Ellentmondásos emberek 4

A Szentírás ellentmondásáos emberei 4

Joás Text.2 Kir.11,1- 2,2

            Joás egy csodagyerek volt. Már életének kezdete nagyon kalandos volt. Még egy éves se volt és már rejtőzködnie kellett. Születése idején a pokol erői tomboltak Júdában. Rettenetes terror volt, a trónon az istentelen Jézabel leánya, Athália ült. Az ő egyetlen gondja az volt, hogy a pogányságot és a saját pozicióját megerősítse az országban. Hat évig tartó uralma alatt hullott a könny és a vér, valóságos hiénaként uralkodott. Nem riadt vissza attól sem, hogy saját családjának a tagjait megölesse, vagyis a Dávid utódait, akikről úgy gondolta, hogy veszélyt jelentenek, ezek mind a halál-listára kerültek. Már nem sok ilyen volt, hisz Jéhu negyvenkettőt öletett meg már közülük. Már csak páran maradtak s ezek közül egy volt Joás. Ezért Athália ugyanolyan gyermekgyilkossági akcióba kezdett, mint annak idején majd Heródes Betlehemben. Akkor ott Jézust akarták megölni, itt Jézus születését akarták megakadályozni. Hisz Isten ígérete alapján Jézusnak Dávid  házából kellett megszületni, így Atháliának és Heródesnek egy célja volt. Athália gyermekgyilkossága egy fontos fejezete az asszony és a kígyó magva közti küzdelemnek.

            Ebből a vérfürdőből Joás csodával határos módon szabadult meg. Egy istenfélő asszony, Jóseba, Jojáda főpap felesége hajtja végre ezt merész tettet és tervet. Először egy rejtekhelyet kerestek neki magában a királyi palotában, ez egy hálószoba volt, ahol Joás és a dajkája meghúzhatta magát. De ez tulajdonképpen egy olyan padlásszoba volt, ahol az ágyneműt tartották. Ez még biztonságosabb volt, mint egy hálószoba. De idővel ez a hely is veszélyessé vált, hisz Athália és kémjei mindent árgus szemekkel figyeltek. Ezért egy még biztonságosabb helyet kellett találni neki és ez meg is került, mégpedig az Úr házában. Minden valószínűség szerint Jójada főpap és felesége a templom egyik részében lakott, s oda hozhatták a kis Joást. Ő tehát egy szent helyen, egy szent légkörben nőtt fel.  Két csodálatos ember vigyáz rá, körülölelik tüzes imáikkal. Ahogy értelmesedik tanítják őt az Úrnak utaira.

            Szószerint és átvitt értelemben is Joás a Mindenhatónak szárnyai alatt van, elrejtve Athália haragja elől. Ez hatéves koráig így folyt, amikor Jójáda elérkezettnek látta az időt egy államcsíny végrehajtására a diktatúra és pogányság ellen. A főpap alapos előkészítés után a kis trónörököst bemutatja a népnek. Joást ezen a napon királlyá kenik fel. Athália megkapta méltó bűntetését és mindenki boldog volt. Milyen nagy dolgott cselekedett az Úr!

            Most Isten ígérete ebben a gyermekben volt, hisz tőle fügött Dávid házának jövője, a világ üdvössége. Ezért vigyázott az Úr úgy az életére, hisz Krisztus születése is benne volt ebben a történetben.

            Nyilván az Úr ígéretét másképp vagy máson keresztül is beteljesíthette volna. Választhatott volna mást is, de épp őt választotta. Miért épp őt? Miért nem egy másik herceget, miért nem a többi gyermek közül választott ki valakit? Erre a sok kérdésre csak egy válasz van: azért, mert az Isten így akarta. Ez volt az ő isteni kiválasztása. Ezt nem lehet megmagyarázni, csak csodálni lehet. Ezért is kezdtük így a magyarázatot: Joás csodagyerek volt. S hogy miként reagált erre Joás? Erről azt olvassuk, hogy azt cselekedte, ami helyes volt az Úr szeme előtt. Ezen nem is kell csodálkozni, ez magától érthetődő, ez a minimum, amit tőle el lehetett várni. Hisz az Úr épp azért tett jót Joással, és ő ezt várta el tőle. Isten nem azért áraszt el minket kegyelmével, szeretetével, hogy minket az közömbösen hagyjon, hanem hogy hálából cselekedjük az ő akaratát. Joás is ezt tette, Isten akaratát. Hát ki tette volna, ha nem épp ő? De Joás ebben nem volt egyedül, mert olyan eszközöket használt fel Isten, mint Jojáda és felesége.

            Vegyük ezt nagy ajándéknak, ha istenfélő szülők gyermekei lehettünk, ahol védve voltunk a Sátán terrorjától, ahol körülvettek szüleink imádságai. Miért épp minket választott ki az Úr? Hisz választhatott volna másokat is. Erre sincs válasz más, csak az, hogy Isten kiválasztott, mert terve volt velünk. És ez a terv az, hogy mi is cselekedjük az ő akaratát, ami helyes az ő szemei előtt.

            De sajnos történt valami szomorú is ennek az embernek az életében. Hisz másképp nem került volna ebbe a sorozatba, ami az ellentmondásos emberekről szól. Azt nem mondhatjuk, hogy Joás nem szolgálta az Urat, hisz azokról a királyokról, akik ezt nem tették azt olvassuk, hogy gonoszul cselekedtek az Úr szemei előtt. Azt se mondhatjuk, hogy amit tett, csak fél szívvel tette. Hisz a Biblia részletesen beszámol arról, hogy miként állította helyre a templomot és az istentiszteletet. Athália idején nyilvánvalóan elhanyagolták a templomot, de Joás egy hatalmas felújításba kezdett. Állandóan bíztatta a népet a templom helyreállítására. Ő az, aki kitalálja a perselyt, amibe az emberek a pénzüket, adományikat dobhatták. Jeruzsálemre szép napok derültek. A vallási élet virágzott, energikus vezetése és tehetséges munkája alatt. Ezzel minden rendben volt.

            De most a Biblia mond valamit és ez az, hogy Joás csak addig cselekedte azt, ami helyes volt, amíg Jójada főpap élt. Ez egy hosszú időszak volt. Ez uralkodásának nagy részét tette ki, hisz Jójáda főpap százharminc évet élt s addig végig hallgatott rá. De ennek egyszer vége szakadt és életében egy szomorú törés következett be. Uralkodásának végén egy egészen más kép rajzolódik ki róla. Pont az ellentéte annak, ami előtte volt. Életének volt egy szomorú fordulópontja, és ez az volt, amikor Júda fejedelmei eljöttek hozzá, akik Jójada főpap eddig távol tudott tartani tőle. Ezek gratuláltak neki és ilyeneket mondhattak: az öreg meghalt, most végre a saját lábadon állhatsz, nem kell mindenben az ő utasításait kövesd, végre friss szelek fújhatnak, nagyobb lehet a szabadság. Az ajtókat végre ki lehet tárni és Joás ki is tárta s a pogányság nagy erővel tért vissza Jeruzsálembe. S ettől a perctől kezdve Joás gonoszul cselekedett az Úr szeme előtt.

            Hányszor megtörténik az ma is! Amíg a gyermekek még otthon vannak, a szülők felügyelete alatt, minden rendben van. De ha kirepültek a szülői házból, ahogy a saját lábukon kezdenek állni, minden megváltozik.

            Mit mondjunk ezek után Joásról? Ő egy kétszínű és képmutató ember volt, amíg a főpap szárnyai alatt élt? Ezt nincs jogunk se mondani, se feltételezni. Egy gyenge jellem volt, aki először nem tudott nemet mondani a főpapnak, később pedig Júda fejedelmeinek sem? Nem, ez sem igaz. Mi történt hát vele? Mi volt vele a baj? Mi az a pont, ahol az élete megfordult? Talán az, hogy Joás nem értette meg, hogy az Urat örömmel és hálából kell szolgálni. Ő inkább kötelességből szolgálta az Urat, mert úgy illik. Inkább azért, mert „ kell” és nem azért, mert „szabad”.

            Azt kell meglátni, hogy az Úr szolgálata szép és áldott, hogy Istennel úgy beszélgethetünk, mint apánkkal, hogy Jézushoz úgy jöhetünk, mint a legjobb baráthoz. Hogy minden a javunkat és üdvösségünket szolgálja. Megszabadulsz a halálfélelemtől, a bűnös én, az ó-ember terrorjától. Aki már egyszer átélte az Úrral való közösség, az Úrnak való szolgálat örömét, az ha el is bukik, mint a tékozló fiú, újra vissza fog térni. De Joás ezt nem élte át. Ő könnyen felcserélte Istent a világgal, mert soha sem szerette igazán az Urat. Amíg az Urat szolgálta, nem volt képmutató, nem cselekedett meggyőződése ellenére, hanem meggyőződés nélkül cselekedett. Ő egy emberre támaszkodott és ez Jójáda volt. Amikor a főpap meghalt, meghalt Joás lelki élete is. Az istentisztelete nem „magántulajdon” volt, hanem  csupán„kölcsönvett áru.” Ezzel nem szabad azt mondani, hogy a nevelés semmi és az istenfélő szülők szerepe semmi, hisz ez Isten áldott eszköze lehet az életünkben. Nem lehet elég nagy ajándéknak tartani azt, hogy valaki hívő szülők gyermekeként születik, keresztyén családban nő fel, ebben már ott van Isten kiválasztása. Ez az a meder, amit Isten már elkészített, hogy ezen át az áldások folyama ránk áradjon. Milyen szépen beszél Pál Timótheus anyjáról és nagyanyjáról, akikben képmutatás nélküli hit volt. A megtérés sokszor épp a szülőkön keresztül érkezik meg a gyermekekhez, vagy sokak életében a nagyszülőkön keresztül.

            De azért a hitet nem lehet örökölni, az személyes kell legyen. Ott kell legyen a személyes meggyőződés, odaszánás. Enélkül is sok mindent lehet tenni, lehet dolgozni, lehet adakozni, de ez nem elég. Ha ez nincs meg, akkor jönnek a bajok az ember életében. Joás életében az első kísértés a júdeai fejedelmek voltak. Ez után következik Joás megintése Zakariás próféta által. De Joás erre már nem hallgat, hanem örökre elhallgattatja a prófétát. Ez a próféta is úgy kell meghaljon, mint Keresztelő János, aki azt merte mondani Heródesnek: nem szabad testvéred feleségével élned! A döbbenetes, hogy ez a Zakariás próféta annak a főpapnak a fia volt, aki megmentette az életét. Ezután következik Isten bűntetése, az ellenség eljön Jeruzsálem ellen, de Joás megvásárolja biztonságát a templom kincseivel, azokkal a kincsekkel, amiket olyan nagy buzgalommal gyűjtött össze az Úrnak. Erre következik Isten rettenetes ítélete, hogy Joást meggyilkolja két férfi, csak anyjuk nevét jegyzi fel a Szentírás, nem véletlenül, hisz ezek pogány asszonyok, akik isteneit tisztelte Joás, az igaz Isten helyett.

            Ez a vége Joásnak, ő annak az embernek a tipikus példája, akinek nincs személyes hite. Természetesen itt is azt mondhatjuk, hogy ne dobjunk követ Joásra. Mert élete felett nem mi mondjuk ki az utolsó szót. Joás története is kiált az igazi Király, Krisztus után. Joás mégis, mindenek ellenére Krisztus előképe, hisz ő az a  Csodagyermek, aki a betlehemi mészárlást túlélte. Joást gyermekként kenték fel királlyá, Jézus is tizenkét éves korban már ott van a templomban.

            Szomorú példája legyen figyelmeztetés: nehogy hasonlítsunk rá! Ha nincs öröm az életünkben nincs igazi és személyes hitünk, csak egy megöröklött hit, szokás-hit, akkor imádságban kérjünk igazi örömöt, személyes hitet, meggyőződést, hogy növekedjen bennünk az öröm és a hála, hogy ne emberekre támaszkodjon a hitünk, hogy ne emberekért tegyük azt, amit teszünk, hanem az Úrért. Nem elég szépen kezdeni, hanem nagyon fontos, hogy mindvégig kitartsunk és megmaradjunk a hit útján. Mi ne Joásra nézzünk, hanem arra, akire Joás is mutat: Jézus Krisztusra, hitünk elkezdőjére és bevégzőjére.

ManasséText.2Kir.21,1-16, 2Krón.33,11-18

            Egy híres igehirdető Spurgeon írt egy olyan című könyvet: a kegyelem hét csodája. Ebben hét olyan emberről, akik nagy bűnökbe estek, de Isten kegyelméből megtérésre jutottak. Ezek között az első Manassé. Után a bűnös asszony, a Lukács evangéliuma 7-ik fejezetéből, a jobbkéz felőli gonosztevő, Pál apostol, a filippi börtönőr, Onézimusz és a végén ő maga. Látjuk, hogy Spurgeon Manassét egy megtérő bűnösnek tartotta. A legtöbb bibliaolvasó ember számára Manassé megtéréséhez nem fér kétség.

            De vannak olyan emberek is, akik azt állítják, hogy Manassé nem tért meg igazán az Úrhoz. Ezért is tartozik ő a Biblia ellentmondásos emberei közé. Az ő története két helyen is szerepel a Bibliában, a 2 Kir.21-ben és a 2 Krón.33-ban. Ezek a fejezetek részltesen leírják Manassé életét. A különös az, hogy az első , a 2Kir.21 egy szóval sem említi Manassé megtérését, ott csak a bűnlajstroma van feljegyezve, az olvasható és ez egyszerűen rettenetes. Aki csak ezt olvassa egy jó szót sem tud mondani erről a királyról.

            De a 2Krón.33-ban le van írva , hogy Manassét Babilonba vitték és ott megtért Istenhez. Lássuk ezek után, hogy mi is történt Manassénak az életében? Ezt hallottuk az igéből. Hogy ez igazi megtérés volt-e, ez vita tárgya. Sok írásmagyarázó azt mondja, hogy ez csak egy „ körülmények miatti” megtérés volt, egy szorítás alatti megtérés. A Manassé bűnlajstroma rettenetes, mi nagyon jól tudjuk ezt, hogy minden rosszra hajlamosak vagyunk, de hogy egy ember ennyi bűnt kövessen el, és ezt annak ellenére, hogy az apja egy nagyon istenfélő király volt, mégpedig Ezékiás, azt elképzelni se tudjuk. Spurgeon azt mondja erről, hogy vannak olyan emberek, akik nem csak egy kézzel vétkeznek, hanem lubickolnak a bűnben.

            Nos, Manassé életében is ez történt. Szinte rettenetes még olvasni is, hogy mi mindent vitt véghez ez az ember. Az is bűne volt, hogy nem figyelt az Úrra, azokat is üldözte és kivégeztette, akik figyelmeztetni próbálták.

            Már mondtuk, hogy apja Ezékiás király volt, aki amikor beteg lett könyörgött élete meghosszabításáért. Nem elsősorban magáért kérte, hanem azért, hogy az Úrnak dolgát végezhesse. A legnagyobb fájdalma az volt, hogy nem volt gyermeke, nem volt utódja. Ez azt jelentette volna, hogy a Dávid vonala, amiből a Messiás is meg kellett szülessen, megszakadt volna. Ezékiás kérése hitből fakadt, hitből való cselekedet volt. Ő ugyan vágyott egy fiúra, de azért, hogy majd az ő nemzetségéből megszülethessen a Messiás. Nos, Manassé volt az a fiú, akit imádsága meghallgatásaként kapott. De ez a fiú nem messiási, hanem sokkal inkább antikrisztusi vonásokat árul el, hogy az Újszövetség nyelvén fogalmazzunk. Ez persze rengeteg kérdést vet fel. Mi volt Istennek a célja, hogy egy ilyen gyermeket adott Ezékiás imádságára? Nem lett volna helyes Ezékiás kérése? Inkább egy hitetlen kierőszakolás volt ez? Nem egy hívő kérés volt ? Ezekre a kérdésekre nem kapunk más választ: így akarta Isten.

            A körülmények, amelyek közt Manassé megszületett egyet s mást megmagyaráznak. Szülei idősek voltak, kései gyermek volt, s az ilyen gyermeket el szokták kényeztetni. Aztán az apja már gyerekkorában meghalt, ő rossz tanácsadók befolyása alá került. Persze a körülmények sohasem igazolhatják a bűnt. Lehetnek úgymond enyhítő körülmények, de az ember mindig felelős a tetteiért. Így Manassé is felelős mindazért, amit elkövetett.

            Élete azzal kezdődik, hogy mindent lerombolt, amit apja felépított, amit pedig apja lerombolt, azt ő felépítette. Vannak olyan emberek, akik nem hisznek, de ha szüleik hitben éltek, akkor irántuk való tiszteletből, kegyeletből mégsem tesznek meg bizonyos dolgokat. Manassénál a tiszteletnek, kegyeletnek nyomát se találjuk. A templomból, az Úr házából egyféle panteont csinált, ahol minden korabeli istenségnek helye volt. Az, hogy Manassé az ég minden seregét imádta, azt jelentette, hogy hitt a csillagok állásában s ebből vezette le az emberek és népek sorsát. Nem az élő Isten beszéde, hanem a néma csillagok vezették. Fiat átvitte a tüzön, ami azt jelentette, hogy feláldozta őket az egyik legutálatosabb istenségnek, Moloknak. Az Asera tisztelete a kultikus prostitúció volt, ami szexuális orgiákat jelentett. Mindezeket mint király tette, mint a nép vezetője. A királyoknak óriási volt a felelőssége, hisz példaképei voltak a népnek. Ha király ezt csinálja, miért ne csinálhatnánk mi is, mondhatta a nép? Így Manassé a nép tízezreit vitte súlyos bálványimádásba és különféle bűnökbe. Ez azért olyan súlyos dolog, mert ezt már nem lehetett jóvá tenni. Ha ő meg is tért akkor is, akiket a bűnbe vitt, azok megmaradtak a bűnben. Itt is igaz, hogy az ember nem önmagában  vagy önmagának vétkezik csupán, a bűnnek súlyos következményei vannak mások életére nézve.

            Szóltunk már arról is, hogy Manassé üldözte és megölette a prófétákat, neki is megvolt a „Szent Bertalan éjszakája”, amikor Isten gyermekeit kivégeztette. A legrettenetesebb az, hogy az Úr szólt hozzá, de nam hallgatott szavára. Ez nem csak bűn, ez már megátalkodottság. Hadd beszéljen az Isten, mi úgyis azt tesszük, amit mi akarunk. Sajnos nagyon sok templombajáró emberrel is ez történik: az Úr minden vasárnap szól, de nem történik semmi. Tudomásul szolgál és kész. Istent talán semmi sem haragítja annyira, mint amikor nem hallgatunk rá. 

            Azért ellentmondásos ember Manassé, mert ellentmondásos a megtérése is. Nem azért, mert az ő bűne sötétebb lenne, mint másoké. Isten „hegynyi” bűnt is megbocsát. Nem azzal van a baj, hogy nagyon sok bűn volt az életében, amint aláttuk ezt a 2Kir.21-ben csak a bűnéról olvasunk, ott nincs egy fénysugár sem. Ott nincs szó arról, hogy Manassé megtért volna. Ha a 2Krón.33-at olvassuk, akkor már egészen más a helyzet. A krónikás leírja, hogy amikor Manassé nem akart hallani, akkor éreznie kellett. Isten jött az ő ítéletével, ledöntötte a trónról, és Babilonba került. Ott Babilonban, a börtönben megalázkodott és imádkozott az Úrhoz. S Isten íme milyen kegyelmes. Meghallgatja egy olyan ember imádságát, aki eddig eddig soha nem hallgatott rá, kiszabadítja a fogságból, visszaviszi Jeruzsálembe, visszahelyezi a trónra. Mikor Manassé visszatér Jeruzsálembe az emberek azt mondhatták: Manassé csak megváltozott, mert eltávolította az Úr házából az idegen isteneket, s minden oltárt, amit épített, kidobatott a városon kívülre. Helyreállította az Úr oltárát és hálaadó és dicsőítő áldozatokat mutatott be rajta és megparancsolta Júdának, hogy az Úrnak szolgáljanak.

            Mit lehet ezekre mondani? Sem azt nem mondhatjuk, hogy megtérése nem volt igazi de azt sem állíthatjuk teljes bizonyossággal, hogy igaz és teljes lett volna ez a megtérés. Kérdőjeleket lehet tenni, miért? Ha összehasonlítjuk ezt más emberek életével, akkor ott is találunk hasonló dolgokat és mégsem tértek meg igazán. Akhábról is azt olvassuk, hogy megalázta magát, amikor Illés súlyos ítéletet hirdetett felette. Mások is imádkoztak az Úrhoz és meghallgatta őket az Úr. De az még nem bizonyítja megtérésük igaz voltát. Amikor a fáraót utolérte Isten csapása, kérte Mózest, hogy imádkozzion Istenhez, és Isten meghallgatta Mózes imáját. De erre azt mondjuk, hogy Manasséról azt olvassuk, hogy ő így tudta meg, hogy az Úr az igaz Isten. A Biblia nem írja azt, hogy igazi volt a megtérése, de azt igen, hogy saját bőrén tapasztalta meg Isten erejét és hatalmát. Eddig Manassé mindig kinevette Istent, de most a börtönben meg kellett lássa, hogy igenis valóság az Isten. Ő itt meglátta, hogy Istennel nem lehet csúfolkodni, ahogy ő ezt eddig tette. Dehát nem erről tanuskodnak cselekedetei, hogy eltávolítja a templomból az idegen isteneket és felszólította a népet, hogy az Úrnak szolgáljanak?

            De úgy tűnik, hogy ez nem volt olyan komoly és mély dolog, mint ahogy azt a 2Krón.33 olvasása után gondolnánk. Mert például azokat az oltárokat, amiket az ég seregeinek tiszteletére épített, nem távolították el, ez majd csak Jósiás király idejében történik meg. Erről majd később olvasunk. Az is kérdés, hogy ha valóban megtért, akkor a 2Kir. Könyve miért nem szól erről egy szót sem? Sőt, Ammonról, a fiáról azt, hogy ugyanazt cselekedte, mint az apja. S ha tényleg megtért volna, Jeremiás nem kellett volna így szóljon: „bújdosóvá teszem őket a föld minden országában Manassé miatt, azok miatt, amiket Jeruzsálemben cselekedett.”

            Mindezek gondolatok kavarognak bennünk, amikor Manasséra gondolunk. Ő is egy ellentmondásos embere a Szentírásnak. Nyílván, csak számunkra ellentmondásos ő, hisz az Úr előtt ismert az ő élete, ő ismeri az övéit. De mi nem hordjuk a mellényzsebünkben az üdvözülők és elkárhozottak névsorát. Mi nem mondhatunk többet, mint amit az ige mond. Akárhogyan is álljon a helyzet Manassé nem egy követendő példa a mi számunnkra. Még akkor is, ha valóban megtért, akkor is élete legnagyobb részét bűnben töltötte el. S azt a sok gonoszságot, ártatlan vért, amit kiontott, már  soha többé nem tudta jóvátenni.

            Ha pedig a megtérése nem volt igazi, akkor még elriasztóbb a példája, aki élete végén is a kegyesség látszatát mutatta, de megtagadta annak erejét, ahogy azt Pál mondja. Akárhogyan is legyen hát, csak egyet mondhatunk: könyörüljön rajtunk az Úr, hogyvelünk, ami életünkben ne így legyen!