Igehirdetés az aradi vértanúk emléknapján

Text.Jób 2,4

Ezen a napon emlékezik magyar népünk   a tizenhárom aradi vértanúra, akik életüket adták a szabadságért. Erre való tekintettel választottam ezt az igét, lássuk most, hogy mire tanít ez minket épp ezen a napon, ezen az alkalmon.

            Bőrt bőrért. Ez a kifejezés még abból az időből származik, amikor nem volt pénz sem fémből, sem papírból. Ebben az ősi időben a pénz szerepét állati bőrök töltötték be. Bőrre ment az alku, a fizetés. Az emberek mindig nyugodtan kiszámolták, hogy mennyi munkáért mennyi bőrt kell adni, illetve egy bőrt mennyi munkával lehet megszerezni. Megvolt annak a jól meghatározott értéke, hogy egy bizonyos munkát, illetve különböző tárgyakat, eszközöket mennyi bőrön lehet megvásárolni. Ennek akkor megvolt a jól bejáratott módja, s az emberek ezt a legtöbb esetben minden különösebb konfliktus, veszekedés nélkül meg is ejtették. De volt egy eset, amikor elvesztették a fejüket: ha az életük veszedelembe került, mert ilyenkor az összes bőrt odaadták, sőt még azon felül is mindenüket, amivel rendelkeztek, csak épp meg ne haljanak, csak épp az életüket tudják megmenteni.

            Ez így volt Jób korában, de így van ez ma is. Az emberek azt mondják: elvégre csak egy életünk van, ha meghalunk, akkor már semmi nem kell, ezért mindent odaadunk, csak épp meg ne haljunk, csak épp meg ne öljenek minket. De itt meg kell gondolnunk egy dolgot. Ezt a mondatot nem Isten mondja, hanem a Sátán. Ez a mondat a Sátánnak Istennel folytatott beszélgetéséből való, s ez a mondat a Sátán szájából hangzik el, ezt ő találta ki, ezzel ő érvel, ezt ő használja fel ravasz terve igazolására. S a Sátán azt akarja, hogy az ember is így gondolkozzon, hogy így tegyen, mert ez neki nagyon tetszik. Azért fontos ezt nekünk világosan látni, hisz ha mi elfogadjuk az ördög tanácsait, akaratát, gondolkodását, akkor szöges ellentétbe kerülünk Isten akaratával. Ami az ördögnek jó, azt Isten útálja.

            De mit akar az ördög tulajdonképpen? Akkor ott Jób esetében azt akarta, hogy Jób forduljon el Istentől. Tagadja meg, átkozza meg, úgy ahogy azt a felesége meg is fogalmazza s bíztatja is férjét erre a szörnyű tettre. Velünk is pontosan azt akrja, hogy legyünk istentelenekké,, hogy átkozzuk meg, csaljuk meg Istenünket s embertársainkat is. S a Sátán nagyon jól tudja, hogy ezt úgy tudja a legjobban elérni, ha életünket veszélybe sodorja. Az ördög nagyon jól tudja, hogy az ember fél és retteg a haláltól. Tudja, hogy általában az emberek mindent készek megtagadni, feladni, elárulni, csak épp meg ne haljanak. Életveszélyben az ember általában félretesz minden becsületet, emberséget, ilyenkor kész mindenen átlépni, átgázolni, törvényeket lábbal taposni, csak épp az életét tudja megmenteni. Gondoljunk csak a Titanic végóráira, amikor a gazdag milliomosok pénzzel próbálták a tiszteket lekenyerezni, más férfiak női ruhákba öltöztek, minden lehetséges csalást bevetettek, csak hogy menthessék életüket. Ezért az ördög Jóbot próbák alá helyezi. Először elveszi minden vagyonát, ami abban az időben is lehetetlenné tette az ember életét, amikor látja, hogy Jób erősen áll, akkor még tovább megy, elveszi gyermekeit, szép családja omlik össze, de Jóbot ezzel se tudja istentagadóvá tenni, hisz ezek után is ki tudja mondani: az Úr adta, az Úr vette el, áldott legyen az Úr neve. Ezért most az utolsó eszközzel, a halálfélelemmel próbálkozik, halálos betegséggel sújtja Jóbot, hátha most, amikor puszta élete is veszélyben forog, meg fogja biztos tagadni Istenét.

            Ezzel az ördög a történelem folyamán nagyon sokszor próbálkozott és nem kevés sikerrel. Hisz például fogságban lévő emberek elárulták saját bajtársaikat, abban a reményben, hogy ők kiszabadulhatnak, nők ilyen esetekben árúba bocsátották testüket, hogy így próbálják életüket menteni. A keresztyénség első három évszázadában, amikor a véres üldözések folytak, bizony keresztyének gyakran tagadták meg a római hatóságok előtt hitüket, hogy megtartsák életüket abban az életveszélyes helyzetben. Az ilyen elnyomó rendszerek és kiszolgálóik nagyon jól tudják, hogy az emberben a legerősebb érzés az életösztön, s hogy ez sokszor a gyengülő hitet, lelkiismeretet is le tudja győzni. Az is igaz, hogy ne dobjunk könnyen követ azokra, akik adott helyzetben ezt tették. Hisz nagyon sokszor ilyen esetben az embereket nem csak egyszerűen kivégezték, hanem előtte rettenetes kínzásoknak vetették alá őket, s ettől még jobban megretten az ember, mint magától a haláltól. Az ítélkezés helyett mindig tegyük fel magunknak a kérdést személyesen: én egy ilyen helyzetben vajon mit tettem volna, vajon minden áron ki tudtam volna-e tartani hitem és meggyőződésem mellett, tudtam volna-e ezekért kínt és halált is elszenvedni?

            A nagyszerű dolog az, hogy Jézus az ő tanítványaiban el tud végezni valamit, amit a Zsidókhoz írt levél így fogalmaz meg: szabadokká tette azokat, akik a haláltól való félelem miatt egész életükben rabok voltak. Pál is ki tud mondani egy ilyen mondatot: az életem sem drága nékem, csak végezhessem el azt, amivel az Úr megbízott. Jézus egy másik helyen arra bátorít, hogy ne féljünk azoktól, akik a testet megölik, de ennél nagyobb kárt nem okozhatnak nekünk. Mert végső soron ezek az igék és még sok más is azt mondják el nekünk, hogy nem a testi élet és annak megmaradása a legfontosabb dolog. Vannak a testi élet megmaradásánál sokkal fontosabb dolgok és értékek, mint példáúl az, hogy teljesítsem Isten akaratát, végezzem el azt a munkát, amit Isten reám bízott. S ha ezt épp a halál vállalásával kell megtennem, akkor erre is késznek kell lenni. A Szentírás világos tanítása, hogy az életet nem szabad a bűn segítségével megmenteni, ilyen bűn lehet adott esetben egy barát elárulása, a hit megtagadása, becsületünk, testünk árúba való bocsátása. Vannak olyan dolgok és értékek az életben, s ilyen a hitünk, becsületünk, hazaszeretetünk, amikért nem szabad még az életünket se kímélni, mert egyszerűen nem éri meg.

            Jób, az aradi vértanúk, a hitvalló mártírok, bár a halál szélén állottak, nem riasztotta meg őket a halál. Nem vesztették el fejüket, szívüket a halál árnyékának völgyében. S bár hitük, meggyőződésük megtagadásával, odaadásával sokan megmenthették volna életüket, ők nem voltak készek mindent odaadni, sőt semmit se adtak oda azért, hogy földi életüket megoltalmazzák. Nekik a hit, az örök élet, a haza becsülete, a szabadság eszméje drágább volt, mint a puszta életük.

            Jób, az aradi vértanúk, a mártírok és a többi hős tudták, hogy az ő testüket ha meg is rágja a féreg, akkor testük nélkül látják majd meg az Istent. Meg fogják látni azt a Megváltót, aki mindenki pora, élete felett meg fog állni és ítéletet fog mondani. Mert mi védte meg Jóbot, a tizenhárom vértanút, a mártírokat és hősöket attól, hogy mindent odadadjanak: a hit, az a hit, hogy az embernek nem csak földi élete van, hogy a test halálával nem lesz vége mindennek, hogy lesz feltámadás, ítélet, számadás és megfizetés. Ez a tudat óvta meg őket attól, hogy mindent odaadjanak, csak épp az életüket menteni tudják.

            Nekünk egy élő Megváltónk van, s ez látszodjon meg abban is, ahogy a halálról gondolkodunk. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne szeressük az életet, hogy ne vigyázzunk egészségünkre, hogy minél tovább élhessünk ezen a földön, hisz a hosszú élet is Isten ajándéka, ezt is Ő ígérte azoknak, akik az Ő parancsolataiban járnak. Köszönjük meg Istennek az életet, az erőt, az egészséget, minden földi napunkért legyünk nagyon hásásak Istennek. De ne veszítsük el nyugalmunkat akkor sem, ha ez a földi élet adott esetben biszonytalanná válik. Ne adjuk oda pénzünket se a minden áron való gyógyulás reményében, de még kevésbé a szentségünket, igazságérzetünket, becsületességünket, tisztaságunkat, jellemünket, semmilyen lelki javunkat és értékünket, csak azért hogy valamivel hosszabb ideig élhessünk ezen a földön, amit egyszer így is úgy is el kell majd hagynunk. Legyen ebben intő példánk Ézsaú, aki egy tál lencséért eladta elsőszülöttségi jogát, s aki később hiába kereste könyhullatással megbánás helyét, mert már nem találhatta meg azt.

            Jób, a tizenhárom aradi vértanú és még nagyon sokan mások nem estek bele a Sátán csapdájába, áldott legyen érte az Úr. Vigyázzunk és imádkozzunk, hogy mi se adjunk semmit se oda a földi életért, mert e már előbb felsorolt dolgok sokkal értékesebbek, mint maga a puszta földi élet. Így legyen áldott szívünkben a vértanúk emléke is, akik nem adtak oda mindent, sőt életüket is kész voltak feláldozni. Az ő példájuk, de mindenek előtt Isten igéje segítsen minket is bátor helytállásra.

                                                                                                                        Ámen

                                                                                                Lőrincz István

Megjegyzés: Ezen igehirdetés gondolatainak felhasználásával lehet prédikálni a magyar forradalmak (1848,1956) vagy más hősökre való emlékezés alkalmain is.

Karácsonyi köszöntő 2013-ban Türében

Megkondult a harang, összegyűjtött minket,

Hadd áldjuk megtartó, édes Istenünket,

Ki, mint őseinket, minket is megtartott

Az ő kegyelméből ünnepre juttatott.

 Itt állunk mi mostan ez ünnep örömén,

Szivünkben még él a hit, szeretet, remény.

Sok száz éve szól itt a harang s az ének,

Isten nem engedte vesztét híveinek.

Megtartott bennünket itt Kalotaszegen,

hogy neki szent népe most is jelen legyen.

Sokan eltávoztak jobb jövőt keresve,

Sok szülői szivbe nagy bánatot töltve.

De mi itt maradtunk, mert falunk szeretjük

S reménységünk tovább, csak Istenbe vetjük.

Jöttünk mi most szépen az Isten házába,

 Megtelve a szivünk reménnyel s hálával.

Mert a mi Megváltónk hajdan megszületett,

Betlehem tájain, s nagy örömet szerzett.

Énekeltek neki a dicső angyalok

Tisztességet tettek a bölcsek, pásztorok.

Imádták, hódoltak az égi gyermeknek,

Aki üdvösséget ad ma az embernek.

Méltó azért nekünk Istent dicsőítnünk,

Szivünk hálájával felé közelednünk.

Drága ajándékot mi adni nem tudunk,

De adjuk amink van, szivünk s minden javunk.

Úgy tiszteljük méltán az ő születését,

Ha neki átadjuk éltünk vezetését.

Mert Ő miérettünk nem csak megszületett,

A kínos keresztfán kínokban elvérzett,

Hogy adja meg nekünk bűnök bocsánatát,

Adjuk ezért néki szívünk hódolatát.

Isten áldja meg közöttünk lelkipászturunkat

Hogy hirdesse nekünk a szép s jó szavakat.

Hirdesse minékünk a Biblia szavát

És mi elfogadjuk drága tanítását.

Adjon neki Isten sok jó egészséget

Pásztorolja tovább a türei népet.

Áldja meg az Isten előljáróinkat,

Mindenek előtte a mi gondnokunkat.

Legyen hű sáfára a pénznek s javaknak,

 Gyülekezet s hívek így gyarapodjanak.

Áldja meg jó Atyánk presbitereinket,

Hogy szép példájukkal tanítsanak minket,

Legyenek oszlopok Isten egyházában

S otthon is gyámoluk családjuk dolgában.

Éltesse az Isten énekvezérünket,

Ki sok évtizede szolgálja népünket.

Isten adjon neki még mindig sok erőt,

Hogy dicsérje Istent a kicsik s nagyok előtt.

Segitse az Isten mi harangozónkat,

Hogy így még sokáig gondozza nyájunkat,

Hogy a harangjaink még soká kongjanak

Hosszú századokig el ne némuljanak.

Mert kondul a harang, hangzik Isten szava

Sokszor csak néhányan vagyunk a templomban.

A többivel mi van, olyan sok a dolga,

Vagy lelke elaludt máris a halálra?

Mi még ifjak vagyunk, járják az öregek,

Mi öregek vagyunk s méghozzá betegek.

Nyáron sok a dolog nagy a hideg télen

Kifogás mindig van a kezünk ügyében.

Pedig hát nem mindegy járunk-e, avagy nem

Békességet máshol hol adhatna Isten,

Mint e falak között, hol szól Isten szava

S életnek forrása az Áldott Biblia.

Őseink is erőt mind csak itt találtak,

S azért építették ők eme falakat.

Hogy minket védjenek, legyen lelki hajlék,

Nem hogy mi helyettünk hallgassák az igét.

Ne hagyd a templomot s ne hagyd a Bibliát

Megtartani az tud, mit benne Isten ád.

Hogy most versben szóltam, rossz néven ne vegyék

Inkább szívleljék meg annak a velejét.

Hogy rajtunk maradjon az áldás s kegyelem,

S igy ez az Ünnepünk még boldogabb legyen.

Hogy még hány Karácsonyt tölthetünk e testben,

azt mi nem tudhatjuk, de jól tudja Isten.

De amennyit rendelt töltsük mind a hitben

Szolgálva egymásnak hűen s szeretetben.

Hát meg ne hátráljunk, tartsunk ki a hitben

Karácsony ünnepén ezt adja meg Isten.

Élet koronáját végre az nyeri meg

Ki halálig  szolgál az ő Istenének.

Közeledjünk Hozzá s Neki éljünk híven,

Hogy Ő megáldhasson mindörökké.Ámen.

                                                                        Írta:Lőrincz István volt türei lelkipásztor

Barangolások bibliai tájakon: Lisztra

            Lisztra városa Likaónia tartománynak volt a része. Ez a tartomány a nevét a likaónok törzséről kapta, akik ügyes íjászok, közismerten bátor katonák voltak. Legjelentősebb városa Ikónium volt, Lisztra ettől mintegy 40 km távolságra feküdt. A város akkor lett jelentős település, amikor amikor Augustus római császár Kr.e.6-ban a hadiutak bíztosítására katonai kolóniákat, telepeket alapít. Ezek egyike volt Lisztra.Pál első missziói útján jut el először ide. Mivel itt nem volt zsinagóga Pál és Barnabás egy teljesen pogány környezetben találja magát. Itt nyelvi nehézségeik is vannak, ami később szinte végzetes lett számukra. De e nyelvi akadály ellenére Pálék munkájának gyümölcse lesz, meggyógyul egy ember, aki születésétől fogva béna volt. Pál meglátja ennek az embernek az arcán, hogy ő hisz, hisz a hit még az arcon is megjelenik, és ez az ember meggyógyul. A csodának meglepő hatása lesz. Pál és Barnabás azt szerette volna, ha az emberek, akik ezt látták, ebben az Isten nagyságát fedezzék fel, de sajnos nem így történt, hanem az lett, hogy azokat látták nagynak, akik által ez a csoda megtörtént. És ezért sajnos itt nem egy lelki, hanem egy pogány ébredés támad.Ez a csoda a helybeli emberek bálványimádását kelti életre, Pált Merkuriusnak, Barnabást pedig Jupiternek nevezik el. Mivel Pálék a helyiek tájszólását nem értették, csak akkor ébrednek tudatára, hogy mi is történik itt, amikor azt látják, hogy egy állatot hoznak, hogy azt feláldozzák az ő tiszteletükre. Pál megdöbben, megszaggatja a ruháját, odarohan a menet közé és azt kiáltja nekik: a ti isteneitek nem is istenek tulajdonképpen, mi épp azért jöttünk hozzátok, hogy elmondjuk, hogy csak egyetlen igaz Isten van, akinek jóságát ti már eddig is megtapasztaltátok, még akkor is, ha Őt eddig nem ismertétek. De most megismerhetitek, és én arra kérlek titeket, hogy térjetek meg ehhez az Istenhez.

            Ekkor azonban rettenetes dolog történik, hisz Ikóniumból és a kisázsiai Antiókhiából zsidók érkeznek, akik a tömeget annyira fel tudják hergelni Pál ellen, hogy megkövezik őt. Utána kicipelik a városból s mivel azt hiszik, hogy halott, ott is hagyják. De a hitre jutottak kis cspata élén Barnabással s a meggyógyult férfival kimennek és megtalálják Pált. Először azt hiszik, hogy vértanúhalált halt, épp úgy mint István és Jakab. De Pál csodával határos módon felkel, visszamegy a városba és másnap már a szomszédos Derbében hirdeti az evangéliumot. Pál nagyon korán megtapasztalja azt, hogy az evangélium hirdetése nem könnyű dolog, hisz  menekülés,  megkövezés, kiutasítás, sikertelenség követik az ige hirdetését. De így van ez az Isten országában.Nem mindig töretlen sikerrel halad előre az evangélium ügye, hanem vannak benne megtöretések, nehéz küzdelmek, különféle nyomorúságok. De mégis megy előre feltartózhatatlanul. Isten mindig kaput nyit az üdvösségre.Tette ezt akkor, teszi ezt ma és tenni fogja az idők végezetéig.

            Listra adott a keresztyénségnek egy nagyon áldott embert:Timótheust. Minden valószínűség szerint Pál első itt tartózkodása alatt hallhatta tőle az evangéliumot, s az el is kezdett dolgozni benne, úgy hogy amikor Pál a második útja során újra ellátogat ide, Timótheus már a tanítványok között van és jó bizonyságot tesznek róla a gyülekezet tagjai. Tudjuk azt, hogy egy pogány apának és egy istenfélő zsidó anyának volt a gyermeke, aki sokat köszönhetett lelki fejlődésében nagyanyjának is, aki sokat foglalkozhatott vele gyerekkorában. Milyen jó, hogy az a képmutatás nélküli igazi hit, ami már nagyanyjában és anyjában is volt nem szakadt meg a harmadik nemzedékben. Milyen szomorú sokszor azt látni, hogy a hit lánca egyik nemzedéknél elszakad és nem folytatódik. Hogy a hivő nagyszülők és szülők nyomába nem lépnek hívő unokák és dédunokák. Könyörüljön rajtunk az Úr, hogy ne szakadjon meg a hit lánca a mi családjaink nemzedékeiben sem. Hogy legyen ki magasra emelje a Krisztus zászlaját a következő nemzedékekben, amikor mi már nem leszünk. Milyen áldott dolog, hogy Timótheus Pálban egy lelki atyát kaphatott, akinek olyan sokat köszönhetett, aki annyit tanította és vezetgette őt a hit útján. Mi is lehetünk lelki szülők  mások életében.

            Timótheus kész volt vállalni a szenvedéseket is. Először ezt Pál életében látta, hisz tanuja lehetett az ő megkövezésének, s ez nem risztotta őt el a Krisztus követésétől. Nem volt szenvedésmentes a Pálhoz való csatlakozása se, hisz a zsidókra való tekintettel Pál őt körülmetélte, hogy ez ne legyen akadály a zsidókból lett keresztyének számára, akik a mózesi törvénynek ezt az előírását a zsidó származású keresztyének számára kötelezőnek tartották. Ez felnőtt korban egy igen nagy testi fájdalommal járó kis műtét volt, amit Timótheus minden további nélkül felvállalt. Ő nem volt egy erős személyiség, mindig a háttárben tudott maradni, de mindenre kész volt, amivel az evangélium ügye előbbre tudott jutni. Igazi lelki gyermeke volt Pálnak, vele együtt vallotta, hogy neki semmi sem drága, csakhogy elvégezhesse futását örömmel. Ő valóban egy igazi tanítvány, aki kész önmagát megtagadva és felvéve a keresztet követni Mesterét. Mindig kész lemondani a saját akaratáról, hogy az Isten akarata valósulhasson meg. Tette ezt annak ellenére, hogy valószínűleg fizikailag egy gyenge alkatú, sokféle gyengeséggel, betegséggel küzdő ember lehetett, ahogy arról Pál is ír, amikor arra biztatja, hogy éljen egy kevés borral. Mindvégig kitartott Pál mellett, csak akkor maradt el tőle, amikor lelki atyja valamilyen feladatot bízott rá, és annak teljesítése érdekében egy ideig el kellett szakadjanak egymástól. Pál azt is írja róla, hogy senki olyan hűséges nem volt hozzá, mint épp ő.

            Hogy mennyire szerette őt az apostol, abból is kitűnik, hogy halálos ítéletére várva nagyon sürgeti, hogy minél hamarabb jöjjön el hozzá, hogy élete utolsó napjaiban még együtt lehessenek. Hogy Timótheus megérkezett-e még a kivégzés előtt, nem tudjuk, de nem is ez a fontos, hanem az, hogy láthatjuk két ember ennyire szoros barátságát, egymáshoz való kötődését. Úgy tűnik, hogy Timótheusnak nagy szüksége volt Pál tekintélyére, erős személyiségére, hisz úgy érezte, hogy őt ifjúsága miatt is megvetik az emberek. Pál támogatása ebben is nagyon jól fogott.

            Miben taníthat és segíthet ma minket a Timótheus személye? Ha ma valakit megszólítunk, hogy vállaljon egy szolgálatot, tisztséget, feladatot a gyülekezetben, olyan hamar érkeznek ilyen válaszok: ó, én ezt nem tudom megtenni, én ehhez nem merek hozzáfogni, én ehhez túl gyenge, túl fiatal, túl tapasztalatlan vagyok.Ó, én nem bírom a gyűrődést, a feszültséget, az én idegeim nem bírnák ki ezt a munkát. Timótheus is mondhatott volna ilyeneket, de ő nem mondta, ő vállalta a munkát, és kész volt a börtönbe is menni a Krisztus ügyéért, ha kellett.

            A nagy kérdés az, hogy mi volt a Timótheus életének a titka? Hát az, hogy Isten elhívta őt a szolgálatra, hogy Isten kegyelmi ajándékokat adott neki, amiket azonban neki is fel kellett gerjeszteni. S hogy ez miként történik, erről is sokat ír Pál ifjú munkatársának.S ezek ma ránk is érvényesek, tanuljunk belőle.Ilyeneket mond Pál neki: maradj meg mindazokban, amiket tanultál, hirdesd az igét, az evangélista munkáját végezd, szenvedj, harcold meg a hitnek szép harcát. Mindezeket Timótheus meg is tette, és engedte hogy Isten Lelke vezérelje mindenben. Timótheus önmagában egy gyenge, visszahúzódó, beteges ember volt, s mégis lelki atyjával együtt vallhatta: mindenre van erőm a Krisztusban, aki egem megerősít.

Olvasandó igék: Ap.csel.14,6-20, 20,24,  16,1-3, Fil.2,19-23, 4,13,  1Tim.4,12, 5,23, 6,12, 2Tim.1,5.12, Zsid.13,23

                                                                                                            Lőrincz István

Jézus szenvedéseinek tárgyai

Igehirdetési sorozat Húsvét nagyhetére

1 Nap. Az alabástrom szelence Text. Luk14,3

            Isten segítségével egy igehirdetési sorozatot kezdünk, amit még a következő négy évben is szeretnénk folytatni, ha Isten is úgy akarja és éltet minket. A sorozat címe „Jézus szenvedésének tárgyai”. Jézus egyszer azt mondta tanítványinak : ha ti elhallgattok, a kövek fognak megszólalni. Reményik Sándor nagy erdélyi költőnk egy szép verset írt Lindemann Márton emlékére, ő a kolozsvári evangélikus templom építőmestere volt száz évvel azelőtt. Ez a gyönyörű vers arról szól, hogy miután az orgona elhalkul egyszercsak megszólalnak a kövek és elkezdenek beszélni, s elmondják, hogy hogyan lett belőlük templom. A vers így zárul : így beszélnek ma hozzánk a kövek.

            De nem csak a kövek beszélnek hozzánk, hanem azok a tárgyak is, amelyek kapcsolatban vannak Jézus szenvedésével. Próbáljunk ezen a héten s majd az elkövetkező évek húsvéti nagyhetein az ő beszédükre figyelmezni. A mai estén arról az alabástrom szelencéről beszélünk, amit Bethániában egy asszony eltört és a szelence tartalmát, a drága olajat Jézus fejére öntötte. Ez a Jézus szenvedésének a kezdetén történt, de ez a megkenetés már az ő temetéére nézve történt. Mit tanulhatunk mi ettől a szelencétől, mit üzen nekünk a Jézus szenvedésének ez a tárgya?

            Ez a szelence mindenekelőtt arról beszél, hogy ez az aszzony megismerte az Isten szeretetét, ami Jézusban jelent meg és ez a szeretet mélységesen betöltötte a szívét. És most az ő szívében viszontszeretet ébred. Pál apostol ezt így mondja el : Isten szeretete kitöltetett a mi szívünkbe Szent Lélek által. Hogyan történik ez meg egy emberi szívben ma? Hát éppen úgy, ahogy a Jézus életének az idejében is történt. Úgy hogy valaki belekerül az Isten szeretetének reflektorfényébe és ott meglátja bűnös, elveszett mivoltát, észreveszi és belátja, hogy így nem állhat meg az Isten színe előtt. Ez az asszony már ebben a fényben volt, meglátta elrontott, nyomorúlt életét és elkezdett vágyakozni egy más élet után. Amikor Jézust meglátta azt is megérezte, hogy ez a Jézus meg tudja őt tisztítani, meg tudja őt szabadítani. Ekkor egyszerüen megnyitotta szívét a Jézus szeretete előtt. És Isten szeretete beáradt a szívébe és betöltötte az életét. Minket meghódított-e már ez a szeretet? Kitártuk-e szívünket előtte, hogy szeretetével minket is betöltsön?

            Ennél az asszonynál szenvedélyes szeretetet látunk. Szenvedélyes szeretetre indul a Megváltója iránt. Milyen áldott szenvedély ez! Mert annyi káros szenvedély van ebben a világban, amelyek megkötöznek, tönkretesznek, kirabolnak, amelyek a körülöttünk élő emberek életét is megrontják és megkeserítik. Milyen jó lenne, ha Jézus lenne a mi szenvedélyünk. Zinzendorf grófról mesélik, hogy egyszer egy társaságban, ahol ő is jelen volt arról beszélgettek, hogy kinek mi a szenvedélye? Az egyik azt mondta, hogy neki a vadászat, a másiknak pedig a kártyajáték, egy harmadiknak pedig az italozás. Ezek után Zinzendorf azt mondta : az én szenvedélyem Jézus. Mi valahogy olyan szenvtelen, közömbös, hideg keresztyének lettünk, nem ég a szívünk a Jézus iránti szeretetben. Mária itt megmutatja nekünk, hogy milyen az igazi szenvedély, amikor drága, féltett kincsét, az alabástrom szelencét eltöri és Jézus fejére önti. Az emberi szenvedélyeknek, mindig az ember, az „én” áll a középpontjában. Az én kielégülésem, az én örömöm, az én boldogságom, az én szerencsém, az én sikerem. Az igazi, a krisztusi szenvedély középpontjában mindig a másik ember áll. Az igazi szenvedély azt kérdezi: mivel szolgálhatnék én a másiknak. Az igazi szenvedély önmagát halálba adja, hogy Krisztus éljen benne. Az ilyen szenvedélyes szeretet nem érdemeket akar szerezni, Mária se érdemeket akart szerezni, nem akart tetszelegni. Tudta ő jól, hogy érdem alapján úgy sem kaphatna kegyelmet. Ő egyszerüen azt tette, amire szíve indította. Senki se kényszerítette erre, senki sem kérte tőle, önként, szívből és szívesen adta, amit adott.

            Az az igazi szolgálat, amikor valamit szeretetből, örömmel és önként teszünk, minden számítás és hátsó szándék nélkül. Mária teljesen szebad arra, hogy magát és mindenét, amije van Jézusnak adja. Nem azzal törődik, hogy mit mondanak az emberek, ő teszi azt, amire szíve és szeretete indítja. Az alabástrom szelence, a Jézus szenvedéstörtének első tárgya emlékeztessn minket erre. Üzenetét zárjuk szívünkbe é segítsen abban, hogy egyre jobban szeressük és szolgáljuk Jézust és felebarátainkat is.

2. Nap A 30 ezüstpénz Text. Máté 26,14-15

            Azt szokták mondani, hogy ebben a világban mindennek megvan a maga ára. Sokszor megvan egy meghatározott ár, ilyen az üzletekben árúlt portéka, s van amiből alkudni is lehet, amikor példáúl a piacon vásárolunk. Itt meg lehet próbálkozni azzal, hogy lefaragjunk belőle. Vannak olyan dolgok is, amiknek nagyon változó az értéke, attól függően, hogy ki akarja azt megvenni. Gondolhatunk itt a híres emberek emkéktárgyaira. Egy ilyen tárgyért, például egy híres sportoló mezéért egyesek képesek egy vagyont is adni, míg másoknak akkor se kellene, ha ingyen dobnák utánuk. De hasonló a helyzet a régiségekkel, könyvekkel, festményekkel.

            Ezen bevezető szavak után talán felteszitek a kérdést : de mi köze lehet az áraknak a Jézus szenvedéstörténetéhez? Pedig tudjátok meg, hogy nagyon is sok köze van ehhez. Nem csak a tárgyaknak, a dolgoklnak van értéke, hanem az emberknek és így az Úr Jézus Krisztusnak is. Erről beszél megrázó módon a mai igénk. Először is azt a kérdést veti fel mindnyájunk számára, hogy mennyit ér nekünk Jézus? Idézzük csak fel a történetet. A Nagy  Tanács zavarban van, mert ők elhatározták ugyan, hogy Jézust megölik, de nagyon féltek a sokaságtól, mivel tudták, hogy az emberek nagy része szereti Jézust. Az a kérdés foglalkoztatta őket, hogy miként lehetne Jézust nagyobb feltűnés nélkül letartóztatni. Miközben a Tanácsot épp ez a kérdés foglalkoztatja, jelentik, hogy Jézus egyik tanítványa van itt és szeretne a főpappal beszélni. A főpap beengedi a tanítványt, tudjuk hogy ez a tanítvány Júdás volt. Ő belép és nem is sokat tétovázva rátér a tárgyra és azt mondja : én kész vagyok Jézust a kezetekre játszani, s most már csak abban kell megegyezzünk, hogy ti mennyit fizettek nekem, hogy én ezt az egész dolgot tető alá hozzam? Egy hihetetlen pillanat volt ez, de ez a pillanat is benne volt Isten tervében, ezt már Zakariás próféta megjövendőlte, hisz a ő azt mondja könyvében, hogy a pásztor ára, bére 30 ezüstpénz lesz. Ha ezt mai pénzbe átszámoljuk, körülbelül 160 új lej. Júdásnak tehát ennyit ért Jézus. Feltevődik a kérdés : sok ez vagy kevés? Ezt a kérdést nem viccből teszem fel. Én úgy gondolom, hogy ez elég sok. Ma nagyon sok olyan ember van, akinek ennyit se ér Jézus. Ha Jézus ennyibe kerülne, akkor ezt az árat nem lennének hajlandók megfizetni érte. Én magam évente legalább 5-6 olyan embert temetek, akik sohasem voltak egyháztagok, akik egy életetn át egy huncút banit se adtak Istennek, egyháznak. Hányan nem adtak Jézusért, Istennek egy életen át sem 160 lejt. Júdásnak legalább ért ennyit Jézus.

Vajon nekünk mennyit ér Jézus? Jézusnak nincs egy standard, egy fix ára, ezt mindenki magában és magának kell tisztázza, hogy neki mennyit ér Jézus? Mielőtt ezt a kérdést tisztáznánk, előbb egy másik kérdésre próbáljunk meg választ keresni. Ki az a Jézus, akit itt alkuba bocsátanak? Ő az, aki Isten örökkévaló világából eljött hozzánk ebbe a világba. Ezért Ő a világ világossága. Magára vette minden undok bűnünket és azokat felvitte a keresztre. De a halál nem tudta Őt fogva tartani, mert Ő harmadnap feltámadt. Ő az egyetlen, aki a mi bűneinket megbocsáthatja, Ő a békesség szerzője, az élet forrása. Ha most mindezeket meggondoljuk, akkor tegyük fel a kérdést : mennyit ér nekünk Jézus? Hogy mennyit ér Jézus először is egy bibliai példával világítsuk meg. Vegyük először is István diakónust. Jézus meghódította az ő szívét. Ezért nem hallgatott róla. Egy nap nagy tolakodás, sokadalom támadt. Rátámadtak és megpróbálták rávenni arra, hogy többet ne beszéljen Jézusról. De István számára Jézus drágább volt, mint az élet és ennél az értékelésnél akkor is megmaradt, amikor kövek záporoztak rá.

            Sorolhatnák itt más példákat is, beszélhetnénk Pál apostolról, de most jöjjünk közel önmagunkhoz és tegyük fel a kérdést : mennyit ér nekünk Jézus? De még mielőtt erre a kérdésre végleges választ adnánk, vizsgáljuk meg azt, hogy mit szól Jézus ehhez? Amikor Júdás 30 ezüstpénzben megalkudott a főpappal, Jézus erre semmit se szólt. S Ő ma se szól, hallgatva várja, hogy nekünk mennyit ér Ő? De valamit mégis elmond, elmondja azt, hogy mennyit érünk mi Neki. Igen, afelől semmi kétséget nem hagy, hogy mennyit érünk mi Neki. Mi olyan drágák és értékesek voltunk számára, hogy Ő életét adta értünk a kereszten. Miközben Júdás megköti a vásárt 30 ezüstpénzben, Jézus egy másik számítást végez. Ő azt mondja : én érted hajlandó vagyok a legnagyobb árat kifizetni. Milyen szépen tanultuk meg a Kátéból : nem aranyon vagy ezüstön, hanem az Ő drága vérén váltott meg és tett a maga tulajdonává.

            Most mindezeket meggondolva, mérlegelve, próbáljunk elcsendesedni és választ adni a kérdésre : nekünk mennyit ér Jézus?

3. Nap. A kendő, a kötény  Text. Ján.13,4-5a

            A lábmosás története egy megható történet. A mi egyházunkban nincs ebben gyakorlata, viszont némely egyházakban ma is gyakorolják a mélységes alázat kifejezésére. Tudjuk azt is, hogy a római pápa Nagycsütörtökön megmossa 12 papnak a lábát. II.Fülöp spanyol királyról tudjuk, hogy ő pedig megmosta 12 koldusnak a lábát. Én magam ezt egyetlen egyszer éltem át ifjú koromban egy ifjúsági táborban, ahol egy nemes versengés után, melyben hat csapat vett részt, a győztes csapat ajándéka az volt, hogy megmosták a vesztes csapat tagjainak lábát. Megható, felejthetetlen élmény maradt ez számomra is.

            Most azonban forduljunk a bibliai történethez, amikor ez Jézus szenvedéstörténetének a kezdetén megtörtént. Most különösképpen a kendővel, illetve köténnyel fogunk foglalkozni, amivel Jézus megtörölte a tanítványok lábát és azt próbáljuk megvizsgálni, hogy mire tanít ez a kendő minket. A Szentírásból, de a történelmi feljegyzésekből is tudjuk, hogy a lábmosás általában a rabszolgák feladata volt. Közülük is a legalacsonyabb fokon levő végezte ezt a megalázó munkát. Jézus ilyen rabszolga lett, aki a legmegvetettebb munkát is kész volt elvégezni. Ő maga már korábban így vallott magáról : az Embernek Fia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon és adja életét  váltságul sokakért. Az Uraknak Ura rabszolgává lesz. A mai estén azt kell meglátnunk, hogy nekünk szükségünk van a Jézus szolgálatára. Ne próbáljuk magunkat tisztára mosni, úgysem fog sikerülni. Ne akarjuk magunk megoldani a bűn-kérdést. Mert íme az Isten Fia körülkötötte magát egy kendővel és meg akarja mosni a mi lábunkat, szívünket, a mi életünket is. A kendővel körülkötött Jézus hív minket is önmagához: jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek  és én megnyugosztlak titeket. Jöjjünk hát Jézushoz és engedjük, hogy szolgáljon nekünk, mosson meg, üditsen fel, szabadítson meg, váltson és szenteljen meg minket is.

            Próbáljuk most ezt a jelenetet elképzelni lelki szemeink előtt. Gondoljuk meg először azt, hogy jó hosszú ideig tartott, amig mindegyik tanítvány lábát megmosta.és a kendővel megtörülgette. Ez azt jelenti tehát, hogy Jézus mindes egyes tanítványára időt szakít. Nem csak egynek mossa meg jelképesen a lábát. Ő nem siet, van ideje foglalkozni, törődni velünk. Olyan világban élünk, amikor is mindenki rohan. Alig van gyakrabban elhangzó mondat, mint ez : nincs időm, sietnem kell.Nem szégyenít meg minket Jézus ami rohanásunkban, időtlenségünkben? Mert azért lenne időnk, csak nem egymásra szánjuk, hanem sokszor haszontalan dolgokra és egymásra már nem jut.

            A második tanítása a kendőnek az, hogy Jézus mindenkihez személyesen odamegy. Úgy tudom ezt elképzelni, hogy mielőtt megtörölné lábukat, mindegyiknek  mélyen és szeretettel a szemébe néz, s ez a tekintet mintha ezt mondaná : most rólad van szó, most te vagy számomra a legfontosabb, téged akarlak megmosni, holnap érted fogok függni a kereszten. Mert az evangélium a legszemélyesebb dolog ezen a világon. Mert egyrészt igaz az, hogy Isten általánosságban szereti az egész világot, ahogy azt minden istentiszteleten halljuk a bűnvalló ima után a feloldozásban, de az is éppúgy igaz, hogy Jézus az egyes embert keresi, az egyes embernek akar hitet és üdvösséget ajándékozni.

            S végül van itt még egy kedves pillanat, amit szemünk elé kell idéznünk. Ez az, amikor Jézus minden tanítványának a lábát kezébe veszi és betakarja a kendővel. Egy pillanatra ez a fáradt, elalélt láb el van rejtve a Jézus kezeiben, a Jézus kendőjében. Nemsokára ezekkel a lábakkal ki kell menni a világba, rá kell lépni a szenvedések útjára, de azt a csodálatos pillanatot, amig lábuk a a Jézus ölében, kendővel betakarva nyugodott, soha többé nem lehetett elfelejteni. Egy néhány pillanatra már itt a földi életben beléptek az örök élet nyugalmába, örömébe, békességébe.

            Áldott legyen az Úr ezekért a pillanatokért. Mi nem mossuk meg egymás lábait, de néhány nap múlva itt fogunk állani az Úr asztalánál. Ez is egy ilyen csodálatos pillanat, amikor csak Jézust látjuk, az Ő szeretének jó ízét érezzük, ízleljük a kenyérben és borban. Tovább kell innen is mnni, ki kell menni az életbe, a hétköznapokba, de ezek a pillanatok elkísérnek és a menny előízével töltik meg a szánkat. A kendő többek között emlékeztessenek az örök életre, amiben hitünk és reménységünk szerint nekünk is részünk lesz.

4.Nap. A mosdómedence Text. Ján. 13,5

            Az elmúlt századokban nagy divat volt, hogy a nemesi családoknak címre volt. A címerek leggyakoribb alkotóelemei : fegyver, kard, oroszlán, sas, korona. Nos testvéreim, a keresztyén ember címerébe ilyen tárgyak illenek, mint : kendő, kereszt, mosdómedence. Hadd foglalkozzunk a mai estén épp a szenvedéstörténet eme tárgyával .Úgy, mint a tegnap estén is, próbáljuk magunk elé képzelni azt a jelenetet : Jézus össze van gyűlve tanítványaival együtt. Ők levetik sarujaikat és leheverednek a keveretre, ahol félig ülve, félig feküdve várják a páskavacsora elkezdését. Tulajdonképpen ők egymást közt kellett volna lábat mossanak, de ehhez túl fáradtak. Vagy pedig egy szolga kellett volna jöjjön, hogy ezt a munkát elvégezze. De ebben a házban nem volt szolga.Vagy mégis? Mert nézzétek csak egy ember egyszer csak leveti felső ruháját, feltűri ingét és és egy kendővel körülköti magát. A kezében ott van egy tál, egy mosdótál  tulajdonképpen..S most letérdel, hogy minden egyes tanítványnak megmossa illetve megtörölje a lábát. A dicsőség Ura, az élő Istennek Fia, Jézus Krisztus szolgává lesz, az ő tanítványai alázatos szolgájává. Ezért illik a keresztyénség címerébe a mosdótál is. Ezzel Jézus a mindenkori tanítványainak megadja a fő irányelvet, amihez egész életüket mérniük kell és ez nem más, mint a szolgálat. Ez a krisztusi keresztyénség fő cselekvése. Sokan ma azt hangoztatják, hogy elvégre minden vallás jó, csak épp vegyük komolyan és legyünk őszinték. Pedig a keresztyénség és az összes többi vallás közt van egy óriási különbség. Ez az, hogy a többi vallások egy olyan Istent hirdetnek, aki elvárja, hogy szolgáljanak neki, a keresztyénség, az evangélium pedig azt hirdeti, hogy Krisztus szolgál az embereknek. Mert mivel tudnánk mi szolgálni Istennek, mit tudnánk mi adni Neki? Nekünk nem adni kell először is, hanem kapni. És íme ez a mosdótál itt arról beszél, hogy Krisztus lehajol hozzánk, hogy megajándékozzon minket az Ő szolgálatával, amiben minden benne van: a bűnök bocsánata, megbékélésünk Istennel, s a megtisztított és megváltott életünk.

            Nekünk azt kell meglátni, hogy mi vagyunk a rászorultak, nekünk van szükségünk arra, hogy kapjunk, hogy azután a kapott nagy ajándék minket is alkalmasakká  tegyen a viszontszeretetből való szolgálatra felebarátaink felé. De ez a mosdótál azt is megmutatja, hogy mi tisztátalanok vagyunk és megtisztulásra van szükségünk. A Szentírás egybehangzó üzenete az, hogy a mi igazságunk olyan, mint a megfertéztetett ruha, hisz Pál is azt írja, hogy tisztátalanok nem örökölhetik az Isten országát. Aki ezt megértette, az azt is megérti, hogy milyen nagy szükségünk van nekünk a tisztulásra. És most itt áll előttünk a nagy Tisztító a mosdótállal a kezében. Ez a mosdótál elmondja, azt hogy miennyire nyomorúltak vagyunk, de azt is, hogy Krisztus megvált minket a mi nyomorúságunktól. Mert mindkettő a mi részünk. Augsburgban van egy kápolna, ahova azokat temették, akiket az 1800 évek elejéig halálra ítéltek és kivégeztek. De ez nem lenne különleges, de az már igen, hogy ott mutogatják a két utolsó bírónak is a sírját, akik végrendeletükben meghagyták, hogy őket is oda temessék. Ez a két bíró megértette, hogy ők se voltak tulajdonképpen jobbak, mint azok, akiket halálra ítéltek.

            A harmadik üzenete a mosdótálnak az, hogy nekünk naponta szükségünk van a tisztulásra, amíg ebben a bűnös világban élünk. És ezt egymáson is el kell végeznünk. Jézus azt mondta tanítványainak: példám adtam nektek, hogy ti eképpen cselekedjetek. Mi megmossuk egymást, de inkább csak egymás fejét, vagyis jól beolvasunk egymásnak és nem alázsttal és szeretettel tisztogatjuk egymást. Van tehát mit tanulnunk ettől a mosdótáltól.

5 Nap. A tál, amibe a kenyeret mártották Text. Mt.26,33

            Talán sokan hallottunk már arról, hogy a svájciaknak van egy különleges eledele, a fondű. Ezt az eledelt a háziasszony egy nagy tálban készíti el és utána az asztalra helyezi. Utána a család elmondja az asztali imát, utána pedig hozzáfognak az étkezéshez, ami abból áll, hogy kenyérdarabokat mártanak ebbe a folyékony, rotyogó, többféle sajtból összeolvasztott eledelbe, vagy kézzel vagy pedig villára tűzve a kenyérdarabokat. Hát valahogy így képzelhetjük el azt az utolsó vacsorát is. Így ült Jézus a tanítványaival a tál körül, mártogatva abba. Jézus egyszer csak megszólal és ezt mondja : egy valaki közületek elárul engem. Ekkor mindenki döbbenten kérdezi: nem én vagyok-é az Uram? Nem sokkal ez után mondja Jézus, hogy aki velem együtt márt a tálba, az árul el engem. Két kéz találkozik ott a tálban. Lássuk, hogy mit üzen ez a különös jelenet a mi számunkra.

            Először is egy imádandó dolog áll előttünk. Tudjuk, hogy a reformáció Luthernek azzal a gyötrő kérdésvel indult, hogyan találhatok egy kegyelmes Istent. Igen, ez kellene ma is a legégetőbb, legfontosabb kérdésünk legyen, hogyan jöhet az életünk rendbe Istennel, hogyan nyerhetjük meg Isten kegyelmét. Az Ószövetségben van egy megdöbbentő jelenet. Isten felhívja Mózest a hegyre, ő magával viszi Áront és annak két fiát, Nádábot és Abihut is, valamint hetven vént.(2Móz.24) Ott fenn meglátták Izrael Istenét, s a csoda az volt, hogy nem haltak meg, jóllehet korábban Isten azt mondta : nem láthat engem ember élvén. És azt is olvassuk, hogy ott együtt ettek és ittak. Hogyan lehetséges ez, tesszük fel a kérdést? Ez kétségtelenül egy rejtély a mi számunkra, mit csak úgy tudunk megfejteni és elgondolni, hogy Jézus már akkor ott volt, Érette és Általa történhetett ez meg. Ez az ószövetségi történet előképe annak, ami itt az úrvacsora szereztetésekor történt. Isten Fia az idők teljességében emberré lett. És a tanítványok együtt ehettek és ihattak vele, Júdás is. Sőt Júdás épp Jézussal együtt márthatta a kenyeret a tálba. Egy adott plllanatban a két kéz találkozott egymással a tálban. Ami ebben imádandó az az, hogy a bűnös ember és a szent Isten találkozhatik egymással. Ez a tál azt mondja el nekünk, arról prédikál, hogy Isten milyen közel jött hozzánk. Isten ennyire lehajolt hozzánk. Ennyire közel lehet lenni Hozzá, ennyire közösségben lehet élni Vele.

            De van itt egy félelmetes dolog is. A félelmetes az, hogy ebben a pillanatban dőlt el Júdásban, hogy szakít Jézussal és abban a pillanatban dőlt el az is, hogy Jézus feladja Júdást, végleg lemond róla. Az még félelmetesebb, hogy itt nem egy világfiról, egy kivülálló emberről, hanem Jézus egyik tanítványáról van szó. Egy olyan ember vész el, aki alegközelebbi kapcsolatban volt Jézussal, egy ember aki szédületes lelki magasságban volt, a legnagyobb mélységbe zuhant. Ekkorát csak Isten gyermekei tudnak bukni. Döbbenetes ez a bukás, hisz itt olyan ember bukik el, eki korábban hitt Jézusban, teljesen odaszánta magát Jézus követésére,a Mester szolgálatára. Egy olyan ember kerül végtelen távol, aki valamikor nagyon közel volt hozzá. Nem egy templomkerülő ateista kárhozik itt el, hanem egy jó keresztyén, egy olyan ember, aki évekig Istennel járt. Megrázó figyelmeztetés ez számunkra, hogy ez megtörténhetik és íme meg is történt.

            Ez a cselekvés, ez a pillanat tulajdonképpen mindnyájunk életében naponta megtörténik. Hisz a mi életünk fölé is naponta két kéz nyul. Isten is nyújtja felénk irgalmas kezét, amellyel meg akar menteni, meg akar tartani, de a Sátán is meg akar ragadni romboló kezével, hogy összeroppantson, hogy tönkre tegyen minket. Hogy a kárhozat mélységébe taszítson minket. A kérdés csak az, hogy mi melyik kezet ragadjuk meg, melyik kéznek adjuk meg amagunkat, melyik kézbe helyezzük életünket. Ez a mi felelősségünk és a mi döntésünk. A tál egy halott tárgy, ő nem tud dönteni, nem tud választani, de mi tudunk. Könyörüljön rajtunk naponta az Úr, hogy jól tudjunk dönteni, jól tudjunk választani. Jézus azt mondja, hogy az Atya kezéből minket semmi ki nem tud ragadni. Fogadjuk el ma is ezt az áldó kezet. Ma Nagypéntek napja van. Ez a kéz átszegeztetett értünk, hogy mi ne vesszünk el, hanem örök életünk legyen.

6 Nap. A falat kenyér  Text.Ján 13,26-27.30

            Egyszer valahol azt olvastam, hogy egy ember 70 éven át körülbelül egy vagon élelmiszert fogyaszt el, aminek fele kenyér. Ha ez egy darabban lenne, akkor egy kisebb ház elférne benne. Júdás is sok ezer kilónyi kenyeret elfogyasztott már életében, de ennek a hatalmas kenyérmennyiségnek együttvéve nem volt akkora szerepe, mint annak a falat kenyérnek, amit most bevesz a szájába. Ez a falás kenyér adta az impulzust, az utolsó lökést egy rettenetes cselekedet elkövetésére.

            Ez a falat kenyér mindenek előtt egy leleplezés volt. Mindnyájan nagyon jól ismerjük Leonardo da Vinci híres festményét, az Utolsó Vacsorát. Jézus ott ül az asztal közepén. Azt a pillanatot örökíti meg ez a világhírű festmény, amikor Jézus kijelenti, hogy egy valaki közülük el fogja árulni őt. A tanítványok sorra kérdezik : nem én vagyok-é az Uram? Ezt a pillanatot ragadja meg a festő. Azt is tudjuk, hogy ezen a képen a tanítványok hármas csoportokra vannak osztva. A Jézus jobbján ül János, Péter és Júdás. Úgy gondolom, hogy a festő helyesen képzelte el azt a jelenetet. Péter odahajol Jánoshoz és kéri, hogy kérdezze meg Jézustól, hogy ki fogja őt elárulni? És Jézus erre azt mondja: az, akinek most a bemártott falatot adom. A bibliai leírásból is kitűnik, hogy a többi tanítvány ebből semmit se vesz észre. Jézus letör egy falat kenyeret, a tálba mártja és Júdásnak nyújtja. Júdás ebből is gondolhatja, hogy Jézus mindent tud róla. Tudja titkos tervét, szándékát, hogy most ő a Jézus ellenségeihez fog menni, hogy elárulja őt. Tudhatja, hogy Jézus tisztában van azzal, hogy Júdás már nem szereti, hanem gyűlöli Őt. Júdás érzi ebben a pillanatban, hogy terve és szándéka, egész lénye le van leplezve.

            Mennyire el kell ez minket is gondolkoztasson. Hogy Jézus rólunk is mindent tud. Jézus azt is tudja, hogy mi a saját erőnkből nem állhatunk meg az Isten színe előtt, hogy még a legjobb cslekedeteink se tudnak minket üdvözíteni. Jézus épp ezért nyitott meg egy más utat, egy más lehetőséget az üdvösségre és ez az Ő áldozatának az útja, a kegyelem útja.

            De ez a darabka kenyér az Isten szeretetét is jelzi. A többi tanítvány észre sem vette, amikor Jézus a darab kenyeret Júdásnak nyújtotta. Számunkra ez nagyon feltűnő lenne, hisz képzeljük csak el, hogy egy vendégségben a házigazda elkezdené etetni a vendégeit. De ott Távol-Keleten ez így volt szokás és ezt mind a mai napig így gyakorolják. Ez ott a megkölönböztetett szeretet jele, hogy egy családapa, egy családfő azzal tiszteli meg a vendégét, hogy egy falat kenyeret helyez a szájába. Kölönös pillanat ez! Jézus már jól tudja, hogy Júdás mit fog tenni, hogy el fogja árulni őt, s most íme mégis megajándékozza megkölönböztetett szeretete jegyével. Júdás számára ez a jézusi cselekedet különös jelentőséggel és jelentéssel bír. Abban a pillanatban, amikor Jézus a darab kenyeret letörte és neki adta, vissza kellett emlékezzen arra nagy napra, amikor Jézus a kenyeret ötezer ember számára megsokasította és aztán a tanítványoknak-köztük Júdásnak is-adta, hogy ők osszák azt ki a tömegnek. Ekkor a Jézus szavára is kellett emlékezzen: én vagyok az életnek kenyere, s így arra kellett még egyszer gondoljon, mennyire szeretei Jézus őt. Megéreztük-e már mi is ezt a szeretetet? Talán épp akkor, amikor az úrvacsora kenyerét elvettük! Felmelegedett-e már szivünk ettől a szeretettől?

Júdás most erre a kimondhatatlan szeretetre azt mondja : nekem ez nem kell! Ebben a pillanatba ment belé a Sátán. Érdekes, hogy a Szentírás nem beszél arról, hogy mi lehetett az, ami Júdást ebbe az árulásba vitte. Valószínű, hogy lassan és fokozatosan érett meg szívében ez a döntés. De e mögött kétségtelenül az állt, hogy csalódott Jézusban, ő nem így képzelte el a dolgokat.. Nem úgy képzelte, hogy meg kell alázkodni, hogy meg kell mosni egymás lábait, hogy meg kell tagadni önmagunkat, keresztre kell feszíteni énünket. Júdás most mindezekre nemet mond.

            A falat kenyér választóvonallá válik a Júdás életében. Minden ember életében vannak döntő pillanatok, amikor eldől, hogy egy-egy ember élete milyen irányba indul el. Az ember életében a legfontosabb döntés, amikor eldönti, hogy Istennel vagy Isten nélkül akarja végig járni az életet. Az ilyen pillanatokban két hívás van az emberi szívben. Az Isten és a világ hívása. Júdást az utolsó pillanatig hívja a Jézus szeretete, de hívja őt a pénz, a világ, az önmaga iránti szeretetet is. Júdás ebben pillanatban választott, döntött. Júdás a világot választotta és ebben a pillanatban Jézus elengedi őt, s a Sátán lesz urrá élete és lelke felett. Júdás így a Jézus kezéből egyenesen a Sátán kezébe kerül. Vigyázzunk testvéreim a döntő pillanatokra. Egy egész élet, sőt az örökkévaló sorsunk is ettől függ. Vigyázzunk, hogy ne távolodjunk el Istentől. Júdás kiment az éjszakába. Aki nem választja a világ világosságát, annak az éjszakába, az örök sötétségbe kell mennie. Ma Nagyszombat van. Jézus ezen a napon a poklokra szállott a legnagyobb létező sötétségbe, hogy nekünk ne kelljen soha oda jutnunk. De ez ami döntésünktől is függ. Könyörüljön rajtunk az Úr, hogy ne a Júdás útján járjunk, hanem az Isten útján.

                                                                                                Lőrincz István

(Megjegyzés : ezen igehirdetési sorozatot Wilhelm Busch Gegenstaende der Passion című könyve alapján, gondolatainak felhasználásá

Barangolások bibliai tájakon:Athén

 Pál apostol életének egy különös helyszínére érkeztünk ebben az újévben: Athénbe. Ő nagyon is tudatában volt a hely szellemének, hisz ennek a városnak olyan múltja volt, amivel nem sok más város dicsekedhetett. Athénben minden nagyszerű dolog megvolt, amit az ember valaha is alkotott, s most Pál ezzel szembe kell állítsa azt, amit Isten cselekedett Jézus Krisztusban. Itt a keresztyénség találkozik a görög kúltúrával. Athén városa felett egy hármas dicsőség ragyogott. Először is ott volt a cselekedetek, a tettek dicsősége. A görögöknek nagyon sok híres emberük, hősük volt, Achillestől kezdve azokig a hősökig, akik Thermopylében életüket halálba adva diadalmaskodtak egy világhatalom ellen. Nagy Sándor hadvezér is görög volt, Herakles, Herkules és spártaiak, akiknek ügyessége, fegyelmezettsége közmondásos volt az ókori világban. És most jön Pál és e híres, hős nép leszármazottainak azt mondja, hogy nekik is Megváltóra van szükségük. A tett emberei rá vannak utalva, valaki másnak a megváltó cselekvésére. És a Megváltó egy zsidó ember, Palesztínának egy kis mezővárosából származik, a fővárosban keresztre feszítették és a kereszten így kiáltott: én Istenem., én Istenem miért hagytál el engemet?

            De város felett ott ragyogott a gondolatok, az értelem dicsősége is. Egy népnek se volt annyi költője, filozófusa, híres gondolkodója, mint épp a görögöknek, gondoljunk csak Homéroszra,Aiskylosra, Szofoklészre, Euripidesre, Szokrátészra, Plátónra, vagy Arisztotelészre, hogy csak a legismertebbeket említsük. És most Pál arról a Jézusról tesz bizonyságot, aki odaállt Pilátus elé és azt mondta neki: én vagyok az igazság. Nem  egy újabb igazságot hirdet Pál a többi meglevő mellett, hanem az egyetlen igazságot, ami Jézus személyében lépett be ebbe a világba.

            A cselekedetek és a gondolatok dicsőségén túl e város felett ott ragyogott a művészetek dicsősége is Itt gondolhatunk a város építészeti remekművére az Akropoliszra, kilencvennyolc ötven méter magas márványoszlop állt ott, de Athénben még egy ablak, kapu, kerítés is  művészeti alkotás volt. Athén a költészet, a tehnika, a képzőművészet, építészet, és a zene fellegvára volt. Az athéni ember imádta a formát, az alakot, a szépséget. És most jön Pál ebbe a városba és bizonyságot tesz egy olyan Megváltóról, akinek nem volt alakja és ékessége, aki megvetett volt, fájdalmak férfia és betegség ismerője. Annyira útált volt, hogy az emberek elrejtették előle arcukat. Ezek után azt kérdezhetnénk, mi keresni valója van itt Pálnak, mi keresni valója van itt az evangéliumnak? Nem hiábavaló fáradozás volt ide jönni?

            De Pál itt van, a lelke háborog, amikor végigsétál a városon látva a sok bálványszobrot. Miért háborog Pál? Azért, mert megveti a művészetet, vagy talán irígy mindarra, amit ez a nép létre tudott hozni? Szó sincs róla. Pál azért háborog, mert egy olyan világ tárulkozik itt ki előtte, amelyik tulajdonképpen önmagát imádja. Az emberi tudás, tehetség itt az emberek vallásává lett. Itt az ember isteni magasságokba emelte magát, és saját magát tette istenné, az imádat tárgyává. Pál azonban nem azt hirdeti, hogy az ember isteni magasságba tudna emelkedni, hanem épp az ellenkezőjét, hogy Isten ereszkedett le a magasságból és lett emberré. Pál nem az emberi tettek, gondolatok örökkévalóságát, hanem a halottak feltámadását hirdeti. Pál szemét nem vakítja el az emberi tettek és gondolatok, a művészet csillogása, mert jól tudja, hogy mindez halálra van ítélve. Athén férfiai sok mindent tudhatnak, de egyet, a legfontosabbat nem ismerik: a Biblia Istenét, a Jézus Krisztus Atyját.Ezért háborog Pál lelke.

            Pál egyetlen egyszer és akkor is csak rövid ideig tartózkodott ebben a városban. Először nem az Akropoliszt keresi fel, hanem egy kis eldugott utcácskában a zsinagógát.. De számunkra ismeretlen okok miatt munkáját rövidesen a piactéren folytatja. Itt beszélgetésbe elegyedik diákokkal, profeszorokkal, akik kedvelt filozófiai iskolák követői voltak. Először is ott voltak az epikureusok. Az ő tanításuk lényege az volt, hogy az ember életének az értelme az élet javainak zavartalan élvezésében van, természetesen bizonyos mértéktartással. Tagadták az örök életet, s azt is, hogy e világot Isten vezetné. A másik csoport, a sztoikusok a boldogságban vélték felfedezni, ez pedig a helyes cselekvés által érhető el, aminek fontos része az igazságosság, jó belátás, bátorság, a felebarát megbecsülése, valamint az érzések és ösztönök értelem általi megzabolázása. Ezekkel kezd el vitázni, aminek vége az lesz, hogy az Areopáguszon, vagyis a város főterén egy párbeszédre hívják. Pál egy ügyes fordulattal, arról az oltárról kezd el beszélni, amire az volt felírva: az ismeretlen istennek. Innen elindulva bizonyságot tesz az igazi Istenről, akiről három dolgot mond el.

            Elmondja először, hogy Ő a Teremtő, aki nem csak a világot teremtette meg, hanem az embert is, akinek meghatározta lakozási helyét és éltének idejét is. Ezt az Istent nem fogadhatják be a földi templomok, nincs ráutalva az ember segítségére, sőt épp az ellenkezője az igaz, hogy Ő ad mindennek életet és leheletet. Másodsorban azt mondja el, hogy ez az Isten az Úr, aki mindeneknek parancsol. Most az athénieknek épp azt parancsolja, hogy térjenek meg eddigi gondolkozásukból, ismerjék el, hogy bár ők sokat tudnak, de a lényeget eddig nem tudták. Forduljanak el a bálványaiktól és forduljanak oda az élő Istenhez. Végül arról tesz bizonyságot Pál, hogy ez az Isten mindenki Bírája lesz. Nagyon veszélyes dolog ezzel az Istennel szembeszállni, mert Ő nem csúfoltatik meg. Jön egy nagy nap, amelyen megítéli az egész földet, még az athéniakat is, s ezt az ítéletet egy olyan férfiú által fogja végrehajtani, akit Ő előbb feltámasztott a halálból. Ahogy a feltámadásról beszél, azonnal félbeszakítják, egyesek csúfolkodni kezdenek, mások udvariasabban azt mondják, hogy majd még beszélünk mi erről. De erre már soha nem került sor, Athénben akkor nem alakult gyülekezet, Pál nem írt athéni levelet.

            Így zajlott le a feltámadott Krisztus és az ókori kúltúra találkozása, s ezt Pált nem lepte meg. Ő ismerte Megváltója szavát, hogy a gazdagok nehezen mennek be az Istennek országába s itt nem csak a pénzben, vagyonban gazdagokra gondolt, hisz a gazdagság lehet tudásban, művészetben, hősiességben való bővölködés is. És mégis megtörténik sokszor ez a csoda is, hogy egy-egy ilyen”gazdag” ember bemegy az Isten országába, hisz Isten gyermekei között vannak tudósok, akadémikusok, államférfiak is. Pál ebben a hitben jött Athénba, hogy még ezen az emberileg teljesen reménytelen helyen is lesz, aki befogadja Jézus Krisztust.

            És ez a tény egy óriási vigasztalás a mi számunkra: senki sincs eleve kizárva az Isten országából. Krisztus keresi a filozófusokat, költőket, akadémikusokat, az írókat, művészeket, Nobel-díjasokat is. Nem véletlen, hogy két ilyen híres embernek a nevét is feljegyzi a Szentírás, akik ott Athénben Pál igehirdetését elfogadtva keresztyénné lettek. Minden emberért hálát kell adnunk, akik Isten gyermekeivé lesznek, de az ilyenekért mégis különösképpen. Mert adott esetben ők többet tudnak tenni az Isten országáért, mint mások.

            Induljunk azzal a drága reménységgel ebbe az Új Esztendőbe, hogy ebben az évben is sokan fogják hallani és sokan fogják szívükbe fogadni az evangéliumot, így ez is az Isten áldott esztendeje lehet.Bárcsak használhatna minket is ebben az áldott munkában és szolgálatban!

Olvasandó igék: 1Kir.8,27, És.53,2-3, Mát. 19,24,  27,46, Ján.18,38, Ap.csel.17,16-34

                                                                                                            Lőrincz István

Barangolások bibliai tájakon: Hebron

            Nevének jelentése: a szövetség helye, Palesztína legmagasabban épült ősrégi városa, Jeruzsálemtől mintegy 36 km-re fekszik délnyugati irányban. Egyike az ókor egyik legszebb, gyümölcsökben gazdag városának. E város közelében ütötte fel sátrát Ábrahám, s ugyancsak itt temette el Mamré tölgyesénél feleségét. De itt nyugszanak Izsák, Jákób, Rebeka és Lea is. Itt más fontos események is történtek.Izrael népe megérkezett az ígéret földjének határához, hogy elfoglalja Isten által adott örökségét. De mielőtt a földre bemennének, azt ki kell kémlelni, ezért Mózes kémeket küld ki, akiknek sok mindenre kell figyelni: mennyire termékeny a föld, milyen akadályok állanak előttük, s milyen veszélyek adódhatnak a jövőben. Az Úr nekik ígérte a földet, de azéert emberileg is mindent jól át kell gondolni. S ez ma is így van. Egyrészt szilárdan hisszük, hogy mindent Isten rendel, vezet, rendez az életünkben, Ő ad minden áldást. Másrészt azonban épp úgy tudjuk azt is, hogy Isten ebben minket is felhasznál, nekünk is oda kell tennünk az eszünket, erőnket, felelősségünket. Hebront Isten nekik adta, de ott óriások laktak, akikkel meg kell küzdeni s le kell győzni őket. Ezek az „óriások” ott vannak a mi életünkben is, s a harcot mi se spórolhatjuk meg. De ha Isten ígéreteire hagyatkozva küzdünk, akkor a harc kimenetele nem lehet kétséges.

            Hebronnál Káleb farkasszemet kellett nézzen Anák fiaival. Ő volt a tizenkét kém egyike, akiket Mózes kiküldött, hogy kikémleljék az ígéret földjét.A nagyszerű az volt, hogy ezek az óriások Kálebet nem ijesztették meg, és Istenbe vetett bizalma nem rendült meg. Ő az Isten nevében és ígéretében bízva szembe tudott szállni velük és győzni tudott felettük. Isten nekünk se ígért egy harc nélküli életet, de győzelmet igen. Ez a város arra bátorít minket is, hogy merjünk Isten ígéreteire építeni. Mert, aki azokban kitart, az nem szégyenül meg. Káleb megkapta Hebront, s az óriások városa az ő öröksége lehettt. Így van ez ma is a mi életünkben. Hit által épp azt nyerhetjük meg, amit nem is reméltünk, s az lesz örökség, ami emberileg elérhetetlennek tűnt. Többet kapunk, mint amit reméltünk vagy gondoltunk volna.

            Az, ami Dáviddal történt mindnyájunk életében felismerhető. Hisz amikor tanácstalanságban vagyunk kérjük az Úr vezetését. Így tette ezt Dávid, így kell ezt nekünk is tenni. Saul és Jonathán halottak, így Dávid előtt nyitott a királyság felé vezető út. De ő nem akar a saját feje után elindulni, hanem az Úrtól kérdezi, hogy merre is menjen. Isten ekkor Hebront jelöli meg, ami akkor egy rendkívüli hely volt, papi város is volt, meg híres ősök sírhelye volt itt. Hebron egy olyan hely volt, ami emlékeztetett Isten múltbeli cselekedeteire és ígéreteire. Ezért Dávid itt lesz király. Az a múlt, amiben Isten az előző nemzedékeket, de minket is vezetett, biztasson , hogy Isten ezután is vezetni fogja életünket. Ő jobban tudja, hogy hova kell mennünk. Dávid hét éven át uralkodott Hebronban.Ez idő alatt még sok harcot kellett vívjon Saul háza ellen. De minden egyes győzelemmel erősödött a királysága. Saul emléke és hatása egyre halványabb lett. Van egy szép ének, amelyben ez áll: minden győzelemmel könnyebb lesz a harc. És ez valóban így van a mi életünkben is. Ne féljünk a harcoktól, mert csak harcokban arathatunk győzelmet, ami mind erősítés a hitben és Isten útja követésében. Isten ebben az időben családját is gyarapítja, fiai születnek. Ez a királyság folytonossága szempontjából is nagyon fontos volt.  De nem mindegyik fiúban volt öröme, három közülük sok szomorúságot okozott, a legtöbbet nyilván Absolon. A gyermekek hozhatnak nekünk is örömöt, de bánatot keserűséget is. Ahogy a régiek mondták: akinek gyermeke van annak lesz öröme és bánata is. Imádkozzunk sokat gyermekeinkért, hogy örömöt okozhassanak, de ne csak nekünk földi szülőknek, hanem a mennyei Atyának is.

            Hebronba hozzák Isbóset levágott fejét, aki Saul utolsó gyermeke. Akik megölték, úgy gondolták, hogy nagy örömöt okoznak ezzel Dávidnak. Ezt a cselekedetet fel is öltöztetik egy kegyes köntösbe, mondván, hogy az Úr adott lehetőséget arra, hogy megbosszúlják a Saul bűnét és megszabadítsák Dávidot. Úgy állítják be ezt a kegyetlen cselekedetet, mint az Úr által adott lehetőséget. Nagyon kell vigyázni erre. Sok mindent tettek keresztyének, az egyház, s tettünk mi úgymond az Isten nevében, amihez az Úrnak semmi köze nem volt. Vigyázzunk, mert a  „cél szentesíti az eszközt” közmondás nem a Bibliából való. A Biblia azt tanítja, hogy a cél és az eszköz is szent kell legyen. Szentségtelen, bűnös eszköz nem szolgálhat szent és jó célt, ezt jól jegyezzük meg.

Dávid  számára Hebron a türelem iskoláját is jelentette.Sámuel valamikor királlyá kente őt, de még évtizedekig kellett Saul elől bújdosva, nyomorogva élni. Aztán király lehetett hét évig Hebronban, de még nem lehettt király egész Izraelben. Milyen nehéz az ilyen várakozás. Amikor úgy szeretnénk, hogy valami megtörténjen, amire Isten ígéretet tett, de még mindig várni kell. Az ilyen idők nagyon próbára teszik a hitünket. Ilyenkor odáig juthatunk, hogy kételkedni kezdünk Isten szeretetében és hűségében. Mégse tegyük ezt. Mert íme Dávid életében is eljött a nagy pillanat, amikor az, amit Isten évtizedekkel azelőtt megígért teljes valóság lett. Adjon az Úr nekünk is ilyen megtapasztalásokat. Kitartóan könyörögjünk Isten ígéreteinek életünkben való beteljesedéséért. Várjunk a hűséges Istenre, Fiának visszajövetelére, Akiben minden ígérete igenné és ámenné lett.

Amint már említettük Dávidnak Absolonban keserűen kellett csalódni. Akkor inog meg először bizalma benne, amikor az megöli Amnont az ő testvérét.E gyilkosság után Absolon elmenekül apja elől. De Dávid vágyik a fiával való találkozásra..Ezért megbocsát neki és újra bizalmába fogadja. De Absolon közben ügyesen készítgeti terveit, hogy apját ledöntse a trónról. Ő akar király lenni. Először bemászik a nép bőre alá, majd egy kegyes hazugsággal Hebronba kérezkedik, hogy ott egy fogadását teljesítse  úgymond az Úr iránt. De a tulajdonképpeni célja az, hogy ott szervezze meg az apja ellen a lázadást. Az apja, mit sem sejtve nyugodt szívvel elengedi.

            Az Absolon apja elleni lázadásában jól szemlélhetjük a mi óemberi természetünket, ami szintén lázadozik Isten uralma ellen. Milyen útálatosak tudunk mi lenni! Az Úr olyan jóságos és kegyelmes hozzánk, mi pedig lázadozunk ellene. Végül Absolonnak életébe kerül a lázadás. Milyen jó, hogy a Dávid Fia, Jézus Krisztus engedelmes volt végig Atyjának, meghalt azért, hogy mi már ne legyünk többé lázadók, Isten ellen harcolók, hanem sokkal inkább mi is engedelmeskedjünk Istennek és önként szolgáljunk neki. Mert így leszünk mi igazán boldogok. Az Isten elleni lázadás végső soron tönkretesz, az engedelmesség pedig áldást hoz.

Olvasandó igék: 1Móz.23,2,  35,27, 4Móz.13,22,Józs.14,14, 2Sám.2,1,  3,2,  4,8,  5,3,  15,9, 2Kor.1,20

                                                                                                            Lőrincz István

Barangolások bibliai tájakon:Ciprus

            Ciprusról talán mindnyájan hallottunk és tudunk, nagy sziget ez a Földközi tengerben. A héber neve Kittim volt, Nóé egyik utódát is így hívták, de nevét mégis Kition kikötővárosról kapta, a mai Larnaka ez. Találkozunk vele az Ószövetségben, Ésaiás, Jeremiás,Ezékiel, Dániel próféciáiban. A sziget gazdag rézben, ez a kereskedőket már az ősi időkben is vonzotta, a régészeti ásatások során sok rézből, bronzból készült fegyvert, illetve munkaeszközt találtak. A Krisztus előtti 15-ik századtól a mükéneiek árasztották el a szigetet, de volt itt asszír majd perzsa uralom is. Az issosi csata után a sziget görög fennhatóság alá került, Kr.e 58-ban lett ez a sziget is római tartománnyá. Zsidók is szép számmal laktak a szigeten,egy kiemelkedő képviselőjükről szólni is fogunk. Keresztyének az István vértanú kivégzése után támadt üldözés után jutottak el a szigetre, komoly szerepük volt az antiókhiai gyülekezet életében is. A sziget nagyrésze rövid időn belül keresztyén lett, püspökeik ott voltak a nagy ökumenikus zsinatokon is.

            Az Újszövetségben két ember játszott fontos szerepet a ciprusi keresztyének közül, hadd szóljunk róluk néhány szót. Az első Barnabás, akinek nevével a jeruzsálemi gyülekezetről szóló tudósításban találkozunk először. Lévi törzséből származó zsidó volt ő, s ennek is jelentősége van, hisz a Lévi név épp összekötőt, kapcsolatot jelent. Anyja, Lea azért adta neki ezt a nevet, mert remélte, hogy ez a harmadik fiú végre meghozza a Jákób szeretetét, ragaszkodását iránta. Később a Lévi törzse lett az, amelyik az Isten és a nép közötti kapcsolatot ápolta. Barnabás ebbe a szent hagyományba született és lehetett egy nagyon kényes és nehéz időben összekötő személlyé. Valószínű, hogy ifjúkorában nem kapott keresztyén nevelést, sokkal inkább a hellenizmust, a görög kutúrát szívta magába. De Isten számára nincs akadály, s kiválasztotta őt arra, hogy egyik áldott eszköze legyen az evangélium terjedésének. Keresztyénné létele után kapta a Barnabás nevet, hisz eredetileg Józsefnek hívták. Ez a név eredetileg”próféta fiát” jelent, de az apostolok a vigasztalás fiának nevezték őt el. Azzal lett először ismertté, hogy Jeruzsálemben levő földjét, amit minden valószínűség szerint temetkezési helyül vásárolt eladta és árát a gyülekezet rendelkezésére bocsátotta. Kezdetben a keresztyén gyülekezet szimpatikus volt az egész nép előtt, de pár év múlva, főleg az István kivégzése után súlyos üldözés kezdődik a keresztyének ellen. Ennek az üldözésnek egy Saulus nevű farizeus lett a vezéralakja, a későbbi Pál apostol. Isten őt csodálatos módon leállította  a Damaszkusz felé vezető úton, és egészen más emberként érkezett vissza Jeruzsálembe. Itt szeretett volna csatlakozni a gyülekezethez, de ez nem ment könnyen, hisz a sebek, amiket épp ő ütött a gyülekezeten még nagyon mélyek voltak. A gyülekezet nem volt biztos abban, hogy valódi megtérés történt-e vagy csak egy báránybőrbe bújt farkas akar közéjük keveredni, hogy még nagyobb prédát zsákmányoljon ott magának. Nos, ebben a helyzetben jött el a Barnabás órája. Nem tudjuk pontosan, hogy honnan ismerték egymást, az írásmagyarázók arra is gondolnak, hogy Tarzusban együtt tanulhattak Gamáliel lábainál. Mindenesetre, ebben a lehetetlen helyzetben, amikor a régi barátai már elfordultak tőle, a gyűlekezet pedig még telve volt előítéletetkkel vele szemben, Barnabás volt az, aki Pált bevezette a gyülekezetbe. Úgy tűnik, hogy Barnabásnak ajándéka volt a lelkek megítélésére, s ezt abból is látjuk, hogy amikor Antiókhában ébredés támad, akkor is Barnabást küldik oda, hogy tájékozódjon a gyülekezetben. Barnabás meglátta azt, hogy Pál valóban megtért, hogy Isten kegyelme csodálatosan munkálkodik az életében. S ő ezt elmondta a jeruzsálemi gyülekezet vezetőinek, s így kapcsolódhatott be Pál a szolgálatba és lehetett Isten országának egyik legáldottabb eszköze. Szép példa ebben nekünk Barnabás, hisz annyi olyan ember van sajnos a gyülekezetekben is, akik meghasonlást, ellenségeskedést, szakadásokat okoznak, de oly nagy szükség lenne ilyen lelkipásztorokra, presbiterekre és egyháztagokra, akik az együttműködést, az összetartozást, a közösséget tudnák munkálni. Imádkozzunk azért, hogy Isten adjon ilyen embereket gyülekezeteink, közösségeink számára.

            A másik ember, aki Ciprushoz kötődik: Sergius Paulus. Ő Pál szolgálatának első gyümölcse.Lehet, hogy mások is hitre jutottak már Pál szolgálata által, de ezekről nem tudósít a Szentírás. Pál első térítői útjának első fontos állomása épp Ciprus szigete volt, ebben az is szerepet játszhatott, hogy Pál munkatársa Barnabás volt, aki itteni születésű lévén, jól ismerhette a szigetet és az ott levő viszonyokat. Különös érzésekkel érkezhettek meg Pálék erre a szigetre: vajon lesz-e gyümölcse a munkájuknak, vajon meg fog-e térni valaki? Sikerül-e gyülekezetet alapítani? Kezdetben nem sok sikerrel jár a munkájuk, szinte az egész szigetet bejárják és még mindig nincs gyümölcs. Mi lesz ebből, gondolhattá? Igy kerülnek Pafosz városába, ahol a római helytartó székhelye is volt. Nem sok remény kecsegtette itt őket, hisz itt volt a híres-hírhedt Vénusz templom, a szerelem istennőjének a kultusza virágzott itt, ami erkölcstelenséget és kicsapongást jelentett. Mit várhat itt az, aki az evangéliumot hirdeti? De tetszett Istennek, hogy itt, e reménytelen helyen érjen be az első gyümölcs, és nem is akárki volt ő. Ez a sziget helytartója, Sergius Paulus volt, aki épp olyan funkciót töltött be, mint Pilátus Júdeában. Ez az ember, bár emberileg minden kincse és szórakozása megvolt, mégis keresett valami többet, nem talált nyugalmat lelkének. Ezért is hozatta udvarába Bar-Jézust vagy más nevén Elimást, de sajnos ő egy varázsló, hamis próféta volt. Ekkor jut el hozzá a hír, hogy új emberek jöttek a szigetre, akik hirdetnek egy új tudományt. A helytartó azonnal hívatja őket és ők hirdetik is neki bátran az evangéliumot. Hogy mi lehetett az igehirdetés tartalma? Mi kiváncsiak lennénk rá, de nem tudjuk, annyit azonban gondolhatunk, hogy Pál Krisztust prédikálta, mégpedig, mint megfeszítettet, Barnabás pedig az egyetlen vigasztalásról tett bizonyságot.Világosan látjuk ebből a történetből azt is, hogy a Sátán munkája arra irányul, hogy az embereket távol tartsa a hit útjától és magától Jézus Krisztustól. De azt is láthatjuk, hogy akit Isten megragadott, s aki egyszer hitre jutott, azt a Sátán már nem tudja Isten kezéből „kicsavarni”, az már örökre az Úré marad.

            De azt is szemlélhetjük, hogy Pál és Barnabás leleplezik a Sátán munkáját, s aki Isten ellen harcol, az megkapja a maga bűntetését.A varázsló, aki arról volt híres, hogy a lelki dolgokban, a szellemi világban látni tud, az megvakul, s a sötétségben találja magát. Sergius Paulusra mély hatást gyakorolnak az események, minden bizonytalankodása véget ér, választ kap a kérdéseire. A hit bizonyosság lesz a szívében. A különös az, hogy ő az Úr tudományán, tanításán csodálkozik el, és nem azon, ami történt, pedig az se volt csekélység.Azt látjuk itt, hogy a legfontosabb eszköz az Isten országában az ige és annak hirdetése. Ne mondjunk le soha erről, még ha manapság mindegyre azt hajtogatják az emberek, hogy a szavak ideje lejárt, azok már hitelvesztetté lettek. Ez nem így van. Higyjünk az ige erejében, és a magunk lehetőségei szerint hirdessük is azt.Az igében minden megvan, ami az életre és a kegyességre való. Ezért szeressük, keressük az igét, ne szégyeljük azt továbbmondani mindazoknak, akik közé állított Isten. Mi kíváncsiak lennénk, hogy mi lett Sergius Paulus sorsa? A Szentírásból ezt nem tudjuk, úgy tűnik, hogy gyülekezetet nem sikerült Pálnak és Barnabásnak ez alkalommal alapítani, de a sziget további története azt mutatja, hogy ez az első gyümölcs további gyümölcsöket termett. Bárcsak lehetne a mi életünk is ilyen gyümölcstermő ebben az esztendőben is..

Olvasandó igék: 1Móz.10,4,És.23,1.12,Ez.27,6,Jer.2,10,Dán,11,30,Ap.csel.4,36, 9,26-27,  11,23.25, 13,4-12

                                                                                                            Lőrincz István

Barangolások bibliai tájakon:Gilgál

Ez a helység a Jordántól nyugatra, Jerikó közelében volt. Nevének jelentése: gördítés, kőkör.Az első nevezetes esemény, ami itt történt, hogy Izrael népe itt kelt át a Jordán folyón száraz lábbal, és itt táboroztak először az ígéret földjén. Olyan fontos esemény volt ez Isten vándorló népe életében, hogy hogy még ennek a pontos dátumát is feljegyzi az Írás. Mert Isten szabadító cselekedetei nem idő és tér felettiek, hanem nagyon is elhelyezhetők, kitapinthatók az emberi történelemben s a mi személyes életünkben is. Az Isten cseleketedei nem filozófiai, homályos fogalmak, hanem konkrét és valóságos események.Ezeket mi is valóságosan éljük át. Nagyszerű dolog, amikor ezeket mi is helyhez és időhöz tudjuk kötni, s bizonyságot tudunk tenni arról, hogy Isten akkor és ott, ezt vagy azt cselekedte az életünkben, akkor és ott ilyen csodákat éltünk át. Jó ezeket megjegyezni, feljegyezni szívünkben, de akár naplónkban, jegyzeteinkben is, hisz ezekből a következő nemzedékek is erőt és bátorítást meríthetnek a hitben való járásban. Amit Isten megtett a múltban, azt Ő megteszi a jelenben és a jövőben is meg fogja tenni. Múltbeli cselekedetei drága ígéretek a mának és a holnapnak. Azok a kövek, amiket Józsué ott Gilgálban felállított, azok beszéltek évszázadokon keresztül, hirdették Isten hűségét és felszólították a népet, hogy Őt féljék, szeressék és tiszteljék. Tegyük ezt meg mi is.

            Gilgálban még más fontos esemény is történt, s ez a nép tömeges körülmetélkedése volt.Míg a pusztában vándoroltak, orvosi-biológiai okok miatt ezt nem lehetett elvégezni. De most, hogy a nép megérkezett az ígéret földjére, ezt a dolgot is rendbe kellett tenni. Ennek két üzenete volt a nép számára, az egyik az, hogy mostantól fogva már nem élhetnek akárhogy, hisz Istennek szentelték az életüket, a másik pedig az, hogy le van mosva az egyiptomi megalázó szolgálat gyalázata, ezt el lehet felejteni. Pontosan ezt jelenti számunkra a keresztség, hisz az újszövetségi nép számára az Úr ezt adta a körülmetélkedés helyébe. A keresztségben épp az van számunkra kiábrázolva, hogy életünk már nem a bűn jegyében zajlik, nem vagyunk annak hatalma alatt, bár kísértésként az végig ott marad az életünben. A keresztség után is bűnösök vagyunk, de már nem élünk a bűnben, hanem teljes erőnkkel harcolunk ellene. Mi már nem „egyiptomi” hanem „kánaáni” módon élhetünk Isten kegyelméből.

            A páska ünnepe Izrael számára örök emlékeztetés volt arra, hogy Isten kegyelme kiszabadította őket az egyiptomi szolgaságból, hogy az öldöklő angyal elment házaik mellett, mert látta a bárány vérét az ajtófélfán. Ezt nem lehetett elfelejteni. De az emberi természet még erre is képes, akkor is és most is. Isten ismerte népének ezt a bűnös feledékenységét, és ezért elrendelte, hogy évente egyszer páskát kellett tartani, ünnepelni. Ezen az ünnepen semmi mást nem kellett tenni, csak emlékezni Isten kegyelmére, szabadítására. Ezt Jézus az Újszövetségben a számunkra is elrendelte. Hogy emlékezzünk az Ő testének megtöretésére és vérének kiöntetésére, valahányszor az Úr asztalához járulunk. Ez persze nem jelenti azt, hogy csak úrvascsorázáskor kellene ez eszünkbe jusson, hisz a keresztyén ember életében egy napnak se lenne szabad úgy eltelni, hogy erre ne emlékezzen és ne adjon hálát érte. De ilyenkor újra és újra elemi erővel törjön fel szívünkből a hála és szülessen meg a döntés, hogy életünket ezután még inkább Istennek szenteljük.

            Saul életében is fontos szerepet játszik ez a hely, hisz itt kell találkozzon Isten emberével, Sámuellel, hogy bővebb eligazítást kapjon a jövendőre nézve. Előtte három jelet is kap, hogy percig se kételkedjen küldetésében, kiválasztottságában. Gilgál számára a türelem iskolája is lesz, hisz hét napig kell várjon a prófétával való találkozásra. De erre nagy szüksége van, hisz nagy feladatok várnak rá. Isten a mi életünkben is rendel ilyen alkalmakat, amikor várunk kijelentésére, eligazító tanácsaira. Ilyenek a vasárnapok, amikor az igehirdetésből meghalljuk Isten üzenetét, vagy csendes napok, konferenciák, táborozások.Legyünk hálásak ezekért és éljünk ezzel az áldott lehetőséggel. Az Istenért végzett nyilvános szolgálatunk attól függ, hogy előtte mennyire tudtunk elcsendesedni és szavára hallgatni.

            A sietség, kapkodás nem szokott jó lenni a földi életünkben sem, de a lelki életben egyenesen káros és veszedelmes dolog ez.Aki nem figyel Istenre, hanem a maga feje után indul, az nagyon pórul járhat.Saul hat napot várt, hogy Sámuel megérkezzen, bemutassa az áldozatot és áldást kérjen egész további életére. De Saul türelme ekkor elfogy, annál is inkább, mert látja, hogy katonái is kezdenek elszéledni. Ezért ő lép akcióba, gondolja: elvégre ő is tud imádkozni és ő is be tudja mutatni az áldozatot. S ez a sietség végzetes lesz számára, ami olyan jól kezdődött, rosszul folytatódik és tragikusan fejeződik be. Ezért ne siessünk, hanem kérdezzük meg mindenben Isten akaratát, kérjük az Ő vezetését.Megígérte, hogy igéje és Lelke által vezetni fog minket.Ne kételkedjünk ebben, várjunk és legyünk megadással az Ő szabadításáig.

            Saul Gilgálban egy másik nagy hibát is elkövet.Annak ellenére, hogy az Úr megparancsolja, hogy az amélekitákat és mindenüket teljességgel pusztítsa el, ő a zsákmány javát megtartja és emberei között kiosztja. Az ellenség királyát is életben tartja és egyfajta trófeaként mutogatja. Még egy emlékművet is állíttat a maga dicsőségére. Amikor Sámuel leleplezi bűnét, akkor tettét kegyes hazugsággal próbálja mentegetni. Saul csalódást okoz Istennek, visszaél bizalmával. Nagyon figyelmeztető ez a példa a mi számunkra.Isten teljességgel megbízott bennünk, amikor kiválasztott minket az üdvösségre és az Ő dicsőséges szolgálatára. Rettenetes dolog, ha mi ezzel visszaélünk és szégyent hozunk Isten nevére. Őrizzen meg ettől minket az Úr.

            Gilgál az Isten gondoskodó szeretetének a jelévé is válik. Elizeus idejében nagy éhínség támad, s bizony ezt a prófétafiak is érzik. Elizeus azonban hisz, s bár kevés volt a zöldség, mégis nagy fazékban főznek eledelt. De ezután jön egy másik próba is, hisz kiderül, hogy mérgező növény is került a fazékba.Elizeus hite azonban ekkor sem fogyatkozik el, s miután lisztet kever a főzelékbe, az ehetővé válik. Nem Elizeus tesz itt csodát, hanem Elizeus Istene. Merjünk mi is hinni Benne.

Gilgállal még a prófétai ítélethirdetésekben is találkozunk. Itt a megüresedett, formasággá merevedett istentiszteletet ítéli meg Isten. Vigyázzunk mi is erre, legyen Gilgál ebben figyelmeztetés számunkra.

Olvasandó igék: Józs.4,19,  5,9.10, 1Sám.10,8, 13,12, 15,21, 2Kir.4,38, Jer.sir.3,26, Ám.4,4, Hós.9,15

                                                                                                            Lőrincz István