Text.”Akkor bőjtöt hirdettem
ott az Ahavafolyó mellett, hogy megalázzuk magunkat Istenünk előtt, hogy
szerencsés utat kérjünk magunknak.”(Esd.8,21)
Tudjuk azt, hogy a
fogságból nem egyszerre tértek haza a zsidók, hanem több hullámban érkeztek.
Most ismét egy újabb csapat áll készen az indulásra. Előttük már ezrek mentek
haza otthonukba, szülőföldjükre. Most újabb csapat indul Esdrás vezetésével.
Egy ilyen hosszú út nem volt veszélyek nélküli. Kb. ezerötszáz kilómétert
kellett megtenni karavánnal, sok arany és pénz is volt náluk. Ez jó zsákmány
lehet az ólálkodó rablóknak, akik mindenütt jelen vannak. Nekik pedig még
fegyverük sincs, amivel megvédjék magukat, egy támadás esetén teljesen
kiszolgáltatottak.
Különös az, hogy Esdrás
mégsem kér katonai kíséretet. Ahogy ő mondja, szégyellte ezt megtenni. Nem
azért, mert olyan magabiztos volt, hanem azért, mert előtte bizonyságot tett a
királynak arról, hogy ő mennyire bízik Istenében. Ez egy hatalmas hitvallás
volt a pogány király előtt. Esdrás tudta, hogy ő és csapata Isten oltalma alatt
áll. Isten kezéről beszél, ami védi, segíti őket. S ha egyik percben az ember
arról beszél, hogy ennyire bízik Istenben, a másik percben nem kérhet katonai
kíséretet, fegyveres védelmet. Ezt azt jelentené: mi bízunk Istenben, de azért
a fegyverek is jól fognának. Azért a hit nem mindig azt jelenti, hogy ne éljünk
azokkal az eszközökkel, amiket Isten rendelkezésünkre bocsát. Ha valaki beteg,
nem kell azt mondja: az Úr engem meggyógyít, én nem megyek orvoshoz és nem
veszem be a felírt gyógyszert.
Itt azonban egy kivételes
esettel van dolgunk. Esdrás bizonyságot tett a királynak az ő Istenbe vetett
feltétlen bizalmáról s most a királynek ezt bizonyítani is kell. De a hitvallás
és a hitből való cselekedet között mindig ott kell legyen az imádság. Ezért
Esdrás az Ahava folyó mellett egy bőjt és imanapot hirdet meg. Itt bőjtölve
imádkoznak szerencsés utazásért.
Magukat megalázva közelednek Istenhez, hisz ez az
egyetlen magatartás, amivel a bűnös ember a szent Istenhez közeledhet. A
magalázás mindig bűnvallást, méltatlan voltunk megalázását jelenti. Az alázat
annak a megvallását is jelenti, hogy mi teljességgel Istentől függünk, rá
vagyunk utalva, nélküle egyetlen lépést se tudunk tenni. Ha Ő nem jön velünk,
nem jár előttünk, akkor el vagyunk veszve.
Talán
azt mondja valaki: ez olyan rég volt most más a helyzet, nekünk nem kell hoszú
útra indulni. De erre a három dologra: az alázatra, a bűnvallásra és Istentől
való teljs függőségünk megvallására mindig szükségünk van. Ezt nem embereknek,
emberek előtt kell megvallalni, megláttatni, hanem Isten előtt. Mert a mi egész
életünk Isten előtt van. Ő mindent lát és mindent tud, ami az életünkben
történik.
De odaállhat-e Esdrás, odaállhat-e a bűnös ember a
hatalmas és szent Isten orcája elé? Igen, mert Ő a mi Istenünk, aki szövetséget
kötött velünk, aki Krisztusban Atyánkká lett. Ezt az Ahava folyó partján még
csak sejthették, de mi Golgota után már bizonyosan tudhatjuk. Ott a Krisztus
vére megpecsételte az új szövetséget, ami most már örökre megáll. Mi
Krisztusért és Krisztus által járulhatunk a kegyelem királyi szke elé, ahogy
azt a Zsidókhoz írt levél mondja. Krisztus maga az, aki hív minket, bátorít
minket, hogy menjünk általa az Atyhoz.
Esdrás
egy kéréssel jön Isten elé, mert hiszi, hogy Isten meghallgatja őt. Ez a hit.
Egy hitetlen ember azt mondaná: kár a benzinért, az ima úgy sem segít, úgysem
változtat meg semmit. De a hit azt mondja: a mi Istenünk egy imádságot
meghallgató Isten. Esdrás szerencsés utat kér, biztonságos utat, hogy a
rablóbandák maradjanak távol tőlük, egy olyan utat, amin megtapasztalhatják
Isten oltalmát, megőrző kegyelmét. Ne gondoljuk, hogy a mi életutunk nincs
telve veszéllyel. Ha nem is rablóbandák, de annyi kísértés, bűn, szenvedély
leselkedik ránk, hogy elbukjunk, hogy elessünk, hogy ne érkezzünk meg az örök
célba. Hány olyan embert látunk ezen az úton, akiket a bűn, káros szenvedélyek
kifosztottak, akik hit és reménység nélkül járják az életük útját. Pedig van
egy jó, egyenes és biztonságos út, annak az útja, aki magáról mondta: én vagyok
az út. Aki engem nem járhat a sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága.
Ezen az úton kivül nincs más, ami az életre, az üdvösségre vezetne. Ő maga
kérlel, hogy járjunk ezen az úton, amin még a bolond se téved el, ahogy azt a
próféta mondja.
Esdrás
nem csak magára gondol, hanem a gyermekekre is, akik ott vannak az utazó
seregben. Az ő számukra még nehezebb és fárasztóbb az út. Nekik még inkább
szükségük van Isten védelmező kezére. Gondoljunk itt a mi gyermekeinkre
unokáinkra. Ők még az életút elején vannak. A mi utunk nem volt könnyű, de az ő
útjuk még nehezebb lesz. Ma annyi féle út csábít és hivogat, hogy azokon
járjunk és ezek az útak nagyon vonzóak, kívánatosak gyermekeink, fiataljaink
számára. Mennyit kell imádkozni gyermekeinkért, az ífjabb nemzedékekért. Hogy
ők is találják meg az igazi utat a sok közül.
Esdrás
ezen felül még a javaik, kincseik megőriztetéséért is imádkozik, hogy az Úr
őrködjön vagyonuk, mindennapi dolgaik felett is. Milyen jó nekünk tudni azt,
hogy a mi hétköznapi dolgaink, ügyeink is ott vannak Isten gondviselő
szeretetében. Isten nem túl nagy ahhoz, hogy a mi kis dolgainkkal foglalkozzon.
Nekünk a kis dolgokban is szükségünk van Istenre, mert sokszor a nagy dolgokban
helytállunk, a kis dolgokban pedig elbukunk. Ez az imádság arra biztat
bennünket, hogy mindent vigyünk az Úr elé: családunkat, munkánkat, szabad
időnket, szórakozásunkat.
Esdrás
az ima után várja az áldást és az meg is érkezik. Nem szégyenül meg az
imádságában, nem csalódik Istenében. Ő mert egyedül benne bízni, mindenben rá
hagyatkozni. És az Úr megmutatja hatalmát, megbizonyítja megőrző kegyelmét,
gondviselő szeretetét. Persze ez nem jelenti azt, hogy minden úgy fog menni,
mint a karikacsapás, hogy nem lesz harc, nem lesz küzdelem, nem lesz ellenség,
nem lesz bukás. Lehetnek olyan pillanatok az úton, amikor már-már azt
gondoljuk, hogy sohasem érünk el a célba.
De
ők mégis megérkeznek. Egyről se olvassuk, akik elindulnak Babilonból, hogy útközben
elveszett, elpusztult volna. Mind eljutnak a célba, mind eljutnak Jeruzsálembe.
Mert ez a végső cél. A Jelenések könyve s maga a Biblia a mennyei Jeruzsálem
képével fejeződik be, ahova megérkeznek a gyülekezet tagjai. Mekkora öröm,
milyen újjongás lesz majd ott ajkunkon, hogy megérkezhettünk, hogy bejuthattunk
Isten országába. Mekkora öröm lesz, mert nagyon is tudatában leszünk annak,
hogy mi mind a magunk útját jártuk, mi mind a bűn útjára tértünk, de az ő
kegyelme elért minket, visszavezetett az igazi útra és megtartott bennünket
azon. Az ő keze volt rajtunk, felettünk, másképp sohasem érkezhettünk volna meg
a célba.
De
most még nem vagyunk ott. Még útban vagyunk a végső cél felé. Most még ezernyi
veszély leselkedik ránk. Most még szüntelen kell énekelnünk a zsoltár szavával:
„Utaid Uram, mutsd meg, hogy el ne tévelyedjem,
Te ösvényedre taníts meg, melyen intézd menésem,
És vezérelj engemet a te szent igaz igédben,
Oltalmazd életemet, mert benned bízom Úr Isten.”
Javasolt cím: Imádkozva járni az úton Lőrincz István
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése