Jób könyve 4

15 Igehirdetés Jób siratja jelenét Text. Jób 30

            Jób tovább folytatja önmagával való beszélgetését. Miután számbavette a régi szép időket, a múltat, most a nyomorúságos jelenét veszi számba. Hisz kétszer is mondja: nyomorúságnak napjai fognak meg engem. Mindig nyomorúságosnak látjuk azt az időt, amiben balsors ér minket, amikor egy sakk-matt helyzetben vagyunk, ahogy azt mondani szoktuk. Gonosz, nyomorúságos időnek mondjuk azt, amikor példáúl betegek vagyunk, ágyban fekszünk, amikor jártányi erőnk sincs.

            Nyomorúságosnak nevezi Jób a jelenét, amikor úgy érzi, hogy senkinek nem lehet hasznára, amikor a fiatalabbak nevetnek rajta. Rosszabb a sorsa a kutyáknál, amelyek keserű füvet tépnek a bokor tövében, az emberek közül kiűzik őket, a bokrok között ordítanak, a csalánok alatt gyülekeznek. Most Jób gúnydallá és beszédük tárgyává lett. De még ez sem elég, mert utálják, megvetik őt, köpködnek előtte, gáncsot vetnek neki, sőt bántalmazzák őt.

            Ki nem ismeri közülünk ezeket a nyomorúságos időket, amikor már-már úgy érezzük, hogy el kell vesznünk, amikor úgy érezzük, hogy nincs tovább. S ha valaki még nem ismerné, akkor bizonyára ezután fogja megismerni, akkor még ezután fogja érni nyomorúságos idő, ami majd alapjaiban rázza meg az életét.

            De vannak más idők is az ember életében. Vannak jó idők, amikor gyarapszunk anyagilag és lelkileg, amikor a tekintélyünk is növekszik, amikor befolyásunk van az emberek előtt, súlya van a szavunknak. Igen, a jó és nyomorúságos idők váltakoznak az életünkben és ezt mi nem tudjuk megakadályozni.

            De feltevődik az a kérdés is, hogy vajon melyik a jobb az ember számára: a jó vagy pedig a nyomorúságos idő? Melyik árt és melyik használ? Mert azt mindenki nagyon jól tudja, hogy melyik étel és melyik ital jó az ő egészsége számára, azt is, hogy milyen időjárást tud jobban elhordozni a szervezete, de ki tudja megmondani, hogy melyik idő jobb az ember számára, a nyomorúságos vagy a kellemetes idő? Vajon csak a jó idő  hasznos, amikor az ember boldog és örömében énekel?  Vajon nem lehet az is egy nagy kísértés az ember számára? Az ember sohasem tudja megmondani, hogy melyik idő jobb a számára a kettő közül. Persze ettől függetlenül, az ember az egyiket jónak, a másikat pedig nyomorúságosnak nevezi, az egyiknek újjong, a másik felett pedig sóhajtozik. Jobb, ha mi nem akarunk ítéletet mondani az idők felett, jobb ha ezt az ítéletet az Úrra bízzuk. Mindenesetre Isten igéje óva int minket attól, hogy egy időt jónak vagy gonosznak mondjunk, mert mi azt sohasem tudhatjuk, hogy Isten melyikbe rejtett el nagy áldást a mi számunkra.

            Az egész Biblia tele van ilyen és ehhez hasonló intésekkel. Mindjárt a Szentírás első lapjain ott találjuk az első emberpár történetét. Nekik volt egy csodálatosan szép és jó idejük ott a Paradicsomkertben, amikor is mindent megkaptak, amire szükségük volt, ott éltek, ahol nem termett sem tövis, sem bogáncs, ahol nem volt semmi baj, semmi nehézség, ahol csupa öröm, boldogság és harmónia volt. Milyen szép idő volt ez, mondjuk együtt kórusban. De mi a Szentírásból azt is nagyon jól tudjuk, hogy épp ez a szép és jó idő hozott magával egy olyan szörnyű romlást, ami a legnagyobb nyomorúság lett az emberiség életében, és ez nem más, mint a bűn. Épp a Paradicsom kertje és ez a szép és jó idő lett az az hely és idő, ahol és amikor az ember elbukott, amiben a kísértés megtalálta és legyőzte őket. Vigyázzunk tehát az elhamarkodott kijelentéssel, hogy melyik a jó és a rossz idő számunkra. Mert ahogy az első emberpár szomorú példája is mutatja, a jó idő lehet a legnagyobb nyomorúság az ember életében.

            De nyilván arra is kell vigyázni, hogy egy időt gonosznak, vagy nyomorúságosnak ne nevezzünk. Jóbnak ez a beszéde komoly figyelmeztetés erre nézve a mi számunkra. Aki próbák, a nehézségek idején így gondolkozik, az megduplázza vagy megtriplázza a próbáknak az erejét. Isten az ő teremtményeinek ezért megtíltja, hogy ítéletet mondjanak életük különböző szakaszai felett. Itt Isten egy olyan határt von az ember számára, amin nem szabad átlépnie. Mert az ember számára nincs egy olyan sötétség sem, ahová egy reménysugár nem hatolna be és ne hozhatna oda fényt és derűt.

            Atyáink elbeszéléseiből ismerünk olyan történeteket, hogy a kommunizmus börtöneinek mélyén énekelni tudtak, mert oda is behatolt az isteni reménysugár fénye és derűje. Az a Nap ragyogott ott a sötétségben is felettük, amit emberi szemmel nem lehet meglátni és észrevenni. Jób most ezt nem látja, mert ő csak annyit lát, hogy a nyomorúság ideje köszöntött be az életébe. Ő most hiába keresi a világosságot, mert nem találja azt. Úgy érzi, hogy Isten is elhagyta őt, mert hiába kiált, Isten nem hallgatja meg, hogy Isten kegyetlen lett iránta és ahelyett hogy segítene, harcol ellene.

            Ez kétségtelenül a legnagyobb mélység az ember számára, amikor az ember elveszíti Istent, amikor a vele való kapcsolat is megszakad. Akkor az ember már semmit sem tud elhordozni, akkor már nincs semmi tűrelme, akkor már várni sem tud a szabadulásra. Ilyenkor egyetlen gondolat lesz úrrá az emberen: elhagyni azt a helyet, ahol van. Ilyenkor jó esetben az ember reménykedik, hogy lesz még jobb idő, rosszabb esetben jöhet a tragédia, hogy az ember eldobja magától az életet.

            De mi jobbat tehetett volna Jób ebben a helyzetben, milyen más lehetőség lehetett volna számára? Hát csak egyetlen egy: az imádság. Ő is imádkozhatott volna, ahogy azt Dávid is tette a 31-ik zsoltárban. De én benned bízom Uram! Azt mondom: Te vagy Istenem, életemnek ideje a Te kezedben van, szabadíts meg ellenségem kezéből és üldözőimtől. Világosítsd meg arcodat a Te szolgádon, tarts meg engem jóvoltodból.

            Az lehet a legnagyobb ajándék, ha az ember az ilyen nyomorúságos időben sem veszíti el bizalmát Istenben, és tudja vallani: az én időm, a nyomorúságos időm is a Te kezedben van. Vigyáznunk kell arra, hogy a nyomorúságot ne lássuk nagyobbnak, mint Istent. Valahol Jób is érzi, hogy az a legnagyobb nyomorúsága, hogy Istent kicsinek látja és a bajt nagynak.

            Milyen jó, hogy mi nem csak Jóbot és a nyomorúságos időt látjuk, hanem láthatjuk Jézust, aki a kereszt kínjai közt is látta Isten arcát és a kereszten is szüntelen hozzá imádkozott. Azóta Isten minden szolgája a jó és nyomorúságos időt egyaránt az Isten kezéből fogadhatja el és bízhatunk abban, hogy mind a két fajta idő javunkat és üdvösségünket szolgálja. Mi mindig ki kell mondjuk Jézussal együtt: legyen meg a Te akaratod. Hisszük, hogy az mindig jó lesz a mi számunkra. Ezt persze sokszor csak utólag, vagy lehet hogy csak az örökkévalóságban fogjuk meglátni. Addig pedig higgyünk és bízzunk Istenben, aki hatalamas Úr a jó és gonosz idők felett egyaránt.

16 igehirdetés Jób ártatlannak vallja magát Text. Jób 31

Én nem vagyok hibás, én vétlen vagyok, ordította a gyermek is, akit kihúztak az autó kerekei alól, ahova biciklijével becsúszott. De a bicikli nyoma jól mutatta, hogy sokkal jobban a szélre kellett volna húzódjon, mint amennyire tette. De ő váltig állította: én nem vagyok hibás, én jó helyen mentem.

            Ez a történet mindnyájunkkal megeshetik, amikor egyszer mi is a „kerekek” alá kerülünk. A kerekeket idézőjelbe tettem, mert ennek jelképes értelme van. Lehet egy nagy szenvedés, fájdalom, próba ez. Ilyenkor nincs szemünk a bűnünk meglátására. A nyomorúság nagysága egészen kicsivé teszi a hibát, a bűnt, a múlasztást, amit elkövettünk.

            Amíg nincs valami nagy baj és jól mennek a dolgaink, még inkább mondunk ilyeneket: hát természetesen nem vagyok egy angyal, nekem is megvannak a magam hibái, gyarlóságai, bizony ezt nem jól tettem. Legyintünk egyet és megyünk tovább egy-egy „kilengésünk” után. De amikor egy súlyos helyzetbe kerülünk, akkor már minden megváltozik. Akkor már nem akarunk tudni se hibáról, se tévedésről, se bűnről.

            Mi tudjuk, hogy amíg Jóbnak jól ment sora, addig ő is könnyen megvallotta bűnét. Sőt, még fiai és leányai bűnéről is könnyen tett vallást. Mert bizony a gyermekeink bűnét sokszor még nehezebben valljuk be, mint a magunkét. De régen Jób még gyermekei feltételezett bűneiért is áldozatot mutatott be. Akkor mindent bevallott és Isten színe elé hozott.

            De most Jób szemét könnyek homályosítják el és a bűneinek még a nyomát se látja. Ő is úgy van, mint az a biciklis gyermek, aki váltig állítja, hogy ő jó helyen ment, ő semmi hibát nem követett el és egyáltalán nem hibás azért a helyzetért, amibe jutott. S ekkor belekezd egy véget érni nem akaró beszédbe, amiben ártatlanságát bizonygatja. Sok dologban megpróbálja bebizonyítani, hogy ő semmi rosszat nem tett.

            Először is azt mondja, hogy szemével nem vétkezett, nem tekintett asszonyra gonosz kívánsággal. Szíve nem bomlott más asszonya iránt. Aztán azt is elmondja, hogy üzleti dolgaiban nem járt el csalárdsággal, senkit se próbált becsapni. A földjét se használta ki, nem élt vissza vele. Nem vetette meg soha felebarátja igazát. Nem volt irgalmatlan a szegények iránt, nem hagyta takaró nélkül a hajléktalant, segített az árván és az özvegyen. Nem vetette reménységét és bizodalmát az aranyba, vagyis vagyonába. Nem foglalkozott babonáskodással, nem imádta magát, nem volt kárörvendő, vendégszeretetet gyakorolt, nem próbálta eltitkolni bűneit. Mindig felteszi a költői kérdést: tettem-e ezt vagy azt a bűnt és jön a válasz, ami mindig egy határozott „nem”. Mintha egy gyóntatáson vennénk részt, amikor is a gyóntató különböző kérdéseket tesz fel, különböző bűnökre kérdez rá, de a gyónó minden kérdésre azt mondja, hogy ő ezekben ártatlan, semmi köze sincs ezekhez a bűnökhöz, hibákhoz, és ugyanakkor azt akarja, hogy ezt Isten és emberek is elismerjék és tudomásul vegyék.

            Ó bárcsak lenne valaki, aki meghallgatná, s végül kéri is Istent, hogy „aláírásával” hitelesítse az elmondottakat. Annyira bizonyos ártatlanságában, hogy teljes magabiztossággal közeledik Isten felé. Milyen más ez a közeledés, mint példáúl a fiatal Lutheré, aki azt kérdezte: hogy merjen ő Istenhez közeledni, hisz még egy földi király vagy fejedelem elé is félelemmel és rettegéssel kell járulni? Valóban félelmetes ez a magabiztosság, ahogyan itt Jób beszél, egyenesen felszólítja Istent, hogy válaszoljon neki. Ha valaki őt mégis vádolni merné, s a vádpontokat egy könyvbe írná, akkor ő ezt a könyvet büszkén, koronaként hordozná a fején.

            Ilyen vakmerő módon még sohasem beszélt Jób. Mi azonban hálásak lehetünk azért, hogy ez a beszéd leíratott és megőriztetett számunkra. Mert innen láthatjuk, hogy mit is hiányoltak a barátok nála. Ez nem más, mint az alázat. Egy nehéz helyzetben az ember sokszor helytelenül látja magát. Ilyenkor az ember azt gondolhatja magáról, hogy ő tökéletes, és ártatlanasága teljes tudatában mossa a kezét, mint Pilátus. Egyszerűen félelmetes ez, hogy milyen veszélyes, hogy milyen nagy kísértés lehet ez  számunkra.

            Hányszor történik meg velünk is az, hogy egy nehéz helyzetbe jutunk, egy nagy próba ér minket és ilyenkor szüntelenűl azt bizonygatjuk, hogy mi ezt nem érdemeltük meg, hogy Isten igazságtalan, hogy ezt a nagy próbát megengedte az életünkben. S ilyenkor újjal mutogatunk másokra, akik szerintünk nálunknál sokkal rosszabbak, bűnösebbek, akik jobban megérdemelték volna, hogy ebbe a helyzetbe jussanak. Ilyenkor olyan nagy a veszély, hogy Istennel szemben is gőgössé, magabiztossá válunk, annyira el tudunk feledkezni arról, hogy ki is Ő, hogy Ő szent Isten, mi pedig bűnös emberek vagyunk. Ebben a helyzetben odáig juthat az ember, hogy öklét rázza az ég felé, esetleg káromolja is Isten szentséges nevét. Semmi sem juttathat minket könnyebben perbe Istennel, mint a saját bűntelenségünk, ártatlanságunk tudata és annak bizonygatása.

            Mert itt az a nagy kérdés, hogy igaza van-e Jóbnak mindabban, amit itt elmond? Valóban ennyire ártatlan, tényleg a bűnnek még a legkisebb csírája sem volt meg benne? A válasz erre csak ez lehet: nem!  Jób nem ártatlan, még akkor sem az, ha az itt felsorolt dolgok tényleg megfelelnek a valóságnak. Jóbra is igaz, amit a Káténk így fogalmaz meg: hajlandó vagyok minden gonoszra, Isten és felebarátom gyűlölésére, még akkor is, ha ezeket a bűnöket nem követtem el.

            Mert ha mi ennyire ártatlanok lennénk, akkor ugyan miért kellett volna Krisztusnak olyan rettenetes szenvedéseket elhordozni a kereszten és az előtt is? Akkor miért kell azt halljuk, hogy Krisztus a mi bűneinket kellett felvigye testében a fára, a mi bűneinkért kellett még az Atyától is elhagyottá lennie? A Krisztus szörnyű szenvedése nem arról beszél, hogy mi kedves angyalkák vagyunk, akik teljes ártatlanságban élünk, hanem arról hogy én egy nagyon bűnös ember vagyok, hogy Isten nagy kegyelme az, hogy még egyáltalán élek, hogy Isten engem még nem törölt el a földnek színéről. A Krisztus keresztje igenis vádol minket. De azt is elmondja ez a kereszt, hogy mi mégsem kell elvesszünk bűneink miatt. Mert aki ott függ a kereszten, az értünk függ ott, és Ő elhordozta a mi bűneink bűntetését. Ez a fejezet is a mi tanulságunkra íratott meg, mint az egész Szentírás, és a tanulság, amit mi ebből a fejezetből le kell vonnunk, az kétségtelenűl az, hogy mi ne bizonygassuk ártatlanságunkat, ne jöjjünk Isten elé érdemeinkkel, jobbnál-jobbnak hitt cselekedeteinkkel, mint ahogy itt Jób s majd később az ő lelki rokona, a farizeus is tette. Neki is tökéletesen igaza volt mindabban, amit elmondott, ő se követte el azokat a bűnöket, amiket itt Jób tagad, és ő is pontosan úgy mindent megtett a szegényekért, hajléktalanokért, özvegyekért és árvákért. Az emberi mérték szerint neki is tökéletes élete volt, s Jézus mégsem őt állítja elénk példaképül, nem azt mondja, hogy ő épp ezért megigazulva ment alá házához, hanem azt mondja, hogy az a vámszedő igazult meg, aki oda se mert állni Isten elé, aki mellétt verte és könnyek között kérte Isten irgalmát és bocsánatát. Cselekedet által nincs megigazulás, s ezt később Jób is meg fogja látni. Nemsokára ő is el fog oda jutni, hogy ő se viheti többre, annál, hogy ő is csak egy szegény bűnös, aki mindenestől rá van utalva Isten kegyelmére. Hogy  ő is csak Jézus érdeméért igazulhat meg, az Ő sebei árán gyógyulhat meg. Áldott legyen azért, hogy Jób ide eljutott, bárcsak eljutnánk ide mi is!

17 igehirdetés Elihu, a negyedik barát Text: Jób 32-37 fej.

            Amikor az ember nehéz helyzetben van, az a nagy gond, hogy nem tud elszakadni bizonyos gondolatoktól. Vagy a múlttal, vagy a jelennel, vagy pedig önmagával foglalkozik. Jób eddigi beszédeiben láttuk, hogy ez milyen veszélyeket tartogat. Láttuk, hogy milyen veszélyes hátra és előre vagy épp oldalra nézni, mert csak egy jó megoldás van: ha felfelé nézünk.

            S az se mindegy, hogy akik pedig minket egy nehéz helyzetben vigasztalni akarnak, milyen irányba fordítják a mi gondolatainkat. Valóban nyomorúlt vigasztalóra talál az, aki arra biztat, hogy nézzünk hátra vagy előre vagy pedig önmagunkra. Az ilyen vigasztaló jobb ha hallgat és semmit se mond. A sebzett szívek ápolásában és gyógyításában nagyon sok fércmunkát lehet végezni. Sokszor a szenvedő emberre egy csomó felesleges vádat vagy megjegyzést zúdítunk. Az is döbbenets, hogy amíg a testi bajoknál kínosan ügyelünk arra, hogy a legjobb orvost megtaláljuk, hogy az vegyen kezelésbe minket, addig a lelki bajainkkal nincs ki foglalkozzon, vagy pedig a még rosszabb dolog történik: ügyetlen doktorokat találunk, akik többet ártanak, mint amennyit használnak. Azt elismerjük, hogy a test dolgaihoz csak kevesen értenek, hogy ott szakértő  orvosra van szükség, de a lélek bajainál mindenki úgy érzi, hogy ő ért hozzá s orvosolni tudja a bajt. Sokszor felmérhetetlen a kár, amit lelkekben hagyunk, hogy hány léleknek a tönkretétele terheli a lelkiismeretünket. Mert a legkönnyebb mindent a szenvedőre hárítani, ezt tette Jób  három barátja is, akik eddig szóltak.

            Ma talán, hála Istennek, már nem olyan kegyetlen és kemény a világ, mint amilyen volt Jób idejében, hisz egy minimális tiszteletet, együttérzést azért mindenki csak kap az emberektől. De a Jób barátai, afeletti dühükben, hogy Jób nem ragadta meg az általuk dobott mentőkötelet, egy adott ponton teljesen magára hagyják, nem is akarnak foglalkozni vele. Ők elmondták, amit akartak, Jób nem akar rájuk hallgatni, és ezzel  ők  dolgavégezetten távozhatnak is.

            Ebben a különös helyzetben, a sakk nyelvén fogalmazva patthelyzetben szólal meg a negyedik barát: Elíhú. Szavaiból az tűnik ki, hogy fültanúja volt annak a hatalmas szócsatának, ami Jób és a három barát közt lezajlott. Valószínű, hogy ő is együtt érkezett a másik három baráttal, de eddig még nem szólalt meg. Az is valószínű, hogy fiatal volta akadályozta meg abban, hogy eddig megszólaljon, megadta az elsőbbség jogát idősebb társainak. Eddig szóltak úgymond a vének, a tekintélyesek, a nagyok. Úgy tűnik, hogy a többiek nem is igen számoltak azzal, hogy ő is meg fog szólalni.

            Ő őszintén el is mondja: napjaimra nézve még csekély vagyok, ti pedig idős emberek, ezért tartózkodtam és féltem tudatni veletek véleményemet. Gondoltam: hadd szóljanak a napok és hadd hirdessen békességet a napok sokasága. Pedig Elihúnak van egy különös elhivatottsága a beszédre. Bár úgymond hivatalból ő nem része ennek a vigasztaló csapatnak, de most úgy érzi, hogy maga Isten készteti a beszédre. Ezt ő így mondja el:  pedig a lélek az az emberben és a Mindenható lehellete, ami értelmet ad neki. Nem az idősek a bölcsek és nem a vének tudják, mi az igazság. Ezért azt mondom: hallgass rám, hadd közöljem én is véleményem.

            Ennek a temperamentumos fiatalembernek eddig is nehéz volt hallgatni. Megváltás volt számára, amikor Isten neki engedélyt ad a szólásra. Alig tudta magát eddig is tartóztatni, hogy ne szóljon. Íme, belsőm olyan, mint az új tömlőbe zárt bor, csaknem szétszakad. Szólok tehát, hogy levegőhöz jussak, felnyitom ajkamat és felelek. Nem leszek személyválogató senkivel szemben, nem hízelgek egy embernek sem. Mert én nem tudok hízelegni, hamar elszólíthatna engem alkotóm.

            Először is egyetlen csapással padlóra küldi az eddig szóló barátait. Ne mondjátok: megtaláltuk a bölcsességet, csak Isten győzhet meg és nem ember.  Elihú energikusan visszautasítja azt az állítást, hogy egyedül Jób felelős azért, hogy az eddigi vigasztalás csődöt mondott. Azt a véleményét se rejti véka alá, hogy ha az ő bölcsességük helyénvaló lett volna, akkor segíthettek volna Jóbon. Elíhú egyenesen kicsúfolja ezeket a beképzelt embereket: megzavarodtak és nem felelnek többé, kifogyott belőlük a szó.

            De nehogy azt gondoljuk, hogy Jób ebben az új szónokban szövetséges társra talált. Hisz Elíhú is perbe száll vele. Bár sokkal nagyobb irgalommal és szeretettel szól Jóbhoz, mint az előző szónokok, de azért az ő hangja is kemény. Ha tudsz cáfolj meg, készülj föl és állj ki ellenem. A tőlem való félelem ne rémítsen meg, kezem nem lesz súlyos rajtad. Mindenesetre az érződik beszédén, hogy Jób fájdalmát nem akarja növelni. De azt sem hallgatja el, hogy Jób szerinte is vétkezett Isten ellen. De attól óvakodik, hogy rejtett bűnökkel vádolja Jóbot, mint a többi barát, hogy egyenes vonalat húzzon a Jób próbája és elkövetett bűnei közé. De ő is elmondja: itt és ott tévedtél, ebben vagy abban nem cselekedtél helysen. Az tűnik ki beszédéből, hogy nagyon figyelmesen hallgatta Jób beszédét, és éles lelki látással elemzi most azt ki. De kérdéses, hogy jól értette- e meg Jób helyzetét. Ilyeneket mond: a sok erőszak miatt kiáltoznak az emberek, jajgatnak a hatalmasok karja miatt, de egy sem mondja: hol van Isten, az én Teremtőm, aki hálaénekre indít engem éjszaka, aki többre tanít minket a föld állatainál és bölcsebbé tesz az ég madarainál. Így aztán kiálthatnak a gonoszok kevélysége miatt, de ő nem felel.  Épp az a Jób nyomorúsága is, hogy ő kiáltott, de Isten nem felelt.

            Szavait hallva azt mondhatjuk, hogy Elíhú is csak egy ember, akinek megvannak a maga korlátai, ő sem tévedhetetlen. Mégis Elíhú egy csodálatos üzenetet mond ennek a porban ülő embernek. Hallgassuk csak, mert ilyeneket mond: ímé Isten milyen hatalmas és erős szívű. Elihú az első a barátok közül, aki egy irgalmas Istenről beszél. Itt találkozunk először a Jób könyvében a bűnbocsátó, kegyelmes Istennel. Elíhú Isten tulajdonságai között nem csak nagyságát, szentségét, hatalmát látja meg, mint a többi barát, hanem szeretetét is, amellyel lehajol teremtményéhez s magához öleli azt. Elíhú már látja azt az Istent, aki a bűnösön megkönyörűl s megváltja az embert. Hallgassuk csak ezt a merőben új hangot:   és az Isten könyörül rajta, és azt mondja: szabadítsd meg, hogy ne szálljon a sírba, váltságdíjat találtam.

            Nagy szónak tűnik, de kimondhatjuk, hogy Elíhú az Ószövetség Pál apostola, ahogy egy nagy írásmagyarázó ezt megállapítja róla. Mert jóllelhet évszázadok választják el őket, mind a ketten azt a Szabadítót hirdetik, aki megkönyörűl a bűnösön és megváltja azt.

            Kétségtelen, hogy Elíhú nagy érdeme, hogy ő az eddigi vigasztalóktól eltérően, akik mind azt erősítgették, ismételgették, hogy nézzen magára és magába, most Elíhú arra bíztatja Jóbot, hogy nézzen felfelé, nézzen Istenre. Ő azt mondja el Jóbnak, hogy a mélységben, szenvedésben vergődő ember számára van váltság, van szabadulás, van megoldás. Azt mondja el, hogy Isten mellett van egy magyarázó angyal, egy az ezer közül és ez nem más, mint a Megváltó, a Szabadító. Ő a Közbenjáró, akinek kettős feladata van.

            Egyfelől ott áll az Isten és ember közötti törésben, az embernek visszadja az igazságát, mi ezt az Újszövetség szemüvegén át így mondanánk: a Krisztus igazságát. De van ennek a Szabadítónak egy másik szolgálata is. És ez az, hogy az embert megtanítsa az igazságban való járásra, vagyis az új életre, mondanánk mi ezt újszövetségi nyelven. Ezt a Megváltót Jób már korábban meglátta, már jóval azelőtt, hogy Elihú elkezdte volna beszédét. Ez az üzenet egyáltalán nem új a Jób számára. De neki most mégis égető szüksége van erre az üzenetre. Mert ebben a mélységben, amiben ő most van, csak a Megváltóról, Szabadítóról szóló üzenet segít rajta.

            Ez az az üzenet, amire nekünk is szükségünk van, mi ezt már így ismerjük:  a Krisztus keresztjéről, váltságáról szóló üzenet ez, illetve az Ő feltámadásáról szóló üzenet. Ez az, ami minket minden nyomorúságunkban és szenvedésünkben megvigasztal s egyszer majd meg fog vigasztalni a halálban is.

            Ezért legyünk nagyon hálásak Elíhú beszédéért, s azért az evangéliumért, ami nekünk is hirdettetik mélységben és magasságban, s amibe jó és rossz napokon, s majd egyszer halálunk óróján is belekapaszkodhatunk. Ez segített Jóbon és ez segít rajtunk is.

18 igehirdetés Az Isten hangja Text. Jób 38-41 fej.

            Készülve erre az igehirdetésre, az egyik áldott magyarázatban azt olvastam, hogy a Jób könyvét lehetne az Isten hallgatásának könyvének is nevezni, mert Isten benne szinte mindvégig hallgat. Az az érzésünk, hogy itt mindenki szóhoz jut, a Sátán, a barátok, Jób, de Isten végig csak hallgat. De nem végig, mert egyszer csak megszólal, egyszer csak beleavatkozik az eseményekbe, egyszer csak érezzük, hogy mindezekben Ő is cselekvő módon jelen van. Nem marad mindvégig rejtőzködő Isten, ahogy azt a teológia nyelvén mondani szoktuk, nem lakozik mindig hozzáférhetetlen világosságban. Néha nagyon sokat kell várni Isten megszólalásáig, amíg kilép az Ő világából és belép a mi világunkba. Sokszor úgy tűnik, hogy a szabeusok, meg a káldeusok, meg a vihar tartja kezében a történelmet, s hogy Isten már nem is Ura a helyzetnek, az életünknek. Ez nem kis próba Isten gyermekeinek, akik sokszor hetekig, hónapokig, évekig vagy éppenséggel évtizedekig várnak Isten segítségére és az nem érkezik. És ha meg is jön a segítség, az sokszor egészen másképp néz ki, mint ahogy mi azt elképzeltük vagy megálmodtuk.

            Ezt Jóbnak is át kellett élni Mennyit kerste ő is Istent, mennyit kiáltozott segítségéért. És Isten nem jött. Mennyit könyörgött Isten igazságáért. És ez a kiáltás nem talált visszhangra,úgy tűnt, hogy hiábavaló volt. Azt nem lehet mondani, Jóbot azzal nem lehet vádolni, hogy nem bízott az Úrban. Bízott, de már-már összeomlott a hite a sok megpróbáltatás alatt. Mert ez a harc nagyon hosszúra nyúlt, amit Jób már végtelennek, véget érni nem akarónak gondolt. De egyszer mindennek vége szakad, ahogy az ének is mondja, s ez így történt a Jób életében is. Isten hirtelen megjelenik, Jób szembe találja magát Vele, végre megjött az isteni segítség. Jób mindig is hitte és remélte ezt. Hitte, hogy el fog jönni az a nap, amikor nyilvánvalóvá válik, hogy miért történt mindez vele. Jób remélte, hogy eljön egy nagy nap, amikor majd minden kérdést Isten elé tárhatja, és Isten választ ad az ő kérdéseire. És ez a várva-várt pillanat most végre eljött. S most mi visszafojtott lélegzettel várjuk: hogy zajlik le Jób és Isten találkozása?

            A különös az, hogy Jób azt gondolta, hogy amikor Isten megjelenik, majd ő fog kérdezni és Isten szépen minden feltett kérdésre válaszol, de ez most nem így történik. Isten kezd el kérdezgetni és neki kell válaszolni. Isten kéri számon Jóbot, pedig ő úgy képzelte el, hogy majd ő fogja számon kérni Istenen, hogy miért is történt mindez, miért is engedte meg ezt a nagy próbát az életében? Isten az Ő teremtett világának csodálatos képeskönyvét tartja most Jób elé, most ezt kell neki fellapozni. Három kérdés hangzik itt el tulajdonképpan.

            Az első kérdés így hangzik: tudod-e?  A második kérdés meg így: képes vagy-e rá, megteheted-é? A harmadik kérdés döntésre hív: akarod-é?  Kétségtelen, hogy ez az utolsó, harmadik kérdés a legfontosabb. Most minden azon fordul meg, hogy mit akar Jób az ő Istenétől? Perlekedni fog a Mindenhatóval, akadékoskodik, vagy pedig megalázkodik előtte? Jób kell tudja, hogy mit is tud ő, hogy mire képes és hogy merre akar tovább haladni?

            Az kétségtelen, hogy Isten segíteni akar Jóbon, hogy választ kaphasson kínzó kérdéseire. De most Isten nekiszegzi a kérdést: hol voltál, amikor a földnek alapot vetettem? Mondd meg, ha tudsz valami okosat? Ki határozta meg méreteit, ugyan tudod-e? Ki feszített ki fölötte mérő zsinórt? Mire alapozták oszlopait, és ki helyezte el sarokkövét? Amikor együtt vigadoztak a hajnalcsillagok és újjongtak az istenfiak?

            Jób előtt kezd megnyilni a képeskönyv és a kérdések tovább záporoznak felé. Összekötheted-e a fiastyúk szálait, vagy a Kaszáscsillag köteleit megoldhatod-é? Ismered-e az ég törvényeit, vagy te határoztad meg uralmát a földön?Kibocsáthatod-e útjukra a villámokat, és mondják-e neked, hogy itt vagyunk?Ki helyezett bölcsességet a sötét felhőkbe, és az égi jelenségeknek ki adott értelmet?

            Jób előtt kezd megnyílni ez a képeskönyv, kezd feltárulkozni előtte ez a csodálatos teremtett világ, a hó és az eső, a jég és a szél, a ló és a szamár, itt minden az Isten nagyságát hirdeti és az ember egyre kisebb lesz az ő tudásában és vélt hatalmában. Ki az az ember, aki ennek a hatalmas Istennek ellene tud állni? Ki az, aki Vele perbe tud szállni?

            Van itt két titokzatos teremtmény, amivel Jóbnak foglalkozni kell. Először is a viziló s utána a leviatán vagyis a krokodil. Miféle állatok ezek, amiket Isten itt lefest Jób lelki szemei előtt? A Biblia nyelvén ezek a behemót és a leviatán. Pontosan nem is tudjuk, hogy milyen állatokról is van szó, mert minden részlet nem talál a vizilóra és a krokodilra. Lehetnek ezek olyan őslények is, amelyek már nem is léteznek, de valamikor éltek ezen a földön. A kérdés persze itt az, hogy miért teremtett Isten egyáltalán ilyen szörnyűséges lényeket? Ezt az ember nyilván nem értheti meg.

            Ha erre a kérdésre egyáltalán van válasz, akkor az így hangozhat: Isten azért teremtett ilyen szörnyűséges állatokat, mert ez neki örömöt okozott és mert így akarta. De mit akar Isten most ezzel elérni most Jóbnál, aki ott ül a nyomorúságában, ott ül a hamuban és porban? Ez az a segítség, ez az a szabadítás, amire Jób ebben a helyzetében vágyik? Ez kétségtelenűl segítség, még akkor is, ha Jób egyáltalán nem erre várt. Pedig ez Isten segítsége, Ő most így akar segíteni Jóbon. Isten itt annak a szolgájának, aki mindenben célt és értelmet keres, épp azt akarja megmutatni, hogy ezen állatok létének tulajdonképpen semmi értelme nincs, csak az, hogy Isten akarta és teremtette őket ilyeneknek, amilyenek. Mert milyen hasznot hajtanak ezek az állatok? Az embernek semmit, az embernek nincs rájuk szüksége, sőt ezek veszélyeztetik az ember létét. De mégis vannak, Istenért vannak, mert Isten úgy akarta, hogy legyenek. Jób mindenben célszerűséget, harmóniát, tökéletes rendet akar felfedezni, mindent akar érteni, leginkább azt, ami a saját életében történik. De Jóbnak ezt a fajta kutakodást abba kell hagynia. Mert Jób valósággal halálra gyötri magát azzal, hogy mindenben célt és értelmet akar találni, de épp azt kell megértenie, hogy ez az embernek nem adatik meg, legalábbis nem mindig adatik meg. Ezért mutat be Isten Jóbnak két olyan állatot, amelyeknek az emberi értelem szerint semmi haszna és célja sincs. Ezek az állatok nem azért vannak, hogy valamilyen nagyszerű célt szolgáljanak, ezek egyszerűen azért vannak, mert Isten teremtette őket, ezek az állatok úgymond Istenért vannak és léteznek.

            Nos, Isten ezt a segítséget adja Jóbnak, de az is nyílvánvaló, hogy ez a segítség most nem felel meg Jób elvárásainak. A kérdés most csak az, hogy Jób elfogadja-e, megragadja-e ezt a különös segítséget? Azt mi teljességgel értjük, hogy egy ember, aki beteg, úgy képzeli el az Istentől kapott segítséget, hogy minél hamarabb meggyógyúl. Egy munkanélküli úgy képzeli el, hogy minél hamarabb munkába állhat. De Isten nem kötelezhető arra, hogy nekünk mindig azt a segítséget adja, amire vágyunk, ami a mi értelmünk és gondolatunk szerint jó lenne. Mert Isten mindig azt a segítséget adja, amit Ő lát jónak. És Ő többet tud adni, mint amit mi vártunk, vagy elképzeltünk.

            Ennek az elveszett világnak Ő Krisztust adta segítségül, pedig még az Ő választott népe se ilyen segítséget várt. Ez a segítség nem felelt meg a világ elvárásainak s épp ezért jutott Krisztus a keresztre. A tanulság ebből az, hogy mi mindig arra a segítségre kell várjunk, amit Isten ad és ne arra, amit mi elképzeltünk, vagy elgondoltunk. Jézus egyszer meggyógyított tíz bélpoklost, de igazi segítséget mégis csak egy kapott közülük.  Isten többet akar adni, mint egészség és földi boldogság. Isten nem adta meg Jóbnak azt a segítséget, amit ő várt, de megadta azt, amire szüksége volt.

            Ha segítséget várunk az Úrtól, ne akarjuk neki előírni, hogy miként segítsen, mert ezt Ő sokkal jobban tudja. Mi csak bízzuk rá magunkat arra az Atyára, akiről Jézus azt tanítottotta nekünk, hogy jól tudja, hogy mire van szükségünk.