2016. május 9., hétfő

Két igehirdetés



Igehirdetés örökkévalóság vasárnapjára 2Kor.5,1-10 alapján

            Nagy kérdés, hogy érdekli-e még egyáltalán az embereket a menny? Vagy teljesen elfeledkeztek már erről? Vajon már teljességgel elfordultak az emberek a mennytől és csak a föld és annak a dolgai érdekli őket? Vajon hány ember tudja és vallja gyülekezeteinkben, hogy a mi földi életünk egyetlen nagy célja, hogy Megváltónkat megismerjük és végül a mennybe jussunk?
            Ezek után jön a kérdés, hogy miként lehet a mennybe jutni? Hogyan is történik ez? Mert ha a menny felé sietünk, ahogy az ének mondja, akkor az utat is kell ismerni, ami oda vezet. Ezekre a kérdésekre Pál apostol először is azt válaszolja, hogy igenis van menny. Ha a mi földi sátorházunk elbomol is, van épületünk Istennél, nem kézzel csinált, örökkévaló hajlékunk a mennyben.Az életünk tehát egy sátorhoz hasonlítható. A föld e szerint egy „kempingező” hely, ahol a mi sátorunk egy időre felállíttatik, ahol egy időre sátrat verünk. De egyszer eljön a sátorbontás ideje, amikor szedjük a sátorfánkat és tovább kell mennünk innen. A mi életünk a földön csak ideiglenes, csak egy bizonyos ideig tart. Jó ezt nekünk naponta tudatosítani, hisz nagyon sok ember úgy él, úgy rendezkedik be, mint ha igaz lenne a nóta: nem halunk meg soha. Pedig itt a földön kiszabott esztendeink vannak, ahogy azt Jób könyve tanítja. És ezek a kiszabott esztendők egyszer csak letelnek. Ezt Pél is tudja, de ő tud egy másik hajlékról, egy másik házról, amit nem emberek terveztek, van egy nem emberi kézzel csinált, örökkévaló hajlékunk a mennyben.
            Feltűnő, hogy Pál itt azt mondja: tudjuk. Pál nem nagyon sokszor mondja ezt. De miért van az, hogy pont itt, ahol a mennyről van szó, mondja: tudjuk? Honnan tudjuk, hogy van egy menny és abban örökkévaló hajlék? Honnan szerezhetünk mi ismereteket a mennyről? A válasz egyszerű: Jézus Krisztustól. Ő a mennyből jött le a földre, és sátorozott 33 éven át itt közöttünk. Krisztus a mennyből jött, magára vette a mi földi életünk minden nyomorúságát, esendőségét, múlandóságát. Nagypénteken az ő földi porsátora is elbomlott. Különben ő már korábban megmondta: rontsátok le ezt a templomot és én három nap alatt felépítem azt, s ekkor Ő a testéről, földi életéről beszélt. Ott a kereszten egy félelmetes lebomlás történt, de húsvét hajnalán ez a sátor csodálatosan újra megépült, mert Krisztus feltámadott. Amikor a tanítványok a feltámadott Jézust látták, akkor már azt a házat szemlélték, amit nem ember készített, hanem Isten maga. De az a nagyszerű, hogy aki ebben a Krisztusban hisz, azzal szintén meg fog történni az, ami Krisztussal is megtörtént, és annak az embernek szól a drága ígéret: az én Atyámnak házában sok lakóhely van, ha pedig nem volna, megmondtam volna néktek. Én elmegyek és helyet készítek néktek. A hívő emberek számára olyan nagy vigasztalás ez, hogy amikor földi sátorházunk elbomol, van egy nem kézzel csinált hajlékunk a mennyben.
            De mi történik akkor, amikor a földi sátorház elbomlik, amikor valaki meghal? Hogy kell nekünk elképzelni ezt a titokzatos lakáscserét? Hogy kell elképzelnünk a földi sátorból a mennyei hajlékba való elköltözést? Mi a halált sokszor úgy képzeljük el, mint egy határátlépést. Ha nincs csempészárunk, és a papírjaink is mind rendben vannak, akkor nincs mitől félnünk. De úgy is elképzelhetjük ezt, mint amikor az egyik szobábl átmegyünk a másikba. Azért Pál és a Szentírás azt tanítja, hogy ez nem épp ennyire könnyű és egyszerű dolog. A halál nem csak egyszerűen a vég, amikor a gyertya kialszik. A halál a bűn zsoldja, ítélet a mi bűneink felett. A halál egy félelmetes ellenség, ami szüntelen veszélyeztet minket. Épp ezért kellett Krisztusnak eljönnie, hogy szembe szálljon ezzel a félelmetes ellenséggel, azzal leszámoljon, hogy ahogy Pál egy másik helyen mondja, annak a fúllánkját kihúzza. Ez történt húvétkor. A halál persze még kihúzott fúllánkkal is félelmetes ellenség marad. Pál számára se könnyű a halállal szembenézni, ő is jobban szeretné, ha túl lenne már a halálon, hisz itt azt mondja, hogy kívánna már az Úrnál lenni. Nem véletlen azt sem, hogy kétszer is szó van itt a sóhajtozásról. Pál is szeretne, hogy úgy mondjam”direkt” Krisztushoz menni, hogy ne kelljen átmenni a halál félelmein, kínjain. Szeretne elköltözni, felöltöztetni, pontosabban átöltöztetni. Hadd mondjak erre egy mindennapi példát. A diktatúra idején sokszor megtörtént, hogy nem adtak engedélyt példáúl egy új parókia építésére, s ekkor a gyülekezet azt csinálta, hogy nem bontották le a régi épületet, hanem a régi köré felhúzták szép csendben, szinte észrevétlenül az újat. S amikor az új teljesen elkészült, akkor hirtelen lebontották a régit. Valami ilyesmit szeretne Pál is, először az Úrnál lenni, és csak azután meghalni. Persze, mi nagyon jól tudjuk, hogy ez csak nagyon ritka esetben történhet meg. Pál és mi is gondolhatunk az Ószövetség két emberére, akik nem ízlelték meg a halált, hanem direkt módon, halál nélkül jutottak a mennybe. Ez a két ember Énókh és Illés próféta volt. Pál az Újszövetségben is tud ilyesmiről. Ezek azok, akik a Jézus Krisztus visszajövetelét testben érik meg, azoknak nem kell meghalni, hanem egyetlen szempillantásban átváltoznak és az Úrhoz kerülnek. Pál is nagyon szeretne ezekhez tartozni, akiknek nem kell meghalni, hanem egyenesen az Úrhoz jutnak.
            Ez egy kicsit önzésnek is tűnhet, mintha az apostol a maga számára valami különöset, rendkívülit kérne. De ez nem így van. Pál itt nem magára gondol, hanem általánosságban minden keresztyén ember vágyát, óhaját fejezi ki. Sőt, Pál az egész teremtett világban egy vágyakozást, sóhajtozást észlel a menny után. Pál az új hajlékot nem csak a maga számára kívánja, hanem minden hívő ember számára.
            Itt egy másik félreértést is el kell kerülni. Nem kevés olyan ember van, aki azért vágyakozik meghalni, mert nagyon sokat szenved. Azért vágyik meghalni, hogy ne kelljen már annyit szenvedni. Pálnál azért ez másképp van. Az ő vágayakozásának célja maga Jézus Krisztus. Mert most még nincs Krisztusnál. S ez érvényes ránk is. Mert igaz az, hogy megváltott emberek vagyunk, de a teljességet még nem értük el, még hiányzik valami ehhez. Mi itt még idegenben vagyunk, még átutazóban vagyunk az igazi hazánk felé. Pál itt az eredeti szövegben egy különös kifejezést használ: még távol vagyunk, még nem vagyunk olyan közel, mint amennyire szeretnénk.
            Ezt a világ fiai soha sem tudják megérteni. Sőt, ők kicsúfolják azokat, akik a mennybe vágynak, akik a menny felé sietnek. Mert ők minden boldogságukat csak itt a földön keresik. Ezért vannak kétségbeesve, amikor a földi örömök elmaradoznak az életükből, amikor közeledik a földi örömöktől való megválás. De a Bibliai emberei, a keresztyének tudják: jövevény vagyok, mint minden ősöm. Vallják az ismert igével: nincs itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük. Persze ezt félre is lehet érteni, sokszor azzal vádolják a keresztyéneket, hogy ők megvetik a földet, nem állnak két lábbal a földön, álmodozók és ábrándozók. Nem erről van szó, hisz ha valaki komolyan veszi a földet és a földön elvégzendő munkát, azok épp a keresztyének, Isten gyermekei. Itt egyszerűen arról van szó, hogy mi tudjuk, hogy van valami, ami sokkal jobb és több, mint ez a föld, mint ez a földi élet. S ha már tudjuk, ha van valami jobb, akkor mi természetesen vágyunk is erre. Ez a vágy se magunktól van, hanem a Szentlélek ébreszti fel bennünk.
            És még valami. Aki ezt tudja, akinek a szívében ott van a vágy a jobb után, azt mit tegyen most, amíg még nem lehet a mennyben, amíg még itt ebben a sátorházban kell tartózkodnia? Az ilyen ember nagyon vigyázzon arra, hogy ezt ne úgy fogja fel, mint valami”kényszerpihenőt” amit tétlenségben kell eltölteni. Pál apostol számára a földön töltött idő nem a tétlenség, hanem a szolgálat ideje. Pálnak, amíg e testben él egyetlen célja van: hogy a mennyről szóló örömüzenetet minél több embernek elmondja, tobábbadja, hogy azt az evangéliumot elvigye a föld végső határáig. Ő kedves akar lenni az Úrnak. Mert akár elköltözünk, akár itt maradunk, neki kedvesek legyünk.
            Az egyházi év utolsó vasárnapján, az örökkévalóság vasárnapján menjünk el ezzel az üzenettel Isten házából: amíg e testben vagyunk, tegyük azt, amit tennünk kell. Mert a sátorban, a testben eltöltött idővel egyszer el kell számolni. Nekünk meg kell jelennünk Isten ítélő széke előtt, hogy ki-ki megjutalmaztassék, aszerint, amit e testben cselekedett, vagy jót vagy gonoszt. Ne felejtsük el soha, hogy mi itt egy szolgálatot kell elvégezzünk, s erről a szolgálatról nekünk egyszer majd számot kell adni. Akkor derül ki, hogy mit építettünk. Ez a nap egyre közeledik. Akár megérjük testben az Úr visszajövetelét, akár úgy, hogy átt kell mennünk a halálon. Azt kívánom nektek és magamnak is, hogy munkában és szolgálatban találjon minket a nap.

                                                                                    Lőrincz István

Igehirdetés 2016 ápr.17én Jelenések 9,13-21 alapján

            A Jelenések könyvét az Újszövetség vigasztaló iratának szoktuk nevezni. Ezt a könyvet nem lehet megérteni, ha nem látjuk magunk előtt az első század végi szenvedő és üldözött gyülekezetet, amely a császárkultusz alatt szörnyű szenvedéseknek és vértanúságnak van kitéve. Ez a gyülekezet ebben a sokszor kibírhatatlannak tűnő szenvedésben várja a visszatérő Krisztust, aki ítéletet tesz mindenki felett, aki a gyülekezetet megjutalmazza hűségéért, kitartásáért, a hitetleneket és engedetleneket pedig, akik a gyülekezet szenvedését is okozták, méltó módon megbűnteti. Mert ahogy egy nagy holland teológus mondta, a keresztyén egyháznak z igazságosságra nagyobb szüksége van, mint a mindennapi kenyérre.
            Ez az ítélet egyszer el fog jönni, vigasztalja János a gyülekezeteteket, nem most a közeljövőben, hanem akkor, amikor Isten annak elhozza az idejét. Ezekben a fejezetekben az ítélet kibontakozásáról van szó, az egyre nagyobb és átfogóbb lesz. Amikor ezt a könyvet olvassuk, szinte lélegzetvisszafojtva várjuk: mi minden fog itt még történni? Hisz már eddig is szörnyűséges dolgokról hallottunk ebben a könyvben, példáúl a sáskák rettenetes pusztítását. De a csapások most már felgyorsulnak, egyik a másikat követi. Ezt a mi időnkben mi is egyre jobban érzékeljük. Hisz régen is voltak, háborúk, földrengések, természeti katasztrófák, de mintha az utóbbi időben egyre sűrűbbek lennének ezek. Szinte nincs olyan nap, hogy ne halljunk valamilyen csapásról, katasztrófáról. Ezek sa keresztyén embert el kell gondolkoztassák, és mi mindenképpen Isten igéjének, ítéleteinek beteljesedését kell látnunk ezekben.
            Az igeszekasz azzal kezdődik, hogy János hall egy hangot az Isten előtt álló aranyoltár négy sarka felől. Az aranyoltár ott áll tehát az Isten színe előtt. Ez az oltár a hívők, a szentek imádságát jelképezi, azokat az imádságokat, amelyek a szenvedő és üldözött gyülekezetből szállanak, emelkednek az égbe. Az, hogy hang jön ki az oltárból azt jelenti, hogy Isten meghallgatja az imádságokat, s ugyanakkor arra biztat, hogy higgyünk abban, hogy csodálatos szabadítást készít a népe számára. Az oltár alatt lévő lelkek Isten igazságos bosszújáért esedeztek, s íme Isten meghallgatta az imádságokat, mert a bosszú, az ítélet már megvalósul. Olyan jó ez Isten mindenkori népe számára. Tudhatjuk azt, hogy Isten tud minden szenvedésről, amit Érte hordozunk el. Tud azokról a vértanúkról is, akiket épp most a mi időnkben végeznek ki, ölnek meg sokszor rettenetes kínok között a Krisztus bizonyságtételéért. Biztasson ez az ige arra, hogy többet imádkozzunk az üldözött, vértanúság árnyékában élő keresztyénekért. Még nincs messze az idő, amikor olyan sokat jelentett számunkra is a kommunista diktatúra idején, hogy holland, német, svájci, nyugati testvéreink azt mondták nekünk: imádkozunk érettetek. Tegyük ezt meg mi is másokért. Mert a szabadságban mi most olyan könnyen megfeledkezünk erről.
            A hang azt mondja: oldd el azt a négy angyalt, akik a nagy folyóvíznél, az Eufrátesznél meg vannak kötözve. Fontos azt látni, hogy ez a négy pusztító angyal csak Isten kifejezett parancsára indulhat el, az Isten által pontosan megszabott időben. Persze az Isten idejét nem könnyű kivárni. Mi sokszor csak a mi kicsi életünket látjuk, Isten órája sokszor egészen másképp jár, mint a miénk, de nekünk meg kall taniulni a miénket az övéhez igazítani. Mindennek az Isten akarata szerint kell történnie. Isten a gonoszságnak is határt szab, azt mondja: eddig és ne tovább. Jó nekünk tudni, hogy a gonosz semmi többet nem tehet, amint amit Isten neki megenged. Ez egy óriási vigasztalás az Isten mindenkori népe számára. Az Úr nem ad szabad kezet a gonosznak, nem engedi, hogy azt tegyen, amit akar. Isten gyermekeinek se árthat, őket Isten hatalma őrzi. A testet persze megölheti, de a lélek és annak üdvössége biztonságban van. A gonosz még tombol, de a Golgota óta ő már egy legyőzött ellenség, ezt nem szabad elfelejtenünk.
            Ebben az igében ítéletet végrehajtó angyalokról van szó. Ezek az angyalok az Eufrátesz folyónál vannak, de eloldoztatnak, hogy onnan elindulva a különböző ítéleteket végrehajtsák.A négyes szám az írásmagyarázók szerint a négy égtájat jelképezik, tehát minden irányba elindulnak, mindenhova eljutnak. Mit kezdjünk mi ezzel a megjegyzéssel, hogy mindez az Eufrátesz folyónál történik. Az írásmagyarázók sokat gyötrődnek a kérdésen, hogy mit is akar ez jelenteni? Vajon népekről lenne itt szó, például babiloniakról, asszírokról, törökökről, mongolokról, akik mind Keletről jöttek a keresztyén Európát meghódítani? Vagy esetleg vallásról, épp az iszlámról lenne szó? Ezekben a magyarázatokban mind lehet valamelyes igazság, de úgy gondolom, hogy mégis onnan kell kiindulnunk, hogy az Eufrátesz folyónak a Bibliában van egy különös jelentése, mégpedig az, hogy itt volt a Paradicsom, az Éden kertje, innen indult el az emberi történelem. Az Eufrátesz folyónál bukott el az ember, itt kezdődött a bűn rettentes rontása és rombolása. Itt tette az ember tönre magát és környezetét egyaránt. Itt lett a gyönyörűség helyéből pusztaság. Azt is tudjuk a Bibliából, hogy az Eufrátesztől indultak el azok a népek, akik hátat fordítottak Istennek, itt lakoztak Nimródnak, az erőszakos embernek az utódai.  Itt a népek tarka sokasága lakott a maga sokszínű kultúrájával. Sajnos ezek a népek a pogányság útját járták.De itt avatkozott be Isten ebbe a szomorú történelembe, amikor Ábrahámot kihívta Úr-Kaszdim városából. Ezeknek a népeknek a bűne mindenek előtt a gőg, a felfuvalkodottság volt. Így ez a vidék, ami egykor Paradicsom volt, most az erőszak, a háborúk földje lett, és így van ez mind a mai napig. S miért volt mindez: azért, mert a népek elbizakodtak és nem hallgattak Istenre. Így érett meg ez a vidék és az egész világ az Isten ítéletére.
            De mi lesz a hatása a négy angyal elindulásának? Egy hatalmas és különös hadsereget látunk itt, ami még nem volt a történelemben. Ha a sereg létszámát kiszámoljuk, az is kétszáz millió ember.Nyilván, hogy ez is egy jelképes szám, ami a végtelenséget jelzi. Ez arra mutat, hogy ez egy legyőzhetetlen sereg. Az Eufrátesz környékén sok olyan birodalom volt, ami legyőzhetetlennek hitte magát, gondoljunk csak a babiloni, asszír birodalmakra, de ezek mégis megsemmisültek. Ennek a seregnek már a látványa is félelmetes. A lovak fejei olyanok, mint az orsoszlánoké. A lovasok tüzes, kék színű páncélba vannak felöltözve. A lovak szájai félelmetesek, tűz és kénkő jön ki belőlük, mindent megsemmisítenek. Nem tudjuk azt, hogy miről, kiről is van szó. Olyan szörnyűséges lények ezek, mint a Jób könyvében leírt behemót és levithán. Bár egyes fordítások a vizilóval és a krokodillal azonosítják, ezt mégsem lehet tudni. Erre mi csak annyit mondhatunk el alázattal, hogy Isten ítélete rettentes lesz. És annak az eszközei is rettenetesek, olyanok, amiket mi el se tudunk képzelni. Isten mindent felhasználhat, szörnyűséges dolgokat, lényeket, hogy az embert megalázza. A legfélelmetesebb földi hadsereg is nevetségesen gyenge amellet, amit itt János lát és megmutat nekünk. Itt tulajdonképpen a pokol szabadul el a földön.
            Tűzről, füstről és kénkőről van szó, így pusztult el egykor Sodoma és Gomora is. Vigyázzunk, mert ez nem emberi fantáziálás, hanem az a rettenetes ítélet, amit Isten mutatott meg apostolának és egyházának. János itt előre tekint a történelemben, s amit leír, az be fog következni. Ezeknek a különös lényeknek az ereje a fejükben és a farkukban van, ami valamiképpen a kígyóra emlékeztet minket, ami a Szentírásban az ördögnek, a Sátánnak a jelképe. Mert a Sátán az, aki emberölő volt kezdettől fogva, aki mindenütt halált és pusztulást okoz. Hát nem a halál hatalmát látjuk ma is a világban? Háborúk és öngyilkos merényletek, a környezet tudatos pusztítása, a káros szenvedélyek, nem mind ezt hirdeik nekünk? Ezek az ítéletetk mind azért vannak az emberiségen, mert nem hallgatott az Isten szavára.
            Mennyivel másabb lenne ez a világ, ha Krisztusnak engedelmeskedve. Ő nem a halált akarja, hisz legyőzte azt, Ő az Élet Fejedelme. Ezek az ítéletek is mind arra figyelmeztetnek, kérnek minket, hogy álljunk az Ő oldalára, benne higgyünk. A döbbenetes itt az, hogy miután az emberiség egyharmada elpusztul az ítéletben azt várnánk, hogy a többiek döbbenetükben megtérnek, de ennek épp az ellenkezője történik. Milyen kemény tud lenni az ember szíve, hogy se a kegyelem, se az ítélet nem tudja meglágyítani. Hiába prédikált Nóé az özönvíz idején, hiába tett bizonyságot Lót, az emberek mentek tovább a bűn útján.
            Az ige itt konkrét bűnöket is megnevez. Először olyanokat, amik Isten ellen vannak első sorban, a Tízparancsolat első táblája ellen: az ördög imádása és bálványimádás. Döbbenetes tapasztalat ez, hogy ha az ember elhagyja az igaz Isten imádatát, akkor mindig jön valami rettenetes ennek helyébe, jön a Sátán, jönnek a bálványok.Jön az okkultizmus, a babonaság,hitetlenség, pogányság mindenféle formában. De vannak itt olyan bűnök, amikkel elsősorban a felebarát ellen vétkezik az ember: gyilkosság, paráznaság és lopás. Mert a két tábla szorosan összetartozik, ha valaki nem szereti és nem tiszteli Istent, akkor felebarátját se fogja szeretni és tisztelni. Kifejezetten említi a paráznaságot. Jól tudjuk a történelemből, hogy mind a két nagy birodalom a római és a görög bukását is az erkölcstelenség okozta. S mi van most: felmagasztalása a szexuális szabadosságnak, perverzitásnak, homoszexualitásnak. Az emberi történelem megismétli magát.
            Mit mondhatunk mi ezek után? Mit tehetünk mi ebben a helyzetben? Mi ebben a szörnyű részben az evangélium, az örömüzenet? Hát, az, hogy ezek a mi nemzedékünkben még nem következtek el. Mi még a kegyelmi időben élünk. Mi még megtérhetünk az Úrhoz. Mi átadhatjuk magunkat annak Jézus Krisztusnak, aki mindezektől megőrizhet és megszabadíthat minket. Mert Krisztus nélkül az élet tényleg csak pusztulás és romlás. Hit nélkül az ember minden bűnnek és szenvedélynek ki van szolgáltatva. Ha nem Krisztus az életünk Ura, akkor mi is a korszellemet követjük, aminek jelszava: éldd ki magad, érezd jól magad, vesd bele magad az élet örömeibe és gyönyöreibe, ne törődj se Istennel, se emberrel, ne törődj a lelkeddel sem, de a mennyel sem, mert csak föld van és földi dolgok.
            A szomorú tapasztalat, hogy az emberek nagy többsége ma se akar megtérni, még akkor sem ha látják, hogy egyik csapás a másikat követi ebben a világban.Az emberek ma mindent akarnak, csak épp megtérni és Istennek szolgálni nem. A személyes kérdés: te kit választassz életed Urának? Kinek szolgálsz? Két úrnak nem lehet.Válassz még ma! Jézus hív és vár, hogy Őt válasszad, mert Ő már téged választott.Meghalt érted a kereszten, neked is bünbocsánatot és örök életet szerzett. Aki benne hisz, az boldog a csapásokat ítéleteket látva is.Az tudja, hogy a váltsága elközelített. Légy te si testvérem ilyen boldog ember!

                                                                                                Lőrincz István

           

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése