Textus:” Ki féli közületek az Urat? Ki hallgat szolgája szavára? Aki
sötétségben jár és nincs fényessége, mind bízzon az Úr nevében,é
támaszkodjon Istenére.” (És.50,10)
A
hit nem olyan, mint egy séta a rózsáskertben, vagy mint egy kellemes csónakázás
a tükörsima vizen. Sokkal inkább olyan, mint egy nehéz útazás viharos időben s
egy hajózás a hullámzó tengeren. Ahogy Luther mondta: a hit egy nyugtalan
dolog. A hit egy összetett valóság, köze van Istenhez, hozzánk és körülményeinkhez
is. A hitnek van próbája, kísértése, fegyelmezése. A hitünket is egy ellenséges világban éljük
meg, s így állandó támadás alatt van. A
hitet annyi minden támadja, mégpedig kitartóan és hevesen, hogy már-már
csodának kell lássuk, hogy még egyáltalán van hit bennünk ebben a világban.
A hit harcát ez az ige
nagyon drámai módon mondja el.Egy olyan emberről van szó, akinek sok nehézsége
van.Sötétségben jár és nincs világossága. Hogy mit jelentsen ez a sötétség, azt
nem lehet pontosan tudni. De az biztos, hogy ez az ember úgy érzi, hogy nincs
vele Isten, nem tudja megtapasztalni jóságát, szeretetét. Olyan dolgok, erők
veszik körül, mik félelemmel töltik el. Mi tudjuk, hogy ez a Sátán munkája. Ő a
sötétség fejedelme és maga is sötétséget áraszt. Ez az ige minden valószínűség
szerint a babiloni fogságban hangzik el, messze Jeruzsálemtől, az Isten
lakozási helyétől. Ott csak a bálványokat látja, pedig ő Isten jelenléte, szava
után vágyik.
Ki lehet az Úr szolgája, akiről itt szó van?
Ez lehet a próféta, de bárki más is, aki Isten üzenetét továbbítja az emberek
felé. De tudjuk, hogy az Ésaiás könyvében az Úr szolgája előremutatás Jézus
Krisztusra. Ha ezt az igét így értelmezzük, akkor ez azt jelenti, hogy
mindenki, aki sötétségben van van, az Úrhoz kell kiáltson. Mert a hívő ember
soha nem állhat meg, nem ragadhat le a saját sötétségének a látásánál. Hit
nélkül nyilván nincs az embernek más lehetősége, mint arra nézni, ami benne,
körülötte van. És az sokszor nagyon félelmetes. Félelmek vesznek körül és úgy
érezzük, hogy a kilátástalanságba süllyedünk. Minden emberi próbálkozás, hogy
ebből kijussunk, csődöt mond. A sötétség már-már elnyel, magába szív. Hiába
próbálunk felejteni, vagy pótcselekvésekbe menekülni, semmi sem segít.
Az ige sem ajánl olcsó
megoldásokat. Ez az ige egy egészen más tanácsot ad, ami meglepetés a mi
számunkra. Nem azt mondja, hogy szedd össze minden erődet és próbálj valahogy
kievickélni a bajból, hanem azt tanácsolja, hogy bízzunk az Úr nevében és
támaszkodjunk az Úrra. Azt nem mondja el az ige, hogy erre honnan vegyük az
erőt, mert az magától érthetődő, hogy az erőt Isten garantálja. A sötétség és a
fény hiánya nem akadályozhat meg minket abban, hogy bízzunk abban, aki ezt el
tudja oszlatni, aki nekünk szabadítást tud adni. A hívő ember nem engedi el
magát a sötétségben, nem engedi, hogy a kétségbeesés, a tehetetlenség
megbénítsa. A sötétségből kiált az Úrhoz, a sötétségben keresi az Urat, aki
segíteni tud rajta, aki erőt tud adni neki. Mert udja, hogy nem a sötétségé és
a kétségbeesésé az utolsó szó.
Mi azért még többet
tudunk, mint ez a sötétségben levő ember. Miért? Azért, mert az Úr kijelentette
ezt nekünk. És ez a kijelentés egy név. A Jézus Krisztus neve. Ő mondta
magáról, hogy ő a világosság és aki őt követi, az nem járhat a sötétségben.
Ő is végig járta a sötétség útját el egészen a poklok sötétségéig. Ezért
tud segíteni azokon, akik szintén sötétségben járnak.
A hit azért csodálatos,
mert mozgásba hozza, aktivizálja az embert. Így a sötétségben levő kimozdul
ebből az állapotából és elkezd bízni és az Úrra támaszkodni. A hitnek épp az a
nagy ajándéka, Istenre és az ő igéjére néz. Teszi azt akkor is, amikor minden
reménytelennek látszik. A hit kitör a leglehetetlenebb helyzetből is. A hit nem
tud a sötétségben maradni, ereje van, letöri a bilincseket. A hit elindul a
sötétségből a világosság felé.
Ezt mi gyakran a hit
„mégis”-ének szoktuk nevezni. Ezzel azt fejezzük ki, hogy a hit bármilyen nehéz
helyzetben is legyen, mégis tud reménykedni, mégis el tud indulni Isten felé. A
hit azért nagyszerű dolog, mert felül emel érzéseinken, de még a
tapasztalatainkon is. Mert az érzések és tapasztalatok nagyon veszedelmesek is
lehetnek és elsodorhatnak Istentől. Ezért soha nem ezekre, hanem a hit hangjára
kell hallgatni. Az érzések és a tapasztalatok sohasem lehetnek az első helyen,
hanem csak követhetik a hitet. Gyakran látjuk azt, hogy az érzelmi felbuzdulás
még nem hit. Az érzések nem tartópillérei életünk hídjának, legfeljebb szép
díszitések azon. Nyilván, hogy a díszités is kell a maga helyén, hisz e nélkül
minden olyan egyhangú, száraz lenne, de mégis a pillér a fontos, ezt sohasem
szabad elfelejtenünk.
Tudatában kell lennünk
annak, hogy a hit mélységei és magasságai, sötét és világos pontjai életünk
végéig megmaradnak.Mi küzdő emberek leszünk, de ez a küzdelem nem egy
reménytelen küzdelem, mert Krisztus által mi felettébb diadalmaskodunk. A
Szentírás fel is szólít minket a hit harcára, hogy harcoljunk minden ellen, ami
Isten és ige-ellenes. Ez egy nagyon pozitív dolog, hisz Isten dicsőségéért és
az ige tekintélyéért küzdünk.
Minden hívő ember ismeri a
hit harcát. Az egyik nagyobb, a másik kisebb mértékben vesz részt abban. Minél
nagyobb a hit, annál nagyobb a kísértés, a harc. Minél mélyebb és erősebb
valakinek a hite, annál több harca lesz a hit útján. Nem szabad azonban azt se
gondolnunk, hogy ha kevés a hit harca, akkor baj van a hitünkkel. Ezt se
érzékeli mindenki egyformán, a hit harcát se küzdi mindenki egyformán, az egyik
könnyen veszi az akadályokat, a másik kisebb dolgok miatt is gyötrődik.
A hit harcában az
vigasztaljon, hogy Isten engedi meg és Isten szabja meg annak a mértékét.
Tudjuk azt, hogy a harcunk is Isten kezében van. Ő segít és őriz meg minket a
hit harcában. Mert erre is igaz, hogy azoknak, akik azt Istent szeretik, a hit
harca is javukra van. Sokszor olyan erős lehet a hit harca, hogy testünk is
szenved alatta. De ez se lehet Isten akaratán kívül.
A hit harcában Isten
nekünk a lelki fegyverzetet kínálja fel segítségül. Éljünk ezekkel, használjuk
őket. Mert Isten minket gyakorolni, edzeni akar a harcban. Ha nem lenne harc
ellustulnánk, elpuhulnánk és könnyű zsákmányává lennénk a Sátánnak és a
kísértéseknek. Sokszor megengedi, hogy a harc nagyon hevessé váljon, de nem
engedi, hogy alul maradjunk, hanem végül győzelmet ad.
Lehet, hogy mi is
sötétségbe kerülünk, de ilyenkor várhatjuk az Úr segítségét. S amikor megjön,
akkor megtelik a szívünk hálaadással. A hit harcán végső soron áldás van. Mert
a sötétség nem marad örök, hanem egyszer virradni kezd. A hit harcában való kitartásunk
Isten dicsőségét szolgálja, de ezen felül óriási segítség lehet azoknak, akik
hozzánk hasonlóan harcolják ezt a harcot. A mi kitartásunk, győzelmünk példa és
erőforrás lehet mások számára, hogy ők se adják fel a harcot, hogy ők is
tanuljanak meg az Úrban bízni és ígéreteire támaszkodni. A harc nem tart
örökké, egyszer vége szakad, mert a harcoló egyházból egyszer diadalmaskodő
egyház lesz. Ezért ne féljünk ezt a harcot felvállallni és végig küzdeni.
Ezekben a napokban emlékezünk meg azokról, akik a szabadságért harcoltak és
életüket adták azért. Mi egy még dicsőbb célért az örök életért miért ne
vállalnánk a harcot?
Lőrincz
István
Javasolt cím: A hit harca
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése