2017. december 6., szerda

Tanulságos igék Esdrásról 8

Text. „Ezért tegyetek vallást az Úr előtt, a ti atyáitok Istene előtt, és cselekedjetek az ő akarata szerint.” (Esd.10,11

            Nem szavakat akarunk hallani, hanem tetteket szeretnénk látni. Ez itt ebben a fejezetben is hangsúlyos. Esdrás Isten elé vitte népének a bűnét. És ez nem maradt következmények nélkül. Az emberek köréje gyűltek, elkezdett fájni nekik, hogy Isten parancsát megszegték.  Egyszer csak hangos sírásban törtek ki. Láthatjuk itt is, hogy Isten hogy fel tud használni egyetlen embert, hogy egy egész nép életében változást hozzon.
            De az emberek nem maradnak meg a bűnbánatnál, mert ahol bűnbánat van, ott kell következzen a bűn megtagadása és elhagyása is. Mert az egy szomorú tapasztalat, hogy sokszor csak sóhajtozunk sok minden miatt, ami a világban, a mi életünkben történik, de minden marad a régiben, semmi nem változik. De van itt egy férfi, aki feláll és azt mondja: vétkeztünk, de mégis van reménysége az Izraelnek. A helyzet komoly, de nem reménytelen. Az hangzik itt el, mint ami egy orvosi kivizsgálás után szokott: a betegség komoly, de lehet segíteni, van esélye a gyógyulásnak. 
Hát nem ezt hirdette az angyal Betlehem mezején? Hogy van öröme az egész népnek, az egész világnak, mert eljött az, aki a reménytelen helyzetben tud segíteni, a halálos betegségben tud gyógyítani. Jézus születése egyfelől azt jelenti, hogy a bűn egy nagyon komoly dolog, a bűn utálatosság az Isten szemében. Ha az Isten bűneink szerint cselekedett volna akkor végünk lenne. Ez az ige is csodálatosan hirdeti nekünk Krisztust, az egyedüli Szabadítót. Más lehetőség nincs, de ez az egyetlen út nyitva áll mindenki előtt a bűnből való szabadulásra. De Jézus születése azt is hirdeti, hogy aki ebben nem hisz, azon nem lehet segíteni.
            Ez a Sekánja, mert úgy hívták őt, nem beszél könnyelműen, hisz az ő édesapja is érintett ebben a dologban, hisz ő is pogány feleséget vett magának. És az apa a fia szavára el kell bocsássa feleségét. Az a csodálatos, hogy mindenki elfogadja a javaslatát, Esdrás, a léviták, a papok és az egész nép esküt tesznek, hogy Isten akarata szerint fognak cselekedni. Ez aztán igazi reformáció. A nép vezetői és az egész nép ott áll bűnében és szégyenében. Mindenki esküt tesz, hogy a bűnnel leszámol és Jeruzsálembe megy ezt a dolgot rendezni, az idegen feleségeket elbocsátani. Pedig épp december van, téli hónap, nem könnyű megindulni. Lehetett volna kifogást találni, hogy nem indulnak el. Mi hányszor nem megyünk el a templomba? Mert esik az eső, fúj a szél, mert épp vendég érkezett, s sorolhatnánk tovább. De ha valaki szomjas az igére, ha Isten belép valakinek az életébe, az már nem keresi a kibúvót. Akkor ott akarunk lenni az Isten népe között.
            Esdrás bűnvallásra és a bűn elhagyására szólítja fel a népet. Mindig is ez a gyógyulás útja az ember életében: megvallani és elhagyni a bűnt, engedelmeskedni Istennek. Milyen jó, hogy Istennek elmondhatjuk bűneinket. A tékozló fiú nagyon jól tudta, hogy ő elmondhatja az atyjának: atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened. Tudta, hogy atyja meg fogja hallgatni őt.
            Ezt a történetet hallva, feltehetjük a kérdést: hát nem volt kegyetlenség ez? Elküldeni a feleségeket és gyermekeket? Hát nem maga Isten parancsolta meg, hogy a házasságot ne törjük meg, hogy Ő gyűlöli a válást? Világosan kell látnunk, hogy itt egy rendkívüli esettel van dolgunk. Nyilván ez nem egy olyan eset, ami minden időre és minden helyzetre érvényes. Az Újszövetségben Pál erre nézve már másképp rendelkezik: ha valakinek hitetlen férje vagy felesége van és az nem akar elválni tőle, akkor maradjanak együtt.
            Ennek a történetnek általános üzenete az, hogy a bűnnel radikálisan, határozottan kell szakítani. A bűnnel nem lehet játszani, azt nem szabad megtűrni az életünkben. Ezek után már csak egy kérdés van: hogyan lehet megszabadulni a bűntől? Mi erről már sokkal többet tudunk, mint Esdrás.Mi épp most Karácsonykor ünnepeljük annak születését, aki eljött ebbe a világba, aki bűnt nem ismert, de bűnné lett értünk, hogy mi az Isten igaszága legyünk benne és általa. Aki őt befogadja, az már nem élhet békességben a bűnnel, annak az élete már egy állandó harc lesz a bűn minden formája ellen. Akinek Jézus Krisztus az Ura, annak az életében már nem  bűn uralkodik, még akkor sem, ha az ottmarad mint kísértő valóság az életünkben. Jézus nagyon komoly odaszánást kér tőlünk, el egészen odáig, hogy szüleinket, testvéreinket se szerethetjük jobban nála, el egészen odáig, hogy ha a szemünk megbotránkoztat és bűnbe visz, vájjuk ki s ha a kezünk vinne bűnre akkor vágjuk le azt.
            De ha ezt meg tudjuk tenni, akkor csodálatos öröm és békesség költözik a szívünkbe. Nincs a világnak, a bűnnek az a gyönyörűsége, ami ezzel felérne, ami ezt túlszárnyalná.Tapasztaljuk meg ezt mi is.


Javasolt cím:Szabadulás bűnből                                          Lőrincz István 

Tanulságos igék Esdrásról 7

Text.”Ó Uram, vétkesek vagyunk előtted, nem állhatunk meg színed előtt:” (Esd.9,15)

            Nehéz és fáradságos utazás után Esdrás megérkezik Jeruzsálembe. De erre a megérkezésre egy sötét árny borul. Esdrás gyászol. De miért? Hát nem kellene hálásnak lennie? Hisz itt vannak, az Úr megőrizte őket. De Esdrás mégis szomorú. Miért szomorkodik ennyire Esdrás? Hát azért, mert a visszatértek házasságot kötöttek azokkal a telepesekkel, akiket a fogság idején a hódítók ide betelepítettek. Azért szomorkodik, mert a szövetség gyermekei pogányokkal szövetkeztek  Ez emberileg érthető is. Hisz több férfi tért haza, mint nő. A férfiak túlarányban voltak. És ha nem voltak izraelita lányok, akkor a visszatért fiúk pogány lányokat vettek feleségül. Elvégre : szükség törvényt bont.
            Ez érthető és mégsem mentegethető. Mert ezzel Isten parancsát hágták át. Az Úr mindig is megtiltotta népének, hogy pogány népekkel keveredjen. De ez most megtörtént. De hát miért volt ez olyan nagy baj? Azért, mert a pogány feleségek belevitték férjeiket a bálványimádásba. És ezzel a múltban is ezer baj volt. Hát nem a pogány asszonyok forgatták el a Salamon szívét is, hogy általuk a bálványokat kezdte imádni? Hát nem Jézabel vezette be a Baál kultuszt Izraelben?
            Sajnos a tapasztalat azt mutatja, hogy ha egy hivő fiatal elkezd egy hitetlennel barátkozni, nem az történik, hogy a hitetlen fél hívővé lesz, hanem épp a fordítottja: a hivő fél távolodik el Istentől a hitetlen barát vagy barátnő által. Hány ilyen ifjút veszítettünk már el a gyülekezeteinkben!
            Sajnos, hogy ebben a dologban a nép vezetői is rossz példát mutattak. Ők jártak elől ebben a tévedésben. Ha a vezetők ezt teszik, akkkor mit lehet várni az egyszerű néptől? Esdrást teljesen kiborítja ennek a dolognak a híre. Ő nem mondja azt, hogy ez nem olyan rossz dolog, s azt sem, hogy ő megérti ezt a dolgot. Nem, hanem azt mondja, hogy ő ezt nem tudja feldolgozni. Ő meg van döbbenve. S a keleti szokás szerint gyászba öltözik. Tépi a haját, megszaggatja ruháit. De hát miért kell ebből olyan nagy dolgot csinálni? Na, persze akkor Jeruzsálemben lehet, hogy így kellett tenni, de azért ma már másképp állnak a dolgok, mondhatná valaki.
            Legyünk nagyon óvatosak ebben. Mert nagy baj az, amikor az egyház elegyedik a világgal. Mert nem ezt éljük át ma is? Hogy sokan azon munkálkodnak, hogy az egyház és világ közötti határ teljesen elmosódjon? Hogy az egyház a világ minden bűnére és istentelenségére igent, sőt sokszor áldást mondjon? Ezért nagyon komolyan meg kell vizsgálnunk magunkat : hogy áll a helyzet a mi életünkben? Nem úgy beszélünk-e ahogy a világ beszél, nem úgy gondolkodunk-e ahogy a világ gondolkodik, és nem úgy cselekszünk-e ahogy a világ cselekszik? Nincsenek-e olyan dolgok az életünkben, amiket régebb nem tettünk, most pedig szokásunkká vált? Hány keresztyén ember vette át a szóhasználatot: imádom ezt vagy azt, az unokámat, a töltött káposztát vagy ezt a slágert?
            Esdrás példát ad abban, hogy mit kell ilyenkor tenni. Nem nézi le őket, nem veti meg őket, nem tartja magát jobbnak náluk, hanem magára veszi bűnüket és gyászol felettük. Erre az emberek összegyűlnek körülötte, s egyre nagyobb lesz a gyülekezők száma. Mind olyan emberek, akik szomorúak ezen állapotok miatt. Esdrás mozdulatlanul ül, s a többiek pedig némán állanak körülötte. A fájdalom szavakkal kifejezhetetlen.
            De egyszer csak feláll Esdrás az esti áldozás idején, amikor a bárányt feláldozzák. Ez a bárány engesztelés az aznap elkövetett bűnökért. Ő erre a pillanatra várt, hisz másképp hogy is közeledhetne a szent Istenhez. A bűnért meg kell fizetni, ezért az áldozat. Isten az áldozatért, az áldozat által tud megbocsátani népének. Nyilván, ez az áldozat is, mint az Ószövetség minden áldozata az Úr Jézus Krisztus áldozatára mutat, aki azért jött, hogy elvegye, elhordozza a világ bűnét.
            Ebben az áldozati órában Esdrás egy megrázó imádságot mond el.  Mélyen megalázva elmondja, hogy milyen mélységben van az Isten népe. Magát se vonja ki, bár ő nem vett magának pogány feleséget. Népének bűne, az ő bűne is. Milyen jó lenne, ha ez példát adhatna minden embernek. Mert a világban az van, hogy mindig a másik a hibás. Sok száz fogvatartottal beszélgettem börtönszolgálatom alatt, de mindig más volt a hibás, vagy a körülmények, de sohasem én. Így van ez a közéletben, politikában is. A mi pártunk mindig mindent jól csinál, a másik meg mindig mindent rosszul. Az egyik kormány vádolja a másikat, hogy az mindent tönkretett, lerombolt. Mennyire jellemző ez a mi világunkra. Háborús konfliktusban is , mindig a másik félre hárítják egy-egy újabb támadás felelősségét, már szinte nevetséges ez. A hívő emberek, az egyház bűne meg az, hogy sokszor Istent vádoljuk az egyház romlásáért, a magunk nyomorúságaiért és kérdezzük: hogyan engedte ezt meg Isten?
            Esdrás nem ezt teszi, hanem azt mondja: ez a mi bűnünk, ez a mi vétkünk. Jó lenne ezt a bűnvallást megtanulni és gyakorolni. Persze, erre csak a Szentlélek tud megtanítani minden ambert, amíg ő nem jön az ember szívébe, addig marad az önigazolás, a hárítás. De ha Isten Lelke munkálkodni kezd valakiben, ott már lesz bűnvallás, megtérés, ott már nem rejtegetjük a bűnt, hanem megvalljuk és szakítunk vele. Akkor meglátjuk, hogy milyen súlyos a mi bűnünk, hogy Isten mennyi jót tett velünk, milyen kegyelmes volt hozzánk, és mi ennek ellenére vétkeztünk. Mekkora kegyelem, hogy meg vagyunk keresztelve, hogy konfirmáltunk, hogy halljuk az igét, hogy ismerjük Istent.
            A nagyszerű az, hogy Esdrás így szólítja meg az Urat: Ó mi Istenünk! Olyan jó tudni, hogy ő a mi Istenünk, s mi is az övéi vagyunk, így bűnösen, nyomorúlt emberként, bukdácsolva is. Ő szeret, megbocsát, akkor is, ha sokadjára kérjük, akkor is, ha már sokszor elbuktunk ugyanabban a bűnben. Persze, ahogy a Káté mondja ez a bocsánat nem tehet minket könnyelmű és gonosz emberekké. A kegyelem és bocsánat nem bátorítás a bűnre, hanem leköteleztetés egy hálás és Istennek odaszánt életre.
            Esdrás még nem láthatta Jézust, csak sejthette őt messziről. Ezért imádkozott este, amikor a bárány megáldoztatott. Tudta, hogy csak a bárány véréért, az áldozatért közeledhet Istenhez, mondhatja el imádságát. De mi már sokkal jobban tudjuk, amit Esdrás még csak sejtett, hogy mi a Bárány, a szeplőtelen Bárány véréért járulhatunk Isten királyi széke elé, hogy ott alkalmas időben segítséget, bűnbocsánatot, megújulást nyerjünk. Ezt hirdették a reformátorok, a reformáció is. A középkori egyház azt tanította, hogy a mi áldozatunk, a búcsu, adakozás, jócselekedetek, önsanyargatás azok, amik meghatják Isten szívét. Luther és a többiek pedig azt kiáltották bele a világba: egyedül Krisztusért, egyedül kegyelemből és hit által tudunk megigazulni, de megszentelődni, megújulni is.
            De hogy lesz újulása a mi időnkben egyházunknek, népünknek? Ezt a kérdést olyan sokan feltettük ezekben a hetekben, ebben a jubileumi nagy évben. Csakis a Szent Lélek által. Kálvin János nagyon sokszor kérte a gyülekezetét, hogy imádkozzanak a Szentlélekért. Ő maga is imádkozott, annyit, hogy az ágya előtti értékes medvebőr bundán két nagy lyuk tátongott: Kálvin térdeinek a helye.
Bárcsak tudnánk mi is többet imádkozni Szentlélekért, bűnbánatért, bocsánatért, megújulásért, megszentelődésért.
           

Javasolt cím: Megújulás bűnvallás által                           Lőrincz István

Tanulságos igék Esdrásról 6

Text.”Akkor bőjtöt hirdettem ott az Ahavafolyó mellett, hogy megalázzuk magunkat Istenünk előtt, hogy szerencsés utat kérjünk magunknak.”(Esd.8,21)

            Tudjuk azt, hogy a fogságból nem egyszerre tértek haza a zsidók, hanem több hullámban érkeztek. Most ismét egy újabb csapat áll készen az indulásra. Előttük már ezrek mentek haza otthonukba, szülőföldjükre. Most újabb csapat indul Esdrás vezetésével. Egy ilyen hosszú út nem volt veszélyek nélküli. Kb. ezerötszáz kilómétert kellett megtenni karavánnal, sok arany és pénz is volt náluk. Ez jó zsákmány lehet az ólálkodó rablóknak, akik mindenütt jelen vannak. Nekik pedig még fegyverük sincs, amivel megvédjék magukat, egy támadás esetén teljesen kiszolgáltatottak.
            Különös az, hogy Esdrás mégsem kér katonai kíséretet. Ahogy ő mondja, szégyellte ezt megtenni. Nem azért, mert olyan magabiztos volt, hanem azért, mert előtte bizonyságot tett a királynak arról, hogy ő mennyire bízik Istenében. Ez egy hatalmas hitvallás volt a pogány király előtt. Esdrás tudta, hogy ő és csapata Isten oltalma alatt áll. Isten kezéről beszél, ami védi, segíti őket. S ha egyik percben az ember arról beszél, hogy ennyire bízik Istenben, a másik percben nem kérhet katonai kíséretet, fegyveres védelmet. Ezt azt jelentené: mi bízunk Istenben, de azért a fegyverek is jól fognának. Azért a hit nem mindig azt jelenti, hogy ne éljünk azokkal az eszközökkel, amiket Isten rendelkezésünkre bocsát. Ha valaki beteg, nem kell azt mondja: az Úr engem meggyógyít, én nem megyek orvoshoz és nem veszem be a felírt gyógyszert.
            Itt azonban egy kivételes esettel van dolgunk. Esdrás bizonyságot tett a királynak az ő Istenbe vetett feltétlen bizalmáról s most a királynek ezt bizonyítani is kell. De a hitvallás és a hitből való cselekedet között mindig ott kell legyen az imádság. Ezért Esdrás az Ahava folyó mellett egy bőjt és imanapot hirdet meg. Itt bőjtölve imádkoznak szerencsés utazásért.
Magukat megalázva közelednek Istenhez, hisz ez az egyetlen magatartás, amivel a bűnös ember a szent Istenhez közeledhet. A magalázás mindig bűnvallást, méltatlan voltunk megalázását jelenti. Az alázat annak a megvallását is jelenti, hogy mi teljességgel Istentől függünk, rá vagyunk utalva, nélküle egyetlen lépést se tudunk tenni. Ha Ő nem jön velünk, nem jár előttünk, akkor el vagyunk veszve.
            Talán azt mondja valaki: ez olyan rég volt most más a helyzet, nekünk nem kell hoszú útra indulni. De erre a három dologra: az alázatra, a bűnvallásra és Istentől való teljs függőségünk megvallására mindig szükségünk van. Ezt nem embereknek, emberek előtt kell megvallalni, megláttatni, hanem Isten előtt. Mert a mi egész életünk Isten előtt van. Ő mindent lát és mindent tud, ami az életünkben történik.
De odaállhat-e Esdrás, odaállhat-e a bűnös ember a hatalmas és szent Isten orcája elé? Igen, mert Ő a mi Istenünk, aki szövetséget kötött velünk, aki Krisztusban Atyánkká lett. Ezt az Ahava folyó partján még csak sejthették, de mi Golgota után már bizonyosan tudhatjuk. Ott a Krisztus vére megpecsételte az új szövetséget, ami most már örökre megáll. Mi Krisztusért és Krisztus által járulhatunk a kegyelem királyi szke elé, ahogy azt a Zsidókhoz írt levél mondja. Krisztus maga az, aki hív minket, bátorít minket, hogy menjünk általa az Atyhoz.
            Esdrás egy kéréssel jön Isten elé, mert hiszi, hogy Isten meghallgatja őt. Ez a hit. Egy hitetlen ember azt mondaná: kár a benzinért, az ima úgy sem segít, úgysem változtat meg semmit. De a hit azt mondja: a mi Istenünk egy imádságot meghallgató Isten. Esdrás szerencsés utat kér, biztonságos utat, hogy a rablóbandák maradjanak távol tőlük, egy olyan utat, amin megtapasztalhatják Isten oltalmát, megőrző kegyelmét. Ne gondoljuk, hogy a mi életutunk nincs telve veszéllyel. Ha nem is rablóbandák, de annyi kísértés, bűn, szenvedély leselkedik ránk, hogy elbukjunk, hogy elessünk, hogy ne érkezzünk meg az örök célba. Hány olyan embert látunk ezen az úton, akiket a bűn, káros szenvedélyek kifosztottak, akik hit és reménység nélkül járják az életük útját. Pedig van egy jó, egyenes és biztonságos út, annak az útja, aki magáról mondta: én vagyok az út. Aki engem nem járhat a sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága. Ezen az úton kivül nincs más, ami az életre, az üdvösségre vezetne. Ő maga kérlel, hogy járjunk ezen az úton, amin még a bolond se téved el, ahogy azt a próféta mondja.
            Esdrás nem csak magára gondol, hanem a gyermekekre is, akik ott vannak az utazó seregben. Az ő számukra még nehezebb és fárasztóbb az út. Nekik még inkább szükségük van Isten védelmező kezére. Gondoljunk itt a mi gyermekeinkre unokáinkra. Ők még az életút elején vannak. A mi utunk nem volt könnyű, de az ő útjuk még nehezebb lesz. Ma annyi féle út csábít és hivogat, hogy azokon járjunk és ezek az útak nagyon vonzóak, kívánatosak gyermekeink, fiataljaink számára. Mennyit kell imádkozni gyermekeinkért, az ífjabb nemzedékekért. Hogy ők is találják meg az igazi utat a sok közül.
            Esdrás ezen felül még a javaik, kincseik megőriztetéséért is imádkozik, hogy az Úr őrködjön vagyonuk, mindennapi dolgaik felett is. Milyen jó nekünk tudni azt, hogy a mi hétköznapi dolgaink, ügyeink is ott vannak Isten gondviselő szeretetében. Isten nem túl nagy ahhoz, hogy a mi kis dolgainkkal foglalkozzon. Nekünk a kis dolgokban is szükségünk van Istenre, mert sokszor a nagy dolgokban helytállunk, a kis dolgokban pedig elbukunk. Ez az imádság arra biztat bennünket, hogy mindent vigyünk az Úr elé: családunkat, munkánkat, szabad időnket, szórakozásunkat.
            Esdrás az ima után várja az áldást és az meg is érkezik. Nem szégyenül meg az imádságában, nem csalódik Istenében. Ő mert egyedül benne bízni, mindenben rá hagyatkozni. És az Úr megmutatja hatalmát, megbizonyítja megőrző kegyelmét, gondviselő szeretetét. Persze ez nem jelenti azt, hogy minden úgy fog menni, mint a karikacsapás, hogy nem lesz harc, nem lesz küzdelem, nem lesz ellenség, nem lesz bukás. Lehetnek olyan pillanatok az úton, amikor már-már azt gondoljuk, hogy sohasem érünk el a célba.
            De ők mégis megérkeznek. Egyről se olvassuk, akik elindulnak Babilonból, hogy útközben elveszett, elpusztult volna. Mind eljutnak a célba, mind eljutnak Jeruzsálembe. Mert ez a végső cél. A Jelenések könyve s maga a Biblia a mennyei Jeruzsálem képével fejeződik be, ahova megérkeznek a gyülekezet tagjai. Mekkora öröm, milyen újjongás lesz majd ott ajkunkon, hogy megérkezhettünk, hogy bejuthattunk Isten országába. Mekkora öröm lesz, mert nagyon is tudatában leszünk annak, hogy mi mind a magunk útját jártuk, mi mind a bűn útjára tértünk, de az ő kegyelme elért minket, visszavezetett az igazi útra és megtartott bennünket azon. Az ő keze volt rajtunk, felettünk, másképp sohasem érkezhettünk volna meg a célba.
            De most még nem vagyunk ott. Még útban vagyunk a végső cél felé. Most még ezernyi veszély leselkedik ránk. Most még szüntelen kell énekelnünk a zsoltár szavával:
„Utaid Uram, mutsd meg, hogy el ne tévelyedjem,
Te ösvényedre taníts meg, melyen intézd menésem,
És vezérelj engemet a te szent igaz igédben,
Oltalmazd életemet, mert benned bízom Úr Isten.”


Javasolt cím: Imádkozva járni az úton                            Lőrincz István

Tanulságos igék Esdrásról 5

Text:”  Mert Esdrás erős  szívvel törekedett arra, hogy kutassa és megcselekedje az Úrnak törvényét és tanítsa Izraelben a rendelkezéseket és végzéseket.” (Esd.7,10)

            A „tanulás” szónak a gyeremekek körében nincs nagy népszerűsége Annyit kell tanulni, mondogatják. És ez valóban így van, sokat kell tanulni. Hisz egy munkahelyet se tud kapni az ember, ha nincs megfelelő képesítése abban a szakmában. Fel kell mutatni a diplomát, ami igazolja, hogy az illető átmenő jegyekkel elvégezte az iskoláit.
            Az Isten országában sincs ez másképp. Ott is sokat kell tanulni. Az igét, az evangéliumot is tanulni kell, gyakorolni magunkat az apostolok tudományában. És ennek a tanulásnak nincs vége. Nem csak a jó pap tanul holtig, hanem Isten mindegyik gyermeke is. A Káté erre azt feleli, hogy mi mindenek előtt három dolgot kell megtanulnunk és tudnunk: először, hogy milyen nagy a mi bűnünk és nyomorúságunk, másodszor, hogy mimódon váltatunk meg minden bűnünktől és nyomorúságunktól, harmadszor pedig, hogy milyen hálaadással tartozunk Istennek e megváltásért.
            Mi magunktól nem igen akarjuk ezt megtanulni, nincs is kedvünk hozzá, meg úgy gondoljuk, hogy mi már mindent tudunk. Az ilyen embert nem lehet tanítani. Csak, akinek tudásszomja van, csak aki vágyik a tanulásra, azt lehet tanítani. S ha valaki már eljutott odáig, hogy tanulni akar, akkor szüksége van egy tanítóra, akinek ismeretei vannak és képes is arra, hogy ezeket az ismereteket másoknak átadja. Nos, ilyen tanítót kap a hazatért nép Esdrás személyében.
            Itt találkozunk először a nevével. Ezzel egy új szakasz kezdődik a történetben. A templom újjáépítése, ami egy időre megszakadt, most befejeződött. A templom fel van szentelve, az első páskaünnepet megünnepelték. De a hazatért népről kiderül, hogy teljességgel el van idegenedve az Istentől. Ezen nem is lehet csodálkozni, hisz évtizedekig éltek olyan népek között, akik bálványokat szolgáltak.Ezen a területen nagy üresség tátong s most Isten gondoskodik arról, hogy ez az üresség betöltessék. Erre nem a nép vágyik, ők nem kértek egy tanítót, de az Úr mégis gondoskodik erről. Esdrás szívébe beoltotta a szent vágyat, hogy azzal az ismerettel, amivel rendelkezik, szolgálja népét.
            Az első, amit Esdrásról megtudunk, az a családfája, származása. Miért van ez olyan pontosan feljegyezve? Azért, hogy lássák, hogy ő egy papi családból származik. Hisz a papok szent kötelessége volt, hogy a népet Isten törvényére tanítsák. Fontos ez ma nekünk is, hisz manapság a tisztségnek már nincs becsülete. Sok ember azt mondja, hogy ő a pap magyarázata nélkül is jól megérti a Bibliát, őt senki se tanítsa. Pedig ez nem így van. A Bibliában sok olyan dolog van, aminek megértéséhez képzettség, felkészültség is kell. Nem véletlenül tanulnak a lelkipásztorok hat éven át a Teológián. Becsüljük meg őket, fogadjuk el őket Istentől rendelt tanítókként.
            Esdrás tehát ismeri az írásokat, ismeri a törvényt, amit az Úr Mózes által adott. Valószínű, hogy a fogság ideje alatt már nagyon buzgón és szorgalmasan tanulmányozta ezeket, készült a szolgálatára. Így lett alkalmas eszköz Isten kezében a nép tanítására. Persze, Esdrás is előkép, aki előre mutat a mi legfőbb Prófétánkra és Tanítónkra, aki nem Babilonból, hanem a mennyből jött közénk, hogy tanítson minket. Az ő szíve is tele volt vágyakozással, hogy szeretett Atyja akaratát cselekedje és azt nekünk is megtanítsa Az ő szavában erő és hatalom volt, ezt még ellenségei is el kellett ismerjék. Nekünk szükségünk van az ő tanítására, ezért ott kell legyünk a gyülekezetben, az istentiszteleten és más alkalmakon, ahol Jézus tanítása hangzik.
            Esdrás egy írástudó. Ennek a névnek nincs a legjobb hangzása a mi fülünkben. Hisz mi ezt a szót hallva mindig a Jézus korában élt írástudókra gondolunk, akiket a Biblia mindig együtt említ a farizeusokkal. Velük az volt a baj, hogy ők ismerték ugyan jól a törvényt, de nem szerették azt az Istent, aki a törvényt adta, és azokat sem, akiket tanítottak. Őket az ismeret felfuvalkodottá tette, és az ismeret szeretet nélkül sokszor csak rombol és nem épít. Az is volt még a baj ezekkel az írástudókkal, hogy ők csak tanították a törvényt, de nem cselekedték, nem volt hiteles életük, szakadék tátongott aközött, amit mondtak és cselekedtek. Esdrásnak a törvény nem csak a fejében, hanem a szívében van. És ez az igazi. De erre csak az tesz késszé bennünket, aki a törvényt teljesen és tökéletesen betöltötte, aki egyetlen egyszer azt át nem hágta. Aki őt követi, az szívvel fogja cselekedni a törvényt, nem szolgai félelemmel, hogy nehogy megbűntessék, hanem hálából, mert nem tehet másként.
            Esdrás sok tudást gyűjtött össze és azt nem akarja a maga számára megtartani. Ő tanítja Izraelnek a rendelkezéseket és végzéseket. Ezeket Isten mind szeretetből adta, nem azért, hogy korlátozza szabadságukat, hanem azért, hogy védelmezze őket a bűntől, a rossztól. Jézus a Hegyi Beszédben mondja el a törvény igazi lényegét, hogy ez nem más, mint a szeretet, Isten és a felebarát szeretete. Jézus erre tette fel az életét. Naponta ott volt a templomban, hogy tanítsa az embereket.Ugyanakkor tökéletesen engedelmeskedett a törvénynek, betöltötte azt. Figyelmezetette az embereket, hogy ha az  igazságuk, kegyességük nem több annál, amit az írástudók és farizeusok képviselnek, nem mehetnek be az Isten országába. De mi volt a baj ezekkel az emberekkel, hisz olyan sokat tudtak, ismerték a törvény minden porcikáját? Mi volt a baj velük, miért mondja azt Jézus, hogy nekünk több kell, mint ami nekik volt? És mi az a több és hogyan juthatunk mi ahhoz? Ezt csak Jézus Krisztus tudja megadni nekünk. Az ő iskolájába kell nekünk beiratkozni. Mert nekünk végső soron nem csak tanításra, hanem bocsánatra van szükségünk. Mert mi mindnyájan súlyosan vétkeztünk Isten törvénye ellen, azoknak csak egyikét is soha meg nem tartottuk, mondja a Káté. Ő kell megajándékozzon a bocsánattal és ő kell azt a romlott szívet elvegye tőlünk, amelyik csak vétkezni tud Isten törvénye ellen, és ő kell adja nekünk azt az új szivet, amelyik már gyönyörködik Isten törvényében, akarata cselekvésében. Így tud minket Isten igazaknak látni, úgy mintha semmi bűnünk nem lett volna és semmi bűnt nem tettünk volna, hogy ismét csak a Kátét idézzem.
            De akkor mi a szerepe Isten törvényének a mi életünkben, a Krisztusban bocsánatot nyert bűnösnek az életében? Az ilyen ember számára a törvény a hitben való élet, az új élet szabálya, mértéke, normája lesz. Abból látom meg, hogy mi az Isten akarata, amit aztán én hálából, az ő ereje és kegyelme által megcselekedhetek. Persze nem fog ez olyan „flottul”, zökkenőmentesen menni az életünkben. Ahogy holland testvéreink mondogatni szokták: eleséssel és felkeléssel megy ez. De mégis ott lesz szívünkben a vágy és elkezdünk, ahogy szintén a Káténk mondja Istennek nem csak némely , hanem minden parancsolata szerint élni.
            Amíg élünk, mindig tanulunk. Erre adtak példát a reformátorok is. Ahol a reformáció teret nyert, ott mindenütt iskolákat alapítottak, hogy az újabb nemzedékek Isten imeretében nőjjenek fel. Nem véletlenül harcoltunk az elmúlt években annyit azért, hogy elvett iskoláinkat visszakaphassuk és hogy azokban a rendeléseket és végzéseket taníthassuk. Adjon Isten ma is Esdrásokat az ő egyházának, akik erős szívvel törekdnek arra, hogy Isten népét tanítsák. Mi pedig legyünk jó tanulók az Úr iskolájában.


Javasolt cím: Esdrás, az írástudó                                          Lőrincz István

Tanulságos igék Esdrásról 4

Text.: „Nem építhettek velünk együtt templomot Istenünknek, hanem mi magunk fogjuk azt megépíteni az Úrnak.  Akkor félbeszakadt az Úr házának építése.”(Esd.4,3.24)

            Kényszerű munkamegszakítás. Sztrájk. Olyan szavak ezek, amiket manapság igen gyakran hallunk. Legtöbbször nagyobb bérért, a munkakörülmények javításáért, emberségesebb bánásmódért szokott történni. Van amikor csak néhány óráig, néha azonban hetekig tarthat. Ha a közlekedésben dolgozók szakítják meg a munkát egy egész ország lebénulhat, nagyon kellemetlen dolgok történhetnek.  Annak idején a budapesti taxis blokád miatt egy testvérgyülekezeti látogatás hiusúlt meg, nagy kellemetlenséget okozva két gyülekezet számára, akik nagyon készültek az egymással való találkozásra.
            De az is előfordulhat, hogy emberek akadályozzák meg egymást a munka végzésében. Például valakit nem engednek be a munkahelyére, vagy úgy megfélemlítenek valakit, hogy az nem mer munkába menni.Itt ebben az igében valami hasonló történik. Végre elkezdődött a munka., megindult a templom újjáépítése, amire oly soká kellett várni. A hazatért foglyoknak előbb más munkájuk volt, meg attól is féltek, ami itt be is következik: az ellenség mesterkedése. Ők tűnnek fel most a színen. Olyan emberek, akik semmi áron nem akarják, hogy a templom felépüljön.
            Ez a helyzet máig nem változott. Az ördög nem alszik, szoktuk mondani, és ez nagyon igaz. Ahol Isten elkezd egy jó munkát, ott az ellenség is megjelenik és mindent elkövet azért, hogy a munka leálljon. Nem volt ez másképp a reformáció idején sem. Micsoda harc indult az új tan követői ellen, meggyúlladtak a máglyák, megindult a véres üldözés. A reformáció ellenségei mindent elkövettek, hogy a reformátorokat és követőiket megfélemlítsék, megöljék.
            De kik voltak ezek az ellenségek. Az ige a föld népének nevezi őket. Nagyrészt samaritánusok voltak, egy kevert nép, kevert vallással, akik az otthonmaradt zsidók és a betelepített asszírok keveredéséből jöttek létre. Ezek egyáltalán nem örültek annak, hogy a zsidók nagy számban hazatértek, ezt ők veszélynek érzik maguk számára, mert azt gondolják, hogy így ők másodrendű állampolgárokká válnak. Valahol érthető is, hogy ellenségként viselkednek a hazatértekkel szemben.
            A szent földön mai szóval élve egy multikultúrális társadalom jön létre, ahol különböző nyelvű, kultúráju emberek élnek békésen egymás mellett. Ma mi is pont ezt éljük át és tőlünk nyugatabbra még inkább ez van. Az ilyen társadalomban nem lehet egyik vallás fontosabb, dominánsabb, mint a másik, egyik kultúra értékesebb, mint a másik. Már nehogy a keresztyének mondják meg, hogy hogyan kell élni, milyen legyen az erkölcs, az etikai szabályok. Legyünk abszolút toleránsak egymással szemben, csak akkor ne legyünk toleránsak, ha a hívő emberek Istenre és az ő igéjére hivatkoznak, amihez kellene tarsuk magunkat. Ha a keresztyén hitről van szó, vége van a toleranciának. Mindenféle bűnnel legyünk elnézőek, mindent engedjünk meg, de a hívő embereknek nincs helyük és nem lehet szavuk, mennyire ismerős gondolatok ezek.
            A samaritánusok jönnek és azt mondják: ha ti újjáépítitek a templomot, mi is szívesen besegítünk ebbe a munkába. Hisz mi is Istennek szolgálunk, mint ti. Mi akkor is Istennek szolgáltunk itt, amíg ti Babilonban voltatok. Miért ne építhetnénk együtt?  Ez egy kísértő ajánlat volt. Mert úgymond áldott a sok kéz, sok kéz hamar kész, mondja a közmondás is. Akkor az anyagiak is könnyebben megoldódnának.
            Ma ezt így szokták mondani az emberek: elvégre csak egy Isten van, mind jót akarunk, ne azt keressük, ami elválaszt, hanem ami összeköt. Keressük az egységet, még akkor is, ha az igazságból engedni kell, aztán minden megoldódik. De a fogságból hazatértek visszautasítják az ajánlatot. Nem illetlenség ez? Hát nem kellene örülni a segítségnek, az együttműködésnek? Nem, mert átlátják az ellenség szándékát. Ha ezek az emberek hozzájárulnak a templomépítéshez, akkor majd beleszólnak a templomi szolgálatba is. Akkor ezt jelentené, hogy az igaz Istennek osztozkodnia kellene a bálványokkal, s ez bálványimádás lenne, amiért ők annak idején fogságba vitettek.
            Ez a visszautasítás nem intolerancia, türelmetlenség a másképpen gondolkodókkal szemben, hanem hűség az élő Istenhez, aki nem tűr meg idegen isteneket maga mellett. A reformációban a reformátorok megértették, hogy Isten rájuk bízta az evangéliumot. És ez az evangélium kizáró, mert nincs más név, ami által nekünk megtartatnunk kellene, csak egy út van, ami az életre és az üdvösségre vezet, és ez maga Jézus Krisztus, csak általa mehetünk az Atyához. Amelyik vallás más utat hirdet ezen kívül, az zsákutcába jut. Az is, amit a középkori egyház hirdetett, hogy a magunk jócselekedetei, érdemei által juthatunk a mennybe. Ezért hirdették olyan komolyan a reformáció jelmondatait: egyedül Krisztus, egyedül a kegyelem, egyedül hit által, egyedül a Szentírás és egyedül Istené a dicsőség.
            Ennek a meggyőződésnek meglesznek a maga következményei az életünkben. Ez nem jelenti azt, hogy lemondunk azokról, akik még nem úgy hisznek mint mi. Azt se, hogy mi önelégülten és önigazultan visszavonulunk ebből a világból. De azt igen, hogy a Szentírás tiszta tanításához ragaszkodunk és teljes igyekezettel a szerint akarunk élni.
            Az ellenség azonban nem nyugszik bele a visszautasításba. Ha a segítség taktikája nem megy, akkor jön az erőszak, a fenyegetés, akkor jön a csúfolódás, a máglya. Sajnos ez a taktika jobban beválik és a munka egy időre megáll. Az ellenség felhasználja a politikai kártyát is, hisz leveleket írnak Círus utódjának, aminek lényege az, hogy vigyázzanak Jeruzsálemre, mert az mindig egy lázadó város volt. Milyen különös ez is: a keresztyének mindig azzal vádolták meg, hogy az állam, a társadalom felforgatói. Aháb azzal vádolja Illést, hogy ő az Izrael megháborítója, az apostolokat is ezzel vádolja a főtanács, Pálra meg egyenesen azt mondják, hogy ő pestis a társadalom számára. A Krisztus egyházát, annak tagjait lehetetlennél lehetetlenebb vádakkal vádolták meg az idők folyamán.
            Ezen nem is kell csodálkozni, hisz Jézust is állandóan vádolták, hol azzal hogy részeges és nagyevő, hol azzal, hogy a bűnösök barátja, hol azzal, hogy a császárnak nem engedelmeskedik Beteljesedik , amit Jézus mondott: ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak. De ne féljünk, a reformátorok se féltek. Tudták azt, hogy Isten tervét nem lehet meghiusítani, Isten országa építését semmilyen erő nem tudja megakadályozni. Nem lehetett ezt megtenni, se Krisztus előtt 500 évvel, se a reformáció idején, se ma nem lehet. Ne féljünk, mert ez az ország nem miránk van alapozva, hanem Jézus Krisztusra, és ezért a pokol kapui se vehetnek rajta diadalmat. Ezen a nagy évfordulón merítsünk erőt a reformátorok hitéből, bátorságából, kitartásából. Adjunk hálát azért, hogy ők s a magyar reformátorok és hitvalló őseink is, ha kellett életük és vérük árán is kitartottak az Isten országa, az evangélium igazsága mellett. Legyünk méltó utódaik. Haladjunk az ő nyomdokaikon, kövessük elszántan azt a Jézus Krisztus, akit ők is követtek. Ő nagyobb, mint az ellenség, nagyobb,mint minden földi hatalom. Vigyázzunk, legyünk résen, mert az ellenség erős és ravasz. Vegyük fel az Isten minden fegyverét, hogy győzelmesek lehessünk ebben a szent harcban.. Legyen ebben Isten segítségünkre


Javasolt cím: Erőltetett munkamegszakítás                                  Lőrincz István

Tanulságos igék Esdrásról 3

Text.”Az Úr templomának alapkövét még nem tették le. És az egész nép fennhangon kiáltott, dícsérte az Urat, hogy az Úr házának kövét immáron lerakhatták.” (Esd.3,6.11)

            Egy ház, de különösképpen egy templom építésénél vannak olyan pillanatok, amikhez szertartások, ceremóniák, ünnepi pillanatok kötődnek. Mindenekelőtt ilyen az alapkő lerakása. Ez az építkezés kezdetét jelenti. Ilyenkor egy időkapszulát is el szoktak helyezni egy jól szigetelt edénybe, amire felírják az alapkő letételének dátumát s más fontos adatokat is az építkezéssel kapcsolatban. A következő nagy momentum a befejezés, a felszentelés. Ilyenkor bokrétát vagy zászlót is kitűznek az épület, a templom legmagasabb helyére, tornyára. Itt az első momentumról, az alapkő letételének a pillanatáról van szó.
            Az első igében azt látjuk, hogy az alapkő letétele még nem történt meg. Még valami késleltette azt. Ebben a mondatban csalódás, keserűség van. Sok minden történt már, de még az alapkő letételéig nem jutottak el. Pedig ezért jöttek haza Babilonból. Ezért vállalták a hosszú és veszélyes utat, a sok törődést, nélkülözést. Már egy ideje itthon vannak és házaikban laknak. Először a saját házaikat kellett rendbe tegyék és ez bizony időbe telt. Aztán azért se sikerült még letenni az alapkövet, mert ott volt az ellenség, aki ezt minden áron meg akarta akadályozni. Aggeus és Zakariás próféták bíztatják a népet, hogy fogjanak már hozzá a templomépítéshez, hogy most már ne a saját házaikkal foglalkozzanak.
            Azt látjuk itt, hogy az Isten országának az építését hátráltathatja az önzés és az emberektől való félelem. Ezekre nekünk is nagyon kell vigyázni, ezeket mi is le kell győzzük. Hány embert teljesen lefoglal a mindennapi élet, a munka, a család. És hány ember fél attól, hogy mit fognak mondani az emberek, ha ő az Isten dolgaival foglalkozik, a lelkével és a lelkiekkel is törődik. Hány ember nem építi az Isten országát, mert hát mások se teszik, akkor én miért tegyem?
            De itt Jeruzsálemben egyszer csak megmozdul valami. A hetedik hónapban, amikor sok ünnepnap is van, a nép felmegy a fővárosba. Érzik: most valaminek történie kell. Az itt a csodálatos, hogy nagy egység, egyetértés van az Isten népe között. Mert hányszor hiányzik ez. Mert széthúzásban, veszekedésben nem lehet építeni. Hányszor akadályozta ez meg a mi gyülekezeteinkben is az építést. Hány gyülekezet nem jut egyről kettőre, mert nincs egyetértés, összefogás, mert különböző érdekek és csoportok feszítik a gyülekezetet. Szolgáltam olyan gyülekezetben, ahol már ki is volt ásva az új parókia alapja, megvoltak a szükséges engedélyek, de a közösségben feltámadt indulatok ezt megakadályozták, s azóta se épült fel soha az épület. Milyen szomorú az, amikor ilyen belső dolgok is akadályozzák az építést. Nem elég az, hogy a Sátán és a világ is mindent megtesz az építés akadályozására, még az Isten népe se tud egységes lenni. Mennyire kell imádkozni azért, hogy Isten adja meg mindig az egység Lelkét, hogy egy szívvel-lélekkel tudjuk végezni a gyülekezetekben a munkát. Mert Isten ezt mindig megáldja, ahogy a zsoltár is mondja, ahol szeretetben együtt lakoznak az atyafiak, oda küld áldást az Úr. Erre mi nem vagyunk magunktól képesek, de ha kérjük, az Úr ezt nekünk is megadhatja.
            Még két feltűnő dolog van ebben az igében. Az egyik az, hogy a templom újjáépítésénél vannak vezető emberek.Két nevet említ a Biblia, Zorobábel és Jósua. Az egyik világi, a másik pedig egyházi vezető. A másik dolog az, hogy a nép hallgat ezeknek a vezetőknek a szavára és szépen hozzákezdenek a munkához. A nép minden rétege összefog, hogy ez a nagy munka verge beindulhasson.
            Mi ilyen szempontból sok mindent éltünk át. Voltak nagyon áldott idők, amikor fejedelmeink, a világi vezetők is komoly támogatásban részesítették az egyházat, de voltak olyan nehéz idők is, amikor ateista, istentelen világi felsőbbség volt, akik minden erejükkel az egyház rombolásán fáradoztak.  Hogy most milyen idő van, ezt én nem is tudom igazán felmérni, valahol a kettő között mozgunk. De a Szentírás azt tanítja, hogy nekünk imádkozni kell a világi és egyházi vezetőinkért egyaránt, hogy előmenetelére legyenek az Isten ügyének. Ne feledkezzünk meg erről, tegyük meg ezt naponta. A helyi szintű vezetőktől is sokszor nagyon sok függ, ezért róluk se feledkezzünk meg imáinkban.
            Jeruzsálemben egy nagy pillanat érkezik el. Leteszik a templom alapkövét. A papok teljes díszben, öltözetben ott állanak, a léviták mindenféle zeneszerszámmal dícsérik az Urat. Énekelnek, de mit? Cirus perzsa királyt magasztalják, hogy hazaengedte őket s hogy így az építkezés lehetségessé vált? Vagy Zorobábelt és Jósuát magasztalják az énekükkel, hogy ilyen bölcsen vezetik a népet? Nem! Arról énekelnek, hogy az Úr jó és örökkévaló az ő kegyelme. Ezek idézetek a zsoltárokból vannak, ma úgy mondanánk: kötött szövegek. De azért ezekben a kötött szövegekben oly sok minden van, ne únjuk meg őket, ne mondjuk gépiesen ezeket. Nem kicsi dolog, hogy tudják énekelni: az Úr jó. Hisz mennyi mindenen kelett keresztül menniük az elmúlt hetven évben. És mégsem arról énekelnek, hogy mennyit tűrtek és szenvedtek. Azt se éneklik: ha az Isten szeret minket, akkor miért engedte ezt meg az életünkben? Úgye milyen ismerős rigmusok ezek számunkra?  Ez a nép meglátja és belátja, hogy ők sokat vétkeztek Isten ellen, de az úr mégis olyan jó hozzájuk, hogy az ő kegyelme örökké tart, hogy Isten nem szeszélyes és váltakozó az irántunk való hűségében, szeretetében. Ha mi hűtlenkedünk is, ő hű marad, mondja majd Pál apostol.
            Ez Isten célja a mi életünkkel, hogy építsünk és hogy énekeljünk, hogy nevét dicsőítsük és magasztaljuk. Persze nem csak énekünkkel, nem cask szavainkkal, hanem egész életünkkel. A nagy kérdés: meg tudjuk mi ezt tenni, képesek vagyunk mi erre? A válasz az, hogy magunktól semmiképpen nem, de van Valaki, s ez a Valaki maga az Úr Jézus Krisztus, aki mindig tudta magasztalni Atyját, mindig hálát tudott adni neki. Ő az a fundamentum, az az alapkő, akire mi is ráépíthetjük egész életünket, akire ráépülhet az egyház is, úgy hogy a polol kapui se vehetnek rajta diadalmat.
            Mekkora öröm az egy ember számára, amikor Krisztust úgy ismerheti meg, mint üdvösségének egyetlen fundamentumát. De ilyenkor nem csak öröm van, hanem szoomorúság is, mégpedig Isten szerinti szomorúság. Ezt látjuk Jeruzsálemben is. Nem csak újjonganak, hanem sírnak is. Főleg azok a nagyon idős emberek, akik még visszaemlékeznek az első templomra.  De miért sírnak ezek az emberek? Azért, mert ez a templom kisebb, mint az első, vagy nem olyan díszes, mint Salamon temploma? Nem. Ezek az emberek rádöbbennek arra, hogy miért kellett az első templomnak elpusztulni. Hogy az ő bűneik miatt történt mindez.
            Igen, a szívbéli öröm és a szívbéli szomorúság nagyon közel vannak egymáshoz, egymáshoz tartoznak. Nem is lehet ez másképp. És ezek nem is válhatnak el egymástól a mi életünkben sem. Így volt ez a reformátorok, a reformáció idejében is. Öröm a megtalált és megnyert kegyelemben, szomorúság a felismert és megvallott bűnökben. Így kell ez legyen ma is az egyes keresztyén embernek, de a gyülekezetnek az életében is. Legyen hát ott mindkettő a mi életünkben is. Mert végső soron a szomorúság örömre fordul. A szomorúság nem tart örökké, egyszer le fog törölni Isten minden könnyet a szemünkről, a bűnbánat könnyeit is.


Javasolt cím: Az Isten országa építése      Lőrincz István

Tanulságos igék Esdrásról 2

Text. És. 2,62-63 „Ezek bár keresték a bejegyzésüket, tudniillik a nemzetségük könyvét, de nem találták, ezért kizárták őket a papságból. Míg pap nem ítél ügyükben az urimmal és tummimmal.”


        Manapság nagy divat a családfa-kutatás és a nemzetségi táblázatok készítése. Sokan sok időt és még pénzt is fordítanak erre. Ez persze, nem egy elítélendő dolog. Hisz egy ilyen foglalatosság sok érdekességet, tanulságot jelenthet emberek és családok számára. Sok meglepő, eddig ismeretlen dolog derülhet ki az ilyen kutatások során. Például kiderűlhet, hogy a felmenők között voltak híres-nevezetes emberek, vagy éppen az, hogy még nemesi származású emberek is voltak a családban.
        Itt az Esdrás könyvében is egy különös esettel találkozunk. Bizonyos emberek be kellene bizonyítsák, hogy ők egy adott törzshöz tartoznak, de ez nem sikerül nekik. A nevüket egy hosszú névsorban keresik, azok között, akik hazatértek a fogságból. Ez csak egy kis része annak a népnek, amely hetven évvel azelőtt elhurcoltatott. Az, hogy ennyien is hazatérhettek, Isten nagy ajándéka és nem az ő érdemük. Mert mindig van kegyelmi választás szerinti maradék, mondja Pál, olyan emberek, akiknek neve fel van írva az Élet Könyvében, akik megfehérítették ruhájukat a Bárány vérében. Nem kell aggódnunk, mert ahogy a holland hitvallás mondja: Krisztus egy olyan Király, aki sohasem marad alattvalók nélkül.
        De ez a nép nem egy akármilyen nép. Valamikor a Sínai hegy lábánál hallották a szót: lesztek nékem papok birodalma és szent nép. És Isten ezt komolyan veszi még ezer év múlva is. Ezt kell most megtapasztalják Barzillai utódai. Ő Rogelimből származott és Dávid királynak sok hűséges szolgálatot tett. Egyik lánya egy paphoz ment feleségül, aki a maga rendjén Lévi nemzetségéből származott. Valószínű, hogy ez a pap olyan büszke volt apósára, hogy felvette a Barzillai nevet. Ezt már abban az időben is meg lehetett tenni, mint ahogy ma is sokan megteszik. S így a tény, hogy ők a Lévi családjához is tartoztak feledésbe ment. Ez teljesen érthető, hisz akkor még nem volt olyan pontos adminisztráció, nyilvántartás. Ennek az is lehetett az oka, hogy a papi tiszt a fogság idején nem sokat ért, hisz nem volt se templom, se áldozás, így a papok szerepe minimálisra csökkent. A papok ebben az időben ”munkanélküliek” voltak.
        De a fogságnek egyszer vége szakad, a templomot újjáépítik és beindul az istentiszteleti élet, a papoknak ismét van munkája. S ebben a helyzetben már nagyon is természetes, hogy ez a család is be akarja bizonyítani, hogy a Lévi nemzetségéhez tartozik. De ekkor jön a fekete leves, mert ez nem sikerül nekik. Ők egészen bizonyosak abban, hogy a papi nemzetséghez tartoznak, de ezt nem tudják bebizonyítani. A kérdés most csak az, hogy van-e valamilyen más út és mód ennek bizonyítására? Ha a templomot nem pusztították volna el, akkor ez nem lett volna probléma, hisz ott a nemzetségi táblázatok mind megvoltak, de a templomot lerombolták s ezek az iratok elégtek. Így egy patt-helyzet áll elő, ők tudják, hogy igazuk van, de ezt papírokkal nem tudják igazolni.
        Ez a történet azonban rólunk is szól. Mert Isten a Paradicsomban minket is papoknak teremtett, hisz az Ádám feladata az volt, hogy Istennek szentelje, áldozza magát. Ahogy azt Káténk is olyan veretesen megfogalmazza: magamat neki élő hálaáldozatul adjam. De mi ezt a papi tisztünket eljátszottuk. Nem is csak úgy véletlenűl, mint a Barzillai utódai, hanem nagyon is tudatosan és akarattal. Mi jobban szerettük a világot, mint az Istennek való szolgálatot. Hány embernek semmit se jelent az Istennek való szolgálat, hány ember akar a világ szerint nevet szerezni magának. Ma már sok ember nyíltan kimondja: minek templomba járni, minek Bibliát olvasni, ez nekem semmit se jelent már. Ma sok ember épp fordítva dönt, mint Mózes, inkább választja a világ ideig-óráig tartó gyönyörűségét, mint az Isten népével való együtt-nyomorgást, Krisztus gyalázatát.
        De mekkora kegyelem, ha valakinek az életében eljön a pillanat, hogy elkezd kutatni isteni eredete, küldetése után. Amikor valaki elkezdi értékelni azt, hogy ő Isten gyermeke lehet. De hogyan lehetünk mi Isten gyermekei? Hogyan tartozhatunk a Lévi lelki népéhez, a Krisztus gyülekezetéhez, az üdvözültek seregéhez.? Mert úgy, ahogy megszülettük nem mehetünk be az Isten országába, ehhez újonnan kell születnünk, valaminek történnie kell az életünkben.
        A Barzillai utódainak várni kell. Addig nem végezhetnek papi szolgálatot, amíg nem igazolják, hogy Lévi nemzetségéhez tartoznak. És ekkor kapnak egy csodálatos esélyt. Azt mondják nekik, hogy meg kell várják, amíg újra főpap lesz, és akkor megvizsgálják az ügyüket. Most ennek még nincs itt az ideje, de nemsokára el fog jönni. A Barzillai fiai tehát kell várjanak, amíg új főpap jön. És a főpap mellényében ott lesz a két sorsvető kövecske az Urrim és a Thummim. Ezek a kövecskék azt a célt szolgálták, hogy nehéz esetekben velük sorsot vessenek és így megtudják Isten akaratát. A Barzillai fiainak az ügyében tehát az új főpap dönthetett ezekkel a kövecskékkel. És ők türelemmel várnak, nem lesznek se mérgesek, se türelmetlenek, hogy még várni kell. Hisz ők azért jöttek haza, ez volt minden álmuk, hogy egyszer ők is szolgálhassanak az Úr templomában.
        Milyen nagyszerű gondolat ez! A döntés a Főpapnál van. És ez a Főpap maga az Úr Jézus Krisztus, akinek az ószövetségi főpapok csak előképei, árnyékai voltak. Ő azért jött, hogy minket megváltson, hogy minket üdvözítsen, hogy a mi nevünk is bekerülhessen az Élet Könyvébe. És ez a Főpap azért is több, mert ő a mi nevünket nem a mellényében hordja, hanem a szívében. Az Úr ismeri az övéit. Ő ismeri azokat, akik hozzá jöttek bűneikkel, nyomorúlt életükkel, hogy Ő megtisztítsa és megváltsa őket., hogy undok bűneinket vérével befedezze. És Ő nem téved, egy sem veszhet el azok közül, akiket az Atya neki adott.
        A mi számunkra az örök evangélium az, hogy mi akik bűneink miatt ki kellett volna zárassunk az üdvösségből, nevünk ki kellett volna töröltessen az Élet könyvéből, az Ő vére által tiszták és szentek lehetünk. Ahogy szintén a Kété mondja: mintha semmi bűnöm nem lett volna és semmi bűnt nem tettem volna.
        A Barzillai családjával végül minden rendbe jött, később ott találjuk őket a szent szolgálatban, amit a templomban végezhettek. A főpap kedvezően döntött, újra elfoglalhatták papi tisztüket. Milyen boldogok lehettek ezek az emberek! Először a kétségbeesett keresés, hogy nem találják nevüket  a papok között, hogy nem szolgálhatnak a templomban. És most az öröm, hogy végre megoldódott a dolog s minden rendben van. De ilyen nagy kell legyen a mi örömünk is, hogy mi, akik először kárhozatra született bűnösök voltunk, most a Főpap áldozata által az Isten családjának tagjává, az Úr szolgáivá lehettünk.
        Mindenki, aki hisz ebben a Főpapban és elfogadja személyes életére nézve az Ő áldozatát, ennek a csodálatos családnak a tagja lehet. Ez a család se tökéletes, mert a tagok se tökéletesek, de mégis ott ragyog életükön az Isten kegyelme, mégis látszik az életükön, hogy ők már más irányba haladnak, hogy ők Istent szolgálják. Ebben a családban ott van Jézus Krisztus, a család Feje, ott vannak a tanítványok, a vértanúk, a reformátorok, a magyar gályarab lelkipásztorok, ott vannak drága hitben előttünk járt szeretteink. Becsüljük meg ezt a családot és legyünk annak méltó tagjai..


Javasolt cím: Az Isten családja                                                  Lőrincz István

Tanulságos igék Esdrásról 1

„Text. „Aki közületek az ő népe közül való, menjen föl Jeruzsálembe. Elindult azért mindenki, akinek Isten fölindította  a lelkét.”(Esd.1,3.5)

            Miután egy olyan királyról beszélgettünk, aki által Isten reformációt és megújulást adott, szóljunk most egy olyan papról, akinek élete által Isten szintén megújulást szerzett népe számára, és ez Esdrás, akinek könyvéből néhány tanulságos igét tárgyalni fogunk. Ő a Krisztus előtti ötödik században élt és munkálkodott.
            Menjünk haza! Milyen sokat jelenthet ez a mondat sokak számára. Milyen jó ezt hallani a munkásnak, aki egész nap fáradozott és munkája után végre hazatérhet. Vagy egy beteg számára, aki egy sikeres műtét után hazamehet a kórházból. Vagy mekkora öröm ez a fogoly számára, aki hosszú évek rabsága után végre hazamehet az övéihez. Milyen nagy öröm haza menni.
Ilyen öröm volt ez Izrael fiai számára is, akik hetven évi babiloni fogság után végre hallhatták a felszólítást: menjünk haza. Az Esdrás könyve ott kezdődik, ahol a Krónikák második könyve befejeződik. A Krónikák könyvei beszámolnak Izrael bűnéről és arról, hogy Isten megítélte a bűnüket. De Isten nem engedi népét a fogságban elveszni. A sötét éjszakában felvillan a remény fénye. Isten valami újat kezd el népének életében.
De minek köszönheti a nép a hazamenetel lehetőségét? Annak, hogy a pogány király épp jó kedvében van? Vagy annak, hogy a nép megeélégelte már a fogságot és elhatározta, hogy lerázza magáról a rabigát? Nem, hanem azért, mert beteljededett az, amit az Úr Jeremiás szava által mondott. Ő megjövendölte, hogy ez a nép bűne miatt a babiloni királynak fog szolgálni, de azt is, hogy az Úr véget vet ennek a fogságnak és hazatérhetnek szülőföldjükre. Bűn és kegyelem, ez volt Jeremiás igehirdetése. Ez a kettő ma is ott kell legyen az igehirdetésben. Néven kell nevezni a bűnt, de ugyanakkor azt is kell hirdetni, hogy van szabadulás abból, hogy van kegyelem a bűnös számára. Amit Jeremiás rég hirdetett, az most beteljesedik. Mert Isten hűséges és megtartja az ő ígéretét. A kérdés csak az, hogy mi hiszünk-e neki, hisszük-e hogy az ő igéje igazság, hisszük-e azt, hogy Isten ígéretei a mi életünkben is beteljesednek? Erre mi mindig hivatkozhatunk és kérhetjük Isten ígéreteinek beteljesedését.
            Nagyon sok minden történt, amióta a népet fogságra hurcolták. A bűszke Babilon, aki annyi népet, országot leigázott, most megaláztatik, a médek és perzsák serege által. És amit Nabukodonozor nem tett meg, azt megteszi Círus, aki a fogságba hurcolt népeknek most engedélyt ad a hazatérésre. Perzsia megbékélést akar. Círus valamennyire becsüli a népeket és azok függetlenségét. Cirus toleráns vallási szempontból is, tudja, hogy minden népnek megvan a maga istene. Úgy gondolja, hogy jobb ezekkel nem újjat húzni, ki tudja, hogy milyen hatalmasok és bosszúállók ezek. Izrael Istenéről pedig sokat hallott, hogy az milyen nagy dolgokat cselekedett népéért. Cirus érzi azt, hogy Izrael Istenével nem lehet perbe szállni, vele nem lehet csúfolkodni, őt nem lehet figyelmen kívül hagyni. Azt is tudja, hogy ennek az Istennek a temploma Jeruzsálemben volt és ezt újjá kell építeni. Lehetőséget kell adni, hogy ez a különös nép ott szolgálhassa a maga Istenét. Jó lesz jóban lenni ezzel az Istennel, mert ki tudja mikor lesz ez még jó neki és birodalmának?
            Ez a Cirus nagyon modern az ő gondolkodásában. Ő a tolerancia híve, ő azt mondja, hogy mindenkit tisztelni kell, ha nem használ, akkor nem is árt, ha így teszünk. Ma is sokan gondolkodnak így. Minden vallásban van valami jó. És nem lehet tudni, hogy kinek van igaza. Mindegyik jó a maga módján. Círus hisz bban, hogy Izrael Istene létezik, hogy ő hatalmas, de számára ő csak egy a többi isten közül. Mi tudjuk, hogy ez nem így van, tudjuk, hogy nem minden vallás jó, és hogy nem minden hit üdvözít.
            A nagyszerű dolog az, hogy Isten felhasználja ezt a királyt és egy adott ponton még  szolgájának is nevezi. És, hogy ezzel a királlyal fontos igazságokat mondat ki Istenről. De miért kell a népnek hazatérni, miért kell a templomnak felépülni? Hát azért, hogy négyszáz év múlva ott megszülethessen a Messiás, hogy Jézus megtisztíthassa ezt a templomot, hogy az ígéretek mind beteljesedjenek. Ezért érinti meg ennek a pogány királynak a szívét, ezért mozgat meg népeket, országokat, sőt birodalmakat.
            Amikor Krisztus megszületett Betlehemben Augusztus császár parancsot a a népszámlálásra. Akkor is megmozdul az egész birodalom. És Krisztus feltámadása és mennybemenetele óta hirdettetik az ige, a bűnbocsánat és az örök élet evangéliuma. A Királyok Királya ma minden embert hív, hogy jöjjenek hozzá, hogy jöjjenek ki bűneikből, hitetlenségükből, megkötözöttségeikből, közömbösségükből egy új életre, egy megváltott életre. És ma is épül egy templom, nem fából és kőből, hanem lelkekből, az egyház lelki háza.
            Milyen boldogok lehettek a foglyok. Hisz ki számított még arra, hogy még visszatérhetnek őseik földjére? De a megdöbbentő az, hogy nem mindenki akart visszamenni. Ez egyfelől nem meglepő, hisz nagyon sokan már ott születtek a fogságban. Ők nem látták Izraelt és nem látták Jeruzsálemet, ők ott már egy egzisztenciát építettek a maguk számára. Miért hagyják ell a biztosat a bizonytalanért? Az öregek meg féltek a hosszú úttól és annak veszélyeitől. Így van ez ma is. Az evangélium hívó szavát ma is csak kevés ember hallja meg. Pedig ez szabadulásról és megváltásról szól. Mi is rég elhagytuk a Paradicsomot, az Istennel való meghitt közösség helyét. És már nagyon jól érezzük magunkat ebben a világban. Miért higgyünk? Miért hagynánk el eddigi életünket, miért indulnánk az ismeretlen jövőbe?
            De azért az a nagyszerű, hogy sokan engedelmeskednek a hazahívó szónak. Vannak családfők, akik jó példával járnak elől, vannak papok és léviták is, akik készek az indulásra. Olyan emberek, akiknek tisztségük lesz majd az Isten szolgálatában. Isten Lelke az, aki felindítja a lelkeket az indulásra. Először felindította Círus szívét és most felindítja a foglyok szívét. Ez Isten munkája. E nélkül egyetlen ember se indult volna el hazafele.
            Ma is így van ez. Mert ki fog megtérni Istenhez? Ki fog kimenni a hitetlenségből, a világból? Hát az, akinek Isten Lelke felindítja a szívét, akinek szívében Isten elvégzi az akarást és a munkálást is jó kedvéből. De akkor az ember semmit se tehet magáért? Akkor senki se felelős azért, hogy nem indul el, mert Isten Lelke benne még nem munkálkodott? Akkor Isten a hibás azért, hogy sokan ott maradnak és nem indulnak el. Ilyet nem tanít a Biblia. Hisz mindenkinek szólt a hívás, mindenki mehetett volna, mindenki indulhatott volna. És mégsem mentek, mert nem akartak. És Isten Lelke nem erőszakos, aki nem akar, azt Isten se fogja betuszkolni az ő országába. Ezért, aki ma hallja a hívó szót, az ma induljon, ne késedelmezzen, ne maradjon a bűnben, a hitetlenségben. Isten mindenkit hív, mindenkit vár. Téged is. Miért nem indulsz? Nehogy késő legyen, nehogy kimaradj a jóból, nehogy kimaradj az Isten országából, az üdvösségből. Isten mindent elvégzett, neked csak el kell fogadni, neked csak élni kell az Isten ajándékával.
            Könyörüljön minden emberen az Úr, hogy senki se keményítse meg szívét, amikor az Isten hívása elérkezik hozzá. Menjünk haza, az Úr vár ránk.


Javasolt cím:Menjünk haza!                                                  Lőrincz István

Igehirdetési sorozat húsvét nagyhetére az Emmausi tanítványokról 1.év


1 Nap Csalódottság Text. Luk.24,13

Ezen a húsvéti nagyhéten a Szentírás egyik legkedvesebb történetének, az Emmausi tanitványok történetének a magyarázását kezdjük el, s ha Isten segít még két következő évben is folytatjuk, hisz olyan gazdag ez a történet, hogy nem tudjuk egy nagyhéten kimeríteni. Ez a történet amaz első, emlékezetes húsvéton zajlódott le, ami a legkülönösebb és a legfontosabb is egyben az egyház történetében. Két ember ment Jeruzsálemből egy kicsi faluba, Emmausba, s épp ezért vonultak ők be a hívő emberek tudatába mint az emmausi tanítványok. Valószínű, hogy csak az egyikük volt odavalósi, a másik egy más helységben élhetett. Nos, velük történt meg mindaz, amiről három éven át hallani fogunk.
            Nem voltak ők különös emberek A neve is csak az egyiknek van feljegyezve, őt Kleofásnak hívták, a másikuk nevét nem is tudjuk. Az írásmagyarázók az évezredek során megpróbálták kitalálni a másik nevét, de biztosan nem lehet tudni, jobb ha mi se találgatjuk. Sokkal fontosabb az, amire ez a történet tanít minket. Egy híres holland igehírdető ezt mondja: helyettesítsd be a saját nevedet az ő nevük helyére s akkor egy jó és áldott húsvétod lesz.
            A lényeg az, hogy ez a két tanítvány két valóságos ember volt, nem a képzelet szüleményei ők. Sem előtte, sem utána nem hallunk többé róluk. Egy pillanatra feltűnnek, az ige reflektorfényébe kerülnek, hogy azután örökre eltűnjenek. De az, ami velük történt Kijelentés, sőt üdvtörténet lett, aminek számunkra óriási jelentősége és gazdag üzenete van. Ebből a történetből áldás fakad, és mi reménység szerint ezen a nagyhéten s még 2 következő húsvéti nagyhéten ebből fogunk részesedni.
            Ez a két ember most rettenetesen csalódott. Ez kitűnik majd szavaikból, de kitűnik abból is, hogy nem maradnak Jeruzsálemben, hanem Emmausba igyekeznek. Pedig minden okuk meglett volna arra, hogy ott maradjnak, hisz már halloták a hírt, hogy Jézus sírja üres.
            Az is kiderül ebből a történetből, hogy ez a két ember nem tartozott Jézus szűk tanítványi köréhez, hisz ahhoz csak a tizenkettő tartozott, de igenis odatartoztak Jézus követőinek tágabb köréhez. Nagyon jó kapcsolatuk lehetett a tanítványokkal, hisz ez is kiderűl a következendőkből. De az asszonyokkal is közeli kapcsolatban voltak s ez is kitűnik a történetből. Egy nagyszerű idő lehetett számukra is az a három esztendő, amíg Jézus nyilvánosan is kifejtette munkásságát. Ezek az emmausi tanítványok nagy reményeket tápláltak, nagy elvárásaik voltak Jézussal szemben, de most ezeket mind fel kell adni. Most nekik keserűen kellett csalódni. Hogyan is remélhettek ekkorát ettől a rabbitól? Miért is tápláltak ilyen illuziókat, miért is nem maradtak jobban a valóság talaján? Hogyan is tudtak ekkora bizalmat szavazni ennek a Mesternek? Hogy is tudták azt gondolni, hogy ő lesz Izrael jövendőbeli királya, aki Dávid házának korábbi ragyogását majd vissza tudja adni? Hogy lehettek ennyire naivak, hogy lehetett őket így megetetni? Hogy lehettek ennyire hiszékenyek? Most teljesen össze vannak zavarodva, s csak egyet tudnak: minden álmuk füstként és páraként oszlott szerte, s most az ő Megváltójuk halott, ráadásul nem természetes halállal halt meg, azt még valahogy csak meg tudták volna emészteni, de ő a rabszolgák halálával halt meg, keresztre feszítették. Nem tudott semmi csodát tenni az, aki pedig addig csodák egész sorozatát cselekedte meg. Ez most azt bizonyítja, hogy ő nem Megváltó, s hogy ők hittek benne, ez életük nagy tévedése volt.
            Nos, testvéreim ennek a két tanítványnak mind a mai napig nagyon sok követője van. Nagyon sok csalódott ember él közöttünk, akik csalódtak elvárásaikban, ideáljaikban, csalódtak reménységeikben és szerelmükben, csalódtak az emberekben és a társadalomban, csalódtak egyházi előljáróikban, az egyházban és a keresztyénekben, egyszóval mindenben csalódtak. A csalódott ember pedig össze van zavarodva, nem érti az életét, nem érti önmagát, felteszi magának a kérdést: miért hittem a szüleimnek, a tanítómnak, a lelkipásztoromnak? Miért hittem az emberekben, mikor akkorát kellett csalódnom bennük? Ha jól körülnézünk magunk körül, azt látjuk, hogy sokkal több a csalódott ember, mint a reménykedő, bizakodó. Sokan, ha lehetne, elmennének valahova máshova, elmennének onnan, ahol csalódtak, egy más családba, egy más országba, egy más egyházba. Ezt sokan, ha van lehetőségük rá, meg is teszik.
            A kérdés csak az, hogy ez-e a helyes megoldás? Sok ember az emlékeibe, a múltba próbál menekülni, ami mindig megszépül a számukra. A szomorú az, hogy nem csak az idősek csalódottak, sajnos egyre több a csalódott a fiatalok között. A fiatalok közötti öngyilkosok száma egyre csak növekszik. Én is eltemettem már öt ilyen csalódott fiatalt. Sok fiatal már annyira csalódott, hogy nem látja értelmét az életnek és azt mondja: nem érdemes tovább élni.
            A legdöbbenetesebb az, hogy sokan azt mondják, hogy ők Istenben is csalódtak. Azt gondolták, hogy ha hisznek, járnak templomba, akkor minden jól lesz, akkor a nehézségek szenvedések elkerülik őket. Nagy elvárásokkal voltak Isten iránt, de most úgy érzik, hogy benne is csalódniuk kellett. Sokan azt mondják, hogy évekig imádkoztak valamiért, de mégsem kapták meg. S egy adott ponton azt mondták,a mit az emmausi tanítványok is mondtak: legyen már vége ennek, menjünk vissza a mi kis falunkba, menjünk vissza a mi kis életünkbe, jobb ha visszavonulunk s rezignáltan éljük tovább az életünket. A Jeruzsálemből Emmausba vezető út lelki értelemben ma is sok ember útja. Ezért olyan valódi ez a történet.
            Lukács hangsúlyozza , hogy ez a két ember még ugyanazon a napon ment vissza Emmausba. Ez a Jézus feltámadásának a napja volt., amikor az asszonyok az üres sírnál voltak, amikor a tanítványok összezavarodtak. Ezen a napon fordítanak ezek az emberek hátat Jeruzsálemnek és mennek Emmausba. Otthagyják a város zaját és mennek a falu csendjébe, ahol egy kicsit megnyugodhatnak, magukhoz térhetnek.
            De ezen a napon egy csodálatos dolog fog történni még velük. Ezen a napon a Feltámadott Úr meg fogja keresni őket és egy csodálatos estéjük lesz. Milyen nagy dolog, hogy Isten valósága, Isten gondolata egészen más, mint a mi gondolatunk. Ahol mi csak keserűséget, csalódottságot látunk, ott Ő tud hitet és reménységet adni. Krisztus feltámadása betör a mi reméyntelen, csalódott életünkbe és Isten kegyelmének a fénye felragyog ott, ahol mi már csak sötétséget látunk.
            Az emmausi tanítványok útja, a mi utunk is , amin van szomorúság és csalódottság, de amelyik úton megjelenik az Élet Fejedelme, a feltámadott Úr, aki egy egészen új fordulatot tud adni az életünknek.


2 Nap Kommunikáció Text. Luk.24,14

            A tegnap este igehirdetési sorozatba kezdtünk az emmausi tanítványokról. Az első gondolatunk a csalódottság körül forgott. Láttuk, hogy mit jelentett ez akkor és mit jelent most a mi időnkben.
            A mai bizonyságtételnek egy modern címet adtam, de amit egyre gyakrabban használunk: kommunikáció. Talán hallottuk, hogy a második világháború után Karl Jaspers német filozófus a háború utáni társadalmat egy nagyméretű kommunikációra buzdította, szólította fel. Hisz az ember nagy kiváltsága, hogy tud kommunikálni., tud beszélni. Ez különböztet meg minket leginkább az állatoktól, mert bár valamilyen szinten ők is kommunikálnak egymással, de értelmes beszéd, az hogy pontosan meg tudja fogalmazni gondolatait csak az embernek adatott. Mi emberek együtt haladunk az úton s szüntelenül kommunikálnunk kell egymással, hisz mi ezáltal ismerjük meg egymást, így tudjuk meg, hogy mit akarunk, mik az érzéseink, gondolataink. Aki nem kommunikál, az kizárja magát a társadalomból, a közösségből, az egyszerűen elszigetelődik. Aki pedig mer kommunikálni, az előbb-utóbb megtalálja helyét ebben a világban.
            A kommunikációban sokféle változat van, s ezek a változatok adott esetben nagy hatást gyakorolnak az emberekre, gondolhatunk itt a médiára, a televízióra, olyan eszközökre, amikkel hatalmas embertömegekkel lehet kommunikálni. A kommunikáció nem más, mint egy lelki kapcsolat két ember között. Ennek során mi gondolatokat cserélünk ki egymással, kérdéseket vetünk fel és beszélünk meg, kifejezzük azokat az érzelmeket, amelyek bennünk vannak, megvigasztalunk valakit, akinek fájdalma van, eligazítást adunk annak, akinek tanácsra van szüksége.
            A Jeruzsálemből Jerikóba vezető úton a két utitárs is kommunikál egymással. Beszélgetnek egymással, ahogy azt az ige mondja. Szavakat váltanak egymással, az egyik mond valamit, a másik válaszol erre, kölcsönösen informálják egymást az eseményekről. Azt mondhatjuk, hogy egy igazi találkozás jön létre közöttük, kilépnek az elszigeteltségből, a magányból. Aki kommunikál másokkal, az már nincs magába zárva, az kilép a maga kis világából és belép a másik ember világába, az valamilyen szinten kitárulkozik a másik ember előtt, s betekintést enged a másiknak a maga gondolataiba, részesíti a másikat abban az örömben, hogy megosztja vele érzéseit és gondolatait. Így vannak az emmausi tanítványok, ők is beszélgetnek arról, ami most mindenkit foglalkoztat, a Jézus halála és feltámadása körüli eseményekről. Ők tehát Jézusról beszélgetnek, szenvedéséről, megfeszítéséről, haláláról, temetéséről, s arról, amit az üres sírról hallottak. Ez a két emmausi tanítvány magától érthetődő beszédtéma. Hisz ezzel van tele a szívük, s a szív teljességéből szól a száj, ahogy azt Jézus tanította.
            Egy ilyen beszélgetés tulajdonképpen egy nagy ajándék. A beszélgetés témája egyelőre szomorú, de amíg egy ilyen témáról beszélgetnek emberek, az egy nagyszerű dolog. Az Ószövetség nagy szenvedője, Jób egyszer így panaszkodott: ó, bárcsak volna valaki, aki meghallgatna engem. Mert rettenetes az, amikor nincs kivel és nincs miről beszélgetni, amikor senki se hallgat rád, amikor senki se akar hozzád szólni, egy tanácsot, egy vigasztaló, bíztató szót szólni. Óriási baj az, amikor egytlen ember sincs, akit érdekelne a sorsod, nem tudod senkivel megbeszélni a problémáidat. Egy őszinte beszélgetés nagyon nagy ajándék több dolog miatt is
            Először is óriási ajándék az, ha valakinek ki tudod önteni a szívedet, amikor tudsz beszélni valakivel arról, ami foglalkoztat, ami fáj, bosszant vagy épp elkeserít. Nagy kegyelem, ha valaki azt mondja nekünk: mond ki nyugodtan, vagy épp sírd ki nyugodtan magad, ez jót fog tenni neked. Aki önmagában kell feldolgozza, önmagában kell elhordozza a terheket, az nagyon szomorú dolog. Az előbb vagy utóbb kitör és ennek gyakran tragikus következményei vannak. Sokszor a másik ember nem is kell mást tegyen, csak egyszerűen meghallgassa azt, amit én neki mondok. Nem is szükséges, hogy valamit szóljon hozzánk, csak legyen kész arra, hogy meghallgassa a másik embert. Egy ilyen őszinte beszélgetésben a két ember nagyon is érzi , hogy mi van a beszélgető társ szívében. Sokszor elég egy tekintet, egy megértő érintés, egy kézszorítás, ami többet mondhat el, mint a szavak.  Nagy ajándék az, ha valaki nincs elszigetelődve, hogy van valakije, akivel beszélgetni tud, akivel végig tudja beszélni életének a dolgait, megoszthatja valakivel örömeit és gondjait egyaránt.
            A hívő emberek egymással való beszélgetése tulajdonképpen egy fontos része, megvalósulása annak, amit a hitvallás a szentek közösségének nevez.. Ezek az emmausi tanítványok a szentek közösségét élik meg a Jeruzsálemből Emmausba vezető úton. S a szentek közössége nagy szó, óriási dolog. Hányszor elmondjuk a Hiszekegyet és benne ezt is: hiszem a szentek közösségét. Sokszor talán csak megszokásból, nem is gondolunk ennek gazdag tartalmára, mint minden kötött szöveg olyan gépiessé, rutinná válik. Pedig ez hitünknek egyik alappillére és mi hiszünk ebben és éljük is ezt.
Az egyház a szentek közössége, ezt soha sem lenne szabad elfelejteni. Mi közösségben vagyunk Krisztussal és egymással, a többi hívővel mi egy közösségbe tartozunk, minket már nem lehet elválasztani egymástól.Olyan nincs, hogy valaki azt mondja, hogy ő közösségben van Krisztussal, de nem akar közösségben lenni a másik emberrel, aki szintén azt vallja magáról, hogy ő Isten gyermeke. S az még nagyobb lehetetlenség, hogy irígyelje vagy gyűlölje a másik hitben élő társát.  Ez különösen a nehéz időkben érezhető.  Az 56-os események után börtönbe jutott keresztyének elbeszéléseiből hallottam, hogy bármilyen szörnyű is volt a börtön, de ha ott is együtt lehettek a kereszytének, ha tudtak Jézusról, a hitről beszélgetni, tudtak együtt imádkozni,  akkor a börtön is maga a menny előszobája volt számukra.
            Kétségtelen, hogy ez a két tanítvány a Jézus működésének 3 éve alatt szoros közösségben volt a Megváltóval. Mindketten szerették az Urat s belé vetették reménységüket. Most Krisztus ugyan nem létezik számukra, de egymás számára megmaradtak, hogy beszélgessenek azokról a dolgokról, ami ezekben a pillanatokban a leginkább foglalkoztatja őket. Ők egyszerűen gyakorolják a szentek közösségét, mert Krisztushoz tartoznak.
            Milyen szomorú, hogy mégis mennyi magányos ember van a keresztyének között is. Ez a mi hibánk, nyomorúságunk, hogy nem figyelünk eléggé egymásra, elveszítjük szemünk elől a másik embert. Ez az ige arra bátorít, hogy beszélgessünk egymással, minden esetben ha arra lehetőségünk van. De leginkább a hitről és Krisztusról beszélgessünk. Lássuk meg azokat is, akiknek nincs kivel beszélgetni, legyünk beszélgető társaik nekik is.
            Különös, hogy az emmausi tanítványok nagyon csalódottak s úgy gondolják, hogy most már mindennek vége, de épp ez a beszélgetés mutatja, bizonyítja, hogy még nincs vége mindennek. Ez a beszélgetés már önmagában jó reménységet ad, hogy itt még fognak jó dolgok történni. Ha Krisztus nem lenne, ha Ő nem élne, akkor ez a beszélgetés se történhetett volna meg. Az, hogy ez a két ember egymással tud lenni és beszélgetnek egymással, máris azt mutatja, hogy nekik élő Megváltójuk van. Ez a beszélgetés az élet jele. Annak a jele, hogy bennük nem halt még meg minden, hogy Jézus él. Mert halál csak ott van, ahol nincs már Istenről, hitről Jézusról való beszélgetés. Amíg még valakivel lehet beszélgetni Jézusról, addig mindig van reménység. Még akkor is, ha ez a beszélgetés egyelőre a csalódottságról, keserűségről is szól, de akkor is Jézus van a középpontban és ez az élet, a feltámadás jele.
            Amíg Jézus él, márpedig ő él, addig mindig lesznek olyan emberek is, akik beszélgetnek róla és addig még van reménység a világ számára. Mert ez a világ nem tud meglenni Jézusról való beszélgető emberek nélkül. A kérdés csak az, hogy te ezek között vagy-e? Szoktál-e beszélgetni Jézusról? Ha igen, akkor sazámodra is van reménység. De még akkor sincs veszve minden, ha eddig nem beszélgettél Jézusról, hisz ezt sohase késő elkezdeni. Kezd el még ma!

3 Nap A találkozás Text. Luk.24,15

A Bibliát sokféle névvel illetik. A leggyakoribb neve:Szentírás, de szoktuk az élet könyvének, a könyvek könyvének is nevezni. A mai ige alapján a Bibliát leginkább a találkozások könyvének nevezném. Ebben nagy igazság van, több dolog miatt is. A Biblia tele van olyan történetekkel, amikor emberek találkoznak, nem csak futólag, hanem néha úgy is, hogy abból tartós kapcsolat, barátság, sőt sok esetben szerelem, házasság is születik.
            De a Biblia arról is beszél, hogy Isten az emberrel, a bűnös emberrel akar találkozni. S aki az Istennel találkozik, az egy nagyon áldott ember lesz. Az ilyen találkozásoknak maradandó, életre, sőt örökkévalóságra szóló jelentősége van. Isten mindent megtett ezért a találkozásért, Fiát is elküldte, hogy embereket mentsen meg azáltal, hogy hogy találkozzunk vele személyesen. Itt nem egy felületes, futó találkozásról van szó, amikor épp csak kezet fogunk, aztán rohanunk is tovább, mert az ilyen találkozásban tulajdonképpen semmi sem történik. Mert az igazi találkozás az sokkal többet jelent. Abban érintjük egymás lelkét, ott nyitottak vagyunk egymás iránt, ott megnyílunk egymás előtt. Az igazi találkozás mindig egyben gazdagodás is a számunkra. Sokszor az igazi találkozások véletlenszerűek, nincsenek is megbeszélve, nincsenek előre megtervezve, nincsenek előkészítve, hanem csak úgy spontán módon jönnek létre. Sokszor az ilyen meglepetésszerű találkozások a legjobbak, a legsikerültebbek az életünkben. Amikor két ember egy nehéz helyzetben találkozik, az óriási segítség lehet, megoldást hozhat az életükben. Egy ilyen találkozás adatott meg az emmausi tanítványoknak.
            Ezen az úton intenzív, élénk beszélgetés folyik a két Emmausba visszatérő tanítvány között. Egymás szájából kapkodják a szót, újra és újra kérdezgetik egymást, így tudjuk ezt a beszélgetést elképzelni.Beszélgetésük a jeruzsálemi események körül forog, s azon híreket beszélik meg, amiket ezen a napon hallottak. Az egyik ezt mondja, a másik meg azt. Az egyik innen közelíti meg a dolgokat, a másik meg onnan. Tulajdonképpen nem vitatkoznak, hanem mindegyik elmondja, hogy ő hogyan is látja a dolgokat. Annyira el vannak foglalva a beszélgetéssel, annyira el vannak merülve benne, hogy észre se veszik, hogy közben valaki csatlakozik hozzájuk.
            De ahogy ez a titokzatos harmadik hozzájuk csatlakozik, azonnal kiderűl, hogy ő veszi át a beszélgetés irányítását. Lukács nem úgy meséli el, hogy a két emmausi tanítvány észreveszi a harmadikat, s erre abbahagyják a beszélgetést. Ő egy kicsit másképp mondja el, mégpedig úgy, hogy eddig a beszélgetés a megtörtént eseméynek körül forog, de ez a beszélgetés most egy egészen más fordulatot vesz, mert most Jézus csatlakozott hozzájuk és mostantól fogva együtt megy velük. Tehát Jézus átveszi a vezetést. Ezután ezt a beszélgetést már ő irányítja. Ezután az emmausi úton történteket már Ő fogja irányítani és a visszautat is nemsokára. Mert ez nem csak oda-út lesz, hanem oda-vissza út, retúr, ahogy románosan szoktuk mondani. De most Jézus még mindkettőjük számára a nagy ismeretlen. A tanítványok úgy el vannak foglalva a problémájukkal, hogy szinte észre se veszik a harmadikat, aki hozzájuk csatlakozott. A nagy ismeretlen munkamódszeréhez ez is hozzátartozik, hogy nem ismerteti meg magát, ahogy azt mondani szoktuk „inkognitóban” jelenik meg. Mátyás királyról tudjuk, hogy ő szeretett így járni-kelni az országban, ezt álruhának nevezték a nép között. Ismeretesek a már legendává vált történetek, amikor így tudta leleplezni és megbűntetni az emberek hatalommal való visszaélését vagy másnemű gonoszságát. A Feltámadott is így inkognitóban, álruhában megy a két tanítvánnyal az emmausi úton. Az ő igazi identitását nem fedi fel azonnal. Nem mondja meg kerek-perec ezeknek az embereknek: ide figyeljetek, én vagyok Jézus Krisztus, akiről ti itt most beszélgettek. Ő beilleszkedik úgymond a megszokott élet keretei közé. Úgy csatlakozik hozzájuk, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, miközben később majd megtudják, hogy ez egyáltalán nem volt természetes, ez egy rendkívűli esemény volt, az életük legnagyobb eseménye. Hisz az asszonyok, Mária Magdolna és Péter után ez az Úr negyedik megjelenése, és most először jelenik meg olyan embereknek, akik nem tartoztak a Jézus szűk tanítványi köréhez. Az üdvösség íme kezd terjedni egyre messzibbre és messzibbre. Nagyon különös az, hogy Jézus ismeretlenként vándorol végig ezen az úton a két tanítvánnyal és még különösebb az, hogy ők nem ismerik fel Jézust. Mindkét oldalról valami titokzatosság lengi be az eseményeket.
            Most pedig figyeljünk arra, amit Jézus cselekszik.Ő tehát ismeretlenként jár most együtt az emmausi tanítványokkal. Különös az is, hogy ez csak a feltámadás után van így, hisz addig mindig és mindenki felismerte őt. De a feltámadás után már nem ismeri fel mindenki, hogy Ő a Győztes, hogy Ő a világ Ura, Királyok Királya. De ez húsvét után így van mind a mai napig. Az Isten országa még nem jött el a maga látható teljességében, dicsőségében Isten országa most még egy elrejtett ország. És ez nem is olyan könnyű a mi számunkra. Mert minket zavar az, hogy miért látunk most még olyan keveset ebből az országból. Ha Isten országa itt van, akkor miért van annyi nyomorúság, akkor egyáltalán miért van betegség, halál, sír, temető, kórház? Ha Ő a Győztes, akkor ez miért nem sokkal nyilvánvalóbb ebben a világban? Miért nincsenek ennek sokkal nyilvánvalóbb jelei, amikre rá tudnánk mutatni a hitetlen emberek előtt is. De ha ez így van, akkor mindjárt ott a kérdés is: hogy tudjuk mi ezt az országot bemutatni, felmutatni az emberrek előtt, mai kifejezéssel élve, hogy tudnánk ezt jobban reklámozni, eladni az embereknek? Pedig Jézus kétségtelenül jelen van és velünk együtt jár az úton.Velünk van valahányszor hallunk róla, velünk van minden igehirdetésben, velünk van valahányszor kinyitjuk Bibliánkat. Velünk van, amikor imára kulcsoljuk kezünket, velünk van olyankor is, amikor mi azt nem is gondoljuk, csak azt látjuk, hogy valaki csodálatosan megőrzött, megsegített, meggyógyított. Ő csendben, titokban munkálkodik, ez az ő munkamódszere mindaddig, míg vissza nem fog jönni dicsőségben.
            Nekünk meg kell tanulni és el kell fogadni, hogy ő most így munkálkodik. Az a mód, ahogyen megjelent az emmausi tanítványoknak, az mutatja azt, ahogy Ő most közöttünk és bennünk is munkálkodik. Jézus sokkal közelebb van e tanítványokhoz, mint gondolnák és közelebb van hozzánk is, mint gondolnánk. Nem különös ez? A tanítványok beszélnek róla, hiányzik nekik, azt gondolják, hogy ő nincs már, s közben ott van velük, ott van a közvetlen közelükben, sokkal közelebb, mint sejtenék.
            Így cselekszik ma is az Úr és sokszor mi is csak utólag látjuk meg, hogy ő ott volt. Mi is sokszor sírunk és szomorkodunk, sőt zúgolódunk és mondogatjuk, hogy miért nincs most itt az Úr, azt is gondoljuk, hogy ő már el is hagyott minket, s utólag kiderűl, hogy milyen közel is volt hozzánk. Talán a legtöbben ismerjük a Lábnyomok című verset. Valaki álmában látja, hogy miként vándorolt vele Jézus De különös, hogy épp amikor a legnehezebb próbák voltak, ott csak egy lábnyom van a homokban, s ez az ember vádlóan fordul Isten felé: elhagytál a legnagyobb ínségben. De a vers így fejeződik be:
Az Úr kézenfogott. S szemembe nézett:
Gyermekem, sosem hagytalak el téged.
Azokon a nehéz napokon át,
Azért látod csak egy pár láb nyomát,
Mert a legsúlyosabb próbák alatt,
Téged vállamon hordoztalak!
Ha ezt meggondolnánk sokkal kevesebbet panaszkodnánk amiatt, hogy az Úr nincs velünk, hogy nem segít, hogy nem válaszol, hogy megvárakoztatott minket.
            Az emmausi tanítványoknak az volt a bajuk, hogy ők annyira el voltak foglalva a problémájukkal, hogy nem tudták meglátni Jézust. De ebből mi is azt kell megtanunlnunk, hogy Jézus most így, inkognitóban munkálkodik az életünkben.  Ez nem könnyű a mi számunkra sem, mert mi is azt szeretnénk, hogy az ő munkája sokkal látványosabb, nyilvánvalóbb legyen ebben a világban. Pedig higgyük el, hogy ő hozzánk is közelebb van, mint gondolnánk, ő velünk járja az utat, csak mi ezt sokszor nem vesszük észre, sok mindenről, amit kaptunk nem vesszük észre, hogy tulajdonképpen tőle kaptuk. Ha jobban hinnénk azt, hogy ő velünk van, nem esnénk olyan könnyen kétségbe. Ezért imádkozzunk, hogy egyre jobban nyitogassa szemeinket, hogy felismerjük őt. Mert ő velünk is akar találkozni és velünk akar járni az úton.

4 Nap Elrejtőzés, visszatartás Text. Luk.24,16

            Az emmausi tanítványok történetének egy különös mozzanatához érkeztünk el, és ez az, hogy csatlakozott hozzájuk Jézus. De ők nem ismerték fel, mert valami megakadályozta őket ebben, a régi Károli fordításban így olvassuk: visszatartóztatának a szemeik, hogy ne ismerjék fel őt. Pedig van ilyen a mi földi viszonylatainkban is. Én lelkipásztorként, olyan emberként, aki több ezer emberrel találkozom gyakran megesik, hogy találkozom valakivel és fogalmam sincs, hogy ki az illető személy. Pedig jól tudom, hogy valahonnan ismerem azt az embert, valahol találkoztunk már, de nem ismerem fel. Sokszor szégyellem ezt bevallani, s úgy teszek, mintha ismerném, máskor  meg, ha a körülmények úgy hozzák, őszintén beismerem, hogy nem ismerem fel, hogy ki is ő, és megkérdezem, hogy ki is áll velem szemben. Ekkor jönnek a válaszok: hát én temettem el a szüleit, én kereszteltem meg a gyermekét, egy esküvőn találkoztunk vagy épp a Kauflandban dolgozik s ott szoktunk találkozni. Valahonnan ismerünk valakit, de egy konkrét esetben mégsem ismerjük fel. Ez adott esetben nagyon kellemetlen lehet, velem már az is megtörtént, hogy két embert összetévesztettem s ez még kínosabb adott esetben. Ilyenkor nagyon haragszom magamra, hogy miért is történhetett ez meg velem, mért fordult most elő ez a kellemetlen eset, miért is nem tudtam felismerni az illetőt?
            Vajon mi történhetett, hogy az emmausi tanítványok nem ismerték fel Jézust? Márk 16,12-ben erre egy érdekes utalás van, tulajdonképpen egy megjegyzés. Ezután pedig még kettőnek jelent meg más alakban, útközben, amikor a mezőre mentek. Jézus tehát valamit megváltoztatott a megjelenésén, ezért nem ismerték fel.
            De nem csak ezt kell itt elmondani. Az is meg van írva, hogy a szemeik megakadályoztattak, hogy ne ismerjék fel Jézust.Ez egy isteni akció, hogy a két tanítvány most még ne ismerje fel azt, aki velük volt. Ez nem véletlen, nem is az ő figyelmetlenségük, nem is memóriazavar az, hogy Jézust még  nem ismerhetik fel. Ez az elrejtés, visszatartóztatás része az Isten pedagógiájának, nevelésének. Isten bölcs vezetése, hogy ez így történt, ezt utólag ők is meg fogják látni, de nyilván ezt most nem látják. Ha az emmausi tanítványok azonnal felismerték volna a feltámadott Urat, akkor sok mindenből kimaradtak volna, amit így megkaptak, az ő hitéletük is sokkal inkább elmélyült, olyasmi történhetett velük, ami aztán egész további életüket befolyásolta. A lecke pedig az, hogy itt már nem a testben megjelent Jézus a fontos, hanem az Írások Krisztusa. Ha ugyanazt a Jézust ismerték csak volna fel, aki halála előtt volt, akkor ez nem segítette volna őket abban, hogy a jövőbe tudjanak tekinteni, akkor Krisztus nem lehetett volna számukra több, mint aki eddig a múltban volt. Jézus itt már készíti tanítványait arra az időre, amikor testileg már nem lesz közöttük, készíti a lelki jelenlétre, a pünkösd utáni időre.
            Milyen jó pedagógus itt Jézus! Milyen sokat lehet tanulni tőle. Mert nekünk mindig kell tanulni, a tanulásnak soha nincs vége Isten gyermekeinek az életében. És Jézus minket leckéről-leckére vezet, mindig újabb és újabb dolgokat tanít, mert mi is lenne velünk, ha ő nem tanítana folyamatosan és fokozatosan minket?
            A Jeruzsálemből Emmausba vezető úton Jézus tanítja ezt a két embert. Azért nem jelenti ki azonnal magát nekik, mert most valami fontos dolgot kell megtanulni. Mi ezt nem értjük, hogy miért épp ezt az utat választotta Jézus, de Ő nyilván nagyon is jól tudta, hogy miért is tesz így. Az emausi tanítványok szeme nyitva van és mégis le van csukva. Ez egy különös, de újra és újra megismétlődő helyzet Isten gyermekeinek az életében. Nézünk és mégsem látunk. Vakok vagyunk és nem vesszük észre, hogy kivel is van dolgunk. Ez itt Krisztus nyilvánvaló munkája. Az, ami itt történik nagyon is emberi, hozzátartozik a mi bűnös voltunkhoz. Nyitva vannak a szemek és mégsem látjuk, hogy mi történik az életünkben. Nem látjuk, hogy kik is vagyunk mi valójában. Nem látjuk, hogy kicsoda Isten, azt se látjuk, hogy mi a megváltás, mi a jövendő, amit Isten készített számunkra. Nyitott szemekkel és vakon járjuk végig az életünket. A farizeusok egyszer azt kérdezték Jézustól: avagy mi is vakok vagyunk-e? Képzeljük el: itt teológialag nagyon képzett emberekről van szó, és Jézus azt mondja róluk, hogy vakok. Azok, akik annyit olvasták a Tórát, a törvényt, akik annyit tudtak Istenről. S mégsem látják azt, hogy mi van bennük és körülöttük. Egyszer temettem egy asszonyt, akit a férje részegségével és durvaságával az öngyilkosságba kergetett, s gyermekeit is megnyomorította. Amikor a sírnál próbáltam a férjnek pár komoly szót mondani, hogy térjen meg, mert ímé mivé lett a családja, akkor ő gyermekeire mutatva ezt mondta: ime, itt van az én szép családom. Döbbenetes volt, az öngyilkosságba kergetett feleség a sírban, a tönkre tett gyermekei ott állanak a koporsó mellett sírva és ő azt mondja: itt van az én szép családom.
            Mennyire nem látjuk sokszor azokat a veszélyeket, amelyek fenyegetik az életünket. Nem látjuk, hogy a filmek, az internet, a reklámok orrunknál fogva vezetnek  minket. Nem látjuk, hogy nyitott szemmel, de vakon rohanunk a vesztünkbe. Hány embernek próbáljuk nyitogatni a szemét Isten felé, de mégsem látják meg Őt.
            Nyilvánvaló, hogy kétféle látás van ebben a világban. Van egy látás, amit futólagos, felületes látásnak neveznék. Az ilyen látás után pár perccel már nem is tudjuk, hogy mit láttunk. De van egy olyan látás, amiben van belátás és átlátás is. Aki így lát az már látja, hogy mi van a látszat mögött, s ez a lelki látás. Az ilyen ember látja a lelki dolgokat és azt ahogyan ezek működnek, az ilyen ember látja a bűn valóságát és az isteni dolgok valóságát. Ez a látás Isten Lelkének az ajándéka. A Szentlélek az, aki megnyitja szemünket a lelki dolgok meglátására. Aki ezt megkapja, az már látja Isten útját az életében és Isten munkáját is. Az ilyen ember már Isten szemével látja magát, látja, hogy ő bűnös ember és azt, hogy szabadításra van szüksége. De azt is látja, hogy Krisztus meg tud minket szabadítani. Nagy szükség van az ilyen lelki látással rendelkező emberekre, prófétai lelkekre.
            De még pillanatra térjünk vissza az emmausi tanítványokhoz. Ez a visszatartás csak ideiglenes volt. E két ember szeme visszzatartóztatott, de csak egy időre, hogy Jézust ne lássák, ne ismerjék fel. De csak azért zárattak be szemeik rövid időre, hogy azután még világosabban lássanak. Mert Jézus azt akarja, hogy lássunk. Lássuk meg Őt, lássuk meg Őt egymásban is, életünk eseményeiben is.

5 Nap Lelkigondozás Text. Luk.24,17

            Mai esténk témája a lelkigondozás. A lelkigondozás szóban benne van az, hogy van gond, de az is, hogy ezt a gondot gondozni, ápolni lehet és kell. A lelkigondozás egy pásztori feladat, a pásztor feladata, aki ismeri juhait, tudja, hogy kinek mi a gondja-  baja, aki nyájával van örömben és bánatban egyaránt.
            A lelkigondozás nem más, mint Isten igéjének alkalmazása egy konkrét helyzetben és helyzetre. Az igehirdetés is lelkigondozás, egy kollektív lelkigondozás, ahogy azt a teológiában nevezni szoktuk. Hisz ide is hozzuk a gondjainkat, fájdalmainkat, s itt Isten az igehirdetés által megoldást ad. Biztos ti is gyakran megtapasztaltátok, hogy eljöttetek ide kérdéseitekkel, tanácstalanságotokkal és az igehirdetésben Isten választ adott kérdéseitekre, megnyugvást, vigasztalást nyertetek.A személyes lelkigondozásban mindez még konkrétabb, még közvetlenebb módon történik.
            Ahogy az elején mondtam, a lelkigondozásban mindig gond is van. Mert a pásztor is csak egy ember és nem tud mindig mindenre kész választ adni, nem tud mindenben megnyugtató tanácsot mondani. Példáúl történik egy szörnyű közlekedési baleset, ahol emberek halnak meg. Ilyenkor ő se tudja megmondani, hogy miért is engedte meg ezt Isten, miért kellett ennek így lennie. Minden lelkigondozó élt már át olyan pillanatokat, amikor érzete tehetetlenségét, amikor nem tudott megoldást, vigasztalást adni. Egyszer egy ifjú lelkipásztor fiatal feleségét temettem, aki egy hónap alatt pont a kisgyermekük keresztelése után egy titokzatos betegségben halt meg egy hónap leforgása alatt. Én emberileg mindent elkövettem, hogy vigasztaljam, ahogy mondani szokták beleadtam apait, anyait, s mégis azt mondta a végén a szolgatársam: nem tudtál megvigasztalni. Bármit is mondtál, nem tudtál megnyugtatni. Nehéz volt ez hallani, de ez volt az őszinteség akkor, és ezt nekem el kellett fogadni.
            De annak ellenére, hogy nem mindig tudunk vigasztalni és megoldást adni, a lelkigondozás mégis nagy áldás, áldás az egyén és a gyülekezet számára egyaránt, aki részesül ebben az ajándékban.  Nagy áldás, ha megtapasztaljuk, hogy valaki gondol ránk , valaki törődik velünk, valaki segíteni akar rajtunk, valaki fel akar emelni a csüggedésből, a mélységből. Nem is lehet azt felbecsülni, lemérni hogy több mint 2000 év óta a keresztyén egyházban mekkora áldást jelentett a lelkigondozás. Hisz a lelkigondozás által mindig egy szoros kapcsolat keletkezik a lelkigondozó és a lelkigondozott között. Egy nagy öröm is a lelkigondozás, hisz segíteni mindig jó dolog, nagy dolog, amikor érezzük, hogy Isten felhasznál minket valakinek az életében. Nagy öröm azt átélni, hogy valakinek tudtunk segíteni, valakit meg tudtunk vigasztalni, meg tudtunk erősíteni. Jézus a feltámadásának napján egy csodálatos lelkigondozást végzett és a mai estén ezzel kezdünk el foglalkozni, hisz a Jeruzsálemtől Emmausig tartó úton Jézus egy megrendítő, gyógyító lelkigondozást végzett.
            Ahogy oda csatlakozik a két tanítványhoz, azonnal átveszi a beszélgetés irányítását és magához ragadja a szót. Hisz Ő az élő Úr és szavával életet támaszt. Ő nem csak egy kellemes sétát akar Jeruzsálemtől Emmausig, neki most feladata, elvégzendő munkája van. Méghozzá Istentől kapott feladata. Ő most ezt a két csalódott, szomorú embert el kell jutassa oda, hogy Őt felismerjék és részesüljenek az Ő feltámadásának gyümölcsében és erejében. Az a mód, ahogyan ezt teszi példaértékű, modell minden lelkigondozó számára, sokat tanulhatunk belőle.
            Az első különös dolog, hogy nem várja meg, hogy megkérdezzék, hogy kicsoda Ő. Ha nem szólalt volna meg azonnal, ha csak szótlanul ment volna mellettük, akkor bizonyára megkérdezték volna, hogy ki is vagy te? De Ő azonnal szól, mert látja, hogy ezeket az embereket nagyon foglalkoztatja valami, nagyon érdekli az egész esménysor, ami most Jeruzsálemben lezajlott. Ahogy mondtam, azonnal megszólal, azonnal magához ragadja a beszélgetés irányítását, mert neki egy határozott célja van ezzel a beszélgetéssel. Ő nagyon is jól tudja, hogy hol akar kilyukadni, Ezért a beszélgetés kezdeményezése, az első mondat is tőle indul ki. Egy beszélgetésben nagyon fontos, hogy ki irányítja a beszélgetést, hogy van-e abban egy cél, vagy csak beszélgetünk, hogy ne hallgassunk. Ezt egy beszélgetésnél mindig szem előtt kell tartani. Egy egyszerű hívő embertől hallottam: én is beszélgetek fűről-fáról, de tudom, hogy én mindig Jézusnál lyukadok ki, hozzá érkezem el a beszélgetésben.
            A második dolog, hogy ez a titokzatos harmadik ez az ismeretlen ember komoly érdeklődést mutat mindaz iránt, ami a két tanítványt foglalkoztatja. Ha ez nem így lenne, akkor értelme se lenne a beszélgetésnek, akkor nem jönne létre semmilyen közösség. Általában nagyon hamar megérződik az egy beszélgetésben, hogy a másik embert érdekli-e az én bajom, problémám? Ezt a húsvéti lelkigondozót nagyoon is érdekli, ami a két tanítványt foglalkoztatja és igyekszik minél gyorsabban és minél szorosabban kapcsolódni a témához. Hisz ezek az emberek egy nagyon fontos beszélgetésbe kezdtek, nagyon lényeges dolgokat mondanak el egymásnak. Hisz alig mond az egyik valamit, a másik már válaszol is rá. Mi legalábbis így tudjuk elképzelni ezt a beszélgetést. S az idegen az első adandó alkalommal megszólal: micsoda szavak ezek, amelyeket egymással váltotok jártotokban?  Más szavakkal: miről beszélgettek olyan elevenen? Mi az az izgalmas téma, ami mindkettőtöket annyira foglalkoztatja? Tudhatnám én is?
            Ez egy nagyon logikus kérdés, amit az emmausi tanítványok vártak is, de amire ugyanakkor nagy szükségük is volt. A harmadik, még ismeretlen utitárs nem az időjárásról kezd el beszélgetni, nem azon, hogy milyen nagy kátyuk vannak ezen az úton, nem is arról, hogy milyen szép itt a táj, hanem egy találó kérdést tesz fel, amivel meg is érkezik a dolog lényegéhez.
            Ez egy olyan kérdés, ami kicsalja a vándorok szívéből, ami ott benn van, és őszintén elmondják, hogy mi is az ő problémájuk. A lelkigondozásban először nem is beszélni kell, hanem olyan légkört kell teremteni, amiben a másik ember megnyugszik és feltárja a szívét, a gondolatait. A lelkigondozónak először nem is beszélni, hanem beszéltetni kell, másképp nem lesz sikeres a lelkigondozás. A titokzatos harmadik ezzel a kérdéssel tulajdonképpen szinte meghívja őket arra, hogy mondják el, mi a bajuk, problémájuk, kérdésük. Mert Ő tudja, hogy nála van a megoldás kulcsa, Ő meg tudja adni nekik, amire szükségük van. Mintha azt mondaná ezeknek a tanítványoknak: barátaim, bátran nyissátok meg szíveteket előttem és nyugodtan és őszintén mondjátok el mindazt, ami foglalkoztat benneteket. Tudom, hogy komoly gondotok van, súlyos a kérdés, ami foglalkozat benneteket.
            Milyen csodálatos példa itt Jézus minden lelkigondozó számára, bárcsak tudnánk tanulni tőle. S tegyük fel az utolsó kérdést: miért cselekszik így Jézus? Hisz Ő nagyon jól tudta, hogy mi van a tanítványok szívében, nagyon jól tudta, hogy mi foglalkoztatja őket. Ő nagyon jól tudta, hogy róla beszélgetnek, hogy Ő a beszélgetés témája. De Jézus azt is tudta, hogy ezeknek a tanítványoknak szükségük volt arra, hogy elmondják problémájukat.
            Dehát nem így vagyunk mi is az imádkozással? Hát miért kell imádkozni, mikor az Úr nagyon jól tudja, hogy mire van szükségünk? Akkor miért buzdít minket maga az Úr Jézus arra, hogy kitartóan imádkozzunk? Erre csak annyit válaszolhatunk, mert Isten ezt így kéri tőlünk. Ő várja a mi imádságunkat, kedveli ha gyermekei kérnek tőle valamit. Milyen szépen fogalmaz a Káté: Ő kegyelmét és Szentlelkét csak azoknak adja, akik ezt tőle szüntelenül kérik és ezért neki hálát is adnak.
Hát akkor nyissuk meg mi is szívünket a húsvéti lelkigondozó előtt és mondjunk el neki mindent őszintén. Ő tud s akar segíteni, mondja a szép bűnbánati ének.

 6 nap Jövevény, jövevénység  Text. Luk.24,17b-20a

            A mai estén azt látjuk meg, hogy miként reagál az idegen a tanítványok által mondottakra. Az a mód, ahogy a mi szavainkra reagálnak, nagyon fontos, mert abból láthatjuk meg, hogy az illetőt, akit megszólítottunk megérintette-e az, amit mi mondtunk neki, hogy megértette-e a mi problémánkat.  Emberek különbözőképpen reagálhatnak arra, mit nekik mondunk. Lehet úgy reagálni, hogy valakit levegőnek nézünk, számba se vesszük, amit mondott, egyik fülünkön be, a másikon meg ki. Az is megtörténhet, hogy keményen szembefordulunk azzal, amit a másik mondott, igyekszünk megcáfolni azt, amit hallottunk. De az is lehet, hogy elfogadjuk azt, amit a másik mondott, megnyitjuk szívünket előtte.Az emmausi tanítványok nagyon jellegzetesen válaszolnak arra, amit az idegen mondott. Az első reakciójuk a hallgatás volt, egyfajta komor némaság. Hiszen  ez a titokzatos harmadik azt kérdezi: miért vagytok szomorú ábrázattal, vagyis miért vagytok megszomorodva? A húsvéti lelkigondozó jól megfigyelte társait, jól látta, hogy nagy szomorúság van a szívükben. Hisz az arc a lélek tükre, ha valakire ránézünk, mindjárt látjuk, hogy milyen a hangulata, a kedélyállapota.
            Az első reakciót úgy tudnám megfogalmazni: döbbenet, enyhe felháborodás. Hogy kérdezhet ezen a napon valaki ilyet? Hát lehet ebben a helyzetben másnak, mint szomorúnak lenni? Az emmausi tanítványok első reakciója nagyon is érthető. Ha valaki gyászban van és megkérdezik tőle, hogy miért szomorú, akkor a világ legtermészetesebb, hogy az semmit se mond erre a buta kérdésre, mert mit is lehetne ebben a helyzetben egy ilyen ostoba kérdésre válaszolni?
            A második reakciót már szóban mondják el. Az egyik megszólal, ennek a nevét is ismerjük, Kleofás, nevének jelentése: az Atya büszkesége. Valószínű, hogy ő volt az idősebb, a tekintélyesebb, a szóvívő közülük. Ő azt kérdezi: csak te vagy jövevény Jeruzsálemben? Csak te nem tudod, hogy mi történt ebben a városban, csak te nem tudod azt, amiről most itt mindenki beszél, csak te nem tudod, hogy most az egész város ezzel az eseménnyel van tele, hogy mindenki erről beszél? Hisz egy ilyen kérdést, csak olyan valaki tehet fel, aki totál kivűl áll az eseményeken, aki senkivel nem beszélt az utóbbi napokban  azokról a dolgokról, amiket itt Jeruzsálemben mindenki tud és ismer.
            Azt különben meg kell jegyezzük, hogy húsvétkor rengeteg zarándok jött fel Jeruzsálembe ünnepelni, de még akkor is nagyon furcsa, hogy ez az idegen semmit se tud a történtekről. Valószínű, hogy ő az egyetlen „csodabogár” aki erről semmit se hallott, semmit se látott. Hogy lehetséges ez, mi ezt egyszerűen nem értjük, mondja Kleofás.
            És a csúcsa az egésznek az, hogy épp az nem tud az eseményekről, akivel mindez történt, aki körül az esmények forognak. Ettől teljesen kiakadnak és nem tudnak mit kezdeni ezzel az idegennel. S ekkor Kleofás egy különös nevet ad ennak az idegennek, aki csatlakozott hozzájuk: jövevény. Tudtán kivűl fején találta a szöget, hisz ezen a napon Jeruzsálemben valóban Jézus volt az egyetlen jövevény, hisz Ő most egy másik világból, a halottak világából jön, onnan tér vissza jövevényként ebbe a földi világba. Az ő útját senki más nem járhatta végig. A halálból még senki nem jött úgy vissza, mint Ő. És Jézus azon a 40 napon, amíg még itt a földön maradt valóban jövevénynek érezte magát. Senki nem tudta őt megérteni, senki nem ismerte fel. Ahányszor megjelent, mindig be kellett mutatkozzon, hogy én vagyok az, aki 3 éven át veletek jártam. De Krisztus addig is jövevény volt ezen a földön, még akkor is, ha ő valóságos ember is volt, és semmi emberi dolog nem volt idegen tőle. Ő nem volt egy látszat ember. Úgy érzett, úgy gondolkodott, mint mi emberek. Pont úgy volt fáradt, éhes, szomjas, pont úgy tudott haragudni, mint mi emberek. Pont úgy tudott szomorkodni és nevetni, bár egyesek arra hivatkoznak, hogy ezt sehol se olvassuk a Bibliában. Azt igen, hogy sírt, de azt hogy nevetett nem olvassuk. De ha mindig olyan komor lett volna, hogy vonzódhattak volna annyira hozzá a gyermekek. Ők nem szoktak egy mindig szomorú, morcos emberhez vonzódni. Istensége és embersége különös módon kapcsolódott egymáshoz. Gondoljunk csak a tenger lecsendesítésének a történetére. Az egyik pillanatban Jézus még holtfáradtan, mélyen alszik a hajó végében, mint minden más ember, de a másik pillanatban, mint Isten parancsol a szeleknek, a viharnak, a hullámoknak és pillanatok alatt lecsendesíti a tengert. Ő mindig valahogy mégis más volt, ő egy különc, egy jövevény volt ezen a földön. És jövevény maradt azokban az eseményekben is, amik most történtek, hisz ezt senki se értette meg, senki se fogta fel igazán. Nem értették még a tanítványi sem a szenvedését, a halálát, még Péter sem, ő is csak az emberi dolgokra gondolt és nem az Isten dolgaira. És most a feltámadása után se érti Őt senki, még a tanítványi sem, Ő most is a nagy Idegen, a Jövevény.
            De most jöjjünk végül közelebb magunkhoz, hisz a Szentírás az Isten gyermekeit is jövevényeknek nevezi. Ezzel a gondolattal először Ábrahámnál, a hívők atyjánál találkozunk. Már ő és a többi ősatya is érezte, hogy ők idegenek, vándorok és jövevények a földön. Hisz igazi hazájuk a mennyben van. De később az Újszövetség tele van azzal a gondolattal, hogy Jézus Krisztus gyülekezete jövevény ezen a földön. Aki Krisztussal kapcsolatba kerül, aki Krisztus tanítványa lesz, az más lesz, mint a többi emberek, azt mindig valahogy idegennek, jövevénynek érzékelik a körülötte élő emberek Amikor egy társaságban valaki elmond egy szennyes viccet, a többiek mind jóízűen nevetnek, ő azonban szomorú, nem tud nevetni ezen. Isten gyermekét is hívják olyan helyekre, ahova Jézus nem menne el, s így ő sem megy el. Ekkor a többiek csodálkoznak, s kérdezik: te miért nem jössz, hisz látod mindenki jön, te miért különcködsz? Azért, mert Jézus tanítványa idegen és jövevény ezen a földön. Azért, mert ő egy másik valóságban él és egy másik valóságból él. De felteheti valaki a kérdést: ez akkor egy negatív magatartást jelent, hogy mi teljességgel visszahúzódunk ettől a világtól, kolostorba vonulunk? Nem, szó sincs róla, hisz ez az egyetlen pozitív magatartás, mi nem vonulunk ki ebből a világból, de épp a világ érdekében merünk mások lenni, mint a világ. Mi a jövendőt, Isten országát keressük, nekünk ezért más az értékrendünk, más a fontossági sorrendünk. Mi ezért merünk igent mondani ott, ahol a világ nemet mond, és nemet ott, ahol a világ igenel.
            Érdekes, hogy Jézus nem utasítja vissza az emmausi tanítvány megjegyzését, hogy Ő jövevény. Egyáltalán nem reagál még erre a kijelentésre. Azért nem válaszol, mert neki még sokat kell beszélni. Persze tehetett volna másképp is. Most is felfedhette volna magát és újra mondhatta volna: ne szomorkodjatok, mert én vagyok Jézus Krisztus, én feltámadtam, én élek. Ehelyett azt kérdezi: micsoda dolgok? Ezzel még egyszer megismétli a felhívást, hogy beszéljenek, mondják el őszintén, ami foglalkoztatja őket. Öntsétek ki nyugodtan szíveteket, ez jó lesz nektek. Mert  bennem is dobog egy szerető szív s ez segíteni fog rajtatok. Hogyan? Ezt, ha Isten éltet  az elkövetkező két évben fogjuk meghallani. Addig is vigyük magunkkal ennek a hétnek sok áldott üzenetét és legyen az segitségünkre a mindennapjainkban. Most így készüljünk a feltámadás ünnepére , az Úr szent asztalához való járulásra.

(ezen igehirdetési sorozatot J.H.Velema Jeruzalem-Emmaüs vice versa című áldott könyve gondolatainak felhasználásával írtam s ha Isten éltet jövőre folytatjuk s két év múlva befejezzük)

                                                                                                Lőrincz István