Text.”Az Úr templomának alapkövét még nem tették le. És az egész nép
fennhangon kiáltott, dícsérte az Urat, hogy az Úr házának kövét immáron
lerakhatták.” (Esd.3,6.11)
Egy ház, de
különösképpen egy templom építésénél vannak olyan pillanatok, amikhez
szertartások, ceremóniák, ünnepi pillanatok kötődnek. Mindenekelőtt ilyen az
alapkő lerakása. Ez az építkezés kezdetét jelenti. Ilyenkor egy időkapszulát is
el szoktak helyezni egy jól szigetelt edénybe, amire felírják az alapkő letételének
dátumát s más fontos adatokat is az építkezéssel kapcsolatban. A következő nagy
momentum a befejezés, a felszentelés. Ilyenkor bokrétát vagy zászlót is
kitűznek az épület, a templom legmagasabb helyére, tornyára. Itt az első
momentumról, az alapkő letételének a pillanatáról van szó.
Az
első igében azt látjuk, hogy az alapkő letétele még nem történt meg. Még valami
késleltette azt. Ebben a mondatban csalódás, keserűség van. Sok minden történt
már, de még az alapkő letételéig nem jutottak el. Pedig ezért jöttek haza
Babilonból. Ezért vállalták a hosszú és veszélyes utat, a sok törődést,
nélkülözést. Már egy ideje itthon vannak és házaikban laknak. Először a saját
házaikat kellett rendbe tegyék és ez bizony időbe telt. Aztán azért se sikerült
még letenni az alapkövet, mert ott volt az ellenség, aki ezt minden áron meg
akarta akadályozni. Aggeus és Zakariás próféták bíztatják a népet, hogy
fogjanak már hozzá a templomépítéshez, hogy most már ne a saját házaikkal
foglalkozzanak.
Azt
látjuk itt, hogy az Isten országának az építését hátráltathatja az önzés és az
emberektől való félelem. Ezekre nekünk is nagyon kell vigyázni, ezeket mi is le
kell győzzük. Hány embert teljesen lefoglal a mindennapi élet, a munka, a
család. És hány ember fél attól, hogy mit fognak mondani az emberek, ha ő az
Isten dolgaival foglalkozik, a lelkével és a lelkiekkel is törődik. Hány ember
nem építi az Isten országát, mert hát mások se teszik, akkor én miért tegyem?
De
itt Jeruzsálemben egyszer csak megmozdul valami. A hetedik hónapban, amikor sok
ünnepnap is van, a nép felmegy a fővárosba. Érzik: most valaminek történie
kell. Az itt a csodálatos, hogy nagy egység, egyetértés van az Isten népe
között. Mert hányszor hiányzik ez. Mert széthúzásban, veszekedésben nem lehet
építeni. Hányszor akadályozta ez meg a mi gyülekezeteinkben is az építést. Hány
gyülekezet nem jut egyről kettőre, mert nincs egyetértés, összefogás, mert
különböző érdekek és csoportok feszítik a gyülekezetet. Szolgáltam olyan
gyülekezetben, ahol már ki is volt ásva az új parókia alapja, megvoltak a
szükséges engedélyek, de a közösségben feltámadt indulatok ezt megakadályozták,
s azóta se épült fel soha az épület. Milyen szomorú az, amikor ilyen belső
dolgok is akadályozzák az építést. Nem elég az, hogy a Sátán és a világ is
mindent megtesz az építés akadályozására, még az Isten népe se tud egységes
lenni. Mennyire kell imádkozni azért, hogy Isten adja meg mindig az egység
Lelkét, hogy egy szívvel-lélekkel tudjuk végezni a gyülekezetekben a munkát.
Mert Isten ezt mindig megáldja, ahogy a zsoltár is mondja, ahol szeretetben
együtt lakoznak az atyafiak, oda küld áldást az Úr. Erre mi nem vagyunk
magunktól képesek, de ha kérjük, az Úr ezt nekünk is megadhatja.
Még
két feltűnő dolog van ebben az igében. Az egyik az, hogy a templom
újjáépítésénél vannak vezető emberek.Két nevet említ a Biblia, Zorobábel és
Jósua. Az egyik világi, a másik pedig egyházi vezető. A másik dolog az, hogy a
nép hallgat ezeknek a vezetőknek a szavára és szépen hozzákezdenek a munkához.
A nép minden rétege összefog, hogy ez a nagy munka verge beindulhasson.
Mi
ilyen szempontból sok mindent éltünk át. Voltak nagyon áldott idők, amikor
fejedelmeink, a világi vezetők is komoly támogatásban részesítették az
egyházat, de voltak olyan nehéz idők is, amikor ateista, istentelen világi
felsőbbség volt, akik minden erejükkel az egyház rombolásán fáradoztak. Hogy most milyen idő van, ezt én nem is tudom
igazán felmérni, valahol a kettő között mozgunk. De a Szentírás azt tanítja,
hogy nekünk imádkozni kell a világi és egyházi vezetőinkért egyaránt, hogy
előmenetelére legyenek az Isten ügyének. Ne feledkezzünk meg erről, tegyük meg
ezt naponta. A helyi szintű vezetőktől is sokszor nagyon sok függ, ezért róluk
se feledkezzünk meg imáinkban.
Jeruzsálemben
egy nagy pillanat érkezik el. Leteszik a templom alapkövét. A papok teljes
díszben, öltözetben ott állanak, a léviták mindenféle zeneszerszámmal dícsérik
az Urat. Énekelnek, de mit? Cirus perzsa királyt magasztalják, hogy hazaengedte
őket s hogy így az építkezés lehetségessé vált? Vagy Zorobábelt és Jósuát
magasztalják az énekükkel, hogy ilyen bölcsen vezetik a népet? Nem! Arról
énekelnek, hogy az Úr jó és örökkévaló az ő kegyelme. Ezek idézetek a
zsoltárokból vannak, ma úgy mondanánk: kötött szövegek. De azért ezekben a
kötött szövegekben oly sok minden van, ne únjuk meg őket, ne mondjuk gépiesen
ezeket. Nem kicsi dolog, hogy tudják énekelni: az Úr jó. Hisz mennyi mindenen
kelett keresztül menniük az elmúlt hetven évben. És mégsem arról énekelnek,
hogy mennyit tűrtek és szenvedtek. Azt se éneklik: ha az Isten szeret minket,
akkor miért engedte ezt meg az életünkben? Úgye milyen ismerős rigmusok ezek
számunkra? Ez a nép meglátja és belátja,
hogy ők sokat vétkeztek Isten ellen, de az úr mégis olyan jó hozzájuk, hogy az
ő kegyelme örökké tart, hogy Isten nem szeszélyes és váltakozó az irántunk való
hűségében, szeretetében. Ha mi hűtlenkedünk is, ő hű marad, mondja majd Pál
apostol.
Ez
Isten célja a mi életünkkel, hogy építsünk és hogy énekeljünk, hogy nevét
dicsőítsük és magasztaljuk. Persze nem csak énekünkkel, nem cask szavainkkal,
hanem egész életünkkel. A nagy kérdés: meg tudjuk mi ezt tenni, képesek vagyunk
mi erre? A válasz az, hogy magunktól semmiképpen nem, de van Valaki, s ez a
Valaki maga az Úr Jézus Krisztus, aki mindig tudta magasztalni Atyját, mindig
hálát tudott adni neki. Ő az a fundamentum, az az alapkő, akire mi is ráépíthetjük
egész életünket, akire ráépülhet az egyház is, úgy hogy a polol kapui se
vehetnek rajta diadalmat.
Mekkora
öröm az egy ember számára, amikor Krisztust úgy ismerheti meg, mint
üdvösségének egyetlen fundamentumát. De ilyenkor nem csak öröm van, hanem
szoomorúság is, mégpedig Isten szerinti szomorúság. Ezt látjuk Jeruzsálemben
is. Nem csak újjonganak, hanem sírnak is. Főleg azok a nagyon idős emberek,
akik még visszaemlékeznek az első templomra.
De miért sírnak ezek az emberek? Azért, mert ez a templom kisebb, mint
az első, vagy nem olyan díszes, mint Salamon temploma? Nem. Ezek az emberek
rádöbbennek arra, hogy miért kellett az első templomnak elpusztulni. Hogy az ő
bűneik miatt történt mindez.
Igen,
a szívbéli öröm és a szívbéli szomorúság nagyon közel vannak egymáshoz,
egymáshoz tartoznak. Nem is lehet ez másképp. És ezek nem is válhatnak el
egymástól a mi életünkben sem. Így volt ez a reformátorok, a reformáció
idejében is. Öröm a megtalált és megnyert kegyelemben, szomorúság a felismert
és megvallott bűnökben. Így kell ez legyen ma is az egyes keresztyén embernek,
de a gyülekezetnek az életében is. Legyen hát ott mindkettő a mi életünkben is.
Mert végső soron a szomorúság örömre fordul. A szomorúság nem tart örökké,
egyszer le fog törölni Isten minden könnyet a szemünkről, a bűnbánat könnyeit
is.
Javasolt cím: Az Isten országa
építése Lőrincz István
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése