A juh példázata

Tanulságos igék a példázatokról 27

Text.Az én juhaim hallgatnak az én hangomra, én ismerem őket, és ők követnek engem.”(Ján.1O,27)

            „Ti nem az én juhaim közül valók vagytok, mert az én juhaim hallgatnak az én hangomra”. Jézus itt egy határvonalat húz két embercsoport közé. Akik az ő juhai és akik nem azok. Mert az előbbiek hisznek benne, az utóbbiak nem. Az egyik ember hallgat Jézus szavára, a másik süket erre. Egyesek követik őt, mások meg elfordulnak tőle. Ez a választóvoanl végigfut az egész Biblián, mind az Ó, mind pedig az Újszövetségen. Ott van Kain és Ábel, mindkettőt egy anyaméh hordozta,  ott van Péter és Júdás, akik ugyanannak a Mesternek a tanítványai,  ott van a pünkösdi tömeg, akik közül háromezer hisz és megkeresztelkedik, a többi pedig csúfolódik: édes bortól részegedtek meg.       

            Isten számára ez az egyetlen határvonal fontos, ami a hit és hitetlenség között fut. Előtte csak kétféle ember létezik: azok, akik hallgatnak a Fia szavára és azok, akik nem hallgatnak arra. A többi választóvonalak, a faji, nemzeti, társadalmi és más határvonalak számára nem léteznek és nincs jelentőségük. Erre is igaz, amit Pál mond: Krisztusban nincs sem zsidó, sem görög, sem szolga, sem szabad, sem férfi, sem nő. Az ésaiási mondatot parafrazálva: a ti határvonalaitok nem az én határvonalaim. A gyülekezet az egyház, azért olyan csodálatos közösség, mert itt ezerféle választóvonal van közöttünk, hisz van öreg és fiatal, gazdag és szegény, fekete és fehér, és folytathatnám tovább, de egy dolog mégis egyesít minket és ez az, hogy hallgatunk a jó pásztor hangjára.

            Ezért minden ember számára a döntő kérdés: kihez tartozol, kié vagy, kinek a hangjára hallgatsz? Nincs rettenetesebb dolog, minthogy Jézus nekünk azt kell mondja: te nem az én juhaim közül való vagy!

            Ezek után feltevődik a kérdés: ha ennyire fontos, hogy Jézus juhai legyünk, hogyan lehetünk azzá? Milyen lépéseket kell ehhez tenni? Erre a kérdésre nem mi adjuk meg a választ, maga az Úr adja meg azt. Ez a különös válasz egyszerre nyugtalanító és bátorító. Bátorító, mert Jézus azt mondja: az én Atyám, aki ezeket a juhokat neki adta nagyobb mindenkinél, hogy ő imádkozik azokért, akiket az Atya neki adott. Jézus minden juhot, lelket akit az Atya neki adott egy nagy ajándékként kezel.

            A nyugtalanító az, hogy mi senkit se tudunk Jézus juhává tenni. Minden hívő szülő leghőbb vágya, hogy gyermeke is higgyen, üdvözüljön, de ő ezt nem tudja megtenni. Ez nem a mi hatalmunkban van. Ezt egyedül az Atya tudja megtenni, megadni, megcselekedni. Ez az Atya munkája. De azért mi is tehetünk valamit, imádkozhatunk, kopogtathatunk, az ajtót azonban valaki más nyitja ki, ő ad a kérőnek, ő nyit ajtót a zörgetőnek, ő adja meg a keresőnek a megtalálás örömét. Itt minden ajándék

            Aki pedig már odatartozik Jézus nyájához, nem mondhatja: én ezt megérdemeltem. Itt csak hála és magasztalás lehetséges. De az Atyának ez a kegyelmi választása nem marad titokban. Az Atya közli a  Fiúval, hogy ő valakit neki adott. De a megtalált lélek is tudhatja magáról, hogy ő Jézus tulajdona lett.

             Aki Jézus nyájához tartozik,  annak életében világos és félreérthetetlen  jelei lesznek ennek. Az első az, hogy az én juhim hallják az én szómat. Aki Jézus juhává lett, azt már érdekli, hogy mit mond Jézus, s az ilyen hetente nem csak egy óra, egy istentisztelet erejéig hallgat Jézus szavára, ő már nem bírja ki a hétköznapokat sem Jézus szava nélkül. Mert annak naponta szüksége van a Jézus szavára. Az ő nyájához tartozó juh már különbséget tud tenni a jó pásztor és az idegen hangja között és az idegen hangjára nem fog hallgatni.

            Aki pedig hallgatni kezd a jó pásztor hangjára, annak az életében ennek következményei is lesznek. Ebből döntések születnek, határozott igenek és nemek, az ilyen ember megtesz bizonyos dolgokat, más dolgokat pedig tudatosan elkerül. Aki hallgat, az követni kezdi Jézust, és megszületik életében az engedelmesség. Ha ez nem születik meg, ott nagy baj van.

            De hova követik a juhok a pásztort? A 23-ik zsoltárt idézhetjük: füves legelőkre és csendes vizekhez terelgeti a juhait. De átvezeti őket a halál árnyékának völgyén és az ellenség elé is viszi őket. De a jó pásztor oda is vezeti a juhait, ahol nem szeretnének lenni: a harcba. Hisz itt Jézus arról beszél, hogy az ő juhait senki ki nem ragadhatja Atyja kezéből. Ebben már eleve ott van az, hogy a farkas, a Sátán mindent el fog követni, hogy őket az Atya kezéből kiszakítsa.

            A jó pásztor nem ígéri azt, hogy földi életünk meg fog maradni, nem ígér gazdagságot, egy nyugalmas és kényelmes életet. Ennek épp az ellenkezője az igaz: harcot ígér, küzdelmet, nyomorúságot, önmegtagadást és keresztfelvételt. De egyet bizonyára ígér és ez az örök élet. Ezt senki sem veheti el az övéitől. Az ő gyermekeinek legnagyobb kincse: az örök élet bizonyossága.

            Persze az örök élet csak a Jézus juhainak jelent sokat. Akik nem tartoznak az ő nyájához, azokat ez nem is érdekli. Azok, ahogy egy hitetlen ember fogalmazott: a mennyet ő az angyaloknak hagyja. De akik az övéi, azok számára ez igenis nagyon sokat jelent, olyan sokat, hogy még a földi életüket is készek feláldozni érte. Mert itt van a bátorság gyökere. A keresztyén ember annyira bizonyos az örök élet valóságában, hogy ezért mindent oda tud adni, ahogy Pál fogalmaz: mindent kárnak és szemétnek ítélek.

            Ma azt látjuk, hogy az emberek olyan könnyen feladják a meggyőződésüket, érveiket, miért? Azért, mert nem gyökereztek örök értékbe, az örök életbe.

            Végül szenteljünk egy kis figyelmet azoknak is, akiről Jézus azt mondja, hogy ők nem az ő juhai. Ezek mind kegyes emberek, akik tulajdonképpen a kiválasztottak seregébe kellene tartozzanak, de ők ezt nem akarják. Jóllehet a Jézus nyájához való tartozás nem a mi érdemünk, nem a mi teljesítményünk, de ugyanakkor az is igaz, hogy ezt vissza lehet utasítani, el lehet veszíteni. János evangélista ezt a szakaszt azzal a megjegyzéssel kezdi: templomszentelés ünnepe volt és tél. Ezt az ünnepet Krisztus előtt 165-ben kezdték el ünnepelni, december 25-étől 8 napon át folyamatosan ünnepeltek. Ez az ünnep egy emlékezés volt a makkabeusok hősi korszakára, arra az időre amikor Antiokusz Epifánész Izrael népét leigázta, a templomot megszentségtelenítette és az Istenben való hitet ki akarta írtani. A makkabeusok jelszava az volt: tisztességgel élni, s ha ezt nem lehet  akkor inkább tisztességgel meghalni.

            Nos, ezen az ünnepen került sor erre a beszélgetésre a nép és az egyház vezetőivel. Fennkölt gondolatok, elszántság töltötte el ilyenkor az emberek szívét. Ebben a hangulatban szólt Jézus a nép vezetőihez. De ők nem hallják meg a hangját. Utal Jézus a maga cselekedeteire, de ezak a cselekedetek nem győzik meg őket, hogy ő lenne a Messiás. Ők nem olyan pásztort akarnak, aki életét adja a juhokért, hanem olyant, amilyenek a makkabeusok voltak, akik fegyverrel verték le az ellenséget.

            De ez ma is ma is így van. Ma más messiásokat várnak, politikusokat, tudósokat és közben Jézust elutasítják az emberek. Egy olyan Messiás, aki szenved és meghal nem kell. Köveket ragadnak, hogy megkövezzék, de elvonul, mert meg nem jött el az ő órája. De el fog jönni, mert a jó pásztor meg kell haljon az ő juhaiért. Az ő juhai ma is úgy harcolnak, mint a pásztoruk, aki győzött s így juhai is tudhatják, hogy ők is győzni fognak.

Javasolt cím: kire hallgatsz?             Lőrincz István

             

A jó pásztor példázata

Tanulságos igék a példázatokról 26

Text.”Én vagyok a jó pásztor és a jó pásztor életét adja a juhokért. „(Ján.1O,11)

            Mindnyájan érezzük, hogy egy olyan időben élünk, amikor a farkas elszabadult, garázdálkodik és ezért a jó pásztorról szóló példázat különösen időszerű. A farkas üvölt és nem hagy békén minket. Hol innen, hol onnan jönnek a gyilkos merényletek hírei, hogy „ragadozó farkasok” ártatlan „bárányokat” öltek meg, mészároltak le, sokszor épp a templomban. Mert ebben a világban mindig” farkas-idő” van, és egy „farkas-világban” hangzik fel Jézus szava: én vagyok a jó pásztor.

            Jézus nagyon jól tudja, hogy ilyen időkben az övéi is tele vannak félelemmel, ezért mondja bátorításképpen: ne féljetek, mert a jó pásztor veletek van. A farkas üvöltése végső soron még jót is tehet: a juh elkezd ilyen időben a pásztora után tudakozódni. A nehéz időkben mindenki menedéket keres. Ezért ez jó idő lehet az evangélium terjedésére, sőt az ember elindulhat a jó pásztor keresésére. Persze vigyáznunk kell arra, hogy ebben a jó pásztorban ne csak azt lássuk, aki a külső életünket, vagyonunkat, egészségünket megvédi. Isten az ő igéjéban nem tett olyan ígéretet, hogy minket minden bajtól és veszélytől megóv.

            Akkor mit jelent számunkra az, hogy ő a jó pásztor? Először is azt, hogy ő magáénak akar tudni minket. Nem mi birtokoljuk őt, hanem ő birtokol minket. Nem mi használjuk fel őt a mi céljainkra, hanem ő használ fel minket az ő céljaira. Ő egy szóval sem beszél a mi tulajdonunkról, de igenis beszél az ő tulajdonáról és hogy ő azt oltalmazza és megtartja. Nem véletlenül hasonlítja össze magát a béressel, akinek a juhok nem tulajdonai. Ő nem béres, ő pásztor és azért mondhatja a juhokról, hogy azok az övéi. A béres a maga életét menti, ezért elmenekül, ha a veszély jön. A pásztor azonban nem fut el. Ő kész életét adni a juhaiért.

            Ez a pásztor azonban nem egy gyenge személy, hisz itt egy kemény kéz nyúl felénk, ami meg akar ragadni, aki azt akarja, hogy mi átadjuk magunkat neki. Ez a kéz már rég nyúl utánunk, csak mi épp épp kitértünk előle. De boldog ember az, aki engedi, hogy a jó pásztor keze megragadja. Ez tulajdonképpan egy csoda, ami fölött öröm van a mennyben.

            De miért érdeklődik annyira irántunk ez a pásztor? Mit akar ő tőlünk? Mi tesz minket kívánatossá számára? Nem ismer minket eléggé, hogy azt gondolná, hogy velünk nyer valamit? Nem tudja ő, hogy mi milyen hálátlan, érdemtelen lények vagyunk? Nem ismeri multúnkat, bűneinket, hogy mennyi minden gonoszság és hiábavalóság van bennünk? De igen, ő nagyon jól ismer minket, sokkal jobban, mint mi önmagunkat és mégis akar minket. Nem a mi jóságunk az, ami vonzza őt felénk, hanem az ő jósága indítja arra, hogy minket a magáévá tegyen. Épp azért akar, mert tudja, hogy milyen szegények, tökéletlenek és bűnösök vagyunk. Az ő szeretete indítja arra, hogy a mi pásztorunk legyen. Különös pásztor ő, aki épp azért akarja a juhot, mert az el van veszve. És ez a pásztor nem nyugszik addig, amíg az elveszett juhot meg nem találja. Lukács evangélista olyan szépen mondja el, hogy a pásztor, akinek száz juha van és az egyik közülük elveszett,  elindul és nem nyugszik addig, amíg a juhát meg nem találja. Végső soron mi mind ilyen századik juh vagyunk.

            Ez a pásztor azért olyan különös, mert ő maga is elveszetté lett. Ezt a pásztort az különbözeteti meg a világ összes többi pásztorától, hogy ő az elveszett juhaiért kész volt keresztre menni. Ebben példázatban ötször olvassuk, hogy a jó pásztor életét adja a juhokért. Ez a pásztor, ahogy a próféta megjövendőlte megveretetett, nyája pedig szétszóratott. Ezért ez a pásztor azoknak, akik földi biztonságot, a maguk dicsőségét keresik, botránkozássá lesz. De ennek így kell lennie, mert végső soron minden embernek el kell döntenie, hogy ehhez a pásztorhoz akar-e tartozni, vagy pedig megtagadja őt? El kell mindenki döntse, hogy jobb vagy bal oldalán akar-e állni, hogy áldott vagy átkozott akar-e lenni?

            Aki úgy dönt, hogy ennél a pásztornál marad, az ő nyájához tartozik, az előtt megnyílik a titkok titka: az, aki ott a kereszten megveretetett, az aki ott elveszett,  akit sebek borítottak, annak a halála nem értelmetlen, hanem megszerzi számunkra a legnagyobb ajándékot: bűneink bocsánatát és az örök életet. Mert az ő halála nem sors, hanem áldozat. Az Atya akarata pedig az volt, hogy ez az áldozat hozza el számunktra a legnagyobb segítséget, hogy aki hisz őbenne el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert mi a poklokig vesztünk el, azért a pásztornak a pokolig kellett értünk alászállni. Annyire meg akart szerezni minket, annyira tulajdonává akart tenni, hogy a legnagyobb szenvedéstől, a haláltól sem riadt visssza.

            De ez a pásztor nem csak meghalt, hanem harmadnapon fel is támadott. Az Atya ezt a pásztort nem hagyta a halálban, mert feltámasztotrta őt. Most őt minden ember, az egész világ pásztorává tette.

            Húsvét óta ezt a jó pásztort munkában találjuk, ő küzd ezért az egész világért, minden emberért. Ő minden percben végzi az ő megmentő, megváltó munkáját. Először is felkeresi a kicsiny nyáját, a tanítványok seregét, amelyik az ő halála következtében szétoszlott és őket összegyűjti. De miután őket összegyűjtötte, küldi is őket szerte e világba, hogy gyűjtsák a nyájat, így ők juhok és pásztorok lehetnek egy személyben. Az, aki a tanítványok között a legelveszettebb volt Péter, kapja kifejezetten a legeltetés parancsát. És a másik, aki előbb báránybőrbe bújt farkas volt, a tarzuszi Pál, akit a kegyelem kiragadott az öldöklésből, az lesz a népek nagy apostolává.

            De Jézus minket is el akar hívni erre a nagy szolgálatra, hogy keressük az elveszetteket és hozzuk be őket a nyáj közösségébe. Amíg az éjszaka nem jött el, addíg minket Jézus munkálkodásra hív. Mi nem mondhatunk le senkiről, mert neki más juhai is vannak, akiket ő be akar hozni mennyei karámjába. Mi se senkire se mondhatjuk ki azt, hogy nem lehet az ő juhává. Ott is lehetnek juhok, ahol mi nem is gondoljuk vagy sejtjük. Én huszonnégy év óta járok be a börtönbe, mert hiszem, hogy Jézusnak még ott is lehet olyan juha, aki most még el van veszve, de a jó pásztor még őt is megtalálhatja és megszólíthatja. Ezért mi se mondjuk ki senkiről azt, hogy „kutyából nem lesz szalonna”, hogy farkasból nem lehet bárány, mert a jó páasztor mindent megtehet, ő még ezt is elvégezheti az emberek szívében. Mi tegyünk mindenkinek bizonyságot a jó pásztor szeretetéről, hogy ő ma is keresi az elveszetteket, szereti őket és azt akarja, hogy mindenki az ő nyájának tagja legyen. Adja az Úr, hogy ahogy egy híres igehírdető mondta: lehessünk mi is kicsiny bojtárjai ennek a jó pásztornak.

            Persze az is igaz, hogy ebben a munkában lesznek kudarcok, lesz fájdalom, csalódás. Jézus nem táplál bennünk illúziókat , amikor minket bárányként küld a farkasok közé. Lesznek olyanok ais, akik megmaradnak elveszettségükben, akik nem jönnek be Jézus aklába.

            De azt is tudhatjuk, hogy a jó pásztor ismeri az övéit, vigyáz rájuk és azokat már senki sem ragadhatja ki az Atya kezéből. Ez elég nekünk, ebben megnyugodhatunk és várhatjuk a nagy napot, amikor a mi drága pásztorunkat meglátjuk majd színről-színre.

Javasolt cím: Jó pásztor ő nagyon.                                       Lőrincz István

Az ajtó példázata

Tanulságos igék a példázatokról 25

Text.”Bizony, bizony mondom nektek, hogy én vagyok az ajtó a juhok számára.”(Ján.1O,7)

            Nagyon fontos ennél a példázatnál, hogy kinek mondja ezt el Jézus. Itt ő a főpapokkal, írástudókkal, farizeusokkal beszélget, a nép vezetőivel, pásztoraival vitázik, akik irányítják a nép gazdasági, politikai és vallási életét egyaránt. Nekik, a hamis pásztoroknak mondja el Jézus, hogy milyen kell legyen a jó pásztor. Nekik mondja el itt az ajtóról szóló példázatát., hogy : én vagyok a juhok ajtaja és aki ezen az ajtón megy be, az a juhok pásztora. Az ilyen pásztorról mondja Jézus, hogy ennek az ajtónálló ajtót nyit. Az ajtónálló nem más, mint Jézus Krisztus Atyja, maga Isten. Aki Jézus Krisztuson át megy a juhakolba, annak az Atya ajtót nyit, azt maga Isten rendelte a pásztori tisztre, az egy elhívott ember.

            Minden vezetői tisztnek ez a lényege, hogy erre Isten hív el, ez Isten ajándéka mind a vezető, mind pedig a vezetettek számára. Bár lehetne minél több ilyen egyházi és világi vezetőnk!

            Ez számunkra nyilván az egyik legnagyobb kérdés: vannak-e nekünk ilyen vezetőink, akiket Jézus Krisztus hívott el a vezetésre, akik ezt tudják és így hordozzák ezt a felelősséget? Ez a példázat kijelöli számunkra a feladatot is, hisz minket az egyház Ura nem tétlen szemlélődésre hívott el, hanem munkára. Az elsődleges munka minden keresztyén ember számára az, hogy imádkozzon. Könyörögjön a vezetőkért, hogy jól tudják vezetni a rájuk bízott embereket. Imádkozzunk azért, hogy az egyházban pásztori lelkületű emberek vezessenek, könyörögjünk a lelkipásztorokért, hogy igazán hirdethessék Isten igéjét, hogy olyan hatalommal tudják kimondani az igét, mint Isten a teremtéskor, hogy az meg is lett. Imádkozzunk azért, hogy az igehirdetés ne legyen üresjárat, hogy nyomában döntések szülessenek, emberek Istenhez közeledjenk, tettekben is megmutatkozzon a hitük.

            De imádkozzunk azért is, hogy az iskolákban is pásztori lelkületű tanítók és tanárok tanítsanak, neveljenek, akik tudják, hogy a „bölcsesség kezdete az Úrnak félelme.”  Könyörögjünk olyan vezetőkért, akik Isten és a felebarát szeretetére és Krisztus követésére vezetik a fiatalokat. Imádkozzunk azért, hogy krisztusi lelkületű politikusok vezessék országunkat, népünket. Téves azt gondolni, hogy a keresztyén embernek semmi köze a politikához, hisz nincs az életnek egyetlen olyan területe sem, amit ne a hit kellene uraljon és meghatározzon. Imádkozzunk azért, hogy minden vezető megismerje és megszeresse Isten akaratát és cselekedje is azt.

            De talán valaki közülünk azt mondja: én nem vagyok sem lelkipásztor, sem tanító, sem politikus, engem akkor ez nem is érint. De igen! Mert a legtöbben apák és anyák vagyunk, s az egyetemes papság alapján el vagyunk hívva családunk vezetésére, pásztorolására. Ha csak egyetlen bárányka lenne is a családban, akit vezetgetni kellene, s mi ezt az egy báránykát nem az ajtón keresztül vezetnénk, nem Jézus Krisztushoz vezetnénk, akkor ez nagy baj lenne. De ha valaki nem lenne apa és anya sem, hanem úgymond egyedülálló, az is el van hívva a pásztori szolgálatra, hisz nem mindegy hogy az ember saját magát hova vezeti. De mindenki másokat is vezet, mert senki sem él egyedül, mások is vannak körülötte.

            Ebben a példázatban Jézus megmutatja, hogy mi az igazi pásztor munkája. Ahol igazi a pásztor, ott a vezető és a vezetettek között kölcsönös bizalom van. A jó pásztor hangjára hallgatnak a juhok. Az életünk egyik legnagyobb rákfenéje épp a bizalmatlanság. Ez azért is rossz, mert keserűen csalódtunk a hamis pásztorokban, akik tulajdonképpen báránybőrbe bújt farkasok voltak.

            De nem csak a juhok ismerik a pásztort, hanem ez fordítva is igaz, a pásztor is ismeri a juhait éspedig név szerint. Juhait nevükön szólítja és kivezeti őket. A nagy gyülekezetekben sajnos a lelkipásztor nem tudja mindenki nevét megjegyezni, de milyen jó tudni azt, hogy Jézus Krisztus a jó pásztor mindenkit nevén szólít, mindenkit személyesen ismer.

            Miután kivezeti őket a legelőre, előttük megy. Ez minden jó vezető jellemvonása, hogy elől megy. Ez azt jelenti, hogy ő kell leghamarabb megküzdjön a farkassal, az ellenséggel, ő kell áldozatot hozzon. Milyen szomorú az, ha egy vezető a nyereségre vágyik és nem hajlandó áldozatot hozni a rábízottakért.

            Az ilyen pásztort követik a juhok, mert ismerik a hangját, idegent nem követnek, elfutnak attól, mert annak a hangját nem ismerik. Milyen jó lenne, ha így lenne. A baj az, hogy sokszor az idegen hangja, a világ, a Sátán, az antikrisztus hangja olyan hízelgő és csábító a mi számunkra és ezért arra hallgatunk. Hogy bedőlünk a Keletről vagy Nyugatról jövő rossz hatásoknak, tanításoknak, vigyázzunk tehát, hogy kire hallgatunk. Kérjük Isten Szentlelkét, hogy tudjuk kiszűrni az idegen hangokat és tudjunk határozott nemet mondani azokra.

            Végül még egy kérdés: nem túl szép ez ahhoz, hogy igaz is legyen? Megvalósulhat-e ez a mi életünkben? Vagy csak egy szép álom és ideál marad mindez a mi számunkra? Persze, ha ez csak egy szép ideál lenne, még akkor se lenne szabad ezt megvetnünk, mert akkor ez egy kívánatos, megvalósításra méltó ideál lenne. De az, amit nekünk itt Krisztus mond, az több mint egy ideál, hanem az egy csoda ami valóság lehet életünkben. Ez a Krisztus követésének a csodája . Pál apostol nem szűnik meg ezt a csodát a gyülekezetek számára kifejteni, hogy mit jelent, hogy Krisztus az ajtó és mit jelent azon bemenni. Ezen az ajtón bemenni nem más, mint az, hogy Jézus bevon minket a maga halálába és feltámadásába. Ezt úgy is mondja Pál, hogy belekeresztelkedtünk Jézus halálába és feltámadásába. Egy másik helyen így fogalmaz: mi mindenkor magunkban hordozzuk Jézus halálát, hogy az ő élete is látható legyen a mi halandó testünkben. De talán a legszebb megfogalmazása az, hogy aki Krisztusban van, új teremtés az.

            Összefoglalva elmondhatjuk, hogy mi először is arra hivattunk el, hogy a Főpásztor, a Jézus Krisztus juhai legyünk, másodszor pedig arra, hogy mi is legyünk jó pásztorok. A Főpásztor legnagyobb tette az, hogy Bárányként feláldozta magát érettünk. Akkor lehet valaki az ő juhává, ha megértette a kereszten való áldozatát, amit ő ott bemutatott értünk. Ezen a kereszten ment végbe a mi életünk legnagyobb eseménye: a megváltásunk. A pásztori lelkület a kereszten születik meg.

            Ez az ajtó szoros és az oda vezető út keskeny és kevesen vannak, akik megtalálják azt. A legszomorúbb valóság az, hogy a juhokhoz lehet az ajtón kívül is bemenni, ki lehet kerülni a keresztet. Ennek kikerülése az önzés, önmagunk dicsőségének keresése. De Jézus most is hív minden embert és kiáltja mindenkinek: én vagyok az ajtó és ezen az ajtón ma be lehet menni. Isten adott egy nyitott ajtót. A kegyelmi idő egyszer lejár, Isten ezt az ajtót egyszer bezárja, ne habozz tovább, lépj be ezen az ajtón. Ez azért annyira fontos, mert egyszer be kell lépjünk a halál ajtaján. Aki már életében belépett a Jézus ajtaján, az már be is lépett az örök életbe.

Lépjünk be a nyitott ajtón!                                                                  Lőrincz István

A gonosz szőlőművesek példázata

Tanulságos igék a példázatokról 24

Text:”Ez az örökös, öljük meg, hogy miénk legyen az örökség! (Luk.2O,14)

            Lukács evangéliumának utolsó példázata áll előttünk. A példázatokban egy különös dolgot figyelhetünk meg. Azok a példázatok, amelyek a természetből veszik képeiket a békesség, nyugalom, rendezettség érzését árasztják magukból. De azok a példázatok, amelyekben az ember áll középpontban mind drámaiságot, feszültséget, konfliktusokat hordoznak magukban.

            Így van ez ebben a példázatban is, ami a gonosz szőlőművesekről szól. Itt nem békés, szerető szívű emberekkel találkozunk, hanem olyanokkal, akik gyilkos indulatokat hordoznak magukban. Ez a példázat úgy van felépítve, mint egy dráma: több felvonás van, amelyek világosan elhatárolódnak egymástól.

            A történelmi háttér, amiben a példázat elhangzik nagyon könnyen felismerhető. Itt Izrael népének sorsáról és bűnéről van szó első renden. Ez egy titokzatos nép, akivel Isten szövetséget kötött, hogy őt mintegy példának állítsa minden nép elé. Az Úr nem egy könnyű népet választott magának, hanem egy nehezen kezelhető, dacos, akaratos népet. Ő ehhez a néphez elküldte prófétáit, akik Isten végtelen szeretetét és türelmét hirdették e népnek. Mert ugyan melyik az a földi szőlősgazda, aki eltűrné, hogy munkásai csúfot űzzenek küldötteiből? A példázatbeli gazda a kudarc ellenére újra próbálkozik, hogy a gonosz szőlőmunkásokat jobb belátásra bírja. Ebben példázatban épp ez a megrázó. Ez a példázat az Isten lehetetlen próbálkozását szemlélteti, hogy Isten hűséges marad az emberhez annak minden elvakultsága, kegyetlensége, engedetlensége ellenére is. Isten nem mond le az emberről, a világról.

            Istent még az se töri le, ha küldötteit megölik, újabb és újabb egységeket vet be az emberért való küzdelembe, úgy tűnik, hogy kiapadhatatlanok a tartalékai. Végül elküldi Fiát is, úgy gondolja, hogy őt meg fogják becsülni. Ha Jézus, a Messiás el fog jönni hozzájuk csak észre fogják venni, hogy Isten a legdrágábbat reszkírozza értük. De a Fiút sem becsülik meg, annak ellenére, hogy tudják: ő az örökös. Isten akciói mind kudarcba fulladnak. A lázadók diadalmaskodnak és a csatamező tele van áldozatokkal.

            Az emberiség történelmének középpontjában ott áll a véres kereszt, az Isten vereségének a jele és hirdeti: Isten kudarcot vallott, csődöt mondott az emberrel való minden próbálkozása. Aki szeret, az mindig alul marad, annak mindig szenvedni kell. Az ember kivívta Istennel szembeni önállóságát kezébe vette sorsának irányítását

            Ez a példázat azonban rólunk is szól. Ennek a történetnek mi is aktív résztvevői vagyunk. Ez a példázat ott szólít meg minket, ahol vagyunk: a valóságos, mindennapi életünkben. Ez a történet naponta újra játszódik a családban, a munkahelyen, az emberek közötti kapcsolatokban. De ugyanakkor azt is hirdeti, hogy Isten a mi valóságis, mindennapi életünkben, a szőlőskertünkben jelen akar lenni.

            De most próbáljuk megérteni ennek a példázatnak az üzenetét. Miért reagálnak ilyen kegyetlenül ezek a szólőmunkások, amikor a gazda kéri a gyümölcsöt? Ahhoz, hogy ezt megértsük, tudnunk kell, hogy a Szentírásban a szőlőskert az Ísten tulajdonának a képe A szőlőmunkások nem „privatizálták” ezt a szőlőst, ők csak munkavállalók, napszámosok abban. De ők úgy tesznek, mintha a szőlős az övék lenne, a maguk tulajdonának tekintik. Ezt egy munkás, aki egy cégnél dolgozik, nem merné megtenni. Ezek az emberek rosszabbul bánnak Istennel, mint ahogy egy munkás a cégével bánik Azt engedik meg maguknak Istennel szemben, amit egy földi főnökkel szemben soha meg nem engednének.

            Ilyen gonosz az ember, hogy mindent magának tulajdonít. Mi minden jót a magunkénak tartunk, minden rosszért pedig másokat hibáztatunk, nagyon sokszor épp Istenre hárítjuk a felelősséget a saját bűneinkért is. Ez a megállapítás azért fontos, mert így jutunk el a példázat megértésének a kulcsához. Ezek a szóúőlőmunkások azt gondolják, hogy minden az övék s mindennel azt tehetnek, amit épp akarnak.

            De vajon mi nem így teszünk? Nem úgy bánunk-e mi is mindennel, mintha az a miénk lenne? Azt mondjuk mindenre: az én munkám, az én teljesítményem, az én sikerem. Jézus azonban egészen másra tanít minket. Ő arra tanít, hiogy mi mindent Istentől kapunk, s ezért mindenért hálát kell adnunk neki.. Legyünk hálásak az egészségünkért, a munkánkban elért eredményinkért, boldog házasságunkért, szép családunkért. Ne azt mondjuk: én ezt vagy azt elértem, hanem ezzel vagy azzal megajándékozott az Úr.

            A bűnt pedig tulajdonítsuk magunknak: én vétkeztem, én vagyok a hibás. Mi sokszor igazságot gyakorolunk szeretet helyett. Lehet, hogy egy dologban igazunk van, de ezt az igazságot a szeretet helyett gyakorlom, s ha szeretetlenül bánunk a másikkal lemondunk róla. Lehet, hogy én lehetnék az utolsó, aki még segíthetnék rajta, lehet én lehetnék az utolsó, aki még megállíthatnám a lejtőn, de ehelyett még lejjebb taszítom. Mi elsősorban nem az igazságot kell képviseljük, hanem szeretnünk kell a másik embert. De ez csak akkor lehetséges, ha készek vagyunk a bocsánatra. De megbocsátani csak akkor tudunk, ha előbb mi is elfogadtuk bűneink bocsánatát.

            Ez a példázat arról szól, hogy a szeretetet mindig mi kell kezdeményezzük, ahogy Isten is ebben a példázatban újra és újra kezdeményezi a munkásokhoz való küldöttség menesztését. Az evengéliumot e példázat szerint isteni kezdeményezésnek is lehetne nevezni. A szőlő ura nem odacsap, amikor a munkások az első és a második küldöttet megverik. Ha Isten arra reagált volna, amit az ember tett, akkor nem lett volna szivárvány az özönvíz után, második kőtábla az aranyborjú után, nem lett volna Karácsony, Nagypéntek, Húsvét a bűneset után. Az evengélium azt jelenti, hogy Isten ebbe a tragikus ok-okozat folyamatban „megálljt” parancsol, és mer újat kezdeni az emberiséggel. Az utolsó és végső újrakezdése Istennek: maga Jézus Krisztus.

            Mi sem kell mást tegyünk, mint amit Isten tett. A szeretet az, ami ezt a világot megtartja.. Szeretet nélkül ebben a világban minden tönkre fog menni. Ezért ennek a példázatnak nagy kérdése felénk ez: tudunk-e szeretni? Van-e erőnk a kezdeményezéshez? Ha nem Isten elveheti tőlem a kegyelmet, ahogy a szőlőmunkásoktól elvette a szőlőt.

            Több kezdeményezésre Isten részéről nem várhatunk. Ő elküldte Fiát, többre, másra nem számíthatunk. Ha őt elutasítjuk, az utolsó lehetőséget utasítjuk el. A Fiú kész volt meghalni a szőlőmunkásokért és ez nem volt hiábavaló. Nagypénteken megtért a százados, a jobb kéz felől megfeszített gonosztevő, pünkösd napján megtért háromezer ember.

            Az utolsó kérdés: mi vajon milyen munkások vagyunk az Isten szőlőskertjében? Ne olyanok legyünk, amilyenek a példázatbeliek voltak. Legyünk hálásak azért, hogy elhívott minket, hogy az ő szőlőskertjében, az ő országában munkálkodjunk. Merjük felvállalni a szeretet kezdeményezését, ha kell tudjunk megbocsátani. Fussunk neki e feladatnak, ahogy a repülő nekifut a pályának. Egy ideig nem emelkedik, de aztán eljön az a csodálatos pillanat, amikor a felhajtó erő az ég felé repíti. Repüljünk mi is Isten és embertársaink felé minden nap.

Javasolt cím: merj kezdeményezni!    Lőrincz István

           

fy'>Javasolt cím:Mit tanulhatunk a világ fiaitól?                                       Lőrincz István

A farizeus és a vámszedő példázata

Tanulságos igék a példázatokról 23

Text: „Ez megigazulva ment haza, mert aki felmagasztalja magát, megaláztatik, és aki megalázza magát, felmagasztaltatik.” (Luk.18,14)

            Ez a példázat annyira egyszerű, hogy tulajdonképpen nincs is szükség magyarázatra.  Nincsenek benne olyan szavak, amiket ne értenénk, amiket meg kellene magyarázni. Talán csak annyit kellene mondani: menjünk haza, forgassuk azt szívünkben, ahonnan minden cselekedetünk és gondolatunk származik. Mert Isten igéje nem csak azért adatott, hogy megértsük, hanem sokkal inkább azért, hogy átalakítson, újjáteremtsen minket.  Nem ér semmit, nem használ semmit, ha az egész Bibliát kívülről tudjuk, de az nem hat át minket,  nem hatol úgy belénk, ahogy az esővíz beszívódik a földbe és onnan táplálja majd a gyökeret, hogy a fa gyümölcsöt teremhessen. Pedig hányszor vagyunk úgy, hogy az ige csak értelmünkig jut el, csak lefut rajtunk, ahogy a gyors zápor vize is leszalad a földön.

            Két embert állít ma elénk az Úr, mindketten ugyanazt teszik, imádkoznak, mégpedig a templomban, azon a helyen, amit Isten különösképpen is erre a célra rendelt. De van egy ismert közmondás és ez itt is igaz: ha két ember ugyanazt teszi, az még nem ugyanaz.  Úgy gondolnánk, hogy a farizeus jobban tud imádkozni, hisz ő ebben „szakember” a vámszedő pedig csak „műkedvelő”. Azt gondolnánk, hogy a farizeus imája kellene jobb legyen, de ennek épp az ellenkezője az igaz.

            Manapság a „farizeus” szónak nincs a legjobb csengése, de a Jézus idejében ez egészen másképp volt. A farizeusok voltak a legvallásosabb emberek, templomos, megbízható, talpig becsületes emberek. Ha valaki egy jótékony célra  gyűjteni  akart az egy farizeus házába kellett bekopogtasson, onnan biztos nem jött ki üres kézzel. Ők voltak a Jézus korának legbuzgóbb misszionáriusai, igyekeztek Isten igéjét, üzenetetét másoknak is tovább adni., nem tartották meg azt maguknak. Ezért nagyon tisztelték őket, példaképek voltak mások számára , felnéztek rájuk az emberek.

            Egy ilyen ember imádkozott tehát a templomban. Azt várnánk, hogy ha most ő imádkozik, akkkor az nem egy akármilyen imádság. Nem egy olyan, mint azé a jött-ment emberé, aki csak úgy véletlenül az utcáról tévedt be a templomba. A farizeusok nagyon szépen tudtak imádkozni, hisz ebben ők képzést is kaptak. Tudták, hogy milyen kell legyen egy szép és fegyelmezett imádság. Rendezettség, felépítettség volt az imájukban, épp úgy mint egész életükben. Tudták azt, hogy az imádság mindig hálaadással kell kezdődjön. „Hálát adok neked Istenem,” így kezdi az imádságát. Tudták, hogy a kéréseket a hálaadás kell megelőzze. Azok a dolgok amiket elmond, amikért hálát ad, mind igazak, azokban egy fikarcnyi túlzás sincs. Mindez pontosan úgy volt az életében, hogy itt azt elmondja.

            A vámszedő épp az ellenkezője volt a farizeusnak. Ő becstelen, hamis úton szerzett jövedelemből élt, mindenki tudta róla, hogy kicsoda. Maga is tisztában volt azzal, hogy ez az életforma őt kizárja az Isten gyülekezetéből. Ő maga is tudta, hogy ő a pénzt szerette, jobban szerette Isten akaratánál. Ő a pénz embere, akit a vallásos dolgok a legkevésbé sem érdekelnek. Az ő életében semmi dicséretre méltó dolog sincs. Ezért a „vámszedő” név egy szégyenteljes név volt és mindig a prázna nőkkel említették együtt, hisz azok testüket bocsátották áruba, a vámszedők pedig a lelküket.

            Ha a közmondásra gondolunk, akkor feltevődik a kérdés: miért imádkozik egyáltalán ez az ember? Hisz nincs semmi keresnivalója a templomban, elárulta Istent, a lelkét az ördögnek adta el, hogy a földön gazdag legyen. Miért is imádkozik az ilyen ember? Hisz semmi értelme sincs.

            Így néz ki a dolog emberi szemszögből nézve. De Isten szemével egészen másképp néznek ki a dolgok. Mert Isten a szivet nézi, Isten előtt nincs farizeus és nincs vámszedő sem, ilyen vagy olyan jellemű ember. Isten a szivet nézi, azt a pontocskát, ami az ember tekintete elől el van rejtve, amit nem lehet sem röntgennel, sem ekográffal átvilágítani. És itt dől el, hogy egy imádság igazi-e vagy sem? Isten nem a szavakat látja, vizsgálja, hanem azt az érzületetet, ami a szavak mögött van.

            Nyilván, hogy nem lehet úgy imádkozni, ahogyan a farizeus imádkozott. Két dolog volt hamis az ő imájában. Az egyik az, hogy azt állítja Isten elé az életéből, ami jó, ami dícséretre méltó, a rosszat pedig elhallgatja. A másik dolog, amit nem lehet tenni, hogy a másik embert megveti és lenézi. Az elsőt gőgnek, a másodikat pedig szeretetlenségnek nevezzük. A kettő általában együtt jár.

            De ne dobjunk hamar követ a farizeusra, mert az én vagyok, az te vagy. Lehet, hogy mi nem pont így mondjuk el az imát, de tulajdonképpen ugyanezt gondoljuk. Milyen jó, hogy én itt vagyok a templomban, milyen jó, hogy nem a pénz az Istenem, milyen jó, hogy én a református egyházhoz tartozom és nem akármilyen szektához. Sőt, talán még azt is mondjuk: milyen jó, hogy én nem vagyok olyan, mint ez a farizeus! De épp ebben a pillanatban, amikor ezt kimondtam, vagy kigondoltam, épp én lettem farizeussá. Abban a pillanatban, amikor tele kézzel állok meg az Isten előtt, legyen az a Biblia, a hitem, az egyházam, a megtérésem, az új életem, rosszul imádkoztam.

            Miért imádkozott jól a vámszedő? Azért, mert ő üres kézzel állt az Isten elé. Ő tudta azt azt, hogy nincs mit hoznia, mert Isten elé csak üresen lehet állni. Csak így: én egy nyomorult bűnös vagyok, könyörülj rajtam. Dehát mindig csak ezt mondogatni? Hát meg lehet ebből élni? Ebből megélni valóban nem lehet. A bűnösségem tudatából nem tudok megélni. De akkor miből ? Erre a példázat szó szerint nem ad választ, de egyet ne felejtsünk el, hogy ebben a példázatban is az a legfontosabb, aki magát a példázatot elmondja. Ő azt mondja: a vámszedő inkább megigazulva ment alá az ő házához, inkább hogynem amaz. Ezt a mondatot csak Jézus mondhatta ki, csak ő mondhatja ki a leghatalmasabb szót: megbocsáttattak neked a te bűneid, eredj el békességgel.

            Még egy kérdés, ami félreértésre ad okot. Ha ez így van,  hogy Jézus egy vámszedőt állít példaképül elénk, akkor mindegy hogy miként élek? Akkor élhetek úgy, mint ahogy a vámszedők és a parázna nők élnek? Akkor minek törjem magam Isten akaratának cselekvésére, ha úgy sem jutok többre, mint hogy bűnös vagyok, akkor mire való a hit, az imádság, bibliaolvasás, templombajárás?

            Vigyázzunk! Amikor Jézus kimondta a parázna nőnek: megbocsáttatttak néked a te bűneid, azt is hozzátette: eredj el és többé ne vétkezzél! Minden bűn gyökere a gőg és a szeretetlenség, a hitetlenség. Ezt kell kiírtani, ezt írtja ki belőlünk az Úr Jézus Krisztus, de csak akkor, ha bűnösként tudok előtte megállani. Miután bűnbocsánatot adott, erőt is ad arra, hogy az ő akaratát cselekedjem.

            Nem igaz tehát az az állítás: nem számít, hogy miként élünk, mert úgyis csak bűnösök vagyunk. Aki így beszél, abban még soha nem volt bűnbánat. Aki pedig bűnbocsánatot kapott, az már nem gondolkodik így.

            Mindaz, amit a farizeus tett, nekünk is tenni kell, de abban a tudatban, hogy az nem érdem, hanem csak kegyelem. Így fog minket is felmagasztalni az Úr a maga idejében.

Javasolt cím: Ki imádkozik helyesen?                                    Lőrincz István

           

ng=HU style='mso-ansi-language: HU'> 

Példázat a hamis bíróról

Tanulságos igék a példázatokról 22

Text.”Mondom nektek, hogy igazságot szolgáltat nekik hamar. Mindazáltal, amikor eljön az  Emberfia, vajon talál-e hitet a földön?” (Luk.18,8)

            Húsvétot ünneplünk, a feltámadás ünnepét. Hitünk leghatalmasabb valósága, hogy mi haladunk e dicső pillanat felé. De hogyan? Nos ebben a példázatban erre a kérdésra találunk választ. Milyen kell legyen a mi magatartásunk annak a csodálatos jövendőnek a fényében, amiről a Biblia beszél?

            Erre a Biblia különböző válaszokat ad. Először is éberségre szólít, aztán meg arra biztat, hogy a tálentumokat, amiket tőle kaptunk jól és jóra használjuk fel. Arra is figyelmeztet, hogy imádkozzzunk, hisz ez is hozzátartozik a mi húsvéti várakozásunkhoz. Imádkoznunk kell Isten országa eljöveteléért.  A várakozásba azonban bele is lehet fáradni. Amikor valaki sokat késik, már úgy ellankadunk, hogy szinte már nem is érdekel, hogy jön-e az illető vagy sem. Ki kell tartani az imádságban és ez nem könnyű dolog. Sok embernek baj van az imaéletével, ez is válságban van. Ott van a kérdés: figyel-e egyáltalán Isten a mi imádságainkra és meghallgatja-e azokat? Sok embernek az az érzése, hogy pusztába kiáltott szó, falra hányt borsó az imádsága. Ilyenkor nagy a veszély, hogy abbahagyjuk az imádságot. Jézus is ismeri ezt a veszélyt. Éppen ezért mondta el ezt a példázatot, amiben jól felismerjük a mi kérdéseinket, kételyeinket.

            Egy özvegyasszonyról van szó. Az özvegyasszonyok sorsa ma sem könnyű. De abban a világban, nagyon nehéz életük volt, főleg a gyermektelen özvegyasszonyoknak. Özvegynek lenni egyet jelentett a szegénységgel, a tehetetlenséggel, a kiszolgáltatottsággal. Ezért a mózesi törvényben, a Mózes öt könyvében sok előírás volt az özvegyek, árvák védelmében. Tizenhétszer van szó róluk csak itt  róluk, a Szentírás többi könyveiben pedig még hatvaháromszor.

            Az özvegyi állapot a gyülekezet képe lesz, miután Krisztus mennybe ment. Ez nagyon feltűnő, hisz a Szentírásban az egyház a menyasszony képében jelenik meg nagyon sokszor. A „menyasszony” szó egy ünnepi tartalmat, hangulatot áraszt. De az „özvegy” szó egy szomorú hangzást és tartalmat hordoz. A Krisztus menyasszonyának ezen a földön özvegyi alakja van.

            A példázatbeli özvegyasszony perben áll valakivel. Nem tudjuk, nem derül ki a példázatból, hogy vagyoni vagy ökökségi ügyről van-e szó. De az biztos, hogy van egy ellenfele, aki meg akarja rövidíteni. Itt ugyanaz a szó szerepel, amivel az 1Péter 5,8-ban is találkozunk, ahol egyértelműen a Sátánt kell alatta értenünk. Egy szegény özvegy áll szemben egy hatalmas ellenséggel. Ez az egyház helyzete ma is. Egy kicsiny sereg, akit vádolnak, figyelmen kívül hagyják, és nevetségessé teszik. Sok hatalom áll az egyházzal szemben és minden hatalom mögött ott áll az ős-ellenség , a Sátán, aki mindent elkövet, hogy a gyülekezetetet megsemmisítse. Mit tesz ebben a helyzetben ez az asszony? Elmegy egy bíróhoz, egy ügyvédhez és azt mondja: állj bosszút, de pontosabb fordítás így hangzik, szolgáltass igazságot ellenségemmel szemben!

            Imádkozni tehát nem más, mint igazságszolgáltatást, elégtételt kérni. Ebben kell kitartani. Hát nem fucsa dolog ez? Hisz ezt a világban szokták így csinálni, ott vannak tiltakozó megmozdulások, sztrájkok, skandált jelszavak. Mindez azért, hogy az emberek jogot szerezzenek magugnak. Erről lenne szó az igénkben?

            Ezt az igét az ószövetségi összefüggésében kell megértenünk. A Zsoltárokban nagyon gyakran találkozunk azzal, hogy Isten gyermekei az Urat kérik arra, hogy szolgáltasson igazságot nekik és álljon bosszút ellenségeiken. Az Úr igazságszolgáltatásának két oldala van. Egyrészt az ártatlanul szenvedő segítséget, szabadítást kap, a gonosz pedig és az istentelen elnyeri bűntetését. Nem egy emberi bosszúról vagy elégtételről van itt szó, hanem arról, hogy Isten áll bosszút, ő szolgáltat igazságot. Visszajövetele épp azt jelenti, hogy Isten mindent rendbe fog tenni, mindent elrendez. Népét megszabadítja azoknak a hatalmasoknak szorításából, akik folytogatják: a Sátán, a bűn, a halál. Ezen a napon az üldözött egyház imája meghallgatást nyer. Ezt kéri az özvegy.

            Jézus itt arra hív minket, hogy kitartóan várjuk azt a nagy napot, amikor Isten igazsága teljességgel nyilvánvalóvá lesz. Egy nagy teológus ezt így fogalmazta meg: az igazság szükségesebb Isten népe számára, mint a kenyér. Amikor igazságot kérünk, akkor az számunkra élet-kérdés és abban minden más kérés is benne van. Mi imádkozhatunk, hogy mindaz, amit az Úr megígért beteljesedjen, mert egyszer valaki azt mondta: Isten nem teljesíti a mi kívánságainkat, de beteljesíti az ő ígéreteit.

            De ez a kitartás nem egy könnyű dolog Az özvegy egy olyan bírót kap, akinél rosszabbat nem is kaphatna, egy teljességgel korrupt embert. Istent nem ismer, tehát nem törődik Isten akaratával, s az embereket sem becsülte. Egy ilyen bíróval van ennek a szegény asszonynak dolga. Nem is áll szóba az asszonnyal, mert az ellenség csúszópénze megvakította tekintetét. De az asszony nem nyugszik bele a kudarcba. Addig jár a bíró nyakára, amíg az megelégeli és végül igazságot szolgáltat neki.

            A következtetést Jézus a 6-ik vesrben vonja le. Ha egy ilyen korrupt bíró igazságot szolgáltat, vajon nem sokkal inkább igazságot szolgáltat Isten az ő választottainak? Vigyázzunk, hogy ne úgy értsük a példázatot, hogy amilyen ez a bíró, olyan Isten is. Jézus épp az ellenkezőjét akarja mondani: ha egy hamis bíró is végül igazságot szolgáltat, mennyivel inkább Isten, aki annyira szereti az igazságot.

            Nekünk sokszor az az érzésünk, hogy Isten érzéketlen, mert miért nem avatkozik közbe, miért nem akadályozza meg a sok igazságtalanságot, ami ezen a földön történik? Jézus megvigasztal minket. Isten más, mint ahogy mi emberek ezt elképzeljük. Ő az özvegyek Atyja Krisztusban eljött, hogy a gonosz hatalmát megtörje és igazságot fog szolgáltatni.

            De hosszan kell tűrnünk, Isten próbára teszi a türelmünket. Sokszor már most a földi életben is igazságot szolgáltat, ne kételkedjünk hát egy pillanatig se Isten igazságosságában. A kérdés csak az, hogy mi hisszük-e ezt? Jézus szavában egyszerre csak egy fordulat áll be. Tekintetünket dicsőséges visszajövetelére irányítja. Ő az Emberfia el fog jönni ítélni, ez biztos. De vajon talál-e hitet a földön?

            Mi mindig Istenre kérdezünk: hol van Ő, miért nem avatkozik be, miért nem jön már vissza? De az Úr most ezen az ünnepen is miránk kérdez: hol vagy te ember? Hogyan várod te a feltámadást? Van-e hited? A hit nem egy adag elmélet, dogmatika, hinni azt jelenti: rábízom magam az Úrra. A Lukács evangéliumának első olvasói egy olyan világban éltek, amiben a gyülekezet mint egy özvegyasszony minden dicsőségétől meg volt rabolva. Üldözték és tiporták az Isten népét.

            Jézus bátorítani akarta akkor is és ma is a gyülekezetetet. Ő jön és a feltámadás nagy napján igazságot szolgáltat. Ez nekünk azt jelenti, hogy mi őt kitartó imádságban várjuk, nem semmittevéssel hanem szolgálattal. Ezekkel a gondolatokkal áldja meg az Úr Húsvét Ünnepét a mi számunkra ebben az esztendőben!

Javasolt cím. Hogyan várod a feltámadást?                    Lőrincz István

Következik Luk.18,9-14 A farizeus és a publikánus példázata

Tanulságos igék a példázatokról 21

Tanulságos igék a példázatokról 21

            Text.”És dícsérte az úr a hamis sáfárt, hogy eszesen cselekedett, mert e világ fiai a maguk nemében eszesebbek a világosság fiainál.” (Luk.16,8)

            Ez a  példázat azon igék közé tartozik, amely sok nehézséget okoz a bibliaolvasó ember számára és amit segítség nélkül nem igen lehet megérteni. Nem önmagában nehéz ez a példázat, hanem ott szoktuk azt félreérteni, hogy a betűnél maradunk és nem jutunk el a Lélekig. Itt is igaz: a betű megöl, a Lélek pedig megelevenít. A Bibliát egy ajtóhoz tudnám hasonlítani, egy olyan ajtó a Biblia, amelyen keresztül Istenhez kell eljutni. Az ajtó nem arra való, hogy elzárja a belépést, hanem arra, hogy azt lehetővé tegye. Rettenetes dolog az, hogy sokszor a keresztyénség története folyamán épp hogy az elsőt, az elzárást szolgálta. Vagyis éppen az Istentől zárta el az embereket. Gondoljunk az írástudókra és farizeusokra, akikről Jézus azt mondja, hogy épp az Írások ismeretével még azokat is távol tartják Isten országától, akik be akarnak menni abba. Ők is csak a betűig jutottak és nem jutottak el a Lélekig.

            Ennél a példázatnál különösen szükségünk van arra, hogy azt a Szentlélek magyarázza meg  nekünk. Egy sáfárról van szó, mint sok más példázatban is. A sáfár tiszte a legjobban kifejezi azt, hogy milyen viszonyban állunk mi Istennel. Egyrészt mindenben Istentől függünk, másrészt azonban felelősek vagyunk minden cselekedetünkért. Amink van, azt mind Istentől kaptuk. Mid van, amit nem kaptál volna, teszi fel Pál apostol a kérdést. Semmi, hisz mi mindent Istentől kaptunk, úgy a testieket, mint a lelkieket. Itt azokra az ajándékokra is gondolok, amiket Jézus Krisztus megváltó munkája által kaptunk. Minden ajándék. Nem vagyunk mi semminek a teremtői, csak élvezői.

            De Isten nekünk nem csak ajándékokat adott, hanem felelősséget is, hogy ajándékaival jól tudjunk bánni. Bizonyos dolgokban nekünk kell dönteni és döntésünket felelőséggel kell vállalnunk és hordoznunk. Ez a példázat nagyszerűen mutatja mind a kettőt. Istentől való függőségünket és iránta való felelősségünket. Egy sáfárnak sáfárkodni kell. Cselekedni kell, naponta döntéseket kell hozni, de úgy kell cselekedni, ahogy az a gazdájának tetszik, a gazda akarata szerint.

            Az a jó sáfár, aki az ajándékokkal jól bánik. Aki a maga akarata szerint, a maga előnyére, a maga dicsőségére dolgozik, az rossz és hamis sáfár. Az egész Biblia nagyon világosan hirdeti ezt nekünk. Ez a mi egész életünknek az értelme. Ha minden ember jó sáfár volna, akkor minden rendben lenne ebben a világban. Minden rossz, minden gonoszság, igazságtalanság onnan származik, hogy az ember nem tud jó sáfár lenni.

            Ami azonban nagyon különös ebben a példázatban, hogy itt Jézus egy rossz, egy hamis sáfárt állít elénk példaképül. Nem a hamisságát állítja példaként elénk, hisz ez az ember egy csaló, egy szélhámos. Éveken át rosszul bánt gazdája javaival, a maga hasznára gazdálkodott. A gazda megbízott benne és ő szégyentelenül visszaélt gazdája bizalmával. Most pedig elközelített a leszámolás órája. Ő nagyon jól tudja, hogy eljátszotta a becsületét is, és nincs más hátra, mint hogy elbocsássák állásából. Most még egyszer csaláshoz folyamodik. Az utolsó napon, amikor még a gazda pecsétje a kezében van, amíg még a gazda nevében szerződéseket köthet, ezeket most úgy köti meg, hogy az az adósoknak jó legyen. Nem azért teszi ezt, mert sajnálja az adósokat, mert megesett rajtuk a szíve, hanem mert okosan, a maga javára tudja fordítani az eseményeket.

            Az adósság elengedése által magához akarja édesgetni az adósokat, hogy aztán amikor az elbocsátás bekövetkezik, majd hálájuk jeleként őt befogadják, s így nem lesz belőle koldus vagy napszámos. Ez az ember teljesen korrupt, dupla csaló. Miben példamutató ő mégis a mi számunkra?

            Abban áll példamutató mivolta, hogy ez az ember az adott helyzetben, a rendelkezésére álló eszközökkel, a rendelkezére álló rövid időben a legokosabbat teszi, amit az ő szempontjából tennnie kellett. Ebben áll példamutató szerepe. Nem a hamissága, a korruptsága a példamutató, az nyilván elvetendő és elítélendő. Az a példamutató, hogy ő a legjobbat, a legokosabbat teszi jövője érdekében, amit egyáltalán tehet.

            De hadd próbáljam ezt még jobban megmagyarázni. Ez az ember egy realista, nem álmodozik, szembe mer nézni a valósággal és levonja a megfelelő következtetéseket. Ő határozottan cselekszik, nem vesztegeti az időt, nem habozik, hanem a cél érdekében cselekszik, és el is éri az általa kitűzött célt. Ez a céltudatosság, ez a határozottság az, amit Jézus példaként állít elénk. Mintha ezt mondaná Jézus a keresztyéneknek: nézzétek csak meg a vállalkozókat!  Ők nem vitáznak, nem kicsinyeskednek, hanem azt teszik, ami a vállalkozás érdekét szolgálja. Ők nem érzelmeskednek, nem lamentálnak, hanem tárgyilagosan gondolkodnak és cselekednek. Bárcsak ti is keresztyének, éppúgy végeznétek munkátokat, éppúgy képviselnétek az Úr ügyét.

            Ha ti keresztyének csak fele annyi energiát fordítanátok az Úr ügyére, mint a vállalkozók az üzletükbe, akkor egészen másképp nézne ki a keresztyénség. Így érti Jézus a hamis sáfár példázatát. Ő következetes, ő határozott, ő mindent megtesz, hogy jövőjét bebíztosítsa. Mit teszünk mi, mi a  célunk? Mi a mi jövendőnk? Jézus erre azt válaszolja: az örökkévaló hajlékok, az Isten országa. Mi keresztyének ezt nagyon világosan kell lássuk. Mindenkinek erre a végső célra kell néznie. A kérdés a következő: mi vajon mindent alárendelünk-e ennek a célnak? Meghatározza-e ez a cél a mi cselekedeteinket legalább annyira, amennyire azt ennél az embernél látjuk? Jól kihasználjuk-e ezt a rövid időt, ami a rendelkezésünkre áll arra, hogy felkészüljünk az örökkévaló hajlékokba való bemenetelre?

            Ez az ember egyetlen percet se veszteget el, ez az ember pontosan azt teszi, ami az ő céljának vagyis jövője biztosításának megfelel. Hogy van ez nálunk? Nem kell nekünk őszintén bevallanunk: igen Uram, a világ fiai okosabbak, határozottabbak, célratörőbbek a világosság fiainál Ezek után azt mondhatná valaki: igen ám, de ha ez így van, akkor nem tértünk-e vissza oda, ahonnan a reformáció kiemelt minket, a cselekedetek által való megigazulásba? Hát nem kegyelemből tartattunk meg? Hát nincs minden hamisságunk, bűnünk megbocsátva Krisztus áldozatáért? De igen. Mi Isten kegyelméből tartattunk meg, váltattunk meg, ezért vagyunk a világosság fiai és nem a világ fiai.

            A világ fiaiból a világosság fiainak lenni, ez nem a mi erőfeszítésünk következménye. Azért vagyunk a világosság fiai, mert Isten Jézus által a sötétségből kihívott minket az ő csodálatos világosságára. Ezt nem mi tettük. Ebben nincs semmi érdemünk. De az Isten minket nem tétlenségre hívott el, hanem munkába állít. Ő ránk bízta az evangélium ügyét. Ezt Jézus a pénzzel illusztrálja. Hogyan bánunk a pénzzel? Jézus nem azt mondja, hogy ne érintsünk pénzt, mert ez lehetetlen. Sokkal inkább azt mondja: használd a pénzt Isten akaratának megfelelően, az ő országa építésére. A pénznek is örökkévaló értékeket kell szolgálnia és ez nem más, mint a szeretet, közösség, könyörület. A kérdés nem az, hogy sok vagy kevés pénzünk van, hanem hogy azt úgy használjuk, hogy abban az ő dicsősége ragyogjon fel és így az mind a magunk, mind pedig mások üdvösségét szolgálja.

Javasolt cím:Mit tanulhatunk a világ fiaitól?                                       Lőrincz István