Az áldás és annak jelentése és használata (Előadás gyülekezeti napra, presbiterképzésre)

Az áldásról általában

Az „áldás szóval lépten-nyomon, szinte naponta találkozunk. Köszönéskor, főleg, amikor elválunk egymástól, azt szoktuk mondani: áldjon meg az Isten. Egy-egy tervre, gondolatra, amivel egyetértünk, és jónak látjuk, azt mondjuk: áldásomat adom rá. De használjuk ezt a kifejezést a kismamákra, amikor gyermeket várnak: áldott állapotban van. Egy egy gyógyszerre, találmányra is szoktuk mondani, hogy nagy áldás volt az emberiség számára. Egy-egy emberre is szoktuk mondani, hogy áldott, jó ember.

            De negatív értelemben is használjuk, amikor azt mondjuk, hogy a vasárnapi munkán nincs áldás. Vagy, hogy Isten ebben az évben nem áldotta meg a határt, mert valami miatt gyenge volt a termés. Látjuk tehát, hogy lépten –nyomon használjuk a kifejezést, csak azt már kevésbé tudjuk, hogy mit is értünk alatta. Talán zavarba is jönnénk, amikor valakinek áldást kívánunk s az visszakérdezne: nos, mit is értessz te ez alatt? Lehet, hogy nagyon zavarba jönnénk, s elpirulva mondanánk: hát csak úgy mondtam, mert így szokás. Ezért tartottam fontosnak, hogy foglalkozzunk picit az áldással és hogy mit is jelent ez az életünkben, illetve, hogy miként élhetünk vele.

            Mert, hogy az áldásra szükségünk van, ahhoz nem fér kétség. A Heildelbergi Káté a 125-ik kérdésénél, a negyedik kérésnél: a mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma, foglalkozik ezzel és ezt mondja:: a te áldásod nélkül sem ami gondoskodásunk és munkánk, sem adományaid nálunk nem gyarapodnak. A Káté tehát azt fogalmazza meg, a mi egész életünk, mindaz, amit teszünk az Isten áldásától függ.

Az Áldás az Ószövetségben

Ahhoz, hogy ezt megértsük, tudnunk kell, hogy mit is jelentett áldani vagy átkozni a keleti világban. Ezt elsősorban szavak által tették. Ezek az áldás vagy átokformulák ünnepélyes keretben hangzottak el, liturgikus keretében. A keleti ember azt gondolta, hogy ő ki van szolgáltatva mindenféle lelki hatalmaknak és erőknek, s ezért ezeket igyekezett befolyásolni. Azt is tudnunk kell, hogy régen a szvaknak sokkal nagyobb súlya volt, mint manapság. Gondolhatunk itt a DABAR héber szóra, ami egyszerrre jelent szót és cselekedetet. A DABAR-ban erő van. Ez érvényes az áldás és átokformulákra egyaránt. Az áldásnak és az átoknak egyaránt mágikus erőt tulajdonítottak. Hitték, hogy ezek a szavak visszavonhatatlanok s el fogják mindenképp végezni gyógyító vagy pusztító munkájukat.

            Az Ószövetség idején nagyon fontos volt a személy is, aki az áldást vagy átkot kimondta.Minél híresebb, tekintélyesebb volt a személy, aki az áldást vagy átkot kimondta, annál nagyobb volt a várható hatás is. Nagyon tanulságos ilyen szempontból a Bálám és Bálák esete. Bálák pogány király fél Izrael népétől és ezért Bálámhoz fordul, aki híres-nevezetes ember az áldás és átok dolgában. Ha sikerül őt rávenni, hogy átkot mondjon Izrael népére, akkor ez sokkal hathatósabb lesz, mint a kard és lándzsa. Bálám ebben az esetben busás jövedelemre is számíthat. De Bálám nem átkot, hanem áldást mond Izraelre s ettől Bálák nagyon nyugtalan lesz. Bálám azért nem mondhat átkot, mert Isten áldást akar adni Izraelnek. Már csak ez az egy történet is mutatja,, amit különben az egész Ószövetség is hirdet, hogy áldás és átok teljességgel Istentől függ. Isten személy és ezért van akarata és mindent akarata szerint cselekszik.

            Az Ószövetség azt is mutatja, hogy Isten az áldást a szövetség keretében adja. Ezt világosan mutatja az Ábrahám története. Isten őt kihívja pogány környezetéből., ugyanakkor megígéri neki hogy meg fogja áldani és nagy néppé fogja tenni. De az áldással nem Ábrahám történetében találkozunk először, hanem a teremtés történetében, ahol az áldás a szaporodásban és az élet fennmaradásában mutatkozik meg. Különös az, hogy Isten nem csak az embert áldja meg, hanem még az állatokat is. Az ember áldásban nyilván több van, hisz abban ott van a felelősség is, az egész földért és azért, ami a földön történik. A BÖRÁKÁ héber szóban is az van, hogy gyógyító erők áradnak ebbe a világba, mert Isten azt akarja. Az Ószövetség klasszikus áldásformulája az ároni áldás. Ebben látjuk az áldás különböző munkáit, ha úgy tetszik következményeit. Az első ilyen a megőriztetés. Az áldott élet, az Isten megőrző hatalma, oltalma alatti élet. Az orcának ragyogása világosságot, vagyis örömöt jelent. Ebben a világosságban az is kiderűl, hogy mi bűnösök vagyunk s mint ilyenek rá vagyunk utalva a kegyelemre. De Isten könyörül népén és ez békességet hoz az ember szívébe. A békesség egész-séget, teljességet, harmóniát jelent Istennek, önmagunkkal, a felebarátunkkal és a környezetünkkel.

            Az ószövetségi ember az Isten áldását az élet minden területén megtapasztalja: a mező termésében, állatai sokasodásában, családja növekedésében, az ellenségtől való megőriztetésben, illetve annak legyőzésében. A Példb. Könyve a bölcsességet is áldásnak tekinti. Nagyon fontos, hogy a szövetség kereteiben kapott áldás az embertől engedelmességet követel. Ha a nép nem engedelmeskedik, akkor az átok teljesedik be rajta .Érdemes elolvasni az 1Móz.28-at. Mielőtt a nép bevonulna és elfoglalná ai Ígéret földjét, Isten a nép elé adja az áldást és az átkot. Ha a nép engedelmeskedik áldások egész sorában részesül, de ha nem, akkor az átkok egész sora teljesedik be rajta. Érdekes különben, hogy a Biblia első könyveuiben rengeteg áldás és átok hangzik el. Először Isten áldást mond a teremtett világra, a bűneset után azonban megátkozza a kígyót és a földet, de az embert nem átkozza meg még ekkor sem és ez nagyon fontos. Az áldás élvezője mindig az ember, de dolgok is lehetnek áldottak: a kenyér és a víz, a nyugalom napja, de végső soron mindezek az emberért vannak, az ember szolgálatában állnak.

            Az áldás mindig egy személynek, illetve egy népnek adatik, de onnan tovább kell terjednie más emberekre és más népekre. Nem magunkért kapunk áldást, hanem mindig másokért is. A családfőnek adott áldásban részesül az egész család. A királyban megáldatik az egész nép.

            Az ember aktív, cselekvő szerepet kap, illetve vállal az áldás továbbadásában Az ószövetségben gyakran találkozunk áldó emberekkel, kik ők, milyen alkalmakkor áldanak és mit tesznek pontosan, amikor áldást adnak? Ilyen értelemben az áldás egyfajta köszöntés, üdvözlés. Ahogy mi „jó reggelt, vagy napot vagy estét” köszönünk, úgy köszöntötték Keleten egymást az emberek Isten áldásával. Így mondták a „Sálóm” ot is Izraelben.

            Az áldás lehet a hála vagy a tisztelet kifejezése is Jób 31,20-ban a szegény megáldja jóltevőjét, Joáb példáúl megáldja Dávidot, amikor az elfogadja kérést. (2Sám.14,27) A szolgák áldják Dávidot, amikor az Salamont jelöli ki utódjáúl. Az Isten felé mondott áldás sokszor átmegy imádásba, ennek szép példája a 103-ik zsoltár: áldjad én lelkem az Urat.

            Az Ószövetségben az áldásnak megvoltak az alkalmai. Az áldás példáúl akkor hangzott el, ha valaki búcsúzott az élettől. Ezt Izsákról és Jákóbról jegyzi fel az Írás, Ábrahámról nem. Megható az a mód, ahogy a halálra készülő Jákób fiait magához hívatja és mindegyiktől egy sajátos, egyénre szabott áldással búcsúzik. Ez nem mindig pozitiv, hisz Simeon és Lévi haragját megátkozza. Monumentális és teljességgel pozitív viszont a Mózes népétől való bucsúja. Az Ószövetségben akkor is áldást mondanak, ha valaki hosszabb időre eltávozik hazulról. Így áldja meg Izsák Jákóbot Lábánt és leányait, amikor azok Jákóbbal útra kelnek. Az 1Móz.24,60 szerint Rebekát megáldják anyja és testvérei, itt is bucsúról van szó.

            Kérdés az is, hogy kinek volt joga álást mondani? Nem könnyű erre válaszolni. Mindenek előtt a papok voltak azok, akik áldást mondhattak, 5Móz.25,5 szerint Isten a Lévi fiait választotta ki arra, hogy neki szolgáljanak és az Ő nevében áldást mondjanak. Eleinte még olyan karizmatikus vezetők, mint Dávid és Salamon mondhattak áldást, később azonban azt látjuk, hogy bűnként rójják fel a királynak, hogy a papok munkájába avatkozik.(2Krón.26,16) A zsinagógában az áldást csak a pap mondhatta ki. Ha nem volt pap, akkor egy előljáró is mondhatott áldást, de csak imádság formájában.

            Az áldásmondásnak volt egy jellemző mozdulata is, az istentiszteleten az áldást mondó pap felemelte a kezét (3Móz.9,22) A későbbi zsidóságban erre pontos előírások voltak kidolgozva Bizonyos esetekben a kézrátételt alkalmazták (1Móz.48,13-20) De a kézrátételt nem csak az áldásnál alkalmazták, hanem az áldozatok bemutatásánál is. Mielőtt az állatot levágták volna, az illető izraelita az állat fejére kellett tegye a kezét és meg kellett vallja felette a bűneit. Ugyanezt teszi Áron a nagy engesztelési napon, amikor az egyik kos fejére tévén a kezét, megvallja a nép bűneit, ebből lett a bűnbak kifejezésünk. A kézrátétel ebbe az esetben átadást, átvitelt jelent. De ha halványan is, már ott van a helyettesítés gondolata is.

            Különbséget kell tenni az Ózövetségben az áldás és a felszentelés között. Példáúl a szent sátrat olajjal felszentelik  A templomot is Salamon felszenteli. A felszentelésnél a legfontosabb gondolat: az Isten számára való elkülönítés. Ez azt jelentette, hogy az elkülönített dolgokkal nem lehetett mindennapi dolgokat végezni, a szent edényekben nem lehetett gulyást főzni, s a szent sátorban nem lehetett születésnapi bulit tartani. Az áldás inkább az Isten jelenlétét, a szentelés pedig Isten fenségét és dicsőségét hangsúlyozza..

Összefoglalva az mondhatjuk, hogy az áldás teljességgel Istentől függ, aki egy élő személy, aki azt teszi, ami neki tetszik. Az áldás tartalma az Istennel és az Istenben való békesség megtalálása, ami kihat az egész életre. Az Istennel való közösség a szövetségben valósul meg, Isten ebben az embertől engedelmességet kér, különben az áldás átokra fordul. Mindenki áldhat, de a pap által mondott áldásnak különös súlya van.

Áldás az Újszövetségben

         Előljáróban elmondhatjuk, hogy az újszövetségben elmondott áldást meghatározza az ószövetségi áldás, és az a mód is, ahogyan ezt a zsidóságban végezték. Az áldás görög szava az :EÜLOGEÓ.  A görög világban ez egyszerűen annyit jelentett, mint szépen szólni, szépet mondani.

            Az Újszövetségben újra és újra előjön a gondolat, hogy Isten gyermekei áldják Urukat az Ő jótéteményeiért Az áldás ebben az esetben magasztalás, dicsőítés. Ezt főleg az asztali imáknál látjuk, amikhez Jézus is tartotta magát. Márk 6,41-ben és más helyeken is látjuk, hogy Jézus megáldja a sokaságnak kiosztandó eledelt. Ő egy szokásos hálaladó imát mondott el. Feltűnő, hogy ilyenkor az égre emeli szemeit, ami annak a jele, hogy a segítséget az Úrtól várja, aki elvégezheti a megsokasítás csodáját. Egy régi zsidó mondás így hangzik: tilos az embernek hálaadás, áldásmondás nélkül élvezni az Isten ajándékait. Aki ezt teszi az lop, meglopja az Isten dicsőségét. 1Tim.4,4 is erre utal, amit hálaadással és imádséggal tudunk elvenni, az mind jó. A páskavacsoránál is áldást mondtak, itt nagyon mély gondolatok jöttek elő, hisz nem csak az Egyiptomból való szabadulásért adtak hálát, hanem a bárány vérében nyert bűnbocsánatért is.

            Az Újszövetség is kihangsúlyozza, hogy az áldás az élet minden területén megtalálható. Pl.Zsid.6,7, a föld ami termést hoz, áldást nyer Istentől. De a döntő különbség az Ó és Újszövetség között, hogy itt a lelki áldások vannak az első helyen, Isten nem csak az asztalon levő anyagi javak mellett lehet áldani és magasztalni. Zakariás áldja az Urat, mert visszakapta a beszéd lehetőségét, Simeon áldja az Urat, mert karjaiban tarthatja a kis Jézust. Szinte minden apostoli levél az Úr nevének áldásával és magasztalásával kezdődik, mindazokért a lelki áldásokért, amit az Úr a gyülekezeteknek adott. .A Jelenések könyve szépen mutatja, hogy Isten áldása és magasztalása az örökéletünknek is fontos része lesz.

Jézus Krisztus, mint áldás

            Az áldásban az Úr Jézus Krisztus személye központi helyet foglal el. Az egész Újszövetség az Ő jöveteléről tesz bizonyságot, s arról, hogy Ő igéje és Lelke által miként munkálkodik a gyülekezetben. Jellemző ilyen szempontból az efézusi levél kezdete. Az Ef.1,3-15 tulajdonképpen egy monumentális magasztaló ének, amiben Pál magasztalja az Istent, aki megáldott minket Krisztusban minden lelki áldással.. Ez az áldás magába foglalja Isten kiválasztó szeretetét, az Isten bűnbocsátó kegyelmét, és megújító erejét, amelyekkel alkalmassá tesz minket arra, hoyg az Ő dicsőségére éljünk. Az áldás itt is Isten kegyelmes jelenlétét jelenti Krisztusban, hisz az Ő neve Immánuél, velünk az Isten.

            A Krisztusban kapott áldás azt is jelent, hogy Ő magára vette a törvény átkát, ami minket kárhoztat és elítél. A kereszten Ő érettünk és helyettünk átokká lett. Ha mi hiszünk benne megszabadulunk az átoktól és áldásában részesülünk. Az Újszövetség alapvető tanítása, hogy az Isten mindenek felett való, tulajdonképpeni áldása, maga az Úr Jézus Krisztus. Benne és Általa pedig mi is mind áldottak vagyunk.

            Krisztusból mindig aktív és aktivizáló áldás árad. Nyilvánvaló ez pl. abból a jelenetből, amikor Jézus megáldja a gyermekeket. Az Ószövetségben szokás volt, hogy a nagy engesztelési nap előestéjén a gyermekeket egy híres írástudóhoz vitték, hogy az intse őket s imádkozzon azért, hogy a gyerek majd egész életében a Tóra parancsolatai szerint tudjon élni. Ilyenkor a szülők egész nap bőjtöltek, sőt még a gyermekek is bizonyos szintig. Különös az, hogy Jézusról csak itt olvassuk, hogy áldott volna, tehát csak gyermekeket áldott meg, nagy kérdés, hogy a boldogmondások mennyire tekinthetők áldásmondásnak.

            Lukács, amikor leírja Jézus mennybemenetelét, akkor azt olvassuk, hogy kezét felemelte és áldva távozott el ebből a világból.Ez azt jelentette a tanítványok számára, hogy most Jézus nevében, az Ő erejével indulhatnak küldetésük teljesítésére. Aki részesül a Jézustól kapott áldsban, az nagyon boldog ember.

Az ember szerepe az áldás továbbadásában

            Kérdés az Újszövetség szerint, hogy az emberek játszhatnak-e egy közvetítő szerepet a Jézus Krisztusban való áldás továbbadásában? A válasz igen, de csak akkor, ha élő kapcsolatban vannak Istennel és Jézus Krisztussal a Szentlélek által. Áldani nyilván csak Jézus nevében, Jézus által lehet. Érdekes, hogy az apostolokról nem igen olvassuk, hogy megáldottak volna embereket, gyülekezeteket. De ahogyan a gyülekezeteket köszöntik, az már egyfajta áldás. Az apostolok köszöntve áldanak és áldva köszöntenek. És ez nem csak a 12 kiváltsága, hanem a 70 tanítvány is ezt teheti. De kifejezetten sehol sem olvassuk, hogy az apostolok megáldottak volna embereket vagy gyülekezeteket, inkább csak az, hogy köszöntötték őket.

            De az egyértelmű az Újszövetség tanítása szerint, hogy minden egyes hívő arra van alhíva, hogy áldássá legyen. A gyülekezeteknek hirdetett, adott áldás úgy lesz továbbadva, hogy az egyes tagok áldássá lesznek a közvetlen és tágabb környezetükben. Jézus a Hegyi Beszédben fel is hívja tanítványait, hogy ők ne átkozzanak, hanem áldjanak, még azokat is, akik bántják őket. Az apostolok beszélnek arról, hogy a keresztyén ember Krisztus követeként áldást mondhat.( Róm.12,14,  1Pét.3,9) Amit anyagiakban adunk egy embernek vagy gyülekezetnek szintén áldás lehet.(2Kor.9,5) A legszebb, amit ilyen értelemben elmondhatunk, hogy a gyülekezet a legnagyobb áldás a világ számára.

            Külső jelként az Újszövetségben is találkozunk a kézrátétellel, Jézus így áldotta meg a gyermekeket, a kézrátétel az áldásadás specifikus mozdulata, de ezzel gyógyítottak, s Isten Szentlelkét is így közvetítették az apostolok. (Mk.5,13, Apcsel.9,12,   , 8,17,   9,17,   19,6)

A kézrátételt a tisztségre való elhíváskor és az erre való felhatalmazáskor is alkalmazták. Elvileg a kézrátételt minden hívő gyakorolhatja, a gyakorlatban mindig csak azok tették, akik a gyülekezetben valamilyen tisztséget, vezető szerepet töltöttek be., az apostolok, (Apcsel 6,6,   8,17,    19,6,   2Tim.1,6) próféták és tanítók (Apcsel.13,1-3) és a presbiterek (1Tim.4,14) Azért kivétel is van, hisz Ananiás is a frissen megtért Pálra helyezi a kezeit..

            Összefoglalásként elmondhatjuk, hogy az Újszövetség nem fordít különösebb figyelmet az áldásra, illetve a megáldásra. Az áldás teljesen Jézus Krisztuson alapszik, Benne áldott meg mindket az Isten mindennel, amire szükségünk van. Az újszövetségi áldás inkább magasztalás, Isten dicsőítése, de az emberek s a gyülekezet is lehet áldássá, ami nem más, mint a Jézus Krisztusban való áldás továbbadása.

Áldás a történelemben

            A zsidó hagyományban az áldásmondás nagyon fontos helyet foglal el, a rabbinisztikus irodalomban rengeteg „BÖRÁKHÁT” vagyis áldásformulát találunk. Ebben mindenek előtt Istent áldják, mert illik, hogy Isten sokféle áldásaira a mi áldásmondásunkkal válaszoljunk. A zsidóságban rengeteg alkalommal mondtak áldást, főleg az étkezéseknél, a legszebb asztali imádságok a páskabárány elfogyasztásakor hangzottak el. Nem magát az ételt kellett megáldani, hanem Istent áldani az Ő ajándékaiért. Az áldásban ott van az ember odaszentelése is. Az Isten áldása arra kötelez, hogy odaszánt életet éljünk.

            A 3-4-ik századtól kezdve az áldásmondások főleg a keresztséggel és az úrvacsorával, vagyis a sákramentumokkal vannak kapcsolatban.. A középkortól kezdve egyre inkább az lett a fontos, hogy ki mondja az áldást. A tárgyak, ereklyék is kezdtek nagy jelentőséggel bírni. Egy ilyen tárgynak az érintése garantálta a megőriztetést, vagy annak a szentnek a közbenjárását, akinek csontját érintették. Kell látnunk, hogy a középkori ember egy állandó veszélyeztetettségben élt, léte bizonytalan volt. Tetileg –lelkileg rengeteg támadásnak volt kitéve. Úgy érezte, hogy sötét hatlmak veszik körül, amik rá akarnak törni és meg akarják testét-lelkét ölni. Az áldsra azért volt szükség, hogy ezek a hatalmak távol maradjanak. Egy ilyen megoltalmazó jel lett a kereszt. Ha valamire a kereszt jelét tették, az biztonságban volt, főleg ha a pap tette valamire a keresztet. A szöveget nem is értették, hisz az latin volt, de a lényeg a tárgy mágikus hatása volt. Ilyen volt pl. a szenteltvíz. Ebben a nagy veszély az volt, hogy a hangsúly már nem az Istennel való élő kapcsolatra tevődött, hanem egy tárgytól várták a megőriztetést, boldogságot , sőt üdvösséget is. Ez már tiszta babonaság.

            Egy egészen szörnyűséges dolog volt a fegyverek megáldása. Ezt a keresztes lovagok világában kezdték el gyakorolni. A gondolat az volt, hogy a fegyvereket egy jó cél érdekében használják, megvédeni Isten országát, a Szentföldet, keresztyén országokat. De az ilyen így módon megáldott fegyvereket nagyon sokszor szörnyűségesnél- szörnyűségesebb vérfürdőkre használták fel.

Az áldás szerepe a reformációban.

             Mint sok más visszaélésre, a reformáció kritikát gyakorolt az áldással való visszaélésre is. Luther egyenesen az ördög találmányának nevezte tárgyak megáldását. Egyetlen kivétel a templom, s a templomi tárgyak megáldása volt. Biztos nem ment volna el zászló, iskola, szobor, emlékplakett, sírkő stb. megáldására. Ismeretes híres 1544-ben elmondott prédikációja, amelyben azt mondja hogy az ige a szenteltvíz s az imádság a tömjén. A Gal.3,9 magyarázatában bővebben kitér az áldásra. Az áldás Luther számára az evangélium hirdetése, Krisztus megvallása a nép előtt. Az evangélium áldásait hit által nyerjük meg és lesz az valósággá a bűnösök szívében és életében.

Áldás az istentiszteleten

            Az áldás az istentiszteletben is helyet kapott. Láttuk azt, hogy a pap az Ószövetségben az Úr nevében áldást mondott a népre. Ez folytatódott a zsinagógai istentiszteleten is. Az első század istentiszteletének lefolyása felől igen sok a bizonytalanság. Az biztois, hogy az igehirdetés egyre fontosabb szerepet kapott. Valószínű, hogy az első tíz században még nem volt szokás az istentisztelet végén áldást mondani., ezzel csak a 12-ik sz. végén találkozunk. Ezzel a hagyománnyal a reformáció nem szakított, sőt megerősítette. Így a protestáns istentiszteletnek állandó része lett az istentisztelet végén elmondott áldás.

Mi történik az áldásban?

           

De feltevődik a kérdés: mit is teszünk tulajdonképpen, amikor áldást mondunk? A kérdés az, hogy meg lehet-e ezt egyáltalán fogalmazni.? Tudunk-e egy pontos definiciót adni? Úgy gondolom, hogy: nem! Hisz az áldás is a hit világához tartozik és mint ilyen bizonyos mértékig titok.

            Ami biztos, hogy a mi gyakorlatunkban az áldás szavakkal történik. Szavak nélkül is lehetne áldani, de ezt nem gyakoroljuk. Az áldást mindig az a helyzet határozza meg, amiben elhangzik. Az áldás fontos szerepet játszik az emberi kapcsolatokban, hisz az egyik ember áldja meg a másikat. A kérdés az, hogy ilyenkor egynrangú-e a két fél, vagy egyik felette áll a másiknak? Pl. lelki tekintélyben, vagy a tisztség szempontjából? Az áldás nem vízszintes cselekmény, hanem függőleges. Az áldásban 3 személy cselekszik: Isten, az áldó és a megáldott ember. Mindenek felett ott van Isten, aki az áldást adja, alatta van, aki az áldást továbbadja és végül legalul, akienk az áldást továbbadják. Az áldó személy ott áll Isten és a megáldott személy között. Ez volt a római egyház felfogása, amit a reformáció elvetett. Isten és az ember között sem a lelkész, sem az egyház nem lehet közvetítő.

            Amikor az áldásról beszélünk különbséget kell tegyünk az általános és a sajátos kegyelem között. A teremtéskor Isten megáldotta az embert és állatot egyaránt. Ez az életerőre, szaporodásra, termékenységre vonatkozott. Utána jön a bűneset és az átok. Az özönvíz után megint áldás hangzik el. Utána az áldás koncentrálódik egy emberrre(Ábrahám), egy népre (Izrael) és végül Jézus Krisztusra és az Ő egyházára. Az általános áldás azt jelenti, hogy azok is részesülnek áldásban, akik nem hisznek Jézus Krisztusban. Felhozza napját mind az igazakra, mind a hamisakra, esőt ád mind a jóknak, mind a gonoszoknak.(Mt.5,45)  De ők ellenére a harag fiai maradnak, akik haladnak az örök kárhozat felé. De akik hisznek Isten sajátos áldásában részesülnak, ami maga az üdvösség. A sajátos áldás azt jelenti, hogy Isten népével akar lakozni és békességet akar adni neki. Isten másképp van jelen a világban s megint másképp a gyülekezetben. A gyülekezetben igéje és Szentlelke által van jelen. Az Isten népe tudhatja, hogy ő egy áldott nép. Egy keresztyén pár a házasság megkötése után bizonyos lehet abban, hogy ők attól a pillanattól Isten áldásval élhetnek együtt. Az istentisztelet végén megáldott nép tudhatja, hogy ő Isten áldásával megy ki a világba, hogy Isten áldást viszi ki magával a világba.

Áldás és imádság

            Feltevődoik a kérdés, hogy mi a kapcsolat és mi a különbség az áldás és imádság között. A kapcsolat az, hogy mindkettő a másik ember érdekében történik.. A különbség az, hogy az áldásnál jelen kell legyen a másik ember, míg az imádságnál ez nem szükséges. Egy másik különbség, hogy az imádságnál mindig konkrét dolgokról van szó. Nem csak általánosságban kegyelmet, Isten jelenlétét kérjük a másik számára, hanem pl. bölcsességet egy nehéz döntéshez, gyógyulást a betegségben, megtérést a hitetlenségben. Az imádságnál van egyfajta bizonytalanság, pl. egy betegnél nem tudjuk, hogy gyógyulásért kell-e imádkozni, vagy a szenvedés megrövidítéséért.Ez az áldásnál nem áll fenn.

Áldás és tisztség

            Láttuk, hogy az Ószövetségben az áldást a paok közvetítették. Az Újszövetségben kevés utalás van az áldás és a tisztség kapcsolatára. A kézrátételen kívül, amit a gyülekezet vezetői gyakoroltak, nem sok nyoma van az áldásnak.

            Ahogy viszont haladunk előre a századokban, egyre fontosabbá válik a személy, aki áld. Az áldás súlyát a tisztség, a státus határozza meg. Az biztos, hogy az áldás fontos a gyülekezet számára. Ha gyenge is a prédikáció, sokan azt mondják: legalább egy áldást kaptam. Párok, akik már igencsak elszakadtak az egyháztól mégis fontosnak tartják az egyházi áldást. Az emberek általában szeretnek olyan emberrel találkozni, aki számukra egy más világot képvisel, gondoljunk csak arra, hogy mit jelent az embereknek egy-egy sztár, híres ember érintése, kézfogása.

            A tisztség fontos a Bibliában, hisz Isten emberi közvetítéssel végzi az ő munkáját, embereket használ fel. Az Ószövetségben 3 tisztség volt: a prófétai tiszt, amin keresztül az ige, Isten szava érkezett, a királyi tiszt, amin keresztül a tekintély, a vezetés érkezett és a papi tiszt, amin keresztül a bocsánat, engesztelsé, áldás érkezett. Ezt a hármas tisztséget a reformátori teológia is megtartotta. A hívő embernek prófétai, királyi és pai tiszte van. Mint próféta bizonyságot tesz Istenről, mint pap Istennek szenteli magát s mint király uralkodik a teremtett világ felett.

            Az Újszövetség ezeknek a tisztségeknek a beteljesedését is Jézus Krisztusban látja, Ő a mi igazi Prófétánk, egyetlenegy Főpapunk és örökkévaló Királyunk. Az Újszövetségben nem beszélhetünk a tisztségek teljes kialakulásáról, de 5 tisztséget látunk már kialakulni.: pásztor, tanító, próféta, evangélista, diakónus. Az erre való felhatalmazás kézrátétellel történt, az apostolok a Jézustól kapott megbizatást tovább adták a következő nemzedéknek.

            Az áldás a keresztyén ember papi szolgálatához tartozik, de az Újszövetségben nincs külön elhivatás az áldás végzésére. Az áldás minden hívő feladata, nem csak egyeseké. A reformáció a tisztséget úgy fogta fel, mint Krisztus képviseletét a gyülekezetben. Aki áld, tudnia kell azt, hogy ő Krisztust képviseli. A tisztségviselők áldást nem szabad túlbecsülni, mintha az több lenne bármelyik másik hívő áldásánál.

Az áldás megvalósulása

            Az áldásnál nem kell mindig arra gondolni, hogy most én tudatában vagyok, hogy áldás leszek.Nem arról van szó, hogy minden pillanatban stresszelem magam, hogy én most áldássá kell legyek. Nekünk egy dolog a fontos: hogy Krisztussal legyünk közösségben, hogy tőle függjünk. Ha így vagyunk, bármit is teszünk és bárhol is vagyunk áldássá leszünk mások számára. Pál azt írja a filippibelieknek, hogy ha ők tisztán és feddhetetlenül élnek, akkor csillagként fognak fényleni. Akkor az emberek egyszerűen látni fogják rólunk, hogy mit jelent Isten áldott gyermekének lenni.Szörnyű lehet ott élni, ahol nincs egyház, ahol nincsenek Istennek gyermekei. A keresztyén ember akkor is áldás mások számára, ha azok nem veszik semmibe az ő hitét, sőt kigúnyolják azt, az egyház áldás azok számára is, akik kiléptek belőle.

            Van persze olyan is, amikor tudatosan próbálunk áldás lenni a másik ember számára. Itt is különbséget kell tenni a szavak és cselekedetek között. Mi példáúl tudatosan mondhatunk áldó szavakat az embereknek. De tudatosan tehetünk áldott cselekedeteket is. Mi káromkodás szidalmazás helyett mondhatunk gyógyító szavakat. Tehetünk áldó cselekedeteket Ilyen mindenféle anyagi ajándék, amit másoknak adunk. Egy bajban szükségben levő embert megsegíteni egy áldó cselekedet. De áldó cselekedet az is, ha időt, erőt szánunk valakire, ha segítünk neki lapátolni, ha házat vagy kerítést épít.

Áldás az istentiszteleten és a lelkigondozásban

            Mi áldó köszöntéssel kezdjük el az istentiszteletet és áldással fejezzük be azt. Az áldás mintegy összefoglalja az egész istentiszteletet, és azt átadja nekünk, hogy vigyük magunkkal. Az istentisztelet olyan, mint egy oázis a pusztában, ahol megpihenünk, új erőt merítünk, de tovább kell menni, s mi tovább is tudunk menni az áldással a pusztaságon át a mennyei Kánaán felé. Az áldás tartalma: én veletek vagyok, nem hagylak el titeket.

            Az istentiszteleten használt leggyakoribb áldások az ároni és az apostoli áldás, de a Szentírás az áldások gazdag választékát adja elénk, nyugodtan éljünk vele. Sokszor mondhatunk olyan áldást, ami nagyon talál az igehirdetéshez, az üzenethez, amit elmondtunk. Áldást mondunk a kereszteléskor, a konfirmandusokra, ez az egyetlen áldás a mi egyházunkban, amit térden állva fogadunk.

            Az egyik legszebb áldás a házaspárok megáldása. Az áldás mintegy erőt ad a házassági fogadalom megtartására.

            A lelkigondozásban mondott áldás a legtöbbször családlátogatások alkalmával történhet., amikor a lelkipásztor s esetleg a presbiter vagy körzetfelelős meglátogatja a gyülekezet tagjait. Ilyenkor sk kerülhet áldásra, de ezt azért ne kapkodjuk el. Csak akkor mondjunk áldást, ha a család vagy annak egyik tagja ezt kifejezetten kéri. Áldást adhatunk, mondhatunk olyan esetekben, amikor a szóbeli kommunikáció nem lehetséges, haldoklóknál, súlyos értelmi fogyatékosoknal, ilyenkor rájuk tehetjük kezünket és megáldhatjuk őket.

            Végszóként: Minden áldás mögött ott van a Szentháromság Isten, aki megáldja ezt a világot, de különösképpen az ő világban levő és küzdő népét. Jézus áldva élt, áldva távozott el ebből a világból, itthagyta áldását és ezt mi most továbbadhatjuk másoknak. Azt kivánom, hogy mi is áldásként, áldva és áldottként éljünk ebben a világban s áldást hagyva távozzunk majd el innen ebből a világból.

            Tudom, hogy ez az előadás is nagyon töredékes, talán sok kérdésre nem tudtam választ adni, de ha ebben a kérdésben csak egy picit is világosabban látunk s csak egy picit is áldottabbbak leszünk, akkor ezért is Istené legyen minden dicsőség.

Marosvásárhelyen, 2016 forró nayarán

Előadásom megírásához Drs.J. Westland: Een hand boven je hoofd című könyvét használtam fel