Tanulságos igék Nehémiásról 8

Text.”A nép vezetői Jeruzsálemben telepedtek le, a nép többi része pedig sorsot vetett, hogy minden tíz emberből egyet Jeruzsálembe vigyenek, a többi kilenc pedig a saját városában maradhat.”(Nehémiás 11,1)

            Az utóbbi években az egyik leggyakoribb beszédtéme: a migráció, hogy emberek milliói elindulnak, jobb sorsot keresve, hogy egy más földrészen, országban telepedjenek le. Nem újkeletű ez a probéma, íme itt ebben a könyvben is találkozunk vele. Egy különös fejezet ez. Látszólag egy lista áll előttünk, amely főleg helységneveket tartalmaz és azon családok neveit, akit ott letelepedtek. A legtöbb olyan helység, aminek nevét sehol máshol nem találjuk, a térképen is hiába keresnénk. De azt egy percre sem felejthetjük, hogy kik azok, akik ezekben a helységekben laknak. Ezek visszavándorlók, akiknek szülei sőt már nagyszülei is Babilonban éltek. Micsoda öröm a számukra, hogy újra otthon lehetnek, őseik földjén! Újra olyan városokban és felvakban lakhatnak, amiket magukéiknak vallhatnak. Hisz ennek a fejezetnek refrénszerűen visszatérő szava: laktak, lakoztak.

            Az elején szóltunk arról, hogy mekkora probléma lett ezen a földön a migráció, az hogy emberek el kell hagyják szülőföldjüket háborúk, éhség, vízhiány miatt és új lakozási helyet kell keressenek a maguk és családjaik számára. A lakozási hely egy problémává vált ezen a világon, s napról-napra csak súlyosbodik a helyzet. Hogy és ki tudná ezt megoldani, teszik fel ma politikusok, közgaszdászok a kérdést? Lássuk, mit mond erről az ige.

            Itt egy különös probléma adja elő magát. Mert ezek az emberek nem egyszerűen csak visszavándorlók, nem csak olyan emberek, akiknek végre ismét van saját földjük, hanem ezek az emberek mindenek előtt Isten gyermekei. Miért sírtak a zsidók Babilonban, az idegenben? Miért kellett szinte átkot kérjenek magukra, ha elfelejtenék Jeruzsálemet? Egyáltalán mi hozta őket vissza erre a földre? Nyilvánvalóan a szülőföld is, amiről atyáik meséltek nekik, de mindenek előtt az ígéret, ami ott lebegett ezen föld felett. Ezek az emberek azért jöttek vissza, mert ezt a földet Isten nekik ígérte. S most, amikor kijelölik az emberek lakozási helyét, nem csak annak örülnek, hogy ők lakozhatnak valahol, hanem sokkal inkább annak, hogy Isten ígérete beteljesedett. Nem emberi vágy, hanem isteni ígéret teljesedett itt be. Nagyon hangsúlyos itt az a mondat, hogy mindenki a maga örökségében lakozhatott.

            Örökség. Ennek szónak a mi fülünkben mindenekelőtt jogi, vagyoni, tulajdonjogi jelentése  van. De ha ez a szó a Bibliában felbukkan, ott mindig üdvtörténeti kicsengése van. Ez a Szentírás egyik legfontosabb és legsúlyosabb szava. Egy örökséget kapnak tehát ezek az emberek, olyan örökséget, amit Isten már Ábrahámnak megígért. Ezért az a kínos gondosság, ahogy itt minden történik. Ez a fejezet nagyon hasonlít a Józsúé könyvének azon fejezeteihez, amikban arról van szó, hogy az egyiptomi fogságból kiszabadult nép, hogyan vet sorsot arra nézve, hogy törzsenként miként foglalja el helyét az ígéret földjén.

            A legnehezebb probléma különös módon magának a fővárosnak, Jeruzsálemnek a betelepítése. Úgy tűnik, hogy ebből a városból mindenki menekülni akar. Honnan ez az ellenérzés épp a fővárossal, Jeruzsálemmel szemben? Hisz mi azt gondolnánk, hogy épp azért lesz ökölre menő harc, mert mindenki szeretne itt letelepedni. De egészen meglepő módon ennek az ellentéte következik be: mindenki a Jeruzsálemet körülvevő városkákban és falvakban akarna letelepedni. Ennek van emberi magyarázata is, hisz annak idején, amikor Nabukodonozor seregei emberei elfoglalták a várost, rengetegen haltak itt meg, s így kevés az utódok száma is. De van egy másik magyarázat is, hogy a valamikor Jeruzsálemben lakók jól érezték magukat Babilonban és legtöbbjük ott maradt, nem akart hazajönni. De ennek a fő oka mégis abban lehetett, hogy e város olyan ítéletben részesült, hogy ennek emléke még mindig elriasztja az embereket. Jeruzsálem a mesék „elátkozott váraihoz” volt hasonló abban az időben. Ez a hely már nem az ígéret, hanem az átok helyévé lett.

            Ezért már-már az a veszély fenyegetett, hogy ez a város lakatlan marad. Hogy itt nem születnek gyermekek, nem lesznek következő nemzedékek, nem lesz hova bevonuljon a Messiás, nem lesz ki kiáltsa: Hozsánna Dávid Fiának, áldott, aki jön az Úrnak nevében. De akkor ez az ígéretek végét jelentené s azt is, hogy Isten hazudott. Nos, most ebben a helyzetben több csoda is történik. Az első az, hogy a nép vezetői önként vállaják, hogy ebben a városban telepednek le, jó példát adva így a nép többi tagjának. Milyen nagy dolog, ha egy népnek vannak példaadó vezetői, akik vállalják a nehézséget, vállalják a harcot. De ez még nem elég ahhoz, hogy Jeruzsálem benépesüljön. Ezért sorsot vetnek és minden tizedik ember, akire a sors esik, Jeruzsálemben költözik. Mindenki elfogadja a sorsvetés erdményét.Ez a második csoda. De még ez sem elég és ekor jön a harmadik, hogy vannak olyanok, akik önkéntesen vállakoznak arra, hogy Jeruzsálembe költözzenek. Sokan otthagyják sokkal szebb és kényelmesebb lakóhelyüket és abba a városba költöznek, ahol a romok között rókák futkosnak. Mert ők szilárdan hiszik, hogy ez a város mindenek ellenére az Isten városa, akármilyen reménytelen is legyen ott most a helyzet.

            És ezeknek az embereknek a hite nem szégyenült meg. Mert az ígéret beteljesedett, a Király eljött, akiben maga Isten jött el erre az átkozott, vérrel és könnyel áztatott földre. Mert ez az ígéret most már nem csak Jeruzsálemre vonatkozik, hanem az egész földre, annak minden városára és falujára. A hívő emberek azok, akik nem adják fel a reménységet, hogy az isteni ígéret minden népre és minden országra voantkozik. Jézus Krisztus óta nincs már átkozott hely ezen a földön, csak áldott. Ezért nekünk minden országra és minden népre nézve jó reménységünk lehet, de mindenek előtt a saját népünkre és országunkra nézve. Ne dobjuk el reménységünket, na hagyjuk el népünket, országunkat, szülőföldünket, mert az Isten áldása van rajtunk. Ezt jelenti ma nekünk „Jeruzsálemben lakni.”

            A reménységben kitartani, ez most a keresztyén gyülekezet szent kötelessége. Hinni abban, hogy Isten szereti ezt a világot, és Krisztusban azt a békesség lakhelyévé akarja tenni. És ez a mi reménységünk nem emberi dolgokra, politikai vagy gazdasági előrejelzésekre épül, hanem Isten ígéretére. Isten a földet a szelídeknek és a békességre igyekvőknek ígérte, és mi hisszük, hogy Ő be is tartja ígéretét. Mi abban kell rendületlenül hinnünk, hogy Isten ezt a bűn miatt megátkozott földet Krisztusban és Krisztus által az áldás helyévé tette. Nem kell elvándorolni, mert Isten minden embert és minden népet meg tud és meg akar áldani ott, ahol most van.

            Az igaz, hogy ennek ellenére a bűn miatt marad sok nyomorúság és szenvedés van ezen a földön, az igaz, hogy a menyország nem fog itt megvalósulni. De amit megtehetünk az Isten nevében, az Isten ígéreteire támaszkodva, azt tegyük meg. Közben tudjuk, hogy nincs itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük.. Tudjuk azt, hogy csak jövevények és vándorok vagyunk ezen a földön. Tudjuk azt, hogy földi porsátorunk és lakozásunk helye elbomlik, de van nem kézzel csinált, örökkévaló hajlékunk a mennyben. Tudjuk, hogy a mi országunk a mennyekben van. De épp ezért, amíg itt kell lennün,k szeressük ezt a földet, s hittel és jó reménységgel éljünk azon.

Javasolt cím: Ez a föld egy áldott hely!                                                Lőrincz István