A juh példázata

Tanulságos igék a példázatokról 27

Text.Az én juhaim hallgatnak az én hangomra, én ismerem őket, és ők követnek engem.”(Ján.1O,27)

            „Ti nem az én juhaim közül valók vagytok, mert az én juhaim hallgatnak az én hangomra”. Jézus itt egy határvonalat húz két embercsoport közé. Akik az ő juhai és akik nem azok. Mert az előbbiek hisznek benne, az utóbbiak nem. Az egyik ember hallgat Jézus szavára, a másik süket erre. Egyesek követik őt, mások meg elfordulnak tőle. Ez a választóvoanl végigfut az egész Biblián, mind az Ó, mind pedig az Újszövetségen. Ott van Kain és Ábel, mindkettőt egy anyaméh hordozta,  ott van Péter és Júdás, akik ugyanannak a Mesternek a tanítványai,  ott van a pünkösdi tömeg, akik közül háromezer hisz és megkeresztelkedik, a többi pedig csúfolódik: édes bortól részegedtek meg.       

            Isten számára ez az egyetlen határvonal fontos, ami a hit és hitetlenség között fut. Előtte csak kétféle ember létezik: azok, akik hallgatnak a Fia szavára és azok, akik nem hallgatnak arra. A többi választóvonalak, a faji, nemzeti, társadalmi és más határvonalak számára nem léteznek és nincs jelentőségük. Erre is igaz, amit Pál mond: Krisztusban nincs sem zsidó, sem görög, sem szolga, sem szabad, sem férfi, sem nő. Az ésaiási mondatot parafrazálva: a ti határvonalaitok nem az én határvonalaim. A gyülekezet az egyház, azért olyan csodálatos közösség, mert itt ezerféle választóvonal van közöttünk, hisz van öreg és fiatal, gazdag és szegény, fekete és fehér, és folytathatnám tovább, de egy dolog mégis egyesít minket és ez az, hogy hallgatunk a jó pásztor hangjára.

            Ezért minden ember számára a döntő kérdés: kihez tartozol, kié vagy, kinek a hangjára hallgatsz? Nincs rettenetesebb dolog, minthogy Jézus nekünk azt kell mondja: te nem az én juhaim közül való vagy!

            Ezek után feltevődik a kérdés: ha ennyire fontos, hogy Jézus juhai legyünk, hogyan lehetünk azzá? Milyen lépéseket kell ehhez tenni? Erre a kérdésre nem mi adjuk meg a választ, maga az Úr adja meg azt. Ez a különös válasz egyszerre nyugtalanító és bátorító. Bátorító, mert Jézus azt mondja: az én Atyám, aki ezeket a juhokat neki adta nagyobb mindenkinél, hogy ő imádkozik azokért, akiket az Atya neki adott. Jézus minden juhot, lelket akit az Atya neki adott egy nagy ajándékként kezel.

            A nyugtalanító az, hogy mi senkit se tudunk Jézus juhává tenni. Minden hívő szülő leghőbb vágya, hogy gyermeke is higgyen, üdvözüljön, de ő ezt nem tudja megtenni. Ez nem a mi hatalmunkban van. Ezt egyedül az Atya tudja megtenni, megadni, megcselekedni. Ez az Atya munkája. De azért mi is tehetünk valamit, imádkozhatunk, kopogtathatunk, az ajtót azonban valaki más nyitja ki, ő ad a kérőnek, ő nyit ajtót a zörgetőnek, ő adja meg a keresőnek a megtalálás örömét. Itt minden ajándék

            Aki pedig már odatartozik Jézus nyájához, nem mondhatja: én ezt megérdemeltem. Itt csak hála és magasztalás lehetséges. De az Atyának ez a kegyelmi választása nem marad titokban. Az Atya közli a  Fiúval, hogy ő valakit neki adott. De a megtalált lélek is tudhatja magáról, hogy ő Jézus tulajdona lett.

             Aki Jézus nyájához tartozik,  annak életében világos és félreérthetetlen  jelei lesznek ennek. Az első az, hogy az én juhim hallják az én szómat. Aki Jézus juhává lett, azt már érdekli, hogy mit mond Jézus, s az ilyen hetente nem csak egy óra, egy istentisztelet erejéig hallgat Jézus szavára, ő már nem bírja ki a hétköznapokat sem Jézus szava nélkül. Mert annak naponta szüksége van a Jézus szavára. Az ő nyájához tartozó juh már különbséget tud tenni a jó pásztor és az idegen hangja között és az idegen hangjára nem fog hallgatni.

            Aki pedig hallgatni kezd a jó pásztor hangjára, annak az életében ennek következményei is lesznek. Ebből döntések születnek, határozott igenek és nemek, az ilyen ember megtesz bizonyos dolgokat, más dolgokat pedig tudatosan elkerül. Aki hallgat, az követni kezdi Jézust, és megszületik életében az engedelmesség. Ha ez nem születik meg, ott nagy baj van.

            De hova követik a juhok a pásztort? A 23-ik zsoltárt idézhetjük: füves legelőkre és csendes vizekhez terelgeti a juhait. De átvezeti őket a halál árnyékának völgyén és az ellenség elé is viszi őket. De a jó pásztor oda is vezeti a juhait, ahol nem szeretnének lenni: a harcba. Hisz itt Jézus arról beszél, hogy az ő juhait senki ki nem ragadhatja Atyja kezéből. Ebben már eleve ott van az, hogy a farkas, a Sátán mindent el fog követni, hogy őket az Atya kezéből kiszakítsa.

            A jó pásztor nem ígéri azt, hogy földi életünk meg fog maradni, nem ígér gazdagságot, egy nyugalmas és kényelmes életet. Ennek épp az ellenkezője az igaz: harcot ígér, küzdelmet, nyomorúságot, önmegtagadást és keresztfelvételt. De egyet bizonyára ígér és ez az örök élet. Ezt senki sem veheti el az övéitől. Az ő gyermekeinek legnagyobb kincse: az örök élet bizonyossága.

            Persze az örök élet csak a Jézus juhainak jelent sokat. Akik nem tartoznak az ő nyájához, azokat ez nem is érdekli. Azok, ahogy egy hitetlen ember fogalmazott: a mennyet ő az angyaloknak hagyja. De akik az övéi, azok számára ez igenis nagyon sokat jelent, olyan sokat, hogy még a földi életüket is készek feláldozni érte. Mert itt van a bátorság gyökere. A keresztyén ember annyira bizonyos az örök élet valóságában, hogy ezért mindent oda tud adni, ahogy Pál fogalmaz: mindent kárnak és szemétnek ítélek.

            Ma azt látjuk, hogy az emberek olyan könnyen feladják a meggyőződésüket, érveiket, miért? Azért, mert nem gyökereztek örök értékbe, az örök életbe.

            Végül szenteljünk egy kis figyelmet azoknak is, akiről Jézus azt mondja, hogy ők nem az ő juhai. Ezek mind kegyes emberek, akik tulajdonképpen a kiválasztottak seregébe kellene tartozzanak, de ők ezt nem akarják. Jóllehet a Jézus nyájához való tartozás nem a mi érdemünk, nem a mi teljesítményünk, de ugyanakkor az is igaz, hogy ezt vissza lehet utasítani, el lehet veszíteni. János evangélista ezt a szakaszt azzal a megjegyzéssel kezdi: templomszentelés ünnepe volt és tél. Ezt az ünnepet Krisztus előtt 165-ben kezdték el ünnepelni, december 25-étől 8 napon át folyamatosan ünnepeltek. Ez az ünnep egy emlékezés volt a makkabeusok hősi korszakára, arra az időre amikor Antiokusz Epifánész Izrael népét leigázta, a templomot megszentségtelenítette és az Istenben való hitet ki akarta írtani. A makkabeusok jelszava az volt: tisztességgel élni, s ha ezt nem lehet  akkor inkább tisztességgel meghalni.

            Nos, ezen az ünnepen került sor erre a beszélgetésre a nép és az egyház vezetőivel. Fennkölt gondolatok, elszántság töltötte el ilyenkor az emberek szívét. Ebben a hangulatban szólt Jézus a nép vezetőihez. De ők nem hallják meg a hangját. Utal Jézus a maga cselekedeteire, de ezak a cselekedetek nem győzik meg őket, hogy ő lenne a Messiás. Ők nem olyan pásztort akarnak, aki életét adja a juhokért, hanem olyant, amilyenek a makkabeusok voltak, akik fegyverrel verték le az ellenséget.

            De ez ma is ma is így van. Ma más messiásokat várnak, politikusokat, tudósokat és közben Jézust elutasítják az emberek. Egy olyan Messiás, aki szenved és meghal nem kell. Köveket ragadnak, hogy megkövezzék, de elvonul, mert meg nem jött el az ő órája. De el fog jönni, mert a jó pásztor meg kell haljon az ő juhaiért. Az ő juhai ma is úgy harcolnak, mint a pásztoruk, aki győzött s így juhai is tudhatják, hogy ők is győzni fognak.

Javasolt cím: kire hallgatsz?             Lőrincz István