Igehirdetési sorozat 2017 Karácsony nagyhetére

Cím:Jézus életének kezdetei

1Nap. Született SzűzMáriától Text. Luk.1,26-38

            (Személyes vallomással kell kezdenem ezt az igehirdetési sorozatot. Ez az év ilyen szempontból jubileúmi a számomra, hisz 25-ik alkalommal tartok igehirdetési sorozatot az alsóvárosi gyülekezetben Karácsony nagyhetében, 25-ik alkalommal ünneplem veletek együtt ezt az áldott ünnepet. Amint azt nagyon jól tudjátok, segédlelkész koromtól kezdve ezeken a heteken mindig sorozatos igehirdetéseket tartok, s ezt azt jelenti, hogy 25-ik alkalommal tartok igehirdetési sorozatot ezen a héten.  Azt is jól tudjátok, hogy még soha nem ismételtem meg egyetlen sorozatot sem, igyekszem mindig valami újat mondani nektek, amennyiben újat lehet mondani, de ezt ti jól értitek, hiszem. Nem kis kihívás ez nekem, mint igehirdetőnek. Istennek adok hálát, hogy még mindig adott gondolatokat, ötleteket ennek megírásához, kidolgozásához. Nem tudom, hogy még meddig lesz újabb ötletem, gondolataim, de most még van, s ezért én nagyon hálás vagyok Istennek. Hiszem, hogy ez is egy kedves kegyelmi ajándéka az Istennek, amit Tőle kaptam s igyekszem jól sáfárkodni vele, nem csak a mi, hanem sok más gyülekezet, igehirdető javára is. Megjegyzés:   Ez az alsóvárosi híveknek szól, ezt ki lehet hagyni az Igehírdetőből.)

            Istennek adunk hálát, hogy ebben a 2017-es évben is, amelyben szépen megemlékeztünk a reformáció 500 éves évfordulójáról, megengedte érnünk ezt az áldott ünnepet, Karácsony ünnepét. Ebben az évben „Jézus életének kezdetei” címmel fogok igehirdetési sorozatot tartani. Tudatában vagyok annak, hogy nagyon sok ige, gondolat ismerős lesz számunkra, már eddig is hallottuk őket, de hiszem és vallom, hogy akkor is jó ezeket újra hallani és szívünkbe fogadni. Ahogy egy kisgyermek tud örülni újra és újra ugyanannak az ajándéknak, úgy adja meg nekünk Isten, hogy tudjunk örvendezni a már ismert és sokadjára hallott gondolatoknak, üzeneteknek is. Így leszünk boldogok, hisz az ige kimeríthetetlen, olyan gazdag, hogy nem lehet vele betelni. Ahogy a mindennapi kenyér naponta jól esik, úgy kívánom azt, hogy ugyanolyan jó étvággyal fogadjuk és ízlelgessük ezeket a már nagyon ismert történeteket, amelyeket e héten fogunk hallani.

            A mai estén azzal a történettel foglalkozunk, amikor Gábriel angyal megjelenik Názáretben Máriának és bejelenti Jézus születését. A Lukács evangéliumában itt találkozunk  először a Jézus nevével, azzal a névvel, ami minden név fölött való, amire minden teremtmény térde meghajol égen és földön. Az angyal egyszerűen elmondja Máriának, hogy fiat fog szűlni, és hogy nevezze annak nevét Jézusnak. Azt már talán mindnyájan tudjuk, hogy a Jézus név Szabadítót, Megváltót jelent. A Magasságos Fiának hívatik, vagyis Isten Fiának. Már az Ószövetségben voltak olyanok, akiket Isten fiainak neveztek, és az Újszövetség is tud Isten fiairól. De Magasságos Fia csak egy van. A többiek, akikról szó van a Bibliában, és mi is, ezt a nevet mind neki köszönhetjük. Mi úgymond Isten fiaivá váltunk, de Jézus eleve az, az is volt az örökkévalóságtól kezdve és az is marad mindörökké.

            Ez az angyali, isteni kijelentés egy különös helyen hangzik el. Nem Jeruzsálemben, nem egy másik nagyon ismert helyen, hanem Galilea tartományában, egy olyan helyen, amit az Ószövetség egyetlen helyen sem említ, amihez egyetlen ószövetségi ígéret sem fűződött. De él itt egy ember, aki Dávid házából való, s ő most itt dolgozik, ő lesz Máriának a férje. Az ő személye köti most össze Jeruzsálemet, Dávid trónját és az ismeretlen Názáretet. Nem különös ez, hogy az angyal egy olyan helységben jelenti ki a Megváltó születését, amiről egyetlen ígéret sem szólt, aminek a neve eddig teljességgel ismeretlen volt? De nem így van ez sokszor ma is? Nem olyanokat szólít meg sokszor Isten, akik e világ szerint nem híresek, nem nevezetesek, hanem szürke és névtelen emberek? Akik emberi látás szerint semmit se ígértek és mégis belekerülnek az Isten családjába? Hát nem ilyenek vagyunk mi is mind? Nem úgy van, hogy mi is csodálkozva kérdezzük Máriával: hogyan lesz ez, hogyan fog ez megtörténni?

            Erre a kérdésre, amit Mária feltett az angyalnak és amit mi is felteszünk, csak egyetlen lehetséges válasz létezik: úgy, ahogy Isten akarja, ahogy Ő ezt eltervezte, ahogy ez neki tetszik. Mert itt teljességgel Isten a cselekvő, Ő választja ki Máriát, és mindenki mást is, minket is. Akihez kegyelmes, ahhoz kegyelmes, ez a mondat már ott van a Biblia első könyveiben. Mennyi különös dolog van a Jézus születésében. Először is az, hogy Isten nem engedi meg, hogy Fia egy férfi akaratából, indulatából szülessen, ahogy azt János evangélista mondja. Igaz, hogy van ebben a történetben egy férfi, mégpedig József, de ő itt nem apa, hanem csak szolga, aki alázatosan engedelmeskedik Istennek. Nem azért van ez, mintha Isten nem tudta volna Fiát egy férfi által is e világra küldeni, de tetszett az Istennek mégis az, hogy Fia így, minden emberi akarat, szándék, indulat nélkül szülessen, úgy hogy Józsefet kikapcsolja ebből a történetből és csak a nevelőapa szerepét szánja neki.

            Ugyanakkor tetszett az Istennek, hogy amikor kikapcsol egy édesapát, bekapcsol egy édesanyát ebbe a csodálatos történetbe. Az apaságot mellőzi, az anyaságot meg felhasználja Fia születésében. Egy lánynak megengedi, hogy anyaságát odaajándékozza, odahelyezze az Isten oltárára, hogy az ő terhességén, áldott állapotán és gyerekszülésén keresztül érkezzen meg Fia erre a világra. Hogy Jézusnak miért nem volt apja és miért volt anyja, ez is az Isten titka, hiába is próbáljuk, úgysem tudjuk megfejteni. Felelőtlenség lenne most arról beszélni, hogy Isten előtt értékesebb az anyaság, mint az apaság, erre senki sem hatalmaz fel , ezért jobb is, ha nem foglalkozunk ezzel a kérdéssel. Újra csak ennyit mondhatunk: ez volt Isten kegyelmes akarata, Isten szabad arra, hogy ilyen döntést hozzon.

            Mária, a názáreti lány el van jegyezve egy férfinak feleségül. Máté evangélista, aki tisztában van az akkori Palesztínában érvényes házassági törvényekkel, tudja, hogy ez azt jelenti, hogy ő már jog szerint, elméletileg már József felesége, de valóságosan, a gyakorlatban csak akkor lesz azzá, amikor József magához is veszi.

            Az is talány a számunkra, hogy miért épp szűzet választott az Úr, hisz Jézus egy asszony, egy feleség által is beléphetett volna ebbe a világba, akinek már előtte voltak gyermekei Ennek azért kellett így történnie, mert a próféciákban meg volt írva, hogy a szűz fogan méhében és szül fiat, s ennek így kellett beteljesedni. De még ezek után ott van a kérdés, hogy a sok ezer izraeli szűz leány közül miért épp Máriára esett a választás és nem másra? Ő jobb, tisztább lett volna másoknál? Erről egy szót se ír a Biblia. Az, hogy Isten pont őt választotta, ez nem jellemével, természetével, hanem egyedül Isten kegyelmével magyarázható. Mária se volt kivétel a bűnösség alól, mint ahogy senki más sem ezen a földön. Mária egy kegyelembe fogadott lány Názáretből. Pál Jézust második Ádámnak nevezi, de Máriát sehol sem nevezi második Évának. Ezért ebben a történetben is csak Isten kegyelmét kell magasztalni és nem Mária ilyen vagy olyan tulajdonságait. Itt is minden csak kegyelem, érdem itt sincs.

            Mária egy vonalban áll a Szentírás többi szolgáival, a prófétákkal és az apostolokkal.  Az angyal azt mondja, hogy Máriát a Magasságos fogja beárnyékolni. Tudjuk azt, hogy a keleti ember számára az árnyék a kibírhatatlan hőségben Isten ajándéka, kedvessége volt. Mária, mint minden más halandó is, az Isten árnyékából, kegyelméből él.

            Ezek után az már teljesen érthető, hogy Mária mindezt nem tudja megérteni, feldolgozni. Ezért Isten egyfajta segítséget nyújt neki azzal, hogy elmondja, hogy a rokona, Erzsébet is fog szülni, miután élemedett kora miatt ez már emberileg teljességgel lehetetlen volt, és most íme a hatodik hónapban van.

            Ez a történet egy nagy vigasztalás számunkra. Hisz ez azt mutatja, hogy nekünk sem kell különleges feltételeknek megfelelni, hogy Isten minket is kegyelmébe fogadjon. A mi életünkben is minden kegyelem, és mi is mindent ajándékba kapunk Istentől. Legyünk mi is nagyon hálásak érte.

2 Nap Jézus születése Text. Luk.2,1-7

            Jézus akkor született, amikor Augusztusz császár parancsolatot adott ki, amikor Szíriában Ciréniusz volt a helytartó. Nem tudjuk, hogy miért épp ebben az időben kellett Jézusnak megszületni. Emberileg szólva vannak érvek, amelyek mellette, s ismét vannak, amelyek ellene szólnak ennek. A Római Birodalom és a császár szemével nézve ez egy nagyon dicsőséges, boldog idő volt, a béke korszaka. Egyik történetíró azt írja erről az időről: elmúltak a polgárháború rettenetes évei, amelyek ennek előtte két emberöltőn keresztül rengették a birodalom alapjait. Épp ezért mindenki magasztalta Augusztusz császárt, aki ezt a csodálatos békeidőt megteremtette, hisz ő valóban egy békeszerető császár volt. Az ő idejében rend és biztonság volt az egész birodalomban. Szívügye volt a birodalmi úthálózat kiépítése, hogy a postakocsik gyorsan eljuthassanak a birodalom legtávolabbi zúgába is. Rómát a kunyhók városából a márványpaloták városává tette. A városi tűzoltóság megszervezése is az ő nevéhez fűződött s ő erre különösképpen büszke volt. Az egész birodalom, a rend és béke megvédésére és megőrzésére huszonöt légió, vagyis negyedmillió képzett katona állt rendelkezésére.

            Mindent összevetve, ez nem volt egy rossz korszak, amikor a világ Megváltója megérkezett erre a földre. Persze a népek, a leigázott nemzetek szempontjából azért egészen másképp festett a dolog, az ő helyzetük egyáltalán nem volt rózsásnak mondható. Ők kemény adókat fizettek, amiket rajtuk kegyetlenül behajtottak, hogy ott Rómában minden szép és jó lehessen. Rómában volt kenyér és cirkusz, jólét és élvezet, de hogy ezer kilóméterekkel tovább hogyan szenvedtek az emberek, a népek, ez Rómában senkit se érdekelt, a legkevésbé a császárt. Nem véletlenül gyűlölték a vámszedőket, akik a Római Birodalom bizalmi emberei, a vám és az adók könyörtelen behajtói voltak.

            A népszámlálás is pont azt a célt szolgálta, hogy egészen pontosan tudják meg, hogy hány emberre kell kiszabni az adót. S pont ebben az időben, amikor Augusztusz császár elrendelte, hogy az egész birodalom összeirattassék, születik meg a birodalom talán legelrejtettebb zúgában, a messzi Palesztínában a világ Megváltója, akiről azt írja Zakariás, hogy megjelent azoknak, akik a sötétben és a halál árnyékában ülnek. Ez a Megváltó nem a nagyra magasztalt római békét, hanem az Isten békességét fogja mejd elhozni. Hogy miért kellett ennek épp most megtörténnie, ezt csak Isten tudja. Lehetett volna száz évvel korábban vagy ezer évvel később. Isten nem tartozik számadással nekünk, hogy mit és mikor cselekedett. Ami Krisztus születésekor történt, az épp olyan titokzatos és csodálatos, mint a világ teremtése.

            Egy József nevű férfi Izraelben engedelmeskedik a császári parancsnak. Ő nem volt zélóta, hisz azok utolsó csepp vérükig harcoltak Róma ellen és megtagadták az engedelmességet minden császári rendelettel szemben. József azonban megadja a császárnak, ami a császáré. Különben Józsefről alig tudunk valamit. Csak azt tudjuk, hogy foglalkozása szerint ácsmester volt, s hogy Máriát jegyezte el feleségül, hogy ne hozza szégyenbe az emberek előtt. József a világ előtt Jézusnak az apja, de nem az Isten előtt. Az fontos viszont, hogy József a Dávid házához tartozott. Hogy miért merte vállalni a mindenórás Máriával az utat, ezt nem tudjuk. Valószínű, hogy nem a császár parancsa, hanem e parancs megszegése bűntetésétől való félelem vettte rá erre, de mi tudjuk, hogy mindenek fölött Isten vezetése.

            Megérkezve Betlehembe kiderűl, hogy vendégfogadóban nincs hely, meg a túlzsúfolt vendégfogadó nem is alkalmas helye egy gyermek megszűlésére, hisz ez egy nagyon intim dolog, nem a nyilvánosság elé kívánkozik. Így mennek egy olyan helyre, ahol nincsenek emberek, csak állatok vannak. Hogy ez egy istálló volt, vagy egy barlang, az most nem fontos a mi számunkra, az ügy szempontjából ez nem változtat a dolgok lényegén. Így kerül a kisgyermek bölcső helyett jászolba. Ezt az idők során sokféleképpen magyarázták, annyiféle értelmet adtak ennek. Ha még vissza tudtok emlékezni sok évvel ezelőtt egy egész karácsonyi bűnbánati héten a jászol értelmezésével foglalkoztunk

            De itt most nem is az a lényeg, hogy jászolba helyezték, hanem az, hogy egyáltalán megszületett, hogy Isten Fia vállalta ezeket a nagyon emberi dolgokat, a pólyát, az emberi nyomorúságot, hogy nem palotában királyként, hanem istállóban születik nagyon is emberként. Persze a legendák kiszínezik a történetet, még azt is tudni vélik, hogy Mária vér és fájdalom nélkül szűlt, de a Biblia erről semmit sem tud.

            Egy dolgot tudunk: a mi Attyánk így akarta megmenteni ezt a világot. Azt mondják, hogy egy vízbefúlónak háromképpen lehet segíteni. Az első mód, hogy a partról kiabálunk neki, hogy mit tegyen, hogy megmeneküljön. A második mód, hogy bedobunk neki egy mentőkötelet, amibe belekapszkodhat. A harmadik mód, hogy valaki beugrik utána a vízbe, megragadja és kivonja őt a partra. Sokszor ezt az élete kockáztatásával teszi meg valaki, és nem ritka az olyan eset, hogy a mentő meg is hal a mentés közepette.

            Nos, Isten ezt a harmadikat választotta, eljött ide erre a földre Krisztusban, emberré lett, hogy Megváltónk lehessen. Felvállalta a vízbefúlók, az elveszettek sorsát. Persze Isten egészen másképp is cselekedhetett volna. Jézus születhetett volna királyi palotában, de azt is, hogy Jézus marad a mennyben és onnan próbál lekiabálni nekünk hogy mit tegyünk mi a „vízben” hogy megmeneküljünk. De Isten így akarta és ez megmagyarázhatatlan, érthetetlen titok marad a a számunkra, amit mi csak imádni tudunk és hittel elfogadni. Isten így akarta, hogy Fia emberré legyen, hogy egy zsidó családban szülessen meg, hogy a nevelő apja egy ácsmester legyen, az anyja pedig egy názáreti szűz lány: Mária. És azt is akarta, hogy istállóban szülessen, amikor Rómában Augusztus a császár és Szíriában Ciréniusz a helytartó. Mi sem tehetünk mást és ne is akarjunk mást tenni, mint imádni Istent, aki így küldött nekünk Szabadítót és Megváltót. Higgyünk benne és fogadjuk be a szívünkbe.

3 Nap Az angyalok üzenete ext.Luk.2,8-14

                        Olyan idillikusan hangzik ez a mondat: pásztorok tanyáztak azon a vidéken, akik éjszaka vigyáztak nyájukra. Vajon Lukács egy kedves pásztor-történetet akar elmesélni? Nem, ez egyáltalán nem idilli történet. A pásztorok egy mennyből jövő angyallal találkoznak, az Isten dicsősége, az Ószövetség híres „sökinája” körülragyogja őket, az a dicsőség, amiben Isten lakozik, és amibe ember nem juthat el. Ez egy egészen más fény, mint a nap, hold vagy csillagok fénye. Ez az a világosság, amit Isten még az égitestek teremtése előtt ajándékozott ennek a világnak. Ez teljességgel hirtelen, váratlanul, szinte azt mondhatnám fenyegetően jelenik meg, nem csodálkozhatunk, hogy a pásztorok megréműlnek, félelem fogja el a szívüket.

                        Az angyal észreveszi a pásztorok félelmét és elkezdi bátorítani őket, hogy ne féljenek. Ő nem azért jött, hogy nagy félelmet hozzon, hanem azért, hogy nagy örömöt hirdessen. A hirdetni szó az eredeti szövegben: evangélizálni, vagyis örömüzenetet mondani. Az evangélium szóval itt találkozunk először  a Lukács evangéliumában. Tudjuk azt is, hogy ez a szó profán jelentése szerint egy harci győzelemről szóló tudósítás volt. Ezt általában egy lovon érkező, díszesen érkező hírnök jelentette be. De itt angyalok azok, akik kihirdetik az örömüzenetet, hogy Isten Fiában eljött erre a földre. Ez valóban egy nagy öröm. A mennyben már visszhangzik az öröm, ott már ujjonganak az angyalok, de ebben az örömben az emberek is kell részesüljenek, ez az öröm nem maradhat a mennyben., hanem alá kell szállnia a földre is. Igen, ez az öröm azért nagy, mert nem földi, hanem mennyei, Istentől jövő öröm. És ennek az örömnek tovább kell terjednie az egész földön. Mert most megszületett az, aki Megváltója zsidónak és pogánynak egyaránt, fehérnek és feketének, európainak és ázsiainak és minden földrészen lakónak egyaránt.

                        Tudjuk azt is, hogy ebben az időben a császárok is „szótér”-nak, megváltónak nevezték magukat, ezért teszi a Krrisztus nevet is hozzá, hogy mindenki számára világos legyen, hogy itt nem egy megváltó született a sok közül, hanem A Megváltó született meg. Különös, hogy az, ki a világ Megváltója semmiben nem különbözött külsőleg más gyermekektől. Nincs a fején korona, sem kezében jogar, nincs se palota, se díszes bölcső. Aki egy dicsőséges Megváltót várt, az csalódni fog, hisz: találtok egy kis gyermeket feküdni a jászolban. Az első angyal után egy egész sereg angyal jelenik meg, akik Istent magasztalják és három nagyon fontos szót mondanak ki: dicsőség, békesség, jóakarat.

                        Először is: dicsőség legyen Istennek a magasságban. Zakariás ezt úgy énekelte meg, hogy meglátogat a naptámadat a magasságból. Igen, a dicsőség is a magasságban van, ott ahová mi nem tudunk betekinteni, ahol mi nem tudunk intézkedni, ahol mi nem tudunk befolyást gyakorolni. Igen, ezt a csodálatots eseménysort nem emberek végezték el, ez nem a mi teljesítményünk, hanem Istentől jött. Ezért az eseményért minden dicsőség Istent illeti meg. Ő határozta meg azt is, amit Jézus aztán egész életében cselekedett. Jellemző az, hogy Jézus minden cselekedete előtt feltekintett a magasságba és Atyjától kért tanácsot, erőt, segítséget.

                        Nem véletlen, hogy a dicsőség megelőzi a békességet. És ez nekünk egy nagyon fontos dolgot mond el. Hogy csak akkor lehet békesség a földön, ha előbb dicsőséget adunk Istennek a mennyben. Már Ésaiás próféta megmondta: nincs békesség a hitetleneknek. Egy olyan nemzedék, egy olyan nép, egy olyan világ, amelyik nem akar Istennek dicsőséget adni, az békességet sem kaphat sohasem. Pedig Isten a földön akar békességet. Azt a békességet akarja helyreállítani, ami megvolt a bűnseset előtt, s amit megrontott az ember engedetlensége. Itt nem csak lelki békességről van szó, nem csak néhány ember békességéről, hanem a világ békességéről.

                        Ez a békesség szól a római császárnak, a nagyhatalmaknak, az atomfegyverekkel rendelkező országoknak, akkor is szól, ha ők nem akarnak tudomást venni erről. Krisztus születésével egy új rend kezdődik el, az miről Mária is énekelt, amiről a próféták is jövendöltek. Ebben a békességben ott van az igazságosság, ott van az, hogy dárdákból ekevasart készítenek, hogy az oroszlán szalmát eszik, és a kisgyermek játszik a mérges kígyóval.

            Mi ma azok vagyunk, akik hisszük azt, hogy Karácsonykor elkezdődött valami ebben a világban, hogy Krisztus születése valóban egy óriási esély ennek a világnak.

                        De akkor miért vannak veszekedések a családokban, miért vannak háborúk a népek között? Nem azért, mert az angyolok hazudtak volna A békesség csak egyszerűen azért nincs itt, mert mi nem hiszünk benne és nem fogadjuk el.

            Mert itt jön a harmadik is: és az emberek között jóakarat, pontosabban jótetszés. Istennek minden oka meglenne, hogy rossztetszéssel, rosszindulattal nézzen ránk és mégsem teszi, mégis jóindulattal, jótetszéssel van hozzánk. Ez csak Krisztus által lett lehetségessé, Krisztusért tud ránk Isten jóindulattal tekinteni. Ezért mondja Luther: aki ezt az angyali üzenetet megérti, az mindent  megértett. Bárcsak megértenénk mi is!

       4 Nap A pásztorok bizonyságtétele Text. Luk.2,8-14

            A túlvilágból érkezettek szolgálata korlátozott. Ők kapnak bizonyos feladatokat, amiket el kell végezzenek. Ők azonban csak küldöttek, szolgáló lelkek, úgy ahogy a Zsidókhoz írt levél nevezi őket. De ahogy elvégezték a szolgálatukat ott Betlehem mezején, azonnal visszatérnek a láthatatlan világba, oda ahonnan jöttek. Ők nem maradhatnak már tovább a földön.

                        De vannak olyanok is, akik tovább maradnak, és azok a pásztorok. Azok a pásztorok, akiket Isten arra választott ki, hogy elsőként hallják Jézus születésének a hírét. Miért pont pásztorokat választott Isten, s a rengeteg pásztor közül, akik Betlehem környékén tanyáztak, miért épp ezeket? Csak annyit mondhatunk: nem tudjuk. Ahogy már Máriáról és Józsefről is ugyanezt elmondtuk, felettük is ott lebeg az isteni kiválasztás titka. Miért pont őket? Azért, mert így tetszett az Istennek. Mi emberileg sok mindent mondhatunk, magyarázkodhatunk, de ez akkor is Isten titka marad.

                        Ha emberileg próbáljuk magyarázni, akkor kétféle magyarázat lehetséges. Az első az, hogy a Bibliában a pásztoroknak különös helye és jelentősége van. Már az első testvérpárnál azt olvassuk, hogy az egyik, Ábel pásztor volt, míg Kain földművelő. Ábrahám is pásztorfejedelem, Jákób is pásztor, míg testvére Ézsaú földművelő. Izrael népe Egyiptomban pásztornép volt. Mózes is 40 éven át pásztorkodik, őrzi apósának, Jethrónak a juhait. Dávidot és Ámóst Isten a pásztorbot mellől hívja el a királyságra, illetve a prófétaságra. De gondolhatunk itt a csodálatos szépségű 23-ik zsoltárra, amiben Isten mint pásztor jelenik meg, de Jézus elbűvölő példázataira az elveszett juhról, a Jó Pásztorról.

            A második emberi gondolat az, hogy a pásztorkodás ebben az időben már egy lenézett foglalkozás volt. A pásztorok az ú.n. „ám háárec”-hez tartoztak, a föld népéhez, akik épp munkájukból kifolyólag képtelenek voltak a mózesi törvényeket betartani, ezért megvetették őket, és képteleneknek tartották őket arra, hogy rajtuk és bennük az isteni ígéretek beteljesedjenek. A Talmudban, a törvény magyarázatában olyan utasítások voltak, hogy egy bajba jutott pásztoron nem kell segíteni, illetve egy pásztor peres ügyben nem lehetett tanú.

                        És most Isten ilyen megvetett, az üdvösségből hivatalból, eleve kizárt emberekhez küldi el elsőnek Fia megszületésének a hírét. A pásztorokat választja ki arra, hogy az első tanúi legyenek Fia születésének, azokat a pásztorokat, akiket a zsidók legtekintélyesebb könyve hivatalból kizárt ebből.

                        Igen, az angyalok elmennek, de a pásztorok maradnak, az ember marad a maga bajaival, szükségével, kérdéseivel. A pásztorok ott maradnak a sötétségben, az éjszakában, a tanácstalanságban, a bűnös világban. S feltehetik maguknak a kérdést: mi volt ez? Egy álom, érzéki csalódás, hallucináció, délibáb? Jó, ha nem vesszük olyan természetesnek, ami ott a Betlehem mezején történt. Az angyal azt mondta: találtok egy kis gyermeket bepólyálva feküdni a jászolban. Ezt a pásztorok felhívásként értelmezik és engedelmeskednek. A gazdag és Lázár példázatában a gazdag azt kéri a pokolban, hogy Isten küldjön egy angyalt az ő testvéreihez, hogy figyelmeztesse őket, hogy a szenvedésnek erre a helyére ne jussanak. Különös, hogy itt a pásztorok lesznek angyalok és engedelmeskednek, de ehhez nekik is hitre volt szükségük. Szükségük volt arra, hogy kölcsönösen biztassák, noszogassák egymást. Ők is egy löketet kell kapjanak, illetve kapjanak: menjünk el mind Betlehemig!  És elindulnak az angyal szavára, minden emberi garancia nélkül. Eközben megszegik a kötelességüket is, hisz nekik a nyáj mellett kellett volna maradni, és mennek sietve, ahogy az evangéliumban minden sietve történik: Mária siet Erzsébethez, a tanítványok sietve hagyják ott hálóikat és követik Jézust.

                        S a pásztorok nem hiába siettek, mert megtalálták Jézust. S pont úgy találnak mindent, ahogy azt az angyal mondta: először Máriát, majd Józsefet, utána pedig a kisgyermeket bepólyálva feküdni a jászolban. Egy olyan újszülött gyermeket látnak, amilyenekből ezreket lehet látni a szülészeteken. De ők mégis többet látnak benne, mert hisznek abban, ami nekik a gyermek felől mondatott. Az ige mindenek felett való náluk. Nekünk is ilyen hitre van szükségünk, kételkedés nélküli hitre. Hitben ráhagyatkozni Isten ígéreteire.

                        És miután hittek, láttak, most mennek, hogy beszéljenek is róla, mindenkinek elhirdetik, ami nekik a gyermek felől mondatott. Nem törődnek azzal, hogy esetleg nem fognak hinni, vagy épp kikacagják őket, ők egyszerűen mondják, amit hallottak. Az emberek pedig csodálkoznak, s én ezt valahogy úgy képzelem el, hogy csóválják a fejüket. Ez emberileg érthető is, hisz ilyet mondani, hogy az istállóban, barmok között született gyermek a világ Megváltója, a békesség elhozója, ki hinné ezt el?

                        Igen, ezzel a fajta csodálkozással később sokszor találkozunk még az evangéliumokban. Ez a csodálkozás majd odáig megy, hogy a főpap megszaggatja ruháit és azt mondja Jézusra: istenkáromló! A kereszt előtt elmenők is csóválták fejüket Nagypénteken. A pásztorok látogatására nem is ezeknek az embereknek volt szüksége, hanem elsősorban Máriának. Számára a pásztorok látogatása megerősítése annak, hogy az ő gyermeke, valóban a Magasságos Isten Fia. Ő nem csodálkozik, hanem ezeket a dolgokat szívében forgatta és megőrizte.

                        Úgy tűnik, hogy pásztorok nem is akartak visszamenni az ő mindennapi munkájukhoz, a nyájhoz. Mivel a Messiást megtalálták, az lett volna a kézenfekvő, hogy maradjanak ott vele. De ez nem volt lehetséges, őket várta a nyáj, de nem úgy tértek vissza, ahogy oda mentek, hanem Istent dicsőítve mindazokért a dolgokért, amiket hallottak és láttak. Látták a Gyermeket és ezért magasztalni tudják Istent.

            Mi kiváncsiak lennénk arra, hogy vajon ezek a betlehemi pásztorok megérték-e harminc év múlva, hogy ez a Gyermek elkezdte messiási működését, betegeket gyógyított, tanított, halottakat támasztott, vajon látták-e őt szenvedni, meghalni, feltámadni? Nem tudjuk ezt, valószínű, hogy ezt a legtöbben közülük nem érték meg. De mégis hittek s ez itt a lényeg. Hát akkor hogyne hinnénk mi, akik mindezeket láttuk és most várjuk Őt dicsőséges Úrként visszajönni! Hát mi ne magasztalnánk az Istent?

5 Nap Jézus felvétele a gyülekezetbe Text.Luk.2,21-40

                        Az evangéliumok beszámolnak arról, hogy Jézust a pogányok kezébe adtak, ez azt jelenti, hogy kizárták őt a gyülekezetből , ahogy azt idegen szóval mondjuk: exkommunikálták. De ez csak akkor történhetett meg, ha előbb őt bevették a gyülekezetbe. A mai napon pont erről fogunk beszélni, Jézusnak a gyülekezetbe, az Ábrahám fiai közé való felvételéről. Nyolcadik napon a törvény előírása szerint körülmetélték, s ekkor kapta a Jézus nevet, ahogy azt az angyal Máriának és Józsefnek is megparancsolta. Jézus a zsidóság jegyét hordozta a testén, ő egy körülmetélt, törvény alá vetett ember volt. Lukács röviden számol be erről, de az a tény, hogy egyáltalán beszámol mutatja, hogy mennyire fontos esemény ez. Még fontosabb nyilván az, hogy a Jézus nevet kapja. Az evangélista itt egy kettős engedelmességről számol be. Egyrészt beteljesítik a törvény rendelkezését, ami régen adatott és teljesítik az angyal parancsát, ami a közelmúltban érkezett hozzájuk. Nem csak a nyolcad napon való körülmetélés volt a törvény által megszabott módon végrehajtva, hanem két más előírás is teljesíttetett. Először az, ami az elsőszülöttek odaszentelésére vonatkozott. A 2Móz.13,2 szigorúan előírta, hogy minden elsőszülött fiú és minden első fajzású hím állat az Úré legyen. Minden elsőszülött izraelita férfiú Isten szolgája kellett legyen. Ezt az odaszánást egy áldozat által ki lehetett váltani. Ezt tették meg most a Jézus szülei is. Ennek elég nagy volt az ára, 5 sekel, ez akkor kb.20 napszám ára volt. Ezen kívül az édesanyának be kellett tartani a tisztulás törvényét is. A törvény szerint minden szülő asszony, vagyis a gyermekágyas édesanya egy ideig tisztátalannak számított. Ha egy anya fiút szült, akkor 33 napig, ha leányt, akkor 66 napig számított tisztátalannak, s ez azt is jelentette, hogy nem mehet a zsinagógába, nem vehet részt az istentiszteleti életben. Ha ezek a kiszabott napok elteltek, akkor a tehetősebb emberek egy bárányt vittek áldozatra, a szegények pedig egy pár galambot. Látjuk, hogy a világ Megváltójának a szülei szegények voltak, hisz csak galambot tudtak vinni. Jézus nem csak a teremtményi mivoltot, hanem a társadalmi, szociális szegénységet is magára vette.

                        Az is különös, hogy a szegény emberek nem kellett felmenjenek Jeruzsálembe, de József és Mária mégis felmegy a városba erre a bemutatásra. Az eljövendő Messiás már 33 napos korában ott kell legyen Atyja házában. Ott a templomban papok és léviták voltak, akik az édesanyát tisztává nyílvánították és a galambáldozatot bemutatták. De a legkülönösebb az, hogy ezen az alkalmon a legfontosabb szolgálatot, a prófétait nem papok és léviták, hanem úgymond két laikus, két idős ember Simeon és Anna végzik el. Mindketten istenfélő, élemedett korban levő emberek voltak. Simeonnak valószínű, hogy nem is volt családja, Anna pedig évtizedek óta özvegy. Mi volt a rendkívűli ebben a két idős emberben? Simeonnál az, hogy ő várta Izrael megváltását, és a Szentlélek volt rajta, Anna pedig szólt mindazokhoz, akik Jeruzsálemben a megváltást és a Megváltót várták.

                        Várni a megváltásra, ez Izraelben mindenkinek a szent kötelessége volt. Ez a várakozás nagyon sokáig tartott. Nem csak évtizedekig, hanem évszázadokig, sőt évezredekig. Mivel a várakozás már ilyen hosszúra nyúlt, ezért a legtöbb ember már semmit se várt. Már senki se remélte, hogy ez épp az ő életének az idejében történhet meg. De íme, van két ember, aki nem fáradt el a várakozásban, akik hitték, hogy épp az ő életük idejében jön el a Messiás. Ehhez a csapathoz tartozott Zakariás és Erzsébet, Keresztelő János és tanítványai, Arimáthiai József.

                        Igen, mi is várunk, most már több mint 2000 éve várunk. És ha mi is hisszük, hogy az Ő visszajövetele épp a mi időnkben következhetik be, az már önmagában nagy csoda. Ezt csak a Szentlélek tudja elvégezni bennünk. A Szentlélek tudja szítani bennünk a várakozás parazsát, hogy az lángra lobbanjon. Biztos, hogy Siemeon és Anna is feltették magukban az évtizedek során a kérdést: vajon meg fogjuk-e ezt a nagy eseményt érni? Vajon nem fogunk-e csalódni várakozásunkban? De ők Istentől bizonyosságot kaptak, hogy addig nem látnak halált, amíg meg nem látják Krisztust. Milyen nagy dolog: mielőtt meglátnánk a halált, megláthatjuk Krisztust. Hisz rettenetes Krisztus látása nélkül meghalni.

                        Várni, soha sem könnyű, akkor se volt és ma sem az. Amikor Siemeon kezében tartja a kis Jézust, így sóhajt fel: mostan bocsátod el Uram a te szolgádat békével. Érdekes, hogy itt nem a „Küriosz” szó áll, hanem a „deszpotész”, vagyis Isten egy kemény Úr volt a számára, aki keményen próbára tette őt. De most eljött végre a nagy pillanat, amire ezer évek óta vártak, az bekövetkezett. Azon az ominózus napon Simeon a Lélek indítására felment a templomba. És abban a gyermekben meglátta a Messiást. Simeon újjong és ebben az újjongásban benne van annak a sok nemzedéknek, a prófétáknak, Isten embereinek az újjongása, akik várták az ígéret beteljesedését, várták a Messiás születését.

                        Mekkora öröm és kiváltság volt Simeon számára, hogy ezt megérhette, most már szívesen hal meg. Amit meglátott, azt ő már előbb hitte, hitte anélkül, hogy látta volna. Nagyobbat, dicsőbbet nem láthat ember szeme, mint akit itt Simeon lát. Mi a világ minden ragyogása amellett, amit itt most Simeon lát és szemlél.

                        Jézus szülei csodálkoznak azon, amit ez az öreg ember elmond. Nekik is nagy szükségük volt a Simeon és Anna bizonyságtételére. Hisz eddig csak szegénység, megaláztatás volt, de most kezd előttük is felragyogni az Isten dicsősége. Ez a bizonyságtétel azt is világossá teszi, hogy az ő útjuk ezzel a gyermekkel nem lesz mindig egy napfényes, könnyű út . Ez áldások és üdvösség útja, de egyben a kereszt útja is.

                     Igen, Jézus is bevétetett a gyülekezet közösségébe, hogy mi akik a bűn miatt kirekesztettünk, az ő kirekesztése által, ami egész életében folyamatosan történt, s ami kereszthalálában csúcsosodott ki, amikor még Atyja is elhagyta őt, mi bevétessünk az üdvözültek seregébe. Ó, mekkora kegyelem, áldjuk mi is Istent ezért.

6 Nap. A 12 éves Jézus Text. Luk.2,41-52

                        Karácsony este van, ez a kedves hangulatokkal és érzelmekkel telített estéje az eszetendőnek, amit mindnyájan annyira várunk, nem csak a gyermekek, hanem még mi felnőttek is. Ezen a bűnbánati héten Jézus életének kezdeteivel foglalkoztunk, s most a szentestén a 12 éves Jézus áll figyelmünk középpontjában.

                        Különös az, hogy az evangéliumok nem foglalkoznak Jézus gyermekkorával, a születésétől fellépéséig tartó időszakkal, ami mégis csak 30 eszetendő, csak ez az egyetlen esemény van feljegyezve s az is csak Lukács evangélistánál. A hagyomány sok mindent feljegyez, filmek is készültek Jézus gyermekkoráról. Ezekben lehet sok érdekes és talán valóságos dolog, de ez mégsem ige, s ezért mi nem ezekkel foglalkozunk, hanem azzal, amit az ige mond nekünk. Nekünk ezen az estén sincs fontosabb dolgunk, mint az igére figyelni.

                        A 12 éves Jézus története egy ószövetségi parancsnak való engedelmesség tulajdonképpen, hisz a mózesi törvény minden izraelita férfi számára előírta, hogy évente háromszor, a kovásztalan kenyerek ünnepén vagyis húsvétkor, a termés ünnepén vagyis pünkösdkor, és a lombsátrak ünnepén, aminek nálunk nincs megfelelője, menjen fel a jeruzsálemi templomba. A mózesi törvény a gyermekek 12 éves kortól számítottak férfinak, ettől kezdve rájuk is érvényes volt a törvény minden előírása, amit szigorúan be kellett tartani. Ez a törvény két esetre nézve adot engedményt: ha valaki nagyon szegény volt, illetve ha valaki nagyon messze lakott Jeruzsálemtől, annak csak egyszer kellett feljönni, leginkább a páska ünnepére. Egy ilyen zarándoklat általában 7 napot tartott. A becslések szerint Jeruzsálemnek ebben az időben kb.50.000 lakosa volt, és kb.100.000 zarándok érkezett ünnepenként a városba.

                        Nos, a Jézus családjában is engedelmeskedtek a törvénynek, minden valószínűség szerint a két engedmény miatt, ami rájuk is illett, ők csak egy alkalommal zarándokoltak fel a jeruzsálemi templomba.

                        De feltehetjük a kérdést: egyáltalán miért is meséli el Lukács ezt a történetet, ha a többi gyerekkori élmény, esemény egyáltalán nem érdekli? Nos, ennek egyetlen oka az, hogy ebben az eseménysorba becsúszik egy kis „baleset”, a gyermek elvész, nem indul vissza a családdal együtt, hanem ott marad a templomban. A szülei három napon át halálos félelmeket élve át, kétségbeesetten keresik Végre visszamennek egész a templomig s nagy ámulatukra ott megtalálják a gyermeket az írástudók, a tanítók társasáságában. Ha nem ismernénk Jézust, akkor valaki azt mondhatná: hát Jézus is tinédzser, lázadó serdülő, ő is íme engedetlen a szülei iránt. De mi nagyon jól tudjuk, hogy ez a magyarázat teljességgel elhibázott, hisz a fejezet végén is azt olvassuk, hogy Jézus a szüleivel szépen hazament Názáretbe és mindenben engedelmes volt irántuk.

                        Azért rendkívül érdekes és tanulságos ez a történet, mert megmutatja, hogy milyen különös helyzete volt Jézusnak családjában. Ő is ott élt egy galileai család egyszerű hétköznapjaiban, pont úgy élt és dolgozott, mint a többi názáreti ifjú. És ő mégis már gyermekként és ifjúként is más, egyedülálló, páratlan. A hétköznapokban is kitűnik páratlansága, hasonlíthatatlan dicsősége. Ő megalázta magát és gyermek lett, de mégis látszott, hogy ő sokkal több, mint a többi gyermek. Ő gyermekként se szűnt meg egy pillanatra sem igaz Istennek lenni.

                        Ezzel szülei sem tudtak sokszor mit kezdeni, s ezzel nem kevés gondot, sőt zavart okozott szüleinek. Ez tűnik ki abból a rövid beszélgetésből is, amit anyjával folytat a templomban, amikor anyja elmondja, hogy milyen gondot okozott nekik, számon kéri, hogy miért nem ment velük haza. Jézus, a 12 éves Jézus erre határozottan rendreutasítja és már ő kéri számon, és elmondja, hogy neki Atyjának dolgaival kell foglalkozni. Lukács ekkor meg is jegyzi, hogy szülei nem értették. Hát hogy is érthették volna? Hogy értehette volna Mária a Szentlélektől való fogantatását, hogyan érthették volna a pásztorok és bölcsek látogatását, később hogy érthette volna Mária szenvedését és halálát? Nem értik, mert ő más, mert ő idegen, őt nem lehet úgy kezelni, mint egy más gyermeket, őt nem lehet arra használni, hogy dicsekedhessenek vele, hogy íme ő olyan jó gyermek, hogy egy pillanatra sem szakad el szüleitől.

                        Itt mindenki csodálkozik, már harmadszor olvassuk ezt ebben a történetben. Az emberek csodálkoznak a pásztorok beszédén, a templomban az emberek csodálkoznak Simeon és Anna magatartásán és beszédeiken, és most itt is mindenki csodálkozik, hogy a 12 éves Jézus itt ül a tekintélyes tanítók között, kérdezi őket, hallgatja őket. Egy legenda arról is tud, hogy Jézus már tanítja őket, de erről itt nem olvasunk, s jobb ha mi sem beszélünk erről, elégedjünk meg azzal, ami a Szentírásban írva van.

                        A nagy baj azonban az, hogy csak csodálkoznak és nem hallgatnak Jézusra, nem engedelmeskednek neki. Ezek a tanítók azt kellett volna mondják Jézusnak, látva az ő csodálatos bölcsességét: maradj velünk, mi akarunk tanulni tőled, beszélj nekünk minél többet Atyádról, aki a mi Atyánk is, az ő csodálatos országáról, hisz mi is annak alattvalói akarunk lenni. De ezek a tanítók s a többi templomban jelenlevő ember is csak addig jut el, hogy csodálkoznak és engedik elmenni Jézust.

                        Karácsonyt ünneplő drága testvéreim. Ne felejtsük el, hogy ez az ünnep is azért van, azért ünnepeljük újra, Isten kegyelméből már huszonötödik alkalommal együtt, hogy felragyogjon előttünk, hogy Jézus a Szabadító, a Megváltó, az Üdvözítő. Belőle csak egy van, és ha mi is csak a csodálkozásig jutunk, ha engedjük tovább menni őt, akkor más nincs, aki megváltson minket, aki megújítsa életünket, aki boldoggá tegyen. Mondjuk hát most együtt Jézusnak, kicsik és nagyok, gyermekek és felnőttek: maradj velünk ezen az ünnepen és életünk minden napján. És ő velünk fog maradni, meg fogja áldani ünnepünket és egész életünket is.

            (Ezen igehirdetési sorozatot Walter Lüthi Das Lukasevangelium című könyve segítségével írtam).

                                                                                                                 Lőrincz István