Jób könyve 3

10. igehirdetés Jób válasza Bildádnak Text. Jób 9.10.19.26 fej.

          A karácsony utáni hetekben a szeméttelepeken nagyon sok kidobott karácsonyfát láthatunk.  Akik magánlakásokban laknak, néha nem dobják e kedves fát a szemétbe, hanem kiteszik a kertbe, hogy még egy ideig emlékeztesse őket karácsonyra s annak kedves hangulatára. Ez a kidobott, vagy kertbe elhelyezett, díszeitől már megfosztott fa sokszor jobban elmondja karácsony lényegét, mint a még házban lévő, feldiszített fa. Valahogy így van ez a Jób életében is. A megpróbált, gazdagságától, családjától, egészségétől megfosztott Jób többet elmond a hitről, s az Istenbe vetett bizalomról, mint a gazdag, egészséges és boldog Jób.

          Persze az, amit először hallunk a Bildádnak adott válaszából, az nem nagyon emlékeztet az evangéliumra. Sőt, talán az egész könyvben nem találkozunk ennyi sötétséggel, mint épp itt. Talán sehol sem kiált úgy a kétségbeesés, mint itt. Mert mit mond itt Jób az ő Istenéről? Hallgassuk csak: íme kiáltozom az erőszak miatt, de nem kapok választ, segítségért kiáltok, de nincs igazság. Utam elé gátat emelt nem mehetek át rajta ,ösvényemre pedig sötétséget vetett. Tisztességemből kivetkőztetett, fejemről levette a koronát. A házamnál levők és szolgálóim idegennek tartanak, jövevény lettem előttük .Leheletemtől undorodik a feleségem s undorító az saját testvéreim előtt. Megutált minden bizalmas emberem, akiket szerettem, azok is ellenem fordultak.

          Néhány héttel ezelőtt még csodálattal néztünk fel a kegyes Jóbra, aki mikor mindenét elveszítette, ki tudta mondani: áldott legyen az Úrnak neve. De most egészen másképp beszél az Istenéről. Jób itt egyáltalán nem látja az igazságot, igazságosságot, amiről Bildád azt állította, hogy azt Isten nem fordíthatja el. Már napok óta kiált az igazság után, de sehol sem találja. Ha van isteni igazságosság, és Jób nem kételkedik ebben, akkor mindennek másképpen kellene történnie, mint ahogy az az ő életében van. De Isten igazsága nem úgy néz ki, ahogy azt a Jób barátai elképzelték, mert az szabad, semi máshoz nem kötődik, senkitől mástól nem függ, csak magától. Az az igazságosság, amit Jób Istennél lát, az Isten szuverén igazsága. Isten igazságossága abban áll, hogy vele szemben senkinek sincs igaza. Kicsoda szállhat vele szembe? Ki tudja Őt felelősségre vonni? Ő mindent a maga tetszése és akarata szerint tesz és cselekszik. Az ember ki van szolgáltatva az Ő szabad akaratának és az Ő titokzatos végzéseinek. Nincs semmi biztosíték, semi garancia a boldogságra. Mindenünk, amink van, az életünk, a javaink annak az Istennek a kezében van, aki saját végzése szerint cselekszik mindent az életünkben. Amink van, holnap már el is veheti tőlünk, s mi nem vonhatjuk felelősségre. Így néz ki az életünk Jób szerint az Isten szuverén, szabad akarata alatt.

          Itt azonban azt kell meglátnunk, hogy helytelen az, ha az ember Istent a jelenlegi helyzetéből próbálja megérteni. Mert egyfelől nagyon magabiztos lehet, ha jól megy dolga, de másfelől megkeseredett  lesz, ha próbák alatt van. Ha az ember pedig egy ilyen helyzetben úgy beszél, mint itt Jób ezekben a fejezetekben, akkor egy kilátástalan, rezignált helyzetbe kerül, egy olyan örvénybe, amiből aztán nagyon nehezen tud kiszabadulni. A három nyomorúlt vigasztalónak, a három barátnak egy olyan Isten-képe van, ami őket kielégíti, megnyugtatja. Ennek jellemzői: bölcsesség, ismeret, igazságosság.

          Jób azonban, annak ellenére, hogy nem érti Istent, sőt ő Istenben most egy önkényeskedő zsarnokot lát, de mégis jobb helyzetben van, mint a barátai, mert ő most elkezd kérdezni. Mindig az kérdez, aki nem tud valamit. Ő most szegénynek, meggyötörtnek érzi magát, akinek semmije sincs, de azt is érzi, hogy szüksége van Isten válaszaira. Jób elkezd keresni, és aki keres, az előbb-utóbb találni is fog. Úgy kezd el Jób kérdezősködni, mint egy gyermek. Mintha  egy doktorátussal rendelkező ember elkezdené újra az első osztályt, mert érzi, hogy újra kell tanulnia az ábécét.

          Az első kérdésben szinte mentegeti magát, hogy ő most egyáltalán ilyen kérdéseket fog feltenni:  ne kárhoztass, add tudtomra, miért perelsz velem? Aztán jön a második kérdés:  jó-e az néked, hogy nyomorgatsz, hogy megútálod kezednek munkáját és a gonoszok tanácsát támogatod?  Hát hogy lehet ilyet egyáltalán kérdezni, feltételezni, hogy Isten kedvét leli abban, hogy az embert kínozza, de Jób mégis felteszi ezt a kérdést.

          A harmadik kérdés így hangzik: testi szemeid vannak-é néked és úgy látsz-é, ahogy a halandó lát? Mi megint azt kérdezzük: hogy kérdezhet az ember ilyet attól az Istentől, aki mindent teremtett, aki mindent lát, de Jób mégis felteszi ezt a kérdést is. A negyedik kérdés így hangzik: mint a halandónak napjai, olyanok a te napjaid, vagy a te éveid, mint a halandónak évei? Milyen egyszerű, mondhatnánk egyűgyű kérdések ezek, de az ilyen együgyűség nagy kincs az Isten előtt. Ezek a kérdések valóban egyszerűek, de most ugyanakkor létfontosságuak Jób számára. És nagy kegyelem, hogy most ebben a helyzetben ő ezeket a kérdéseket fel tudja tenni. Mert neki most arra van szüksége, hogy eltávolodjon önmagától, a helyzetétől, arra van szüksége, hogy ne ő legyen a középpontban.  Jóbnak most arra van szüksége, hogy ne önmaga körül forogjon, hanem Istenre és az Ő munkájára nézzen. Jób ezekben a kérdésekben segítségül hívja az Urat, könyörg Istenhez, hogy ismertesse meg magát vele. Jób vár, mégpedig arra vár, hogy ismerhesse meg Istent.

          Jób kezdi egészen másképp látni az életét. Napjaim gyorsabbak a kengyelfutónál, elfutottak, nem láttak semi jót. De nemsokára már egészen másképp beszél: életet és kegyelmet szerzettél számomra és a te gondviselésed őrizte az én lelkemet. Aztán már mer kérni Istentől: szünjék meg fájdalmam, forduljon el tőlem, hadd viduljak fel egy kevéssé, mielőtt oda megyek, honnét nem térhetek vissza, hol nincs rend és a világosság olyan, mint a sűrű sötétség.

          De Jóbot a sötétség már nem tudja megrettenteni, és Jób hiszi, hogy Isten őt a sötétben is meg fogja találni. És ekkor halljuk a Jób könyve legismertebb és legszeretettebb igéjét:  tudom, hogy az én Megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll. És miután ezt a bőrömet megrágják, testem nélkül látom meg az Istent. Akit magam látok meg magamnak, az én szemeim látják meg, nem más.

          Csodálatos itt Jób hite s amit ő hit által mond. Évszázadokkal előtte látja meg azt, aki el fog jönni. Isten csodálatos vezetésének és kijelentésének titka előtt állunk itt.Egy nagy német teológus, Johann Albrecht Bengel évszázadokkal ezelőtt így írt erről:” ha Isten az ő szolgáinak tisztességet akar adni, akkor porba dönti őket, ha meg akarja gyógyítani, előbb betegséggel veri meg őket, ha életre akarja támasztani, akkor előbb halálba viszi őket, ha örömmel akarja megajándékozni őket, akkor előbb bánatot bocsát rájuk. Ha a mennybe akarja vezetni őket, akkor előbb átviszi a poklon és a halál sötét völgyén.” Igen, Jób ezt tapasztalta meg, ez az ő élete.

          Az asszonyok húsvét reggelén a a sírhoz mentek kétségbeesve s találkoztak az élő Úrral, Péter a tagadás keserűségén át megkapta az apostolságot, Pál a damaszkuszi út mélységén keresztül megkapta a pogányok új életre vezetésének magasságát és gyönyörűségét.

          A Jób útja sem más: a sötétségen át a világosságba. Jób ebben a megrendítő beszédében azt üzeni nekünk: Ne féljünk. Ne féljünk, ha az életünk néha olyan, mint a karácsonyfa sorsa, amelyik a meleg szobából, a meghitt családi légkörből kikerül a hideg télbe és ott megfosztatik minden díszétől. Mert ebben is nagy áldás lehet. Ebben a helyzetben is, mint Jób, meg lehet látni a Megváltót, aki él, és aki egyszer a mi porunk felett is meg fog állni, s a por ki fog jönni feltámadott testben dicsőséges örök életre. Most lehet, hogy sötétségben, szenvedésben járunk de ez nem hasonlítható ahhoz a világossághoz és dicsőséghez, ami majd nékünk akkor megjelentetik.

11 Igehirdetés Text. Jób 11.20 fej.  Cófár beszéde

          Jób barátai azért jöttek, mindegyik a maga helységéből, hogy egyrészt megmutassák együttérzésüket, s másrészt, hogy próbálják megvigasztalni Jóbot. Az elsőt 7 napon és 7 éjen át tették, amikor Jóbbal ott ültek a porban és hamuban. Ez elég jól ment. De a második cél, a vigasztalás sehogysem akar sikerülni. Ezzel  nem tudtak a legjobb akaratuk mellett sem elboldogulni. Sőt, egy adott ponton már úgy néz ki, hogy a saját életük fundamentuma is inogni kezd. Úgy jártak, mint az a csónak, amelyik léket kap s elkezd süllyedni a vízben. Hányszor voltunk mi is így egy-egy betegágy mellett, vagy amikor a hozzátartozókat egy fiatal családtag sírja mellett kellett vigasztalni. Az még nekünk is a legtöbbször sikerűl, hogy együttérzésünket kifejezzük, az még megy, hogy együtt sírunk a sírókkal, de a vigasztalás már nem sikerül. Voltunk mindnyájan úgy, hogy ilyen helyzetben egyetlen épkézláb gondolat se jutott eszünkbe, amiről úgy éreztük volna, hogy az abban a helyzetben gyógyít, vigasztal, elűzi a sötétséget és világosságot áraszt. Sőt, ahelyett, hogy vigasztalni tudtunk volna, mi magunk is lelki válságba kerültünk. A mi lábunk alól is kicsúszott a talaj. Mert nyilván, hogy azt nem lehet csak úgy elhatározni, hogy mi most megvigasztalunk valakit. Mert megtörténhet velünk is, hogy erre mi egyszerűen nem vagyunk képesek. Hogy mi erre nem is vagyunk kellőképpen felkészűlve. A Jób barátai egészen biztosan tudatosan előre készültek a vigasztalás szolgálatának a végzésére. Ők meg voltak győződve, hogy tudnak majd Jóbnak majd olyasmit mondani, ami a Jób fájdalmát enyhíteni fogja, ami segítség lesz számára ebben a nagy szükségben. De meg kellett tapasztalják, át kellett éljék, hogy az ő felkészültségük nem elégséges, nem tudja kiállani a próbát. Cófár beszéde azt mutatja, hogy a barátok ezt kezdik meglátni és belátni. Az Isten mélységét elérheted-é, és a Mindenhatónak tökéletességére eljuthatsz-é?  Tudod és azt, hogy eleitől fogva, mióta az embert a földre helyezte az istentelenek vigassága rövid ideig tartó és a képmutató öröme egy szempillantásig való?

          Ezek döntő szavak a Cófár beszédében. Ez mindenek előtt azt mutatja meg, hogy mi adott a három barátnak bátorságot arra nézve, amit elmondtak, amivel vigasztalni akartak. Ők azt mondták el, amit tudtak és ebben ők hittek is. Ők ebben nagyon is modern embereknek bizonyulnak. Ők csak azt hiszik, amit tudnak, amire az értelmük is igent mondott. Ezt Jób érzi is és ezért keserűen, szinte cinikusan mondja nekik:  veletek kihal a bölcsesség. Vajha legalább mélyen hallgatnátok, az még bölcsességetekre lenne.

          A lényeg az, hogy ezek a vigasztalők keserűséget hagynak maguk után a megpróbált ember életében. Ahelyett, hogy levennék róla a terhet, még újabbakat raknak rá. Ezek a vigasztalók azt teszik, hogy minden baj, fájdalom mögött, ami az embert éri, az okot keresik, a bűnt keresik, mégpedig most konkrétan a Jób életében s az a következtetésük, hogy ha barátjuk a bűnt eltávolítja az életéből, akkor lehet csak segíteni rajta. Ez úgymond az ő fixa ideájuk, berögzött gondolatuk, s ettől ők nem tágítanak. Ők tudják azt, hogy Jób előbb-utóbb be fogja vallani eddig eltitkolt bűnét és akkor majd lehet segíteni rajta.

          A barátok súlyos tévedése az, hogy ők  minden esemény mögött egy okot keresnek. Ők semmit se tudnak elképzelni, ami ok nélkül történne. És Istenről se tudják azt elképzelni, hogy Ő valamit is ok nélkül cselekedne. Pedig a mennyben, magának Istennek a szájából hangzott el a szó, hogy ok nélkül rontotta meg Jóbot. Ez a fajta gondolkodás semmit se tud arról az Istenről, akinek Jób a szolgája. Ők semmit se tudnak arról az élő és szuverén Istenről, aki mindent az Ő akarata szerint cselekszik, aki ok nélkül is meg tud rontani, próbát tud adni, aki le tud taszítani a mélységbe, de onnan fel is tud emelni, aki beteggé tesz, de aki meg is tud gyógyítani. Ez az Isten egyszerűen nem fér be abba a keretbe, abba sémába, rendszerbe, amit ők Istenről elképzeltek.

          Persze, ők tudnak Isten mindenhatóságáról, hisz Cófár így beszél erről: Isten magasabb az égnél, mit teszel tehát, mélyebb az alvilágnál, hogy ismerheted meg? Hosszabb annak mértéke a földnél és szélesebb a tengernél. Ha eltapos, elzár és ítéletet tart, ki akadályozhatja meg?

          A barátok nagy tévedése az, hogy ők az okot mindig az embernél keresik, és úgy gondolják, hogy az ember cselekvése mozgatja az Isten mindenhatóságát is, annak kárára vagy javára. Ők úgy gondolják, hogy Jób bűne kiváltotta Isten ítéletét, bűntetését, s megtérése majd ki fogja váltani az élete helyreállítását. Ők tulajdonképpen az embert, a kis embert látják hatalmasnak, aki cselekvésével a mindenható Istent igazgatja. A barátok nem az élő Istenben hisznek, hanem egy kegyes, vallásos  rendszerben, amit ők gondoltak ki Istenről.. Ők Istent egy olyan bűntető vagy jutalmazó gépezetnek képzelik el, amit teljességgel az ember igazgat.

          Nyilvánvaló, hogy Jób, mint Isten szolgája, aki személyes kapcsolatban áll az Istennel, ezekben a merev emberekben nem talált igaz vigasztalókra. Jóbot ők ilyen magatartással sohasem tudják megvigasztalni, mert Jób az élő Isten viagsztalására vár, és nem erre a nyomorúlt emberi vigasztalásra. Jób nem hajol meg barátai vigasztaló szava előtt, bármennyire teológiailag megalapozottnak, szinte tudományosnak tűnik a fejtetgetésük. Rajta az emberi okoskodás, bölcselkedés nem segíi. Cófár ezt meg is fogalmazza, amikor így szól.: az Isten mélységeit elérheted-é, a Mindenhatónak tökéletességére eljuthatsz-é?

          Nyilvánvaló, hogy Isten igaz szolgáinak más vigasztalásra van szüksége, amikor mélységben vannak. Az emberi bölcselkedés nem segít rajtuk, még akkor sem, ha az látszólag minden szempontból jól meg van alapozva. Isten szolgáit cask Isten szava tudja meggyógyítani, azok a szavak, amelyek magának Istennek a szájából származnak. Tanuljuk meg mi is a saját életünkre nézve, hogy csak az az ember lehet jó viagsztaló, aki arra bátorítja a szenvedő embert, hogy várjon Istenre, hogy tartson ki Isten mellett szívének utolső dobbanásáig.

Ilyen vigasztaló csak egy van ezen a viágon, aki odakiáltotta követőinek:e világon nyomorúságotok lessen, de bízzatok, én meggyőztem ezt a világot. Da ha mi általa megvigasztalódtunk, kérhetjük, hogy tegyen minket is jó vigasztalókká. Bárcsak tudnánk Őt követve minden mélységben levő embert jól vigasztalni!.

12 Igehirdetés Jób 12,13,14,21 fejezetek Jób válasza Cófárnak

          Egy ember sok mindent elérhet ezen a földön. Példáúl meggazdagodhat. Lépkedhet szaporán fölfelé a különböző tisztségek lépcsőfokain, s így nagy tisztességnek és elismerésnek örvendhet. De mégis a legboldogítóbb, a legnagyobb, ami a földi életben megadatik nekünk az, hogy tudhatjuk hogy azt a helyzetet amiben vagyok, legyen az szomorú vagy vidám, azt Isten jelölte ki nekem. Hogy az a helyzet amibe most épp vagyok, alkalmas hely arra, hogy én most abban Őt szolgáljam. Ez az én helyem, itt kell legyek, és minden körülmény között itt kell maradjak.

          Végső soron mindenki ezt a helyet keresi. De sokszor nagyon sok időbe telik, amig megtalálja. De a legrettenetesebb az, hogy az ember megy egyik helyről a másikba, egyik országból a másikba, egyik egyházból a másikba, egyik házasságból a másikba, de mégis úgy hal meg, hogy sohasem találja meg azt a helyet, ahol boldognak érezheti magát. Az ilyen ember sehol sem találja meg nyugalmát, lelki békességét s így is távozik ebből a világból.

          A csodálatos Jób életében az, hogy ebben az emberileg tragikusnak mondható helyzetében is megtalálja a boldogságát. Bár ő ilyen nyomorúlt helyzetben van, mégis csodálatos isteni ajándékokban részesül. Ő már nem mehet úgy ki a mezőre, mint a példázatbeli gazda, aki a barázda alatt nem sejtett gazdagságot talál. De ahhoz a kereskedőhöz se hasonlít, aki egyszer cask drága gyönygre bukkant. Neki nincs semmije, amivel megvehetné a földet, vagy a drágagyöngyöt. Jób ott ül a szemétdombon, s körülötte minden romba van dőlve. Ráadásúl meg olyan barátok állanak mellette, akik súlyos vádakat zúdítanak a nyakába. Jób ezeket haszontalan orvosoknak nevezi, akik jobban tennék, ha hallgatnának. Szeme előtt a halál van, látja az élet múlandóságát és hiábavalóságát . Így szól: az asszonytól született ember rövid életű és háborúságokkal bővelkedő. Mint a virág kinyilik és elhervad és eltűnik, mint az árnyék és nem állandó. Mert a fának van reménysége, ha kivágják, ismét kihajt, és az ő hajtásai el nem fogynak. Még ha megaggodik is a földben a gyökere és ha elhal is a porban a törzsöke, a víznek illatától kifakad, ágakat hajt, mint a csemete. De ha a férfiú meghal és elterűl, ha az ember kimúlik, hol van ő? Mint a víz kiapad a tóból, a patak alapad, kiszárad. Úgy fekszik le az ember és nem kel fel, az egek elmúlásáig sem ébrednek, nem költetnek fel az ő álmukból.

          Mennyire meg tudjuk érteni ezt az embert, aki egyetlen nap alatt minden gyermekét elveszti, hogy az emberben egy olyan nyomorúlt lényt lát, akinek helyzete roszzabb, mint a kivágott fáké. Mert mi maradt a régi Jóbból, mi marad belőle, ha meghal? Ő nyomtalanabbúl tűnik el a földről, mint a fa, ami még kihajt. Micsoda az ember, teszi fel Jób a nagy kérdést?

          És ez még nem is elég, hisz Jób egy olyan helyzetben van, amikor ránehezedik az igazságtalanság, a fájdalom, az élet fájdalmas rejtélye, s úgy érzi, hogy ezt most egyszerűen agyonnyomja. Ő úgy érzi, hogy neki erről beszélnie kell, nem tud hallgatni. Ő hangot kell adjon panaszának, akkor is, ha az sokkolni fogja a hallgatókat. Aki igazságtalanul szenved, aki igazságtanaságot szenved, rossz dolgokat tapasztal meg, az idővel nagyon érzékeny lesz minden igazságtalanságra , ami körülötte történik. Nem csodálkozahtunk, hogy egy olyan ember, mint Jób, aki Istennel élt, most a hamuban így kesereg. : mi az oka, hogy a gonoszok élnek, vénséget érnek, sőt még meg is gyarapodnak? Az ő magvuk előttük nő fel és az ő sarjadékuk szemük előtt. Házuk békességes a félelemtől és az Isten vesszeje nincsen rajtuk. Jólétben töltik el napjaikat és egy pillanat alatt szállnak alá a sírba. Noha azt mondják Istennek: távozzál el tőlünk, mert a te utódainkan tudásában nem gyönyörködünk. Micsoda a Mindenható, hogy tiszteljük Őt és mit nyerünk, ha esedezünk Ő előtte?  Jób jól megindokolja, hogy amit mond, az nem valami túlzott pesszimizmus. Nem lehet ellene mondani, ez így van. Ezzel a kérdéssel, a gonoszok szerencséjének a kérdésével a Bibliában nem csak Jób foglalkozik, hanem például a Zsoltárok könyve is. (37,73 fej.)

          A csodálatos az, hogy Jób megtalálja a megoldást, és ez nem más mint Isten uralkodása, kormányzása. Jób ezzel felszabadul az élet gyötrő rejtelmeitől való rettegéstől. Jób meglátja Isten szabadságát. És ez kisegíti őt a bajból. S ezen a helyen, ahol kínokat szenved, ahol utolcsó csepp vérét is kiszívják, megtalálja azt a bizonyosságot, nyugalmat, hogy engem most Isten állított erre a helyre. Ezt mondja magában: nekem most itt kell lenni, itt kell szenvedni, most itt végzi el munkáját Isten az életemben.

          Alig van a Szentírásban még olyan valaki, aki Isten szabadságát ennyire megismerte s elismerte, mint Jób. Isten nem kell semmilyen más bölcsességhez, tanácshoz igazodjon, ami felette lenne. Jób keze Istenre mutat. Mindenre csak azt mondja: Ő az, aki mindent cselekszik. Jób félrevezetett, eszeveszett embereket lát, fogságra vitt papokat, elűzött királyokat, s mindenre azt mondja: Ő cselekszi. Minden összefüggés, minden szál Istennél fut össze. Istenen kívűl nincsen semmi bizonyosság, nincs semmire se garancia, senki se tudja magát, az életét bebiztosítani. Csak egy bizonyosság van most Jób számára: hogy Isten tett erre a helyre, Isten adta nekem ezt a próbát, ő akar engem itt ebben látni és felhasználni, mint az Ő szolgáját. Ha valaki így látja Isten szabadságát és hatalmát, az már nem kell gyötrődjön a gonoszok szerencséjén, mert az ő javuk sincs az ő hatalmukban, ők is Isten kezében vannak, s Isten velük is azt cselekszi, amit akar. Aki látja azt, hogy Isten uralkodik, hogy Ő kormányozza minden embernek az életét, az nem kell mindjárt bűnt keressen, ahol szerencsétlenséget lát. Ő nem kell feltegye a kérdést, amit a tanítványok is feltettek, amikor a vakon született embert látták: ki vétkezett, ő vagy a szülei, hogy ilyen nyomorúságba jutott. Az ilyen ember már érti Jakab szavait: teljes örömnek tartsátok, amikor különféle kísértésekbe estek, tudván, hogy a ti hitetek megpróbáltatása kitartást szerez. S a kitartás mindvégig ott kell legyen, amíg elnyerjük az élet koronáját. Az igaz, hogy Jób ebbe az újszövetségi magasságba még nem érkezett el, de már azen az úton van, emi erre felé vezet. Jób azt mondja: én most itt vagyok a szemétdombon, mert Isten engem most itt akar látni és használni. Én most itt kell szolgáljak neki. Ebben a helyzetben kell vállalja azt is, hogy emberek nem értik meg., kikacagják a saját barátai, megvetik a családja tagjai..

          Jób tudja, hogy ő még egy ilyen nyomorúlt helyen is szolgálhatja Istent, sőt még csak itt szolgálhat igazán. Ma is vannak olyan emberek, akik tolószékben élnek, de sokkal többet szolgálnak Istennek, mint azok, akik egészségben élnek. Talán sokan olvastuk Jonny Earakson könyveit, aki egy baleset következtében lebénult s azóta így szolgálja Istent és tesz róla bizonyságot mindenütt a világon. Tavaly a mi gyülekezetünkben egy olyan vak presbiter tett bizonyságot, aki lehet hogy mélyebben tekint Isten titkaiba, mint mi, olyanok, akiknek szemüvegre sincs szükségünk. Az ember a legnehezebb helyzetében is tehet valamit Istenért, boldog az az ember, aki felismeri, hogy Isten engen most épp abban a helyzetben akar használni, amiben vagyok. Jóbnak minden esetre megadatott ez a bizonyosság. Pedig milyen nehéz ez a helyzet! Hallgasuk meg csak mit mond Jób: ímé, megöl engem. Nem reménylek, hisz csak utaimat akarom védeni előtte. Sőt, az lesz nekem segítségűl, hogy képmutató nem juthat elébe. Hallgassátok meg figyelmesen az én beszédeimet, vegyétek fületekbe az én mondásaimat. Ímé, előterjesztem ügyemet, tudom, hogy nekem lesz igazam. Ki az, aki perelhetne velem? Ha most hallgatnom kellene, úgy kimúlnék.

          De bármi is történjen, a lényeg az, hogy az ember megragadja a hit bizonyosságát. És bármennyire is hányja a vihar ide s tova, ő hitben biztos talajon áll. Jób olyan erős talajon áll, hogy dacol barátaival és mindenkivel.

          Végül lássuk meg, hogy miben áll a Jób szolgálata ezen a nehéz helyen? Ennek két összetevője van. Először is ő a béketűrő ember. Jób megérti, hogy azt a próbát, ami rá van terhelve el kell hordozza, s azt is, hogy ezt még a legjobb barátai sem értik meg, hogy környezete is megveti és kicsúfolja. A lázadozás mit sem segít, össze kell szednie minden erejét és el kell hordoznia ezt a nehéz helyzetet. A másik dolog, hogy várnia kell arra, hogy eljöjjön az idő, amikor Isten leveszi róla a próbát és végre beavatkozik sorsának alakulásába. Ő nem tudja igazolni, sem rehabilitálni magát. Ezt csak Isten tudja megtenni és neki erre kell várni. Jób hisz a győzelemben, s azt is hiszi, hogy ez Isten győzelme lesz. De addig, amíg ez bekövetkezik, addig az ő szolgálata a béketűrés. Ő ezáltal a bűszkéket alázatra kell vezesse, hogy ők is eljussanak oda, ahol Isten le tud hajolni hozzájuk. Jób tökéletesen megérti, hogy mi az ő szolgálata ebben a nehéz helyzetben.

          De Jób ezzel nekünk is sokat mond, nekünk akik Krisztus után élünk. Jób az ő szenvedésén keresztül előremutatott Isten csodálatos üdvtervére, aki egy szenvedő szolga, az Ő szenvedő Szolgáján keresztül fog segíteni a szenvedő emberiségen. Jób azt tapasztalta meg, amit később Jézus Krisztus így fogalmazott meg az ő tanítványinak: boldogok vagytok ha szidalmaznak és háborgatnak titeket, és minden gonosz hazugságot mondanak ellenetek énérettem, örüljetek és örvendezzetek, mert a ti jutalmatok bőséges a mennyekben.

13 igehirdetés Jób 27,28 fej. Jób tanítása az igaz bölcsességről

          Mindig megrázó és megható pillanat az, amikor valaki egy súlyos betegség után, amikor mozogni, beszélni  se tudott, egyszer csak felűl és elkezd beszélni. Elkezdi vigasztalni azokat, aki azért jöttek, hogy őt vigasztalják. Talán mindnyájan voltunk már úgy, hogy elmentünk egy súlyos beteghez, azért hogy próbáljuk megvigasztalni, s ehelyett mi kaptunk a súlyos betegtől vigasztalást. Beteljesedett az ige, amit Pál így mondott: amikor erőtelen vagyok, akkor vagyok erős.

          Most egy ilyen pillanat következik be Jób s barátai életében, akik eljöttek, hogy barátjukat betegségében, nyomorúlt állapotában megvigasztalják. Az a Jób, akiről a barátok úgy gondolták, hogy meg kell vigasztalni, vigasztalás, erőforrás lesz a barátai számára. Most egy meglepő fordulat következik, hisz Jób félbeszakítja barátait, elkezdi tanítani azokat, akik azért jöttek, hogy őt tanítsák. Egyszer csak azt mondja nekik: megtanítalak titeket az Isten dolgaira. Nem magáról fog beszélni, hanem Istenről. Itt sokkal többről van szó, mint az ő kicsiny élete. Most Ő Isten kezéről fog beszélni, s jó ha az ember számol vele. Jób végig hangsúlyozza, hogy mindannak, ami vele történt köze van ehhez a kézhez. Az ő élete egyfajta szemléltető eszköz a barátok tanításában, az ő lelkükért való küzdelemben. Mert itt nem kevesebbről van szó, mint a barátok lelkéről, üdvösségéről, s ezért most ezek a pillanatok szentek és mi hálásak lehetünk azért, hogy mi ebbe betekintést nyerhetünk. Mert íme, az az ember, aki korábban szeretett volna meghalni, megátkozta születése napját, aki már semmi értelmét nem látta annak, hogy tovább éljen, az most egyszerre csak feladatot és küldetést kap. Az az ember, aki egy adott pontoon úgy érezte, hogy már minden ereje elment, az most egyszerre erős harcos lesz. A gyertya, ami már szinte ellobbant, ami már csak alig pislákolt, az most egyszerre hatalmas lánggal égni kezd. Ez a legszebb dolog, ami egy ember életében megadatik. Jakab apostol olyan szépen beszél erről, amikor azt mondja: atyámfiai, ha valaki közületek eltévelyedik az igaszágtól és megtéríti őt valaki, tudja meg, hogy aki bűnöst térít meg az ő tévelygő útjáról, lelket ment meg a haláltól és sok bűnt elfedez.

          A Jób barátai okos emberek voltak, legalábbis ők azt gondolták magukról. Ők úgymond tudták, hogy mi szükséges az ember boldogságához. Az ő receptjük az volt: légy istenfélő és kerüld a rosszat. Ha ezt teszed bölcs leszel. Mert az istenfélelem boldogságot, a bűn szerencsétlenséget hoz, ők ebben szentül hittek. Szerintük ez a legnagyobb bölcsesség, amit az ember birtokolhat.

          De ők mégis elszámolták magukat, az ő receptjük Jóbnál nem vált be. Itt egy hiba került a számításba. Mert Jób most azt állítja, hogy őt nem azért érte a szerencsétlenség, mert vétkezett volna, mert nem tartotta volna be a barátok receptjét és bölcsességét. Ő istenfélő volt és kegyes és mégis mindenét elveszítette, amije volt. Ő azt mondja, hogy ő istenfélelme ellenére ebbe a nyomorúságba jutott, és ő nem hibás ezért a szerencsétlenségért, ami őt érte. Neki az eddigi élete alapján teljes joga lenne a szerencsés életre, a boldogságra. De ott van az Isten keze. Érdekes a 77-ik zsoltár 11-ik verse ilyen szempontból: az én betegségem, hogy a Felségesnek jobbja megváltozott, más fordításban, az Isten keze mindent megváltoztat. Ezért Jób így szól:  él az Isten, aki az én igazamat elfordította, és a Mindenható, aki keserűséggel illette az én lelkemet. Hogy mindaddig, amíg a lelkem bennem van is, az én Istenemnek lehellete van az én orromban. Az én ajkaim nem szólnak álnokságot és az én ajkam nem mond csalárdságot. Távol legyen tőlem, hogy igazat adjak nektek, amíg lelkemet ki nem lehelem, ártatlanságomból magamat ki nem tagadom, igazságomhoz ragaszkodom, róla le nem mondok, napjaim miatt nem korhol az én szívem.

          Látjuk itt, hogy Jób már kezd nem magával foglalkozni, hanem a barátait kezdi el tanítani. Ő azt akarja, hogy ők megtanulják másképp látni a valóságot. Azt akarja, hogy meglássák a kis embert, akit a hatalmasok kihasználnak, az özvegyet és az árvát, akik hiába kiáltanak segítségért, a szegényt, aki nem talál igaszságos bíróra. Azt akarja, hogy meglássák a sok kiontott vért, ami mint az Ábel vére mind az égre kiált. Lássák, meg, hogy itt a földön nincs minden rendben. A barátok eddig csak féligazságokat láttak, most meg akarja nyitni a szemüket a teljes igazság meglátására. Jób elismeri azt is, amit barátai és az ő atyáik megfigyeltek, hogy van bűn és annak a nyomában jöhet nyomorúság, hogy van gonoszság és annak van bűntetése. Ez a gonosznak osztályrésze Istentől és a kegyetlenek öröksége a Mindenhatótól, amelyet elvesznek. Ha megsokasulnak is fiaik a kardnak sokasulnak meg, az ő magzataik nem lakhatnak jól kenyérrel sem. Az ő maradékaik dögvész miatt temettettnek el és az özvegyeik meg sem siratják. Ha mint a port, úgy halmozná össze az ezüstöt, úgy szerezné is össze a ruhát, mint a sarat, összeszerezheti ugyan, az igaz ruházza magára az ezüstön pedig az ártatlan osztozik.

          Ez kétségtelenül igaz, de az is igaz, hogy Isten keze szabad. Isten ezt a szabályt úgy és akkor változtatja meg, ahogy és amikor akarja. Isten órája sokszor másképp jár, mint a mi óránk. Sokszor a bűntetés nem a földi életben következik el. S hogy Isten eltérhet ettől a szabálytól, miszerint az istenfélő boldog, a gonosz pedig szerencsétlen lesz, ennek ő maga az élő bizonyítéka, s Jób most már tudatában van annak, hogy Isten az ő életével erre egy példát akar statuálni. A gond persze csak az, hogy a barátok ezt sehogysem akarják elismerni. Nem tudják elfogadni, hogy az az alap, amire ők építettek, most ezer darabra törött. Az ő bölcsességük most bolondsággá lett.

          De látnunk kell, hogy a Jób barátai épp úgy nem értik a szenvedő Jóbot, ahogy a modern ember nem tud mit kezdeni a szenvedő Jézussal, de a saját maga szenvedésével sem. Itt az történik, amiről Pál majd ír a korinthusiaknak, hogy a Jézus keresztje bolondság és botránkozás az emberek számára. Jézus keresztjében Isten gyengévé lesz, hogy így segítsen a gyenge, a szenvedő emberen. A Jézus keresztje a gyengéknek, a nyomorúltaknak vigasztalást jelent. De végül az isteni gyengeség diadalmaskodik és megszégyeníti az emberi erőt.

          Jób itt egy elkeseredett harcot vív azért, hogy barátai kemény szívét és önfejűségét megtörje. De ez az egyetlen harc, amit Isten szolgája vívhat, mert ennek a vége az élet koronája. A Jób barátai nagyon bölcseknek tartották magukat. De Jób most két kérdést kell hozzájuk intézzen. Az első kérdést így lehetne megfogalmazni: láttatok-e egy olyan istentelent, amilyennek engem gondoltok, aki minden reménységét az Úrba vetette? Jób itt a bölcs barátoknak bölccsé lesz, ahogy később Pál a görögöknek göröggé és a zsidóknak zsidóvá. hogy szívüket nyitogassa a kereszt valóságának meglátására. És elmondja nekik azt, hogy az ember bölcsessége egy adott ponton bolondság lesz.. Az emberi bölcsesség egy adott pontoon csődöt mond.

          A második kérdés így hangzik: ki fog erre a bölcsességre építeni? Lehet-e egyáltalán az embernek olyan bölcsessége, amire az életét felépítheti? Jób erre azt mondja: mi a mi fejünkkel sok bölcsességet kiagyalhatunk, megfogalmazhatunk. De behatolhat-e az ember értelme a mélységekbe? Jób itt nagyon érzékletesen a bányáról beszél, otthon olvassátok el majd a Jób.28,1-11-et.

          Jób nem veti meg mindazt, amit az emberi elme kikutatott, mai szóval azt mondhatnánk:  az emberi kúlturát, sőt megbecsüli azt, mint nagy értéket. De Jób látja az emberi tudás, az emberi bölcsesség határait, korlátait. És ezeket nem lehet bűntetlenül átlépni. Az emberi bölcsesség nem tudja megfejteni a mi emberi sorsunkat. Erre csak egy valaki képes, és ez Istem maga, akinek keze igazgat mindeneket.

          Mindezekre a kérdésekre Jób csak egy választ adhat: Isten tudja mindenkinek az útját és kijelölte mindenkinek a helyét. Megismétli azt, amit a Példabeszédek könyve is tanít, ímé, az Úrnak félelme a bölcsesség és az értelem a gonosztól való eltávozás. Mintha hallanánk az ének hangját:

Ki Istenének átad mindent, s bizalmát csak belé veti,

Azt csudaképpen őrzi itt lenn s ínség, baj közt is élteti.

Ki  indent szent kezébe tett, az nem fövényre épített.

          Csodálatos, hogy így tud szólni az az ember, aki ott ül a hamuban, akit súlyos miértek gyötörnek. Így tudja hirdetni annak az Istennek a bölcsességét, szuverén szabadságát, aki mindent elvett tőle, de aki mindig tudja, hogy mit cselekszik és aki sohasem téved. Jób mindenesetre erre a bölcsességre épít, és ez alap nem fog sohasem meginogni alatta. Mi is csak erre építhetünk és csakis  erre. Ez az alap a kereszt bölcsessége s Isten bolondsága, de mi erről hisszük, hogy ez életben és halálban meg fog minket tartani.

14. igehirdetés Jób visszatekint elmúlt idejének boldogságára

Text.Jób 30

          Sokszor elég egy kis grippa, meghűlés, amivel ágyba kerülünk, s ilyenkor máris emlegetjük, hogy bezzeg két nappal azelőtt, még vígan jártunk-keltünk, végeztük dolgainkat. A betegség idején az egészségnek különösen nagy értéke van, különös ragyogást kap. A múlt ilyenkor megszépül s szebb lesz, mint amilyen valójában volt. De ebben veszély is van, mert elveheti az ember erejét és nagyon megkeseredhet a lelke. Ebben a nyomorúságban mindnyájan szenvedünk, hogy a jelent sötétnek, a múltat pedig ragyogóan fényesnek látjuk. Nem véletlenül szoktuk mondogatni: a régi szép idők, ez már fogalom lett az emberek közötti szóhasználatban. Persze, ezáltal a jelen egy cseppet sem lesz könnyebb. Sőt, ennek épp az ellenkezője történik. Aki úgy tekint a múltra, mint az elveszett paradicsomra, annak jelene még nehezebb, még elhordozhatatlanabb lesz. Ebbe tönkre is lehet menni, amikor az ember a múlt dicsőségén csüng. Sokszor az a jobb, ha elfelejtjük a régi szép időket, és megpróbálunk a jelenben célt és értelmet keresni. Mert ismételten mondom, az ilyen fajta múlton való csüngés nagyon veszélyes is lehet. Ezt Jób is pontosan így tapasztalta meg, ezt így látjuk ebben a fejezetben is.

          Hihetelen erővel tör fel a Jób szívében is a múlt, a maga csalogató és vonzó erejével, de ez most semmit nem segít rajta. Ilyeneket mond Jób ezekről a napokról: mikor még a Mindenható velem volt és gyermekeim körülöttem voltak. Mikor lábamat édes tejben mostam és mellettem a szikla olajpatakokat ontott. Mikor a kapuhoz mentem fel a városon, a köztéren székem felállítám. Ha megláttak az ifjak , félrevonultak, az öregek felkeltek és áldottak, a fejedelmek abbahagyták a beszédet és tenyerüket a szájukra tették. A főemberek szava elnémult és nyelvük ínyükhöz ragadt. Mert amely fűl hallott, boldognak mondott engem és amely szem látott, bizonyságot tett felőlem.

          Úgy hangzik ez, mint a mesében, túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. De így van ez mindnyájunk életében, a nehéz pillanatokban mindig megszépűl a múlt. A fájdalom elveszi az ember józan ítélőképességét, a veszteség teljesen felborítja látást. Az ő múltjában az lesz kedves, hogy jelenthetett valamit mások számára. Az ő életének akkor célja és értelme volt.

          De feltehetjük a kérdést? Csak akkor? És mi van most? Most nem látja az életének semmi értelmét, most minden elveszett, minden homályba borult? Most az a cél és értelem, hogy mások számára hasznos tudott lenni, megsokszorozott mértékben tör elő, s a fájdalom, hogy most mindez nem lehetséges, hogy a jelenben minden másképp van teljesen földre tiporja. Jób felsorol pár dolgot, amit régente tett az emberekért: megmentettem a kiáltozó szegényt és az árvát, akinek nem volt segítsége. A veszni induló áldása rám szállt, az özvegynek szívét megörvendeztettem. Az igazságot magamra öltöttem és az is magára öltött engem, palást és süveg gyanánt volt az én ítéletem. A vaknak szeme voltam és az ismeretlenek ügyét felkaroltam. Az álnoknak zápfogait is kitörtem, és fogai közül kiütöttem a predát.

          Jób nem csak a szegények és gyengék számára jelentett segítséget. A nagyok és hatalmasok felé is volt szolgálata. Ő egy oszlopos tag volt a hatalmasok között. Amikor az ő gyűlésükön megjelent, mindenki a legnagyobb tisztelettel közeledett hozzá. Hallgassuk csak, mit mond erről: hallgattak és figyeltek rám, és elnémultak az én tanácsomra. Az én szavaim után nem szóltak többet és harmatként hullt rájuk beszédem. Mint az esőre, úgy vártak rám és szájukat tátották, mint a tavaszi záporra. Ha rájuk mosolyogtam nem bizakodtak el, és arcom derűjét nem sötétítették be. Örömest választottam útjukat, mint főember ültem ott, úgy laktam, mint király a hadseregben, mint aki bánkódókat vigasztal.

          Valóban, a Jób múltjában nincs semmi árnyék, semmi sötétség. Egy olyan napsütéses tájon járunk itt, ahol semi felhő, semi homály sincs. De mi nagyon jól tudjuk, hogy ilyen nincs az életben. Amíg itt a földön élünk, minden fénynek van árnyéka, és minél fénylőbb a világosság, annál sötétebb az árnyék. Ezt ő maga is nagyon jól tudja. De most ő a múltat egyszerűen teljesen tökéletesnek látja. Akkor is volt gondja, hisz nevelte a tíz gyermekét, meg a nagy gazdasággal is ezer vesződség volt, nem volt az élete gondoktól mentes. Voltak akkor is irígyei, ellenségei, rosszakarói, voltak szegények és nyomorúltak körülötte, akiknek minden gondját, problémáját még ő sem tudta megoldani. S azok a gyűlések se zajlottak le feszültség és gondmentesen, amikről ő beszél.

          Ez a kép, amit Jób itt a régi szép időkről fest, tényleg túl szép ahhoz, hogy igaz lehessen. De teljesen megértjük Jóbot, hisz ezt közülünk mindenki így látja és így éli meg, akinek a jelene nehéz, tele van fájdalmakkal, szenvedésekkel, megpróbáltatásokkal. Ilyenkor tényleg megszépűl a múlt, a nehéz dolgok mind eltűnnek, a jó dolgok még szebb fényben ragyognak.

          De nem csak emberi szempontból volt szép ez az idő, akkor úgy érezte, hogy Isten is közel van hozzá. Azt mondja ezekről a napokról:  vajha olyan volnék, mint a hajdani napokban, amikor Isten őrzött engem. Mikor az ő szövétneke fénylett fejem fölött s világánál láttam a sötétet, amint java korom napjaiban voltam, amikor Isten gondossága borult sátoromra.

          De újra feltevődik a kérdés: mi van most? Isten őrző keze már nincs felette, Isten most teljességgel elfeledkezett róla? De így van ez a mi életünkben is, hogy amikor jól megy dolgunk, akkor úgy érezzük, hogy Isten közel van hozzánk, amikor pedig szenvedünk, amikor próbák alatt vagyunk, akkor Isten olyan távolinak tűnik. De ez is egy veszélyes gondolat. A kísértő mond ilyenket: Isten régen veled volt, most pedig elhagyott téged. Ő ilyen helyzetekben mindig ilyeneket súg oda nekünk. A “ régi szép idők” a Sátán kedvenc szavajárása.

          Ezt a fegyvert a Sátán még a kereszten is bevetette Jézus ellen. Amikor a gúnyolódók hangján, szaván keresztül ezt kiáltotta oda neki: régen másokat megtartott, most magát nem tudja megtartani., régen másokon segített, most magán nem tud segíteni. Régen mennyi csodát tudott tenni, most pedig elhagyta őt az Isten. Nagyon vigyázzunk hát, mert az mindig a kísértő szava, hogy voltak olyan idők, amikor Isten velünk volt, vigyázott ránk, most pedig elhagyott minket, mert bajt és szenvedést enged meg az életünkben. Nem, Ő most is Úr az életünk felett, úgy vigyáz rank most is, ahogy régente vigyázott ránk. Az övéit semmi sem szakíthatja el Isten szeretetétől, ezt ne felejtsük el soha. Ne felejtsük el, nem csak “régi szép idők” voltak, mert a mostani is áldott és szép idő.