Ellentmondásos emberek 6

Márk

Text. Ap.csel.13,13,  15,37-39, Kol.4,1O, Filem.22-23,

2Tim.4,9-11

Ha kiejtjük a Márk nevet, azonnal az evangélium írójára gondolunk. És nem is igen jut más eszünkbe, mint hogy ő egy áldott könyvet hagyott maga után. Így meg is kérdezzük, hogy miért kerül ő ebbe a sorozatba? Hát azért, mert sok minden más is van róla megírva.  Nem csak annyit tudhatunk meg a Bibliából róla, hogy egy evangéliumot írt, hanem az is meg van írva róla, hogy az első térítői út elején cserben hagyta Pált és Barnabást. A görög szó, amit itt találunk sokkal erősebb, mint a magyar nyelvben, szökést, bukást jelent. A szökés nem kis bűn és még az a tény is súlyosbítja, hogy a Krisztus munkájából szökött meg. De ne szaladjunk előre, haladjunk csak szépen sorban az eseményekkel.

            Először szóljunk a nevéről. Őt eredetileg nem Márknak hívták, hanem Jánosnak ezt csak melléknévként kapta. Az Ap.csel.15,37-ben még csak egyszerűen János a neve, aztán később már egybeforrasztva találjuk a két nevet: János Márk. Tudjuk, hogy ő tulajdonképpen Barnabás unokaöccse volt, a gazdag jeruzsálemi nő, Mária fia, aki házát a gyülekezet rendelkezésére bocsátotta. Akkor is szó esik erről, amikor össze vannak gyűlve Péter szabadulásáért imádkozni. Sok mindent nem tudunk róla, csak érdekességképpen mondom el, hogy van olyan írásmagyarázó, aki őt a gazdag ifjúval azonosítja. Annyi biztos, hogy ő gazdag volt, hisz anyja egy jómódú asszony volt. Az sem valószínűtlen, hogy ő lévita származású volt, hisz unokabátyja Barnabás szintén ciprusi lévita volt. De ezt a feltételezést nem lehet igazolni. Papias egyházatya azt állítja, hogy Márk Jánost nem is látta és nem is hallotta.

            Egy másik titokzatos történetet is hozzá szoktak kötni, ami a Jézus elfogatásakor a Gecsemánéban történt. Ő lenne az, aki éjjel kiment pizsamában, vagyis csak egy szál ruha volt rajta, amit valaki megragadott s mivel az illető meztelenül elfutott a ruha a kezében maradt. Hogy ez Márk lett volna, ezt senki sem tudja sem bizonyítani, sem cáfolni. Marad hát az egyetlen bizonyos és tagadhatatlan történet, amiért ő az ellentmondásos emberek közé került.

            Az valószínű, hogy már korán, gyermekként kapcsolatba került az apostolokkal. Itt az anyja házában találkozott Péterrel, Pállal és Barnabással. E két utóbbi apostol egy adománnyal Antiókhiából Jeruzsálembe jöttek. Erről az Ap.csel. 11 tudósít. Aztán következik a Péterért mondott imádság és az ő csodálatos szabadulása. Amikor kopogtat az ajtón és senki se nyitja ki, lehet hogy ezen alkalmon Pál és Barnabás is részt vett és nagy hatást gyakorolt rá, az amit ott átélt. Lehet, hogy ott kapta az első indíttatást, hogy ő is elinduljon a szolgálat útján. Ma ezt úgy mondanánk: lelkipásztor akart lenni. Ő ezt valószínűleg elmondta Pálnak és Barnabásnak, hisz ők Jeruzsálemből úgy térnek vissza, hogy már magukkal hozzák Márkot. A kezdeményezés Márk részéről jött s Pál és Barnabás beleegyezik.

            Miután pár hónapot együtt tölt Pállal s Barnabással, eljön a döntés ideje. Az Ap.csel.13 elején szó van arról, hogy a gyülekezet öt vezetője egyfajta presbiteri gyűlést tart, amit imádság és bőjt előz meg. Ez volt az az alkalom, amikor a Szentlélek elválasztotta Pált és Barnabást a missziói munka elkezdésére és végzésére. Ezen a gyűlésen egészen bizonyosan szó esett róla is. Tisztséget nem kapott, de magukkal vitték segítőként. Ez egyfajta „ mindenest” jelentett, egy biztos: nagy lelkesedéssel indult erre az útra. Annál inkább, mert Ciprusba mentek, egy olyan helyre, ami neki ismerős volt.

            Bizonyára eleinte minden nagyon jól alakultak a dolgok. Márk nagyszerűen érezte magát e két ember társaságában. S ekkor eljön az a pillanat, mikor Ciprust el kell hagyni s el kell indulni Kisázsia irányába. A megszokott, ismert helyről  menni kell az idegenbe, s ez az a pillanat, amikor Márk meggondolja magát s megszökik. Ez teljesen váratlan volt, meglepte Pált és Barnabást ez a furcsa szökés. Lukács, aki volószínűleg jól tudta, hogy mi volt a távozás oka, nagyon diszkrét, nem akarta a nagy nyilvánosság elé tárni a dolgot. Csak annyit ír, hogy Páfoszt elhagyva Pergába mentek, Márk azonban elválván tőlük, visszament Jeruzsálembe. Ez Pál életének egyik legnagyobb csalódása volt. Ennél nagyobbat csak Démás okozhatott, akiről majd szintén fogunk beszélni ebben a sorozatban. Pál nagyon megbántódott és megkeseredett emiatt, s ezt joggal tette.

            Az, hogy mi lehetett az elválás oka, arról a Szentírás egy szót se szól. Csak annyit ír, hogy elvált tőlük és visszatért Jeruzsálembe, ahol anyja is lakott. Ez a tény talán segít, hogy okot találjunk cselekedetére. Márk ekkor még nagyon fiatal és nem egy erős jellem. Amíg még megszokott helyén volt, addig ment a dolog, de amikor már egy ismeretlen helyre kellett menni, az már sok volt neki. Egyszerre csak meglátta ennek az útnak a veszélyeit. Erkölcsi összeomlás, az anyja utáni vágy, ki tudja megmondani? Sajnos a fiatalokra nagyon jellemző, hogy valamit nagy lelkesedéssel elkezdenek, aztán jön a nagy csalódás. A tűz szalmalángnak bizonyul, hamar kialszik. Aki Jézust követni akarja, tisztában kell legyen azzal, hogy ez mit jelent. Jézus maga mondta: aki mindvégig állhatatos marad, az üdvözül.

            Vannak olyanok is, akik úgy gondolják, hogy egy teológiai vita lehetett közöttük a misszió stratégiájáról. Az világossá válik, hogy a vezetés Pál kezében volt, Barnabás a háttérben maradt. Pál úgy látta, hogy Ciprusból hamar távozni kell s egy nagyobb munkát kell a szárazföldön elkezdeni. Valószínű, hogy Pál egy adott ponton kijelentette, hogy most Ciprust el kell hagyni. Az is lehet, hogy Barnabás is más véleményen volt, de Pál nem engedett s ezt Márk, mint Barnabás unokaöccse rossz néven vette. Egy biztos, Márk távozik s a két apostolt elhagyja pont most, amikor legnagyobb szükség lett volna rá. Mert Ciprusban kevesebb volt a munka, s most a távolságok is nagyobbak, mint eddig. De Márk egyáltalán nem gondol erre, ő csak magára, a maga sérelmére gondol s egyedül visszatér Jeruzsálembe az anyja szoknyájához. De valószínű, hogy az anyjától nem dicséretet, hanem szidást kapott a tettéért. El tudjuk képzelni, hogy Márk lelke nem volt nyugodt Jeruzsálemben. Felébred a lelkiismerete és rájön, hogy nem jól cselekedett. Bántja, hogy társait magukra hagyta, hogy gyenge volt és engedett a távozás kísértésének. Ezzel akadályozta a misszió munkáját s a Szentlelket is megszomorította. Tudta azt is, hogy ezzel szégyent hozott magára Jézus Krisztusra. Ezért nem sok ideig marad Jeruzsálemben és nemsokára újra Antiókhiában találkozunk vele.

            Aztán jött a még szomorúbb esemény, amikor a második térítői út előtt Pál elválik Barnabástól, pont az ő személye és viselkedése miatt. Ez volt az első nagy szakadás a keresztyén egyházban s ami nagyon szomorú, hogy nem egy teológiai kérdésben való különbség, vagyis nem üdvösség kérdése miatt, hanem egy ilyen nagyon is emberi dolog miatt történt ez a szomorú elválás. És ez az emberi dolog egy személy volt: Márk. Először Márk vált el tőlük, majd Pál válik el Barnabástól Márk miatt.

            Pál ebben a vitában egy radikális véleményt képviselt. Ő azt mondta, hogy egy ilyen embert nem visz magával, hisz az eddigi magatartása alapján nem alkalmas a szolgálatra. Pál számára világos a kérdés: azt nem viszi magával, aki megbízhatatlannak bizonyult az első út alkalmával.

            Márk számára ez egy keserű pasztilla volt, Pál alkalmatlannak nyilvánította és eltiltotta a szolgálattól. Barnabás ezzel szemben más véleményen volt. Vajon azért, mert rokona volt, vagy Barnabás nem volt olyan kemény és következetes vagy könnyebben meg tudott bocsátani? Az biztos, hogy megkeseredés következik, valószínű az is, hogy kemény szavak hangzanak el. Ami pedig a legszomorúbb, hogy a két nagy apostol, Pál és Barnabás nem tudtak ebben a dologban megegyezni. A két álláspont kibékíthetetlen maradt s még egyszer hangsúlyozom, hogy a legszomorúbb, hogy nem tanításbeli, teológiai kérdésről volt szó, hanem egy személyről, arról hogy Márk alkalmas-e a misszüó végzésére?  Ez kétségtelenül a Sátán munkája volt. Hogyan lehetséges az, hogy Pál és Barnabás köszönés nélkül elválnak egymástól? Hát nem kacag ilyenkor a Sátán a markába,amikor Isten gyermekei veszekednek, megkeserednek, és mindennek az oka Márk, a szökevény!

            De hála Istennek a Sátánnak ez a győzelme nem végleges. Az első csoda, hogy Isten még a gyermekei hibájáiból, bűneiből is jót tud kihozni. Hisz a válás eredménye az lesz, hogy egy csapat helyett kettő indul misszióba. Pál Silást veszi maga mellé, Barnabás pedig Márkkal indul útnak. Ez nem menti Pál és Barnabás bűnét, de azt mutatja, hogy Isten munkája szolgái gyarlósága ellenére tovább halad.

            A második dolog, hogy  a két apostol szembenállása sem maradt meg életük végéig. Eljött az idő,amikor újra baráti jobbot nyújtanak egymásnak és Pál is rehabilitálta Márkot. Ezt így is vártuk volna el, hisz ők Isten gyermekei. A szeretet nem rójja fel a gonoszt.

            Pál tehát nem volt hajlandó a második térítői útra magával vinni Márkot. Azt mondta, hogy akiben egyszer csalódni kellett, azt nem viheti magával a misszióba. Barnabás ellen nem volt semmi kifogása, de mivel Barnabás Márkot mindenképpen magával akarta vinni, így elváltak útjaik. Sajnos nem jóbarátként váltak el, hanem veszekedve és megkeseredve.

            Márk azonban nem maradt ”munkanélküli”, hisz Barnabás magával vitte, ez már egyfajta megtérést mutat a Márk életében. Egy biztos, Márk is rengeteget szenvedett amiatt, ami vele történt és magának is nehezen tudott megbocsátani. Mit nem adott volna, hogy ezt meg nem történtté tegye. De a missziótól nem szakadt el, ez szívügye maradt. A régi szökést pedig könnyek között vallotta és bánta meg az Úr előtt, és bocsánatért könyörgött s azért, hogy az Úr adjon új lehetőséget a szolgálatra. Ezt ő meg is kapta. Ha már Pál nem is vitte magával, Barnabás magához fogadta s ketten mentek el a misszió munkáját végezni.

            Hogy ez miként zajlott le, erről nem tudósít a Szentírás. Érdekes, hogy egy híres lelkipásztor, aki Pál apostolról könyvet írt , azt állítja, hogy ebben a vitában Pálnak volt igaza, mivel Barnabásról innen kezdve hallgat a Szentírás, Pál útja azonban részletesen le van írva. Az is igaz, hogy kibékülésről nem tudósít a Szentírás. De később Pál említi leveleiben a Márk nevét és ezt már nem keserűséggel, hanem örömmel teszi. Három helyen is említi Márkot, a Kol.4,1O. „Köszönt titeket Aristárkhus és Márk, Barnabás unokaöccse, aki felől utasításokat kaptatok: ha pedig megérkezik hozzátok őt szívesen”. Eszerint Márk Pál baráti és munkatársi köréhez tartozott. Valószínű, hogy a kolossébeliek még előítélettel voltak iránta, azért írja, hogy fogadják őt szeretettel.

            Másodszor a Filemonhoz írt levélben találkozunk a levélben. Ezt a levelet Onizimuszért írja, aki szintén szökevény volt. Ő visszafogadta Márkot, a szökevényt, Filemon pedig miért ne fogadná vissza Onézimuszt, a szintén szökevényt? Itt Pál kifejezetten a munkatársának nevezi Márkot. Arról a Márkról írja, hogy munkatársa, akiről évtizedekkel azelőtt azt mondta: vele nem vagyok hajlandó együtt dolgozni.

            A harmadik alkalom, amikor találkozunk vele a 2Tim.4,9-11. Itt azt írja Pál Timótheusnak, hogy Márkot vegye maga mellé, hozza el magával, mert jó hasznát tudja venni a szolgálatban. Ezt akkor írja, amikor halála órája már közel van. Sok csalódáson ment már át. Mindnyájan elhagytak, írja de ne számíttassék be nekik. De azok között, akik mindvégig kitartottak, ott van Márk is és Pál kéri Timótheust, hogy hozza magával. Halála előtt senkit se kíván annyira látni, mint Márkot, mert ő hasznos a szolgálatra. Először haszontalan volt, de most nagyon hasznos. Ez a megtérés dicsősége és ez nagyon örvendetes. Ezért nincs is szükség Márk bűnbánatának, megtérésének történetére, se arra, hogy a megbékülésükről olvassunk, mert ezek alapján ehhez nem fér kétség. Márk életének további részében már nem volt ellentmondásos ember, hanem nagyon alkalmas volt a szolgálatra.

Démás

Text. Filemon 23-24, Kol.4,14, 2Tim.4,1O

           

       Démásról mindnyájan hallottunk. Nagyon sokat nem tudunk róla, jóval kevesebbet mint például Márkról. Annyit tudunk, hogy Pál munkatársa volt, méghozzá elég fontos munkatársa. Pálnak az idő folyamán egyre több munkatársa lett, hisz ő mindenütt keresett és talált is társakat. Sokaknak a nevükön kivül semmit se ismerünk az életéből, de ők mégis fontos emberek voltak az első században, akik az Isten országa építésében egy adott helyen és időben döntő szerepet  vállaltak. Egy ilyen munkatárs volt Démás is.

            Pál a Timótheushoz írt második levelében említi őt utoljára, de nem először. Az utolsó említés nem válik Démás dicsőségére, hisz Pál azt írja: Démás engem elhagyott. Az eredeti szöveget így lehetne pontosabban fordítani: cserben hagyott. De az ok még szomorúbb: a jelenvaló világhoz ragaszkodott.

            De egyelőre ezzel még nem foglalkozunk, még ítéletet sem mondunk felette. Úgy tűnik, hogy Pál ezt nem keserűséggel írja, hanem inkább mély fájdalommal. Hogy Démás ezt megtette, az nagy szomorúságot okoz neki. Pál itt egy rejtély előtt áll. Egyszerűen nem érti, hogy ez miként történhetettt meg. Ő ezt Démásról soha nem tudta volna feltételezni. Ő felőle nagy reményeket ápolt, s most ez nagyon meglepte és megrázta.

            Mert Démás eddig nem ezt mutatta. Vannak olyanok, akik mindig ott állnak a szélen, akikről minden percben lehet várni, hogy elmenjenek. De Démás nem ilyen volt. Ő eddig egy nagyon megbízható munkatársa volt Pálnak. Minden valószínűség szerint Tehesszalonikában született. Ott juthatott hitre a Pál igehirdetésére. De ő nem maradt csak a megtérésnél, ő tanuja, bizonyságtevője lett Krisztusnak és minden erejét és tehetségét az evangélium hirdetésének a szolgálatába állította. A Filemonhoz írt levélben mint munkatárs szerepel. Márk, Aristarkhus és Lukács mellett. Kol.4,14-ben is Lukáccsal együtt szerepel a neve s ez azt is jelenti, hogy ő a kolosséi gyülekezet számára sem volt ismeretlen. Mindkét levelét Rómából írta Pál, amikor itt börtönben volt. Démás tehát nem csak szülővárosát és mindenét elhagyta a szolgálatért, nem riadt vissza attól sem, hogy a börtönben is együtt legyen szeretett munkatársával.

            Tudjuk, hogy az első római fogsága Pálnak még nem volt olyan veszélyes. Ez csak egyfajta háziőrizet volt. Pálnak elég nagy szabadsága volt és a vele való kapcsolat-tartás még nem jelentett különösebb veszélyt. Ebből még meg is szabadult. De a második már sokkal veszélyesebb volt, akkor már Néró volt a császár s Pál tudta hogy ebből valószínűleg már nem is fog szabadulni. Aki itt is mert vele kapcsolatot tartani, az maga is vértanúságát kockáztatta. És Démás itt van vele. Nem félt Pál apostolt ide is követni.

            De ekkor derült égből villámcsapásként jött az elképzelhetetlen, amit senki se gondolt, a legkevésbé Pál, az megtörtént „Démás engem elhagyott a jelenvaló világhoz ragaszkodván” Démás kapitulált. A hír futótűzként terjedt, szájról szájra szállt a döbbenetes hír: Démás megszökött. Hátat fordított Pálnak, a hitnek, egyháznak.

            Pál azt a rettenetes hírt közli Timótheussal a levele végén, ahol is sok személyes dolgot említ. Először a lényeges, egyházi, apostoli dolgokról ír, majd pedig rátér a kevésbé fontos dolgokra. De nyilván, hogy ezeknek a személyes dolgoknak szoros köze van az egyházi élethez, még akkor is, ha a téli kabátjáról, vagy a tekercsekről van szó, hisz ezek is mind az Isten országának a szolgálatában állnak. Így a Démásról szóló híradást se lehet csupán személyes dolognak tartani. Ebben a híradásban nem csak Pál, mint apostol szólal meg, hanem Pál, mint ember is.

            A Démás távozásáról szóló híradás után rögtön jön a felszólítás: igyekezz hozzám jönni hamar. Nyilván Pál nagyon egyedül érzi magát. Ezek a szavak az ember Pál szívébe adnak betekintést. Ő a nagy apostol, a hithős, de ugyanakkor ember is, akinek érzései vannak s így nagyon közel áll hozzánk. Kéri Timótheust, hogy jöjjön hamar, mert késő lehet. Gyere gyorsan mert olyan egyedül vagyok. Itt Pál, mint elhagyott ember panaszkodik, de térjünk vissza Démáshoz. Ez az egész olyan reménytelen. Láttuk tehát, hogy Démás megtért, elfogadta az evangéliumot. Mindent rátett arrra, hogy Pállal együtt Isten igéjét hirdesse. Követte Pált az oroszlán barlangjáig, Rómáig. De ekkor túl forró lett a talaj a lába alatt. Egy adott ponton visszahőkölt. Az, hogy Krisztusért szenvedjen s érte még a halált is vállalja, túl nehéz lett számára. Elhagyta Néró véres városát, hogy szülővárosában találjon megnyugvást és menedéket.. Rómában keresztyénnek lenni túl veszélyes dolog, Thesszalonikában pedig nincs akkora veszély.

            Látjuk itt, hogy nem a hitre jutás a legnagyobb dolog, hanem a hitben való kitartás, megmaradás. Démásnál azonnal a köves talajba esett magra gondolhatunk. Ami hamar kikelt, de a Nap fénye megfojtotta, a világ megfojtotta, nem volt mélyen a gyökere. Az a tény, hogy Thesszalonikába ment, még nem lett volna olyan rossz dolog, még az sem, hogy visszatért a világba, arra is lehet gondolni, hogy üzleti dolgait ment rendezni Thesszalonikába. Hisz mi mindnyájan ebben a jelenvaló világban élünk s itt dolgaink vannak. Elvégre Thesszalonikában épp olyan jó keresztyén lehet, mint Rómában. De nem erről van szó.

            Neki nem is kellett volna Pállal menni, hisz erre senki sem kötelezte. Nem mindenki ment Pállal, aki hitre jutott. A legtöbben szülőhelyükön maradtak. Még az sem, hogy visszament, hisz Kreszcens elment Galáciába, Titusz Dalmáciába, Tikhikusz Efézusba és ezekről Pál semmit rosszat nem mond.

            Miért fáj neki annyira épp Démás elmenetele? Azért, mert ennek egy más oka van. Sokszor nem önmagában a cselekedet a rossz, hanem az, hogy mi annak az oka. Az ok pedig az, hogy Démás a jelenvaló világhoz ragaszkodott, azt szerette meg, ahogy ezt még pontosabban lehetne fordítani. Ahogy itt nevén nevezi a gyermeket: a bűnt.

            Az írásmagyarázók próbálják mentegetni Démást, még Kálvin is azt mondja, hogy nem az Urat hagyta el, hanem csak Pált és hogy csak azért ment el, mert  Rómaában való maradás túl veszélyes lett volna számára. Egy nagy holland írásmagyarázó is azt írja, hogy ne gondoljunk a legrossszbbra. Nem kell azt feltételezni, hogy Démás megtagadta az Urat.

            Nos, hát mi is legyün jó reménységgel Démás felől. Ezért is ellentmondásos ember ő. De ez a mondat mégis szomorú. Ahogy ezt halljuk, hogy a jelenvaló világot szerette, ragaszkodott hozzá, azonnal eszünkbe jut János apostol szava:” ne szeressétek a világot, se azokat, amik a világban vannak, mert aki a világot szereti, nincs meg abban az Atya szeretete”

            Azt sem tudom elképzelni, hogy Démás egyáltalán elköszönt volna Páltól, s azt mondta: kedves Pál, én most elhagylak, mert e jelenvaló világhoz ragszkodom. Démás az örökkévaló világtól elfordult és e jelenvaló, ideigvaló világhoz fordult oda.

            Persze, ne ítélkezzünk, hanem inkább helyezzük bele magunkat az ő helyzetébe. Ő elhagyta szülővárosát és idejött Rómába, ahol a halál leselkedik rá. Elvégre nem lehet mindenki hős. Ne dobjunk követ Démásra, hogy nem tudott hőssé lenni. Ez csak a kivételesek kiváltsága. Kérdezzük meg magunktól, mi vajon hasonló halyzetben ki tudtunk volna tartani? Azt se kell gondolnunk, hogy Démás cégéres bűnökbe esett, miután otthagyta Pált. Erről semmit sem tudunk. Csak azt tudjuk, hogy a jelenvaló világhoz ragaszkodott s a jelenvaló világnak két oldala van. Egy világos és egy sötét oldala. Van egy züllött világ, de van egy művelt világ is.

            A világot szeretők két csoportra oszlanak. Vannak gyalázatos, perverz emberek és vannak tiszteletre méltó, becsületes emberek. Tudjuk azt, hogy a hagyomány kétféle legendát tud Démásról. Az egyik szerint Démásnál minden rendbe jött. De van egy másik legenda is, miszerint Démás teljességgeél megkeményedett és egy pogány istenség szolgálatába állott és Krisztusnak ádáz ellensége lett. Mi ezt nem tudhatjuk, csak Isten tudja, hogy mi lett vele.

            De lássuk meg, hogy mekkora különbség van Pál és Démás között. Mint munkatársak együtt futják a küzdőtért. Pál megharcolja a hitnek szép harcát, Démás feladja és a világot választja. Pál végig megfutja a pályát, Démás a felénél megáll. Pál tudja, hogy megkapja az eljövendő világban az igazság koronáját, Démás ebben a jelenvaló világban keresi boldogságát. A kérdés az, hogy nem vagyok-e Démás? Olyan rendes, tiszteletre méltó, aki nem szakítok Istennel, egyházzal s mégis a jelenvaló világhoz ragaszkodom. A mi szívünkben  szörnyű mélységek vannak, mert íme még Pál munkatársának lenni se garancia az üdvösségre.

            Valószínű, hogy Pál ezt figyelmeztető példaként mondja el Timótheusnak, s úgy gondolja, hogy erre Timótheusnak szüksége van, annak ellenére, hogy gyermekkorától ismerte az Írásokat.

            Ha Démást csak a Filemon és Kolossé levélből ismernénk, a hit hősei közé sorolnánk. De itt van az a szomorú megjegyzés: elhagyott, a jelenvaló világhoz ragaszkodott. Akárhogyan is legyen ez a szomorú, hogy Démás ezt tette ő ezzel vétkezett Pál ellen. S ami a legrettenetesebb, az Úr ellen is. Megszomorította Isten Szentlelkét és mi is megszomorodunk kétezer év távlatából is, hogy ez vele megtörténhetett. Az ő elmenetele egy súlyos veszteség volt az Isten országa számára. De ne felejtsük el, hogy ennek a történetnek van egy másik oldala is.

            Veszteségről beszéltem, de van ebben nyereség is. És ez az, hogy az egyház megszabadult egy olyan embertől, aki nem volt szívvel-lélekkel az Úré. A testben lehet egy rossszindulatú daganat is, azt el kell távolítani s a sebész, bár neki vágni kell, de ezzel mégsem a halált , hanem az életet szogálja. Az szomorú volt, hogy egy lélek elveszett, de az mégis jó dolog volt az egész test számára. Ha benn marad, ezzel a magatartásával nagy kárt okozott volna a gyülekezetben, gondoljunk csak Anániás és Szafira esetére. Mi lett volna, ha a két képmutató ott marad az első gyülekezetben? Megrontották volna az  egész gyülekezetet. Ezért az Úr kivágta őket. Itt végül is Krisztus van munkában, aki megtisztítja az ő gyülekezetét.

            De van még egy másik dolog is, amire Démással kapcsolatban figyelni kell. Itt is nagyon fontos, hogy a Szentírást a maga összefüggéseiben olvassuk. A Démás elmenetele két másik embernek az elmenetelével együtt van említve. Kreszcens és Titusz. Szinte egyszerre ment el ez a három férfi Rómából. Az okok és célok persze egészen mások voltak. Démás szökevényként ment el, a másik kettő egy-egy új munkaterületre indult.

            Pál is csak egy ember volt, mindenhova nem tudott eljutni. Ő jól tudta, hogy ezekre a helykre ő már sohasem fog eljutni, de vannak alkalmas munkatársai, akik ezeken a helyeken is el fogják végezni az evangélium hirdetésének a munkáját. Kreszcensz és Titusz indulnak az új területekre. Neki személyesen jobb lett volna, ha mellette maradnak, de ő nem gondolhatott magára, arra, hogy mi neki a jó, hanem egyedül Krisztus missziói parancsára: tegyetek tanítványokká minden népeket. Így Pál börtöncellája egy missziói központ lett, ahonnan a munkások indultak. Itt volt egy szomorú esemény, amikor az ördög a markába kacagott, hogy Démás elment, de most a másik két apostol útnak indulnak és most Isten és az ő angyalai kacagnak a mennyben.

            Igen a Sátánnak is megvannak a maga támadásai, győzelmei. S ez Pált életének ebben az utolsó szakaszában nagy szomorúsággal tölti el. Sok fájdalom, csalódás érte már eddig is, s most még ráadásul jött ez az utolsó, talán a legfájdalmasabb. De Isten nem akarja, hogy ezzel a fájdalommal búcsúzzon el ettől az élettől. Mint anya vigasztalja a fiát, úgy vigasztalja meg az Úr Pált most azzal, hogy a másik két munkatársa vállalta a munka minden veszélyét. Mintha azt mondaná az Úr: bármennyire is szomorú dolgok történnek az egyházban, az Isten munkája megy tovább. Ez most nagy veszteség volt, de ne féljünk: Krisztus a győztes.

Diotrefész Text. 3Ján.9-1O

            Nem tartozik a Biblia ismert szereplői közé, de a neve még is ott van a Szentírásban. A Bibliát ismerő emberek azonnal tudják, hogy a János apostol harmadik levelében van szó róla. Ez egy nagyon rövid levél, amit az apostol Gájusznak írt, akiről szintén nem sokat tudunk, de akire még vissza fogunk térni. Ebben a levélben van tehát szó a Biblia utolsó ellentmondásos emberéről, Diotrefészről.

            Ki volt ő? Egy holland bibliai lexikon azt írja róla, hogy egy keresztyénietlen keresztyén ő. Ezt sajnos sok más keresztyénről is el lehet mondani. És bizonyos értelemben ez mindnyájunkra igaz. Ha ezt mi szégyeljük is,   sokszor a mi életfolytatásunk  rossz reklám a keresztyénség számára. De ez még nem jelenti azt, hogy nem hordhatjuk a keresztyén nevet. Így van ez Diotrefésznél is. Az ő keresztyénsége után egy nagy kérdőjelet lehet tenni. Hisz a viselkedése inkább antikrisztusi, mint krisztusi.

            Pedig nevének gyönyörű jelentése van: Isten gyermeke. Ő a keresztyén gyülekezetnek tagja volt, sőt még több is, egy presbiter volt ő, és nem is akármilyen presbiter. A gyülekezetében híres ember volt, nagy tekintélye volt és nagy hatást gyakorolt a gyülekezetre. Úgy tűnik, hogy Gájusz is nagyra becsülte őt, János apostol attól félt, hogy teljesen a befolyása alá kerül és ezért figyelmeztette őt. Két súlyos bűne volt, a szeretetlenség és a hiúság, saját dicsőségének keresése. Ennek ellenére presbiter volt, szép szavakat tudott mondani és jól meg tudta játszani a hívő keresztyént.

            De haladjunk csak szép sorjában a dolgokkal. A nevét tehát, úgy ahogy már mondtam a János apostol harmadik levelében találjuk, amit az apostol egy Gájusz nevű embernek írt. János úgy nevezi meg magát, mint az „Öreg”. János apostol hajlott kora miatt az egész keresztyénségben úgy volt ismeretes, mint a „Nagy Öreg”. Ebben egy jó adag szeretet és népszerűség volt. Ha János apostol jött prédikálni, mindenki örömmel újságolta: jön hozzánk az „Öreg.”  János pedig nem tiltakozik eme megjelölés ellen, nem tartja bántónak, sértőnek. Sőt, ezt át is veszi, mint egyfajta becenevet és a levelében magát is így nevezi.

            Gájuszról nem tudunk sokat,  de épp eleget ahhoz, hogy megkedveljük, hogy szimpatikus legyen számunkra. Neki nem volt tisztsége, nem volt presbiter, de még diakónus sem, hanem ahogy mondani szoktuk, egy egyszerű, fapados egyháztag. De a szíve dobogott az Úr ügyéért. Mindenekelőtt a szeretet jellemezte, hisz házának ajtaját megnyitotta azok előtt, akik az Úrért küldettek ki , az ú.n. vándorprédikátorok előtt. Valószínű, hogy anyagilag is tehetős ember volt, de nagy volt benne a szeretet is. János tudja, hogy a lelke nagyon jól van, s ezt kívánja teste számára is. Nagyon sok embernél ez pont fordítva van. A testük jól van, de a lelkükkel baj van. Mikozben anyagilag, egészségileg, a karrier-építés szempontjából nagyon jól vannak, a lelkük egyre szegényebb, nyomorultabb. Honnan tudja, hogy Gájusznak jól van a lelke? Mély lelki beszélgetéseket folytatott vele? Kitárta Gájusz János előtt a lelkét és elmondta megtérésének történetét?

            Nem, nem innen tudja. Ő ezt a vándorprédikátoroktól tudja: „örültem, amikor testvérek jöttek és bizonyságot tettek, hogy te az igazságban jársz.” Ez nem abban mutatkozott meg, hogy kisújjában lett volna a dogmatika, hanem abban, ahogyan befogadta és szerette a testvéreket. Ő nem csak vollotta az igét, hanem járt is abban. Ez a Gájusz tudta és gyakorolta a Pál intését:” az igazságot követvén szeretetben”. Azt is tudta, hogy a hit cselekedetek nélkül halott.

            De most nem Gájusról beszélünk, hanem Diotrefészről. De fontos volt, hogy ezt a kitérőt is megtegyük. Olyan szép vonásai vannak Gájusznak, hogy nem szabad erről nem szólni és ennek a hátteréből világítjuk meg Diotrefész életét is. Ebből a világos háttérből tetszik ki az a sötét kép, amit erről az emberről fest meg János apostol. Gájusz nem volt presbiter, de mégis szeretett, Diotrefész ellenben presbiter volt és mégsem szeretett. Lássuk közelebből a róla festett képet.

            Először is különös az, hogy János apostol most nem egy gyülekezethez, hanem egy egy egyszerű egyháztagnak ír. Ez kivétel, ilyet csak Pál tesz, amikor Filemonnak ír levelet. Mi sokkal inkább azt vártuk volna, hogy ha már írt, akkor a presbitériumnak címezze a levelét. A megdicsőült Jézus a Jelenések könyvében mindig a gyülekezet vezetőjének ír. János írt is egy levelet és ezt Diotrefésznek címezte, de ő ezt nem fogadta el. Minden valószínűség szerint ez a Diotrefész ezt a levelet egyszerűen széttépte és eldobta. Ő egyszerűen mellőzte az apostoli írást. Így próbálta a János apostoli tekintélyét is aláásni, megkérdőjelezni. Azért ír most Gájusznak, mert a Diotrefészen keresztül a gyülekezetnek címzett levél nem jutott el a gyülekezethez.

            Most János kénytelen Gájusznak írni, s teszi ezt szinte titkon, a megszokott renden kívül. Ez az Újszövetség egyetlen „illegális” levele. Vannak olyan idők, amikor ilyen utakon kell járni.

            Az a tény, hogy János Gájusznak egy ilyen levelet kell írjon , eleve rossz fényt vet Diotrefészre. Ez az ember tisztségbeli pozicióját használja fel arra, hogy az igét kiiktassa a gyülekezet és a saját maga életéből. Most János úgymond a háta mögött, egy egyszerű gyülekezeti tagon keresztül próbál ebben a helyzetben segíteni.

            Gájusz és Diotrefész ugyanabban a városban laktak. Úgy tűnik, hogy Gájusz nincs tisztában azzal, hogy Diotrefész milyen veszélyes ember. Talán mély tisztelettel veszi körül őt. De most János el kell szomorítsa, és el kell mondja, hogy mi a valóságos helyzet Diotrefész körül. Ezzel a levéllel János a gyülekezet szemét is fel akarja nyitni, hogy lássák meg, hogy ki is ez az ember valójában, akit eddig ők teljes bizalmukban és tiszteletükben részeltettek. János azt mondja, hogy ő ezeket, ha majd eljön a gyüelekezetbe, a Diotrefész szemébe fogja mondani.

            Diotrefész jól és szépen tudott beszélni, de a magatartása nem ezt mutatta, és János most ezt le akarja leplezni. A bűnlajstromában sok minden van. „Gonosz szavakkal áskálódik ellenünk, nem fogadja be a testvéreket, azokat, akik ezt megtennék, még azokat is megakadályozza ebben és kiveti őket a gyülekezetből”. De a legnagyobb bűne az, hogy első akar lenni. Diotrefész egy hatalomra és elsőségre vágyó ember volt. Ő nem tűrt meg senkit maga mellett, minden gyeplőt a maga kezében akart tartani.

            Egy szót se olvasunk arról, hogy a tanításával baj lett volna, sem azt, hogy valamilyen tévtanítást terjesztett volna. Sok más emberrel voltak ilyen bajok ebben a korban és az apostoli levelekben erről sok szó esik. De itt erről szó sincs. Diotrefész, mint tanító kifogástalan volt, a dogmatikájával nem volt semmi baj. Ő jól meg tudta mondani egy igehirdetésről, hogy abban minden rendben volt-e, jól meg tudta kritizálni az igehirdetőket. Ennek a presbiternek a hitvallásosságával, biblikusságával minden rendben volt.

            A baj mással volt, nem a tanításában, hanem az életében volt keresztyénietlen. Ő mindig mindenben első akart lenni, ez volt a fő bűne. Szinte nincs is veszedelmesebb bűn az egyházban, mint épp az, hogy valaki első akar lenni. A büszkeség, a gőg az első bűn, ami ebbe a világba belépett és ez teljességgel ellene van annak, amit Krisztus tanított. Szinte semmi sem szomorította meg annyira Jézust, mint amikor a tanítványok arról vitatkoztak, hogy ki közöttük az első.

            Jézus a lábmosásban egy óriási leckét adott a tanítványoknak. Ebben mondta el azt a hatalmas igét: az a legnagyobb, az az első, aki a legkisebb, a legutolsó tud és akar lenni. A keresztyén ember nem uralkodni, hanem szolgálni akar. Azt, hogy Diotrefész első akart lenni, ő természetesen nem ismerte fel és el. Ebben a bűnben épp az a legveszedelmesebb, hogy a legnehezebben lehet meglátni és belátni. Ezt a bűnt lehet a legjobban leplezni, álcázni.

            Diotrefész, ahelyett hogy megalázta volna magát, bevallotta volna a bűnét, még támadásba is lendült. Nem magát hibáztatta, hanem másokat. Azt mondja, hogy János apostol az, aki uralkodni akar, aki visszaél hatalmával.

            Nem kicsi kellett legyen ez a vádaskodás, hogy az alázatáról és szeretetéről ismert János tollat ragadjon és levelet írjon. Egy csekélység miatt nem tette volna ezt meg. Próbáljuk meg elképzelni, hogy miként történhetett meg mindez. Valószínű, hogy Diotrefész ilyeneket mondhatott a gyülekezetnek: ti ne hallgassatok egy ilyen személyre, ti próbáljatok önállóak lenni, álljatok meg a saját lábatokon, ne támaszkodjatok az „Öregre.! De Diotrefész még ennél is tovább ment egy lépéssel. Úgy tűnik, hogy erős hatalmi poziciója volt a gyülekezetben, és azokat, akik nem értettek vele egyet, egyszerűen száműzte, kirekesztette a gyülekezetből és megtagadta tőlük azt, hogy a gyülekezet életében részt vegyenek.

            János ezt nem tűrhette tovább, azért ragad tollat és ír  egy magán-levelet Gájusznak. A gyülekezetnek írt levele nem érkezett meg, mivel Diotrefész azt eltűntette. Most Gájusz kell a gyülekezet nevében cselekedjen, hogy ez a tarthatatlan helyzet megváltozzon. Mert itt nem egy akaratlan, egy véletlen vagy egy egyszerű bűnről van szó, hanem egy tudatos, rendszeres és állandósult bűnről. Sajnos Diotrefészről még azt se lehet elmondani, amit Jézus mond az őt megfeszítőkről:  ”nem tudják, hogy mit cselekszenek.”

            Sajnos nem tudjuk, hogy Diotrefész megtért-e ebből a súlyos vétkéből, keresztyénietlen magatartásából, megbánta-e a bűnét és megváltozott-e gyökeresen az élete? Azt remélhetjük, hogy János beváltotta ígéretét, eljött a gyülekezetbe és négyszemközti beszélgetést folytatott vele. Ő el fog jönni és személyesen fog beszélni vele, erről ír Gájusznak és nem kételkedhetünk abban, hogy ő ezt meg is tette. János apostolnak egyáltalán nem az volt a célja, hogy kipellengérezze, megszégyenítse. Az ő szent célja az volt, hogy belássa bűnét, megtérjen és a továbbiakban egy áldott eszköz lehessen az Isten kezében a gyülekezet és Isten országa építésében. Higgyük azt, hogy János lelkigondozói beszélgetése nem volt hiábavaló, hogy Isten Szentlelke el tudta végezni a maga áldott munkáját ebben az emberben.

            Nem szabad kételkednünk abban, hogy az a Krisztus, aki a damaszkuszi úton egyetlen pillanatban átváltoztatta az üldöző, dühtől lihegő Saulust is, őt azzá az alázatos emberré tette, aki ki tudta mondani, hogy: a bűnösök között első , az apostolok között az utolsó vagyok, hogy ez a Krisztus Diotrefészt is le tudta győzni, meg tudta változtatni.

            Reménykedjünk abban, hogy Diotrefész megtanulta a Krisztus iskolájában a legnagyobb leckét: aki közöttetek nagy akar lenni, az szolgáljon. Reménykedjünk abban. Hogy ennek a presbiter-testvérnek az életében, még minden rendbe jött. Az is lehet, hogy meglátta bűnét, legalábbis egy időre lemondott presbiteri tisztségéről és el tudta fogadni azt, hogy ő is csak egy egyszerű egyháztag legyen.

            Persze, mindezt nem tudjuk., sajnos a Szentírás nem tudósít e dolog felől. A Diotrefész további sorsa nem ismeretes számunkra. Ezért is ellentmondásos ember ő. De a példája legyen figyelmeztetés minden lelkipásztor és presbiter, minden tisztséget viselő ember számára. De egyáltalán minden kereszytén ember számára intő példa ő. Az ő példáját ne kövessük, sokkal inkább azt lássuk meg, hogy így nem szabad cselekedni. Maradjunk alázatban, mert aki magát megalázza, az felmagasztaltatik.

           

Ezen igehirdetési sorozatot H.Veldkamp :Dubieuze posten című könyvének felhasználásával írtam.

                                                                        Lőrincz István