Tanulságos igék a Római levélről 14
Text.”Mert
azt tartom, hogy amiket most szenvedünk, nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez,
amely majd megjelentetik nekünk. „ ( Róm.8,18)
A Római
levél ebben a szakaszban éri el csúcspontját. Ezt a csúcsot úgy hívják, hogy
dicsőség. De mi is a dicsőség? Az egyike Isten tulajdonságainak. Egy olyan örök
fényesség, ami Istent körülveszi. Ezért valljuk a Miatyánk végén is, hogy
Istené az ország, a hatalom és a dicsőség. Ezzel a tulajdonsággal egyedül Isten
rendelkezik, Isten hozzáférhetetlen világosságban lakozik és most erről a
dicsőségről azt halljuk, hogy ez nekünk is kijelentetett Jézus Krisztusban. Isten
az ő dicsőségét nekünk akarja adni.
De hogyan lesz ez a dicsőség a miénk?Nos, ez a fejezet
pontosan erről szól. Az első amit az apostol erről elmond, hogy ez a dicsőség
teljességgel Istentől származik. Az örök Isten itt a földön embereket választ
ki magának. Először ez csak az ő szívében születik ez meg, mint szándék. Aztán
ez az akarta, ez a szándék az ember életében egy adott ponton valóság lesz,
amikor Isten megszólítja az embert: én téged magamnak akarlak. S ekkor Isten elkezdi helyreállítani bennünk az
istenképűséget, amit a bűn megrontott és összetört bennünk. Mi Krisztus
testvéreivé leszünk, hogy ő legyen elsőszülött sok atyafi között
A múlt alkalommal arról a kiváltságról hallottunk, hogy
mi Istent Atyánknak nevezhetjük, de itt még nagyobb magasságokban szárnyalunk,
hisz azt halljuk, hogy mi Jézus
testvéreivé lehetünk. Micsoda felfoghatatlan méltóság ez! Isten Atyánk, Jézus
pedig a testvérünk. Mi belecsöppentünk egy csodálatos családba, az Isten
családjába. Ez úgy lett lehetséges, hogy Isten minket előbb kiválasztott, elhívott, megigazított, megmosott,
megtisztított. Egy 18-ik századi nagy német igemagyarázó, amikor ide ér,
felkiált: óh, Isten, mivé tettél Te bennünket.
Amikor Pál a dicsőségről beszél, akkor sokan azt gondolhatják, hogy ez az
ember egy rajondó, elfeledkezett a földi valóságról, a fellegekben jár, ez túl
szép ahhoz, hogy igaz is legyen. De ez nem így van. Pál nem hallgatja el a
dolog második részét sem. Mert aki a dicsőségben részesül, az részesül a
szenvedésben is. Pál egy szóval sem mondja, hogy aki a dicsőséget megnyerte,
annak már nem kell szenvedni. A földön Nagypéntek és Húsvét összetartoznak, nem
lehet őket elválasztani egymástól. Pál tudja, hogy majd csak a mennyben lesz
az, hogy Isten minden könnyet letöröl a szemeinkről, amikor már nem lesz sem
kiáltás, sem fájdalom. Most még van kiáltás is és fájdalom is.
De ezt nem úgy kell
elképzelni, mint egy mérleg serpenyőjét, hogy egyikben ott van a dicsőség, a
másikban pedig a fájdalom s a mérleg pont egyformán áll. Pál azt mondja, hogy a
dicsőség sokkal súlyosabb, különös, hogy a héber nyelvben a dicsőség pont
súlyosságot jelent. Ezt az a Pál mondja, aki testileg-lelkileg rengeteget
szenvedett, és ő mégis azt mondja, hogy azok, amiket szenvedünk, nem
hasonlíthatók, ahhoz a dicsőséghez, ami egykor majd nekünk megjelentetik. Pál
ilyen értelemben ír egy hármas sóhajtozásról és egy hármas reménységről.
Pál nem elszigetelten
látja az embert, hanem teremtettségi rendjében tekint az emberre. Nem csak az
ember szenved, hanem vele együtt szenved a teremtett világ is. A teremtett
világ is sóhajtozik. Mit érthet Pál a teremtett világ sóhajtozása alatt? Azt például,
hogy az anyaállat végig kell nézze, hogy a ragadozó felfalja kölykeit, vagy
azt, amikor a szélvihar gyökerestől kicsavar egy fát. Az egész teremtett világ
előre tekint és vár valamit. Várja Isten fiainak a megjelenését. Maga a
teremtett világ is megszabadul a rothadandóság rabságától az Isten fiainak
dicsőséges szabadságára. Ádám bűne az egész teremtett világot megrontotta,
Krisztus váltsága az egész teremtett világ számára reménység.
A második sóhajtás az
Isten gyermekeié. Érdekes, hogy az eredeti szövegben ez a szó ilyeneket jelent:
a farkas ordítása amikor éhes, a kígyó sziszegése, amikor megtámadták, a harcos
kiáltása a csatamezőn, de mindenek előtt a vajúdó édesanya kiáltása, amikor
szül. Isten gyermekeinek a kiáltása mind a kettőt tartalmazza: az örömöt és a
fájdalmat is .Mi isten gyermekeiként kiáltjuk: Abbá Atyánk,, dicsekszünk azzal,
hogy Krisztus a mi testvérünk, de az is igaz, amit János így mond a levelében:
még nem lett nyilvánvalóvá, hogy mivé leszünk. Mi még várunk testünk
megváltására. Ez nem egy kétségbeesett, hanem egy reményteljes várakozás. A
vajúdó édesanya fájdalmában kiált, de ebben ott van már az öröm, hogy gyermek
születik erre a világra. Isten gyermekeinek sóhajtozásában ott van a reménység,
a dicső jövendő várása.
És végül a harmadik
sóhajtozás. Ez a legmeglepőbb és a legtitokzatosabb a három közül. Nem csak a
teremtett világ, nem csak Isten gyermekei sóhajtoznak, hanem- és itt jól
fogózkodjunk meg-a Szentlélek is velünk együtt sóhajtozik és nyög. A
Szentlélek, hogy úgy mondjam, odaalázkodik a mi fájdalmunkhoz, a mi
nyögésünkhöz, szolidaritást vállal velünk. Mert a mi gyengeségünk odáig juthat,
hogy mi azt mondjuk: én már imádkozni sem tudok .Egy lelkészbarátom felesége,
aki rákos lett azt mondta: amely napon a kemoterápiát kapod, imádkozni sem
tudsz. De ilyenkor vigasztaljon, hogy a Szentlélek imádkozik velünk, értünk,
sőt helyettünk is.
Mi most ezekben a napokban
a reformációra emlékezünk, hálát adunk ezért a csodálatos történelmi
eseményért. A reformáció, épp a Római levél alapján azt tanította, hogy annak,
akit Isten elhívott, megigazított, akit majd meg fog dicsőíteni, aki Istent
Atyjának és Krisztust testvérének nevezheti, annak minden a javát és üdvösségét
szolgálja. Mi reménységben szenvedünk és szenvedve reménykedünk. Itt a földön
mi nem kerülhetjük el a szenvedést, ez a bűn által megrontott világ eleve a
szenvedés helye az Isten gyermeke számára.
De tudjuk, hogy nem a
szenvedés az utolsó, hanem a dicsőség. A reformátorok kétféle egyházról
beszéltek. Az egyik itt a földön küzd és szenved, ez az ecclesia militans, a másik
pedig a mennyben lévő egyház, amely azokból áll, akik itt diadalmasan megvívták
harcukat, ez a diadalmaskodó egyház, az ecclesia triumfans. Mi most még a küzdő
egyházban vagyunk, de hálát adunk azokért, közöttük a reformátorokért, de
hitben előttünk járt szüleinkért, szeretteinkért, akik már ott vannak a
diadalmaskodó egyházban a mennyben. Tudjuk, hogy egyszer a küzdelem véget ér, s
mi is megérkezünk oda.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése