Ellentmondásos emberek 5

 A fiú, aki nemet mondott Text. Mát.21,28-31a

            Miután az Ószövetségből nyolc személlyel foglalkoztunk, Lót, Jefte, Salamon, a két próféta, Géházi, Joás és Manassé, most átlépünk az Újszövetségbe. Ezek közül az első kettő nem-létező személyek,  akikről Jézus egyik példázatában beszél. Ezek éppúgy nem éltek, mint a regények hősei, akik csak a szerző fantáziájában éltek. Jézus egy különös példázatot mond egy gazdáról, akinek két fia volt és kérte az elsőt, hogy menjen el és munkálkodjon a szólőskertjében. Először azt válaszolta: nem megyek, de utána megbánta, hogy engedetlen volt és elment.

            Utána odament a másodikhoz is és őt is kérte, hogy menjen el a szőlőbe, s az rögtön igennel válaszolt. De utána meggondolta magát és mégsem ment el. Két fiúról van tehát szó s ezek közül egyik sem volt az atyának örömére. Egyik sem kelt bennünk jó benyomást. Az egyik kerek-perec megtagadja az engedelmességet, a másik meg mindent megígér, de semmit sem csinál. A cselekedetig már nem jut el. Ez aztán egy család, mondhatnánk! És ez nem egy világi család, ez a család az Isten népéhez tartozik Ez egy egyházi család. Mert ez példázat, mert bár ezek a fiúk nem éltek a valóságban, de követőik igenis élnek.

            Többféle jelentése is lehet e példázatnak, szólhat a választott népről és a pogányokról vagy a vámszedőkről, bűnösökről és a farizeusokról is. Ez a fiú, aki nemet mondott a valóságos életből lép elénk. Az atya mindkét fiút kéri, hogy a szőlősben dolgozzanak. Palesztínában a szőlőskert és az abban való munka mindennapi volt. A hallgatók nagyon jól el tudták képzelni s a szőlősben való munka nem volt megalázó, tisztességtelen. Ezt a munkát végezték szabad emberek és rabszolgák egyaránt. A parancs, a kérés, hogy menjen a szőlőbe munkálkodni, nem volt különös, idegen. Dolgozni kellett, mert a szőlősben sok dolog volt, de azért is, mert nem szabad egész nap lustálkodni. Az atya nem nézhette el, hogy fiai az egész napot semmittevéssel töltik. Az Úr azt várja minden embertől, hogy teljes odaadással dolgozzon. Ő azt minden embertől  elvárja, hogy teljes erejével, odaszánással dolgozzon. Ez mindenkinek kötelessége, aki Isten gyermekének vallja magát. A munka, a szeretet megnyilvánulása Isten iránt. A semmittevőket, a lustákat Isten nem tudja használni a szolgálatában.

            Az első fiú tehát megtagadta a szolgálatot. Itt meg kell gondolnunk azt is, hogy Keleten vagyunk, ahol a “tiszteld atyádat és anyádat” parancsolat nagy becsben állott. Ennek a fényében ez a válasz  még durvább és brutálisabb. Ez ebben az időben hallatlan dolog volt, hogy egy gyermek így megtagadja az engedelmességet. Ez az ember már nem is fiú, hanem maga a gonoszság. Nem akarja, hogy parancsoljanak neki, ezért odavágja, hogy “nem megyek” és faképnél hagyja apját.

            Ebben a fiúban nyilván felfedezzük azokat, akiket a Szentírás vámszedőknek és paráznáknak nevez. Rajtuk még ott volt a szövetség jele, de szégyentelenül viselkedtek. Ők brutálisak Istennel és az ő törvényével szemben, ezek nem  kedves gyermekek. A vámszedők, a megszálló hatalom kiszolgálói voltak, kebelbarátok, akik a korrupcióból éltek. A parázna nők főleg a római katonák ilyenszerű ígényeit szolgálták ki.

            De lássuk most közelebbről ezt a fiút.  Mert  nem fejeződik be az ő története azzal, hogy nemez mondott. Hisz ő nem marad meg az engedetlenségben, ő jobb belátásra jut. A lelkiismerete nem engedi meg, hogy megmaradjon ebben a megkeményedésben. Ebben a kemény fiúban van még valami érzékenység, valami nem hagyja őt nyugton. Nem tud belenyugodni abba, hogy kedves, szerető apját úgy megbántotta. És ebből a megbánásból cselekedet lesz. Visszamegy az apjához.

            A Biblia nagyon sok és szép megtérés-történetet jegyez fel. De alig van szebb, frappánsabb, mint ez: azután meggondolta magát és elment. Megbánta tettét. Hova ment el? Hát természetesen a szőlősbe, hogy ott dolgozzon.A példázat szavai nem tesznek lehetségessé más magyarázatot. Nem mehetett máshova, mint a szőlősbe.

            Ez is az életből van véve, nem is várhatnánk másra. Esetleg nyilván arra, hogy először vissza kellett volna menjen az atyjához. Először meg kellett volna vallja bűneit s tulajdonképpen fájó, hogy semmit sem mond az apjának. Még annyit sem mond, mint a tékozló fiú: ”elmegyek az atyámhoz s azt mondom, vétkeztem az ég ellen és te ellened”. Ő nem gondol arra, hogy bűnét könnyek között megvallja. Lehet, hogy egyszer el fog jutni odáig is, de most még nem tart ott. De odáig már eljutott, hogy belátta bűnét, gonoszságát. Nem megy tehát az atyához, hanem elmegy egyenesen dolgozni a kertbe.

            Az apát ott hagytuk el, hogy megdöbbenve ott állt a fia válasza után. Hála Istennek, jött a fiú meggondolása, így mégis job élményben lett része. Persze, annak ellenére fájt neki, hogy a fia megtagadta az engedelmességet. Miután túltette magát a fia viselkedésén, aznap is, mint minden más napon is, kisétált a szőlősbe. Még ott volt szívében a brutális válasz keserűsége. Igen vannak ilyen gyermekek, akikkel sok baj van, akik sok szomorúságot okoznak szüleiknek. De egyszer csak azt látja, hogy a fiú ott van a szőlősben és dolgozik. S akkor az apa szíve felvidul. Énekli a másik példázatbeli atyával: ez az én fiam meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott.

            De hol van a testvéred, kérdi az apa? Nem láttam, jön rá a válasz. Erre az apának megint összeszorul a szíve. Különös az, hogy az egyik fiú nemet mondott, de mégis elment, a másik igent mondott, de mégsem ment el. Mi erre azt mondjuk: mégiscsak ez volt a jobb, hisz végül mégiscsak elment, míg a másik azt mondta, hogy elmegy, de mégsem ment el.

            Nyilván, ha a kettő közül választani kell, mi az első fiút választjuk. Erre szoktuk mondani, hogy a két rossz közül a kevésbé rosszat kell választani. Ha jobban megvizsgáljuk a dolgot ezt a fiút se szabad idealizálni. Nem lehet példaképnek tekinteni, ő is szabotált, pont mint a testvére. Az igaz, hogy később kiment a szőlősbe, de jó pár órát elmulasztott, nem végezte a munkáját, s ez az apjának nagy fájdalmat okozott.

            Nyilván az sem érdem, hogy elment, mert ez csak az atya jósága, hogy nem dobta ki a házából és ennek ellenére engedte, hogy szőlőjében dolgozzon. Nyilván ebben a fiúban azokat látjuk meg, akik nagyon eltévelyedtek Istentől, de később viasszatalátak. Gondolhatunk itt a bűnös asszonyra, aki könnyeivel mosta és hajával törölte Jézus lábait vagy Zákeusra, aki vámszedő volt, de élete a Jézussal való találkozás által nagyon megváltozott, vagy a tékozló fiúra, aki mindent eltékozolt, de utána hazatért. De gondolhatunk Bunyanra is, hisz ő is nagyon istentelen életet élt megtérése előtt, Ágoston egyházatya szintén züllött életet folytatott egy ideig. A klasszikus példa Pál apostol, aki dühödt vadállatként rontott a keresztyénekre, s a sort a végtelenségig lehetne folytatni azokkal, akik nagyon eltávolodtak Istentől, de utána visszatértek hozzá.

            De az ilyen emberek sohasem tudják másoknak azt mondani: tegyetek úgy, mint én, legyetek az én követőim. És ezek az emberek sokszor az életük nagy részét bűnben töltötték és soha sem tudják bepótolni az elmúlasztott éveket. De ne vessük meg ezt a fiút, hisz mi mindnyájan egy ideig szintén nemet mondottunk, öleljük testvérként magunkhoz, hisz mi mindnyájan ezt tettük. Az csak kegyelem, hogy Isten az  ő és a mi életünkben a nemet igenre fordította.

            Mert mi más történhetett volna ennek a fiúnak az életében? Hát az, hogy kitart a rosszban. Hány ilyen ember van, aki egy életen át megmarad a nemet-mondásban, akit a szülők hiába kérnek hogy jöjjön a templomba, olvassa a Bibliát. Hány embert hiába kérlel Isten és az emberek, hogy térjenek meg, hogy szakítsanak a bűnnel, szenvedéllyel, soha nem teszik meg. Az ilyenek a legtöbb esetben a kisebbik fiúval takaróznak: az igent mondott és mégsem ment el. Ő képmutató, de én nem vagyok az, én őszinte vagyok.

            A bűnt sokszor takargatjuk az őszinteség leplével. “Én legalább őszinte vagyok, nem vagyok képmutató”. Ez egy ördögi őszinteség. Az ördögre akkor kell a legjobban vigyázni, amikor nem hazudik, hanem őszinte akar lenni. A legtöbb ember ezzel nyugtatja magát: én legalább nem vagyok képmutató, nem vagyok álszent.

            Nemet mondani mégis életveszélyes dolog. Aki nemet mond, az játszik a tűzzel. Aki sokszor nemet mond, az egyszer oda jut, hogy már nem tud igent mondani. Mert a bűnnek van egy tulajdonsága, hogy állandóan növekszik. Aki a bűnt cselekszi az szolgája lesz a bűnnek. Aki nem akar megtérni, az oda jut, hogy már nem tud megtérni. Holnap sokkal nehezebb szakítani a bűnnel, mint ma. Ez a megkeményedés bűne, amibe a fáraó, Heródes és még nagyon sokan beleestek.

            Amikor ez a fiú elhatározta, hogy mégis kimegy, már értékes órákat veszített el közben. Az ilyen emberek, akik hosszú ideig megmaradtak a nemet-mondásban, mindig sajnálni fogják azt az időt, amit a hitetlenségben, a bűnben töltöttek el. És ez nem csak azokra vonatkozik, akik valami gonoszat, bűnt cselekedtek, akik úgymond semi gonoszságot sem cselekedtek. Semmit se cselekedtek Istenért, akik Isten helyett maguknak éltek. Mert az életnek csak akkor van értelme, ha az Úrért élünk, ami időt nem az Úrnak éltünk, azt elloptuk Istentől. Életünknek azt az idejét már nem lehet jóvá tenni. Pál apostol szinte minden levelében fájdalommal ír arról, hogy az életének volt ilyen szakasza, ideje, amiben ő nem Istennek szolgált, sőt írtotta, pusztította az Isten egyházát. Egyes írásmagyarázók szerint a testébe adatott tövis épp az volt, hogy Pál viasszaemlékezett erre az időre, sokszor elsiratta életének ezt a szakaszát.

            Nyilván az üdvösség szempontjából nem ez a fontos, hisz Isten megbocsátotta a bűnt, de az az idő egy elvesztett idő volt és az ilyen ember mindig azt mondja: milyen más is lehetett volna az életem. Ez a fiú nem volt következetes, hisz először nemet mondott, azután pedig igent, ez egy áldott következetlenség volt. Mert a bűnben is lehet az ember következetes. Szomorú, hogy ez a fiú először nemet mondott, de legyen áldott az Úr, hogy később mégis megcselekedte  az atyja akaratát. Ő mégis az Isten családjának a tagja lett, még akkor is, ha sok időt töltött el azon kívül. Ezért mondja az ének: “most, most még ifjúkorodban add át Jézusnak szíved.” De ha nem is jöttünk ifjúkorban jó hogy később jöttünk  és igent mondtunk.

A fiú, aki igent mondott Text. Mát.21,28-31

            Legutóbb azzal a példázatbeli fiúval foglalkoztunk, aki nemet mondott és hogy az egyensúlyt megtartsuk, most foglalkozzunk a testvérével, aki igent mondott. Ez, amikor atyja felszólította, hogy menjen a szőlősbe dolgozni, azonnal igent mondott, azt mondta, hogy elmegy, de mégsem ment el.

            Nincs két egyforma testvér sokszor még az ikrek is ellentétei egymásnak. A második fiú egy mintagyereknek tűnik, azt mondjuk, hogy ezer közül csak egy van ilyen. Ez egy kedves, udvarias fiú, aki első látásra nagyon kedvező benyomást kelt bennünk. Az apja kérésére azonnal ugrik és az mondja: rendben, elmegyek. Egy szóval se ellenkezik, egy percig se ingadozik. A görög nyelvben nagyon hangsúlyos az, “én” szó. Mintha ez a fiú azt mondaná: én elmegyek, nem úgy mint a testvérem, apám rám lehet számítani, ne aggódj felőlem. Én itt vagyok és engedelmeskedem. De nem ment el.

            Itt tehát nem az van, hogy nemet mondott és igent cselekedett, hanem az, hogy igent mondott és nemet cselekedett. Az első egy brutális lázadó, ez meg egy kegyes fecsegő. Ő nem jut el a cselekedetig, megmarad a szónál.

            Mi keresztyének általában nagyon ellene vagyunk a színháznak. Ezt egy nagyon világias, sőt bűnös dolognak tartjuk. De sajnos az egyházban van a legtöbb színész és ott folyik a legtöbb színjáték. Talán mi is részt veszünk ebben. Mert kicsoda a színész?  Egy olyan valaki, aki olyasmit játszik el, egy olyan személyt jelenít meg, aki nem ő valójában, ő csak játszik egy szerepet. Úgy tűnik, mintha valódi lenne, de nem valódi. Úgy tűnik, hogy valóban sír, de ezt csak megjátssza, úgy tűnik, hogy valóban szerelmes, de ezt csak eljátssza. Ez a fiú egy nagyszerű, tehetséges színész és neki nagyon sok társa van, akik úgy tesznek, mintha… Ők egy szerepet játszanak és a szerepet nagyszerűen játszák. A baj csak az, hogy ez nem igazi, nem valódi. Csak a látszata van meg az engedelmességnek, a szolgálatkészségnek, de nincs meg a lényege. Nem is akarják megtenni, csak valamit mondanak. Az ilyenek rendszeresen eljönnek a templomba, áment mondanak, bólogatnak, de eközben ebből az életükben semmit se lehet látni. Az ilyeneket szokták vasárnapi keresztyéneknek nevezni.

            A Versailes-i palota kertjében gyönyörű források vannak, de csak vasárnapokon. Ezek ilyenkor feltörnek és a Nap gyönyörű színekben pompázik bennük. De ha hétfőn jössz, akkor már nincsenek, mert ezek nem igazi források, csak mesterséges szökőkutak s csak vasárnap üzemeltetik őket. Nem ilyen sok keresztyén ember is?

            Ezek mind ennek a fiúnak a barátai, aki azt mondta, hogy elmegy, de nem ment el. Ha az első fiúban felismertük a vámszedőt, akkor ebben a másodikban felismerjük a farizeust, ők is azt mondták: Uram elmegyünk. Ők is nagyokat mondtak a szájukkal. De a cselekedeteik nem egyeztek a szavaikkal. Azt sem mondhatjuk, hogy a farizeusok semmit se tettek. Ők igenis nagyon sokat tettek. Hetente kétszer bőjtöltek, az utcák sarkain hosszasan imádkoztak, mindenből tizedet adtak, mindenben pontosak voltak. De minden fáradozásuk értéktelen volt két dolog miatt. Az egyik, hogy a példázat szavainál maradjunk, ezek nem az atya szőlőjében, hanem a maguk szőlőjében munkálkodtak. Nekik nem az volt a fontos, hogy az emberek látva az ő jó cselekedeteiket, dicsőítsék a mennyei Atyát, hanem az, hogy ezáltal ők legyenek naggyá, hogy az emberek őket dicsőítsék. A farizeizmus önimádás. Jellemző a válasza is, nem azt mondja, hogy elmegyek atyám, hanem azt: elmegyek uram. A farizeusok az ő vallásosságukban, csak az úr-szolga viszonyt ismerték. Az ő vallásosságuk a törvényeskedő, szolgai engedelmességen alapult. Ők vallási kötelezettségeket teljesítettek az örömmel, hálából, szeretetből való szolgálatból semmit sem értettek. Azt, amit tettek azért tették, mert “kell” és nem azért, mert “szabad”. Ők egy feladatot teljesítettek. A gyermeki engedelmesség idegen fogalom volt számukra.

            Pedig az Úr épp ezt várja tőlünk. Ő nem szereti azt, hogy az engedelmességből a lényeg hiányzik és ez a szeretet. Ez az óriási különbség, ami mennyei Atyánk és a diktátorok között van. Egy diktátor megelégszik azzal, ha parancsát pontosan teljesítik, ha az alattvalók meghajolnak és reszketnek. De az Úr tőlünk egy jobb engedelmességet kér, egy szívvel való engedelmességet. Ahol a hit és engedelmesség egymás mellett áll, szinte helyettesíthetők egymással.

            A farizeusok a szeretetet nem ismerték, ők csak magukat szerették. Ők sok mindent megtettek, csak a legfontosabbat múlasztották el: a szeretetet.  Megyek, de mégsem ment el.

            Sajnos ennek a második fiúnak a nemzetsége nem halt ki. Ma is ugyanaz az Úr panasza: ez a nép ajkával tisztel engem, de a szíve távol van tőlem. Az Úr egyszerűen azt mondja: menj és munkálkodj az én szőlőmben. És mi ezt megígértük, megígérte minden ifjú a konfirmációkor, amikor letettük a konfirmációi esküt, azt mondtuk: igen, én elmegyek. De amikor menni kell, akkor jönnek a kifogások. Nincs időm, nincs kedvem, dolgozzanak mások. Minden kifogást kitalálunk, csak épp ne kelljen menni és dolgozni.          A kereszteléskor minden szülő és keresztszülő megígéri, hogy gyermekeiket, Isten félelmében nevelik, mi lesz ebből a fogadalomból? Hány ember tesz fogadalmakat életének egy valós, sokszor nehéz pillanatában! Ha meggyógyul egy betegségből, ha megszabadul egy bajból, mi lesz ezekből a fogadalmakból? Ezt teszem, ezt teszem, járok templomba, olvasom a Bibliát és mi lesz belőle? Elmegyek, de nem ment el.          

            Sajnos nem állunk messze ettől az ifjútól, sajnos az ilyen emberek óriási kart okoznak az egyházban. Senkiben sem botránkoznak meg annyira a kivülálló, vagy kereső emberek, mint épp az ilyenekben, akik igent mondtak, de nem menetek el. Azt mondják az egyházban is csak beszélnek, nagy szavakat mondanak, de nem történik semmi. Persze sokszor igazságtalan az a kritika, sokan általánosítanak, mert hála Istennek nem mindenki ilyen az egyházban, a gyülekezetben. Nem igaz, hogy az egyházban csak képmutató farizeusok vannak, hogy az egyház képmutaó farizeusok gyülekezete. Nagyon sokszor az ilyen ember számára ez jó ok arra, hogy ne térjen meg. Ha senki se lenne képmutató, a kivülállók vádja akkor se szűnne meg.

            Ez a fiú nem is annyira gonosz, mint hanyag. A bűne az, hogy nem végezte el a munkát. A bűnök között az egyik legrettenetesebb a múlasztás bűne. Nem tenni azt , amit az Úr megparancsolt, épp olyan rettenetes, mint tenni azt, amit az Úr megtiltott. Ennek a fiúnak nem voltak durva bűnei, ahogy azt mondani szokták : cégéres bűnei. Ő nem lopott, nem paráználkodott és nem részegeskedett. Az ilyen emberek azt szokták mondani: elvégre és semmi rosszat nem tettem, de erre az Úr azt modja: barátom, nagyot tévedsz. Mert te nem tetted meg azt, amit meg kellett volna tenned. Ha szerettél volna, tettél volna valamit. Az egyház legnagyobb bűne nem az, hogy rosszat tesz, hanem az, hogy nem teszi meg, amit meg kellene tennie. Az egyház legnagyobb bűne a gyümölcstelenség, hogy nem végezzük el a munkát az Úr szőlőskertjében.

            A farizeusok számára nagyon megalázó lehetett, hogy az Úr Jézus egy vonalra helyezi őket a vámszedőkkel és a paráznákkal. Jézus szerint a brutális lázadó és a kegyes fecsegő egy családban vannak, egymásnak édes testvérei. De Jézus ezzel nem bántani és sérteni akar,  ő ezt szeretetből mondja. Ő nem megbántani akarja a farizeusokat, hanem megtartani. Ő mindenek ellenére fiaknak nevezi a farizeusokat. A Megváltó rájuk nézve is csak egyet akar: hogy megtérjenek és éljenek.

            Az első fiú megtért. Nem ment neki se könnyen, de végül egy radikális, gyökeres fordulat állt be az életében. Ő megtért az engedetlenség bűnéből. Most ez kellene megtörténjen a második fiúnál is. A kedves egyháztag éppúgy meg kell térjen, mint a züllött világfi. Az első az istentelenségből, a második a szeretetlenségből. Az egyik abból, amit tett, a másik abból, amit elmulasztott. Jézus mind a két bűnöst szereti, a kedves és becsületes bűnöst , az aljas és gonosz bűnöst is. Mind a ketten bűnösök és mind a kettőnek megtérésre van szüksége.

            Ebből a példázatból egy adott ponton azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az egyházban csak ez a kétféle ember van, olyanok akik súlyos bűnökben éltek és megtértek és a képmutatók. De ez azért nem így van. Tényleg elgondolkodtató, hogy Jézus nem említ egy harmadik vagy negyedik fiút, de neki vannak többféle fiai is. Vannak olyanok, akik nemet mondanak, de utána megtérnek és igent mondanak. Vannak olyanok is, akik nemet mondanak és mindvégig megmaradnak a nem-ben. Ők következetesek maradnak az engedetlenségben. De vannak olyanok is, akik igent mondanak, és az igenjük igen marad, meg is cselekszik azt, akik fogadalmaikat beteljesítik. De miért nincs szó ezekről a hűséges fiakról, akik igent mondanak és igent is cselekesznek? Talán azért, mert azok akik ilyenek, azok ezzel  nem ágálnak, hanem csendben meghúzódnak a háttérben. A hűség legtöbbször láthatatlan észretvétlen marad, olyan mint az éjszakai váltásban végzett munka, hogy azt nem látják az emberek. Ezek a hűségesek általában nem zajosak, ők csendben munkálkodnak, végzik munkájukat, ők nem tesznek nagy és feltűnő dolgokat.

            Ezek a hűségesek nem is gondolnak arra, hogy ők most a parancsolatot cselekszik. Sőt ők épp az ellenkezőjét gondolták, hogy ők nem is cselekedték az atya parancsát. Ők nem szidják se a vámszedőket, se a paráznákat, de még a farizeusokat sem, mert mind a két csoportban felismerik saját magukat. Látják bűneiket, képmutatásukat, ők tudják, hogy mind a kettőre hajlamosak, mind a kettő megvan bennük. De épp azért, mert mindkét  hibát felismerik, azon vannak, azért könyörögnek, hogy egyik fiú bűnét se kövessék el, hogy tudjanak igent mondani és ezt az igent tudják mindvégig meg is cselekedni.

'>