Igehirdetési sorozat húsvét nagyhetére az Emmausi tanítványokról 1.év

1 Nap Csalódottság Text. Luk.24,13

Ezen a húsvéti nagyhéten a Szentírás egyik legkedvesebb történetének, az Emmausi tanitványok történetének a magyarázását kezdjük el, s ha Isten segít még két következő évben is folytatjuk, hisz olyan gazdag ez a történet, hogy nem tudjuk egy nagyhéten kimeríteni. Ez a történet amaz első, emlékezetes húsvéton zajlódott le, ami a legkülönösebb és a legfontosabb is egyben az egyház történetében. Két ember ment Jeruzsálemből egy kicsi faluba, Emmausba, s épp ezért vonultak ők be a hívő emberek tudatába mint az emmausi tanítványok. Valószínű, hogy csak az egyikük volt odavalósi, a másik egy más helységben élhetett. Nos, velük történt meg mindaz, amiről három éven át hallani fogunk.

            Nem voltak ők különös emberek A neve is csak az egyiknek van feljegyezve, őt Kleofásnak hívták, a másikuk nevét nem is tudjuk. Az írásmagyarázók az évezredek során megpróbálták kitalálni a másik nevét, de biztosan nem lehet tudni, jobb ha mi se találgatjuk. Sokkal fontosabb az, amire ez a történet tanít minket. Egy híres holland igehírdető ezt mondja: helyettesítsd be a saját nevedet az ő nevük helyére s akkor egy jó és áldott húsvétod lesz.

            A lényeg az, hogy ez a két tanítvány két valóságos ember volt, nem a képzelet szüleményei ők. Sem előtte, sem utána nem hallunk többé róluk. Egy pillanatra feltűnnek, az ige reflektorfényébe kerülnek, hogy azután örökre eltűnjenek. De az, ami velük történt Kijelentés, sőt üdvtörténet lett, aminek számunkra óriási jelentősége és gazdag üzenete van. Ebből a történetből áldás fakad, és mi reménység szerint ezen a nagyhéten s még 2 következő húsvéti nagyhéten ebből fogunk részesedni.

            Ez a két ember most rettenetesen csalódott. Ez kitűnik majd szavaikból, de kitűnik abból is, hogy nem maradnak Jeruzsálemben, hanem Emmausba igyekeznek. Pedig minden okuk meglett volna arra, hogy ott maradjnak, hisz már halloták a hírt, hogy Jézus sírja üres.

            Az is kiderül ebből a történetből, hogy ez a két ember nem tartozott Jézus szűk tanítványi köréhez, hisz ahhoz csak a tizenkettő tartozott, de igenis odatartoztak Jézus követőinek tágabb köréhez. Nagyon jó kapcsolatuk lehetett a tanítványokkal, hisz ez is kiderűl a következendőkből. De az asszonyokkal is közeli kapcsolatban voltak s ez is kitűnik a történetből. Egy nagyszerű idő lehetett számukra is az a három esztendő, amíg Jézus nyilvánosan is kifejtette munkásságát. Ezek az emmausi tanítványok nagy reményeket tápláltak, nagy elvárásaik voltak Jézussal szemben, de most ezeket mind fel kell adni. Most nekik keserűen kellett csalódni. Hogyan is remélhettek ekkorát ettől a rabbitól? Miért is tápláltak ilyen illuziókat, miért is nem maradtak jobban a valóság talaján? Hogyan is tudtak ekkora bizalmat szavazni ennek a Mesternek? Hogy is tudták azt gondolni, hogy ő lesz Izrael jövendőbeli királya, aki Dávid házának korábbi ragyogását majd vissza tudja adni? Hogy lehettek ennyire naivak, hogy lehetett őket így megetetni? Hogy lehettek ennyire hiszékenyek? Most teljesen össze vannak zavarodva, s csak egyet tudnak: minden álmuk füstként és páraként oszlott szerte, s most az ő Megváltójuk halott, ráadásul nem természetes halállal halt meg, azt még valahogy csak meg tudták volna emészteni, de ő a rabszolgák halálával halt meg, keresztre feszítették. Nem tudott semmi csodát tenni az, aki pedig addig csodák egész sorozatát cselekedte meg. Ez most azt bizonyítja, hogy ő nem Megváltó, s hogy ők hittek benne, ez életük nagy tévedése volt.

            Nos, testvéreim ennek a két tanítványnak mind a mai napig nagyon sok követője van. Nagyon sok csalódott ember él közöttünk, akik csalódtak elvárásaikban, ideáljaikban, csalódtak reménységeikben és szerelmükben, csalódtak az emberekben és a társadalomban, csalódtak egyházi előljáróikban, az egyházban és a keresztyénekben, egyszóval mindenben csalódtak. A csalódott ember pedig össze van zavarodva, nem érti az életét, nem érti önmagát, felteszi magának a kérdést: miért hittem a szüleimnek, a tanítómnak, a lelkipásztoromnak? Miért hittem az emberekben, mikor akkorát kellett csalódnom bennük? Ha jól körülnézünk magunk körül, azt látjuk, hogy sokkal több a csalódott ember, mint a reménykedő, bizakodó. Sokan, ha lehetne, elmennének valahova máshova, elmennének onnan, ahol csalódtak, egy más családba, egy más országba, egy más egyházba. Ezt sokan, ha van lehetőségük rá, meg is teszik.

            A kérdés csak az, hogy ez-e a helyes megoldás? Sok ember az emlékeibe, a múltba próbál menekülni, ami mindig megszépül a számukra. A szomorú az, hogy nem csak az idősek csalódottak, sajnos egyre több a csalódott a fiatalok között. A fiatalok közötti öngyilkosok száma egyre csak növekszik. Én is eltemettem már öt ilyen csalódott fiatalt. Sok fiatal már annyira csalódott, hogy nem látja értelmét az életnek és azt mondja: nem érdemes tovább élni.

            A legdöbbenetesebb az, hogy sokan azt mondják, hogy ők Istenben is csalódtak. Azt gondolták, hogy ha hisznek, járnak templomba, akkor minden jól lesz, akkor a nehézségek szenvedések elkerülik őket. Nagy elvárásokkal voltak Isten iránt, de most úgy érzik, hogy benne is csalódniuk kellett. Sokan azt mondják, hogy évekig imádkoztak valamiért, de mégsem kapták meg. S egy adott ponton azt mondták,a mit az emmausi tanítványok is mondtak: legyen már vége ennek, menjünk vissza a mi kis falunkba, menjünk vissza a mi kis életünkbe, jobb ha visszavonulunk s rezignáltan éljük tovább az életünket. A Jeruzsálemből Emmausba vezető út lelki értelemben ma is sok ember útja. Ezért olyan valódi ez a történet.

            Lukács hangsúlyozza , hogy ez a két ember még ugyanazon a napon ment vissza Emmausba. Ez a Jézus feltámadásának a napja volt., amikor az asszonyok az üres sírnál voltak, amikor a tanítványok összezavarodtak. Ezen a napon fordítanak ezek az emberek hátat Jeruzsálemnek és mennek Emmausba. Otthagyják a város zaját és mennek a falu csendjébe, ahol egy kicsit megnyugodhatnak, magukhoz térhetnek.

            De ezen a napon egy csodálatos dolog fog történni még velük. Ezen a napon a Feltámadott Úr meg fogja keresni őket és egy csodálatos estéjük lesz. Milyen nagy dolog, hogy Isten valósága, Isten gondolata egészen más, mint a mi gondolatunk. Ahol mi csak keserűséget, csalódottságot látunk, ott Ő tud hitet és reménységet adni. Krisztus feltámadása betör a mi reméyntelen, csalódott életünkbe és Isten kegyelmének a fénye felragyog ott, ahol mi már csak sötétséget látunk.

            Az emmausi tanítványok útja, a mi utunk is , amin van szomorúság és csalódottság, de amelyik úton megjelenik az Élet Fejedelme, a feltámadott Úr, aki egy egészen új fordulatot tud adni az életünknek.

2 Nap Kommunikáció Text. Luk.24,14

            A tegnap este igehirdetési sorozatba kezdtünk az emmausi tanítványokról. Az első gondolatunk a csalódottság körül forgott. Láttuk, hogy mit jelentett ez akkor és mit jelent most a mi időnkben.

            A mai bizonyságtételnek egy modern címet adtam, de amit egyre gyakrabban használunk: kommunikáció. Talán hallottuk, hogy a második világháború után Karl Jaspers német filozófus a háború utáni társadalmat egy nagyméretű kommunikációra buzdította, szólította fel. Hisz az ember nagy kiváltsága, hogy tud kommunikálni., tud beszélni. Ez különböztet meg minket leginkább az állatoktól, mert bár valamilyen szinten ők is kommunikálnak egymással, de értelmes beszéd, az hogy pontosan meg tudja fogalmazni gondolatait csak az embernek adatott. Mi emberek együtt haladunk az úton s szüntelenül kommunikálnunk kell egymással, hisz mi ezáltal ismerjük meg egymást, így tudjuk meg, hogy mit akarunk, mik az érzéseink, gondolataink. Aki nem kommunikál, az kizárja magát a társadalomból, a közösségből, az egyszerűen elszigetelődik. Aki pedig mer kommunikálni, az előbb-utóbb megtalálja helyét ebben a világban.

            A kommunikációban sokféle változat van, s ezek a változatok adott esetben nagy hatást gyakorolnak az emberekre, gondolhatunk itt a médiára, a televízióra, olyan eszközökre, amikkel hatalmas embertömegekkel lehet kommunikálni. A kommunikáció nem más, mint egy lelki kapcsolat két ember között. Ennek során mi gondolatokat cserélünk ki egymással, kérdéseket vetünk fel és beszélünk meg, kifejezzük azokat az érzelmeket, amelyek bennünk vannak, megvigasztalunk valakit, akinek fájdalma van, eligazítást adunk annak, akinek tanácsra van szüksége.

            A Jeruzsálemből Jerikóba vezető úton a két utitárs is kommunikál egymással. Beszélgetnek egymással, ahogy azt az ige mondja. Szavakat váltanak egymással, az egyik mond valamit, a másik válaszol erre, kölcsönösen informálják egymást az eseményekről. Azt mondhatjuk, hogy egy igazi találkozás jön létre közöttük, kilépnek az elszigeteltségből, a magányból. Aki kommunikál másokkal, az már nincs magába zárva, az kilép a maga kis világából és belép a másik ember világába, az valamilyen szinten kitárulkozik a másik ember előtt, s betekintést enged a másiknak a maga gondolataiba, részesíti a másikat abban az örömben, hogy megosztja vele érzéseit és gondolatait. Így vannak az emmausi tanítványok, ők is beszélgetnek arról, ami most mindenkit foglalkoztat, a Jézus halála és feltámadása körüli eseményekről. Ők tehát Jézusról beszélgetnek, szenvedéséről, megfeszítéséről, haláláról, temetéséről, s arról, amit az üres sírról hallottak. Ez a két emmausi tanítvány magától érthetődő beszédtéma. Hisz ezzel van tele a szívük, s a szív teljességéből szól a száj, ahogy azt Jézus tanította.

            Egy ilyen beszélgetés tulajdonképpen egy nagy ajándék. A beszélgetés témája egyelőre szomorú, de amíg egy ilyen témáról beszélgetnek emberek, az egy nagyszerű dolog. Az Ószövetség nagy szenvedője, Jób egyszer így panaszkodott: ó, bárcsak volna valaki, aki meghallgatna engem. Mert rettenetes az, amikor nincs kivel és nincs miről beszélgetni, amikor senki se hallgat rád, amikor senki se akar hozzád szólni, egy tanácsot, egy vigasztaló, bíztató szót szólni. Óriási baj az, amikor egytlen ember sincs, akit érdekelne a sorsod, nem tudod senkivel megbeszélni a problémáidat. Egy őszinte beszélgetés nagyon nagy ajándék több dolog miatt is

            Először is óriási ajándék az, ha valakinek ki tudod önteni a szívedet, amikor tudsz beszélni valakivel arról, ami foglalkoztat, ami fáj, bosszant vagy épp elkeserít. Nagy kegyelem, ha valaki azt mondja nekünk: mond ki nyugodtan, vagy épp sírd ki nyugodtan magad, ez jót fog tenni neked. Aki önmagában kell feldolgozza, önmagában kell elhordozza a terheket, az nagyon szomorú dolog. Az előbb vagy utóbb kitör és ennek gyakran tragikus következményei vannak. Sokszor a másik ember nem is kell mást tegyen, csak egyszerűen meghallgassa azt, amit én neki mondok. Nem is szükséges, hogy valamit szóljon hozzánk, csak legyen kész arra, hogy meghallgassa a másik embert. Egy ilyen őszinte beszélgetésben a két ember nagyon is érzi , hogy mi van a beszélgető társ szívében. Sokszor elég egy tekintet, egy megértő érintés, egy kézszorítás, ami többet mondhat el, mint a szavak.  Nagy ajándék az, ha valaki nincs elszigetelődve, hogy van valakije, akivel beszélgetni tud, akivel végig tudja beszélni életének a dolgait, megoszthatja valakivel örömeit és gondjait egyaránt.

            A hívő emberek egymással való beszélgetése tulajdonképpen egy fontos része, megvalósulása annak, amit a hitvallás a szentek közösségének nevez.. Ezek az emmausi tanítványok a szentek közösségét élik meg a Jeruzsálemből Emmausba vezető úton. S a szentek közössége nagy szó, óriási dolog. Hányszor elmondjuk a Hiszekegyet és benne ezt is: hiszem a szentek közösségét. Sokszor talán csak megszokásból, nem is gondolunk ennek gazdag tartalmára, mint minden kötött szöveg olyan gépiessé, rutinná válik. Pedig ez hitünknek egyik alappillére és mi hiszünk ebben és éljük is ezt.

Az egyház a szentek közössége, ezt soha sem lenne szabad elfelejteni. Mi közösségben vagyunk Krisztussal és egymással, a többi hívővel mi egy közösségbe tartozunk, minket már nem lehet elválasztani egymástól.Olyan nincs, hogy valaki azt mondja, hogy ő közösségben van Krisztussal, de nem akar közösségben lenni a másik emberrel, aki szintén azt vallja magáról, hogy ő Isten gyermeke. S az még nagyobb lehetetlenség, hogy irígyelje vagy gyűlölje a másik hitben élő társát.  Ez különösen a nehéz időkben érezhető.  Az 56-os események után börtönbe jutott keresztyének elbeszéléseiből hallottam, hogy bármilyen szörnyű is volt a börtön, de ha ott is együtt lehettek a kereszytének, ha tudtak Jézusról, a hitről beszélgetni, tudtak együtt imádkozni,  akkor a börtön is maga a menny előszobája volt számukra.

            Kétségtelen, hogy ez a két tanítvány a Jézus működésének 3 éve alatt szoros közösségben volt a Megváltóval. Mindketten szerették az Urat s belé vetették reménységüket. Most Krisztus ugyan nem létezik számukra, de egymás számára megmaradtak, hogy beszélgessenek azokról a dolgokról, ami ezekben a pillanatokban a leginkább foglalkoztatja őket. Ők egyszerűen gyakorolják a szentek közösségét, mert Krisztushoz tartoznak.

            Milyen szomorú, hogy mégis mennyi magányos ember van a keresztyének között is. Ez a mi hibánk, nyomorúságunk, hogy nem figyelünk eléggé egymásra, elveszítjük szemünk elől a másik embert. Ez az ige arra bátorít, hogy beszélgessünk egymással, minden esetben ha arra lehetőségünk van. De leginkább a hitről és Krisztusról beszélgessünk. Lássuk meg azokat is, akiknek nincs kivel beszélgetni, legyünk beszélgető társaik nekik is.

            Különös, hogy az emmausi tanítványok nagyon csalódottak s úgy gondolják, hogy most már mindennek vége, de épp ez a beszélgetés mutatja, bizonyítja, hogy még nincs vége mindennek. Ez a beszélgetés már önmagában jó reménységet ad, hogy itt még fognak jó dolgok történni. Ha Krisztus nem lenne, ha Ő nem élne, akkor ez a beszélgetés se történhetett volna meg. Az, hogy ez a két ember egymással tud lenni és beszélgetnek egymással, máris azt mutatja, hogy nekik élő Megváltójuk van. Ez a beszélgetés az élet jele. Annak a jele, hogy bennük nem halt még meg minden, hogy Jézus él. Mert halál csak ott van, ahol nincs már Istenről, hitről Jézusról való beszélgetés. Amíg még valakivel lehet beszélgetni Jézusról, addig mindig van reménység. Még akkor is, ha ez a beszélgetés egyelőre a csalódottságról, keserűségről is szól, de akkor is Jézus van a középpontban és ez az élet, a feltámadás jele.

            Amíg Jézus él, márpedig ő él, addig mindig lesznek olyan emberek is, akik beszélgetnek róla és addig még van reménység a világ számára. Mert ez a világ nem tud meglenni Jézusról való beszélgető emberek nélkül. A kérdés csak az, hogy te ezek között vagy-e? Szoktál-e beszélgetni Jézusról? Ha igen, akkor sazámodra is van reménység. De még akkor sincs veszve minden, ha eddig nem beszélgettél Jézusról, hisz ezt sohase késő elkezdeni. Kezd el még ma!

3 Nap A találkozás Text. Luk.24,15

A Bibliát sokféle névvel illetik. A leggyakoribb neve:Szentírás, de szoktuk az élet könyvének, a könyvek könyvének is nevezni. A mai ige alapján a Bibliát leginkább a találkozások könyvének nevezném. Ebben nagy igazság van, több dolog miatt is. A Biblia tele van olyan történetekkel, amikor emberek találkoznak, nem csak futólag, hanem néha úgy is, hogy abból tartós kapcsolat, barátság, sőt sok esetben szerelem, házasság is születik.

            De a Biblia arról is beszél, hogy Isten az emberrel, a bűnös emberrel akar találkozni. S aki az Istennel találkozik, az egy nagyon áldott ember lesz. Az ilyen találkozásoknak maradandó, életre, sőt örökkévalóságra szóló jelentősége van. Isten mindent megtett ezért a találkozásért, Fiát is elküldte, hogy embereket mentsen meg azáltal, hogy hogy találkozzunk vele személyesen. Itt nem egy felületes, futó találkozásról van szó, amikor épp csak kezet fogunk, aztán rohanunk is tovább, mert az ilyen találkozásban tulajdonképpen semmi sem történik. Mert az igazi találkozás az sokkal többet jelent. Abban érintjük egymás lelkét, ott nyitottak vagyunk egymás iránt, ott megnyílunk egymás előtt. Az igazi találkozás mindig egyben gazdagodás is a számunkra. Sokszor az igazi találkozások véletlenszerűek, nincsenek is megbeszélve, nincsenek előre megtervezve, nincsenek előkészítve, hanem csak úgy spontán módon jönnek létre. Sokszor az ilyen meglepetésszerű találkozások a legjobbak, a legsikerültebbek az életünkben. Amikor két ember egy nehéz helyzetben találkozik, az óriási segítség lehet, megoldást hozhat az életükben. Egy ilyen találkozás adatott meg az emmausi tanítványoknak.

            Ezen az úton intenzív, élénk beszélgetés folyik a két Emmausba visszatérő tanítvány között. Egymás szájából kapkodják a szót, újra és újra kérdezgetik egymást, így tudjuk ezt a beszélgetést elképzelni.Beszélgetésük a jeruzsálemi események körül forog, s azon híreket beszélik meg, amiket ezen a napon hallottak. Az egyik ezt mondja, a másik meg azt. Az egyik innen közelíti meg a dolgokat, a másik meg onnan. Tulajdonképpen nem vitatkoznak, hanem mindegyik elmondja, hogy ő hogyan is látja a dolgokat. Annyira el vannak foglalva a beszélgetéssel, annyira el vannak merülve benne, hogy észre se veszik, hogy közben valaki csatlakozik hozzájuk.

            De ahogy ez a titokzatos harmadik hozzájuk csatlakozik, azonnal kiderűl, hogy ő veszi át a beszélgetés irányítását. Lukács nem úgy meséli el, hogy a két emmausi tanítvány észreveszi a harmadikat, s erre abbahagyják a beszélgetést. Ő egy kicsit másképp mondja el, mégpedig úgy, hogy eddig a beszélgetés a megtörtént eseméynek körül forog, de ez a beszélgetés most egy egészen más fordulatot vesz, mert most Jézus csatlakozott hozzájuk és mostantól fogva együtt megy velük. Tehát Jézus átveszi a vezetést. Ezután ezt a beszélgetést már ő irányítja. Ezután az emmausi úton történteket már Ő fogja irányítani és a visszautat is nemsokára. Mert ez nem csak oda-út lesz, hanem oda-vissza út, retúr, ahogy románosan szoktuk mondani. De most Jézus még mindkettőjük számára a nagy ismeretlen. A tanítványok úgy el vannak foglalva a problémájukkal, hogy szinte észre se veszik a harmadikat, aki hozzájuk csatlakozott. A nagy ismeretlen munkamódszeréhez ez is hozzátartozik, hogy nem ismerteti meg magát, ahogy azt mondani szoktuk „inkognitóban” jelenik meg. Mátyás királyról tudjuk, hogy ő szeretett így járni-kelni az országban, ezt álruhának nevezték a nép között. Ismeretesek a már legendává vált történetek, amikor így tudta leleplezni és megbűntetni az emberek hatalommal való visszaélését vagy másnemű gonoszságát. A Feltámadott is így inkognitóban, álruhában megy a két tanítvánnyal az emmausi úton. Az ő igazi identitását nem fedi fel azonnal. Nem mondja meg kerek-perec ezeknek az embereknek: ide figyeljetek, én vagyok Jézus Krisztus, akiről ti itt most beszélgettek. Ő beilleszkedik úgymond a megszokott élet keretei közé. Úgy csatlakozik hozzájuk, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, miközben később majd megtudják, hogy ez egyáltalán nem volt természetes, ez egy rendkívűli esemény volt, az életük legnagyobb eseménye. Hisz az asszonyok, Mária Magdolna és Péter után ez az Úr negyedik megjelenése, és most először jelenik meg olyan embereknek, akik nem tartoztak a Jézus szűk tanítványi köréhez. Az üdvösség íme kezd terjedni egyre messzibbre és messzibbre. Nagyon különös az, hogy Jézus ismeretlenként vándorol végig ezen az úton a két tanítvánnyal és még különösebb az, hogy ők nem ismerik fel Jézust. Mindkét oldalról valami titokzatosság lengi be az eseményeket.

            Most pedig figyeljünk arra, amit Jézus cselekszik.Ő tehát ismeretlenként jár most együtt az emmausi tanítványokkal. Különös az is, hogy ez csak a feltámadás után van így, hisz addig mindig és mindenki felismerte őt. De a feltámadás után már nem ismeri fel mindenki, hogy Ő a Győztes, hogy Ő a világ Ura, Királyok Királya. De ez húsvét után így van mind a mai napig. Az Isten országa még nem jött el a maga látható teljességében, dicsőségében Isten országa most még egy elrejtett ország. És ez nem is olyan könnyű a mi számunkra. Mert minket zavar az, hogy miért látunk most még olyan keveset ebből az országból. Ha Isten országa itt van, akkor miért van annyi nyomorúság, akkor egyáltalán miért van betegség, halál, sír, temető, kórház? Ha Ő a Győztes, akkor ez miért nem sokkal nyilvánvalóbb ebben a világban? Miért nincsenek ennek sokkal nyilvánvalóbb jelei, amikre rá tudnánk mutatni a hitetlen emberek előtt is. De ha ez így van, akkor mindjárt ott a kérdés is: hogy tudjuk mi ezt az országot bemutatni, felmutatni az emberrek előtt, mai kifejezéssel élve, hogy tudnánk ezt jobban reklámozni, eladni az embereknek? Pedig Jézus kétségtelenül jelen van és velünk együtt jár az úton.Velünk van valahányszor hallunk róla, velünk van minden igehirdetésben, velünk van valahányszor kinyitjuk Bibliánkat. Velünk van, amikor imára kulcsoljuk kezünket, velünk van olyankor is, amikor mi azt nem is gondoljuk, csak azt látjuk, hogy valaki csodálatosan megőrzött, megsegített, meggyógyított. Ő csendben, titokban munkálkodik, ez az ő munkamódszere mindaddig, míg vissza nem fog jönni dicsőségben.

            Nekünk meg kell tanulni és el kell fogadni, hogy ő most így munkálkodik. Az a mód, ahogyen megjelent az emmausi tanítványoknak, az mutatja azt, ahogy Ő most közöttünk és bennünk is munkálkodik. Jézus sokkal közelebb van e tanítványokhoz, mint gondolnák és közelebb van hozzánk is, mint gondolnánk. Nem különös ez? A tanítványok beszélnek róla, hiányzik nekik, azt gondolják, hogy ő nincs már, s közben ott van velük, ott van a közvetlen közelükben, sokkal közelebb, mint sejtenék.

            Így cselekszik ma is az Úr és sokszor mi is csak utólag látjuk meg, hogy ő ott volt. Mi is sokszor sírunk és szomorkodunk, sőt zúgolódunk és mondogatjuk, hogy miért nincs most itt az Úr, azt is gondoljuk, hogy ő már el is hagyott minket, s utólag kiderűl, hogy milyen közel is volt hozzánk. Talán a legtöbben ismerjük a Lábnyomok című verset. Valaki álmában látja, hogy miként vándorolt vele Jézus De különös, hogy épp amikor a legnehezebb próbák voltak, ott csak egy lábnyom van a homokban, s ez az ember vádlóan fordul Isten felé: elhagytál a legnagyobb ínségben. De a vers így fejeződik be:

Az Úr kézenfogott. S szemembe nézett:

Gyermekem, sosem hagytalak el téged.

Azokon a nehéz napokon át,

Azért látod csak egy pár láb nyomát,

Mert a legsúlyosabb próbák alatt,

Téged vállamon hordoztalak!

Ha ezt meggondolnánk sokkal kevesebbet panaszkodnánk amiatt, hogy az Úr nincs velünk, hogy nem segít, hogy nem válaszol, hogy megvárakoztatott minket.

            Az emmausi tanítványoknak az volt a bajuk, hogy ők annyira el voltak foglalva a problémájukkal, hogy nem tudták meglátni Jézust. De ebből mi is azt kell megtanunlnunk, hogy Jézus most így, inkognitóban munkálkodik az életünkben.  Ez nem könnyű a mi számunkra sem, mert mi is azt szeretnénk, hogy az ő munkája sokkal látványosabb, nyilvánvalóbb legyen ebben a világban. Pedig higgyük el, hogy ő hozzánk is közelebb van, mint gondolnánk, ő velünk járja az utat, csak mi ezt sokszor nem vesszük észre, sok mindenről, amit kaptunk nem vesszük észre, hogy tulajdonképpen tőle kaptuk. Ha jobban hinnénk azt, hogy ő velünk van, nem esnénk olyan könnyen kétségbe. Ezért imádkozzunk, hogy egyre jobban nyitogassa szemeinket, hogy felismerjük őt. Mert ő velünk is akar találkozni és velünk akar járni az úton.

4 Nap Elrejtőzés, visszatartás Text. Luk.24,16

            Az emmausi tanítványok történetének egy különös mozzanatához érkeztünk el, és ez az, hogy csatlakozott hozzájuk Jézus. De ők nem ismerték fel, mert valami megakadályozta őket ebben, a régi Károli fordításban így olvassuk: visszatartóztatának a szemeik, hogy ne ismerjék fel őt. Pedig van ilyen a mi földi viszonylatainkban is. Én lelkipásztorként, olyan emberként, aki több ezer emberrel találkozom gyakran megesik, hogy találkozom valakivel és fogalmam sincs, hogy ki az illető személy. Pedig jól tudom, hogy valahonnan ismerem azt az embert, valahol találkoztunk már, de nem ismerem fel. Sokszor szégyellem ezt bevallani, s úgy teszek, mintha ismerném, máskor  meg, ha a körülmények úgy hozzák, őszintén beismerem, hogy nem ismerem fel, hogy ki is ő, és megkérdezem, hogy ki is áll velem szemben. Ekkor jönnek a válaszok: hát én temettem el a szüleit, én kereszteltem meg a gyermekét, egy esküvőn találkoztunk vagy épp a Kauflandban dolgozik s ott szoktunk találkozni. Valahonnan ismerünk valakit, de egy konkrét esetben mégsem ismerjük fel. Ez adott esetben nagyon kellemetlen lehet, velem már az is megtörtént, hogy két embert összetévesztettem s ez még kínosabb adott esetben. Ilyenkor nagyon haragszom magamra, hogy miért is történhetett ez meg velem, mért fordult most elő ez a kellemetlen eset, miért is nem tudtam felismerni az illetőt?

            Vajon mi történhetett, hogy az emmausi tanítványok nem ismerték fel Jézust? Márk 16,12-ben erre egy érdekes utalás van, tulajdonképpen egy megjegyzés. Ezután pedig még kettőnek jelent meg más alakban, útközben, amikor a mezőre mentek. Jézus tehát valamit megváltoztatott a megjelenésén, ezért nem ismerték fel.

            De nem csak ezt kell itt elmondani. Az is meg van írva, hogy a szemeik megakadályoztattak, hogy ne ismerjék fel Jézust.Ez egy isteni akció, hogy a két tanítvány most még ne ismerje fel azt, aki velük volt. Ez nem véletlen, nem is az ő figyelmetlenségük, nem is memóriazavar az, hogy Jézust még  nem ismerhetik fel. Ez az elrejtés, visszatartóztatás része az Isten pedagógiájának, nevelésének. Isten bölcs vezetése, hogy ez így történt, ezt utólag ők is meg fogják látni, de nyilván ezt most nem látják. Ha az emmausi tanítványok azonnal felismerték volna a feltámadott Urat, akkor sok mindenből kimaradtak volna, amit így megkaptak, az ő hitéletük is sokkal inkább elmélyült, olyasmi történhetett velük, ami aztán egész további életüket befolyásolta. A lecke pedig az, hogy itt már nem a testben megjelent Jézus a fontos, hanem az Írások Krisztusa. Ha ugyanazt a Jézust ismerték csak volna fel, aki halála előtt volt, akkor ez nem segítette volna őket abban, hogy a jövőbe tudjanak tekinteni, akkor Krisztus nem lehetett volna számukra több, mint aki eddig a múltban volt. Jézus itt már készíti tanítványait arra az időre, amikor testileg már nem lesz közöttük, készíti a lelki jelenlétre, a pünkösd utáni időre.

            Milyen jó pedagógus itt Jézus! Milyen sokat lehet tanulni tőle. Mert nekünk mindig kell tanulni, a tanulásnak soha nincs vége Isten gyermekeinek az életében. És Jézus minket leckéről-leckére vezet, mindig újabb és újabb dolgokat tanít, mert mi is lenne velünk, ha ő nem tanítana folyamatosan és fokozatosan minket?

            A Jeruzsálemből Emmausba vezető úton Jézus tanítja ezt a két embert. Azért nem jelenti ki azonnal magát nekik, mert most valami fontos dolgot kell megtanulni. Mi ezt nem értjük, hogy miért épp ezt az utat választotta Jézus, de Ő nyilván nagyon is jól tudta, hogy miért is tesz így. Az emausi tanítványok szeme nyitva van és mégis le van csukva. Ez egy különös, de újra és újra megismétlődő helyzet Isten gyermekeinek az életében. Nézünk és mégsem látunk. Vakok vagyunk és nem vesszük észre, hogy kivel is van dolgunk. Ez itt Krisztus nyilvánvaló munkája. Az, ami itt történik nagyon is emberi, hozzátartozik a mi bűnös voltunkhoz. Nyitva vannak a szemek és mégsem látjuk, hogy mi történik az életünkben. Nem látjuk, hogy kik is vagyunk mi valójában. Nem látjuk, hogy kicsoda Isten, azt se látjuk, hogy mi a megváltás, mi a jövendő, amit Isten készített számunkra. Nyitott szemekkel és vakon járjuk végig az életünket. A farizeusok egyszer azt kérdezték Jézustól: avagy mi is vakok vagyunk-e? Képzeljük el: itt teológialag nagyon képzett emberekről van szó, és Jézus azt mondja róluk, hogy vakok. Azok, akik annyit olvasták a Tórát, a törvényt, akik annyit tudtak Istenről. S mégsem látják azt, hogy mi van bennük és körülöttük. Egyszer temettem egy asszonyt, akit a férje részegségével és durvaságával az öngyilkosságba kergetett, s gyermekeit is megnyomorította. Amikor a sírnál próbáltam a férjnek pár komoly szót mondani, hogy térjen meg, mert ímé mivé lett a családja, akkor ő gyermekeire mutatva ezt mondta: ime, itt van az én szép családom. Döbbenetes volt, az öngyilkosságba kergetett feleség a sírban, a tönkre tett gyermekei ott állanak a koporsó mellett sírva és ő azt mondja: itt van az én szép családom.

            Mennyire nem látjuk sokszor azokat a veszélyeket, amelyek fenyegetik az életünket. Nem látjuk, hogy a filmek, az internet, a reklámok orrunknál fogva vezetnek  minket. Nem látjuk, hogy nyitott szemmel, de vakon rohanunk a vesztünkbe. Hány embernek próbáljuk nyitogatni a szemét Isten felé, de mégsem látják meg Őt.

            Nyilvánvaló, hogy kétféle látás van ebben a világban. Van egy látás, amit futólagos, felületes látásnak neveznék. Az ilyen látás után pár perccel már nem is tudjuk, hogy mit láttunk. De van egy olyan látás, amiben van belátás és átlátás is. Aki így lát az már látja, hogy mi van a látszat mögött, s ez a lelki látás. Az ilyen ember látja a lelki dolgokat és azt ahogyan ezek működnek, az ilyen ember látja a bűn valóságát és az isteni dolgok valóságát. Ez a látás Isten Lelkének az ajándéka. A Szentlélek az, aki megnyitja szemünket a lelki dolgok meglátására. Aki ezt megkapja, az már látja Isten útját az életében és Isten munkáját is. Az ilyen ember már Isten szemével látja magát, látja, hogy ő bűnös ember és azt, hogy szabadításra van szüksége. De azt is látja, hogy Krisztus meg tud minket szabadítani. Nagy szükség van az ilyen lelki látással rendelkező emberekre, prófétai lelkekre.

            De még pillanatra térjünk vissza az emmausi tanítványokhoz. Ez a visszatartás csak ideiglenes volt. E két ember szeme visszzatartóztatott, de csak egy időre, hogy Jézust ne lássák, ne ismerjék fel. De csak azért zárattak be szemeik rövid időre, hogy azután még világosabban lássanak. Mert Jézus azt akarja, hogy lássunk. Lássuk meg Őt, lássuk meg Őt egymásban is, életünk eseményeiben is.

5 Nap Lelkigondozás Text. Luk.24,17

            Mai esténk témája a lelkigondozás. A lelkigondozás szóban benne van az, hogy van gond, de az is, hogy ezt a gondot gondozni, ápolni lehet és kell. A lelkigondozás egy pásztori feladat, a pásztor feladata, aki ismeri juhait, tudja, hogy kinek mi a gondja-  baja, aki nyájával van örömben és bánatban egyaránt.

            A lelkigondozás nem más, mint Isten igéjének alkalmazása egy konkrét helyzetben és helyzetre. Az igehirdetés is lelkigondozás, egy kollektív lelkigondozás, ahogy azt a teológiában nevezni szoktuk. Hisz ide is hozzuk a gondjainkat, fájdalmainkat, s itt Isten az igehirdetés által megoldást ad. Biztos ti is gyakran megtapasztaltátok, hogy eljöttetek ide kérdéseitekkel, tanácstalanságotokkal és az igehirdetésben Isten választ adott kérdéseitekre, megnyugvást, vigasztalást nyertetek.A személyes lelkigondozásban mindez még konkrétabb, még közvetlenebb módon történik.

            Ahogy az elején mondtam, a lelkigondozásban mindig gond is van. Mert a pásztor is csak egy ember és nem tud mindig mindenre kész választ adni, nem tud mindenben megnyugtató tanácsot mondani. Példáúl történik egy szörnyű közlekedési baleset, ahol emberek halnak meg. Ilyenkor ő se tudja megmondani, hogy miért is engedte meg ezt Isten, miért kellett ennek így lennie. Minden lelkigondozó élt már át olyan pillanatokat, amikor érzete tehetetlenségét, amikor nem tudott megoldást, vigasztalást adni. Egyszer egy ifjú lelkipásztor fiatal feleségét temettem, aki egy hónap alatt pont a kisgyermekük keresztelése után egy titokzatos betegségben halt meg egy hónap leforgása alatt. Én emberileg mindent elkövettem, hogy vigasztaljam, ahogy mondani szokták beleadtam apait, anyait, s mégis azt mondta a végén a szolgatársam: nem tudtál megvigasztalni. Bármit is mondtál, nem tudtál megnyugtatni. Nehéz volt ez hallani, de ez volt az őszinteség akkor, és ezt nekem el kellett fogadni.

            De annak ellenére, hogy nem mindig tudunk vigasztalni és megoldást adni, a lelkigondozás mégis nagy áldás, áldás az egyén és a gyülekezet számára egyaránt, aki részesül ebben az ajándékban.  Nagy áldás, ha megtapasztaljuk, hogy valaki gondol ránk , valaki törődik velünk, valaki segíteni akar rajtunk, valaki fel akar emelni a csüggedésből, a mélységből. Nem is lehet azt felbecsülni, lemérni hogy több mint 2000 év óta a keresztyén egyházban mekkora áldást jelentett a lelkigondozás. Hisz a lelkigondozás által mindig egy szoros kapcsolat keletkezik a lelkigondozó és a lelkigondozott között. Egy nagy öröm is a lelkigondozás, hisz segíteni mindig jó dolog, nagy dolog, amikor érezzük, hogy Isten felhasznál minket valakinek az életében. Nagy öröm azt átélni, hogy valakinek tudtunk segíteni, valakit meg tudtunk vigasztalni, meg tudtunk erősíteni. Jézus a feltámadásának napján egy csodálatos lelkigondozást végzett és a mai estén ezzel kezdünk el foglalkozni, hisz a Jeruzsálemtől Emmausig tartó úton Jézus egy megrendítő, gyógyító lelkigondozást végzett.

            Ahogy oda csatlakozik a két tanítványhoz, azonnal átveszi a beszélgetés irányítását és magához ragadja a szót. Hisz Ő az élő Úr és szavával életet támaszt. Ő nem csak egy kellemes sétát akar Jeruzsálemtől Emmausig, neki most feladata, elvégzendő munkája van. Méghozzá Istentől kapott feladata. Ő most ezt a két csalódott, szomorú embert el kell jutassa oda, hogy Őt felismerjék és részesüljenek az Ő feltámadásának gyümölcsében és erejében. Az a mód, ahogyan ezt teszi példaértékű, modell minden lelkigondozó számára, sokat tanulhatunk belőle.

            Az első különös dolog, hogy nem várja meg, hogy megkérdezzék, hogy kicsoda Ő. Ha nem szólalt volna meg azonnal, ha csak szótlanul ment volna mellettük, akkor bizonyára megkérdezték volna, hogy ki is vagy te? De Ő azonnal szól, mert látja, hogy ezeket az embereket nagyon foglalkoztatja valami, nagyon érdekli az egész esménysor, ami most Jeruzsálemben lezajlott. Ahogy mondtam, azonnal megszólal, azonnal magához ragadja a beszélgetés irányítását, mert neki egy határozott célja van ezzel a beszélgetéssel. Ő nagyon is jól tudja, hogy hol akar kilyukadni, Ezért a beszélgetés kezdeményezése, az első mondat is tőle indul ki. Egy beszélgetésben nagyon fontos, hogy ki irányítja a beszélgetést, hogy van-e abban egy cél, vagy csak beszélgetünk, hogy ne hallgassunk. Ezt egy beszélgetésnél mindig szem előtt kell tartani. Egy egyszerű hívő embertől hallottam: én is beszélgetek fűről-fáról, de tudom, hogy én mindig Jézusnál lyukadok ki, hozzá érkezem el a beszélgetésben.

            A második dolog, hogy ez a titokzatos harmadik ez az ismeretlen ember komoly érdeklődést mutat mindaz iránt, ami a két tanítványt foglalkoztatja. Ha ez nem így lenne, akkor értelme se lenne a beszélgetésnek, akkor nem jönne létre semmilyen közösség. Általában nagyon hamar megérződik az egy beszélgetésben, hogy a másik embert érdekli-e az én bajom, problémám? Ezt a húsvéti lelkigondozót nagyoon is érdekli, ami a két tanítványt foglalkoztatja és igyekszik minél gyorsabban és minél szorosabban kapcsolódni a témához. Hisz ezek az emberek egy nagyon fontos beszélgetésbe kezdtek, nagyon lényeges dolgokat mondanak el egymásnak. Hisz alig mond az egyik valamit, a másik már válaszol is rá. Mi legalábbis így tudjuk elképzelni ezt a beszélgetést. S az idegen az első adandó alkalommal megszólal: micsoda szavak ezek, amelyeket egymással váltotok jártotokban?  Más szavakkal: miről beszélgettek olyan elevenen? Mi az az izgalmas téma, ami mindkettőtöket annyira foglalkoztatja? Tudhatnám én is?

            Ez egy nagyon logikus kérdés, amit az emmausi tanítványok vártak is, de amire ugyanakkor nagy szükségük is volt. A harmadik, még ismeretlen utitárs nem az időjárásról kezd el beszélgetni, nem azon, hogy milyen nagy kátyuk vannak ezen az úton, nem is arról, hogy milyen szép itt a táj, hanem egy találó kérdést tesz fel, amivel meg is érkezik a dolog lényegéhez.

            Ez egy olyan kérdés, ami kicsalja a vándorok szívéből, ami ott benn van, és őszintén elmondják, hogy mi is az ő problémájuk. A lelkigondozásban először nem is beszélni kell, hanem olyan légkört kell teremteni, amiben a másik ember megnyugszik és feltárja a szívét, a gondolatait. A lelkigondozónak először nem is beszélni, hanem beszéltetni kell, másképp nem lesz sikeres a lelkigondozás. A titokzatos harmadik ezzel a kérdéssel tulajdonképpen szinte meghívja őket arra, hogy mondják el, mi a bajuk, problémájuk, kérdésük. Mert Ő tudja, hogy nála van a megoldás kulcsa, Ő meg tudja adni nekik, amire szükségük van. Mintha azt mondaná ezeknek a tanítványoknak: barátaim, bátran nyissátok meg szíveteket előttem és nyugodtan és őszintén mondjátok el mindazt, ami foglalkoztat benneteket. Tudom, hogy komoly gondotok van, súlyos a kérdés, ami foglalkozat benneteket.

            Milyen csodálatos példa itt Jézus minden lelkigondozó számára, bárcsak tudnánk tanulni tőle. S tegyük fel az utolsó kérdést: miért cselekszik így Jézus? Hisz Ő nagyon jól tudta, hogy mi van a tanítványok szívében, nagyon jól tudta, hogy mi foglalkoztatja őket. Ő nagyon jól tudta, hogy róla beszélgetnek, hogy Ő a beszélgetés témája. De Jézus azt is tudta, hogy ezeknek a tanítványoknak szükségük volt arra, hogy elmondják problémájukat.

            Dehát nem így vagyunk mi is az imádkozással? Hát miért kell imádkozni, mikor az Úr nagyon jól tudja, hogy mire van szükségünk? Akkor miért buzdít minket maga az Úr Jézus arra, hogy kitartóan imádkozzunk? Erre csak annyit válaszolhatunk, mert Isten ezt így kéri tőlünk. Ő várja a mi imádságunkat, kedveli ha gyermekei kérnek tőle valamit. Milyen szépen fogalmaz a Káté: Ő kegyelmét és Szentlelkét csak azoknak adja, akik ezt tőle szüntelenül kérik és ezért neki hálát is adnak.

Hát akkor nyissuk meg mi is szívünket a húsvéti lelkigondozó előtt és mondjunk el neki mindent őszintén. Ő tud s akar segíteni, mondja a szép bűnbánati ének.

 6 nap Jövevény, jövevénység  Text. Luk.24,17b-20a

            A mai estén azt látjuk meg, hogy miként reagál az idegen a tanítványok által mondottakra. Az a mód, ahogy a mi szavainkra reagálnak, nagyon fontos, mert abból láthatjuk meg, hogy az illetőt, akit megszólítottunk megérintette-e az, amit mi mondtunk neki, hogy megértette-e a mi problémánkat.  Emberek különbözőképpen reagálhatnak arra, mit nekik mondunk. Lehet úgy reagálni, hogy valakit levegőnek nézünk, számba se vesszük, amit mondott, egyik fülünkön be, a másikon meg ki. Az is megtörténhet, hogy keményen szembefordulunk azzal, amit a másik mondott, igyekszünk megcáfolni azt, amit hallottunk. De az is lehet, hogy elfogadjuk azt, amit a másik mondott, megnyitjuk szívünket előtte.Az emmausi tanítványok nagyon jellegzetesen válaszolnak arra, amit az idegen mondott. Az első reakciójuk a hallgatás volt, egyfajta komor némaság. Hiszen  ez a titokzatos harmadik azt kérdezi: miért vagytok szomorú ábrázattal, vagyis miért vagytok megszomorodva? A húsvéti lelkigondozó jól megfigyelte társait, jól látta, hogy nagy szomorúság van a szívükben. Hisz az arc a lélek tükre, ha valakire ránézünk, mindjárt látjuk, hogy milyen a hangulata, a kedélyállapota.

            Az első reakciót úgy tudnám megfogalmazni: döbbenet, enyhe felháborodás. Hogy kérdezhet ezen a napon valaki ilyet? Hát lehet ebben a helyzetben másnak, mint szomorúnak lenni? Az emmausi tanítványok első reakciója nagyon is érthető. Ha valaki gyászban van és megkérdezik tőle, hogy miért szomorú, akkor a világ legtermészetesebb, hogy az semmit se mond erre a buta kérdésre, mert mit is lehetne ebben a helyzetben egy ilyen ostoba kérdésre válaszolni?

            A második reakciót már szóban mondják el. Az egyik megszólal, ennek a nevét is ismerjük, Kleofás, nevének jelentése: az Atya büszkesége. Valószínű, hogy ő volt az idősebb, a tekintélyesebb, a szóvívő közülük. Ő azt kérdezi: csak te vagy jövevény Jeruzsálemben? Csak te nem tudod, hogy mi történt ebben a városban, csak te nem tudod azt, amiről most itt mindenki beszél, csak te nem tudod, hogy most az egész város ezzel az eseménnyel van tele, hogy mindenki erről beszél? Hisz egy ilyen kérdést, csak olyan valaki tehet fel, aki totál kivűl áll az eseményeken, aki senkivel nem beszélt az utóbbi napokban  azokról a dolgokról, amiket itt Jeruzsálemben mindenki tud és ismer.

            Azt különben meg kell jegyezzük, hogy húsvétkor rengeteg zarándok jött fel Jeruzsálembe ünnepelni, de még akkor is nagyon furcsa, hogy ez az idegen semmit se tud a történtekről. Valószínű, hogy ő az egyetlen „csodabogár” aki erről semmit se hallott, semmit se látott. Hogy lehetséges ez, mi ezt egyszerűen nem értjük, mondja Kleofás.

            És a csúcsa az egésznek az, hogy épp az nem tud az eseményekről, akivel mindez történt, aki körül az esmények forognak. Ettől teljesen kiakadnak és nem tudnak mit kezdeni ezzel az idegennel. S ekkor Kleofás egy különös nevet ad ennak az idegennek, aki csatlakozott hozzájuk: jövevény. Tudtán kivűl fején találta a szöget, hisz ezen a napon Jeruzsálemben valóban Jézus volt az egyetlen jövevény, hisz Ő most egy másik világból, a halottak világából jön, onnan tér vissza jövevényként ebbe a földi világba. Az ő útját senki más nem járhatta végig. A halálból még senki nem jött úgy vissza, mint Ő. És Jézus azon a 40 napon, amíg még itt a földön maradt valóban jövevénynek érezte magát. Senki nem tudta őt megérteni, senki nem ismerte fel. Ahányszor megjelent, mindig be kellett mutatkozzon, hogy én vagyok az, aki 3 éven át veletek jártam. De Krisztus addig is jövevény volt ezen a földön, még akkor is, ha ő valóságos ember is volt, és semmi emberi dolog nem volt idegen tőle. Ő nem volt egy látszat ember. Úgy érzett, úgy gondolkodott, mint mi emberek. Pont úgy volt fáradt, éhes, szomjas, pont úgy tudott haragudni, mint mi emberek. Pont úgy tudott szomorkodni és nevetni, bár egyesek arra hivatkoznak, hogy ezt sehol se olvassuk a Bibliában. Azt igen, hogy sírt, de azt hogy nevetett nem olvassuk. De ha mindig olyan komor lett volna, hogy vonzódhattak volna annyira hozzá a gyermekek. Ők nem szoktak egy mindig szomorú, morcos emberhez vonzódni. Istensége és embersége különös módon kapcsolódott egymáshoz. Gondoljunk csak a tenger lecsendesítésének a történetére. Az egyik pillanatban Jézus még holtfáradtan, mélyen alszik a hajó végében, mint minden más ember, de a másik pillanatban, mint Isten parancsol a szeleknek, a viharnak, a hullámoknak és pillanatok alatt lecsendesíti a tengert. Ő mindig valahogy mégis más volt, ő egy különc, egy jövevény volt ezen a földön. És jövevény maradt azokban az eseményekben is, amik most történtek, hisz ezt senki se értette meg, senki se fogta fel igazán. Nem értették még a tanítványi sem a szenvedését, a halálát, még Péter sem, ő is csak az emberi dolgokra gondolt és nem az Isten dolgaira. És most a feltámadása után se érti Őt senki, még a tanítványi sem, Ő most is a nagy Idegen, a Jövevény.

            De most jöjjünk végül közelebb magunkhoz, hisz a Szentírás az Isten gyermekeit is jövevényeknek nevezi. Ezzel a gondolattal először Ábrahámnál, a hívők atyjánál találkozunk. Már ő és a többi ősatya is érezte, hogy ők idegenek, vándorok és jövevények a földön. Hisz igazi hazájuk a mennyben van. De később az Újszövetség tele van azzal a gondolattal, hogy Jézus Krisztus gyülekezete jövevény ezen a földön. Aki Krisztussal kapcsolatba kerül, aki Krisztus tanítványa lesz, az más lesz, mint a többi emberek, azt mindig valahogy idegennek, jövevénynek érzékelik a körülötte élő emberek Amikor egy társaságban valaki elmond egy szennyes viccet, a többiek mind jóízűen nevetnek, ő azonban szomorú, nem tud nevetni ezen. Isten gyermekét is hívják olyan helyekre, ahova Jézus nem menne el, s így ő sem megy el. Ekkor a többiek csodálkoznak, s kérdezik: te miért nem jössz, hisz látod mindenki jön, te miért különcködsz? Azért, mert Jézus tanítványa idegen és jövevény ezen a földön. Azért, mert ő egy másik valóságban él és egy másik valóságból él. De felteheti valaki a kérdést: ez akkor egy negatív magatartást jelent, hogy mi teljességgel visszahúzódunk ettől a világtól, kolostorba vonulunk? Nem, szó sincs róla, hisz ez az egyetlen pozitív magatartás, mi nem vonulunk ki ebből a világból, de épp a világ érdekében merünk mások lenni, mint a világ. Mi a jövendőt, Isten országát keressük, nekünk ezért más az értékrendünk, más a fontossági sorrendünk. Mi ezért merünk igent mondani ott, ahol a világ nemet mond, és nemet ott, ahol a világ igenel.

            Érdekes, hogy Jézus nem utasítja vissza az emmausi tanítvány megjegyzését, hogy Ő jövevény. Egyáltalán nem reagál még erre a kijelentésre. Azért nem válaszol, mert neki még sokat kell beszélni. Persze tehetett volna másképp is. Most is felfedhette volna magát és újra mondhatta volna: ne szomorkodjatok, mert én vagyok Jézus Krisztus, én feltámadtam, én élek. Ehelyett azt kérdezi: micsoda dolgok? Ezzel még egyszer megismétli a felhívást, hogy beszéljenek, mondják el őszintén, ami foglalkoztatja őket. Öntsétek ki nyugodtan szíveteket, ez jó lesz nektek. Mert  bennem is dobog egy szerető szív s ez segíteni fog rajtatok. Hogyan? Ezt, ha Isten éltet  az elkövetkező két évben fogjuk meghallani. Addig is vigyük magunkkal ennek a hétnek sok áldott üzenetét és legyen az segitségünkre a mindennapjainkban. Most így készüljünk a feltámadás ünnepére , az Úr szent asztalához való járulásra.

(ezen igehirdetési sorozatot J.H.Velema Jeruzalem-Emmaüs vice versa című áldott könyve gondolatainak felhasználásával írtam s ha Isten éltet jövőre folytatjuk s két év múlva befejezzük)

                                                                                                Lőrincz István