Jób könyve 2

5-ik igehirdetés Jób felesége és barátai Text. Jób 2,9-13

            Jóbnak azt is el kell szenvednie, hogy ezen a nehéz úton, amin járnia kell, s abban a nehéz próbában, amit el kell hordoznia, azok okozzák neki a legtöbb fájdalmat, akik a legközelebb állanak hozzá. Ezek az emberek tulajdonképpen jót akarnak, segíteni akarnak rajta, de nem veszik észre, hogy még sokkal inkább növelik fájdalmát. Azt is tudjuk, hogy a Jézus életében is hasonlóképpen volt ez. Tudjuk, hogy milyen  fájdalmat okoztak neki anyja és testvérei. Nekik mondta a legkeményebb szavakat, amiket valaha is mondott. De a tanítványok is inkább fájdalmat okoztak neki a kereszt felé vezető úton, pedig tulajdonképpen segíteni akarták ők is a Mesterüket. Pétert egyenesen Sátánnak nevezi és úgy küldi el magától.

            Nos, Jób életében is vannak emberek, akik látják helyzetét, segítségére próbálnak sietni, persze úgy próbálnak segíteni, ahogy azt ők jónak látják. Először jön a felesége, majd jönnek a barátai. Jób eközben porban és hamuban ül. Beteg, viszketős testét egy darab cseréppel vakargatja. Összetört cserépdarab volt épp elég körülötte. Az írásmagyarázók úgy gondolják, hogy Jób a lakóhelye szeméttelepén van, oda megy, ahova az emberek a szemetüket szokták vinni, hogy ott elégessék. Először a felesége lép hozzá. Első alkalommal hallunk a feleségéről. Ez különös, hisz ott is kellett volna haljunk róla, amikor a boldogságáról, gazdagságáról volt szó. Legalábbis mi ezt emberileg így gondoljuk. De ez nincs így, ott meg se említi a feleségét. Mit jelentsen ez?  Azt, hogy a felesége életének az árnyoldalához tartozott? Ő volt a sebezhető pont az életében? Ő volt a ház keresztje, amit szüntelenül kellett hordozzon Jób?

            Mert kétségtelen, hogy az első megjelenése se szerencsés. Ez a pár szó, amit mond egyáltalán nem építő és nem vigasztaló. Ez alátámasztani látszik azt, amit az előbb mondottunk róla. Az első szava egy kérdés, egy kegyetlen, irgalmatlan kérdés, amit a porban és hamuban ülő férjéhez intéz. Erősen állsz még mindig feddhetetlenségedben? Ez a kérdés úgy hangzik, mintha a férje kegyessége mindig is egy szálka lett volna a szemében, mintha ő mindig is feleslegesnek látta volna férje kegyességét, azt gondolván, hogy sokkal jobban tette volna, ha azt az időt, amit Istenre költött, az anyagiakra költötte volna. Szerinte sokkal jobb lett volna, ha Jób oltárok helyett falakat épített volna vagyona megvédésére. Számára ebben a helyzetben csak egy megoldás van: megátkozni az Istent és meghalni.

            De az is lehet, hogy tévedünk, hogy ez az asszony mégsem volt ilyen, mint amilyennek mi most elképzeltük. Mégsem kellett volna ilyen sötét színekkel megfesteni az alakját. Ha megvizsgáljuk, hogy mit is mond ebben a helyzetben, akkor azt kell mondjuk, hogy jól ismerte férjét. Látta férje rettentes fájdalmát s ő erről a szörnyű valóságról beszél. Persze vigasztalhatta volna így is a férjét: még mindig gyászolod gyermekeinket, még mindig nem tudtad feldolgozni vagyonod elvesztését? De ő nem ezt kérdezi. Látja Jób fájdalmát, s látja azt is, hogy férje nem az elvesztett boldogságát siratja. Ő most is Istenhez ragaszkodik, annak ellenére, hogy ezt tette vele. Istent nem tudja elnegedni most sem, annak ellenére sem, hogy most semmit se érez az ő szeretetéből, hatalmából. Azt látja, hogy férje még most is keresi Istent, csak épp nem találja meg. Nem találja Istent a szívében, nem tud hozzá imádkozni. Most ez a Jób nyomorúsága, mindazon túl, amiket eddig elszenvedett. És felesége ezt most jól látja, erre érez rá. Mintha azt kérdezné: még mindig úgy fáj az, ami eddig is úgy fájt? S ha ezt így megértjük, akkor szörnyű szavának is más értelme van. Mintha ezt mondaná: ennél a helyzetnél, amiben vagy, még a halál is jobb. Hát nem azt mondjuk mi is, amikor egy ember rettenetesen szenved, s meghal, hogy megváltás volt számára a halál. Én életemben rengeteg olyan haldoklót látogattam meg, akik arra kértek, hogy ne azért imádkozzam, hogy még éljenek, hanem azért imádkozzam, hogy már minél hamarabb tudjanak meghalni, mert olyan rettenetesen szenvednek. Nem azt mondja-e ez az asszony is látva férje szenvedését: ennél már a halál is sokkal jobb. Nos, ezt mi pontosan nem tudjuk, hogy miként is értette Jób felesége, hogy jóság vagy gonoszság beszélt belőle, a szeretet vagy a gyűlölet hangja volt ez. A kérdés azonban a Jób szempontjából fontos: mit jelenthettek neki feleségének ezek a szavai? S hála Istennek, Jób el is mondja, hogy számára ez egy bolond beszéd.

            A „bolond” szó általában sokkal többet jelent, mint amit mi erről a szóról általában tudunk és gondolunk. Az Ószövetségben a bolondság szinte egyet jelent az istentelenséggel. A bolondok tulajdonképpen az istentelenek. Amikor Jób azt mondja feleségének, hogy úgy beszél mint egy bolond, akkor ezzel azt is mondja, hogy ő ebben a Sátán hangját hallotta meg. Figyelmezteti feleségét, hogy vigyázzon, mert most a Sátán szócsöve lett és ezért bolond. Jób és felesége most két különböző világban élnek és a természeti, házassági szeretet szálait el kell szakítani. Hogy ez mennyire így van, ezt megértjük Jób további szavaiból. Jób felesége bolond  szavára Isten bölcsességével válaszol. Ha már a jót elfogadtuk Istentől, a rosszat nem kell-é elfogadnunk? Ez is egy nagy mondat, de az előbb még hatalmasabbat mondott már:az Úr adta, az Úr vette el, áldott legyen az Úr neve!

            Itt ebben a pillanatban nagyon nagy dolgokról van szó. Nem kevesebbről és kisebbről van szó, mint élet vagy halál, pokol vagy menny, Isten vagy Sátán, lenni vagy nem lenni? De ő most sem vétkezik, hallatszik az ige megállapítása. Mert itt épp azt akarta a Sátán, hogy Jób vétkezzen az ajkaival. Hisz a Sátán, amikor eljött udvarolni az Úr előtt épp azt mondta: meg fog szemtől-szembe átkozni Téged. A kegyelem az, hogy Jób felismeri felesége szavában a Sátán hangját és le is leplezi azt.

            Ezek után lássuk a Jób barátait. Olyan barátokat látunk itt, akik a szükségben segítségére sietnek. Ezek egytől-egyig nagyszerű, komoly, szimpatikus emberek. Hisz már amikor messziről meglátják Jóbot felemelik a hangjukat és hangosan sírnak. Megszaggatják ruhájukat, port hintenek a fejükre, így vesznek részt barátjuk mérhetetlen fájdalmában. De ezek után még nagyobbat tesznek: leülnek barátjuk mellé a hamuba és porba. És hét napon át szótlanul ülnek mellette. Nos, ezt nevezhetjük igazi részvétnek, modern szóval empátiának. Ezek nem akármilyen emberek, annyi biztos. Felismerik Jób fájdalmának nagyságát és teljesen megukévá teszik azt. Ezzel a magatartásukkal sokkal többet segítettek Jóbnak, mintha sok szót próbáltak volna vigasztalásúl mondani neki. Ők egyszerűen, őszintén odaülnek a barátjuk mellé. Sok esetben ez a legnagyobb és legtöbb vigasztalás, amit egyik ember a másiknak adhat. Nem véletlen az, amire Pál majd biztatja a keresztyéneket, amikor azt mondja, hogy a sírónak nem mondogatni kell, hanem együtt kell vele sírni. Jó lenne ezt nekünk is megjegyezni és alkalmazni életünk sok helyzetében. Ennél többet mi emberek nem tudunk tenni.. De jó, hogy van aki tud, aki hív bennünket önmagához: jöjjetek énhozzám mindnyájan , akik megfáradtatok és megterheltettetek és én megnyugosztallak titeket. Ő nem csak vigasztalni tud, hanem el is tudja venni a fájdalmunkat, mert fájdalmainkat is Ő hordozta. Jöjjünk hozzá mi is minden bánatunkban és fájdalmunkban.

6-ik igehirdetés Jób panasza Text. Jób 3

            Semmi sincs olyan rettenetes, mint amikor egy haldokló átkozódik. Én még ilyet nem hallottam, s nem is szeretném, de bizonyára sokan éltek át már ilyen szörnyűséges dolgokat is az életükben. Azért döbbenetes ez, mert a haldokló szavai mélyen bevésődnek, megmaradnak a hozzátartozók lelkében. Ezért sok írásmagyarázó azt tanácsolja ennél a résznél, hogy ne is vegyük komolyan ezeket a szavakat, amelyeket Jób itt mond. Ezek az írásmagyarázók azzal érvelnek, hogy ezek a szavak egy teljességgel összekúszálódott, megzavarodott ember elméjéből, lelkéből származnak, aki nem tudja már, hogy mit is mond. Azt mondják, hogy a nagy fájdalmak ilyenkor kiborítják az embert egyensúlyából, s tulajdonképpen az ember nem is tudja már, hogy mit is mond ilyenkor. Ezeket a szavakat nem szabad komolyan venni, minél hamarabb el kell felejteni.

            A kérdést úgy is feltehetjük: akkor ugorjuk át ezt a fejezetet és ne is foglalkozzunk vele? Én erre azt mondom: nem!  Hisz ez a fejezet figyelmeztetés és ugyanakkor vigasztalás is számunkra. Figyeljünk hát arra, ami itt történik. Jób ott a halál mesgyéjén, a sír szélén és átkozódik. Nem Istent, nem is az embereket átkozza, hanem a születése napját. Félelmetes szavak ezek egy haldokló ember szájából. Rettenetes, amikor valaki úgy távozik el az életből, hogy közben átkozza születése napját.  De az ember eljuthat ebbe a mélységbe, hogy már semmi mást nem akar, csak a halált. Gondoljunk itt arra a mélységre, amibe az öngyilkosok jutnak. Akik egy adott ponton eldobják maguktól az életet, mint egy értéktelen rongyot, akiknek már semmi más vágyuk, céljuk sincs, csak egyetlen egy: meghalni. Mint aki hosszú szolgálatom során már több mint húsz öngyilkost temettem el, szembesültem ezzel a drámai helyzettel.

            A halál adott esetben nem csak rémítgetheti az embert, hanem hízeleghet is az embernek, hívogathatja az embert. A halál udvarolhat az embernek, úgy hogy az ember beleszeret és ennek a szerelemnek a foglyává s végül áldozatává válik. Ha figyelünk Jób szavára, akkor is itt kihalljuk ezt a hangot. Hallva ennek a fejezetnek szörnyű szavait, feltesszük a kérdést: mi lehet a vigasztaló ebben a fejezetben? Nos, az hogy ezeket a szavakat egy olyan ember mondta el, akiről bizonyosan tudjuk, hogy Isten szolgája, gyermeke volt és akin megnyugodott Isten jótetszése. A vigasztalás az, hogy Isten gyermekeinek az életében is lehetnek ilyen sötét pillanatok. Ezért ez arra bíztat minket, hogy forduljunk bizalommal ehhez az emberhez, hogy érdekeljen minket ennek az embernek az élete, szenvedése. Ha a Jób könyve a 2-ik fejezet végén befejeződne, akkor abból azt gondolhatnánk, hogy egy ember, miután mindenét elveszítette, vagyonát, családját, gyermekeit, egészségét, csak ennyit mond: áldott legyen az Úr neve. Ha Jób egy ilyen hatalmas hősként, lelki óriásként magasodna fel előttünk, akkor mit mondjunk mi, kis emberek, akik pedig nem tudunk ilyen hősök, ilyen óriások lenni? Akkor mi essünk kétségbe, ha nem tudjuk ilyen hősként átélni a próbákat és elhozdozni a szenvedéseket?

            De így mennyire vigasztaló a mi számunkra, hogy Isten szolgája szájából panaszt, sőt átkozódást is hallunk. Isten gyermekei se járnak mindig csak magasságokban, csúcson, mert Isten gyermeke is lehet a padlón, lehet kétségbeesve, kívánhatja a halált. Senki se várja el Isten szolgájától, hogy az ő szemei folyvást csak ragyogjanak, mint a csillagok az égen, hogy ő mindig csak mosolyogjon, bármi is érje. Ő is sírhat, sőt ordíthat, fájdalmának szabad folyást engedhet.

            Igen, itt Isten szolgája sír, panaszkodik, kívánja a halált, és ez egy kiváló, egy rendkívűli ember és Jóbnak hívják. Ez nála most nem egy személyes, véletlenszerű gyengeség. Ez egy mélység, amibe Isten engedte bele az ő szolgáját. És Isten ebbe minden szolgáját beleengedheti, ettől senki sincs garantáltan megkímélve. Ha megvizsgáljuk a Szentírást, akkor látjuk, hogy nem Jób az egyetlen, aki ilyen mélységbe jut, hogy el van keseredve, kétségbe van esve, hogy meg akar halni. Gondolhatunk itt mindenek előtt Illésre, aki a Kármel-hegyi nagy győzelem után, úgy el van keseredve, hogy szintén meg akar halni. Azt mondja:  elég, vedd el tőlem a lelkemet. Vagy gondolhatunk Jónásra is, aki szintén azt mondja egy adott ponton: nem akarok élni, meg akarok halni. De maga Jézus, a szolgák Szolgája színtén sírt és panaszkodott és kiáltotta a kereszten: én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet? De gondolhatunk itt Pálra is, aki a római börtönből azt írja: kívánok elköltözni, nekem a halál nyereség.

            De hogy is telhetne el Isten szolgájának az élete könnyek nélkül egy olyan világban, ahol a Sátán még ekkora hatalmat kap, ahol emberek Isten akaratával és megengedésével kerülnek a Sátán kezébe? Ha Jób panaszát jobban szemügyre vesszük, akkor azt látjuk, hogy ebben sokkal több van, mint az ő személyes fájdalma. Szó van benne a a föld királyairól és tanácsosaikról, fejedelmekről, akik arannyal töltik meg házaikat, a gonoszok fenyegetéséről, a foglyokról, nyomorúltakról, a megkeseredett szívvel járókról, akik mind a halált várják. Ebben a fejezetben végső soron mindnyájan ott vagyunk, akik valamiképpen szenvedünk és akik számára a Jób szenvedése és panasza felüdülést és vigasztalást jelenthet.

            De még az átokban is ott van az evangélium, hisz Jób azt kérdi: miért is nem haltam meg születésemkor, amikor kijöttem az anyaméhből? Igen, nem természetes az, hogy élve és egészségesen jöttem a világra, hogy a köldökzsinór nem csavarodott a nyakamra, hogy nem fulladtam meg a magzatvízben, hogy egy-egy járványnak, vagy balesetnek nem lettem áldozatává már gyerekkoromban. Hisz másokkal ez megtörtént, velem pedig nem. Miért vettek fel az emlőkre, hogy szopjak, kérdi Jób? Hát az nem kegyelem, hogy édesanyám nem halt bele a szülésbe, hogy nem veszítettem el szüleimet kicsiny koromban, hogy felneveltek, miközben olyan sokan árván maradtak?

            Miért élek én egyáltalán? Ez a Jób nagy kérdése. És erre nem lehet más válasz, mint ez: azért nem haltam meg, miután kijöttem anyám méhéből, mert Isten úgy akarta, Isten megtartotta az életemet, mert célja volt az életemmel és még ezután is sok mindent el kell végezzek ebben az életben. Lehet, hogy nekem is sok bajom és szenvedésem van, sok fájdalom és veszteség van az életemben, sok a betegségem és sok a csalódásom, de így akar az Isten megáldani, használni, így vagyok nagyon értékes az Ő számára. Én és te azért élünk, azért vagyunk, mert Isten így akar minket használni az Ő dicső tervének megvalósításában, az Ő csodálatos országának az építésében.

            Ezt Jób ebben a pillanatban nem látja, de Isten nagy kegyelme az, hogy Jób ebben a pillanatban mégsem lett öngyilkos, nem dobta el magától az életet, hanem elhordozta ez a mérhetetlen szenvedést, s amikor ebben Isten akaratát elvégezte, Isten akkor kihozta őt ebből a próbából és mélységből, s újra visszakapott majd mindent, s örvendhetett még gyermekeknek vagyonnak és egészségnek, de mindenek előtt Isten kegyelmének, amely ezen a rettenetes mélységen is átvezette őt, s amiben megtartotta hitét és Istenben való bizalmát is.

            Hallva ezt a fejezetet, hajtsuk meg alázattal fejünket, kérjük Istent, hogy minket őrizzen meg ilyen mélységtől, mert talán mi elbuknánk abban, de ha mégis beleenged hasonló próbákba, akkor minket is tartson meg abban.

 7-ik igehirdetés Elifáz beszéde Text: Jób 4,1

(itt s a következő igehirdetésekben több fejezetet együtt, összefoglalva tárgyalunk, ezért ajánlatos megkérni a híveket, hogy előzőleg olvassák el a Jób könyve 4. 5. 15. 22 fejezeteit , az előző igehirdetés végén mindig bejelentettem, hogy melyik fejezetekről lesz szó a következő alkalommal s így előre el tudták olvasni)

                        Egyszer egy gyárban felrobbant egy gépezet. Sok ember meghalt és az anyagi kár is tetemes volt Jöttek a kíváncsiskodók, a segíteni akarók, a tűzoltók, mentők, rendőrség.Aztán jöttek azok is akik a felrobbant gépezetet gyártották, s felszerelték.Ők azt állították, hogy nem lett volna szabad, hogy ez a gépezet felrobbanjon, ezt a nyomást még ki kellet volna bírnia. De a robbanás mégis az ő tudományukat, eredményeiket egyetlen pillanat alatt megcáfolta, semmivé tette.

            Valami hasonló történik Jób esetében is. Valami hasonló módon hathatott a hír, ami futótűzként terjedt el az egész vidékan arról, ami Jóbbal történt. Először jöttek itt is az emberek, hogy segítsenek, utána pedig jöttek a szakértők. Ezek a szakértők komoly és kegyes emberek. Az ő eddigi tudományuk, ismereteik a Jób tragédiája által egy hatalmas sokkot kapott, összeomlott, különösen azután, hogy Jób megátkozta születése napját. A pusztulás ott állt előttük teljes valóságában, s most kezdik lassan megérteni, hogy itt ténylg minden összeomlott. Az, ami Jóbbal történt alapjában rendítette meg azt a fundamentumot, amire ők eddig az életfilozófiájukat, bölcsességüket építették. Mert ők is úgy gondolták, mint a gépezet készítői, hogy Jób simán ki kellett volna bírja ezt a nyomást, ezt a próbát. De ez nem így történik s így az ő egész rendszerük összeomlani látszik. Most ők egy hatalmas kutakodásba kezdenek, hogy kiderítsék, hogy mi volt ennek a hatalmas balesetnek az okozója, a kiváltó oka. Látnunk kell, hogy ők ezt nem rosszindulatúan teszik, hanem hogy megtalálják az igazságot.  Ezért most azon fáradoznak, hogy a „baleset” színhelyén „bűnnyomokat” találjanak. Ők csak abban tudnak megnyugodni, hogy Jóbot azért érte mindez, mert nem élt Isten parancsai szerint, s ez okozta minden nyomorúságát. Csak akkor áll meg az ő elméletük, ha ezt Jóbról be tudják bizonyítani. Azt mindnyájan kell látnunk, hogy ezeknek az embereknek a vállán ebben a helyzetben óriási felelősség van. Mert itt nem csak arról a pár emberről van szó, akik a porban és hamuban ülnek. Itt nem kevesebbről van szó, mint igazságról és hazugságról, sötétségről és világosságról, életről és halálról. Itt végső soron minden embernek a sorsáról van szó. Itt rólad és rólam is szó van! Ezért ez a három férfi, ez a három barát nagy fába vágja a fejszéjét, amikor Jób szenvedésének az okát keresik. Mi már jól tudjuk, hogy ők ebben csődöt fognak mondani, nem fogják tudni megfejteni a Jób szenvedésének a titkát és végül fel kell adják a kutatást. Először a témáni Elifáz ragadja meg a szót. Valószínű, hogy ő a legidősebb és legtapasztaltabb a barátok közül. Beszédének a jellemzője a kiegyensúlyozottság és méltóság. Úgy tűnik, hogy Jób viselkedése nagyon kiábrándította, hisz ő úgy képzelte, hogy Jób komoly bűnbánatot fog tartani és hitéből próbál vigasztalást meríteni.

            Elifáz azt is kifejezésre juttatja, hogy ő itt nem egy magán-véleményt mond el. Amit ő elmond, az mindhármuk közös tudása és meggyőződése, ők egy közös alapon állanak, ezen nyugodott eddigi barátságuk is. Elifáz ezt a nagy szenvedésekben levő embert nem egyszerűen tanítani akarja. Sokkal inkább emlékeztetni akarja Jóbot olyan dolgokra, amiket ő is tudott, de amiket most a csapás súlya alatt elfelejtett. Kezét nyujtja a fuldoklónak, hogy kivonja a partra. Legalábbis ő ezt így gondolja. Íme, mi ezt kutattuk ki, erre hallgass. Nos, lássuk, hogy ez a három tiszteletre méltó férfi mire jutott, mit kutatott ki? Valósággal elcsodálkoznnk, hogy mi mindent tudnak ők Istenről és az emberről. Komoly és mély munka áll mögöttük és nem tűnik homoknak, hanem kősziklának, amire építeni lehet. Istent mindenhatónak nevezi, aki nagy dolgokat művel, csodákat, esőt ad a földre, az alázatosokat fölmagasztalja, a gyászolókat felemeli, megszabadítja a szegényt az erős kezéből és szájuk fegyverétől. Nagyszerű szavak ezek Istenről és az Ő munkájáról. De az életről is szép és mély dolgokat mond. Látomásban lát egy elsuhanó alakot és egy szót hall: vajon igaz-e Isten előtt a halandó, teremtője előtt tiszta-e az ember? Szolgáiban sem bízhat és az angyalokban is talál hibát. Elifáz a bűn általános rontásáról beszél, amiben minden halandó részesült. Nem táplál illúziókat az ember jóságáról. Ennek az embernek valóban sok ismerete van, de ami még nagyszerűbb az, hogy nem csak a fejében, hanem a cselekedetében is ott van mindez. Ő egy igazi hívő ember, akinek nem csak helyes tudása, hanem helyes életfolytatása is van. Elifáz nem bújik ki a bűnösség alól azáltal, hogy 7 napig ott ül Jóbbal a porban, azt mutatja, hogy ő is vállalja bűnösségét. Mintha ezzel azt mondta volna: a te bűnöd az én bűnöm is. Mi mindnyájan bűnösök vagyunk Isten előtt. Ami téged ért, azt én is megérdemelném. Amit Elifáz el akar érni Jóbnál, az a bűnbánat. Mindazzal a tudással, amivel Istenről és emberről rendelkezik egyet akar elérni teljes erőbedobássall és az nem más, mint hogy Jób tartson bűnbánatot, hogy hajoljon meg és vallja be: ezt én megérdemeltem. Jogos az, ami velem történt. Azt akarja, hogy Jób hagyja abba az Istennel való perlekedést és legyen csendben Isten előtt. Elifáz csak egyet akar: hogy Jób úgy cselekedjen, ahogy tanította is eddig az embereket, hogy most mindezt magára alkalmazza, hogy most a nehéz napokban járjon a hitvallássa szerint. Elifázt az bántja, hogy Jób nem tér meg, nem alázkodik meg. Őt ez valósággal haragra ingerli, sőt számára ez annak a bízonyítéka, hogy Jób tetőtól-talpig bűnös és megérdemli a sorsát. A 22-ik fejezetben aztán beolvas neki. Vajon nem sok-é a gonoszságod és nem végtelen-é a bűnöd száma? Ok nélkül zálogot vettél a te atyádfiától, mezítlenné tetted a szegényt, az eltikkadtnak vizet nem adtál és az éhezőtől megtagadtad a kenyeret. Az özvegyeket üres kézzel bocsátottad el, az árvának karját eltörted.

            Valószínű, hogy abban az időben a gazdag emberek ilyen dolgokat cselekedtek, de mi úgy tudjuk, hogy Isten Jóbot ezektől megőrizte. Elifáz azt nem tudhatta, hogy Jób nem ilyen gazdag volt, nem ilyn ember volt. A baj az Elifáznál, hogy ő ezeket tényként, megtörtént dolgokként könyveli el a Jób életében. Elifáz nem vigasztaltalni kívánja Jóbot, hanem összetörni. Elifáz a megpróbált barátjának hitről beszél. Ez egészen biztos. Nem mond közhelyeket, hanem a Jób nyomorúságára azt mondja, mire őt az ő isten-ismerete tanította. Ezért beszél Isten szeretetéről az alázatosak, a megtörtek iránt, az ember méltatlanságáról és bűnéről. Egy lelkipásztor egyszer meglátogatott egy haldoklót. Az illető már nehezen lélegzett, mellette volt a felesége. A beteg nyelvére jeget tett, a lelkipásztornak kávét adott, s kérte a lelkipásztort, hogy imádkozzon a férjével. Kérte, hogy bizonyos részeket olvasson fel a Bibliából. Újra és újra azt kérdezte a férjétől, hogy nincs-e mondanivalója a lelkipásztor felé, nincs-e valami kérdeznivalója? A férj, amikor a lelkipásztor megjött mondta, hogy ő jól van. Nincs semmi a lelkén. De a felesége állandóan azt várta, hogy a férje bűnbánatot tartson, épp úgy mint ahogy ez Jób és Elifáz esetében volt. De azt ő már elrendezte Istennel, ezt nem látta be a felesége.

            Elifáz jól tudja, hogy a lelkigondozónak megvannak a maga korlátai. Ezt a szolgálatot mi is kell végezzük egymás felé. Jézus üzeneteket hozott nekünk, hogy azt mi egymásnak átadjuk a szükség idején. És ebben sokat tanulhatunk Elifáztól. Mert Jézus azt mondta egyszer a tanítványainak. Amit megköttök a földön az a mennyben is kötve lészen, amit pedig megoldotok a földön, a mennyben is oldva lészen. Igen a lelkigondozás egy határozott dolog. A lelkigondozó nem tud csodát tenni, hanem csak a hitéről tud bizonyságot tenni a bajban levőnek. De itt Elifáz túllépi a lelkigondozó határait és lehetőségeit és ő azt gondolja, hogy Jóbot egészen kézben tudja tartani és teljesen tőle függ Jób megtartatása. Ezért már oda jut, hogy szidja és fenyegeti Jóbot, oda helyezi magát Isten helyébe. Egyrészt leírja neki az ítélet nyomorúságát. Ma azt mondanánk: az ördögöt a falra festi. ( lásd Jób 15,20-35) Másfelől beszél Jóbnak a bűnbánat áldásáról, nyereségéről.(lásd Jób 15,12-30) Hol fenyeget, hol ígérget, így próbálja Jóbot úgymond helyrehozni, bűnbánatra vezetni és végig úgy gondolja, hogy ezt meg tudja tenni. Teljesen biztos abban, hogy Jób most az ő kezében van, neki van kiszolgáltatva. Ezért fel is szólítja: kiálts csak, van-e aki felelne néked? A szentek közül melyikhez fordulsz? Ezen túl egy csomó intést, tanácsot ad neki, amelyeket kétségtelen érdemes megszívlelni. Ilyeneket mond: ezért én a Mindenhatóhoz folyamodom, íme boldog ember az, akit Isten megdorgál, a Mindenhatónak bűntetését ne vesd meg. Bízd magad Istenre és légy vele békességben. Ezek kétségtelenűl mind értékes lelkigondozói tanácsok. Elifáz csak azt nem tudja, hogy mi zajlott le Isten és a Sátán között a mennyben. Erről nem tud Elifáz és ezért nincs minden rendben az ő beszédével. De annak ellenére, hogy Elifáz rengeteg jó tanácsot ad Jóbnak, a legjobb tanácsot nem kapja meg, amit az ember halálos ágyán kaphat. És ez az, hogy a kegyelem nem a bűnbánatból jön, hanem egyedül attól az Istentől, aki őt mindez idáig elvezette, és aki eddig megtartotta. De Elifáz nem is mondhatott többet. A többet Jézus Krisztus mondta ki, azt az igét, ami minden istentiszteletünkön felhangzik: úgy szerette Isten a világot, hogy az Ő Egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen Őbenne el ne vesszen, hanem örök élete legyen.

8-ik igehirdetés Jób válasza Elifáznak Text Jób 16,18

(elolvasni a 6. 7. 16. 17. 23. 24 fejezeteket)

            Talán hallottuk, hogy amikor Pompeit és Herculanét Kr.u.79-ben elárasztotta a láva, voltak olyan katonák, akik őrségben álltak és egy centit se mozdultak el helyükről, úgy ”vigyázz” állásban haltak meg, úgy találták meg őket a régészek. Ez egy olyan hűség, ami felett mi csóváljuk a fejünket.

            De Istennek is vannak ilyen szolgái, akik nem mozdulnak el arról a helyről, ahova az Úr állította őket, mert nekik ott egy feladatot, egy küldetést kell betölteni. De vannak olyanok is, mint példáúl Elimélek, aki a szükség idején otthagyta hazáját és más vidékre költözött. Menekült az éhség elől és meghalt a bőségben. Igaz lesz a Jézus szava: aki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt, és aki elveszti énérettem, megtalálja azt. Jób az az ember, ki nem hagyja el helyét. Ha őt most Isten a szemétdomra, a porba és hamuba helyezte, akkor ő ott marad. Egy olyan helyen van, ahol csak sírni és jajveszékelni lehet éjjel és nappal egyaránt. Ilyeneket mond: keserves hónapokban részesültem, nyomorúságos éjszakák jutottak nekem. Hosszú az este, egyre csak hánykolódom pirkadatig. Testemet féreg és piszok fedi. Ez az a helyzet, amiben Jób van és ő nem is akar ezen a helyzeten változtatni, nem próbál ebből a helyzetből kimenekülni, hacsak Isten erre nem ad világos utasítást. Nem, ha most neki panaszkodni és jajgatni kell, akkor ő ebben is hűséges marad, mint ahogy hűséges volt akkor is, amikor szép családja volt és hatalmas vagyonnal rendelkezett. Ő hűséges volt a gazdagságban és most hűséges a szemétdombon is. Ő ezt a szörnyű helyet, mondhatnánk úgy is, hogy földi poklot, nem akarja elhagyni, mert meg van győződve, hogy Isten állította oda.

            A barátok mutatnak neki egy lehetőséget, hogy térjen meg, hogy javuljon meg és így visszanyerheti régi boldogságát. Ez egy szép és vonzó lehetőség. Ehhez csak annyit kellett volna mondania: mennynek és földnek Ura, én is egy bűnös ember vagyok. Magam is hibás vagyok a nyomorúságomért, amibe jutottam. A te igaszágos bűntetésed ért utól engem. Ilyen bűnvallást Jób sokszor tett, amikor áldozatait bemutatta, de most ezt ő semmi áron nem akarja megtenni. Elifáz gondolatait nem utasítja el teljességgel, mérlegeli azokat, mégpedig azt, hogy a bűnei miatt lenne mindez rajta. Ilyeneket mond: kicsoda az ember, hogy ilyen nagyra becsülöd? És hogy figyelmet forditassz rá? Ha vétkeztem, mit tettem ellened ó emberek őrizője? Miért tettél céltábláddá? Miért vagyok én terhedre? És miért nem bocsátod meg vétkeimet és miért nem törlöd el bűnömet?

            Jób tudja, hogy a földön vannak hatlmasok, akik törvényeket alkotnak és utána árgus szemekkel figyelik alattvalóikat, hogy betartják-e ezeket a törvényeket, és ha egyszer rajtakapták őket, hogy törvényeiket áthágták, akkor példásan megbűntetik a bűnt, s nem bocsátanak meg. De hogy Isten is egy ilyen hatalmas lenne, aki így cselekszik, ezt Jób  Isten méltóságán alulinak tartja. Mit árthat Istennek, ha egy emberke vét a törvénye ellen? Miér kellene félnie az ilyen embernek, mikor egész népek semmibe veszik és nem törődnek parancsaival? Milyen érdeke lenne Istennek abban, hogy a bűnt ilyen kegyetlenűl megbűntesse? Nem az lenne az egyetlen helyes dolog Isten részéről, ha kegyelmes és irgalmas lenne és megbocsátaná a bűnt?

            Ezért panaszkodik Jób és nem akar helyzetén változtatni.Ő megvárja azt, amikor Isten segít majd rajta, de ő addig nem akar magán segíteni. A helyzet ezáltal semmit se változik a barátok magatartását illetően. Sőt épp ellenkezőleg, az hogy ő így „elterűl” haragot és botránkozást szűl a barátokban. Mert ha valaki segíteni akar és a segítséget nem fogadják el, akkor ez a segítő számára ngyon sértő lehet. Vannak, akik nagyon meg tudnak haragudni, sőt meg is sértődnek, ha a segítségüket visszautasítják. Valljuk be őszintén, hogy mi is nagyon tudunk haragudni azokra, akik folyton csak sírnak és panaszkodnak, de amikor segíteni akarunk, azt meg nem fogadják el.

            Jób dacol ezzel a segíteni-akarással. Ő minden fenyegetéssel és ígérettel szembehelyezi a szemétdombot, a piszkos és férgekkel borított testét, a nyomorúságát. Ez számára most értékesebb, mint a barátok minden próbálkozása a segítésre, a vigasztalásra. Hisz érzi, hogy Isten most őt egy időre elhagyta. De azt is tudja, hogy ugyanitt meg fogja őt egyszer keresni. Jób most csak egyet tesz: körömszakadtáig ragaszkodik ehhez a helyhez, mindaddig teszi azt, amíg Isten közbe nem avatkozik. Pedig már-már erejének végénél tart és érzi, hogy már közel van az a nap, amikor már sírni és panaszkodni se lesz ereje. Ilyeneket mend: ó, föld, ne takard el véremet és kiáltásom ne találjon nyughelyet. Szeretné ha a vére az égre kiáltana, mint az Ábel vére.

             Ezt mi nevezhetjük önfejűségnek, makacsságnak, vagy bármi másnak is. Jób mindenesetre jó indokokat tud felhozni arra, hogy miért nem követi barátai tanácsát. A legfőbb érv, hogy most ő olyan mélységben van, hogy  legmélyebb bűnbánat sem tudna segíteni rajta. De ezzel Jób barátai az Isten szabadságának a titka előtt állnak, amit ők nem ismernek, s ami számukra egyszerűen nem is létezik. Ők nem értik meg Jób érveit, mire az újabb panaszba kezd. Ó, ha sérelmemet mérlegre vetnék és nyomorúságomat is vele megmérhetném. Bizony súlyosabb az a tenger homokjánál, ezért voltak balgák az én szavaim. Mert a Mindenható nyílai vannak bennem mérgük emészti lelkem és Isten rettentései ostromolnak.

            A barátaitól azt várta volna, hogy jobban kellett volna őt ismerjék, nem lett volna szabad róla alkotott véleményüket olyan hamar megváltoztassák. Atyámfiai, mint a patak, hűtlenül elhagytak. De Jób nem csak amiatt panaszkodik barátaira, hogy őt nem értik meg. Ami a legfájdalmasabb számára, hogy ők a nyomorúsága alapján bűnének nagyságára és szörnyűségességéra következtetnek. Ő most úgy érzi, hogy barátai úgy ostromolják őt, mint ahogy egy sereg ostromol egy bekerített várost. Vádolják őt és várják, hogy beismerje a vádakat. Kínozzák a lelkét annak reményében, hogy elősegítik bűnvallását. Bibliai idézetekkel bombázzák, hogy bűnbánatba kergessék. Ezt mondja: feltátották ellenem szájukat, gyalázkodva arcul csapdostak és összecsődültek ellenem Isten az álnokoknak adott át és a gonoszok kezébe ejtett engem.

            Ez csak mind súlyosbítja a helyzetét és egyre sötétebb lesz minden körülötte, Istentől is elhagyottnak érzi magát. Ha Keletnek megyek, nincsen ott, és ha Nyugatnak, nem veszem őt észre, ha bal kéz felől cselekszik meg nem láthatom és ha jobb kéz felől cselekszik, ott se láthatom. Jób most olyan nagy fájdalomban van, hogy mindent feketén lát. Még ha lenne is reménysugár, ő akkor se látja. És nem elég az ő fájdalma, hisz Jób látja a körülötte élőknek a fájdalmát is. Jób itt minden elnyomottnak, igazságtalanul szenvedőnek a nevében beszél.

            De a csodálatos az, hogy ő az egyetlen, aki fölfelé tud tekinteni és mindenekben és mindenek mögött látja az Urat. Ő, aki most ilyen reménytelen helyzetben van, ebben a mélységben is lát reménységet. Ő ebben a helyzetben vár Istenre, arra hogy Isten majd igazolni fogja őt. Még el se tudja képzelni, hogy mimódon fog Isten segíteni, de egyet tud, és ez az, hogy Isten segíteni fog. Vállalj értem kezességet, különben ki kezeskedik értem? Még most is van bizonyságom a mennyben és van tanúm a magasságban.

            Ez az a reménysugár, ami Jób számára felvillan a sötétben és ami átsegíti ezen a mélységen. Nehéz dolgokról hallottunk, talán meg se tudjuk teljességgel érteni, hisz a legtöbben nem is voltunk ekkora mélységben. Legyen tanulság számunkra: vigyázzunk, hogy mit mondunk a nagy mélységben levő embernek, hisz többet árthatunk, mint segíthetünk, ha nem jól szólunk. Egy biztos, hogy csak a hit tarthat meg a mélységben, ezt mi is megtapasztalhatjuk és másoknak is elmondhatjuk.

9-ik igehirdetés Bildád beszéde Text Jób 8,5-6

(elolvasni a 8. 18. 25 fejezeteket)

A Jób három barátja közül kétségtelenűl Elifáz a legtekintélyesebb, ő a szóvívő, akinek szava a legsúlyosabban esik latba. Miután ő szólt, a többi baráttól már semmi újat nem lehet várni. Bildád és Cófár Elifáznak a tanítványai. Tulajdonképpen csak megismétlik és aláhúzzák, amit társuk mondott. De ennek ellenére örülnünk kell, hogy azért a többi barát is szóhoz jut. Mert ők elmélyítik és kiegészítik azt, amit Elifáz mondott. Bildád is ajtóstól ront be a házba, cseppet sem igyekszik arra, hogy együttérzéssel, megértéssel legyen Jób iránt. Úgy tűnik, hogy ő nem is képes semmilyen együttérzésre. Milyen döbbenetes ez: előbb 7 napon át együtt tudott érezni Jóbbal, most pedig ennek semmi nyoma sincs.

            A szenvedő ember mindig is találkozik ilyen emberekkel. És nagyon sokszor az ilyen érzéstelen és érzéketlen, kemény emberek azok közül kerülnek ki, akik hozzájuk a legközelebb álltak s a legjobben ismerik helyzetüket. Az egyik teológiai tanárunk arra bíztatott minket diákokat, hogy menjünk el a törvényszékre és üljünk be egy-egy válóperre, mert ahogy mondta, érdemes meglátni azt és megdöbbenni azon, hogy olyan emberek, akik még néhány évvel vagy csak talán pár hónappal azelőtt szenvedélyesen szerették egymást, gyöngéd szavakkal, mozdulatokkal voltak egymás iránt, egy test és egy lélek voltak, most milyen durvák, kemények tudnak egymás iránt lenni, hogy a vádaskodáson kívűl egy jó szavuk sincs egymáshoz.

            Milyen rettenetes az, ha valaki így viszonyul a szenvedőhöz. Milyen rettenetes az ha egy orvos, egy ápolónő így viszonyul a betegéhez. Mert nincs annál nagyobb szenvedés, mint amikor a körülötted levők nem értenek meg, s nem akarnak segíteni. Persze, lehet hogy kemény szavak is kellenek néha. Nem kevesen vannak olyanok, én is ismerek ilyeneket, akik úgy szabadultak meg a cigarettától, hogy az orvos azt mondta nekik: ha meg akar halni, akkor szívja tovább. És ez a kemény szó segített. Van aki szüntelenűl sajnáltatja magát, és jó ha ilyenre egy mai Bildád rászól és rendre utasítja. Bildád tehát keményen szól Jóbhoz: meddig szólsz még efféléket és lesz a te szádnak beszéde sebes szél?  Hát ez egy cseppet sem barátságos beszéd, tényleg ajtóstól tör be a házba, még kopogtatásra sem futja neki. Úgy érzi, hogy sietnie kell, s minden perc késő már. Mintha egy haldoklóról lenne szó, akinél egy percet se lehet késni. Tovább folytatja kemény beszédét:  elforgatja-é Isten az ítéletet, avagy a Mindenható elforgatja-é az igazságot?  Bildád ezzel kifejezi, hogy mindenért Jób a hibás, minden nyomorúság bűne miatt van rajta. Bildád az Isten nevében támad, méghozzá frontálisan. Ő úgy érzi, hogy Jób nem akarja belátni bűnét és Istenre hárítja helyzetéért a felelősséget. Ő azt mondja: semmi igazságtalanság nem történt, azt kaptad, amit megérdemeltél. Ezt bizonyítja mostani megkeményedésed, hogy te semmi áron nem akarsz megtérni, nem akarsz bűnbánatot tartani.

            Bildád ezek után kijelenti, hogy Jób számára egyetlen út van a szabadulásra, és ez az, ha végre bevallja vétkét. Akkor megváltozhat a helyzete. De ha az Istent buzgón keresed és a Mindenhatóhoz bocsánatért könyörögsz, ha tiszta és becsületes vagy akkor legott felserken éretted és békességessé teszi a te igazságodnak hajlékát. És ha előbbi állapotod szegényes volt, ezutáni állapotod boldog lesz nagyon, mert kérdezd csak meg az ezelőtti nemzedéket és készülj az ő atyáikról való tudakozódásra.

            Ha ezeket a szavakat komolyan vesszük, akkor feltesszük a kérdést: honnan veszi ez az ember ezt a bátorságot? Bildád szavából azt értjük meg, hogy ők ismerik Istennek igazságát, ami ott van életünk fölött. Szerinte az igazság az, hogy egy igaz, kegyes ember igényt támaszthat az evilági boldogságra, amihez tartozik a jólét, egészség, megbecsülés és ehhez hasonlók. Az istentelen ember pedig betegséget, szenvedést és örök kárhozatot kap, mint jól megérdemelt bűntetést minden gonoszságáért. A barátok azt állítják, hogy Isten az ő hatalmát épp erre használja fel, hogy ezt az igazságot, méltányosságot érvényesíti az emberek életében. Szinte azt mondhatjuk, hogy a barátok azt látják az Isten egyetlen feladatának, hogy ezt az igazságot érvényesítse és garantálja. Ha a barátoknak igazuk van, akkor az is igaz, hogy a Jób ezutáni sorsa teljességgel a maga kezében van. Akkor neki csak az az egyszerű feladata van, hogy legyen, kegyes, istenfélő, vallja meg bűneit, tartson bűnbánatot, imádkozzon, mutasson be áldozatot és akkor azonnal visszakapja régebbi boldogságát, szerencséjét. Akkor Isten újra kegyelmes lesz hozzá és jó sorsot fog ajándékozni neki, mert Isten nem lehet igazságtalan és a jogosságot nem forgathatja el. Ha ezeknek a barátoknak igazuk van, akkor ma is minden ember a saját kezében tartja a sorsát, mindenki a maga szerencséjének a kovácsa, ahogy azt a közmondás is tartja. Az ember dönthet tehát a kegyesség vagy az istentelenség mellett, eszerint lesz boldog vagy boldogtalan. Ha a barátoknak igaza van, akkor mindnyájunknak lehetősége van, hogy imádság és jócselekedetek által boldogságot szerezzünk. Ha a barátoknak igaza van, akkor az életben minden száz százalékig tőlem függ, akkor a hívő mindig boldog és szerencsés, az istentelen pedig boldogtalan és szerencsétlen lesz. Mert Isten úgymond nem ítél igazságtalanúl nem forgatja el a jogosságot.

            Akkor mondjuk ki tisztán: a kegyesség a legjobb üzlet ami létezik ezen a világon. Akkor a legjobb kegyesnek lenni ebben a világban. Akkor itt minden arra megy ki, hogy én boldog, szerencsés és egészséges legyek, s akkor már nem Istenről és az Ő ügyéról van szó. Akkor minden egészséges, boldog és szerencsés ember az Isten áldottja, minden beteg, segény, szerencsétlen az Isten bűntetettje, akik jól megérdemelték sorsukat, az ő bűneik miatt ezt érdemlik.

            Bildád és a hasonszőrűek ma is így beszélnek. Nekik ma is sok követőjük van, mert sok embernek tetszik ez a beszéd. Ma is sokan szeretik a tanításukat az egyházban is.

            Mert érdekes megnézni példáúl a TV-ben, amikor a riporter megkérdezi egy ereklyéhez érkező zarándokcsapat tagjait, hogy miért is jöttek ők ide? Ilyen válaszokat kapunk: hogy imádkozzam erőért, egészségért, hogy az Isten adjon szerencsét és boldogságot. Az emberek nagy része ma is azért jár templomba, azért tesz eleget vallási kötelezettségeinek, hogy földi boldogságát, egészségét, előmenetelét biztosítsa.

            De ezek után mi feltesszük a kérdést Bildádnak és a hozzá hasonlóan gondolkodóknak, akik így beszélnek állításuk szerint tapasztalataik s az előttük járó nemzedékek tapasztalata alapján: mert kérdezd csak meg az azelőtti nemzedékeket, és készülj csak fel az ő atyáiktól való tudakozódásra. Mert mi csak tegnapiak vagyunk és semmit sem tudunk, mert a mi napjaink csak árnyék a földön. Nem tanítanak-e meg azok téged? Nem mondják-e meg néked? Bildád ezzel azt akarja elmondani, hogy az ő elmélete régi és nemzedékek tapasztalatán alapszik. El akarja mondani, hogy mennyire értelmes és bölcs az ő beszéde. Még a természeti jelenségeket, a természet világát is segítségül hívja. Felnövekedik-e a káka mocsár nélkül? Felnyulik-e a sás víz nélkül?  Azt akarja mondani, hogy ahogy a kákának és sásnak vízre van szüksége a felnövekedéshez, úgy van szüksége kegyességre az embernek a jóléthez és a boldogsághoz.

            Azért a kérdés nem is olyan egyszerű. Mert az kétségtelen, hogy a kegyes embereknek volt ilyen tapasztalatuk nemzedékeken keresztül. És Bildád joggal hivatkozik erre. Hisz a Bibliában más helyen is van erről szó, gondoljunk csak a 128-ik zsoltárra:  mind boldoog, aki féli az Urat, aki az Ő utaiban jár.  Bizony kezed munkáját eszed, boldog vagy és jól van dolgod.  És az is kétségtelenül igaz, hogy a bűn, gonoszság és nyomorúság, betegség között is van összefüggés, amire Bildád szintén nagyon találó szavakat tud mondani: éhség emészti fel az ő erejét és nyomorúság leselkedik oldala mellett. Megemészti testének izmait, megemészti izmait a halál zsengéje. Eltűnik sátorából az ő bátorsága és a félelmek királyához folyamodik ő. Az lakik sátorában, aki nem az övé és hajlékára kénkövet szórnak.

            Nos, ezekben a szavakban sok igazság van, ezt senki se vonhatja kétségbe. De amivel Bildád nem számol: az Isten szabadsága, ahogy azt Kálvin mondja, az Isten szuveranítása. Márpedig Isten szabad arra, hogy mindent megtegyen, de Ő szabad arra is, hogy a kegyest éheztesse, az istentelent pedig jóllakassa. Ő az igazat mélységbe döntheti és a gonosznak földi boldogságot adhat. Isten megengedheti, hogy az Ő szolgája beteg, szegény legyen. De a barátok ezt már nem értik ez túl van az ő ismeretükön, bölcsességükön.

            Mit vigyünk mi most mindebből haza? Úgy gondolom, hogy azt, az üzenetet, hogy Isten szolgája számára mindig az a fontos, hogy értse Isten akaratát, de még fontosabb, hogy bízzon Istenben, még akkor is, ha nem ért meg mindent az Ő cselekvéséből. Isten és az Ő dicsősége fontosabb kell legyen, mint az ő személyes boldogsága. Ő erről is le tud mondani, ha így kell Istennek engedelmeskedjen. Ezért nem biztos, hogy Isten szolgája a szegénységben mindig jólétet, a betegségben mindig egészséget kell kérjen. Ha Isten szabad döntése szerint keresztet tesz rá, akkor számára nincs fontosabb, mint hogy azt alázattal elfogadja és elhordozza.

            Bildád és követői, amikor egy szenvedő emberhez közelednek sohasem gondolnak az Isten szabadságára, Isten akaratára. Őket ez nem is érdekli. Bildád és követői mindig csak orvosként érkeznek a beteghez, ők csak a páciensük gyógyulására gondolnak. Ők kétségtelenül jót akarnak, ezt nem is szabad kétségbe vonni, de sokszor nagyon a cél mellé lőnek és szembeállnak Isten akaratával. Bildád ezért nem csak egy nyomorúlt, hanem egy veszélyes vigasztaló is, mert Isten akaratával állíthatja szembe az embert. Azért is veszélyes, mert különben kegyes szavakat mond, bibliai idézetekkel tűzdeli tele mondanivalóját A Sátán is bibliai idézetekkel közelített Jézushoz, meg van írva, többször hivatkozik is erre.

            Ezért a beteg, szenvedő ember óvakodjon ezektől a „Bildádoktól”. Bildádnak mi csak egyet mondhatunk, azt amit ott Jézus is mondott a Gecsemáné kertjében: Atyám ne az én, hanem a te akaratod legyen meg!.