a templom elpusztulásakor a frígyládát elrejtették a mannával együtt, s amikor a Messiás visszajön az övéinek ebből enni ad. Mi nem kell ezt várjuk, hisz Jézus nekünk magát adta és adja drága mennyei megtört kenyérként valahányszor az úrasztalához járulunk. A másik ígéret egy fehér kövecskére utal, amin egy név lesz, amit senki más nem tud, csak az, aki kapja. Két jelentése is lehet ennek.Egyrészt a bírói döntéskor a fehér kő a felmentés jele volt, ellentétben a fekete kővel, ami halálos ítéletete jelentett. Aki győz, az üdvösséget nyer. De a fehér kövecske egyfajta meghívó is volt főleg esküvői alkalmakra, nyomda nem lévén egy ilyen kő helyettesítette azt. A győztes beléphet majd a Bárány, a Krisztus menyegzőjére. Erre téged is, engem is meghívott az Úr. Legyünk győztesek, hogy ott lehessünk!

Olvasandó igék:  4 Móz.22,5-6, 25, 1-3, Ján.6,51, 1 Kor.6,12, Gal.5,13, Zsid.4,12, Jel.2,12-17

                                                                                                Lőrincz István

Barangolások bibliai tájakon: Thiatíra

            Kisázsia Lídia nevű tartományában feküdt ez a város, mintegy 8O km-re a mai Izmírtől. Kereskedő és iparváros volt, itt gyártották a messzi földön is híres és ismert bíbort. Nem véletlen, hogy  Európa első keresztyén embere, Lídia ebből a városból származott.A hét város közül, ahova levél íródott a legkisebb, de a leghosszabb levél mégis ide van címezve. Ez is mutatja, hogy Isten előtt nincs kicsi és nagy, jelentős és jelentéktelen hely vagy város. Előtte mindenki egyforma, mindenkire egyaránt gondja van. Ne gondolja a legkisebb gyülekezet se magáról, hogy „az Isten háta mögött” lenne, ezt csak a közmondás fogalmazza így meg, de Istennél nem így van.

            Ebben a városban sok juhot tartottak, s a juhok gyapjából sokféle kelmét, anyagot készítettek, amivel bejárták az akkor ismert egész világot. Az is érdekessége volt ennek a városnak, hogy ezek a gyapjú és bíbor-kereskedők céhekbe tömörültek, ami a mai szakszervezetnek felel meg és ez a tény döntő módon határozta meg a város életét. Ha valaki boldogulni akart és el akarta adni a termékeit, annak feltétlenül csatlakoznai kellett e céhekhez, akik ezt nem tették meg, azokat egyszerűen kiközösítették s egyáltalán még szakmát sem tnulhattak. Ez a fajta szerveződés komoly gondot okozott a helyi gyülekezet tagjainak. Nem azzal volt gond, hogy a keresztyéneket nem vették fel ezekbe a céhekbe, hanem az, hogy az összejöveteleik szöges ellentétben állottak a keresztyén tanítással és életfolytatással. Ezeken a szervezeti ünnepélyeken pogány módon szórakoztak. Volt bálványáldozat, aminek egy részét megégették, a többi részét pedig a lakomáikon elfogyasztották. Ezzel még nem is lett volna baj, sokkal inkább a sok alkohol elfogyasztása után az ünnepség erkölcstelen orgiába fulladt. Így testi-lelki paráznaságot követtek el, megcsalták Megváltó Urukat és hites feleségüket egyaránt. Ezért a thiatírai gyülekezet tagjai számára égető kérdés lett, hogy részt vehetnek-e ők ezeken az összejöveteleken, hogyan egyeztethető össze az üzleti élet, ennek minden tartozékával és a Krisztus követése, a keresztyén életfolytatás. Az üzlet és keresztyénség mindig komoly dilemma elé állította a keresztyéneket. Ma is sokan azt állítják, hogy becsületesen nem lehet üzletelni, mert akkor felkopik az állunk. Be kell hódolni az üzleti élet kőkemény szabályainak, azért hogy megélhessünk. Aki benne él az üzleti életben, az tudja, hogy milyen kemény és nehéz kérdések ezek, és nagyon sokan buknak el ezekben a dolgokban.

            A gond az volt az ottani gyülekezetben, hogy nem tudtak ebben a kérdésben egységes álláspontot kialakítani. Egyesek azt mondták, hogy meg kell alkudni ezzel a helyzettel, elvégre valamiből élni is kell, az üzlet az üzlet, ezt nem lehet becsületesen csinálni. A templomban imádjuk Krisztust, az üzleti életben pedig meghajlunk a bálványok előtt. Mások viszont azt mondták, hogy ők hűségesek maradnak Krisztushoz, s nem voltak hajlandók ezekbe a céhekbe belépni s ezeken a pogány és bűnös együttléteken részt venni.

            A megalkuvók táborát és gondolatait egy asszony képviselte. Egy nő volt az, aki bátorította a férfiakat: éljetek nyugodtan szabadságotokkal, elvégre a keresztyének szabad emberek. Ezt az asszonyt Jézabelnek nevezi a levél, aki Akháb király felesége volt, ő Szidonból került Izraelbe s amikor megérkezett Izraelbe felforgatta a vallási és az erkölcsi életet. Nagyon kell vigyáznunk, mert a keresztyénség ma is két táborra oszlik. Vannak, akik azt mondják, hogy a Biblai elavult, a hitvallásokat is már olyan régen írták, ma már más szelek fújnak, s a keresztyéneknek is alkalmazkodni kell a modern világhoz. De hála Istennek vannak olyanok ma is, akik ragaszkodnk Krisztushoz, a Biblához, a hitvallásokhoz, a megszentelt életfolytatáshoz. A kérdés csak az, hogy mi melyik táborhoz tartozunk?

            Érdekes, hogy a levél írója, aki tulajdonképpen maga Krisztus, nem elsősorban ezt az asszonyt vádolja, nem vele próbál hadakozni, hanem az egyházat vádolja, amely ezt beengedte a maga életébe. A gyakorlat az egyház történelme során azt mutatja, hogy amelyik egyház a  hamis tanítást és életfolytatást eltűri, az halálra van ítélve. Ennek a városnak a megrázó üzenete a mi számunkra az, hogy ne legyünk túl türelmesek. A keresztyén szabadság nem jelenti azt, hogy elfogadhatjuk azt, ami ellentmond Isten igéjének és egyházunk hitvallásainak és tiszta tanításának. A gyakorlat azt is mutatja, hogy az egyházat sokkal könnyebb belülről tönkre tenni, mint kívülről. Még a diktatúrák és keresztyénüldözés se tudták úgy megrontani az egyházat, mint a szabadosság és a bűn iránti tolerancia.

            Ezt a gyülekezetet és a mindenkori gyülekezetet és benne minden egyes tagot Krisztus harcba szólít. A régiek a földön élő egyházat „küzdő, harcoló” egyháznak nevezték. Krisztus a harcoló és győzedelmeskedő egyházának hatalmat ígér, olyan hatalmat, amivel ellene állhatnak az ördögnek és minden csalárdságának. A Krisztus jó vitézei onnan felülről mindig erőt, segítséget kapnak, hogy mindhalálig tudjanak hűségesek maradni.

            A győzteseknek Jézus a hajnalcsillagot ígéri, aki Ő maga. Ha Krisztus él valakinek a szívében az világosságot fog árasztani maga körül, az ragyogni fog e világ sötétségében. A hajnalcsillag a napkeltét, egy új napnak az eljövetelét jelzi. Mi Jézus Krisztusra kell mutassunk és hirdessük, hogy Ő jön, és az Ő országa beteljesedik. Figyelmeztessen ez a város és ennek gyülekezete szüntelen arra, hogy legyünk éberek, vigyázzunk a kívülről és belülről jövő romlásra egyaránt. Ha hiszünk, akkor ennek legyenek látható következményei az életünkben. Mi kell átformáljuk a világot és nem a világ minket. Vigyázzunk arra, hogy Krisztus uralma mindenre kiterjedjen, még az üzleti életünkre is, s egyáltalán az élet minden területére. Ne alkudjunk meg, s ha olyan helyzetbe kerülnénk, hogy választani kellene a Krisztushoz való hűség, és a becstelen, hamis üzleti érdek között, akkor mindig az előbbi mellett döntsünk. Lehet, hogy anyagilag veszteséged lesz, de megnyered Krisztust, és tiszta és nyugodt lesz a lelkiismereted.

            E város gyülekzete számára is van lehetőség a megtérésre, hogy rendezzék azokat a dolgokat, amikben elbuktak, amiket eddig elrontottak. Karácsony ünnepe, amit mi is minden évben megünneplünk, nagyszerű lehetőség erre. Ünnepünk ne külsőséges legyen, hanem belső, lelki. Szálljunk magunkba, vizsgáljuk meg életünket és ha azt látjuk, hogy valami abban nem Isten akarata szerint való, akkor igazítsunk rajta. Ne vigyük át régi bűneinket az új esztendőbe. Tartsuk meg azt mi is, ami nálunk van: az evangélium tisztaságát és az abból fakadó Istennek odaszánt életet. Így lesz teljes  és áldott a mi ünneplésünk, a mi Karácsonyunk.

Olvasandó igék:  1Kir.1628-34, Mát.6,24,  Ap.csel.16,14-15, Ef.6,11,  Jel.2,18-29

                                                                                                Lőrincz István

A Filemonhoz írt levél tanulságai és tanításai a mi szolgálatunkba

            Amikor Pál apostolnak ezt a levelét végigprédikáltam, úgy éreztem, hogy olyan sok tanítása és tanulsága van a mi szolgálatunkra nézve, hogy elhatároztam, hogy erről egy előadást is írok, Istennek adok hálát, hogy ebben megsegített. Ez a levél nem annyira a gyülekezetről szól, mint sokkal inkább az emberközi kapcsolatokról. Arról szól, hogy miként kell mi egymás pozicióját, tisztét tisztelnünk és elfogadnunk. Arról szól, hogy Pál apostol segít egy sikeres üzletembernek abban, hogy helyreálljon a kapcsolata szökött rabszolgájával Az a nagyszerű, hogy Pál ezt úgy teszi, hogy sehol sem lépi túl Filemon felelősségének a határát. Ez az előadás segíteni akar abban is, hogy azokat a bibliai értéket és normákat felfedezzük, amik segítenek minket abban, hogy keresztyén emberként élni tudjunk egy modern világban.

Ki is volt Filemon?

            Ha ezt ismerjük, akkor könnyebben megértjük ezt a levelet. Az Újszövetségben alig hallunk róla ezen a levélen kívül. Annyit feltételezhetünk, hogy Kolossé városában lakott, hisz e város gyülekezetéhez írott levelében találkozunk a nevével. Arra is következtethetünk, hogy ő egy sikeres üzletember volt, aki sokat utazott. Valószínüleg egy ilyen üzleti úton került kapcsolatba Pál apostollal, lehetséges módon a közeli Efézusban s ott Pál igehirdetése nyomán hitre jutott és egy meleg, baráti kapcsolat alakult ki közöttük. Ebben az a nagyszerű, hogy láthatjuk, hogy Isten nem személyválogató. Az evangélium nem csak a szegények vagy a gazdagok számára való, nem csak a tudós vagy az egyszerű embereké. Az evangélium minden emberhez szól, legyen az gazdag vagy szegény, alacsony vagy magas pozicióban levő, fehér vagy fekete. Az evangéliumra minden embernek egyformán szüksége van, s ha azt befogadja valaki, akkor mindenét az evangélium szolgálatába állítja. Filemon megnyitja házát a helyi gyülekezet tagjai előtt, jöhetnek az asszonyok és rabszolgák is. Amije van, azzal szívesen szolgál Istennek, mert ő is mindent az Úrtól kapott. Filemon Isten országának munkatársa lesz, a helyi gyülekezet vezetője, a misszió támogatója. Mi eldöntöttük-e már, hogy mindennel amink van, szolgáljuk az Urat? Bárcsak így lenne.

Ki volt Onézimusz?

            Tulajdonképpen ezt az egész levelet az ő érdekében írta, hogy Filemont szeretetre hangolja az ő rabszolgája iránt. A levélből az is nyilvánvalóvá válik, hogy Onézimusz nem csak megszökött gazdájától, hanem meg is károsította őt anyagilag, vagyis meglopta őt. Nem tudjuk pontosan, hogy miként került Onézimusz Pálhoz a börtönbe. Két módon történhetett ez, úgy hogy elfogták és börtönbe zárták, vagy pedig úgy, hogy Onézimusz már eleve azzal a szándékkal szökött el, hogy Pálhoz menjen, hogy ott segítséget kérjen összekúszálódott élete dolgában. Ő

tudta azt, hogy gazdája keresztyén, azt is, hogy jó kapcsolatban van Pállal s így segíthet ebben a helyzetben.

A jó kapcsolat és a lelki közösség közti különbség

            A gyülekezetben jó kapcsolat kell legyen a tagok között, de ez még nem elég. Itt több kell legyen. Persze, hogy nagyon jó az, ha az emberek kedvesek, szívélyesek egymáshoz, de a gyülekezetben több kell hogy legyen. Az, amit a Hiszekegyben így vallunk meg: hiszem a szentek közösségét. A szentek közössége pedig ott jön létre, ahol mi lelki tapasztalatainkat megosztjuk egymással. Amikor pl.elbeszélgetünk egy prédikációról, s elmondjuk, hogy mit is jelentett az nekünk. Ha elmondjuk azt, hogy mit éltünk át az úrvacsorázáskor. Így megtanulunk a hit gyümölcseiért hálát adni. Pál is hálát ad Filemonért. Az ókori levelekben szokás is volt a címzettért hálát adni, ez legtöbbször abból állott, hogy  a levélíró hálát adott azért, hogy a címzett jó egészségben tudja levelét olvasni. Pál nem az egészségért ad hálát, ez persze nem jelenti azt, hogy az egészségért nem lehetne és nem kellene hálát adni, hanem a Filemon jó lelki állapotáért. Pál nem is Filemonnak ad hálát, hanem az Úrnak ad hálát Filemonért, valahányszor emlékszik rá imádságában. Megtanulhatjuk ebből, hogy mi igenis hálát adhatunk egymásért. Sok ember azt mondja: dehát a Biblia nem azt tanítja, hogy bennünk semmi jó sincsen? Az ember megromlott. Ez így igaz, és Krisztus nélkül valóban nincs miért hálát adni. De azok, aki hisznek, azokat Krisztus formálja, megszenteli, új embereket formál belőlük. S így a hívő emberekben már nagyon sok jó dolgot is lehet találni, olyan gyümölcsöket, amit Krisztus terem meg bennük. Pál minden jó dolgot, amit Filemonban lát, az Úrral hozza kapcsolatba. S mi elcsodálkozhatunk és hálát adhatunk azért, amit Isten egy-egy emberben elvégzett. Pl. ha egy ember méltósággal és hittel tud hordozni egy mély gyászt. Ha valaki hittel és megnyugvással tud hordozni egy súlyos betegséget. Ha valaki bizonyságot tud tenni a hitéről a munkatársai között, ha valaki egy nehéz környezetben meg tud maradni hűségben az Úr mellett. Megtanulhatjuk azt is ebből, hogy név szerint is imádkozhatunk egymásért. Pál azt mondja, hogy megeemlékezik Filemonról imáiban.Nem csak úgy általánosságban ad hálát a testvéreiért, hanem konkrétan és személyesen. Tegyük ezt mi is. Imádkozzunk név szerint a lelkipásztorért, a presbitertársakért, gyülekezeti tagokért.

A szeretet és a hit kapcsolata

            Pál a Filemon szeretetéért és hitéért ad hálát. Pál sok jót hall Filemonról, valószínűleg még Onézimusztól is, aki annak ellenére hogy elszökött tőle, jó véleménnyel van a gazdájáról,

3

akitől nem azért szökött el, mert rossz lett volna hozzá. Pál elsősorban Filemon szeretetéről és hitéről hall. Különös itt a sorrend. Általában Pál mindig előbb említi a hitet s csak azután a szeretetet. De itt a szeretet van elől. Ennek megvan a maga oka, éspedig hogy ebben a levélben Pál a Filemon szeretetére fog apellálni, mert az Onézimusz visszafogadásánál erre lesz a legnagyobb szüksége. De így is igaz marad, hogy a hit az első, hisz a szeretet is csak hit által töltetik ki a mi szíveinkbe. Ezt a kettőt, a hitet és a szeretetet nem szabad egymás ellenében kijátszani, ezek nincsenek egymás nélkül, ahol van az egyik, ott van a másik is. Szeretet nélküli hit csak egy hideg, értelmi síkon lezajló valami lenne, de ez nem is képzelhető el, hisz aki hisz Istenben az szereti is őt, s az szereti a testvéreit is. De a hit nélküli szeretet se lehetséges, mert igazi szeretet csak hit által van. A hitet és a szeretetet nem lehet egymástól elválasztani, mint ahogy nem lehet elválasztani az Isten iránti szeretetet a felebarát iránti szeretettől. Aki Istent szereti, az szereti azokat is, akik az Urat szeretik. Lehetetlenség szeretni Istent és gyűlölni a felebarátot, mondja János apostol.

A hitet megosztani egymással

            Érdekes dolog megfigyelni, hogy Pál apostol 13 alkalommal használja a közösség szót, görögül koinónia. És a legtöbbször mindig olyan értelemben, hogy megosztunk valamit egymással. Ilyenek: közösség egymással Krisztus testében és vérében az úrvacsorában, közösség a szentek szolgálatában, közösség a Szentlélekben, az evangéliumban, anyagi javakban és Jézus szenvedésében. A hitben való közösség nem csak azt jelenti, hogy ugyanazt a hitvallást valljuk, hanem azt, hogy a hitet megosztjuk egymással. Pál azért imádkozik a Filemon esetében, hogy hitének közössége hatékony legyen, hogy másokban is jó dolgokat végezzen el. Ebből azt tanulhatjuk meg, hogy a hit nem egy magánügy. Nem olyan valami, amit egyedül élvezünk, amit magunkban élünk meg. A hit lényegéhez tartozik, hogy azt meg kell osztani másokkal. A hit csak akkor hatékony, csak akkor energia-forrás, ha megosztjuk másokkal. A megosztás által megerősödik annak a hite aki azt megosztja, és megbátoríttatik annak a hite, akivel azt megosztják. De mit kell megosztani egymással? Mindazt a jót, amit mi Krisztustól kaptunk. Itt egy félreértést kell tisztáznunk. Sok ember úgy gondolja, hogy ő úgy kb.20%-ban van Krisztusban és ezért Krisztus ajándékainak is kb.20%-val rendelkezik. De ez egy teljességgel helytelen elképzelés. Mert mi vagy Krisztusban, vagy pedig Krisztuson kívül vagyunk. Ha pedig Krisztusban vagyunk hit által, akkor pedig 100%-osan birtokoljuk a Krisztus javait. Legfeljebb ezt nem értjük meg és nem fogjuk fel egyszerre. Abban van növekedés, hogy egyre többet ismerhetünk fel a Krisztus kincseiből, amit Ő nekünk adott. Krisztus teljes gazdagsága, minden ígérete a miénk: hogy Krisztusban Isten minket mindennel megajándékozott, ami az életre és a kegyességre való, hogy mi örökösök vagyunk, hogy mi Krisztussal együtt a mennyekbe helyeztettünk, hogy a bennünk elkezdett jó munkát be is fogja fejezni, hogy minden a mi javunkat és üdvösségünket munkálja. Vigyázzunk, ne legyünk szegények, miközben Krisztusban olyan gazdagok lehetnénk. Ne irígykedjünk másokra, hogy ők gazdagabbak a hitben, Krisztus ajándékaiban, hanem igykezzünk mi is szüntelen előbbre, többre jutni. Amink pedig van, azt

4

igyekezzünk tovább adni, megosztani másokkal. Mondjuk el másoknak, hogy mit jelent nekünk a hit, hogy mit jelent az Úrral való közösség

            A hitnek nagyon konkrét cselekedetei vannak. Pál is utal itt Filemonnak egy olyan cselekedetére, amivel ő felüditette a testvérek szivét. Mi nem tudjuk, hogy mi is lehetett ez. Abban az időben egy nagy földrengés volt Kolosséban, lehet hogy sok gyülekezeti tag háza megrongálódott és Filemon sokat segített ezek helyreállításábn Ő ezt megtehette, mert Isten neki anyagiakban sokat adott s ő ezzel tudott leginkább szolgálni. Nem is az a lényeg, hogy mit teszünk, hanem az, hogy tegyünk valamit, lehet az egy jó szó, egy anyagi segítség, egy munka, amit elvégzünk, egy beteglátogatás.

Bíztatás a jócselekedetre

            Az a mód, ahogy Pál felkészíti Filemont az Onézimusz fogadására, nagyon tanulságos a mi számunkra. Pál ezt egy levélben teszi. Először is hálát ad azért, hogy Filemon olyan sokat jelenthet a helyi gyülekezetnek és más kis-ázsiai gyülekezetnek is. Említi a szeretetét és most ő ezt a szeretetet igénybe fogja venni. Nem parancsot fog adni, hanem kérni fog valamit tőle. Egy emberért kér tőle valamit, Onézimuszért, akit ő a fogságában szült. Onézimusz tehát hitre jutott. Ő most egy egészen más Onézimuszt fog visszakapni, mint aki valamikor elszökött tőle. Elmondja, hogy nem volt könnyű meghozni a döntést, hogy visszaküldje őt Filemonhez Szívesen maga mellett tartotta volna, hisz neki ott nagyon jó szolgálatot végzett. De nem akarja tovább magánál tartani, mert ő tudja, hogy Onézimusz a Filemon tulajdona és így ez a jog szerinti eljárás. De nem parancsolja ezt neki, mint apostol, hanem kéri őt erre, mint testvér. Így kell ez legyen közöttünk is. Nem parancsolgatni egymásnak, nem uralkodni egymáson, hanem a szeretetre hivatkozva, kérhetünk dolgokat egymástól.

Bátorság a szólásban-mindent megmondani

            Érdekes szót találunk itt, ahol Pál azt mondja, hogy bátorsága van Filemonnak valamit mondani. Szószerint ez a szó azt jelenti: mindent megmondani. Még helyesebben fordítva: merni mindent megmondani. Ez a szó eredetileg a politikai életből származik, arra utal, hogy egy demokratikus államban a polgárnak szabadsága van mindent megmondani. Később ez jó barátok közti viszonyra utalt, amiben ők egymásnak mindent meg mertek mondani. Az igazi barátok nem hízelegnek egymásnak, hanem őszintén beszélnek egymással. Így kell ez legyen a gyülekezetben, a szolgálatban is. De mit jelent a bibliai értelemben: merni mindent elmondani? Nem azt jelenti, hogy mi össze-vissza mindent mondhatunk egymásnak. Mert azzal a legtöbbször fájdalmat okozunk. A bátorság, amiről itt Pál beszél nem jelent szabadszájúságot. Ez egy Krisztusban való bátorság. Azt kell elmondani, amit Krisztus is elmondana, amit a Krisztus családjában mondanak el. Nem arról van hát szó, hogy mondok mindent, ahogy jön. Azt kell elmondani, amit az Úr jelenlétében el lehet mondani. Pálnak bátorsága van azt elmondani, amit ő Krisztus apostolaként mondhat el. Azt kell elmondani, ami illő, amit a másik keresztyénként meg

5

kell tegyen, ami a másiknak keresztyéni kötelessége. S vigyázzunk: soha ne parancsot adjunk, hanem kérjünk. Csak Istennek van joga parancsolni. Filemon amúgy sincs ahhoz szokva, hogy neki prancsoljanak, hanem ahhoz, hogy ő parancsoljon másoknak. Ezt nem fogadná el. Az emberek nem szeretik, hogy nekik parancsolgassanak. Ha családlátogatáson vagyunk ne mondjunk ilyeneket: nektek templomba kell járni, nektek meg kell esküdni, meg kell keresztelni a gyermeket. Ehelyett szépen kérhetjük őket erre pl.így: nagyon örülnék, ha járnának templomba, milyen szép lenne egyházilag, Isten színe előtt is megesküdni, milyen áldott dolog lenne, ha a gyermeket megkeresztelnék...

Lelki gyermeket szülni nem könnyű dolog

            Képzeljük csak el, hogy egy nap ott állott Onézimusz Pál előtt a börtönben. Elmondta, hogy ő elszökött gazdájától és meg is rabolta őt. Pál azt is mondhatta volna: egy ilyen emberrel nem foglalkozom, reménytelen eset. Ha vétkezett, hát egye meg a főztjét. De Pál nem ezt tette, hanem könyörületességre indult iránta. Azt mondta magában: milyen szegény ez a fiú. Nem ismeri Jézust, üres az élete. Nem hisz senkiben és semmiben, céltalan az élete. Ma is sok ilyen ember van, főleg a fiatalok körében. Mini szoknyás lányok, torzonborz fiúk, tele pirszinggel, festett hajjal, tetovált testtel. Az ilyenekről olyan könnyen lemondunk, hisz mit tudunk mi az ilyenekkel kezdeni? De mindig gondoljuk meg, hogy milyen üres az életük ezeknek  fiataloknak. Nincs alapja az életüknek, élnek egyik napról a másikra, sodródnak az árral. Gondoljuk meg azt is, hogy ha ezek meg nem térnek, akkor örökre elvesztek. Próbáljunk beszélgetni az ilyen fiatalokkal, próbáljunk tenni valamit értük. Ez nem könnyű dolog. Pál azt mondja: szültem. Szülni nem könnyű dolog, ezt minden édesanya jól tudja, sok fájdalommal, kínnal jár, de mekkora öröm, a születés, s ennél még nagyobb öröm lehet egy embernek az újjászületése, megújulása, megváltozása. Ilyenkor ne legyünk büszkék, mintha ez a mi éredemünk lett volna, hisz új életet csak Isten Lelke tud adni, de mekkora öröm azt érezni, hogy Isten minket használt fel eszközként ebben.

Haszontalan-hasznos

            Onézimusz keresztyén lett, s így Filemonnak is testvérévé vált. De Filemon azt mondhatná: tényleg így van, tényleg megtért Filemon? Pál ennek bizonyítására egy szójátékot használ fel. Az Onézimusz név azt jelenti: hasznos. Azt mondja, hogy eddig Onézimusz haszontalan ember volt, görögül ez így hangzik: A-chrestos. Ez haszontalant, értéktelent jelent. Tudjuk azt, hogy a „chrestos” szót a keresztyénekre is alkalmazták. Tacitus római történetíró is így jelöli a keresztyéneket. Ez a szójáték nem csak az Onézimusz nevére utal, hanem azt mondja el, hogy eddig Onézimusz nem volt keresztyén, most pedig az lett. Ő most „Eu-chrestos” vagyis jó keresztyén, jól használható, értékes ember lett.

6

Feltevődik itt a kérdés, hogy egy hitetlen ember élete nem lehet értékes? Ha valaki rendezett, becsületes életet él, nem züllött el, akkor nem hasznos az élete? Erre azt mondhatjuk, hogy nyilván igaz az, hogy egy hitetlen embernek is lehet értékes élete, tehet jó dolgokat. De

hosszú távon mégis sok kárt okozhat.Mert pl.az ilyen ember a gyermekeinek is a hitetlenséget adja át s ezzel sokat árthat nekik. De meg kell gondoljuk, hogy mi lesz ennek az embernek az örökkévaló sorsa? Ha így, hitetlenül hal meg, akkor elkárhozik, bármilyen szép és jó élete is volt. Mit használ az ilyen emberenek, ha az egész világot megnyerte is, de a lelkében kárt vallott. Mekkora ajándék volt, hogy Onézimusz keresztyén lett. Most már nagy szeretettel szolgált Pálnak és a gyülekezeteknek. Már nem önmagának élt, hanem szolgált másoknak. Milyen nagy dolog, ha valakinek ilyen szolgáló, másoknak hasznos élete van. Legyen a mi életünk is egy ilyan hasznos, értékes élet.

A keresztyén szabadság tisztelete

Onézimusz Pál számára nagyon hasznos és értékes lett. Ezért neki nem könnyű őt most visszaengedni a gazdájához. De bármennyire is megkedvelte őt, és bármennyire is szüksége van a szolgálatára, most mégis visszaküldi gazdájához. Miért? Mert Pál egy nagyon fontos elvet tiszteletben tart és ez a keresztyén szabadság és felelősség elve. Mi nem uralkodhatunk egy másik ember szabadsága és felelőssége felett. Ez az élet minden viszonylatában igaz. Igaz pl. A lelkész-presbitérium, presbitérium-gyülekezet, főnök-beosztott, szülő-felnőtt gyermekek viszonyára.

            Mit jelent ez konkrétan? Azt, hogy mi megmondhatjuk valakinek, hogy mi mit szeretnénk, de erre nem kötelezhetjük, ez az ő felelőssége és szabadsága. Egy lelkész nem mondhatja egy presbiternek: neked ezen a héten 2 nap önkéntes munkát kell végezned. Azt mondhatom legfeljebb: fontos lenne, hogy ezen a héten két napon át segíts a munkákban, mert a te tudásodra, segítségedre nagy szükség van. Egy szülő nem mondhatja a felnőtt gyermekének, hogy neki kötelessége hetente kétszer meglátogatni szüleit, legfeljebb azt mondhatja: örülnék, ha hetente kétszer meglátogatnál. Azt se mondhatom egy felnőtt embernek: neked nem szabad inni vagy cigarettázni, legfeljebb elmondhatom, hogy ez milyen káros a szervezetére, egész életére nézve, s hogy ezért mennyi pénzt dob ki feleslegesen.

                Pál nem dönthet Filemon helyett, abban a kérdésben, hogy mi legyen Onézimusszal, ezt neki kell eldöntenie. Pál ezzel megtanít minket arra, hogy mi keresztyén emberként semmit se szabad a másik embertől kikényszerítsünk. Tanácsolhatunk, ajánlhatunk valakinek segítséget, de helyette nem dönthetünk. Pál azt tanácsolta a gyülekezeteknek, hogy szervezzenek gyűjtést a bajban levő jeruzsálemi gyülekezet megsegítésére. De ő egy ember pénztárcájából se vehet ki erre a célra pénzt. Nem mondhatja azt: nektek erre a célra adakozni kell, sem azt nem mondhatja meg, hogy mennyit adakozzanak. Csak annyit mond: ha adtok, megtapasztaljátok, hogy a jókedvű adakozót szereti és megáldja az Isten. Mi se mondhatjuk meg valakinek, hogy mennyit

7

adjon az egyháznak.Az, hogy fenntartói járuléknak összeget szabunk nem biblikus, sajnos ez egyházi életünk elesett állapotát mutatja.

Isten különös útjai

            Filemon és Onézimusz között egy szakadás történt. Ezt akkor Filemon nagyon súlyos bűnként, szomorú eseményként élte meg, de Isten nagyon nagy jót hozott ki belőle. Isten útjai valóban kikutathatalanok és rejtélyesek a mi számunkra. Gondolhatunk itt József történetére. A testvérek gonoszt gondoltak ellene, de Isten jóra gondolta azt fordítani, ők meg akarták ölni Józsefet, de Isten épp ezáltal tartotta meg az egész családot. Nagy dolog, ha így tudunk tekinteni az életünk eseményeire. Amikor az Úr egy nagyon nehéz úton vezet, aminek mi most semmilyen értelmét nem látjuk, mégis tudhatjuk, hogy az Úrnak azzal is valami jó célja van. Vallhatjuk, amit Pál így mond: tudjuk, hogy azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van. De hogy Isten ezt hogyan valósítja meg, azt mi nem mindig látjuk pontosan. Pál is azt mondja ebben a levélben, hogy: talán. Vigyázzunk arra, hogy nehogy nagyon tudjuk az Isten útjait. Mert Isten azt nem kötötte a mi orrunkra. Nekünk csak annyit kell tudnunk, hogy mindent Isten ural és vezet, minden az Ő tanácsa és akarata szerint történik. Itt az a csodálatos dolog történt, hogy ideig-óráig ők el kellett váljanak, hogy majd örökké együtt legyenek. Filemon Onézimuszt örökkévalóként kapja vissza. Milyen nagy áldás, ha a dolgokat az örökkévalóság fényében tudjuk látni. Lehet pl. hogy valakivel nagyon sok bajunk, vesződségünk volt. De ha az illető épp ez által hitre jut, akkor megérte a fáradságot, akkor ne bánjuk az ősz hajszálainkat, amik ebbe őszültek bele, mert Isten az örökkévalóságban gazdagon kárpótol ezért. Mert azáltal, hogy Onézimusz megtért, egy új kapcsolat keletkezett közte és Filemon között. Mostantól fogva Onézimusz nem csak rabszolgája, hanem szeretett testvére is az Úrban. Mostantól fogva ők kettős kapcsolatban állanak, úr és szolga, de ami most már ennél sokkal fontosabb és ami fölülírja az elsőt, az hogy ők testvérek az Úrban.Most már nem csak munkaviszonyban, hanem lelki viszonyban is állnak egymással. Most már nem csak test szerint, hanem Lélek szerint is kapcsolatuk vannak egymással. S ebben minden társadalmi, faji, nemzeti, kutúrális különbség eltűnhet. Mert Krisztusban már nincs szolga és szabad, férfi és nő, zsidó és görög, főnök vagy beosztott. Krisztusban csak testvér van. Van egy kedves holland barátom, akinek volt egy lelkileg nagyon bölcs nagyapja,aki egy egyszerű suszter volt. Az országosan ismert doktorátussal rendelkező lelkipásztora, amikor nehéz kérdésekben kellett döntsön mindig őt kérdezte meg. Ez csak egy példa, hogy hogyan lehetünk mi Krisztusban testvérek.

Lelki és földi dolgok

            Fielemon és Onézimusz mostantól lelkileg testvérek, de van egy földi, anyagi dolog, amit rendezni kell, mivel utóbbi a szökéskor meg is rabolta gazdáját. S ezt most el kell rendezni. Mert az, hogy lelki emberek vagyunk nem jelenti azt, hogy a földi, anyagi dolgokat nem kell elrendezzük egymással. S itt bizony sokszor feszültség van a lelki testvérek között is. Filemonnak igaza van abbn, ha jóvátételt követel rabszolgájától, ha követeli a kár megtérítését. De Pál itt azt akarja elérni, hogy Filemonban most ne az üzletember, hanem a keresztyén ember

8

győzzön. Pál nem mondja azt, hogy az anyagi dolgokat egyszerűen félre kell seperni, figyelembe se kell venni. Az ügy anyagi oldala egyértelmű. És ezt el kell rendezni.

            Mi keresztyének ezekben a dolgokban nagyon világosan kell látnunk. Ez a két ember nem békülhet meg úgy egymással, hogy az anyagi, a földi dolgokat ne rendeznék előbb el. Ezeket nem lehet a Jézusra való hivatkozással lesöpörni az asztalról. Ha mi valakinek tartozunk, akkor azt el kell rendezni. Egy keresztyén a lelki és anyagi dolgokban is józan kell legyen. A keresztyén ember, ha tartozik valakinek nem mondhatja azt a másiknak: te nekem ezt el kell engedned, hisz te hívő ember vagy, s amúgy is van neked elég. Ha én nem tudom visszafizetni az az én problémám s nem azé, akitől pénzt vagy valami mást kértem.

Onézimusz valamiben megkárosította Filemont, amit Pál nem részletez. S Pál most azt akarja, hogy ez a dolog megoldódjék kettejük között. Pál azt mondja: bármit is tett Onézimusz, azt neki számítsa be. Ez egy kereskedelmi kifejezés: az adósságot valaki másnak a számlájára írni. Pál apostol meg fogja téríteni a kárt, ahogy azt egy apa megteszi a fiáért. Persze Filemon is tudja, hogy Pálnak nincs erre lehetősége, most ráadásul börtönben van és a szakmáját se gyakorolhatja, hogy abból pénzt csináljon. Pál itt garanciát vállal Onézimuszért. Hordozza inkább a kárt, csak hogy rendbe jöjjön a kapcsolat Filemon és Onézimusz között. Milyen nagy tanulság van ebben is. Az, hogy két ember között a kapcsolat helyreálljon megéri, hogy ha kell mi is áldozatot hozzunk érte. Pl. ha valaki tartozik valakinek, s akinek tartozik nem akar tárgyalni az illetővel addig, amíg az adósságát nem fizeti meg, fizessük meg mi ezt az adósságot. Többet ér az, hogy két ember megbékül, mint az a száz lej, amit mi érte kifizetünk.

Egymást felüdíteni

            Pál azt mondja Filemonnak, hogy ha ő visszafogadja Onézimuszt, akkor ezzel fel fogja üdíteni az ő szívét. Mintha azt mondaná: cselekedj úgy, hogy az én szívem örvendezhessen, hogy az én lelkem megnyugodhasson. Vedd el a feszültséget belőlem, azzal, hogy testvérként visszafogadod Onézimuszt. Mi akkor tudunk örömöt okozni egymásnak, ha nem a jog, hanem a kegyelem alapján bánunk egymással. Pál bízik abban, hogy Filemon meg fogja tenni azt, amit kér, hogy engedelmeskedni fog neki. Az engedelmesség az óemberi természet számára lehetetlenség. Az engedelmesség nem egy kellemes szó a mi modern világunkban. A görög nyelvben a „hallani és engedelmeskedni” szavak egy gyökérből származnak. Ez az, amiről Jézus beszél a Hegyi Beszédben: aki hallja az én beszédemet és megcselekszi azt. A keresztyén élet lényege épp ez: engedelmeskedni az Isten szavának. S az Isten szava nagyon sokszor embereken keresztül érkezik hozzánk. A gyermekhez a szülőn, a házastárshoz a házastárs, a testvérhez a másik testvéren keresztül. Boldogok vagyunk, ha így közvetítve is meghalljuk Isten szavát és engedelmeskedünk annak. Ezzel megörvendeztetjük Istent és felebarátainkat is.

           

9

Még több tanítás és tanulság is lenne ebben a levélben, de most elégedjünk meg ennyivel. Bárcsak segítene ez a szerény előadás is abban, hogy még engedelmesebb keresztyének legyünk, hogy még jobban tudjunk Istennek és egymásnak szolgálni. Ha így lesz, ezért is Istené legyen minden dicsőség!

(Előadásomat R.van Kooten : De korste brief c. könyve alapján írtam, elmondható pl. presbiteri konferencián, gyülekezeti csendesnapon, munkatársképzőn)

Marosvásárhely, 2014 Advent havában                                   Lőrincz István

IGEHIRDETÉSI SOROZAT PÜNKÖSD NAGYHETÉRE

RÓMA 8 ALAPJÁN

HÉTFŐ   Text:Róma 8,15a

Ezen a nagyhéten Isten Szentlelkének a munkájával fogunk foglalkozni, mégpedig úgy ahogyan azt a Római levél 8 fejezetében találjuk. Ez az egész rész szerves összefüggésben van egymással. Sokféle munkáról van szó, de mind ugyanaz a Lélek áll e munkák mögött. A Szentléleknek tulajdonképpen egyetlen nagy célja van az életünkben: az Atya dicsőitése, ez pedig két részből áll: az egyik az, hogy az emberek üdvösségre jutnak, a másik pedig az, hogy a Szentlélek munkája az egyes embernek az életében nyilvánvalóvá lesz.

Mi a 15-ik verssel kezdjük, de a Lélek munkájáról már jóval előbb szó esik ebben a fejezetben. Már a 4-ik versben arról olvasunk, hogy szöges ellentétben áll egymással a Lélek szerint való járás és a test szerint való járás. A 14-ik vers pedig a Lélek vezetéséről szól. Tulajdonképpen erről lehet felismerni Isten gyermekeit, az ő életük elképzelhetetlen a Lélek vezetése nélkül.

Ebben az igében nagyon hangsúlyos a „kaptátok” szó. A keresztyén ember, az aki kapott valamit Istentől, ő egy megajándékozott ember. Hogyan ajándékoztatott meg? Hát hit által. Először is kaptátok a megigazulást, mondja Pál. Ez azt jelenti, hogy Isten minket minden mi érdemünk nélkül, sőt minden bűneink ellenére Krisztus által megigazitott. Nekünk tulajdonította Krisztus igazságát és szentségét. Nekünk ezért semmit sem kellett tenni, csak hálás szívvel elfogadni.

De ha ezt elfogadtuk, Isten Szentlelke bennünk lakozik, akkor nem fog tétlenkedni bennünk. Mit munkál ki bennünk? Azt, hogy már nem szolgák vagyunk, hanem fiak. Az eredeti szót, amit itt szerepel az örökbefogadás szavával, az adopció szóval lehetne forditani. Ezt a gyakorlatot mi mindnyájan ismerjük. Ha egy házaspárnak nincs saját gyermeke, akkor egy árvaházból, vagy egy nehéz helyzetü családtól örökbe fogad egy gyermeket. Biológialag semmi közük sincs egymáshoz, az örökbe fogadott gyermekhez, de törvény szerint a gyermektelen szülő a saját nevére veszi a gyermeket. A törvény előtt ő lesz a gyermek szülője, a gyermek is rendes gyermekükké válik, pont olyan jogokkal és kötelességekkel, amilyenekkel  a rendes szülők és gyermekek is rendelkeznek. Jó esetben a viszony is pontosan olyan szeretető, gondoskodó, ragaszkodó viszony, mintha biológiailag is az ő gyermekük lenne. A hivő ember, épp igy örökbefogadott, adoptált, mint a gyermek. Miért volt szükség erre? Hát mi nem Isten gyermekeiként születtünk erre a világra? Nem! Csak Ádám és Éva volt születésekor is Isten gyermeke. A bűn által megromlott az Isten-ember viszony, mi a fiúságot elveszítettük, eljátszottuk. Jézus Krisztus azért jött, azért szenvedett, hogy ezt a viszonyt helyreállítsa, Ő elhordozta a mi engedetlenségünk bűntetését. Mi érette fogadtatunk Isten gyermekeivé, érette kapjuk vissza a gyermeki státust.

Ahol ez megtörtént, ott egy óriási változás áll be. Mint ahogy egy óriási változás áll be annak a gyermeknek az életében is, aki még egyik nap hányódik valahol, lehet hogy épp az utcán, rongyokban jár és éhezik, másnap pedig már egy szerető szívű házaspár gondoskodó szeretete veszi körül. Az örökbefogadás teljességgel megváltoztatja egy gyermeknek az életét. A változást ez az ige úgy írja le, hogy már nem a félelem lesz életének a meghatározója. Nem kell félni. Hogyan is van ez? Hisz a Szentírás más helyein arról van szó, hogy félelemmel és rettegéssel kell üdvösségünket véghezvinnünk. Ez egy más félelem, ez a bűnntől való félelem, ami az istenfélelemből következik. Ez a félelem ott kell legyen és ott kell mradjon. Jaj, nehogy vétkezzem, jaj nehogy felelőtlen legyek Egy sofőr, ha beül a volánhoz, nem kell féljen és reszkessen, de ott kell legyen a felelősség: jaj, nehogy hibázzak, mert a magam és az autóban élőknek az életével játszok. Milyen félelemtől lehetünk szabadok? Hát attól, hogy az üdvösséget, az Isten tetszését nekünk kellene kiérdemelni, kiharcolni. Akkor a mi életünk hasonló lenne egy olyan szolgának az életéhez, aki szüntelen retteg, nehogy a legkisebb dologban is tévedjen valamit és ezért ura haragja lecsapjon rá. Mi nem behúzott nyakkal, hanem felemelt fővel kell járnunk. Nem a félelem, hanem a szeretet és a kegyelem ereje az, ami naponként táplál és vezet minden dolgainkban. Isten gyermekét nem a félelem köti Urához, hanem a megtapasztalt kegyelem. Szolgálata nem azért van, mert valamit ki akar érdemelni, erre ő nem képes, de nem is kell ezt tennie, hanem azért mert végtelenül hálás az Istentől kapott megigazulásért.

Kedd Text: Róma 8,15b

A tegnap este azt láttuk, hogy átélhetjük a fiúvá való fogadtatást, az örökbefogadás nagy örömét és meghatározó eseményét. Ez életünk minden területét döntő módon befolyásolja és átalakitja.

A fiúság megéléséhez szervesen hozzátartozik az, hogy a gyermek megszólíthatja a szülőjét. Akinek gyermeke volt, az mind visszaemlékszik arra, hogy milyen feszült figyelemmel vártuk azt, hogy gyermekünk végre megszólítson. Mennyire örültünk, amikor pici gyermekünk, ha ügyetlenül, ha alig érthetően, sejpítve is, de kimondta : mámá, vagy apu. Mennyire büszkék voltunk, amikor ezt hallottuk gyermekünk szájából, mindenkinek újságoltuk: gyermekünk már megszólított minket. De még nagyobb dolog az, amikor egy örökbefogadott gyermek mondja ki szüleinek azt hogy : édesapám, édesanyám. Az örökbefogadott gyermeknél ez a megszólítás még sokkal nagyobb esemény és jelzés értékkel bír. Egy ilyen gyermeknél ez azt jelzi, hogy teljesen otthon érzi magát, hogy biztonságban van, és örül az új helyzetnek, és szüleinek ismeri el azokat, akik örökbe fogadták.

Pontosan így van ez az Istenhez fűződő viszonyunkban is. Miután Isten minket Krisztusban gyermekeivé fogadott, nagy öröm számára, ha megszólítjuk Őt. Ez csak a Szentlélek által lehetséges. Akiben nincs ott Isten Lelke, az nem tudja Istent bizalommal megszólítani. A Szentlélek bátorít, sőt biztat, únszol arra, hogy  szólítsuk meg bátran és bizalommal Istent. A Lélek munkálja ki ezt bennünk, azt hogy mi jól érezzük magunkat Isten közelében, hogy Atyánknak ismerjük el Őt, hogy mi hálásak vagyunk az Ő kegyelméért és gondviseléséért.

Az is nagy kiváltság számunkra, hogy Isten megengedi, hogy Őt Atyánknak szólítsuk. Ebben is Ő tette az első lépést felénk. Hisz az örökbefogadásnál is úgy van, hogy nem a gyermek teszi az első lépést, nem ő a kezdeményező, hanem a szülők, akik be akarják őt fogadni. Nem szabad egy pillanatra sem elfelejtenünk, hogy az, hogy Istent Atyánknak szólíthatjuk, ez nem a mi érdemünk. Ez az Ő kegyelme, aki mindent megtett érettünk. De mivelhogy a Lélek biztat, ezért bizalommal szólithatjuk Őt Atyánknak. Sőt, a Lélek tanít meg minket arra, hogy így kiáltsunk: Abbá, Atyám. Miért teszi ezt a Lélek? Azért, mert tudja, hogy Isten atyai jósága magasztaltatik fel azáltal, hogy a bűnös ember Isten gyermekévé lehet. Ez Isten számára is egy óriási öröm. Isten azt látja meg ezáltal, hogy az Ő kegyelme nem lett hiábavaló a mi életünkben. Az Ő szeretete, Krisztusban elvégzett áldozata meghozta a maga áldott gyümölcsét. De a Lélek ezt érettünk is teszi. A mi számunkra is öröm és megnyugvás, hogy mi tudhatjuk, hogy az Atya gyermekei vagyunk. A mi számunkra is óriási bizalmat és biztonságot jelent, amikor Istent Atyánknak szólíthatjuk. Amikor kimondjuk: Atyám, akkor érezzük, hogy valakihez tartozom, nem a magamé vagyok, nem a magam erejére vagyok utalva. Nem magamból kell éljek, nem az én tartalékaimból, hanem az én rendelkezésemre áll az a hatalmas erő, amivel Isten az eget és a földet teremtette. Ha Ő az én Atyám, akkor nem kell félnem semmitől és senkitől, nem kell félnem az élettől, de a haláltól sem kell már félnem, mert akár élek, akár halok, az én Atyám kezében maradok.

Az arám nyelvü szöveg egy becézett forma,  leginkább így lehetne fordítani: apucikám. Egy nagyon bizalmas, a lehető legbizalmasabb megszólítás ez. Ez a bizalmasság nem a tisztelet hiánya, mint ahogy emberi viszonylatban sem az, ha valaki így szólítja meg az apját. Sokkal inkább a gyöngédségnek, a közvetlenségnek, a bensőséges szeretetkapcsolatnak a kifejezője ez. A Szentlélek jogot d nekünk arra, hogy Istennel ennyire bizalmas viszonyba kerüljünk. Mindent elmondhatunk neki. Még azt is, amit talán földi szüleinknek sem mernénk elmondani.

Lehet, hogy sok gyermek fülében az Atyám szónak nincs jó hangzása. Nem a régiessége miatt, hanem lehet, hogy ilyenkor sok gyerek földi édesapjára gondol és talán ekkor nem a legjobb emlékek jönnek elő. Talán épp egy visszatetsző érzés támad bennük, mert a földi apjuk nem volt egy jó és gondoskodó apa. Az ilyenek mégis gondoljanak arra, hogy földi apjukkal ellentétben Isten egy jó Atya, aki mindent javunkra tud fordítani. A Lélek be tudja gyógyítani az ilyen sebeket is, hogy az ilyen gyermekek is örömmel és bizalommal mondhassák: Abbá, Atyám.

Szerda Text: Róma 8,16

Ez az ige a reformáció szellemiségét sugallja a mi számunkra. Pál itt a Léleknek a mi szivünkben való bizonyságtételéről szól. Nagyon kell figyelnünk, mert ezt az igét nagyon könnyen félre lehet érteni. Nagyon jól meg kell értsük , hogy mit is akar ez az ige mondani nekünk. Hogyan tesz bizonyságot a Lélek a mi lelkünkkel együtt? Sokan úgy gondolják, hogy ez azt jelentené, hogy a Lélek elmondja a mi lelkünknek azt, hogy mi Isten gyermekei vagyunk. Nem erről van szó. Nem egy olyan kivülről jövő hangról van szó, ami végül hozzánk is eljut Sokkal inkább úgy kell érteni, hogy a Lélek mintegy ráhangolódik arra, ami bennünk végbemegy. A Lélek együttmunkálkodik a mi lelkünkkel. Isten Lelke és a mi lelkünk szoros munkaközösségben vannak egymással. Hogyan kell ezt elképzelnünk?  Nos úgy, hogy amikor mi kimondjuk: Abbá Atyám, akkor a mi szivünkben ott van a meggyőződés, hogy Isten gyemekei vagyunk. Enélkül a meggyőződés nélkül nem tudnánk kimondani :Abbá Atyám . Pál itt arról ír, ami a mi lelkünkben végbemegy az Istenhez való viszonyunkban. Ez ott él, ott munkálkodik a mi szivünkban. Ez csodálattal és ugyanakkor hálaadással tölt el minket. Mit tesz hát a Lélek? Jól értsük meg: ez a fiúság Lelke, a gyermekké fogadás Lelke. Más szóval így mondhatnám:  aláhúzza, megerősiti bennünk a fiúság érzését. Valahogy úgy képzelhetjük el, hogy irunk egy levelet és abban egy fontos mondatot esteleg többször is aláhúzunk., vagy egy felkiáltójelet teszünk a mondat után. A Lélek ilyeneket súg oda nekünk: úgy van, igaz, ezt te nyugodtan elhiheted. Te valóban Isten gyermeke vagy, egy pillanatra se kételkedj ebben.

De feltevődik a kérdés: nem tévedhet-e az ember? Nem csaljuk meg önmagunkat, nem csapjuk –e be önmagunkat? Mert bizony ez is lehetséges. Hány ember gondolja magáról, hogy ő egy derék vallásos ember, nála minden rendben van, de mégsem ez a helyzet. Itt az emberi lélek finom rezdüléseiről van szó. Olyan dolgokról, amik a mi szivünkban játszódnak le, az Istenhez fűződő viszonyunkban.

Istenhez való viszonyunk egy hitben való közösség. Ha hit nincs, akkor semmilyen közösségről  nem lehet beszélni Isten és ember között. Hitben elfogadjuk Istennek azt az ajándékát, hogy Ő Krisztusban Atyánk akar lenni. Ez merő kegyelem, ez nem érdem. Ahogy Joó Sándor mondja: kegyelem az is, hogy a kegyelmet elfogadhatom. A hit Isten jóságának egy nagyszerű ajándéka. De ez nem történik a Szentlélek munkája nélkül. Hisz Szentléelk munkálja ki szivünkban a hitet. Ő adja a bizalmat a szivünkbe, hogy Istent Atyánknak szólíthassuk. Ezzel a megszólítással mi Istent dicsőítjük. Azzal, hogy Őt Atyánknak szólitjuk kifejezzük hálánkat az irántunk megmutatott kegyelemért. De ekkor a Lélek, ha szabad ezt így mondani, még rátesz egy lapáttal. ALélek megkoronázza bennünk a maga munkáját, hogy ezt a bizonyosságot még egyszer megerősiti bennünk. Maradjunk a levél példájánál. Valakinek irok egy levelet, de miután megkapta, még telefonon is felhivom és még egyszer megismétlem, megerősítem a levélben leirtakat. Még egyszer megerősítem, aláhúzom szóban, amit írásban már egyszer megtettem. Egy másik példával: a lelkész érzi, hogy Isten Lelkének segítségével mondta el az igehirdetést, de utána hozzá lép valaki és azt mondja : én is éreztem a Lélek erejét, kiáradását a szavaiban.

A Lélek duplázni akar bennünk. Bensőleg akar még egyszer megerősíteni. Ez egy ráadás tulajdonképpen. Erre a Lélek nem is lenne köteles. De Ő megteszi ezt Isten dicsőségére és a mi örömünkre. Így még bizonyosabb lesz bennünk a fiúság érzése, megtapasztalása, valósága.

De mi legyen azokkal, akik azt mondják és közöttünk is lehetnek ilyenek: én ezt még soha nem tapasztaltam meg. Mit tegyen az ilyen ember? Az imádkozzon érte. Hogy a Lélek benne is végezze el ezt a megerősitő munkát. És ne kételkedjen abban, hogy a Lélek meg fogja benne is tenni. Ugyanakkor vizsgálja meg életét: nincs-e benne valamilyen titkos bűn, valamilyen engedetlenség, mert ez megakadályozhatja a Lélek munkáját. Kérje ilyenkor bűnei bocsánatát és biztos, hogy a Lélek benne is elvégzi majd megerősítő munkáját.

Csütörtök Text:Róma 8,23a

Ebben az igében Pál egy ószövetségi képet használ. Minden izraelita tudta, hogy mi az, hogy zsenge, elsőszülött. Ezt a kifejezést mi már ritkán használjuk, főleg csak szóösszetételekben: zsenge kurorica, zsengés paszuly. A zsenge az első termés. Az első gyümölcs, amit leszakítunk a fáról. Tudjuk azt, hogy az Ószövetségben ez egy nagyon fontos fogalom volt. A termés első zsengéjét, az állatok első fajzását be kellett áldozatul mutatni az Úrnak. Főleg a hálaáldozatnál játszott a zsenge, az első fajzás fontos szerepet.

Amikor az izraelita elhozta a termés első zsengéjét, állatja első fajzását és bemutatta az Úrnak, akkor ezzel azt akarta kifejezni, hogy tulajdonképpen az egész termés, az állatok következő fajzásai is az Úréi. A zsenge bemutatásával az egész termésért akart hálát adni. Csak egy részét adta oda az Úrnak, mert a többire neki volt szüksége, hogy magát és családját el tudja tartani azzal. De a zsenge tulajdonképpen az egészet, a teljességet jelképezte . A zsenge képviseli, hogy úgy mondjam az egészet. A zsenge már magában hordozza azt, ami még ezután fog jönni. A zsenge, az elsőszülött tulajdonképpen a garanciája annak, ami ezután fog következni. Ezt a képet Pál nagy előszeretettel használja. Az 1 Kor. 15-ben Krisztust nevezi a halottak zsengéjének. Mit akar ezzel mondani? Hát azt, hogy amilyen bizonyos az, hogy Isten Krisztust feltámasztotta a halálból, éppoly bizonyos, hogy azok is fel fognak támadni, akik hozzá tartoznak. Krisztus mint zsenge záloga és garanciája annak, hogy az Övéi is mind fel fognak támadni.

De most térjünk vissza igénkhez. Mit jelentsen az, hogy a Lélek zsengéje, vagyis hogy a Lélek a zsenge? Hát azt, hogy a hivők abból, amit a Lélek nekik fog adni, még csak az elsőt, a zsengét kapták meg. Krisztus kereszten való halálával a teljes váltságot megszerezte. De ez még teljes dicsőségében nem lett nyilvánvalóvá. Sokszor úgy tűnik, mintha ez a világ nem lenne megváltva. Sokszor úgy tűnik, hogy itt ebben a világban a Sátán szava a döntő.  De ez csak látszat. A valóság az, hogy a teljes váltság elvégeztetett. A hívő ember egyetlen pillanatra sem kételkedhetik ebben. De mi ebben a földi életben ennek csak egy részét, úgymond az előlegét, a foglalóját kapjuk meg. De egyszer eljön a teljességnek az ideje. Az előleg garancia arra nézve, hogy a teljes fizetés is megvan, egyszer egész biztosan meg fogjuk azt kapni.

Mi hát az első zsenge? Nem más, mint maga a Szentlélek, Isten újjáteremtő és új életet támasztó Lelke. Más szóval így mondhatnánk. Sok mindent kaptunk, de még nem mindent. De a bennünk munkálkodó Lélek a teljes váltság felé visz minket. A mi várakozásunk nem hiábavaló. A Lélek el fogja végezni, be fogja teljesíteni Krisztus munkáját, váltságát bennünk. A Lélek ennek a csodálatos beteljesítő munkának a szolgálatában áll. Ez nem csak képes beszéd, ez maga a valóság. Ebben egy pillanatra sem kételkedhetünk. Mintha azt mondaná Pál : ti már megkaptátok a Lelket, benne a váltság zsengéjét, első gyümölcsét kaptátok meg. De ez garancia arra nézve, hogy a több is jön, azt is meg fogjátok kapni, azt is el fogjátok nyerni.

Milyen nagyszerűűen áll így össze a váltság munkája az életünkben. Csak csodálkozhatunk azon a szép renden, ahogy Isten a mi üdvösségünket egybeszerkesztette. Itt minden összefügg, minden a mi üdvösségünkön, teljes váltságunkon dolgozik. A Lélek munkája minket nem összezavar, hanem megvigasztal és megnyugtat.Lehet , hogy sok mindent nem értünk, de a Lélek tudja a dolgát és végzi is azt a mi üdvösségünk érdekében. A Lélek azt akarja, hogy mi is egyre jobban lássuk, egyre világosabban értsük. A Lélek erősiti hitünket és kitartást ad várakozásunkban. A Lélek zsenge, nem több, de nem is kevesebb. Imádkozzunk azért, hogy a mi életünkben is ott legyen minden áldásával. Egyszer majd, ha megérkeztünk az üdvösségbe mindent látni fogunk, a teljes üdvösség a miénk lesz. Örüljünk a zsengének, örüljünk ennek a zálognak. Ha csüggednénk, ha kétségeskednénk mindig jusson eszünkbe ez az ige. Vigyen tovább, emeljen fel, bátorítson, vigasztaljon minket.

Péntek Text Róma 8, 23b

Ez az ige sóhajtozó pünkösdi emberekről szól. Hát ilyen is van? Azok is sóhajtoznak, akik Isten Szentlelkének ajándékát vették? Mi valahogy olyan nehezen tudjuk a kettőt össszeegyeztetni : pünkösdöt ünnepelni és ugyanakkor sóhajtozni is. Ez nagyon furcsa mi számunkra. Mert mi úgy gondoljuk, hogy az ünneplés és a sóhajtozás két egymástól merőben különböző fogalom, nincs semmi közük egymáshoz. Ha valakiben már ott van Isten Lelke az már sohasem lehet szomorú, annak már csak csupa öröm az élete. Most Pál mégis azt mondja, hogy a Lélek zsengéjének birtokosai is sóhajtozó emberek.

Hogyan lehet ezt elképzelni? Figyeljünk csak jól az igére. Miért is sóhajtoznak a hivők? A tegnap arról beszélgettünk, hogy a megváltásuk még nem teljes. Ők várakozásban vannak. Várják a fiúságot. Hogyhogy? Hát nem arról volt szó, hogy ők már vették a fiúság Lelkét, hogy már Istennek fiai? De igen. De ez még csak hitben és reménységben az övék. Ők már hitben Isten gyermekei, az a státuszuk, hogy idegen, de közismert szóval éljek, de benne maradnak egy olyan világban, amely még nem ment át a teljes megváltatáson. Még nem kaptak meg mindent. Az örökség elnyerése még várat magára. A dicsőség még nem az övék. Tudják, hogy el fog jönni, tudják hogy meg fogják nyerni, de még nem jött el, még nem az övék. Nem jelenti ez azt, hogy ők egy percre is kétségeskednének, még kevésbbé azt, hogy kétségbe esnének. Egyszerüen arról van szó, hogy a teljes váltság még nem az övék. Itt a várakozás sóhajtozásáról van szó. Talán egy példát hadd mondjak. Ha valamit nagyon várunk, akkor számolgatjuk a napokat. Még tíz nap,… már csak öt,…már csak éjszakát kell aludni és akkor jön az esküvő vagy születésnap vagy épp az az esemény, amit nagyon várunk. Mikor lesz már, mikor jön már el végre az a nap? Akkor teljes lesz a váltság. Vigyázzunk nagyon, mert itt nem a testünktől való megváltatásunkról van szó. A váltság kiteljesedése nem az, hogy végre megszabadulok testemtől, lelkem kiszabadul testem börtönéből, úgy ahogyan azt a görög filozófia által befolyásolt gondolkodás elképzelte. Ez pogány és nem keresztyén tanítás. Mi testünket is Istentől kaptuk. Tudjuk azt, hogy testünk is meg fog váltatni, fel fog támadni, újjá lesz teremtetve. Nem csak a lelkünk lesz újjá, hanem a mi testünk is. Nos, aki a Lélek ajándékát vette, abban már a belső megújulás el is kezdődött, abban már munkálkodik Isten újjáteremtő Lelke. De külső emberünk egyre jobban megromlik, egyre öregebb, egyre gyengébb lesz. Mi még egy megromlott világban élünk, a teljes megújulás az majd csak Jézus Krisztus visszajövetele után fog bekövetkezni.

A hívők azért sóhajtoznak, mert ezt várják, a világ és létük teljes megváltását. A Lélek bennük ez után sóvárog, ez után sóhajtozik. A Lélek már erre a nagy és csodálatos eseményre néz. Vannak tehát sóhajtozva ünneplő emberek. Épp azért sóhajtoznak, mert bennük van a Lélek. Ha nem lenne, akkor örülnének e földi lét apró-cseprő dolgainak, igyekeznének ezt a kis múló létet minél jobban kihasználni. Akkor őket tökéletesen kielégítené az, amit ez a világ tud kínálni nekik. De ők többre vágynak, a teljességre vágynak.

De van az ő sóhajtozásuknak egy másik oldala is. Nem csak azért sóhajtoznak, mert még nem az övék a teljesség, hanem azért is, mert fáj nekik, hogy ők is bűnös emberek maradnak, bár már elkezdődött bennük a váltság és az új élet, de még mindig annyi gyarlóság, nyomorúság, esendőség van bennük. Azért sóhajtoznak, mert a bűn valósága is minden nap megrázza, megtöri, megbántja őket. Nincs olyan nap, hogy ne látnák a bűn rontásának valóságát  a maguk életében is. És sóhajtoznak azért is, amit környezetükben látnak. Mert annyi bűn és igazságtalanság van közvetlen környezetükben, annyi gonoszság , szeretetlenség az emberekben. Nem tehetnek egy lépest, nem vethetnek egyetlen pillantást se úgy, hogy a bűn rettenetes valóságával ne szembesülnének. És mindez nekik is nagyon fáj. Úgy szeretnék, ha minden másképp lehetne ebben a világban. De olyan tehetetleneknek érzik magukat a közvetlen környezetükben és a világban végbemenő sok bűnnel szemben. Ez sem a reménytelenség és a kétségbeesés sóhajtozása. Nem a sóhajtozás az uralkodó az életükben, nem a fő dallam, hanem csak a kiséret, hogy zenei nyelven szóljak. Ez egy pozitiv, egy reménykedő, várakozó, bizakodó sóhajtozás.

Vizsgáljuk meg sóhajtozásainkat. Nehogy az aggodalmaskodás, a hitetlenség sóhajtozzon bennünk. Mert akkor ez nem „lelki” sóhajtozás, hanem nagyon is testi és földies. Az ilyen sóhajtozás nem Isten Szentlelkének, hanem a kicsinyhitűségnek és az engedetlenségenk a sóhajtozása. Aki vette az Isten Lelkét az ne féljen attól, hogy sóhajtozó ember marad. De ennek a sóhajtozásnak egyszer vége szakad, ez nem tart örökké.

Szombat  Text: Róma 8,27

A mai napon Isten Lelkének egy újabb munkája áll előttünk. Ez a Lélek bennünk való könyörgése. Nem csak az értünk való könyörgése. A közbenjárás főleg a Szentháromság második személyének, Jézus Krisztusnak a munkája. Megtanultuk a hitvallás szép szavaival: Jézus Krisztus az Atya jobbján érettünk könyörgésével szüntelenül közbenjár. A Lélek nem az Atya jobbján, hanem a mi szivünkben jár közbe értünk.

Különös az, hogy Pál itt a „szentek” kifejezést használja. Ez általában a levelek első mondataiban szokot szerepelni. Vajon miért használja most Pál itt épp ezt a fogalmat?  A tegnap beszélgettünk arról, hogy a hivők a Lélek megnyerése után is sóhajtozva járnak. Ők még várják a teljes váltságot, amikor teljes lényük és az egész világ is megújul. Ők nagy reménységgel tekintenek Jézus Krisztus visszajövetelének napja elé. Ők szentek már, de megszenteltetésük még nem érte el végső célját. Még ott van életükben a bűn rontása, valósága. Sokszor úgy vannak, hogy már-már elcsüggednek és azon a ponton állnak, hogy feladják a reményt. Úgy gondolják, hogy nem fognak tudni mindvégig kitartani. Nos éppen az ilyen pillanatokban kezd imádkozni a Lélek bennük és sokszor helyettük is. Hisz a csüggedés épp azért van, mert megszünt az imádság.

Az ige azzal a megállapitással kezdődik, hogy a Lélek a szíveket vizsgálja. Egy olyan kifejezés ez, ami az Ószövetségben gyakran találkozunk (1Kir.8,39, Zsolt 7,1O stb). A Mindenható Isten előtt semmit sem lehet elrejteni, Ő a Mindenttudó Isten is. Isten, amikor a sziveket megvizsgálja látja, hogy a hivők szivében ott van ez a vágyakozás. Látja, hogy ez a vágyakozás, ez a sóhajtozás egy nagyszerű célra néz, afelé igyekszik. Ez a cél pedig az Isten dicsősége és a hivők szolgálatának tökéletesedése. A Lélek is azt akarja, hogy ők egyre jobban megéljék a fiúságot, egyre használhatóbbak legyenek Isten kezében. Ha ez nem így lenne, akkor nem sóhajtoznának. Akkor megelégednének e látható világ apró-cseprő örömeivel, gyönyöreivel, nem törnének mennyei célok, magasságok felé. Akkor legfeljebb földi dolgok miatt, az élet gondja szenvedése, nehézsége miatt sóhajtoznának.

Mekkora kiváltság az, hogy a Lélek imádkozik bennünk. Krisztus a mennyben imádkozik értünk, a Lélek ugyanezt pedig a mi szivünkben teszi. Itt látjuk a Szentlélek szeretetét is. A Lélek nem azért imádkozik, mintha a mi imádságunk felesleges lenne. Mintegy bátorítja a mi imádkozásunkat. Valahogy úgy lehet ezt elképzelni, mint amikor egy édesanya megkéri kicsiny gyermekét, hogy takarítsa ki a szobát. A gyermek nagy jóindulattal neki is lát, de természetesen nem tudja jól elvégezni a munkát, ezért az édesanya maga is odaáll és együtt dolgozik gyermekével, úgy hogy közben tanítja, bátorítja a gyermeket. Együtt végzik el azt a munkát, amit a gyermeknek egyedül kellett volna elvégeznie. Hiszen mi sokszor jól akarunk imádkozni, de nem tudjuk, hogy mit is kérjünk. Csak egy példa erre. Mit kérjünk : azt, hogy Krisztus már ma jöjjön, legyen már vége ennek a világnak, vagy pedig azt, hogy még legyen idő a misszióra, hogy még nagyon sok ember megtérhessen Istenhez? Nem tudjuk.

Feltevődik az a kérdés is: hogyan tudom én ezt megérezni, hogy most a Lélek imádkozott bennem, vagy helyettem? Ez az ige is hitben valósul meg. Nem kell én ezt kifejezetten érezzem, hanem sokkal inkább higyjem azt, hogy ez egy igéret és Isten Lelke ezt a munkát is folyamatosan végzi bennem. A Lélek legfontosabb munkája természetesen a megtérés és a hitre jutás, ez pedig egy kedves ráadás, az Ő gyöngéd szeretetének még egy jele. Az Isten szeretetének is vannak”extrái”. Mi semmit sem tudunk úgy tenni, ahogy azt kellene, imádkozni sem tudunk. De Isten Lelke igen. Ő pontosan tudja azt, hogy mire vany szükségünk. Hisszük, hogy a Lélek imádságát épp ezért meg is hallgatja az Úr. A Lélek nem kér semmi olyat, ami ellentétben lenne Isten akaratával és tervével. A Lélek kérései olyan tökéletesek, olyan mélyek, olyan szentek, hogy Isten nem tud nemet mondani azokra.

Erre a segitségre mindig is szükségünk lesz, és mindig is számíthatunk rá. Nem fogunk csalatkozni benne. Erre a munkára is csak addig van szükségünk, amig eljön a teljesség, a megváltásunk beteljesedése. Az üdvösségben már nem kell imádkozni, nem kell könyörögni. Ott már csak egy dolog marad: dicsőiteni és magasztalni a Szentháromság Istent az Ő szeretetéért , mindazért amit értünk elvégzett. Ott fogjuk csak majd igazán látni dicsőségének gazdagságát. Munkájának beteljesítése az lesz, amikor testünk is feltámad abban a dicsőséges testben, amely a Jézuséhoz hasonlatos lészen. Aki már itt a földi életünkben megújitotta és újjáteremtette lelkünket, az testünket is csodálatos módon meg fogja újítani. Az egyik csoda nem nagyobb a másiknál, és mindkettő együvé tartozik. Mindkettőben Isten szeretetét és hűségét láthatjuk és magasztalhatjuk.

                                                                                                   Lőrincz István

Jobbkéz felőli gonosztevő

Text.Luk 23,39-43

Hétfő

Isten Lelkének segitségével ennek az embernek, vagyis a Jézus jobb keze felől megfeszitett gonosztevőnek történetével, az ő bizonyságtételével fogunk foglalkozni. Legyen áldott Isten neve, hogy az ő története feljegyeztetett a mi számunkra. Mert ez a történet tele van vigasztalással, bátoritással, olyan időszerű ma is az üzenete. Sok mindent tanulhatunk ettől az embertől. A mai estén három dologra figyeljünk.

Az első dolog az, hogy ez az ember imádkozott, imádkozhatott, megadatott neki ez a nagy kiváltság és lehetőség. Imádkozhatott annak ellenére, hogy halálraitélt gonosztevő volt, annak ellenére, hogy egész eddigi  életében ezt még sohasem tette. Eddig csak káromkodott, mint a bal kéz felőli társa, aki most is ezt teszi. Imádkozhatott az élete utolsó óráiban, a halál közvetlen bekövetkezte előtt. Az imádkozást senki sem tilthatja meg nekünk. Nincs az életnek egyetlen olyan helyzete sem, amikor nem lehetne imádkozni. És milyen jó, hogy az imádkozást sokkal korábban elkezdhetjük, mint ahogy ez az ember tette. Nem csak a halál előtt, nem csak öreg korban, nem csak akkor, amikor nagy nehézségek jönnek az életünkben. Milyen nagy áldás az, ha valaki már kicsiny gyermek korában megtanult szüleitől imádkozni. Nemrég mondta el egyik kedves testvérem, hogy meghatározó élmény volt az életében, hogy amikor kimentek a mezőre aratni, az édesapja megállt az asztag végében és imádkozott. Kedves testvérem, szoktál-e imádkozni? Van-e imaéleted? Nem csak úgy, hogy elmotyogod: Istenem segits meg, hanem úgy hogy időt szánsz rá, komolyan veszed. Isten nagy emberei mindig az imádság emberei voltak. Készek voltak kora reggel már talpon lenni. Illetve térdeiken állni és imádkozni. Ismerjük azt a történetet, hogy Kálvin halála után a rokonai próbálták értékesiteni bútorait, hátrahagyott tárgyait. Megörültek, amikor egy szép medvebőrt találtak az ágya előtt, gondolták, hogy jó pénzt kapnak majd érte, de amikor közelebbről megvizsgálták, két nagy lyuk volt rajta, a Kálvin térdei által kikoptatva.

A második dolog, hogy ime azonnal meghallgatást nyert az imádsága, hisz Jézus azonnal válaszol. Még ma velem leszel a paradicsomban. Jézus komolyan vette ennek az embernek az imádságát. Nem mondta azt: eddig miért nem imádkoztál, csak most jutott eszedbe? Nem tett gúnyos megjegyzéseket, hanem azonnal válaszolt ennek az embernek az imádságára. Mert ez egy őszinte imádság volt, szivből jövő imádság. Sőt többet adott, mint amit kért. Hisz ő csak annyit kért: emlékezz meg rólam majd, amikor eljössz, de Jézus azt mondja: velem leszel még ma. Pál apostol mondja, hogy Isten feljebb meghallgatja a mi kéréseinket, mint ahogy mi azt kérni tudnánk. Lehet, hogy nem teljesiti minden imádságunk, mert mi nem mindig jól és jót kérünk, de biztos, hogy minden imádságunkat komolyan veszi és meghallgatja.

A harmadik dolog, hogy ez egy nagyon szerény imádság volt. Nem kért nagy dolgot Jézustól. A szeretet ilyen, hogy nem követelő, nem kér sokat, nem állitja magasra a mértéket. A szeretet megkiméli a másikat. Ez a gonosztevő látja, hogy Jézus is rettenetesen szenved, jobban mint ő, hisz ő megérzi, hogy Jézus ártatlanul szenved, és ez mindig nehéz, ő átérzi, hogy Jézus itt nem magáért, hanem másokért szenved, átérzi, hogy ő is oda van szegezve, őt is gyötri a szomjúság, és ezért csak ennyit kér: emlékezzél meg rólam.

Mi sokszor milyen követelőek vagyunk, olyan sokat várunk a másiktól, olyan magasra állitjuk a mércét. Kedves példája ennek a Filemon levél. Ismerjük a történetet. Pál a börtönben találkozik Onézimusszal, a szökött rabszolgával, aki Isten gyermeke lesz. Pál egy levél kiséretében hazaküldi őt Filemonhoz a gazdájához, és kéri őt , hogy fogadja vissza Onézimuszt, mint testvért az Úrban. Többet nem kér, de megjegyzi, hogy Filemon bizonyára ennél még többet is fog tenni, bizonyára azt, hogy felszabaditja szolgáját. De ő ezt nem kéri, úgy kér, hogy Filemon többet is tehessen, hogy meglegyen az az öröme, hogy többet tehetett, amint amit kértek tőle.

Milyen jó lenne ezt megtanulni. Mi mindig olyan sokat várunk az emberektől. Aztán ha nem tudják teljesiteni csalódottak vagyunk. A szeretet a kevésnek, a kicsinek is örül. Magunk felé legyünk igényesek és szigoruak, mások felé pedig irgalmasak, elégedjünk meg kevéssel, hogy aztán ha többet kapunk, akkor örülhessünk. Ne várjunk nagy dolgokat emberektől, de várjunk nagy dolgokat Istentől. Mert ime Jézus sokkal többet tud adni ennek a szegény halálraitélt gonosztevőnek, mint amit ő kért. Ez az ember nem is álmodta azt, hogy ő még aznap vele lehet, ő csak egy távoli jövőre gondolt. Majd ha…

És ezzel eljutottunk ennek a történetnek egy következő tanulságához. A szeretet tud várni. Ő tudott volna várni addig, amig majd Jézus eljön az Ő országában. Nem akarta azonnal a megemlékezést. Ebben épp az ellenkezője volt a bal kéz felől megfeszitett társának. Ő is imádkozott, legalábbis azt gondolta, hogy imádkozik. Mert sok imádságra azt gondolják, hogy az, pedig nem az. Sok imádság nem más, mint álcázott önzés. Önzés vallásos ruhába öltöztetve. Szabaditsd meg magadat és minket is, kiáltotta Jézusnak. Ez egyáltalán nem szerény kérés. Ő nem keveset, ő mindent kért Jézustól. Teljes szabaditást kért ez az ember. Éspedig azonnal, még abban a pillanatban. Most vagy soha mondanánk mi. Ha most nem adod, akkor már nem is kell, akkor tartsd meg magadnak. A különös és sokatmondó, hogy Jézus ezt az agressziv, önző, azonnal mindent akaró, sürgető és türelmetlen imádságot nem hallgatja meg. De a másikét igen, azt amelyik szerény, amelyik kevéssel is megelégszik, amelyik tud várni, amelyik nem erőszakoskodó, azt az imádságot messzemenően meghallgatja és minden várakozáson felül teljesiti.

Ez a gonosztevő Úrnak nevezi Jézust. Lassan kezdi a hitnek szemével nézni Jézust, kezdi látni, hogy az aki ott középen függ egészen más, mint minden más ember, ebben az emberben valami több van, valami isteni, valami csodálatos, kezdi meglátni azt, hogy ez a középen levő az ő elrontott életére is bocsánatot tud adni, meg tud bocsátani, meg tud emlékezni róla. A bal felőli csak egyszerüen megszólitja, minden tisztelet nélkül, neki ő is csak egy a többi közül, legfeljebb egy varázsló, aki most itt csodát tud tenni. Ő csak nyomorult életének meghosszabbitását kéri, hogy majd leszállva a keresztről ott folytathassa, ahol abbahagyta. A bűnben. De a jobb kéz felőli igazán kér, hittel kér és meg is kapja.

Vizsgáljuk meg testvéreim imaéletünket ennek a történetnek a fényében. Melyik gonosztevőnek az imádságára hasonlit a mi imádságunk?

Kedd

Ennek a gonosztevőnek nagy hite volt. Ez tehát lehetséges, nem zárja ki egymást az, hogy gonosztevő volt és nagy hite volt. Lehet valaki gonosztevő és ugyanakkor nagy hite. Ez nagy vigasztalás lehet minden gonosztevő számára. Akármilyen mélyre bukik is egy ember, Jézus Krisztus meg tudja azt menteni, ki tudja a mély bukásból is hozni. És oda tudja egy erős hittel kötni önmagához.

Ez az ember már senkire sem számithatott, már senki sem könyörült rajta, senki szive nem esett meg életén. Hiába is kért volna valamit emberektől, csak arra számithatott, hogy azok válasza határozott „nem” lesz. De Krisztus megkönyörült rajta. Éspedig azonnal, mihelyst ő ezt kérte. Krisztus sokkal többet adott neki, mint amit ő kért, vagy amire ő számitott volna.

Krisztusnál” igenre” lehet számitani. Milyen jó ezt nekünk is tudni. Hiszen hányszor csalódunk emberkben, hányszor kimondjuk a keserű szót: én már nem várok semmit az emberektől. Rettenetes ez az érzés, rettenetes ez a csalódottság. Lehet, hogy most érzed épp igy a te életedben.

Mivel érdemelte ki ez a gonosztevő azt, hogy Krisztus meghallgatta őt? Hát semmivel. Eddig nem is ismerte Jézust. Talán csak hallott róla az emberektől, de eddig ő semmit sem tudott tenni Jézusért. Lehet, hogy nem is akart semmit tenni érte. Az, hogy ez az ember meghallgattatást talál, ez nem az ő érdeme, ez a Jézus érdeme. Krisztus az, aki az emberek „nem”-jét magára vette, azt a nemet is, amit erre az emberre mondtak ki. Ez a „nem” Krisztusnak az életébe került, hisz Ő ezért halt meg, ezért szenvedett, ezért szállt le a poklok kinjáig. Az egész Biblia ezt a nagy titkot hirdeti a mi számunkra. Az evangélium szive az, hogy Isten Krisztusban igent mondott reánk. Krisztus azért válaszolhatott igennel ennek az embernek, mert Ő hordozta el a nemet , amit ő is jogosan megérdemelt.

Ezért mondhatott igent, hogy még ma velem leszel a paradicsomban. Velem leszel, mert én a te életed fölött kimondott nemet is eltöröltem véremmel. És ez az ember azért lehet ott a paradicsomban, mert az összes bűne eltöröltetett itt lenn. A „nem”-ek eltöröltettek, már csak az igen maradt, már csak az maradt, hogy te is méltó lehetsz a paradicsomra.

Ez az ember mindent kegyelemből kap, nem azért mert kiérdemelte, mert megérdemelte, mert megszolgálta, az ő életében minden kegyelem. De hát a mi életünkben nem igy van? Mi megérdemeljük a paradicsomot? Ó nem, mert ha Isten a mi teljesitményeink szerint kellene jutalmazzon, akkor reánk is csak azt mondhatná, hogy : nem, mert a mi legjobb cselekedeteink is bűnökkel fertőzöttek. A mi cselekedeteink árán sohase lehetne üdvösségünk, de van üdvösségünk Krisztus cselekedete árán, azért mert ő az én és te bűneid bűntetését is magára vette. Ez a kegyelem a gonosztevő számára is elég volt és minden ember számára elég.

Miben állott ennek az embernek a hite, illetve miben mutatkozott meg az ő hite? Nem sok mindent mond el róla ez a történet, de az a kevés amit róla tudunk, abban megmutatkozik, hogy igenis nagy hite volt. Mindenekelőtt abban látszott meg, hogy ő imádkozott. És az ő imádsága nem volt látszat, mint a másik gonosztevőé. Ő nagyon őszinte volt imádságában. Aki őszintén tud imádkozni, abban már ott ragyog a hitnek az ajándéka. Ha valaki hisz Krisztusban az, imádkozik is hozzá. Hit és imádság elválaszthatatlanul össze vannak kapcsolódva egymással.

 Ha te testvérem imádkozol, az már egy nagyon jó jel. Azt jelenti, hogy a hit már ott van a te szivedben. Hacsak nem szokásból, gépiesen, vagy éppen képmutatásból teszed.

A másik jele az ő hitének, hogy meg is vallotta a hitét. Nyilvánosan tesz hitvallást az emberek előtt. Mindenki számára hallható módon megvallja a Jézusba vetett hitét, egy olyan pillanatban, amikor ezt mások nem tették, amikor az összes többi ember csúfolta és gúnyolta őt. Úrnak vallja Jézust egy olyan pillanatban, amikor a többi ember egy hamis prófétát, egy csalót, egy gonosztevőt lát benne. Ő vallást tesz arról, hogy Jézusnak és az Ő országának jövendője van. Mélyen meg van győződve, hogy Jézus élete itt nem ér véget, neki van országa, ami el fog jönni. Pedig semmi jel nem utalt ebben az órában erre, sőt minden jel arra utalt, hogy itt most mindennek vége. Ez az ember észreveszi azt, hogy ez a középen megfeszitett ember nem egy elvetett, hanem Ő Kiválasztott. Hogy ez az ember nem marad a halálban, hanem fol fog menni a mennybe és majd egykor vissza fog jönni dicső országában.

Te megvallottad-e már hitedet az emberek előtt? Elmondtad-e már munkatársaidnak, barátaidnak, hogy te hiszel Jézusban, mint Uradban. Megvallottad-e azt, hogy számodra Ő a jövendő? Hogy te nem csak ezt a világot látod, amit földi szemekkel látni lehet, hanem túllátsz a láthatatlanokra, az Isten eljövendő országára? Mert aki vallást tesz énrólam az emberek előtt, arról én is vallást teszek az én mennyei Atyám előtt- mondta Jézus. Ne szégyeld a Krisztus evangéliumát, ime ez a gonosztevő sem szégyellte, hanem megvallotta a Krisztusba vetett hitét.

Ennek az embernek a hatalmas hite abból is megtetszik, hogy ő meg van győződve arról, hogy Krisztus az ő eljövendő országában és dicsőségében meg fog emlékezni azokról, akik akkor már nem fognak élni, de amig éltek benne hittek, megragadták őt hittel. Ez egy rendkivüli bizonyságtétel, amit nem emberektől tanult, hanem ezt Isten Lelke tanitotta meg neki, hiszen senki sem vallhatja Jézust Úrnak, hanem ha a Szentlélek által. Ő tudta, mert a Szentlélek tanitotta meg ezt neki.

Mi sok mindent tanitunk embereknek, de ez még nem elég, ott kell legyen a Szentlélek belső bizonyságtétele. Hisszük, hogy Isten az Ő Szentlelkét velünk is akarja közölni, hogy megtanuljuk Krisztust Úrnak vallani a mi életünkben.

Szerda

A tegnap láttuk azt, hogy ennek az embernek nagy hite volt, ez abból látszott meg, hogy ő imádkozott és nyilvánosan megvallotta hitét. De az ő hite abból is kitetszik, hogy megvallotta bűnét. A bűnismeret és bűnvallás már azelőtt megtörténik, mielőtt Jézushoz fordulna. Ezt abból látjuk meg, ahogyan az ő társával beszél, a bal kéz felől megfeszitett gonosztevővel. Hiszen azt mondja neki: mi méltán szenvedünk, a mi bűnünk méltó bűntetését szenvedjük el. Ez nagyon csodálatos. Hisz az ilyen bűnvallás nem mindennapi dolog. Az emberekre nem az a jellemző, hogy bevallják bűneiket, hanem sokkal inkább az, hogy megpróbálják tagadni, vagy ha ezt már nem is lehet, akkor mindenképp próbálják kicsinyiteni, igazolni, magyarázatokat keresni a bűnre. Ez a gonosztevő is tehette volna ezt. Ő is magyarázkodhatott volna, próbálhatott volna mentséget  találni cselekedetére, de nem ezt tette. Nem kevesebbet mond: én teljességgel megérdemlem a halálos itéletet.

Hogy vagyunk mi ezzel? Ismerjük-e a bűnvallást? Hallott-e valaha ilyet valaki a szánkból? Otthon, vagy a munkahelyen. Vagy mindig csak tagadunk, mindig csak kicsinyitjük a bűnt, mindig kimagyarázzuk magunkat? Vagy pedig megpróbáljuk a bűnt mindig másokra, a körülményekre háritani? Ádám és Éva is pont ezt tette akkor, amikor Isten felelősségre vonta őket a bűneset után. Ádám Évára, Éva pedig a kigyóra háritotta felelősséget.

Ahhoz, hogy valaki megvallja bűnét valami nagy dologra van szükség. Arra van szükség, hogy egy kivülről jövő erő munkálkodjon az életében, mennyei erő, a Szentlélek ereje. Amikor Jézus elbucsúzott tanitványaitól megigérte nekik a Szentlelket, aki meg fogja majd győzni a világot bűn, igazság és itélet tekintetében. Ime itt a Szentlélek már a kitöltetés előtt meggyőz egy embert bűn tekintetében. Ez az ember kertelés és szépités nélkül megvallja bűnét. Megvallja azt, hogy teljesen jogos és méltó az a bűntetés, amit kapott. Egyetért egyszóval a halálos itélettel. Nem akar a kereszttől megszabadulni, mint ahogy azt kollégája kéri. Ő meg akar szabadulni a kereszttől, de a mi emberünk csak annyit kér, hogy emlékezzél meg rólam. Ő meg akar halni a kereszten, elfogadja a maga jól megérdemelt Golgotáját. Mi elfogadjuk-e a keresztet? Az urvacsorázásnál  olyan könnyen kimondjuk: bűntetést, halált és kárhozatot érdemlek, de ha jön egy szenvedés egy próba , akkor feltesszük a kérdést: hát miért bűntet, miért ver engem Isten épp engem, aki jó ember vagyok, járok templomba és soroljuk az érdemeinket. Jellemző-e ez ránk, hogy kárhozatra méltó bűnösöknek valljuk magunkat, nem csak az urvacsoránál, hanem máskor is?  Elfogadjuk-e azt a keresztet, amit Isten épp nekünk adott? Úgy, hogy tudjuk, hogy sokkal súlyosabbat és nehezebbet érdemelnénk, és hogy nem azt kaptuk az nem érdem, hanem merő kegyelem.

Ez a gonosztevő hitére a húsvét igéretét kapja: ma velem leszel a paradicsomban. Megkapja a csodálatos igéretet: aki magát elveszett bűnösnek megvallja, az megtartatik. És csak az kapja meg. A másik gonosztevő, aki nem tud a bűnéről, aki meg akar szabadulni a kereszttől, aki tartja magát valakinek, aki úgy gondolja, hogy ő nem a keresztet, hanem a szabadulást érdemli, az nem tartatik meg, de ő igen.

Csak ott van feltámadás ahol valaki a sirban fekszik. Amig valaki nem kész befeküdni a kárhozat méltó sirjába, addig azt feltámasztani sem lehet. Csak ott törölheti le Isten a könnyeket, ahol a könnyek kicsordultak. Száraz szemeket Isten sem tud letörölni, mert azokról nincs mit letörölni. Csak azt lehet felmagasztalni, aki magát megalázza. Azt az Isten a paradicsom magasságába magasztalja fel. A másik gonosztevő úgy gondolta, hogy ő nem a keresztet érdemli, hanem a szabaditást, a paradicsomot és a kárhozatot kapta, ez azonban, aki a kárhozatra tartotta magát méltónak, a paradicsomot kapta. Megfordult a sorrend, mert az Isten országában mindig másképp van, mint az embereknél. Megtanultad-e már az Isten sorrendjét? Először bűnvallás, hogy jöhessen a bocsánat, először megalázkodás, hogy jöhessen a felmagasztaltatás.

Ez a gonosztevő azonban még többet tett. Nem csak imádkozott, nem csak megvallotta hitét, nem csak megvallotta bűnét, hanem ime bizonyságot is tesz. Mégpedig Jézusról tesz bizonyságot, amikor azt mondja: ez pedig semmi méltatlan dolgot nem cselekedett. Erre a bizonyságtételre őt senki sem kérte. Az emberek sem kérték erre, de Krisztus sem kérte őt erre. Senki sem értékelte, ez semmit sem változtatott az ő helyzetén. Sőt ez éppen hogy ellentétben állott mindazzal a káromlással, gúnnyal, rágalmazással, bántással, ami a kereszt körül elhangzott. Ezzel a bizonyságtétellel ő nem akart már semmit kiérdemelni. Hisz ezen szavak után nem kérte azt, hogy szabadits meg. Ezzel a bizonyságtétellel ugyanakkor a hivatalos halálos itélet jogosságát is megkérdőjelezte. Ha semmi illetlent nem cselekedett Jézus, akkor őt az ország politikai, de még inkább vallásos vezetői igazságtalanul és jogtalanul itélték el. Ez a bizonyságtétel egyenesen kockázatos volt, ezzel ez az ember csak súlyosbithatta helyzetét. Ezzel a bizonyságtétellel a közvélemény is ellene fordult. Azáltal, hogy ő Jézus mellé áll, egyúttal a Jézus ellenségeinek haragját vonja magára. Ez a gonosztevő e bizonyságtétel által a Krisztus szenvedésének részese lesz. Ez a bizonyságtétel kétségtelenül belülről jött, mert kivülről őt erre senki sem kérte és nem kényszeritette. Jézus sem kérte ezt tőle. És mindezek ellenére ez az ember most nagyon világosan, határozottan, mindenki előtt nyilvánosan vallást mer tenni Jézusról egy olyan környezetben, ahol mindenki ellene volt. Jézus egyszer arról beszélt, hogy ő nem olyan, mint a béres, aki elfut akkor amikor látja a farkast jőni, amikor jön a veszély, hanem kész életét adni a juhokért. De itt épp az ellenkezője történik. A juh kész sikra szállni a pásztorért, a juh kész megvédelmezni a pásztort. Méghozzá a fekete bárány, az akitől ezt senki sem gondolta.

Mennyire megszégyenit minket ez az ember. Megtesszük-e mi azt amit ő megtett? Merünk-e sikra szállni Jézus mellett, amikor az ő nevét gyalázzák, káromolják? Merjük-e megvallani őt egy teljesen ellenséges környezetben is? Épp ilyen helyzetekben látszik meg a hitünk valódisága. Hogy belülről jön-e a hit és a bizonyságtéétel, vagy csak kivül van valami vallásos máz rajtunk, ami addig működik, amig nincs semmi veszély, nincs semmi baj körülöttünk. Készek vagyunk-e osztozni az ő szenvedésében, készek vagyunk-e kimenni a városon kivülre, a népszerüségen kivülre, hordozván az Ő gyalázatát? Ha vele együtt szenvedünk vele együtt fogunk megdicsőülni is.

Csütörtök

A tegnap láttuk, hogy ez az ember hogyan tett bizonyságot Jézusról, hogyan merte őt védelmébe venni egy nagyon nehéz helyzetben, hogyan merte vállani a Krisztus gyalázatát. Hitélete abból is nagyszerüen meglátszik, ahogyan megfeddette társát. Hisz ez az, amit leghamarabb hallunk tőle. Ő keményen megdorgálja a Krisztus bal oldalán megfeszitett gonosztevőt. Ebben is ez a különös, a feltünő, hogy erre őt senki sem kérte. Neki tulajdonképpen nem is kellett volna beleavatkoznia a beszélgetésbe, hiszen hozzá senki sem szólt. Neki senki semmit sem mondott. Mégis azt olvassuk , hogy felelvén pedig a másik.

Mi is történik itt tulajdonképpen. Az egyik gonosztevő gunyolódva, csúfolódva fordul Jézus felé. Azt mondja, amit a többi csufolódótól hall, ha Isten fia vagy szabaditsd meg magadat és hozzá teszi: és minket is. Az a rendkivüli, hogy mielőtt Jézus válaszolhatna neki, közbeszól a másik gonosztevő, védelmébe veszi Jézust és csodák csodája: válaszol Jézus helyett. Elmondja azt, amit Jézus mondott volna el.

Ilyen az igazi szeretet. Az igazi szeretet mindig átveszi azt, amit a másiknak kellene megtennie. Ez az ember Jézus tanitványa, mert ugyanazt teszi, amit Jézus tett értünk, átvette, magára vette a bűntetést. Magára veszi azt a keresztet, amit nekünk kellett volna elhordozni. Ez a gonosztevő és Jézus lelkileg teljesen egy hullámhosszon, egy vonalban vannak, ugyanabból a Lélekből meritenek. Itt már megtörténik az, amit Pál majd igy mond a filippibelieknek: az az indulat legyen bennetek, amely volt a Krisztus Jézusban is. Ez a Lélek munkálja azt, hogy az egyik gonosztevő visszautasitja azt, amit a másik neki felajánl. Ebben az értelemben, amit mond tényleg válasz. A másik gonosztevő igy szólt Jézushoz: szabaditsd meg magadat és minket. Nem azt mondta: és engem. A minket a két gonosztevőt jelentette. A bal kéz felől megfeszitett kegyelmi kérvényt nyújt be Jézusnak a két gonosztevő számára. Mielőtt Jézus a kegyelmi kérvényt átgondolhatta volna, a jobb kéz felőli gonosztevő megdorgálta társát. Mintegy azt kiáltotta: nem! Ő nem akart kegyelmet kapni. Nem különös ez, nem egyedülálló dolog ez? Ő jogosnak találta az itéletet, igazságosnak találta a halálbűntetést. Mit jelent ez? Hogy az igazságot fontosabbnak tartotta a saját életénél is. Az Isten igazságát a saját élete fölé helyezte. Itt  mi nem tehetünk mást, mint ámulunk ennek az embernek a hite fölött. És itt is csendben megkérdezzük magunkat? Vajon én ilyen vagyok-é Uram? Hiszen mi hányszor mondunk ilyeneket: a legfontosabb az egészség, ha egészség van akkor majd a többi csak eltelik. Vagy hányszor mondjuk: az élet a legfontosabb, az élet érdekében mindent fel kell adni. Ennek a gonosztevőnek az életében volt valami, ami értékesebb volt, mint a puszta élete. És ő ezt is Jézustól tanulta. Mert ha Jézus is úgy gondolkodott volna, hogy a legfontosabb az élet, és nem az Isten igazsága , akkor Ő sohasem halt volna meg értünk. Jézus számára az volt a legfontosabb, hogy eleget tegyen Isten igazságának, aminek mi nem tudtunk eleget tenni, és hogy igy mi éljünk az Ő halála által.

Az utolsó kérdés: mikor kapta meg ez az ember hitéért a jutalmat? Hát a halálos bűntetés után. Akkor nyerte meg az életet, amikor halálra itéltetett és el is szenvedte a halálos bűntetést. Valahogy úgy volt, mint amikor a betegnek azt mondja az orvos: már nincs sok hátra, hacsak valami csoda nem történik.

A csoda ennek az embernek az életében az volt, hogy ő az emberi halálos itélet végrehajtása után Krisztushoz ment, az örök életre. Pedig csak néhány perccel azelőtt tért meg. Márknál azt olvassuk, hogy  akik vele együtt feszittettek meg szidalmazák őt. Tehát először még ő is részt vett a szidalmazásban. A teljes megtérés aközben következett be, amikor a kereszten fügött. Valószinüleg akkor következett be a megtérése, amikor Krisztus elmondta az első szavát a kereszten, amikor imádkozott gyilkosaiért. Akkor megértette ez az ember, hogy érette is imádkozott Jézus. Ez a szó isteni erővel ragadta meg az ő lelkét. Ez a szó odavitte őt Jézushoz. Akkor fogalmazódott meg benne: Uram, ha te gyilkosokért is imádkozol, ha te még gyilkosokon is könyörülsz, emlékezzél meg rólam is, ne hagyj elvesznem engem se.

 És Krisztus megragadta ezt az embert. Bár kezei oda voltak szegezve, megtartotta őt hatalmas kezével. Amikor az emberek mindent elvettek tőle, először szabadságát, azután ruháit, végül az életét is, Krisztus akkor ajándékozta meg a legnagyobbal, az örök üdvösséggel. Ezt az embert az emberi közösség kitaszitotta, de ime Jézus befogadta őt a szentek közösségébe, az üdvözült lelkeknek a társaságába.

Krisztus téged is meg akar ragadni, meg akar tartani. Neked is üdvösséget akar adni. És neked még van az életből is hátra. Azért, hogy megmutasd háládat ezért a nagy szabaditásárt. Ennek az embernek már nem adatott több idő, a szolgálatra már nem adatott több idő, de neked adatik még, nem tudod, hogy mennyi. De használd ki az ajándékba kapott időt, az imádkozásra, a hitvallásra, a bizonyságtevésre, mások Istenhez való vezetésére. Ez a gonosztevő és az ő példája maradjon meg a szivedben. Örökre.

                                                                                                     ÁMEN:

                                                                                                     Lőrincz István