Jób könyve 1

Jób könyvéről szóló igehirdetések.

(Ezen igehirdetési sorozat megírásakor Robert Brunner genfi igehirdető “Der Gottesknecht” című könyvét, gondolatait használtam fel)

1.Igehirdetés Kicsoda volt Jób? Text:Jób 1,1-5

            Előljáróban cask nyit szeretnék elmondani, hogy nehéz, kemény fába vágjuk a fejszénket, amikor elkezdünk Jób könyvének a magyarázatával foglalkozni. A szenveds kérdése egy nehéz kérdés, tulajdonképpen titok a mi számunkra. De egy olyan kérdés, ami mindnyájunkat érint, hisz valamiképpen mindnyájan szenvedünk.  Szenvedés nélküli élet ne volt, nincs és nem is lesz, amíg bűnös ember fog élni ezen a földön. Jób a szenvedést olyan mélységeiben élte át, mint talán még senki ezen a földön. Ő se érti mindig a szenvedést, amin át kell mennie. Úgy érzi, hogy egy sötét szobában van, ahova sehonnan se tör be fénysugár és kétségbeesve tapogatózik, hogy hátha találna egy hajszálnyi rést, ahol fényt, megoldást találhatna. Jób olyan, mint az a rab, aki öklével veri a vaskaput, hátha kinyílik és végre szabadságba léphet. Jób, mint ószövetségi ember előre tekint, Krisztus felé néz. Jób adventi ember, aki várja a Megváltót és a megváltást. Jób egyszerre költő, aki csodálatosabbnál-csodálatosabb képeket használ, nagy gondolkodó és filozófus, aki keresi az igazságot és annak mélységeit. Jób az, aki kétségbeesetten küzd, hogy megértse önmagát, Istent és a körülötte levő világot. Jób szenvedéseiben megjárja a pokol mélységeit, de mennyei magasságokban is szárnyal közben. Jób azonban, nem csak költő, gondolkodó és filozófus, hanem próféta is. Ő előre tekint az idők teljességére és ott látja Krisztus visszajövetelét és Isten országa beteljesedését.

            De kicsoda az az ember, akiről itt most hónapokon át beszélgetni fogunk? Már a személye is nagyon titokzatos, hisz Úz földjéről semmit se tudunk. Hiába keresték a kutatók, soha nem bukkantak rá. A kort is hiába keresték, amiben Jób élt, azt se találták meg. Ki hát ez a Jób, aki egy ismeretlen helyről és egy ismeretlen időből jön, mégis úgy emelkedik ki alakja a történelemből, mint a szikla a tengerből? Jóllehet Jób egy történelmi személy, mégis valahogy úgy érezzük, hogy Jób örök, túléli népét, korát. Miért van ez így? Miért érezzük Jóbot olyan közelinek, olyan időszerűnek, mintha a mi kortársunk lenne?

            Az első, amit olvasunk róla, hogy ő egy gazdag ember volt, jobban mondva egy dúsgazdag ember. Senki volt kortársai közül olyan gazdag, mint ő. Ezenfelül szép családja is volt, tíz gyermeke, hét fia és három leánya, ezenfelül 7.000 juha, 3.000 tevéje, 500 iga ökre és 500 szamara is volt. Nem is beszélve a szolgák és szolgálóleányok egész seregéről. És Jób boldog ember is volt. Mindenki irigyelte, hisz ilyen szép családot és ilyen nagy vagyont senki se mondhatott a magáénak. Az ilyen nagy gazdagság a legtöbb embert felfuvalkodottá, gőgössé teszi, nagyon sok esetben még keménnyé és hideggé is. De Jóbnál ez nem így volt. Jób nem imádta bálványként a vagyonát, nem szolgált annak, hanem gazdagságát Isten szolgálatába állította. A szíve nem volt a vagyoné, nem szolgált a Mammonnak. Bárcsak így lehetne ez ma is, minden gazgad embernek az életében, de sajnos nem így van.

            Ezek után még négy dolgot olvasunk róla: feddhetelen, igaz, istenfélő és kerülte a rosszat, bűn-gyűlölő Károli szép fordításában. A feddhetetlenség nem hibátlanságot, bűntelenséget jelent, hisz Jób sem volt bűntelen ember. Sokkal inkább azt jelenti ez, hogy osztatlan volt a szíve, egész szívvel ragaszkodott Istenhez. És ez az Istenhez való ragaszkodás cselekedeteiben is meglátszott. Korrekt volt az Istenhez és embertársaihoz való viszonyában. Az, hogy igaz volt ez következménye volt az Istenhez való viszonyának. Ez a kifejezés az eredeti szövegben ilyen tulajdonságokat jelöl: őszinte, egyenes, hűséges, kötelességtudó, megbízható és hiteles. Nem szereti a görbe utakat és nem jár azokon. Az istenfélelem azt jelentette számára, hogy Istent Úrként és parancsolóként ismerte el az életében, akinek ő feltétlen engedelmességgel tartozik. Nem fél Istentől, de fél attól, hogy a legkisebb dologban is megbántsa engedetlenségével Istent. Isten akarata szent volt előtte. Az utolsó jellemzője, hogy kerülte a rosszat, gyűlölte a bűnt. Kerülte mindazt, amit Isten megtiltott és kerülte mindazt, amivel embertársainak fájdalmat okozhatott volna. Jób ezeket a mindennapi életében is megmutatta. Sören Kierkegaard dán filozófus azt mondta Jóbról, hogy az ő jelentősége, nagysága nem abban volt, amit mondott, hanem abban, amit tett. Jóbnak vannak veretes szavai, a legismertebb ezek közül: az Úr adta, az Úr vette el, áldott legyen az Úrnak neve. De az ő nagysága mégsem abban van, hogy ezt ki tudta mondani, hanem abban, hogy ezt az életben is meg tudta élni. A Szentírás egy példát is ad arra nézve, hogy miként valósult meg az életében mindez. Azt olvassuk, hogy Jób gyermekei eljártak egymáshoz, vendégséget szereztek otthonaikban, ki-ki a maga napján. Ezeken természetesen együtt ettek és ittak. Jób ezen ünnepnapok után elhívta gyermekeit, megszentelte őket, égőáldozatot mutatott be értük, mert azt mondta: hátha vétkeztek és káromolták Istent.

            Ez a nagy és gazdag ember ott fekszik Isten előtt a földön. Nem csak a maga bűnéért borul le és mutat be áldozatot, hanem a gyermekei feltételezett bűneiért is. Annyira komolyan vette Isten szentségét, dicsőségét, hogy még a feltételezett bűnökért is áldozatot mutatott be, engesztelést szerzett. És ő ezt nem csak egszer tette, hanem mindig. Soha nem volt olyan, hogy ő azt gondolta volna, hogy most minden rendben van, nincs szükség az áldozatra. Soha nem gondolta azt, hogy a gyermekei teljességgel engedelmeskedtek volna Isten akaratának. Jób tudta, hogy az ő gyermekei is bűnös emberek és szüntelen rá vannak utalva Isten kegyelmére. Az ilyen ember nem lehet egy büszke, egy gőgös ember, Jóbot csak szerény és alázatos emberként tudjuk elképzelni.

            Jób harcolt a bűn ellen, szent háborút folytatott a bűnnel szemben. Ahol csak bűnt látott, ahol csak bűnt feltételezett, ott ő már a térdein volt, ott ő már mutatta be az oltáron az áldozatot. Jób ebben egy csodálatos előkép lesz, Jézus Krisztusnak az előképe. Jézus Krisztus nem cask egy családért, egy népért, hanem az egész világért mutatta be áldozatát. Magát áldozta fel. Jób áldozata szép és példaadó cselekedet volt, de cask töredékes, meg kellett újra ismételni. De Jézus bemutatta egyszeri és tökéletes áldozatát értünk. Aki ezt megérti, elhiszi és elfogadja, az úgy mint Jób feddhetetlen, igaz, istenfélő és bűn-gyűlölő lesz. Bárcsak lehetnénk mi is ilyen emberek.

2-ik igehirdetés Isten az Úr Text Jób 1,6-12

          Jól visszaemlékszem, amikor kisgyerek  koromban, mozdonyvezető keresztapám egyszer felvitt a még akkor gőzzel működő mozdonyára és végigmutogatott mindent, a sok kart, kereket, műszert, ami a kabinban volt. Én ámulva néztem és vajmi keveset értettem az egészből. De egyet tudtam, mégpedig azt, hogy keresztapám mindenhez értett, hogy mit mikor kell meghúzni, elforgatni, beindítani, leállítani, hogy a mozdony jól működjön. Valahogy így vagyunk mi is, amikor ehhez a szakaszhoz érkezünk. Itt is egy fura „mozdonyon” vagyunk, de ez a történelem, illetve a saját életünk, sorsunk mozdonya. Itt olyan hatalmak, erők, végzések és döntések vannak, amiket mi alig értünk, de amik mind meghatározzák az életünket. Itt mi is csak egy dolgot tudhatunk bizonyosan, s ez az, hogy ennek a mozdonynak a kormányánál Isten ül, s Ő határoz meg mindent. Van itt egy egész udvartartása, tanácsadó serege, akiket időről-időre összehív. Ezeket az ige itt Isten fiainak nevezi. Az Újszövetségben az efézusi levél ezeket levegőbeli hatalmasságokként jelöli meg, úgy is mondhatnánk, hogy ők a sors hatalmasságai. Isten hívja össze őket, nekik meg kell jelenni, hogy az ő munkájukról számadást tegyenek, s majd Isten döntéseiről tanácskozzanak. Nyilván, hogy ezeket Isten mind erős kezében tartja, ezek neki mind engedelmeskednek.

            De amikor ezt a sereget végignézzük, egyszer csak összerezzenünk, mert Isten fiai között a Sátán is megjelenik. Végső soron ez nem rettentés kell legyen a számunkra, hanem vigasztalás. Mert ez azt mutatja, hogy a Sátán nem egy Istentől független valaki, ő nem azt teszi amit akar, nem garázdálkodhatik kedvére a világban. Különös Isten kérdése, amit a Sátánhoz intéz: láttad-e Jóbot, észrevetted-é az ő feddhetetlen életét? Isten tehát elvárja a Sátántól, hogy egy ilyen emberre felfigyeljen. S ha ezt a Sátántól elvárja, akkor bizonyára a többi hatalmasságtól is. Mert Jób Isten szolgája volt.

            Isten kiválasztotta őt, hogy szolgája legyen. Egy egészen különös rendeltetést adott neki. Nem ő volt az egyetlen, akit Isten már a régi időkben kiválasztott, hogy szolgája legyen. Gondolhatunk itt Énókra, Nóéra, Ábrahámra. Különös az, hogy a Szentírás Jézus Krisztust is Isten szolgájának nevezi. És még a gyülekezet is Isten szolgája ebben a világban. A gyülekezetet is kiválasztotta Isten, hogy a Sátán figyelmének a középpontjába kerüljön. Ahogy Isten kiválasztotta Jóbot egy rendkívűli szolgálatrara, úgy választotta ki a gyülekezetet is egy még rendkívűlibb szolgálatra. Ezért nevezi Pál a keresztyéneket szenteknek. A szent szó épp elkülönítettet jelent, vagyis Isten elkülönített ebben a világban egy népet arra, hogy az Ő célját véghez vigye. Ez az Isten szabadsága, amibe senki bele nem szólhat. Ezt Isten mindenkivel megteheti, ott és ahol Ő akarja. És ezt a döntést a hatalmasságok, de még a Sátán is kell respektálja. Neki észre kell vennie Isten szolgáit. De Isten szabadságának megvan a másik oldala is. És ez már nagyon fájdalmas. De a Szentírás ezt is megmutatja nekünk. A Sátán egyszer csak vádolni kezdi Istent. Avagy ok nélkül féli-é Jób az Istent? Nem te vetted őt körül, házát és mindenét, amije van? Keze munkáját megáldottad, jószága igen megszaporodott a földön. Igen, ebben a Sátánnak igaza van, mindezt Isten tette Jóbbal. De Ő másképp is tud tenni. Aki eddig gazdag ajándékokkal árasztotta el, minden jót megadott neki, most ennek az ellenkezőjét is megteheti. Mindent el is vehet egy szempillantásban tőle s ebben a döntésében, cselekedetében senki sem korlátozhatja, senki nem akadályozhatja ezt meg. Az a kéz, amelyik eddig áldott és adott, az most venni és verni fog. Az a kéz, amelyik eddig körülvette és oltalmazta Jóbot, most kiszolgáltatja őt, mégpedig a Sátánnak. Ő összetör és meggyógyít, felemel és ledönt, ez az Isten szabadsága. Igen, az Isten szabadságában van, hogy nem csak jutalmaz, áld, hanem keresztet helyez ránk. Isten áldhat, vagy verhet, ahogy a Szózatban mondja nagy költőnk. És itt az a különös, hogy itt épp a Sátánnak ad valamit, odadaadja Jóbot a kezébe, kiszolgáltatja őt a Sátánnak. Ez Isten kormányzásának fájdalmas oldala, hogy Ő még a Sátánt is bevonja és felhasználja világunk és kicsiny életünk kormányzásába, tervei megvalósításába. Ez az, amit mi emberek sohasem tudunk megérteni. Talán könnyebb azt mondani, hogy nem Isten igazgatja ezt a világot, mint azt, hogy éhség, háború, földrengés, árvíz, erőszakos cselekedetek, gyilkosságok, vagyis minden hozzájárul Isten tervének megvalósulásához. De ez így volt a Jób életében és így van a mi életünkben is. Sokszor beteljesedik az ige: az én utaim nem a ti utaitok, és az én gondolataim, nem a ti gondolataitok.Mert amiképpen magasabb a menny a földnél, aképpen magasabbak utaim utaitoknál és gondolataim gondolataitoknál.

Minket csak az vigasztalhat meg, bármi is történjen velünk, hogy Istennek megvan a gondolata felőlünk. Ez számunkra elég kell legyen. S számunkra az Isten útja és gondolata a legjobb, még akkor is, ha az nagyon nehéz és fájdalmas a mi számunkra. A Jób könyvében az a rettenetes, hogy Isten kiszolgáltatta őt egy időre a Sátánnak, de az mégis a vigasztaló, hogy nem adta át véglegesen neki. Isten pontosan meghúzta a vonalat a Sátánnak, hogy meddig mehet el Jób életében. Minden vagyonát, földi kincseit, szeretteit elvehette, de életéhez nem nyulhatott.

            A mi számunkra is bíztatás és vigasztalás az, hogy Isten minket se szolgáltat ki véglegesen és teljesen a Sátán hatalmának. Úgy mint a Jób üdvössége, a mi üdvösségünk se lehet egy pillanatig sem veszélyban. Azt nem veszíthetjük el: ezt fogalmazza meg Luther is híres énekében:

Gyermeket, nőt, testi éltet, hírt és jólétet,

Elnyelhet, benyelhet a föld gonoszsága,

De megmarad Isten országa.

Isten országa megmarad a mi számunkra. A Sátán végül levettetik az égből a tűzzel és kénkővel égő tóba. Mi pedig ott maradunk Isten kezében.

3-ik igehirdetés Jób sorsa Text:  Jób 1,13-22

            Nem mondok újat, ha azt mondom, hogy születésünk, sőt fogantatásunk pillanatában már sok minden eldől az életünkben. Történik ez úgy, hogy előbb senki se kérdezett meg minket, hogy mi azt akarjuk vagy sem. Eldől az példáúl, hogy férfinak vagy nőnek születünk. Amikor megszületünk két ember van mellettünk, édesapánk és édesanyánk, vagyis a szüleink, akik aztán nevelnek minket. Mi az ő testükből és vérükből vétetünk és hordozzuk ezáltal a tőlük örökölt vonásokat. Tehát már születésünk pillanatában kaptunk egy sorsot, és mi ehhez semmit se tudunk szólni vagy hozzátanni vagy elvenni belőle Azt se mi választottuk meg, hogy milyen időben, korban, vagy hogy melyik nép tagjaként születünk meg. Hiába akartam volna én példáúl 200 évvel korábban, mondjuk Amerikában születni, mert én ebben az időben születtem, magyarnak Erdélyben. Az ember sorsa sok mindenben tehát nem magától függ, sok minden már eleve meg van szabva el van rendelve számunkra.

            Persze az ember születése pillanatától kezdve tiltakozik a sorsa ellen. A csecsemő ordít, ha az anyja nem szoptatja meg , mert ő akarná megszabni a szoptatás idejét. Már a kisgyermek meg akarja mutatni akaratát, hogy ő szeretne dönteni sorsa felől Később még inkább nyilvánvalóvá válik, hogy az ember a maga kezébe szeretné venni a sorsát. De a nagy kérdés az ember számára az marad: milyen erők irányítják a sorsát, kinek a kezében van az élete? Egyesek azt állítják, hogy mindent a pénz ural, irányít, mások meg a vér, a test, a szexualitás, ismét mások azt mondják:  vak sors, a véletlen, a végzet.

            Jób története is ezt a nehéz kérdést boncolgatja tulajdonképpen. Mi határozza meg életünket, sorsunkat itt ezen a földön?  Láttuk, hogy Jób nagyon sok áldást kapott az Úrtól, hogy milyen magasságokban szárnyalt az élete. Igen, ilyen magasságokba törhet minden embernek az élete. Talán Jób azt is gondolhatta, hogy ezt magának is köszönheti, istenfélő életének, ügyességének, hogy mindent így meg tudott szerezni.

            De egyszerre csak minden megváltozik, teljességgel megváltozik. Épp egy boldog ünnepnap volt a családban. A gyermekei össze voltak gyűlve a legidősebb testvér házában és jókedvűen ettek és ittak. Milyen nagy öröm lehetett Jób számára, hogy mind a tíz gyermeke békességben és szeretetben együtt van és ünnepelnek. Jób ezen a napon is bemutatta gyermekeiért az áldozatot és kifejezi háláját Istennek szép családjáért. De alig fejezi be hálaadó imádságát, ott áll előtte egy követ, aki dadogó, rémült hangon elmondja: az ökrök szántottak, a szamarak pedig mellettük legelésztek, a sébaiak azonban rajtuk ütöttek az állatokat elhajtották, a szolgákat pedig mind leölték. Csak egyedül ő maradt meg, hogy elmondja ezt a rettenetes hírt. De alig dolgozza fel ezt a hírt, jön a második követ, aki beszámol a juhok elvesztésről, egy harmadik pedig a tevék pusztulásáról. De ez még mindig hagyján lenne, de jön a legborzalmasabb hír: mind a tíz gyermeke meghalt egy természeti katasztrófa következtében.

            Jób egyik napról a másikra, sőt egyik percről a másikra gazdagból koldusszegény, boldogból kétségbeesett ember lesz. Minden gazdagsága, dicsősége, boldogága, ami messzi földön híressé tette, egyetlen nap leforgása alatt odalett. A nagy kérdés az, hogy miként dolgozza fel, hogyan hordozza el Jób ezt a hihetetlenül nagy csapást, mit fog mondani ebben a helyzetben? Vajon neki fog menni az oltárnak és porig fogja rombolni azt? Vagy meg fogja átkozni Istent, hogy miért engedte ezt meg az életében? Egyáltalán nem csodálkoznánk, ha így cselekedne. De Jób nem így cselekszik, nem teszi meg azt, amit mi emberileg várnánk. Sőt olyat tesz és olyat mond, ami felett csak ámulni és csodálkozni lehet.

            Az első dolog, és egyáltalán nem meglepő, sőt magától érthetődő, hogy Jób szabad utat enged fájdalmának.: megszaggatja köntösét, megnyírja fejét és a földre borul. Bizonyára sírt és ordított is fájdalmában. De ez is vigasztaló a mi számunkra. Jób nem egy falra festett szent, aki szenvtelen, nincsenek érzései. Jób nem egy mesebeli hős, aki rezzenéstelen arccal tűr el minden csapást. Nem egy fakír, aki meg se látszanak a történtek. Jób itt egy hozzánk hasonló ember, olyan, mint amilyen bárki lehetne közülünk. Neki fáj a veszteség, sír és ordít fájdalmában. De ami nem természetes és nem magától érthetődő, hogy ő ebben a fájdalmában is tudja imádni Istent. Ahogy boldogságát Istentől fogadta el és háláját Isten elé vitte, úgy tesz most a fájdalmával is, Isten színe elé viszi azt. Olyan sok ember van, aki a szükségben segítségül hívja Istent, de olyan már nagyon kevés, aki a bajban, a nyomorúságban tudja imádni Istent. Sok ember ilyen helyzetben nem imádja, hanem ökölbe szorított kézzel átkozza az Istent. Az, hogy Jób ebben a helyzetben imádni tudja Istent, az egy csoda. Azt mondja: mezítelen jöttem e világba és mezítelenül megyek ki abból. Nem a veszteség nagyságára gondol, arra, amire eljutott, hanem arra, hogy miként érkezett a világba és hogyan fog eltávozni abból. És ezek után elmondja csodálatos, szinte hihetetlennek tűnő hitvallását.Az Úr adta, az Úr vette el, áldott legyen az Úr neve! Háromszer ejti ki egymás után az Úr nevét.Ez valóban megrendítő és feltesszük a kérdést: milyen szeme van ennek az embernek, aki ezeken a tragikus eseményeken túl tud látni Istenre, és ezekben a szörnyű dolgokban is felismeri Isten kezét? Milyen szíve van ennek az embernek, aki még ebben a helyzetben is le tudja tenni bizalommal a sorsát Isten kezébe.? Hisz mi azt várnánk, hogy most felmondja az Istennek való szolgálatot és arcul cspja Őt. De csodák csodája, Jób nem ezt teszi, hanem azt mondja: áldott legyen az Úr neve!

            Ez az utolsó mondat a legérthetetlenebb, a legfelfoghatatlanabb. Hisz azt még megértjük, hogy egy hívő ember azt mondja: az Úr adta, az Úr vette el, de hogy ezek után még azt is oada tudja tenni, hogy áldott legyen az Úr neve, ez már emberi ésszel teljességgel felfoghatatlan. Mégis igaz, mert aki mindenben felismeri Isten cselekvését, az mindenben is tudja áldani Őt. Mert képzeljük csak el, ha Jób ezt nem ismerte volna fel, ha nem lett volna ilyen szeme és szíve, akkor mi történt volna? Mi lett volna , ha példáúl Jób azt hiszi, hogy mindezt a vak sors, a végzet, vagy a szeszélyes véletlen cselekedte? Mi lett volna ha Jób csak a sébaiakat, a szabeusokat, a szelet és a villámokat látta volna, akik és amik mindezt elvették tőle? De Jób most is tudja, hogy ő Isten kezében van, aki lát és hall, akinek szíve van, aki adhat és elvehet, aki mosolyoghat vagy haragudhat.

            Micsoda szabadságot láthatunk meg a Jób életében! Mert ez a Jób egy csodálatosan szabad ember. Semminek sincs hatalma fölötte, semmi se kötözi meg. Tudja, hogy nem a szabeusok és a természeti erők rendelkeznek felette. Annak az embernek, aki minden helyzetben, minden esemény mögött látja Istent, olyan szabadsága van, amivel csak Isten rendelkezik rajta kívűl. Az Isten szolgája nem kiszolgátatottja a sors erőinek, hatalmának. Isten őt megváltotta ezektől, ő egyszerűen szabad ezektől. Ő magasztalja azt az Istent, aki őt mindezektől megszabadította. Mert a legnagyobb roszz nem az volt, illetve nem az lett volna, hogy mindenét elveszítette, hanem az, ha vétkezett volna Isten ellen és helytelen dolgokat cselekedett volna. Azt kell meglátnunk, hogy Jóbot ezek a csapások egy jól meghatározott cél felé hajtották. És ez a cél az volt, hogy ő ne vétkezzen, hogy ő lássa meg mindenek fölött és mindenek mögött az Urat, aki a nagy csapások között is megóvta őt a bűntől. Bárcsak megadná ezt az Úr nekünk is életünk minden helyzetében!

4-ik igehirdetés Isten hosszútűrése Text. Jób 2,1-8

            Kétségtelen, hogy Jób itt egy igazságtalanságot szenved el, igazságtalanul szenved. De  ez a mennyben is tudott dolog. Maga Isten mondja a Sátánnak: ellene ingereltél, hogy ok nélkül rontsam meg őt.  Azt tehát tudják a mennyben, hogy itt a földön valaki igazságtalanul szenved. Ez már önmagában nagy vigasztalás, hogy Isten tudja, hogy mi sok esetben igazságtalanul szenvedünk. De azt is látnunk kell, hogy a menny, maga Isten nem szolgáltat azonnal igazságot. Ez ennek a fejezetnek a legfontosabb üzenete a mi számunkra. Óv bennünket attól, hogy ilyen esetkben azonnal várjuk az igazságszolgáltatást, a rossznak a megbűntetését, a jónak pedig a megjutalmazását. Isten tehát tud az igazságtalanságról és néven is nevezi azt. De nem ad parancsot az igazság azonnali helyreállítására. Nem vonul azonnal harcba a gonosz ellen, hogy azt egy pillanat alatt kiírtsa és megsemmisítse. Istennek megvan a maga stratégiája, harcmodora a gonosszal szemben. Isten engedi nagyra nőni a gonoszt. Megengedi, hogy a gonosz egyre merészebb és agresszívebb legyen. Először a Sátán csak azt mondta:avagy ok nélkül féli-é Jób az Istent, most azonban már azt mondja: bőrt bőrért, de mindent odaad az ember az ő lelkéért.

            Ebben egy általános igazságot fogalmaz meg: hogy mindenki védi a maga igazát, a maga életét. Ez egy természeti törvény, ami génjeinkbe van írva. Mindent odaad az ember az ő lelkéért, életéért, csakhogy megmenste azt. Sokan azt is mondják, hogy az ember azért épített oltárokat, azért áldozozz fel állatokat ezeken, hogy ne kelljen a maga életét odaadja. Bizony van igazság abban, , hogy Istennek is azért engedelmeskedünk, azért szolgáljuk, imádjuk, hogy aztán a maga rendjén Ő megáldjon, segítsen, megoltalmazzon minket. Ez nem hazugság, ez hívő életünknek egy része. A régi latinok ezt így fogalmazták meg: do ut des, adok, hogy te is adj. De mi a helyzet Jóbbal? Az ő áldozata is csak egy ilyen üzletelés volt Istennel? Azért áldozott, hogy megáldja, hogy megsegítse őt? Isten erre azt mondja a Sátánnak: nem! Jób nem egy ilyen ember, ő mentes az ilyen üzleties magatartástól. Ő megszabadult ettől a nagyon is emberies magatartástól. Mert Isten szabad arra is, hogy gyermekeit megszabadítsa ezektől a génünkbe íródott törvényektől. És Isten most ennek bizonyítására felhasználja szolgáját, Jóbot. Isten bebízonyítja Jóbon keresztül a Sátánnak, hogy Ő képes megszabadítani az embert természetétől, a „bőrt bőrért” törvénytől.

            Az ilyen ember szabad lesz arra, hogy odategye magát Isten oltárára, és egészen odaszánja magát Istennek. És ekkor Isten egyre nagyobb hatalmat ad a Sátánnak, egyre nagyobb mozgásteret biztosít neki. Jóbnak most azért kell szenvedni, hogy Isten bebízonyíthassa a Sátánnak, hogy Isten gyermeke egy más természetet kapott. Isten bizonyos mértékig a Sátán kezébe adja Jóbot, de épp ezáltal fogja legyőzni a Sátánt. Ezt nagyon szépen ábrázolja Ésaiás próféta, amikor az úr szenvedő szolgájáról beszél: pedig betegségeinket ő viselte és fájdalmainkat ő hordozta. És ami azt hittük, hogy ostoroztatik, verettetik és kínoztatik Istentől, de ő megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknak bűntetése rajta van, és mi az ő sebeivel gyógyultunk meg. Mindnyájan mint juhok eltévelyedtünk, ki-ki az ő útjára tértünk, de az Úr minnyájunk bűnét ő reá vetette. Mi mindnyájan tudjuk, hogy ez kiről szól, hát arról, aki felől Isten úgy döntött, hogy igazságtalanul, ok nélkül kell szenvedjen. Mi a keresztségben abba a Krisztusba oltattunk be, aki még sokkal inkább Isten szolgája, mint Jób. De ez azt jelenti, hogy mi is el kell fogadjuk a rosszat, a gonoszt, a szenvedést, még az igazságtalant is Isten kezéből. A szolga élete nagyon nehéz és nagyon kemény, de öröm és vigasztalás van benne. Mert az, aki azt mondta a Sátánnak, ímé a te kezedbe adom, azt is mondta: de kíméld meg az életét. Isten akkor sem engedi ki kezéből az ő szolgáját, amikor bizonyos mértékig kiszolgáltatja őt a Sátánnak, a gonosznak. Ilyenkor is Isten rendelkezik felette, ilyenkor is Isten oltalmában van.Az igaz, hogy néha az igazságtalanság, a szenvedés már-már az elviselhetetlenség határát súrolja, s az ember ilyenkor teljesen kiszolgáltatottnak érzi magát. És itt gondoljunk a vértanúkra, akiket Isten teljességgel kiszolgákltatott a gonoszság erőinek és embereinek. Ez nyilván egy végső eset, de a történelem során Isten sokszor megengedte ezt és ma is megengedi. Ez a hitnek kétségtelenül a legnagyobb próbája. De az Isten szolgája még ilyenkor is belekapaszkodhat Jézus szavába, aki azt mondta: attól ne féljetek, aki a testet megölheti, hanem attól féljetek, aki a lelket öli meg.  Vagy gondolhatunk ilyenkor Pál apostol szavára is, aki szintén számtalanszor volt életveszélyben, de aki mégis így kiáltott fel:  mi mindenben diadalmaskodunk az által, aki minket szeretett, és meg vagyok győződve, hogy sem élet, sem halál, sem magasság sem mélység, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem jelenvalók, sem következendők, sem semmi más teremtmény nem szakíthat el minket Isten szeretetétől.

             A kérdés ezek után csak az: mi Isten szolgái vagyunk-e, akik így tudnak hinni és bízni, akiknek ilyen drága bizonyosságuk van, kkor is, amikor a Sátán kezébe kerülnek, amikor ott ülnek a boldogságuk romjain? Nem könnyű kérdés ez, de csak így tudunk megnyugodni és megvigasztalódni. Másképp úgy érezzük, hogy az igazságtalanság mindenek fölött való hatalom, vagy hogy ki vagyunk szolgáltatva a szeszélyes sorsnak, a végzetnek, úgy hogy semmit se tehetünk ellene. Az ilyen nagy próbákban csak Isten szolgái, Isten gyermekei tudnak megállni. Ez a történet, a Jób története erre akar megtanítani minket. Hogy minden helyzetben tudjuk kimondani: Isten szolgája vagyok, Isten kezében vagyok, még akkor is, amikor bizonyos mértékig a Sátán kezébe enged át, mert az Ő szeretetétől még a Sátán se tud elszakítani.