A juh példázata

Tanulságos igék a példázatokról 27

Text.Az én juhaim hallgatnak az én hangomra, én ismerem őket, és ők követnek engem.”(Ján.1O,27)

            „Ti nem az én juhaim közül valók vagytok, mert az én juhaim hallgatnak az én hangomra”. Jézus itt egy határvonalat húz két embercsoport közé. Akik az ő juhai és akik nem azok. Mert az előbbiek hisznek benne, az utóbbiak nem. Az egyik ember hallgat Jézus szavára, a másik süket erre. Egyesek követik őt, mások meg elfordulnak tőle. Ez a választóvoanl végigfut az egész Biblián, mind az Ó, mind pedig az Újszövetségen. Ott van Kain és Ábel, mindkettőt egy anyaméh hordozta,  ott van Péter és Júdás, akik ugyanannak a Mesternek a tanítványai,  ott van a pünkösdi tömeg, akik közül háromezer hisz és megkeresztelkedik, a többi pedig csúfolódik: édes bortól részegedtek meg.       

            Isten számára ez az egyetlen határvonal fontos, ami a hit és hitetlenség között fut. Előtte csak kétféle ember létezik: azok, akik hallgatnak a Fia szavára és azok, akik nem hallgatnak arra. A többi választóvonalak, a faji, nemzeti, társadalmi és más határvonalak számára nem léteznek és nincs jelentőségük. Erre is igaz, amit Pál mond: Krisztusban nincs sem zsidó, sem görög, sem szolga, sem szabad, sem férfi, sem nő. Az ésaiási mondatot parafrazálva: a ti határvonalaitok nem az én határvonalaim. A gyülekezet az egyház, azért olyan csodálatos közösség, mert itt ezerféle választóvonal van közöttünk, hisz van öreg és fiatal, gazdag és szegény, fekete és fehér, és folytathatnám tovább, de egy dolog mégis egyesít minket és ez az, hogy hallgatunk a jó pásztor hangjára.

            Ezért minden ember számára a döntő kérdés: kihez tartozol, kié vagy, kinek a hangjára hallgatsz? Nincs rettenetesebb dolog, minthogy Jézus nekünk azt kell mondja: te nem az én juhaim közül való vagy!

            Ezek után feltevődik a kérdés: ha ennyire fontos, hogy Jézus juhai legyünk, hogyan lehetünk azzá? Milyen lépéseket kell ehhez tenni? Erre a kérdésre nem mi adjuk meg a választ, maga az Úr adja meg azt. Ez a különös válasz egyszerre nyugtalanító és bátorító. Bátorító, mert Jézus azt mondja: az én Atyám, aki ezeket a juhokat neki adta nagyobb mindenkinél, hogy ő imádkozik azokért, akiket az Atya neki adott. Jézus minden juhot, lelket akit az Atya neki adott egy nagy ajándékként kezel.

            A nyugtalanító az, hogy mi senkit se tudunk Jézus juhává tenni. Minden hívő szülő leghőbb vágya, hogy gyermeke is higgyen, üdvözüljön, de ő ezt nem tudja megtenni. Ez nem a mi hatalmunkban van. Ezt egyedül az Atya tudja megtenni, megadni, megcselekedni. Ez az Atya munkája. De azért mi is tehetünk valamit, imádkozhatunk, kopogtathatunk, az ajtót azonban valaki más nyitja ki, ő ad a kérőnek, ő nyit ajtót a zörgetőnek, ő adja meg a keresőnek a megtalálás örömét. Itt minden ajándék

            Aki pedig már odatartozik Jézus nyájához, nem mondhatja: én ezt megérdemeltem. Itt csak hála és magasztalás lehetséges. De az Atyának ez a kegyelmi választása nem marad titokban. Az Atya közli a  Fiúval, hogy ő valakit neki adott. De a megtalált lélek is tudhatja magáról, hogy ő Jézus tulajdona lett.

             Aki Jézus nyájához tartozik,  annak életében világos és félreérthetetlen  jelei lesznek ennek. Az első az, hogy az én juhim hallják az én szómat. Aki Jézus juhává lett, azt már érdekli, hogy mit mond Jézus, s az ilyen hetente nem csak egy óra, egy istentisztelet erejéig hallgat Jézus szavára, ő már nem bírja ki a hétköznapokat sem Jézus szava nélkül. Mert annak naponta szüksége van a Jézus szavára. Az ő nyájához tartozó juh már különbséget tud tenni a jó pásztor és az idegen hangja között és az idegen hangjára nem fog hallgatni.

            Aki pedig hallgatni kezd a jó pásztor hangjára, annak az életében ennek következményei is lesznek. Ebből döntések születnek, határozott igenek és nemek, az ilyen ember megtesz bizonyos dolgokat, más dolgokat pedig tudatosan elkerül. Aki hallgat, az követni kezdi Jézust, és megszületik életében az engedelmesség. Ha ez nem születik meg, ott nagy baj van.

            De hova követik a juhok a pásztort? A 23-ik zsoltárt idézhetjük: füves legelőkre és csendes vizekhez terelgeti a juhait. De átvezeti őket a halál árnyékának völgyén és az ellenség elé is viszi őket. De a jó pásztor oda is vezeti a juhait, ahol nem szeretnének lenni: a harcba. Hisz itt Jézus arról beszél, hogy az ő juhait senki ki nem ragadhatja Atyja kezéből. Ebben már eleve ott van az, hogy a farkas, a Sátán mindent el fog követni, hogy őket az Atya kezéből kiszakítsa.

            A jó pásztor nem ígéri azt, hogy földi életünk meg fog maradni, nem ígér gazdagságot, egy nyugalmas és kényelmes életet. Ennek épp az ellenkezője az igaz: harcot ígér, küzdelmet, nyomorúságot, önmegtagadást és keresztfelvételt. De egyet bizonyára ígér és ez az örök élet. Ezt senki sem veheti el az övéitől. Az ő gyermekeinek legnagyobb kincse: az örök élet bizonyossága.

            Persze az örök élet csak a Jézus juhainak jelent sokat. Akik nem tartoznak az ő nyájához, azokat ez nem is érdekli. Azok, ahogy egy hitetlen ember fogalmazott: a mennyet ő az angyaloknak hagyja. De akik az övéi, azok számára ez igenis nagyon sokat jelent, olyan sokat, hogy még a földi életüket is készek feláldozni érte. Mert itt van a bátorság gyökere. A keresztyén ember annyira bizonyos az örök élet valóságában, hogy ezért mindent oda tud adni, ahogy Pál fogalmaz: mindent kárnak és szemétnek ítélek.

            Ma azt látjuk, hogy az emberek olyan könnyen feladják a meggyőződésüket, érveiket, miért? Azért, mert nem gyökereztek örök értékbe, az örök életbe.

            Végül szenteljünk egy kis figyelmet azoknak is, akiről Jézus azt mondja, hogy ők nem az ő juhai. Ezek mind kegyes emberek, akik tulajdonképpen a kiválasztottak seregébe kellene tartozzanak, de ők ezt nem akarják. Jóllehet a Jézus nyájához való tartozás nem a mi érdemünk, nem a mi teljesítményünk, de ugyanakkor az is igaz, hogy ezt vissza lehet utasítani, el lehet veszíteni. János evangélista ezt a szakaszt azzal a megjegyzéssel kezdi: templomszentelés ünnepe volt és tél. Ezt az ünnepet Krisztus előtt 165-ben kezdték el ünnepelni, december 25-étől 8 napon át folyamatosan ünnepeltek. Ez az ünnep egy emlékezés volt a makkabeusok hősi korszakára, arra az időre amikor Antiokusz Epifánész Izrael népét leigázta, a templomot megszentségtelenítette és az Istenben való hitet ki akarta írtani. A makkabeusok jelszava az volt: tisztességgel élni, s ha ezt nem lehet  akkor inkább tisztességgel meghalni.

            Nos, ezen az ünnepen került sor erre a beszélgetésre a nép és az egyház vezetőivel. Fennkölt gondolatok, elszántság töltötte el ilyenkor az emberek szívét. Ebben a hangulatban szólt Jézus a nép vezetőihez. De ők nem hallják meg a hangját. Utal Jézus a maga cselekedeteire, de ezak a cselekedetek nem győzik meg őket, hogy ő lenne a Messiás. Ők nem olyan pásztort akarnak, aki életét adja a juhokért, hanem olyant, amilyenek a makkabeusok voltak, akik fegyverrel verték le az ellenséget.

            De ez ma is ma is így van. Ma más messiásokat várnak, politikusokat, tudósokat és közben Jézust elutasítják az emberek. Egy olyan Messiás, aki szenved és meghal nem kell. Köveket ragadnak, hogy megkövezzék, de elvonul, mert meg nem jött el az ő órája. De el fog jönni, mert a jó pásztor meg kell haljon az ő juhaiért. Az ő juhai ma is úgy harcolnak, mint a pásztoruk, aki győzött s így juhai is tudhatják, hogy ők is győzni fognak.

Javasolt cím: kire hallgatsz?             Lőrincz István

             

A jó pásztor példázata

Tanulságos igék a példázatokról 26

Text.”Én vagyok a jó pásztor és a jó pásztor életét adja a juhokért. „(Ján.1O,11)

            Mindnyájan érezzük, hogy egy olyan időben élünk, amikor a farkas elszabadult, garázdálkodik és ezért a jó pásztorról szóló példázat különösen időszerű. A farkas üvölt és nem hagy békén minket. Hol innen, hol onnan jönnek a gyilkos merényletek hírei, hogy „ragadozó farkasok” ártatlan „bárányokat” öltek meg, mészároltak le, sokszor épp a templomban. Mert ebben a világban mindig” farkas-idő” van, és egy „farkas-világban” hangzik fel Jézus szava: én vagyok a jó pásztor.

            Jézus nagyon jól tudja, hogy ilyen időkben az övéi is tele vannak félelemmel, ezért mondja bátorításképpen: ne féljetek, mert a jó pásztor veletek van. A farkas üvöltése végső soron még jót is tehet: a juh elkezd ilyen időben a pásztora után tudakozódni. A nehéz időkben mindenki menedéket keres. Ezért ez jó idő lehet az evangélium terjedésére, sőt az ember elindulhat a jó pásztor keresésére. Persze vigyáznunk kell arra, hogy ebben a jó pásztorban ne csak azt lássuk, aki a külső életünket, vagyonunkat, egészségünket megvédi. Isten az ő igéjéban nem tett olyan ígéretet, hogy minket minden bajtól és veszélytől megóv.

            Akkor mit jelent számunkra az, hogy ő a jó pásztor? Először is azt, hogy ő magáénak akar tudni minket. Nem mi birtokoljuk őt, hanem ő birtokol minket. Nem mi használjuk fel őt a mi céljainkra, hanem ő használ fel minket az ő céljaira. Ő egy szóval sem beszél a mi tulajdonunkról, de igenis beszél az ő tulajdonáról és hogy ő azt oltalmazza és megtartja. Nem véletlenül hasonlítja össze magát a béressel, akinek a juhok nem tulajdonai. Ő nem béres, ő pásztor és azért mondhatja a juhokról, hogy azok az övéi. A béres a maga életét menti, ezért elmenekül, ha a veszély jön. A pásztor azonban nem fut el. Ő kész életét adni a juhaiért.

            Ez a pásztor azonban nem egy gyenge személy, hisz itt egy kemény kéz nyúl felénk, ami meg akar ragadni, aki azt akarja, hogy mi átadjuk magunkat neki. Ez a kéz már rég nyúl utánunk, csak mi épp épp kitértünk előle. De boldog ember az, aki engedi, hogy a jó pásztor keze megragadja. Ez tulajdonképpan egy csoda, ami fölött öröm van a mennyben.

            De miért érdeklődik annyira irántunk ez a pásztor? Mit akar ő tőlünk? Mi tesz minket kívánatossá számára? Nem ismer minket eléggé, hogy azt gondolná, hogy velünk nyer valamit? Nem tudja ő, hogy mi milyen hálátlan, érdemtelen lények vagyunk? Nem ismeri multúnkat, bűneinket, hogy mennyi minden gonoszság és hiábavalóság van bennünk? De igen, ő nagyon jól ismer minket, sokkal jobban, mint mi önmagunkat és mégis akar minket. Nem a mi jóságunk az, ami vonzza őt felénk, hanem az ő jósága indítja arra, hogy minket a magáévá tegyen. Épp azért akar, mert tudja, hogy milyen szegények, tökéletlenek és bűnösök vagyunk. Az ő szeretete indítja arra, hogy a mi pásztorunk legyen. Különös pásztor ő, aki épp azért akarja a juhot, mert az el van veszve. És ez a pásztor nem nyugszik addig, amíg az elveszett juhot meg nem találja. Lukács evangélista olyan szépen mondja el, hogy a pásztor, akinek száz juha van és az egyik közülük elveszett,  elindul és nem nyugszik addig, amíg a juhát meg nem találja. Végső soron mi mind ilyen századik juh vagyunk.

            Ez a pásztor azért olyan különös, mert ő maga is elveszetté lett. Ezt a pásztort az különbözeteti meg a világ összes többi pásztorától, hogy ő az elveszett juhaiért kész volt keresztre menni. Ebben példázatban ötször olvassuk, hogy a jó pásztor életét adja a juhokért. Ez a pásztor, ahogy a próféta megjövendőlte megveretetett, nyája pedig szétszóratott. Ezért ez a pásztor azoknak, akik földi biztonságot, a maguk dicsőségét keresik, botránkozássá lesz. De ennek így kell lennie, mert végső soron minden embernek el kell döntenie, hogy ehhez a pásztorhoz akar-e tartozni, vagy pedig megtagadja őt? El kell mindenki döntse, hogy jobb vagy bal oldalán akar-e állni, hogy áldott vagy átkozott akar-e lenni?

            Aki úgy dönt, hogy ennél a pásztornál marad, az ő nyájához tartozik, az előtt megnyílik a titkok titka: az, aki ott a kereszten megveretetett, az aki ott elveszett,  akit sebek borítottak, annak a halála nem értelmetlen, hanem megszerzi számunkra a legnagyobb ajándékot: bűneink bocsánatát és az örök életet. Mert az ő halála nem sors, hanem áldozat. Az Atya akarata pedig az volt, hogy ez az áldozat hozza el számunktra a legnagyobb segítséget, hogy aki hisz őbenne el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert mi a poklokig vesztünk el, azért a pásztornak a pokolig kellett értünk alászállni. Annyire meg akart szerezni minket, annyira tulajdonává akart tenni, hogy a legnagyobb szenvedéstől, a haláltól sem riadt visssza.

            De ez a pásztor nem csak meghalt, hanem harmadnapon fel is támadott. Az Atya ezt a pásztort nem hagyta a halálban, mert feltámasztotrta őt. Most őt minden ember, az egész világ pásztorává tette.

            Húsvét óta ezt a jó pásztort munkában találjuk, ő küzd ezért az egész világért, minden emberért. Ő minden percben végzi az ő megmentő, megváltó munkáját. Először is felkeresi a kicsiny nyáját, a tanítványok seregét, amelyik az ő halála következtében szétoszlott és őket összegyűjti. De miután őket összegyűjtötte, küldi is őket szerte e világba, hogy gyűjtsák a nyájat, így ők juhok és pásztorok lehetnek egy személyben. Az, aki a tanítványok között a legelveszettebb volt Péter, kapja kifejezetten a legeltetés parancsát. És a másik, aki előbb báránybőrbe bújt farkas volt, a tarzuszi Pál, akit a kegyelem kiragadott az öldöklésből, az lesz a népek nagy apostolává.

            De Jézus minket is el akar hívni erre a nagy szolgálatra, hogy keressük az elveszetteket és hozzuk be őket a nyáj közösségébe. Amíg az éjszaka nem jött el, addíg minket Jézus munkálkodásra hív. Mi nem mondhatunk le senkiről, mert neki más juhai is vannak, akiket ő be akar hozni mennyei karámjába. Mi se senkire se mondhatjuk ki azt, hogy nem lehet az ő juhává. Ott is lehetnek juhok, ahol mi nem is gondoljuk vagy sejtjük. Én huszonnégy év óta járok be a börtönbe, mert hiszem, hogy Jézusnak még ott is lehet olyan juha, aki most még el van veszve, de a jó pásztor még őt is megtalálhatja és megszólíthatja. Ezért mi se mondjuk ki senkiről azt, hogy „kutyából nem lesz szalonna”, hogy farkasból nem lehet bárány, mert a jó páasztor mindent megtehet, ő még ezt is elvégezheti az emberek szívében. Mi tegyünk mindenkinek bizonyságot a jó pásztor szeretetéről, hogy ő ma is keresi az elveszetteket, szereti őket és azt akarja, hogy mindenki az ő nyájának tagja legyen. Adja az Úr, hogy ahogy egy híres igehírdető mondta: lehessünk mi is kicsiny bojtárjai ennek a jó pásztornak.

            Persze az is igaz, hogy ebben a munkában lesznek kudarcok, lesz fájdalom, csalódás. Jézus nem táplál bennünk illúziókat , amikor minket bárányként küld a farkasok közé. Lesznek olyanok ais, akik megmaradnak elveszettségükben, akik nem jönnek be Jézus aklába.

            De azt is tudhatjuk, hogy a jó pásztor ismeri az övéit, vigyáz rájuk és azokat már senki sem ragadhatja ki az Atya kezéből. Ez elég nekünk, ebben megnyugodhatunk és várhatjuk a nagy napot, amikor a mi drága pásztorunkat meglátjuk majd színről-színre.

Javasolt cím: Jó pásztor ő nagyon.                                       Lőrincz István

Az ajtó példázata

Tanulságos igék a példázatokról 25

Text.”Bizony, bizony mondom nektek, hogy én vagyok az ajtó a juhok számára.”(Ján.1O,7)

            Nagyon fontos ennél a példázatnál, hogy kinek mondja ezt el Jézus. Itt ő a főpapokkal, írástudókkal, farizeusokkal beszélget, a nép vezetőivel, pásztoraival vitázik, akik irányítják a nép gazdasági, politikai és vallási életét egyaránt. Nekik, a hamis pásztoroknak mondja el Jézus, hogy milyen kell legyen a jó pásztor. Nekik mondja el itt az ajtóról szóló példázatát., hogy : én vagyok a juhok ajtaja és aki ezen az ajtón megy be, az a juhok pásztora. Az ilyen pásztorról mondja Jézus, hogy ennek az ajtónálló ajtót nyit. Az ajtónálló nem más, mint Jézus Krisztus Atyja, maga Isten. Aki Jézus Krisztuson át megy a juhakolba, annak az Atya ajtót nyit, azt maga Isten rendelte a pásztori tisztre, az egy elhívott ember.

            Minden vezetői tisztnek ez a lényege, hogy erre Isten hív el, ez Isten ajándéka mind a vezető, mind pedig a vezetettek számára. Bár lehetne minél több ilyen egyházi és világi vezetőnk!

            Ez számunkra nyilván az egyik legnagyobb kérdés: vannak-e nekünk ilyen vezetőink, akiket Jézus Krisztus hívott el a vezetésre, akik ezt tudják és így hordozzák ezt a felelősséget? Ez a példázat kijelöli számunkra a feladatot is, hisz minket az egyház Ura nem tétlen szemlélődésre hívott el, hanem munkára. Az elsődleges munka minden keresztyén ember számára az, hogy imádkozzon. Könyörögjön a vezetőkért, hogy jól tudják vezetni a rájuk bízott embereket. Imádkozzunk azért, hogy az egyházban pásztori lelkületű emberek vezessenek, könyörögjünk a lelkipásztorokért, hogy igazán hirdethessék Isten igéjét, hogy olyan hatalommal tudják kimondani az igét, mint Isten a teremtéskor, hogy az meg is lett. Imádkozzunk azért, hogy az igehirdetés ne legyen üresjárat, hogy nyomában döntések szülessenek, emberek Istenhez közeledjenk, tettekben is megmutatkozzon a hitük.

            De imádkozzunk azért is, hogy az iskolákban is pásztori lelkületű tanítók és tanárok tanítsanak, neveljenek, akik tudják, hogy a „bölcsesség kezdete az Úrnak félelme.”  Könyörögjünk olyan vezetőkért, akik Isten és a felebarát szeretetére és Krisztus követésére vezetik a fiatalokat. Imádkozzunk azért, hogy krisztusi lelkületű politikusok vezessék országunkat, népünket. Téves azt gondolni, hogy a keresztyén embernek semmi köze a politikához, hisz nincs az életnek egyetlen olyan területe sem, amit ne a hit kellene uraljon és meghatározzon. Imádkozzunk azért, hogy minden vezető megismerje és megszeresse Isten akaratát és cselekedje is azt.

            De talán valaki közülünk azt mondja: én nem vagyok sem lelkipásztor, sem tanító, sem politikus, engem akkor ez nem is érint. De igen! Mert a legtöbben apák és anyák vagyunk, s az egyetemes papság alapján el vagyunk hívva családunk vezetésére, pásztorolására. Ha csak egyetlen bárányka lenne is a családban, akit vezetgetni kellene, s mi ezt az egy báránykát nem az ajtón keresztül vezetnénk, nem Jézus Krisztushoz vezetnénk, akkor ez nagy baj lenne. De ha valaki nem lenne apa és anya sem, hanem úgymond egyedülálló, az is el van hívva a pásztori szolgálatra, hisz nem mindegy hogy az ember saját magát hova vezeti. De mindenki másokat is vezet, mert senki sem él egyedül, mások is vannak körülötte.

            Ebben a példázatban Jézus megmutatja, hogy mi az igazi pásztor munkája. Ahol igazi a pásztor, ott a vezető és a vezetettek között kölcsönös bizalom van. A jó pásztor hangjára hallgatnak a juhok. Az életünk egyik legnagyobb rákfenéje épp a bizalmatlanság. Ez azért is rossz, mert keserűen csalódtunk a hamis pásztorokban, akik tulajdonképpen báránybőrbe bújt farkasok voltak.

            De nem csak a juhok ismerik a pásztort, hanem ez fordítva is igaz, a pásztor is ismeri a juhait éspedig név szerint. Juhait nevükön szólítja és kivezeti őket. A nagy gyülekezetekben sajnos a lelkipásztor nem tudja mindenki nevét megjegyezni, de milyen jó tudni azt, hogy Jézus Krisztus a jó pásztor mindenkit nevén szólít, mindenkit személyesen ismer.

            Miután kivezeti őket a legelőre, előttük megy. Ez minden jó vezető jellemvonása, hogy elől megy. Ez azt jelenti, hogy ő kell leghamarabb megküzdjön a farkassal, az ellenséggel, ő kell áldozatot hozzon. Milyen szomorú az, ha egy vezető a nyereségre vágyik és nem hajlandó áldozatot hozni a rábízottakért.

            Az ilyen pásztort követik a juhok, mert ismerik a hangját, idegent nem követnek, elfutnak attól, mert annak a hangját nem ismerik. Milyen jó lenne, ha így lenne. A baj az, hogy sokszor az idegen hangja, a világ, a Sátán, az antikrisztus hangja olyan hízelgő és csábító a mi számunkra és ezért arra hallgatunk. Hogy bedőlünk a Keletről vagy Nyugatról jövő rossz hatásoknak, tanításoknak, vigyázzunk tehát, hogy kire hallgatunk. Kérjük Isten Szentlelkét, hogy tudjuk kiszűrni az idegen hangokat és tudjunk határozott nemet mondani azokra.

            Végül még egy kérdés: nem túl szép ez ahhoz, hogy igaz is legyen? Megvalósulhat-e ez a mi életünkben? Vagy csak egy szép álom és ideál marad mindez a mi számunkra? Persze, ha ez csak egy szép ideál lenne, még akkor se lenne szabad ezt megvetnünk, mert akkor ez egy kívánatos, megvalósításra méltó ideál lenne. De az, amit nekünk itt Krisztus mond, az több mint egy ideál, hanem az egy csoda ami valóság lehet életünkben. Ez a Krisztus követésének a csodája . Pál apostol nem szűnik meg ezt a csodát a gyülekezetek számára kifejteni, hogy mit jelent, hogy Krisztus az ajtó és mit jelent azon bemenni. Ezen az ajtón bemenni nem más, mint az, hogy Jézus bevon minket a maga halálába és feltámadásába. Ezt úgy is mondja Pál, hogy belekeresztelkedtünk Jézus halálába és feltámadásába. Egy másik helyen így fogalmaz: mi mindenkor magunkban hordozzuk Jézus halálát, hogy az ő élete is látható legyen a mi halandó testünkben. De talán a legszebb megfogalmazása az, hogy aki Krisztusban van, új teremtés az.

            Összefoglalva elmondhatjuk, hogy mi először is arra hivattunk el, hogy a Főpásztor, a Jézus Krisztus juhai legyünk, másodszor pedig arra, hogy mi is legyünk jó pásztorok. A Főpásztor legnagyobb tette az, hogy Bárányként feláldozta magát érettünk. Akkor lehet valaki az ő juhává, ha megértette a kereszten való áldozatát, amit ő ott bemutatott értünk. Ezen a kereszten ment végbe a mi életünk legnagyobb eseménye: a megváltásunk. A pásztori lelkület a kereszten születik meg.

            Ez az ajtó szoros és az oda vezető út keskeny és kevesen vannak, akik megtalálják azt. A legszomorúbb valóság az, hogy a juhokhoz lehet az ajtón kívül is bemenni, ki lehet kerülni a keresztet. Ennek kikerülése az önzés, önmagunk dicsőségének keresése. De Jézus most is hív minden embert és kiáltja mindenkinek: én vagyok az ajtó és ezen az ajtón ma be lehet menni. Isten adott egy nyitott ajtót. A kegyelmi idő egyszer lejár, Isten ezt az ajtót egyszer bezárja, ne habozz tovább, lépj be ezen az ajtón. Ez azért annyira fontos, mert egyszer be kell lépjünk a halál ajtaján. Aki már életében belépett a Jézus ajtaján, az már be is lépett az örök életbe.

Lépjünk be a nyitott ajtón!                                                                  Lőrincz István

A gonosz szőlőművesek példázata

Tanulságos igék a példázatokról 24

Text:”Ez az örökös, öljük meg, hogy miénk legyen az örökség! (Luk.2O,14)

            Lukács evangéliumának utolsó példázata áll előttünk. A példázatokban egy különös dolgot figyelhetünk meg. Azok a példázatok, amelyek a természetből veszik képeiket a békesség, nyugalom, rendezettség érzését árasztják magukból. De azok a példázatok, amelyekben az ember áll középpontban mind drámaiságot, feszültséget, konfliktusokat hordoznak magukban.

            Így van ez ebben a példázatban is, ami a gonosz szőlőművesekről szól. Itt nem békés, szerető szívű emberekkel találkozunk, hanem olyanokkal, akik gyilkos indulatokat hordoznak magukban. Ez a példázat úgy van felépítve, mint egy dráma: több felvonás van, amelyek világosan elhatárolódnak egymástól.

            A történelmi háttér, amiben a példázat elhangzik nagyon könnyen felismerhető. Itt Izrael népének sorsáról és bűnéről van szó első renden. Ez egy titokzatos nép, akivel Isten szövetséget kötött, hogy őt mintegy példának állítsa minden nép elé. Az Úr nem egy könnyű népet választott magának, hanem egy nehezen kezelhető, dacos, akaratos népet. Ő ehhez a néphez elküldte prófétáit, akik Isten végtelen szeretetét és türelmét hirdették e népnek. Mert ugyan melyik az a földi szőlősgazda, aki eltűrné, hogy munkásai csúfot űzzenek küldötteiből? A példázatbeli gazda a kudarc ellenére újra próbálkozik, hogy a gonosz szőlőmunkásokat jobb belátásra bírja. Ebben példázatban épp ez a megrázó. Ez a példázat az Isten lehetetlen próbálkozását szemlélteti, hogy Isten hűséges marad az emberhez annak minden elvakultsága, kegyetlensége, engedetlensége ellenére is. Isten nem mond le az emberről, a világról.

            Istent még az se töri le, ha küldötteit megölik, újabb és újabb egységeket vet be az emberért való küzdelembe, úgy tűnik, hogy kiapadhatatlanok a tartalékai. Végül elküldi Fiát is, úgy gondolja, hogy őt meg fogják becsülni. Ha Jézus, a Messiás el fog jönni hozzájuk csak észre fogják venni, hogy Isten a legdrágábbat reszkírozza értük. De a Fiút sem becsülik meg, annak ellenére, hogy tudják: ő az örökös. Isten akciói mind kudarcba fulladnak. A lázadók diadalmaskodnak és a csatamező tele van áldozatokkal.

            Az emberiség történelmének középpontjában ott áll a véres kereszt, az Isten vereségének a jele és hirdeti: Isten kudarcot vallott, csődöt mondott az emberrel való minden próbálkozása. Aki szeret, az mindig alul marad, annak mindig szenvedni kell. Az ember kivívta Istennel szembeni önállóságát kezébe vette sorsának irányítását

            Ez a példázat azonban rólunk is szól. Ennek a történetnek mi is aktív résztvevői vagyunk. Ez a példázat ott szólít meg minket, ahol vagyunk: a valóságos, mindennapi életünkben. Ez a történet naponta újra játszódik a családban, a munkahelyen, az emberek közötti kapcsolatokban. De ugyanakkor azt is hirdeti, hogy Isten a mi valóságis, mindennapi életünkben, a szőlőskertünkben jelen akar lenni.

            De most próbáljuk megérteni ennek a példázatnak az üzenetét. Miért reagálnak ilyen kegyetlenül ezek a szólőmunkások, amikor a gazda kéri a gyümölcsöt? Ahhoz, hogy ezt megértsük, tudnunk kell, hogy a Szentírásban a szőlőskert az Ísten tulajdonának a képe A szőlőmunkások nem „privatizálták” ezt a szőlőst, ők csak munkavállalók, napszámosok abban. De ők úgy tesznek, mintha a szőlős az övék lenne, a maguk tulajdonának tekintik. Ezt egy munkás, aki egy cégnél dolgozik, nem merné megtenni. Ezek az emberek rosszabbul bánnak Istennel, mint ahogy egy munkás a cégével bánik Azt engedik meg maguknak Istennel szemben, amit egy földi főnökkel szemben soha meg nem engednének.

            Ilyen gonosz az ember, hogy mindent magának tulajdonít. Mi minden jót a magunkénak tartunk, minden rosszért pedig másokat hibáztatunk, nagyon sokszor épp Istenre hárítjuk a felelősséget a saját bűneinkért is. Ez a megállapítás azért fontos, mert így jutunk el a példázat megértésének a kulcsához. Ezek a szóúőlőmunkások azt gondolják, hogy minden az övék s mindennel azt tehetnek, amit épp akarnak.

            De vajon mi nem így teszünk? Nem úgy bánunk-e mi is mindennel, mintha az a miénk lenne? Azt mondjuk mindenre: az én munkám, az én teljesítményem, az én sikerem. Jézus azonban egészen másra tanít minket. Ő arra tanít, hiogy mi mindent Istentől kapunk, s ezért mindenért hálát kell adnunk neki.. Legyünk hálásak az egészségünkért, a munkánkban elért eredményinkért, boldog házasságunkért, szép családunkért. Ne azt mondjuk: én ezt vagy azt elértem, hanem ezzel vagy azzal megajándékozott az Úr.

            A bűnt pedig tulajdonítsuk magunknak: én vétkeztem, én vagyok a hibás. Mi sokszor igazságot gyakorolunk szeretet helyett. Lehet, hogy egy dologban igazunk van, de ezt az igazságot a szeretet helyett gyakorlom, s ha szeretetlenül bánunk a másikkal lemondunk róla. Lehet, hogy én lehetnék az utolsó, aki még segíthetnék rajta, lehet én lehetnék az utolsó, aki még megállíthatnám a lejtőn, de ehelyett még lejjebb taszítom. Mi elsősorban nem az igazságot kell képviseljük, hanem szeretnünk kell a másik embert. De ez csak akkor lehetséges, ha készek vagyunk a bocsánatra. De megbocsátani csak akkor tudunk, ha előbb mi is elfogadtuk bűneink bocsánatát.

            Ez a példázat arról szól, hogy a szeretetet mindig mi kell kezdeményezzük, ahogy Isten is ebben a példázatban újra és újra kezdeményezi a munkásokhoz való küldöttség menesztését. Az evengéliumot e példázat szerint isteni kezdeményezésnek is lehetne nevezni. A szőlő ura nem odacsap, amikor a munkások az első és a második küldöttet megverik. Ha Isten arra reagált volna, amit az ember tett, akkor nem lett volna szivárvány az özönvíz után, második kőtábla az aranyborjú után, nem lett volna Karácsony, Nagypéntek, Húsvét a bűneset után. Az evengélium azt jelenti, hogy Isten ebbe a tragikus ok-okozat folyamatban „megálljt” parancsol, és mer újat kezdeni az emberiséggel. Az utolsó és végső újrakezdése Istennek: maga Jézus Krisztus.

            Mi sem kell mást tegyünk, mint amit Isten tett. A szeretet az, ami ezt a világot megtartja.. Szeretet nélkül ebben a világban minden tönkre fog menni. Ezért ennek a példázatnak nagy kérdése felénk ez: tudunk-e szeretni? Van-e erőnk a kezdeményezéshez? Ha nem Isten elveheti tőlem a kegyelmet, ahogy a szőlőmunkásoktól elvette a szőlőt.

            Több kezdeményezésre Isten részéről nem várhatunk. Ő elküldte Fiát, többre, másra nem számíthatunk. Ha őt elutasítjuk, az utolsó lehetőséget utasítjuk el. A Fiú kész volt meghalni a szőlőmunkásokért és ez nem volt hiábavaló. Nagypénteken megtért a százados, a jobb kéz felől megfeszített gonosztevő, pünkösd napján megtért háromezer ember.

            Az utolsó kérdés: mi vajon milyen munkások vagyunk az Isten szőlőskertjében? Ne olyanok legyünk, amilyenek a példázatbeliek voltak. Legyünk hálásak azért, hogy elhívott minket, hogy az ő szőlőskertjében, az ő országában munkálkodjunk. Merjük felvállalni a szeretet kezdeményezését, ha kell tudjunk megbocsátani. Fussunk neki e feladatnak, ahogy a repülő nekifut a pályának. Egy ideig nem emelkedik, de aztán eljön az a csodálatos pillanat, amikor a felhajtó erő az ég felé repíti. Repüljünk mi is Isten és embertársaink felé minden nap.

Javasolt cím: merj kezdeményezni!    Lőrincz István

           

fy'>Javasolt cím:Mit tanulhatunk a világ fiaitól?                                       Lőrincz István

A farizeus és a vámszedő példázata

Tanulságos igék a példázatokról 23

Text: „Ez megigazulva ment haza, mert aki felmagasztalja magát, megaláztatik, és aki megalázza magát, felmagasztaltatik.” (Luk.18,14)

            Ez a példázat annyira egyszerű, hogy tulajdonképpen nincs is szükség magyarázatra.  Nincsenek benne olyan szavak, amiket ne értenénk, amiket meg kellene magyarázni. Talán csak annyit kellene mondani: menjünk haza, forgassuk azt szívünkben, ahonnan minden cselekedetünk és gondolatunk származik. Mert Isten igéje nem csak azért adatott, hogy megértsük, hanem sokkal inkább azért, hogy átalakítson, újjáteremtsen minket.  Nem ér semmit, nem használ semmit, ha az egész Bibliát kívülről tudjuk, de az nem hat át minket,  nem hatol úgy belénk, ahogy az esővíz beszívódik a földbe és onnan táplálja majd a gyökeret, hogy a fa gyümölcsöt teremhessen. Pedig hányszor vagyunk úgy, hogy az ige csak értelmünkig jut el, csak lefut rajtunk, ahogy a gyors zápor vize is leszalad a földön.

            Két embert állít ma elénk az Úr, mindketten ugyanazt teszik, imádkoznak, mégpedig a templomban, azon a helyen, amit Isten különösképpen is erre a célra rendelt. De van egy ismert közmondás és ez itt is igaz: ha két ember ugyanazt teszi, az még nem ugyanaz.  Úgy gondolnánk, hogy a farizeus jobban tud imádkozni, hisz ő ebben „szakember” a vámszedő pedig csak „műkedvelő”. Azt gondolnánk, hogy a farizeus imája kellene jobb legyen, de ennek épp az ellenkezője az igaz.

            Manapság a „farizeus” szónak nincs a legjobb csengése, de a Jézus idejében ez egészen másképp volt. A farizeusok voltak a legvallásosabb emberek, templomos, megbízható, talpig becsületes emberek. Ha valaki egy jótékony célra  gyűjteni  akart az egy farizeus házába kellett bekopogtasson, onnan biztos nem jött ki üres kézzel. Ők voltak a Jézus korának legbuzgóbb misszionáriusai, igyekeztek Isten igéjét, üzenetetét másoknak is tovább adni., nem tartották meg azt maguknak. Ezért nagyon tisztelték őket, példaképek voltak mások számára , felnéztek rájuk az emberek.

            Egy ilyen ember imádkozott tehát a templomban. Azt várnánk, hogy ha most ő imádkozik, akkkor az nem egy akármilyen imádság. Nem egy olyan, mint azé a jött-ment emberé, aki csak úgy véletlenül az utcáról tévedt be a templomba. A farizeusok nagyon szépen tudtak imádkozni, hisz ebben ők képzést is kaptak. Tudták, hogy milyen kell legyen egy szép és fegyelmezett imádság. Rendezettség, felépítettség volt az imájukban, épp úgy mint egész életükben. Tudták azt, hogy az imádság mindig hálaadással kell kezdődjön. „Hálát adok neked Istenem,” így kezdi az imádságát. Tudták, hogy a kéréseket a hálaadás kell megelőzze. Azok a dolgok amiket elmond, amikért hálát ad, mind igazak, azokban egy fikarcnyi túlzás sincs. Mindez pontosan úgy volt az életében, hogy itt azt elmondja.

            A vámszedő épp az ellenkezője volt a farizeusnak. Ő becstelen, hamis úton szerzett jövedelemből élt, mindenki tudta róla, hogy kicsoda. Maga is tisztában volt azzal, hogy ez az életforma őt kizárja az Isten gyülekezetéből. Ő maga is tudta, hogy ő a pénzt szerette, jobban szerette Isten akaratánál. Ő a pénz embere, akit a vallásos dolgok a legkevésbé sem érdekelnek. Az ő életében semmi dicséretre méltó dolog sincs. Ezért a „vámszedő” név egy szégyenteljes név volt és mindig a prázna nőkkel említették együtt, hisz azok testüket bocsátották áruba, a vámszedők pedig a lelküket.

            Ha a közmondásra gondolunk, akkor feltevődik a kérdés: miért imádkozik egyáltalán ez az ember? Hisz nincs semmi keresnivalója a templomban, elárulta Istent, a lelkét az ördögnek adta el, hogy a földön gazdag legyen. Miért is imádkozik az ilyen ember? Hisz semmi értelme sincs.

            Így néz ki a dolog emberi szemszögből nézve. De Isten szemével egészen másképp néznek ki a dolgok. Mert Isten a szivet nézi, Isten előtt nincs farizeus és nincs vámszedő sem, ilyen vagy olyan jellemű ember. Isten a szivet nézi, azt a pontocskát, ami az ember tekintete elől el van rejtve, amit nem lehet sem röntgennel, sem ekográffal átvilágítani. És itt dől el, hogy egy imádság igazi-e vagy sem? Isten nem a szavakat látja, vizsgálja, hanem azt az érzületetet, ami a szavak mögött van.

            Nyilván, hogy nem lehet úgy imádkozni, ahogyan a farizeus imádkozott. Két dolog volt hamis az ő imájában. Az egyik az, hogy azt állítja Isten elé az életéből, ami jó, ami dícséretre méltó, a rosszat pedig elhallgatja. A másik dolog, amit nem lehet tenni, hogy a másik embert megveti és lenézi. Az elsőt gőgnek, a másodikat pedig szeretetlenségnek nevezzük. A kettő általában együtt jár.

            De ne dobjunk hamar követ a farizeusra, mert az én vagyok, az te vagy. Lehet, hogy mi nem pont így mondjuk el az imát, de tulajdonképpen ugyanezt gondoljuk. Milyen jó, hogy én itt vagyok a templomban, milyen jó, hogy nem a pénz az Istenem, milyen jó, hogy én a református egyházhoz tartozom és nem akármilyen szektához. Sőt, talán még azt is mondjuk: milyen jó, hogy én nem vagyok olyan, mint ez a farizeus! De épp ebben a pillanatban, amikor ezt kimondtam, vagy kigondoltam, épp én lettem farizeussá. Abban a pillanatban, amikor tele kézzel állok meg az Isten előtt, legyen az a Biblia, a hitem, az egyházam, a megtérésem, az új életem, rosszul imádkoztam.

            Miért imádkozott jól a vámszedő? Azért, mert ő üres kézzel állt az Isten elé. Ő tudta azt azt, hogy nincs mit hoznia, mert Isten elé csak üresen lehet állni. Csak így: én egy nyomorult bűnös vagyok, könyörülj rajtam. Dehát mindig csak ezt mondogatni? Hát meg lehet ebből élni? Ebből megélni valóban nem lehet. A bűnösségem tudatából nem tudok megélni. De akkor miből ? Erre a példázat szó szerint nem ad választ, de egyet ne felejtsünk el, hogy ebben a példázatban is az a legfontosabb, aki magát a példázatot elmondja. Ő azt mondja: a vámszedő inkább megigazulva ment alá az ő házához, inkább hogynem amaz. Ezt a mondatot csak Jézus mondhatta ki, csak ő mondhatja ki a leghatalmasabb szót: megbocsáttattak neked a te bűneid, eredj el békességgel.

            Még egy kérdés, ami félreértésre ad okot. Ha ez így van,  hogy Jézus egy vámszedőt állít példaképül elénk, akkor mindegy hogy miként élek? Akkor élhetek úgy, mint ahogy a vámszedők és a parázna nők élnek? Akkor minek törjem magam Isten akaratának cselekvésére, ha úgy sem jutok többre, mint hogy bűnös vagyok, akkor mire való a hit, az imádság, bibliaolvasás, templombajárás?

            Vigyázzunk! Amikor Jézus kimondta a parázna nőnek: megbocsáttatttak néked a te bűneid, azt is hozzátette: eredj el és többé ne vétkezzél! Minden bűn gyökere a gőg és a szeretetlenség, a hitetlenség. Ezt kell kiírtani, ezt írtja ki belőlünk az Úr Jézus Krisztus, de csak akkor, ha bűnösként tudok előtte megállani. Miután bűnbocsánatot adott, erőt is ad arra, hogy az ő akaratát cselekedjem.

            Nem igaz tehát az az állítás: nem számít, hogy miként élünk, mert úgyis csak bűnösök vagyunk. Aki így beszél, abban még soha nem volt bűnbánat. Aki pedig bűnbocsánatot kapott, az már nem gondolkodik így.

            Mindaz, amit a farizeus tett, nekünk is tenni kell, de abban a tudatban, hogy az nem érdem, hanem csak kegyelem. Így fog minket is felmagasztalni az Úr a maga idejében.

Javasolt cím: Ki imádkozik helyesen?                                    Lőrincz István

           

ng=HU style='mso-ansi-language: HU'> 

Példázat a hamis bíróról

Tanulságos igék a példázatokról 22

Text.”Mondom nektek, hogy igazságot szolgáltat nekik hamar. Mindazáltal, amikor eljön az  Emberfia, vajon talál-e hitet a földön?” (Luk.18,8)

            Húsvétot ünneplünk, a feltámadás ünnepét. Hitünk leghatalmasabb valósága, hogy mi haladunk e dicső pillanat felé. De hogyan? Nos ebben a példázatban erre a kérdésra találunk választ. Milyen kell legyen a mi magatartásunk annak a csodálatos jövendőnek a fényében, amiről a Biblia beszél?

            Erre a Biblia különböző válaszokat ad. Először is éberségre szólít, aztán meg arra biztat, hogy a tálentumokat, amiket tőle kaptunk jól és jóra használjuk fel. Arra is figyelmeztet, hogy imádkozzzunk, hisz ez is hozzátartozik a mi húsvéti várakozásunkhoz. Imádkoznunk kell Isten országa eljöveteléért.  A várakozásba azonban bele is lehet fáradni. Amikor valaki sokat késik, már úgy ellankadunk, hogy szinte már nem is érdekel, hogy jön-e az illető vagy sem. Ki kell tartani az imádságban és ez nem könnyű dolog. Sok embernek baj van az imaéletével, ez is válságban van. Ott van a kérdés: figyel-e egyáltalán Isten a mi imádságainkra és meghallgatja-e azokat? Sok embernek az az érzése, hogy pusztába kiáltott szó, falra hányt borsó az imádsága. Ilyenkor nagy a veszély, hogy abbahagyjuk az imádságot. Jézus is ismeri ezt a veszélyt. Éppen ezért mondta el ezt a példázatot, amiben jól felismerjük a mi kérdéseinket, kételyeinket.

            Egy özvegyasszonyról van szó. Az özvegyasszonyok sorsa ma sem könnyű. De abban a világban, nagyon nehéz életük volt, főleg a gyermektelen özvegyasszonyoknak. Özvegynek lenni egyet jelentett a szegénységgel, a tehetetlenséggel, a kiszolgáltatottsággal. Ezért a mózesi törvényben, a Mózes öt könyvében sok előírás volt az özvegyek, árvák védelmében. Tizenhétszer van szó róluk csak itt  róluk, a Szentírás többi könyveiben pedig még hatvaháromszor.

            Az özvegyi állapot a gyülekezet képe lesz, miután Krisztus mennybe ment. Ez nagyon feltűnő, hisz a Szentírásban az egyház a menyasszony képében jelenik meg nagyon sokszor. A „menyasszony” szó egy ünnepi tartalmat, hangulatot áraszt. De az „özvegy” szó egy szomorú hangzást és tartalmat hordoz. A Krisztus menyasszonyának ezen a földön özvegyi alakja van.

            A példázatbeli özvegyasszony perben áll valakivel. Nem tudjuk, nem derül ki a példázatból, hogy vagyoni vagy ökökségi ügyről van-e szó. De az biztos, hogy van egy ellenfele, aki meg akarja rövidíteni. Itt ugyanaz a szó szerepel, amivel az 1Péter 5,8-ban is találkozunk, ahol egyértelműen a Sátánt kell alatta értenünk. Egy szegény özvegy áll szemben egy hatalmas ellenséggel. Ez az egyház helyzete ma is. Egy kicsiny sereg, akit vádolnak, figyelmen kívül hagyják, és nevetségessé teszik. Sok hatalom áll az egyházzal szemben és minden hatalom mögött ott áll az ős-ellenség , a Sátán, aki mindent elkövet, hogy a gyülekezetetet megsemmisítse. Mit tesz ebben a helyzetben ez az asszony? Elmegy egy bíróhoz, egy ügyvédhez és azt mondja: állj bosszút, de pontosabb fordítás így hangzik, szolgáltass igazságot ellenségemmel szemben!

            Imádkozni tehát nem más, mint igazságszolgáltatást, elégtételt kérni. Ebben kell kitartani. Hát nem fucsa dolog ez? Hisz ezt a világban szokták így csinálni, ott vannak tiltakozó megmozdulások, sztrájkok, skandált jelszavak. Mindez azért, hogy az emberek jogot szerezzenek magugnak. Erről lenne szó az igénkben?

            Ezt az igét az ószövetségi összefüggésében kell megértenünk. A Zsoltárokban nagyon gyakran találkozunk azzal, hogy Isten gyermekei az Urat kérik arra, hogy szolgáltasson igazságot nekik és álljon bosszút ellenségeiken. Az Úr igazságszolgáltatásának két oldala van. Egyrészt az ártatlanul szenvedő segítséget, szabadítást kap, a gonosz pedig és az istentelen elnyeri bűntetését. Nem egy emberi bosszúról vagy elégtételről van itt szó, hanem arról, hogy Isten áll bosszút, ő szolgáltat igazságot. Visszajövetele épp azt jelenti, hogy Isten mindent rendbe fog tenni, mindent elrendez. Népét megszabadítja azoknak a hatalmasoknak szorításából, akik folytogatják: a Sátán, a bűn, a halál. Ezen a napon az üldözött egyház imája meghallgatást nyer. Ezt kéri az özvegy.

            Jézus itt arra hív minket, hogy kitartóan várjuk azt a nagy napot, amikor Isten igazsága teljességgel nyilvánvalóvá lesz. Egy nagy teológus ezt így fogalmazta meg: az igazság szükségesebb Isten népe számára, mint a kenyér. Amikor igazságot kérünk, akkor az számunkra élet-kérdés és abban minden más kérés is benne van. Mi imádkozhatunk, hogy mindaz, amit az Úr megígért beteljesedjen, mert egyszer valaki azt mondta: Isten nem teljesíti a mi kívánságainkat, de beteljesíti az ő ígéreteit.

            De ez a kitartás nem egy könnyű dolog Az özvegy egy olyan bírót kap, akinél rosszabbat nem is kaphatna, egy teljességgel korrupt embert. Istent nem ismer, tehát nem törődik Isten akaratával, s az embereket sem becsülte. Egy ilyen bíróval van ennek a szegény asszonynak dolga. Nem is áll szóba az asszonnyal, mert az ellenség csúszópénze megvakította tekintetét. De az asszony nem nyugszik bele a kudarcba. Addig jár a bíró nyakára, amíg az megelégeli és végül igazságot szolgáltat neki.

            A következtetést Jézus a 6-ik vesrben vonja le. Ha egy ilyen korrupt bíró igazságot szolgáltat, vajon nem sokkal inkább igazságot szolgáltat Isten az ő választottainak? Vigyázzunk, hogy ne úgy értsük a példázatot, hogy amilyen ez a bíró, olyan Isten is. Jézus épp az ellenkezőjét akarja mondani: ha egy hamis bíró is végül igazságot szolgáltat, mennyivel inkább Isten, aki annyira szereti az igazságot.

            Nekünk sokszor az az érzésünk, hogy Isten érzéketlen, mert miért nem avatkozik közbe, miért nem akadályozza meg a sok igazságtalanságot, ami ezen a földön történik? Jézus megvigasztal minket. Isten más, mint ahogy mi emberek ezt elképzeljük. Ő az özvegyek Atyja Krisztusban eljött, hogy a gonosz hatalmát megtörje és igazságot fog szolgáltatni.

            De hosszan kell tűrnünk, Isten próbára teszi a türelmünket. Sokszor már most a földi életben is igazságot szolgáltat, ne kételkedjünk hát egy pillanatig se Isten igazságosságában. A kérdés csak az, hogy mi hisszük-e ezt? Jézus szavában egyszerre csak egy fordulat áll be. Tekintetünket dicsőséges visszajövetelére irányítja. Ő az Emberfia el fog jönni ítélni, ez biztos. De vajon talál-e hitet a földön?

            Mi mindig Istenre kérdezünk: hol van Ő, miért nem avatkozik be, miért nem jön már vissza? De az Úr most ezen az ünnepen is miránk kérdez: hol vagy te ember? Hogyan várod te a feltámadást? Van-e hited? A hit nem egy adag elmélet, dogmatika, hinni azt jelenti: rábízom magam az Úrra. A Lukács evangéliumának első olvasói egy olyan világban éltek, amiben a gyülekezet mint egy özvegyasszony minden dicsőségétől meg volt rabolva. Üldözték és tiporták az Isten népét.

            Jézus bátorítani akarta akkor is és ma is a gyülekezetetet. Ő jön és a feltámadás nagy napján igazságot szolgáltat. Ez nekünk azt jelenti, hogy mi őt kitartó imádságban várjuk, nem semmittevéssel hanem szolgálattal. Ezekkel a gondolatokkal áldja meg az Úr Húsvét Ünnepét a mi számunkra ebben az esztendőben!

Javasolt cím. Hogyan várod a feltámadást?                    Lőrincz István

Következik Luk.18,9-14 A farizeus és a publikánus példázata

Tanulságos igék a példázatokról 21

Tanulságos igék a példázatokról 21

            Text.”És dícsérte az úr a hamis sáfárt, hogy eszesen cselekedett, mert e világ fiai a maguk nemében eszesebbek a világosság fiainál.” (Luk.16,8)

            Ez a  példázat azon igék közé tartozik, amely sok nehézséget okoz a bibliaolvasó ember számára és amit segítség nélkül nem igen lehet megérteni. Nem önmagában nehéz ez a példázat, hanem ott szoktuk azt félreérteni, hogy a betűnél maradunk és nem jutunk el a Lélekig. Itt is igaz: a betű megöl, a Lélek pedig megelevenít. A Bibliát egy ajtóhoz tudnám hasonlítani, egy olyan ajtó a Biblia, amelyen keresztül Istenhez kell eljutni. Az ajtó nem arra való, hogy elzárja a belépést, hanem arra, hogy azt lehetővé tegye. Rettenetes dolog az, hogy sokszor a keresztyénség története folyamán épp hogy az elsőt, az elzárást szolgálta. Vagyis éppen az Istentől zárta el az embereket. Gondoljunk az írástudókra és farizeusokra, akikről Jézus azt mondja, hogy épp az Írások ismeretével még azokat is távol tartják Isten országától, akik be akarnak menni abba. Ők is csak a betűig jutottak és nem jutottak el a Lélekig.

            Ennél a példázatnál különösen szükségünk van arra, hogy azt a Szentlélek magyarázza meg  nekünk. Egy sáfárról van szó, mint sok más példázatban is. A sáfár tiszte a legjobban kifejezi azt, hogy milyen viszonyban állunk mi Istennel. Egyrészt mindenben Istentől függünk, másrészt azonban felelősek vagyunk minden cselekedetünkért. Amink van, azt mind Istentől kaptuk. Mid van, amit nem kaptál volna, teszi fel Pál apostol a kérdést. Semmi, hisz mi mindent Istentől kaptunk, úgy a testieket, mint a lelkieket. Itt azokra az ajándékokra is gondolok, amiket Jézus Krisztus megváltó munkája által kaptunk. Minden ajándék. Nem vagyunk mi semminek a teremtői, csak élvezői.

            De Isten nekünk nem csak ajándékokat adott, hanem felelősséget is, hogy ajándékaival jól tudjunk bánni. Bizonyos dolgokban nekünk kell dönteni és döntésünket felelőséggel kell vállalnunk és hordoznunk. Ez a példázat nagyszerűen mutatja mind a kettőt. Istentől való függőségünket és iránta való felelősségünket. Egy sáfárnak sáfárkodni kell. Cselekedni kell, naponta döntéseket kell hozni, de úgy kell cselekedni, ahogy az a gazdájának tetszik, a gazda akarata szerint.

            Az a jó sáfár, aki az ajándékokkal jól bánik. Aki a maga akarata szerint, a maga előnyére, a maga dicsőségére dolgozik, az rossz és hamis sáfár. Az egész Biblia nagyon világosan hirdeti ezt nekünk. Ez a mi egész életünknek az értelme. Ha minden ember jó sáfár volna, akkor minden rendben lenne ebben a világban. Minden rossz, minden gonoszság, igazságtalanság onnan származik, hogy az ember nem tud jó sáfár lenni.

            Ami azonban nagyon különös ebben a példázatban, hogy itt Jézus egy rossz, egy hamis sáfárt állít elénk példaképül. Nem a hamisságát állítja példaként elénk, hisz ez az ember egy csaló, egy szélhámos. Éveken át rosszul bánt gazdája javaival, a maga hasznára gazdálkodott. A gazda megbízott benne és ő szégyentelenül visszaélt gazdája bizalmával. Most pedig elközelített a leszámolás órája. Ő nagyon jól tudja, hogy eljátszotta a becsületét is, és nincs más hátra, mint hogy elbocsássák állásából. Most még egyszer csaláshoz folyamodik. Az utolsó napon, amikor még a gazda pecsétje a kezében van, amíg még a gazda nevében szerződéseket köthet, ezeket most úgy köti meg, hogy az az adósoknak jó legyen. Nem azért teszi ezt, mert sajnálja az adósokat, mert megesett rajtuk a szíve, hanem mert okosan, a maga javára tudja fordítani az eseményeket.

            Az adósság elengedése által magához akarja édesgetni az adósokat, hogy aztán amikor az elbocsátás bekövetkezik, majd hálájuk jeleként őt befogadják, s így nem lesz belőle koldus vagy napszámos. Ez az ember teljesen korrupt, dupla csaló. Miben példamutató ő mégis a mi számunkra?

            Abban áll példamutató mivolta, hogy ez az ember az adott helyzetben, a rendelkezésére álló eszközökkel, a rendelkezére álló rövid időben a legokosabbat teszi, amit az ő szempontjából tennnie kellett. Ebben áll példamutató szerepe. Nem a hamissága, a korruptsága a példamutató, az nyilván elvetendő és elítélendő. Az a példamutató, hogy ő a legjobbat, a legokosabbat teszi jövője érdekében, amit egyáltalán tehet.

            De hadd próbáljam ezt még jobban megmagyarázni. Ez az ember egy realista, nem álmodozik, szembe mer nézni a valósággal és levonja a megfelelő következtetéseket. Ő határozottan cselekszik, nem vesztegeti az időt, nem habozik, hanem a cél érdekében cselekszik, és el is éri az általa kitűzött célt. Ez a céltudatosság, ez a határozottság az, amit Jézus példaként állít elénk. Mintha ezt mondaná Jézus a keresztyéneknek: nézzétek csak meg a vállalkozókat!  Ők nem vitáznak, nem kicsinyeskednek, hanem azt teszik, ami a vállalkozás érdekét szolgálja. Ők nem érzelmeskednek, nem lamentálnak, hanem tárgyilagosan gondolkodnak és cselekednek. Bárcsak ti is keresztyének, éppúgy végeznétek munkátokat, éppúgy képviselnétek az Úr ügyét.

            Ha ti keresztyének csak fele annyi energiát fordítanátok az Úr ügyére, mint a vállalkozók az üzletükbe, akkor egészen másképp nézne ki a keresztyénség. Így érti Jézus a hamis sáfár példázatát. Ő következetes, ő határozott, ő mindent megtesz, hogy jövőjét bebíztosítsa. Mit teszünk mi, mi a  célunk? Mi a mi jövendőnk? Jézus erre azt válaszolja: az örökkévaló hajlékok, az Isten országa. Mi keresztyének ezt nagyon világosan kell lássuk. Mindenkinek erre a végső célra kell néznie. A kérdés a következő: mi vajon mindent alárendelünk-e ennek a célnak? Meghatározza-e ez a cél a mi cselekedeteinket legalább annyira, amennyire azt ennél az embernél látjuk? Jól kihasználjuk-e ezt a rövid időt, ami a rendelkezésünkre áll arra, hogy felkészüljünk az örökkévaló hajlékokba való bemenetelre?

            Ez az ember egyetlen percet se veszteget el, ez az ember pontosan azt teszi, ami az ő céljának vagyis jövője biztosításának megfelel. Hogy van ez nálunk? Nem kell nekünk őszintén bevallanunk: igen Uram, a világ fiai okosabbak, határozottabbak, célratörőbbek a világosság fiainál Ezek után azt mondhatná valaki: igen ám, de ha ez így van, akkor nem tértünk-e vissza oda, ahonnan a reformáció kiemelt minket, a cselekedetek által való megigazulásba? Hát nem kegyelemből tartattunk meg? Hát nincs minden hamisságunk, bűnünk megbocsátva Krisztus áldozatáért? De igen. Mi Isten kegyelméből tartattunk meg, váltattunk meg, ezért vagyunk a világosság fiai és nem a világ fiai.

            A világ fiaiból a világosság fiainak lenni, ez nem a mi erőfeszítésünk következménye. Azért vagyunk a világosság fiai, mert Isten Jézus által a sötétségből kihívott minket az ő csodálatos világosságára. Ezt nem mi tettük. Ebben nincs semmi érdemünk. De az Isten minket nem tétlenségre hívott el, hanem munkába állít. Ő ránk bízta az evangélium ügyét. Ezt Jézus a pénzzel illusztrálja. Hogyan bánunk a pénzzel? Jézus nem azt mondja, hogy ne érintsünk pénzt, mert ez lehetetlen. Sokkal inkább azt mondja: használd a pénzt Isten akaratának megfelelően, az ő országa építésére. A pénznek is örökkévaló értékeket kell szolgálnia és ez nem más, mint a szeretet, közösség, könyörület. A kérdés nem az, hogy sok vagy kevés pénzünk van, hanem hogy azt úgy használjuk, hogy abban az ő dicsősége ragyogjon fel és így az mind a magunk, mind pedig mások üdvösségét szolgálja.

Javasolt cím:Mit tanulhatunk a világ fiaitól?                                       Lőrincz István

Ellentmondásos emberek 6

Márk

Text. Ap.csel.13,13,  15,37-39, Kol.4,1O, Filem.22-23,

2Tim.4,9-11

Ha kiejtjük a Márk nevet, azonnal az evangélium írójára gondolunk. És nem is igen jut más eszünkbe, mint hogy ő egy áldott könyvet hagyott maga után. Így meg is kérdezzük, hogy miért kerül ő ebbe a sorozatba? Hát azért, mert sok minden más is van róla megírva.  Nem csak annyit tudhatunk meg a Bibliából róla, hogy egy evangéliumot írt, hanem az is meg van írva róla, hogy az első térítői út elején cserben hagyta Pált és Barnabást. A görög szó, amit itt találunk sokkal erősebb, mint a magyar nyelvben, szökést, bukást jelent. A szökés nem kis bűn és még az a tény is súlyosbítja, hogy a Krisztus munkájából szökött meg. De ne szaladjunk előre, haladjunk csak szépen sorban az eseményekkel.

            Először szóljunk a nevéről. Őt eredetileg nem Márknak hívták, hanem Jánosnak ezt csak melléknévként kapta. Az Ap.csel.15,37-ben még csak egyszerűen János a neve, aztán később már egybeforrasztva találjuk a két nevet: János Márk. Tudjuk, hogy ő tulajdonképpen Barnabás unokaöccse volt, a gazdag jeruzsálemi nő, Mária fia, aki házát a gyülekezet rendelkezésére bocsátotta. Akkor is szó esik erről, amikor össze vannak gyűlve Péter szabadulásáért imádkozni. Sok mindent nem tudunk róla, csak érdekességképpen mondom el, hogy van olyan írásmagyarázó, aki őt a gazdag ifjúval azonosítja. Annyi biztos, hogy ő gazdag volt, hisz anyja egy jómódú asszony volt. Az sem valószínűtlen, hogy ő lévita származású volt, hisz unokabátyja Barnabás szintén ciprusi lévita volt. De ezt a feltételezést nem lehet igazolni. Papias egyházatya azt állítja, hogy Márk Jánost nem is látta és nem is hallotta.

            Egy másik titokzatos történetet is hozzá szoktak kötni, ami a Jézus elfogatásakor a Gecsemánéban történt. Ő lenne az, aki éjjel kiment pizsamában, vagyis csak egy szál ruha volt rajta, amit valaki megragadott s mivel az illető meztelenül elfutott a ruha a kezében maradt. Hogy ez Márk lett volna, ezt senki sem tudja sem bizonyítani, sem cáfolni. Marad hát az egyetlen bizonyos és tagadhatatlan történet, amiért ő az ellentmondásos emberek közé került.

            Az valószínű, hogy már korán, gyermekként kapcsolatba került az apostolokkal. Itt az anyja házában találkozott Péterrel, Pállal és Barnabással. E két utóbbi apostol egy adománnyal Antiókhiából Jeruzsálembe jöttek. Erről az Ap.csel. 11 tudósít. Aztán következik a Péterért mondott imádság és az ő csodálatos szabadulása. Amikor kopogtat az ajtón és senki se nyitja ki, lehet hogy ezen alkalmon Pál és Barnabás is részt vett és nagy hatást gyakorolt rá, az amit ott átélt. Lehet, hogy ott kapta az első indíttatást, hogy ő is elinduljon a szolgálat útján. Ma ezt úgy mondanánk: lelkipásztor akart lenni. Ő ezt valószínűleg elmondta Pálnak és Barnabásnak, hisz ők Jeruzsálemből úgy térnek vissza, hogy már magukkal hozzák Márkot. A kezdeményezés Márk részéről jött s Pál és Barnabás beleegyezik.

            Miután pár hónapot együtt tölt Pállal s Barnabással, eljön a döntés ideje. Az Ap.csel.13 elején szó van arról, hogy a gyülekezet öt vezetője egyfajta presbiteri gyűlést tart, amit imádság és bőjt előz meg. Ez volt az az alkalom, amikor a Szentlélek elválasztotta Pált és Barnabást a missziói munka elkezdésére és végzésére. Ezen a gyűlésen egészen bizonyosan szó esett róla is. Tisztséget nem kapott, de magukkal vitték segítőként. Ez egyfajta „ mindenest” jelentett, egy biztos: nagy lelkesedéssel indult erre az útra. Annál inkább, mert Ciprusba mentek, egy olyan helyre, ami neki ismerős volt.

            Bizonyára eleinte minden nagyon jól alakultak a dolgok. Márk nagyszerűen érezte magát e két ember társaságában. S ekkor eljön az a pillanat, mikor Ciprust el kell hagyni s el kell indulni Kisázsia irányába. A megszokott, ismert helyről  menni kell az idegenbe, s ez az a pillanat, amikor Márk meggondolja magát s megszökik. Ez teljesen váratlan volt, meglepte Pált és Barnabást ez a furcsa szökés. Lukács, aki volószínűleg jól tudta, hogy mi volt a távozás oka, nagyon diszkrét, nem akarta a nagy nyilvánosság elé tárni a dolgot. Csak annyit ír, hogy Páfoszt elhagyva Pergába mentek, Márk azonban elválván tőlük, visszament Jeruzsálembe. Ez Pál életének egyik legnagyobb csalódása volt. Ennél nagyobbat csak Démás okozhatott, akiről majd szintén fogunk beszélni ebben a sorozatban. Pál nagyon megbántódott és megkeseredett emiatt, s ezt joggal tette.

            Az, hogy mi lehetett az elválás oka, arról a Szentírás egy szót se szól. Csak annyit ír, hogy elvált tőlük és visszatért Jeruzsálembe, ahol anyja is lakott. Ez a tény talán segít, hogy okot találjunk cselekedetére. Márk ekkor még nagyon fiatal és nem egy erős jellem. Amíg még megszokott helyén volt, addig ment a dolog, de amikor már egy ismeretlen helyre kellett menni, az már sok volt neki. Egyszerre csak meglátta ennek az útnak a veszélyeit. Erkölcsi összeomlás, az anyja utáni vágy, ki tudja megmondani? Sajnos a fiatalokra nagyon jellemző, hogy valamit nagy lelkesedéssel elkezdenek, aztán jön a nagy csalódás. A tűz szalmalángnak bizonyul, hamar kialszik. Aki Jézust követni akarja, tisztában kell legyen azzal, hogy ez mit jelent. Jézus maga mondta: aki mindvégig állhatatos marad, az üdvözül.

            Vannak olyanok is, akik úgy gondolják, hogy egy teológiai vita lehetett közöttük a misszió stratégiájáról. Az világossá válik, hogy a vezetés Pál kezében volt, Barnabás a háttérben maradt. Pál úgy látta, hogy Ciprusból hamar távozni kell s egy nagyobb munkát kell a szárazföldön elkezdeni. Valószínű, hogy Pál egy adott ponton kijelentette, hogy most Ciprust el kell hagyni. Az is lehet, hogy Barnabás is más véleményen volt, de Pál nem engedett s ezt Márk, mint Barnabás unokaöccse rossz néven vette. Egy biztos, Márk távozik s a két apostolt elhagyja pont most, amikor legnagyobb szükség lett volna rá. Mert Ciprusban kevesebb volt a munka, s most a távolságok is nagyobbak, mint eddig. De Márk egyáltalán nem gondol erre, ő csak magára, a maga sérelmére gondol s egyedül visszatér Jeruzsálembe az anyja szoknyájához. De valószínű, hogy az anyjától nem dicséretet, hanem szidást kapott a tettéért. El tudjuk képzelni, hogy Márk lelke nem volt nyugodt Jeruzsálemben. Felébred a lelkiismerete és rájön, hogy nem jól cselekedett. Bántja, hogy társait magukra hagyta, hogy gyenge volt és engedett a távozás kísértésének. Ezzel akadályozta a misszió munkáját s a Szentlelket is megszomorította. Tudta azt is, hogy ezzel szégyent hozott magára Jézus Krisztusra. Ezért nem sok ideig marad Jeruzsálemben és nemsokára újra Antiókhiában találkozunk vele.

            Aztán jött a még szomorúbb esemény, amikor a második térítői út előtt Pál elválik Barnabástól, pont az ő személye és viselkedése miatt. Ez volt az első nagy szakadás a keresztyén egyházban s ami nagyon szomorú, hogy nem egy teológiai kérdésben való különbség, vagyis nem üdvösség kérdése miatt, hanem egy ilyen nagyon is emberi dolog miatt történt ez a szomorú elválás. És ez az emberi dolog egy személy volt: Márk. Először Márk vált el tőlük, majd Pál válik el Barnabástól Márk miatt.

            Pál ebben a vitában egy radikális véleményt képviselt. Ő azt mondta, hogy egy ilyen embert nem visz magával, hisz az eddigi magatartása alapján nem alkalmas a szolgálatra. Pál számára világos a kérdés: azt nem viszi magával, aki megbízhatatlannak bizonyult az első út alkalmával.

            Márk számára ez egy keserű pasztilla volt, Pál alkalmatlannak nyilvánította és eltiltotta a szolgálattól. Barnabás ezzel szemben más véleményen volt. Vajon azért, mert rokona volt, vagy Barnabás nem volt olyan kemény és következetes vagy könnyebben meg tudott bocsátani? Az biztos, hogy megkeseredés következik, valószínű az is, hogy kemény szavak hangzanak el. Ami pedig a legszomorúbb, hogy a két nagy apostol, Pál és Barnabás nem tudtak ebben a dologban megegyezni. A két álláspont kibékíthetetlen maradt s még egyszer hangsúlyozom, hogy a legszomorúbb, hogy nem tanításbeli, teológiai kérdésről volt szó, hanem egy személyről, arról hogy Márk alkalmas-e a misszüó végzésére?  Ez kétségtelenül a Sátán munkája volt. Hogyan lehetséges az, hogy Pál és Barnabás köszönés nélkül elválnak egymástól? Hát nem kacag ilyenkor a Sátán a markába,amikor Isten gyermekei veszekednek, megkeserednek, és mindennek az oka Márk, a szökevény!

            De hála Istennek a Sátánnak ez a győzelme nem végleges. Az első csoda, hogy Isten még a gyermekei hibájáiból, bűneiből is jót tud kihozni. Hisz a válás eredménye az lesz, hogy egy csapat helyett kettő indul misszióba. Pál Silást veszi maga mellé, Barnabás pedig Márkkal indul útnak. Ez nem menti Pál és Barnabás bűnét, de azt mutatja, hogy Isten munkája szolgái gyarlósága ellenére tovább halad.

            A második dolog, hogy  a két apostol szembenállása sem maradt meg életük végéig. Eljött az idő,amikor újra baráti jobbot nyújtanak egymásnak és Pál is rehabilitálta Márkot. Ezt így is vártuk volna el, hisz ők Isten gyermekei. A szeretet nem rójja fel a gonoszt.

            Pál tehát nem volt hajlandó a második térítői útra magával vinni Márkot. Azt mondta, hogy akiben egyszer csalódni kellett, azt nem viheti magával a misszióba. Barnabás ellen nem volt semmi kifogása, de mivel Barnabás Márkot mindenképpen magával akarta vinni, így elváltak útjaik. Sajnos nem jóbarátként váltak el, hanem veszekedve és megkeseredve.

            Márk azonban nem maradt ”munkanélküli”, hisz Barnabás magával vitte, ez már egyfajta megtérést mutat a Márk életében. Egy biztos, Márk is rengeteget szenvedett amiatt, ami vele történt és magának is nehezen tudott megbocsátani. Mit nem adott volna, hogy ezt meg nem történtté tegye. De a missziótól nem szakadt el, ez szívügye maradt. A régi szökést pedig könnyek között vallotta és bánta meg az Úr előtt, és bocsánatért könyörgött s azért, hogy az Úr adjon új lehetőséget a szolgálatra. Ezt ő meg is kapta. Ha már Pál nem is vitte magával, Barnabás magához fogadta s ketten mentek el a misszió munkáját végezni.

            Hogy ez miként zajlott le, erről nem tudósít a Szentírás. Érdekes, hogy egy híres lelkipásztor, aki Pál apostolról könyvet írt , azt állítja, hogy ebben a vitában Pálnak volt igaza, mivel Barnabásról innen kezdve hallgat a Szentírás, Pál útja azonban részletesen le van írva. Az is igaz, hogy kibékülésről nem tudósít a Szentírás. De később Pál említi leveleiben a Márk nevét és ezt már nem keserűséggel, hanem örömmel teszi. Három helyen is említi Márkot, a Kol.4,1O. „Köszönt titeket Aristárkhus és Márk, Barnabás unokaöccse, aki felől utasításokat kaptatok: ha pedig megérkezik hozzátok őt szívesen”. Eszerint Márk Pál baráti és munkatársi köréhez tartozott. Valószínű, hogy a kolossébeliek még előítélettel voltak iránta, azért írja, hogy fogadják őt szeretettel.

            Másodszor a Filemonhoz írt levélben találkozunk a levélben. Ezt a levelet Onizimuszért írja, aki szintén szökevény volt. Ő visszafogadta Márkot, a szökevényt, Filemon pedig miért ne fogadná vissza Onézimuszt, a szintén szökevényt? Itt Pál kifejezetten a munkatársának nevezi Márkot. Arról a Márkról írja, hogy munkatársa, akiről évtizedekkel azelőtt azt mondta: vele nem vagyok hajlandó együtt dolgozni.

            A harmadik alkalom, amikor találkozunk vele a 2Tim.4,9-11. Itt azt írja Pál Timótheusnak, hogy Márkot vegye maga mellé, hozza el magával, mert jó hasznát tudja venni a szolgálatban. Ezt akkor írja, amikor halála órája már közel van. Sok csalódáson ment már át. Mindnyájan elhagytak, írja de ne számíttassék be nekik. De azok között, akik mindvégig kitartottak, ott van Márk is és Pál kéri Timótheust, hogy hozza magával. Halála előtt senkit se kíván annyira látni, mint Márkot, mert ő hasznos a szolgálatra. Először haszontalan volt, de most nagyon hasznos. Ez a megtérés dicsősége és ez nagyon örvendetes. Ezért nincs is szükség Márk bűnbánatának, megtérésének történetére, se arra, hogy a megbékülésükről olvassunk, mert ezek alapján ehhez nem fér kétség. Márk életének további részében már nem volt ellentmondásos ember, hanem nagyon alkalmas volt a szolgálatra.

Démás

Text. Filemon 23-24, Kol.4,14, 2Tim.4,1O

           

       Démásról mindnyájan hallottunk. Nagyon sokat nem tudunk róla, jóval kevesebbet mint például Márkról. Annyit tudunk, hogy Pál munkatársa volt, méghozzá elég fontos munkatársa. Pálnak az idő folyamán egyre több munkatársa lett, hisz ő mindenütt keresett és talált is társakat. Sokaknak a nevükön kivül semmit se ismerünk az életéből, de ők mégis fontos emberek voltak az első században, akik az Isten országa építésében egy adott helyen és időben döntő szerepet  vállaltak. Egy ilyen munkatárs volt Démás is.

            Pál a Timótheushoz írt második levelében említi őt utoljára, de nem először. Az utolsó említés nem válik Démás dicsőségére, hisz Pál azt írja: Démás engem elhagyott. Az eredeti szöveget így lehetne pontosabban fordítani: cserben hagyott. De az ok még szomorúbb: a jelenvaló világhoz ragaszkodott.

            De egyelőre ezzel még nem foglalkozunk, még ítéletet sem mondunk felette. Úgy tűnik, hogy Pál ezt nem keserűséggel írja, hanem inkább mély fájdalommal. Hogy Démás ezt megtette, az nagy szomorúságot okoz neki. Pál itt egy rejtély előtt áll. Egyszerűen nem érti, hogy ez miként történhetettt meg. Ő ezt Démásról soha nem tudta volna feltételezni. Ő felőle nagy reményeket ápolt, s most ez nagyon meglepte és megrázta.

            Mert Démás eddig nem ezt mutatta. Vannak olyanok, akik mindig ott állnak a szélen, akikről minden percben lehet várni, hogy elmenjenek. De Démás nem ilyen volt. Ő eddig egy nagyon megbízható munkatársa volt Pálnak. Minden valószínűség szerint Tehesszalonikában született. Ott juthatott hitre a Pál igehirdetésére. De ő nem maradt csak a megtérésnél, ő tanuja, bizonyságtevője lett Krisztusnak és minden erejét és tehetségét az evangélium hirdetésének a szolgálatába állította. A Filemonhoz írt levélben mint munkatárs szerepel. Márk, Aristarkhus és Lukács mellett. Kol.4,14-ben is Lukáccsal együtt szerepel a neve s ez azt is jelenti, hogy ő a kolosséi gyülekezet számára sem volt ismeretlen. Mindkét levelét Rómából írta Pál, amikor itt börtönben volt. Démás tehát nem csak szülővárosát és mindenét elhagyta a szolgálatért, nem riadt vissza attól sem, hogy a börtönben is együtt legyen szeretett munkatársával.

            Tudjuk, hogy az első római fogsága Pálnak még nem volt olyan veszélyes. Ez csak egyfajta háziőrizet volt. Pálnak elég nagy szabadsága volt és a vele való kapcsolat-tartás még nem jelentett különösebb veszélyt. Ebből még meg is szabadult. De a második már sokkal veszélyesebb volt, akkor már Néró volt a császár s Pál tudta hogy ebből valószínűleg már nem is fog szabadulni. Aki itt is mert vele kapcsolatot tartani, az maga is vértanúságát kockáztatta. És Démás itt van vele. Nem félt Pál apostolt ide is követni.

            De ekkor derült égből villámcsapásként jött az elképzelhetetlen, amit senki se gondolt, a legkevésbé Pál, az megtörtént „Démás engem elhagyott a jelenvaló világhoz ragaszkodván” Démás kapitulált. A hír futótűzként terjedt, szájról szájra szállt a döbbenetes hír: Démás megszökött. Hátat fordított Pálnak, a hitnek, egyháznak.

            Pál azt a rettenetes hírt közli Timótheussal a levele végén, ahol is sok személyes dolgot említ. Először a lényeges, egyházi, apostoli dolgokról ír, majd pedig rátér a kevésbé fontos dolgokra. De nyilván, hogy ezeknek a személyes dolgoknak szoros köze van az egyházi élethez, még akkor is, ha a téli kabátjáról, vagy a tekercsekről van szó, hisz ezek is mind az Isten országának a szolgálatában állnak. Így a Démásról szóló híradást se lehet csupán személyes dolognak tartani. Ebben a híradásban nem csak Pál, mint apostol szólal meg, hanem Pál, mint ember is.

            A Démás távozásáról szóló híradás után rögtön jön a felszólítás: igyekezz hozzám jönni hamar. Nyilván Pál nagyon egyedül érzi magát. Ezek a szavak az ember Pál szívébe adnak betekintést. Ő a nagy apostol, a hithős, de ugyanakkor ember is, akinek érzései vannak s így nagyon közel áll hozzánk. Kéri Timótheust, hogy jöjjön hamar, mert késő lehet. Gyere gyorsan mert olyan egyedül vagyok. Itt Pál, mint elhagyott ember panaszkodik, de térjünk vissza Démáshoz. Ez az egész olyan reménytelen. Láttuk tehát, hogy Démás megtért, elfogadta az evangéliumot. Mindent rátett arrra, hogy Pállal együtt Isten igéjét hirdesse. Követte Pált az oroszlán barlangjáig, Rómáig. De ekkor túl forró lett a talaj a lába alatt. Egy adott ponton visszahőkölt. Az, hogy Krisztusért szenvedjen s érte még a halált is vállalja, túl nehéz lett számára. Elhagyta Néró véres városát, hogy szülővárosában találjon megnyugvást és menedéket.. Rómában keresztyénnek lenni túl veszélyes dolog, Thesszalonikában pedig nincs akkora veszély.

            Látjuk itt, hogy nem a hitre jutás a legnagyobb dolog, hanem a hitben való kitartás, megmaradás. Démásnál azonnal a köves talajba esett magra gondolhatunk. Ami hamar kikelt, de a Nap fénye megfojtotta, a világ megfojtotta, nem volt mélyen a gyökere. Az a tény, hogy Thesszalonikába ment, még nem lett volna olyan rossz dolog, még az sem, hogy visszatért a világba, arra is lehet gondolni, hogy üzleti dolgait ment rendezni Thesszalonikába. Hisz mi mindnyájan ebben a jelenvaló világban élünk s itt dolgaink vannak. Elvégre Thesszalonikában épp olyan jó keresztyén lehet, mint Rómában. De nem erről van szó.

            Neki nem is kellett volna Pállal menni, hisz erre senki sem kötelezte. Nem mindenki ment Pállal, aki hitre jutott. A legtöbben szülőhelyükön maradtak. Még az sem, hogy visszament, hisz Kreszcens elment Galáciába, Titusz Dalmáciába, Tikhikusz Efézusba és ezekről Pál semmit rosszat nem mond.

            Miért fáj neki annyira épp Démás elmenetele? Azért, mert ennek egy más oka van. Sokszor nem önmagában a cselekedet a rossz, hanem az, hogy mi annak az oka. Az ok pedig az, hogy Démás a jelenvaló világhoz ragaszkodott, azt szerette meg, ahogy ezt még pontosabban lehetne fordítani. Ahogy itt nevén nevezi a gyermeket: a bűnt.

            Az írásmagyarázók próbálják mentegetni Démást, még Kálvin is azt mondja, hogy nem az Urat hagyta el, hanem csak Pált és hogy csak azért ment el, mert  Rómaában való maradás túl veszélyes lett volna számára. Egy nagy holland írásmagyarázó is azt írja, hogy ne gondoljunk a legrossszbbra. Nem kell azt feltételezni, hogy Démás megtagadta az Urat.

            Nos, hát mi is legyün jó reménységgel Démás felől. Ezért is ellentmondásos ember ő. De ez a mondat mégis szomorú. Ahogy ezt halljuk, hogy a jelenvaló világot szerette, ragaszkodott hozzá, azonnal eszünkbe jut János apostol szava:” ne szeressétek a világot, se azokat, amik a világban vannak, mert aki a világot szereti, nincs meg abban az Atya szeretete”

            Azt sem tudom elképzelni, hogy Démás egyáltalán elköszönt volna Páltól, s azt mondta: kedves Pál, én most elhagylak, mert e jelenvaló világhoz ragszkodom. Démás az örökkévaló világtól elfordult és e jelenvaló, ideigvaló világhoz fordult oda.

            Persze, ne ítélkezzünk, hanem inkább helyezzük bele magunkat az ő helyzetébe. Ő elhagyta szülővárosát és idejött Rómába, ahol a halál leselkedik rá. Elvégre nem lehet mindenki hős. Ne dobjunk követ Démásra, hogy nem tudott hőssé lenni. Ez csak a kivételesek kiváltsága. Kérdezzük meg magunktól, mi vajon hasonló halyzetben ki tudtunk volna tartani? Azt se kell gondolnunk, hogy Démás cégéres bűnökbe esett, miután otthagyta Pált. Erről semmit sem tudunk. Csak azt tudjuk, hogy a jelenvaló világhoz ragaszkodott s a jelenvaló világnak két oldala van. Egy világos és egy sötét oldala. Van egy züllött világ, de van egy művelt világ is.

            A világot szeretők két csoportra oszlanak. Vannak gyalázatos, perverz emberek és vannak tiszteletre méltó, becsületes emberek. Tudjuk azt, hogy a hagyomány kétféle legendát tud Démásról. Az egyik szerint Démásnál minden rendbe jött. De van egy másik legenda is, miszerint Démás teljességgeél megkeményedett és egy pogány istenség szolgálatába állott és Krisztusnak ádáz ellensége lett. Mi ezt nem tudhatjuk, csak Isten tudja, hogy mi lett vele.

            De lássuk meg, hogy mekkora különbség van Pál és Démás között. Mint munkatársak együtt futják a küzdőtért. Pál megharcolja a hitnek szép harcát, Démás feladja és a világot választja. Pál végig megfutja a pályát, Démás a felénél megáll. Pál tudja, hogy megkapja az eljövendő világban az igazság koronáját, Démás ebben a jelenvaló világban keresi boldogságát. A kérdés az, hogy nem vagyok-e Démás? Olyan rendes, tiszteletre méltó, aki nem szakítok Istennel, egyházzal s mégis a jelenvaló világhoz ragaszkodom. A mi szívünkben  szörnyű mélységek vannak, mert íme még Pál munkatársának lenni se garancia az üdvösségre.

            Valószínű, hogy Pál ezt figyelmeztető példaként mondja el Timótheusnak, s úgy gondolja, hogy erre Timótheusnak szüksége van, annak ellenére, hogy gyermekkorától ismerte az Írásokat.

            Ha Démást csak a Filemon és Kolossé levélből ismernénk, a hit hősei közé sorolnánk. De itt van az a szomorú megjegyzés: elhagyott, a jelenvaló világhoz ragaszkodott. Akárhogyan is legyen ez a szomorú, hogy Démás ezt tette ő ezzel vétkezett Pál ellen. S ami a legrettenetesebb, az Úr ellen is. Megszomorította Isten Szentlelkét és mi is megszomorodunk kétezer év távlatából is, hogy ez vele megtörténhetett. Az ő elmenetele egy súlyos veszteség volt az Isten országa számára. De ne felejtsük el, hogy ennek a történetnek van egy másik oldala is.

            Veszteségről beszéltem, de van ebben nyereség is. És ez az, hogy az egyház megszabadult egy olyan embertől, aki nem volt szívvel-lélekkel az Úré. A testben lehet egy rossszindulatú daganat is, azt el kell távolítani s a sebész, bár neki vágni kell, de ezzel mégsem a halált , hanem az életet szogálja. Az szomorú volt, hogy egy lélek elveszett, de az mégis jó dolog volt az egész test számára. Ha benn marad, ezzel a magatartásával nagy kárt okozott volna a gyülekezetben, gondoljunk csak Anániás és Szafira esetére. Mi lett volna, ha a két képmutató ott marad az első gyülekezetben? Megrontották volna az  egész gyülekezetet. Ezért az Úr kivágta őket. Itt végül is Krisztus van munkában, aki megtisztítja az ő gyülekezetét.

            De van még egy másik dolog is, amire Démással kapcsolatban figyelni kell. Itt is nagyon fontos, hogy a Szentírást a maga összefüggéseiben olvassuk. A Démás elmenetele két másik embernek az elmenetelével együtt van említve. Kreszcens és Titusz. Szinte egyszerre ment el ez a három férfi Rómából. Az okok és célok persze egészen mások voltak. Démás szökevényként ment el, a másik kettő egy-egy új munkaterületre indult.

            Pál is csak egy ember volt, mindenhova nem tudott eljutni. Ő jól tudta, hogy ezekre a helykre ő már sohasem fog eljutni, de vannak alkalmas munkatársai, akik ezeken a helyeken is el fogják végezni az evangélium hirdetésének a munkáját. Kreszcensz és Titusz indulnak az új területekre. Neki személyesen jobb lett volna, ha mellette maradnak, de ő nem gondolhatott magára, arra, hogy mi neki a jó, hanem egyedül Krisztus missziói parancsára: tegyetek tanítványokká minden népeket. Így Pál börtöncellája egy missziói központ lett, ahonnan a munkások indultak. Itt volt egy szomorú esemény, amikor az ördög a markába kacagott, hogy Démás elment, de most a másik két apostol útnak indulnak és most Isten és az ő angyalai kacagnak a mennyben.

            Igen a Sátánnak is megvannak a maga támadásai, győzelmei. S ez Pált életének ebben az utolsó szakaszában nagy szomorúsággal tölti el. Sok fájdalom, csalódás érte már eddig is, s most még ráadásul jött ez az utolsó, talán a legfájdalmasabb. De Isten nem akarja, hogy ezzel a fájdalommal búcsúzzon el ettől az élettől. Mint anya vigasztalja a fiát, úgy vigasztalja meg az Úr Pált most azzal, hogy a másik két munkatársa vállalta a munka minden veszélyét. Mintha azt mondaná az Úr: bármennyire is szomorú dolgok történnek az egyházban, az Isten munkája megy tovább. Ez most nagy veszteség volt, de ne féljünk: Krisztus a győztes.

Diotrefész Text. 3Ján.9-1O

            Nem tartozik a Biblia ismert szereplői közé, de a neve még is ott van a Szentírásban. A Bibliát ismerő emberek azonnal tudják, hogy a János apostol harmadik levelében van szó róla. Ez egy nagyon rövid levél, amit az apostol Gájusznak írt, akiről szintén nem sokat tudunk, de akire még vissza fogunk térni. Ebben a levélben van tehát szó a Biblia utolsó ellentmondásos emberéről, Diotrefészről.

            Ki volt ő? Egy holland bibliai lexikon azt írja róla, hogy egy keresztyénietlen keresztyén ő. Ezt sajnos sok más keresztyénről is el lehet mondani. És bizonyos értelemben ez mindnyájunkra igaz. Ha ezt mi szégyeljük is,   sokszor a mi életfolytatásunk  rossz reklám a keresztyénség számára. De ez még nem jelenti azt, hogy nem hordhatjuk a keresztyén nevet. Így van ez Diotrefésznél is. Az ő keresztyénsége után egy nagy kérdőjelet lehet tenni. Hisz a viselkedése inkább antikrisztusi, mint krisztusi.

            Pedig nevének gyönyörű jelentése van: Isten gyermeke. Ő a keresztyén gyülekezetnek tagja volt, sőt még több is, egy presbiter volt ő, és nem is akármilyen presbiter. A gyülekezetében híres ember volt, nagy tekintélye volt és nagy hatást gyakorolt a gyülekezetre. Úgy tűnik, hogy Gájusz is nagyra becsülte őt, János apostol attól félt, hogy teljesen a befolyása alá kerül és ezért figyelmeztette őt. Két súlyos bűne volt, a szeretetlenség és a hiúság, saját dicsőségének keresése. Ennek ellenére presbiter volt, szép szavakat tudott mondani és jól meg tudta játszani a hívő keresztyént.

            De haladjunk csak szép sorjában a dolgokkal. A nevét tehát, úgy ahogy már mondtam a János apostol harmadik levelében találjuk, amit az apostol egy Gájusz nevű embernek írt. János úgy nevezi meg magát, mint az „Öreg”. János apostol hajlott kora miatt az egész keresztyénségben úgy volt ismeretes, mint a „Nagy Öreg”. Ebben egy jó adag szeretet és népszerűség volt. Ha János apostol jött prédikálni, mindenki örömmel újságolta: jön hozzánk az „Öreg.”  János pedig nem tiltakozik eme megjelölés ellen, nem tartja bántónak, sértőnek. Sőt, ezt át is veszi, mint egyfajta becenevet és a levelében magát is így nevezi.

            Gájuszról nem tudunk sokat,  de épp eleget ahhoz, hogy megkedveljük, hogy szimpatikus legyen számunkra. Neki nem volt tisztsége, nem volt presbiter, de még diakónus sem, hanem ahogy mondani szoktuk, egy egyszerű, fapados egyháztag. De a szíve dobogott az Úr ügyéért. Mindenekelőtt a szeretet jellemezte, hisz házának ajtaját megnyitotta azok előtt, akik az Úrért küldettek ki , az ú.n. vándorprédikátorok előtt. Valószínű, hogy anyagilag is tehetős ember volt, de nagy volt benne a szeretet is. János tudja, hogy a lelke nagyon jól van, s ezt kívánja teste számára is. Nagyon sok embernél ez pont fordítva van. A testük jól van, de a lelkükkel baj van. Mikozben anyagilag, egészségileg, a karrier-építés szempontjából nagyon jól vannak, a lelkük egyre szegényebb, nyomorultabb. Honnan tudja, hogy Gájusznak jól van a lelke? Mély lelki beszélgetéseket folytatott vele? Kitárta Gájusz János előtt a lelkét és elmondta megtérésének történetét?

            Nem, nem innen tudja. Ő ezt a vándorprédikátoroktól tudja: „örültem, amikor testvérek jöttek és bizonyságot tettek, hogy te az igazságban jársz.” Ez nem abban mutatkozott meg, hogy kisújjában lett volna a dogmatika, hanem abban, ahogyan befogadta és szerette a testvéreket. Ő nem csak vollotta az igét, hanem járt is abban. Ez a Gájusz tudta és gyakorolta a Pál intését:” az igazságot követvén szeretetben”. Azt is tudta, hogy a hit cselekedetek nélkül halott.

            De most nem Gájusról beszélünk, hanem Diotrefészről. De fontos volt, hogy ezt a kitérőt is megtegyük. Olyan szép vonásai vannak Gájusznak, hogy nem szabad erről nem szólni és ennek a hátteréből világítjuk meg Diotrefész életét is. Ebből a világos háttérből tetszik ki az a sötét kép, amit erről az emberről fest meg János apostol. Gájusz nem volt presbiter, de mégis szeretett, Diotrefész ellenben presbiter volt és mégsem szeretett. Lássuk közelebből a róla festett képet.

            Először is különös az, hogy János apostol most nem egy gyülekezethez, hanem egy egy egyszerű egyháztagnak ír. Ez kivétel, ilyet csak Pál tesz, amikor Filemonnak ír levelet. Mi sokkal inkább azt vártuk volna, hogy ha már írt, akkor a presbitériumnak címezze a levelét. A megdicsőült Jézus a Jelenések könyvében mindig a gyülekezet vezetőjének ír. János írt is egy levelet és ezt Diotrefésznek címezte, de ő ezt nem fogadta el. Minden valószínűség szerint ez a Diotrefész ezt a levelet egyszerűen széttépte és eldobta. Ő egyszerűen mellőzte az apostoli írást. Így próbálta a János apostoli tekintélyét is aláásni, megkérdőjelezni. Azért ír most Gájusznak, mert a Diotrefészen keresztül a gyülekezetnek címzett levél nem jutott el a gyülekezethez.

            Most János kénytelen Gájusznak írni, s teszi ezt szinte titkon, a megszokott renden kívül. Ez az Újszövetség egyetlen „illegális” levele. Vannak olyan idők, amikor ilyen utakon kell járni.

            Az a tény, hogy János Gájusznak egy ilyen levelet kell írjon , eleve rossz fényt vet Diotrefészre. Ez az ember tisztségbeli pozicióját használja fel arra, hogy az igét kiiktassa a gyülekezet és a saját maga életéből. Most János úgymond a háta mögött, egy egyszerű gyülekezeti tagon keresztül próbál ebben a helyzetben segíteni.

            Gájusz és Diotrefész ugyanabban a városban laktak. Úgy tűnik, hogy Gájusz nincs tisztában azzal, hogy Diotrefész milyen veszélyes ember. Talán mély tisztelettel veszi körül őt. De most János el kell szomorítsa, és el kell mondja, hogy mi a valóságos helyzet Diotrefész körül. Ezzel a levéllel János a gyülekezet szemét is fel akarja nyitni, hogy lássák meg, hogy ki is ez az ember valójában, akit eddig ők teljes bizalmukban és tiszteletükben részeltettek. János azt mondja, hogy ő ezeket, ha majd eljön a gyüelekezetbe, a Diotrefész szemébe fogja mondani.

            Diotrefész jól és szépen tudott beszélni, de a magatartása nem ezt mutatta, és János most ezt le akarja leplezni. A bűnlajstromában sok minden van. „Gonosz szavakkal áskálódik ellenünk, nem fogadja be a testvéreket, azokat, akik ezt megtennék, még azokat is megakadályozza ebben és kiveti őket a gyülekezetből”. De a legnagyobb bűne az, hogy első akar lenni. Diotrefész egy hatalomra és elsőségre vágyó ember volt. Ő nem tűrt meg senkit maga mellett, minden gyeplőt a maga kezében akart tartani.

            Egy szót se olvasunk arról, hogy a tanításával baj lett volna, sem azt, hogy valamilyen tévtanítást terjesztett volna. Sok más emberrel voltak ilyen bajok ebben a korban és az apostoli levelekben erről sok szó esik. De itt erről szó sincs. Diotrefész, mint tanító kifogástalan volt, a dogmatikájával nem volt semmi baj. Ő jól meg tudta mondani egy igehirdetésről, hogy abban minden rendben volt-e, jól meg tudta kritizálni az igehirdetőket. Ennek a presbiternek a hitvallásosságával, biblikusságával minden rendben volt.

            A baj mással volt, nem a tanításában, hanem az életében volt keresztyénietlen. Ő mindig mindenben első akart lenni, ez volt a fő bűne. Szinte nincs is veszedelmesebb bűn az egyházban, mint épp az, hogy valaki első akar lenni. A büszkeség, a gőg az első bűn, ami ebbe a világba belépett és ez teljességgel ellene van annak, amit Krisztus tanított. Szinte semmi sem szomorította meg annyira Jézust, mint amikor a tanítványok arról vitatkoztak, hogy ki közöttük az első.

            Jézus a lábmosásban egy óriási leckét adott a tanítványoknak. Ebben mondta el azt a hatalmas igét: az a legnagyobb, az az első, aki a legkisebb, a legutolsó tud és akar lenni. A keresztyén ember nem uralkodni, hanem szolgálni akar. Azt, hogy Diotrefész első akart lenni, ő természetesen nem ismerte fel és el. Ebben a bűnben épp az a legveszedelmesebb, hogy a legnehezebben lehet meglátni és belátni. Ezt a bűnt lehet a legjobban leplezni, álcázni.

            Diotrefész, ahelyett hogy megalázta volna magát, bevallotta volna a bűnét, még támadásba is lendült. Nem magát hibáztatta, hanem másokat. Azt mondja, hogy János apostol az, aki uralkodni akar, aki visszaél hatalmával.

            Nem kicsi kellett legyen ez a vádaskodás, hogy az alázatáról és szeretetéről ismert János tollat ragadjon és levelet írjon. Egy csekélység miatt nem tette volna ezt meg. Próbáljuk meg elképzelni, hogy miként történhetett meg mindez. Valószínű, hogy Diotrefész ilyeneket mondhatott a gyülekezetnek: ti ne hallgassatok egy ilyen személyre, ti próbáljatok önállóak lenni, álljatok meg a saját lábatokon, ne támaszkodjatok az „Öregre.! De Diotrefész még ennél is tovább ment egy lépéssel. Úgy tűnik, hogy erős hatalmi poziciója volt a gyülekezetben, és azokat, akik nem értettek vele egyet, egyszerűen száműzte, kirekesztette a gyülekezetből és megtagadta tőlük azt, hogy a gyülekezet életében részt vegyenek.

            János ezt nem tűrhette tovább, azért ragad tollat és ír  egy magán-levelet Gájusznak. A gyülekezetnek írt levele nem érkezett meg, mivel Diotrefész azt eltűntette. Most Gájusz kell a gyülekezet nevében cselekedjen, hogy ez a tarthatatlan helyzet megváltozzon. Mert itt nem egy akaratlan, egy véletlen vagy egy egyszerű bűnről van szó, hanem egy tudatos, rendszeres és állandósult bűnről. Sajnos Diotrefészről még azt se lehet elmondani, amit Jézus mond az őt megfeszítőkről:  ”nem tudják, hogy mit cselekszenek.”

            Sajnos nem tudjuk, hogy Diotrefész megtért-e ebből a súlyos vétkéből, keresztyénietlen magatartásából, megbánta-e a bűnét és megváltozott-e gyökeresen az élete? Azt remélhetjük, hogy János beváltotta ígéretét, eljött a gyülekezetbe és négyszemközti beszélgetést folytatott vele. Ő el fog jönni és személyesen fog beszélni vele, erről ír Gájusznak és nem kételkedhetünk abban, hogy ő ezt meg is tette. János apostolnak egyáltalán nem az volt a célja, hogy kipellengérezze, megszégyenítse. Az ő szent célja az volt, hogy belássa bűnét, megtérjen és a továbbiakban egy áldott eszköz lehessen az Isten kezében a gyülekezet és Isten országa építésében. Higgyük azt, hogy János lelkigondozói beszélgetése nem volt hiábavaló, hogy Isten Szentlelke el tudta végezni a maga áldott munkáját ebben az emberben.

            Nem szabad kételkednünk abban, hogy az a Krisztus, aki a damaszkuszi úton egyetlen pillanatban átváltoztatta az üldöző, dühtől lihegő Saulust is, őt azzá az alázatos emberré tette, aki ki tudta mondani, hogy: a bűnösök között első , az apostolok között az utolsó vagyok, hogy ez a Krisztus Diotrefészt is le tudta győzni, meg tudta változtatni.

            Reménykedjünk abban, hogy Diotrefész megtanulta a Krisztus iskolájában a legnagyobb leckét: aki közöttetek nagy akar lenni, az szolgáljon. Reménykedjünk abban. Hogy ennek a presbiter-testvérnek az életében, még minden rendbe jött. Az is lehet, hogy meglátta bűnét, legalábbis egy időre lemondott presbiteri tisztségéről és el tudta fogadni azt, hogy ő is csak egy egyszerű egyháztag legyen.

            Persze, mindezt nem tudjuk., sajnos a Szentírás nem tudósít e dolog felől. A Diotrefész további sorsa nem ismeretes számunkra. Ezért is ellentmondásos ember ő. De a példája legyen figyelmeztetés minden lelkipásztor és presbiter, minden tisztséget viselő ember számára. De egyáltalán minden kereszytén ember számára intő példa ő. Az ő példáját ne kövessük, sokkal inkább azt lássuk meg, hogy így nem szabad cselekedni. Maradjunk alázatban, mert aki magát megalázza, az felmagasztaltatik.

           

Ezen igehirdetési sorozatot H.Veldkamp :Dubieuze posten című könyvének felhasználásával írtam.

                                                                        Lőrincz István