Tanulságos igék Esdrásról 7

Text.”Ó Uram, vétkesek vagyunk előtted, nem állhatunk meg színed előtt:” (Esd.9,15)

            Nehéz és fáradságos utazás után Esdrás megérkezik Jeruzsálembe. De erre a megérkezésre egy sötét árny borul. Esdrás gyászol. De miért? Hát nem kellene hálásnak lennie? Hisz itt vannak, az Úr megőrizte őket. De Esdrás mégis szomorú. Miért szomorkodik ennyire Esdrás? Hát azért, mert a visszatértek házasságot kötöttek azokkal a telepesekkel, akiket a fogság idején a hódítók ide betelepítettek. Azért szomorkodik, mert a szövetség gyermekei pogányokkal szövetkeztek  Ez emberileg érthető is. Hisz több férfi tért haza, mint nő. A férfiak túlarányban voltak. És ha nem voltak izraelita lányok, akkor a visszatért fiúk pogány lányokat vettek feleségül. Elvégre : szükség törvényt bont.

            Ez érthető és mégsem mentegethető. Mert ezzel Isten parancsát hágták át. Az Úr mindig is megtiltotta népének, hogy pogány népekkel keveredjen. De ez most megtörtént. De hát miért volt ez olyan nagy baj? Azért, mert a pogány feleségek belevitték férjeiket a bálványimádásba. És ezzel a múltban is ezer baj volt. Hát nem a pogány asszonyok forgatták el a Salamon szívét is, hogy általuk a bálványokat kezdte imádni? Hát nem Jézabel vezette be a Baál kultuszt Izraelben?

            Sajnos a tapasztalat azt mutatja, hogy ha egy hivő fiatal elkezd egy hitetlennel barátkozni, nem az történik, hogy a hitetlen fél hívővé lesz, hanem épp a fordítottja: a hivő fél távolodik el Istentől a hitetlen barát vagy barátnő által. Hány ilyen ifjút veszítettünk már el a gyülekezeteinkben!

            Sajnos, hogy ebben a dologban a nép vezetői is rossz példát mutattak. Ők jártak elől ebben a tévedésben. Ha a vezetők ezt teszik, akkkor mit lehet várni az egyszerű néptől? Esdrást teljesen kiborítja ennek a dolognak a híre. Ő nem mondja azt, hogy ez nem olyan rossz dolog, s azt sem, hogy ő megérti ezt a dolgot. Nem, hanem azt mondja, hogy ő ezt nem tudja feldolgozni. Ő meg van döbbenve. S a keleti szokás szerint gyászba öltözik. Tépi a haját, megszaggatja ruháit. De hát miért kell ebből olyan nagy dolgot csinálni? Na, persze akkor Jeruzsálemben lehet, hogy így kellett tenni, de azért ma már másképp állnak a dolgok, mondhatná valaki.

            Legyünk nagyon óvatosak ebben. Mert nagy baj az, amikor az egyház elegyedik a világgal. Mert nem ezt éljük át ma is? Hogy sokan azon munkálkodnak, hogy az egyház és világ közötti határ teljesen elmosódjon? Hogy az egyház a világ minden bűnére és istentelenségére igent, sőt sokszor áldást mondjon? Ezért nagyon komolyan meg kell vizsgálnunk magunkat : hogy áll a helyzet a mi életünkben? Nem úgy beszélünk-e ahogy a világ beszél, nem úgy gondolkodunk-e ahogy a világ gondolkodik, és nem úgy cselekszünk-e ahogy a világ cselekszik? Nincsenek-e olyan dolgok az életünkben, amiket régebb nem tettünk, most pedig szokásunkká vált? Hány keresztyén ember vette át a szóhasználatot: imádom ezt vagy azt, az unokámat, a töltött káposztát vagy ezt a slágert?

            Esdrás példát ad abban, hogy mit kell ilyenkor tenni. Nem nézi le őket, nem veti meg őket, nem tartja magát jobbnak náluk, hanem magára veszi bűnüket és gyászol felettük. Erre az emberek összegyűlnek körülötte, s egyre nagyobb lesz a gyülekezők száma. Mind olyan emberek, akik szomorúak ezen állapotok miatt. Esdrás mozdulatlanul ül, s a többiek pedig némán állanak körülötte. A fájdalom szavakkal kifejezhetetlen.

            De egyszer csak feláll Esdrás az esti áldozás idején, amikor a bárányt feláldozzák. Ez a bárány engesztelés az aznap elkövetett bűnökért. Ő erre a pillanatra várt, hisz másképp hogy is közeledhetne a szent Istenhez. A bűnért meg kell fizetni, ezért az áldozat. Isten az áldozatért, az áldozat által tud megbocsátani népének. Nyilván, ez az áldozat is, mint az Ószövetség minden áldozata az Úr Jézus Krisztus áldozatára mutat, aki azért jött, hogy elvegye, elhordozza a világ bűnét.

            Ebben az áldozati órában Esdrás egy megrázó imádságot mond el.  Mélyen megalázva elmondja, hogy milyen mélységben van az Isten népe. Magát se vonja ki, bár ő nem vett magának pogány feleséget. Népének bűne, az ő bűne is. Milyen jó lenne, ha ez példát adhatna minden embernek. Mert a világban az van, hogy mindig a másik a hibás. Sok száz fogvatartottal beszélgettem börtönszolgálatom alatt, de mindig más volt a hibás, vagy a körülmények, de sohasem én. Így van ez a közéletben, politikában is. A mi pártunk mindig mindent jól csinál, a másik meg mindig mindent rosszul. Az egyik kormány vádolja a másikat, hogy az mindent tönkretett, lerombolt. Mennyire jellemző ez a mi világunkra. Háborús konfliktusban is , mindig a másik félre hárítják egy-egy újabb támadás felelősségét, már szinte nevetséges ez. A hívő emberek, az egyház bűne meg az, hogy sokszor Istent vádoljuk az egyház romlásáért, a magunk nyomorúságaiért és kérdezzük: hogyan engedte ezt meg Isten?

            Esdrás nem ezt teszi, hanem azt mondja: ez a mi bűnünk, ez a mi vétkünk. Jó lenne ezt a bűnvallást megtanulni és gyakorolni. Persze, erre csak a Szentlélek tud megtanítani minden ambert, amíg ő nem jön az ember szívébe, addig marad az önigazolás, a hárítás. De ha Isten Lelke munkálkodni kezd valakiben, ott már lesz bűnvallás, megtérés, ott már nem rejtegetjük a bűnt, hanem megvalljuk és szakítunk vele. Akkor meglátjuk, hogy milyen súlyos a mi bűnünk, hogy Isten mennyi jót tett velünk, milyen kegyelmes volt hozzánk, és mi ennek ellenére vétkeztünk. Mekkora kegyelem, hogy meg vagyunk keresztelve, hogy konfirmáltunk, hogy halljuk az igét, hogy ismerjük Istent.

            A nagyszerű az, hogy Esdrás így szólítja meg az Urat: Ó mi Istenünk! Olyan jó tudni, hogy ő a mi Istenünk, s mi is az övéi vagyunk, így bűnösen, nyomorúlt emberként, bukdácsolva is. Ő szeret, megbocsát, akkor is, ha sokadjára kérjük, akkor is, ha már sokszor elbuktunk ugyanabban a bűnben. Persze, ahogy a Káté mondja ez a bocsánat nem tehet minket könnyelmű és gonosz emberekké. A kegyelem és bocsánat nem bátorítás a bűnre, hanem leköteleztetés egy hálás és Istennek odaszánt életre.

            Esdrás még nem láthatta Jézust, csak sejthette őt messziről. Ezért imádkozott este, amikor a bárány megáldoztatott. Tudta, hogy csak a bárány véréért, az áldozatért közeledhet Istenhez, mondhatja el imádságát. De mi már sokkal jobban tudjuk, amit Esdrás még csak sejtett, hogy mi a Bárány, a szeplőtelen Bárány véréért járulhatunk Isten királyi széke elé, hogy ott alkalmas időben segítséget, bűnbocsánatot, megújulást nyerjünk. Ezt hirdették a reformátorok, a reformáció is. A középkori egyház azt tanította, hogy a mi áldozatunk, a búcsu, adakozás, jócselekedetek, önsanyargatás azok, amik meghatják Isten szívét. Luther és a többiek pedig azt kiáltották bele a világba: egyedül Krisztusért, egyedül kegyelemből és hit által tudunk megigazulni, de megszentelődni, megújulni is.

            De hogy lesz újulása a mi időnkben egyházunknek, népünknek? Ezt a kérdést olyan sokan feltettük ezekben a hetekben, ebben a jubileumi nagy évben. Csakis a Szent Lélek által. Kálvin János nagyon sokszor kérte a gyülekezetét, hogy imádkozzanak a Szentlélekért. Ő maga is imádkozott, annyit, hogy az ágya előtti értékes medvebőr bundán két nagy lyuk tátongott: Kálvin térdeinek a helye.

Bárcsak tudnánk mi is többet imádkozni Szentlélekért, bűnbánatért, bocsánatért, megújulásért, megszentelődésért.

           

Javasolt cím: Megújulás bűnvallás által                           Lőrincz István