Text.” Ezért álljatok meg
abban a szabadságban, amelyre Krisztus megszabadított minket, és ne engedjétek
magatokat újból a szolgaság igájába fogni.” (Gal.5,1)
Már eddig is láttuk, hogy
a hit nem egy egyszerű dolog, hogy van apálya és dagálya, hogy szembe kell
úszni az árral, hogy meg kell tagadnunk magunkat. Mindez azt a veszélyt
hordozza magában, hogy a hitből ki lehet esni, a hitéletben is el lehet bukni.
Mi meg természetünktől fogva olyan emberek vagyunk, akik mindig a könnyebb
végét szeretnénk megfogni a dolognak. Ezenfelűl még büszke emberek is vagyunk,
akik szeretünk önmagunk körül forogni. A hit útja azonban olyan út, amelyen
Isten dicsősége van a középpontban. A hit tehát egy kemény harc, s ezért nem is
olyan magától érthetődő, ha valaki mindvégig kitart, megmarad a hit útján.
Persze a kitartás se a mi érdemünk, ez is, mint minden a hitéletben: ajándék.
De a kitartás folyamatába Isten a mi felelősségünket is bekapcsolja, ezért a Szentírás
tele van olyan bátorításokkal, intésekkel, melyek mind a kitartásra buzdítanak
minket. Mert csak az üdvözül, aki mindvégig kitart, állhatatos marad.
A kitartásra való buzdítás
nem csak azért olyan fontos, mert mi gyenge, bűnös emberek vagyunk, hanem azért
is, mert a kitartás szükséges ahhoz,
hogy az életünk jó gyümölcsöket teremjen és hasznosak tudjunk lenni
embertársainknak is. De azért is fontos ez épp a mi időnkben, most a 21-ik
században, mert a hitben való kitartással óriási bajok vannak.Talán soha se
hagyták el annyian a hitet, s sokan már az egyházat is, mint épp a mi időnkben.
De ha papíron még tagjai is sokan az egyháznak, a gyakorlati életben a hit
nagyon sokak számára már semmit se jelent. Nem határozza meg életünket,
döntéseinket.
S még valami nagyon fontos
dolog, amit el kell itt mondanunk. A hitben való kitartás azért olyan fontos,
mert ahol ez hiányzik, ott következik a hitetlenségben való megkeményedés. És
ez már Isten ítélete a hitet elhagyó emberen. Nem lehet eléggé hangsúlyozni,
hogy a hit dolgában nincs közömbösség, langymelegség, mert azt kiköpi az Isten,
ahogy Illés Gyula mondja a reformátorokról írt monumentális versében. Aki
közömbös, aki langymeleg, az megszomorítja az Isten Szentlelkét. S ettől már
csak egy lépés van a Lélek megoltásáig. A hitetlen embertől Isten visszavonja a
Lelkét. Persze, Isten az ilyen emberről sem mond le, de a hitet elhagyó ember
mégis óriási veszélyben van. Isten kimozdítja az ilyen ember gyartyatartóját,
mondja a Jelenések könyve.
A hitben való kitartás
azonban épp az ellenkezőjét hozza magával. Akik Istenhez hűségesek maradnak,
neki engedelmeskednek, a hitben megmaradnak, kitartanak, azokat Isten felettébb
megáldja. Gondoljunk csak az első három század keresztyéneire, akik életük
odaadásával is kitartottak és vérük magvetés lett az egyház későbbi idejében.
Vagy gondoljunk a reformáció idejére, amikor szintén hatalmas példát kaptunk a
kitartásra. Micsoda erőt jelent például a gályarab lelkipásztorok kitartása,
akik vérzivataros időkben se tagadták meg hitüket, s készek voltak a legnagyobb
áldozatra, szenvedésre is. Édesapám, aki szintén hat és fél évet szenvedett
hitéért a kommunizmus szörnyű börtöneiben, többször mondta, hogy az első
keresztyének s a magyar gályarab lelkipásztorok kitartása nekik nagyon sokat
jelentettek abban, hogy abban a rettenetes időben és szenvedésben ki tudjanak
tartani. A kitartás tehát egy olyan csatorna, amelyen át mennyei áldások egész
áradata zúdul ránk a mennyből.
A hitben való kitartás
sokszor azt jelenti, hogy el kell fogadnunk Isten gondolatait, amelyek egészen
mások, mint a mi gondolataink. Isten szuverén Úr, aki szabad az ő döntésében Őt
senki sem befolyásolhatja akaratában. De mégis Isten azt ígéri, hogy azokat
gazdagon megáldja, akik mindvégig kitartanak a hitben az életük minden
területén, akik hűséggel engedelmeskednek akaratának. Mert a hitben való
kitartás meghatározza az ember életfolytatását, ahogy azt tudományos szóval
mondjuk, a keresztyén etikát.
Az is nyilvánvaló, hogy a
hitben való kitartásnak is megvannak a maga próbái. Isten a Sátánnak ebben
bizonyos mértékig szabad kezet enged. Hogy miért teszi ezt? Nem tudjuk.
Bizonyára azért, mert tudja, hogy mi ebben meg tudunk állni azzal az erővel,
amit ő ad nekünk. De mi van akkor, amikor az ember elbukik ebben a próbában? S
a Szentírás sok ilyen figyelmeztető példát ad ebben, gondoljunk csak Dávidra és
Péterre. Ők mindketten csúfosan elbuktak. De Isten kegyelme nem bukott el, és
az a csoda, hogy ők nem maradtak meg a bukásban, fel tudtak kelni és utána
állva tudtak maradni mindvégig a hit útján.
Látjuk tehát, hogy a
hitben való megmaradás, kitartás az Isten ajándéka, de az ember felelőssége is,
mind a kettő egyszerre igaz, a kettőt nem szabad egymással kijátszani. Isten
felől ajándék, a mi oldalunkról nézve pedig felelősség. Ebben is Isten adja
nekünk az erőt, de azt nekünk szüntelen kérni kell. Így tapasztaljuk meg azt,
amit Pál is átélt: amikor erőtelen vagyok, akkor vagyok erős. Mi szilárdan hisszük, hogy azért tudunk kitartani a
hitben, mert Isten erre választott ki minket. Mi ebben találjuk meg
nyugalmunkta, bizonyosságunkat. Aki nem hisz az isteni kiválasztásban,
elhivatásban és küldetésben, az nem fog kitartani a hitben.
Pál ebben az igében a
galatákat inti, hogy maradjanak meg abban a szabadságban, amire Isten elhívta
őket. Miért? Azért, mert a galaták hitéletében nagy bajok voltak. A gyülekezet
abban a veszélyben forgott, hogy elszakadjon s a kegyelemtől. A veszély az volt, hogy olyan
törvényeskedő emberek jöttek, akik azt állították, hogy a keresztyénség lényege
a mózesi törvények betartása, s főleg a körülmetélkedés. Miért volt ez a
tanítás nagyon veszélyes? Hát azért, mert a Krisztus váltsága helyett, emberi
cselekvést tett az üdvösség fundamentumává. Ha az ember a saját erejéből
üdvözülni tud, akkor miért kellett Krisztusnak meghalnia? Krisztus annyira
tökéletesen és teljesen véghezvitte a kereszten az üdvösségünket, hogy mi ahhoz
semmit se kell hozzátennünk. Ez az egyetlen szilárd alap, szikla, amin hitünk
mindvégig megállhat. Aki úgy gondolja, hogy ő is hozzá tud tenni az
üdvösséghez, az Krisztus dicsőségét rabolja meg, de magát is megrabolja a
kegyelmeben való örvendezéstől.
Látjuk tehát, hogy a
hitben való kitartásnak sokféle veszélye van. El lehet bukni durva bűnökben,
mint Nóé és Dávid, el lehet bukni úgy, mint Démás, aki a jelenvaló világot
jobban szerette, mint Krisztust, el lehet bukni úgy, hogy különféle tévtanítások
hálójába keveredünk, hogy mondani szoktuk: jobb és bal felőli bűnökben
egyaránt. Ezért nagyon fontos, hogy soha ne bizakodjunk el. Aki áll, vigyázzon,
hogy el ne essék, inti az apostol a korintusiakat és természetesen minket is.
Soha ne bízzuk el magunkat, hogy mi már olyan szilárdan állunk, hogy nem
bukhatunk el. Ne magunkban bízzunk, hanem abban az Istenben, aki kiválasztott
és elhívott minket Krsiztus által, aki elkezdte bennünk a jó munkát és be is
fogja azt végezni a teljes váltság napjára. Ha ezt tesszük, akkor nem fogunk
elbukni, akkor mindvégig ki fogunk tartani a hitnben. Úgy legyen!
Javasolt cím: Kitartás a hitben
Lőrincz István
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése