Tanulságos igék Nóéról 4

Text.„Este megjött hozzá a galamb, és íme leszakított olajfalevél volt a csőrében.” (1Móz.8,11)

Sokszor kicsi dolgok nagy jelentőségűnek bizonyulnak az életben. Egy jelentéktelennek tűnő esemény meghatározhatja az egész további életünket. Egy ilyen kicsi dolog ebben a történetben: egy galamb, aminek csőrében egy olajfa levele van. Mert mi is egy ilyen falevél? Ősszel millió falevél van a földön. Sokszor rá se nézünk le se hajolunk egy ilyen falevélért. Az ősszel lehullt faleveleket egyszerűen összeseperjük s vagy elégetjük, vagy pedig a szemétbe dobjuk. De ebben a történetben más a helyzet. Aligha üdvözölt ember a földön ekkora örömmel egy falevelet, mint épp Nóé, amikor azt meglátta azt a galamb csőrében.

            A 8-ik fejezet elején azt olvassuk, hogy Isten megemlékezett Nóéról. Mit jelentett ez? Hát azt, hogy elállt az eső, s a víz már nem ömlött a forrásokból.Ez nem véletlen volt, hanem annak a következménye, hogy Isten megemlékezett Nóéról. Gondoljunk csak bele Nóé és családja helyzetébe. Ott vannak a bárkában a sok állattal, s amerre csak látnak csak víz. Nincs se íránytű, se vilálágítótorony, csak céltalanul hánykolódni a vizeken. Nem kis hitpróba ez Nóé és családja számára. A múlt mögöttük, a jelen szorongató, a jövő meg bizonytalan. Az egyetlen, amit Nóé megragadhatott, az Isten ígérete volt, hogy ők életben fognak maradni.

            Nos, ebben a nyomott hangulatban emlékszik meg Isten Nóéról. Ez nem jelenti azt, hogy eddig nem gondolt volna rá, hisz ahogy a próféta mondja, Ő mirólunk soha nem feledkezhetik el. Mikor Isten megemlékezik, akkor mindig cselekszik is. Amikor gyermekeiről emlékezik meg, akkor mindig kegyelmes cselekede következik. Jusson ez mindig eszünkbe, amikor nehéz helyzetben vagyunk. Istem megemlékezik az Ő gyermekeiről, az Ő egyházáról.  De Krisztusban és Krisztusért megemlékezik az egész világról is. Ha Isten ezt nem tenné, akkor már nem is lenne világ. Csak mi is emlékezzünk meg az Úrról. Emlékezzünk meg arról, hogy minden vasárnap a templomajtó tárva-nyitva áll előttünk, hogy asztalához járulhatunk, hogy hallgathatjuk és meg is cselekedhetjük az igét.

            Az, hogy Isten megemlékezik, még nem jelenti azt, hogy a dolgok egy csapásra rendbe jönnek. Látjuk ezt a Nóé történetéből is. A víz egy erős szél által elkezdett apadni, ami itt akár a Szentlélek munkájára is emlékeztethet minket. De Nóé még mindig nem mehetett ki a bárkából. Eltelt egy jókora idő, amíg a víz folyamatosan apadt és a bárka megfeneklett egy hegy tetején. Ekkor Nóé kiengedett egy hollót a bárkából. Nóét Isten mintegy gyakorolta a hitben és reménységben. A holló egy ragadozó madár, amelyik döglött tetemekből él. Amit ő talál, az nem az élet jele. De a galamb nem ragadozó madár. Ő növényekkel táplálkozik. Ha a galamb talál valamit, az sokkal jobb jel, mint ha a holló találna. Ha a galamb meg tudna kinn élni, akkor Nóé tudhatja: már van új élet, van új föld, vannak növények. Amikor először engedte ki a galambot, az nemsokára visszatért. Semmit se talált. Nóénak még várnia kell. Ezt is meg kell tanulni az Isten iskolájában. De azt is, hogy egyszer eljön az Isten ideje. S ekkor Nóé kiengedi másodszor is a galambot s az visszatér a csőrében egy olajággal. Ez annak a jele, hogy a termetett világ újra lakható. A bárkából nemsokára ki lehet jönni. A galamb este felé tér vissza a bárkába. Ha délben jött volna, Nóénak nem kellett volna annyit várakozni. Nóét így neveli Isten türelemre, hosszútűrésre, mert ezekre még ezután is sok szüksége lesz.  Amikor várunk valamire, akkor érezzük, hogy teljesen rá vagyunk utalva Isten kegyelmére, segítségére, s ez egy olyan áldott megtapasztalás. Meg kell tanulni, hogy Isten óráját s így az Isten idejét nem mi hordjuk a mellényzsebünkben. De azt is, hogy Isten ideje mindig a legjobb idő, Ő nem siet, de soha el sem késik.

            Lehet, hogy a galamb akkor tért vissza, amikor Nóé már nem is reménykedett abban. Merítsünk ebből erőt és vigasztalást. Hisz mi is türelmelenkedhetünk, mi is kérdezhetjük: miért nem segít már Isten, miért nem hallgatja meg imádságomat? Az este jelenti a Szentírásban az öregséget is. Erről az életszakaszról mindenki olyan lemondással beszél, mintha ennek már nem is lenne értelme, mintha ennek nem is lennének áldásai. Pedig íme vannak, lehetnek, csak el kell azokat is kérni Istentől és meg kell látni az abban adott lehetőségeket.

            Mivel tér vissza a galamb? Egy olajággal, egy semmiséggel mondanánk mi. Persze, Isten adhatott volna sokkal nagyobb dolgot is, szólhatott volna egy mennydörgésben, hatalmas szélben. De küldhetett volna egy angyalt is a bárkába, hogy azáltal mondja el az örömhírt. Sok ember azt mondja, hogy Ő hinne Istenben, járna templomba, ha Isten valami nagy dolgot cselekedne az életében. Ha lenne egy látomásuk, ha történne egy csoda. De a prédikáció, a Szentírás, az nem valami nagy durranás.

            De Isten általában kicsiny, megszokott dolgokon keresztül szól hozzánk. Kicsinységekkel, amikre az emberek nem sokat adnak. Pedig a galamb olajfalevéllel a csőrében, az Isten hűségének a jele. És Nóénak ezzel kellett beérnie. S Nóé boldog volt, s mi is boldogok vagyunk, ha kicsiny dolgokban is meg tudjuk látni Isten munkáit. Milyen nagy öröm volt a zsoltáros számára, amikor meglátta a verebet és a fecskét, hogy a templom oltáránál fészket rakhatott, milyen boldogok lehetünk, ha azt halljuk, hogy Isten a hajunk szálait is számon tartja és akarata nélkül még az sem eshetik le a fejünkről. Nóé hite most ebből a kicsiny jelből kellett táplálkozzon. Ezzel a kevéssel is meg kellett elégedjen. Ebből meg kellett értse, hogy a szabadulás órája már közel van.

            Péter apostol számára a bárka és az abban való megtartatás a keresztség képe lesz. Nóé a vizen át az életre megy s a mi megtartásunk jegye is a vízzel elvégzett keresztség. Mert mi is történik, amikor megkereszteltetünk? Krisztussal együtt eltemettetünk az Ő halálába , hogy feltámadjunk egy új életre. Sajnos a mi egyházunkban a keresztséget nem sokra értékeljük, kicsiny dolognak tartjuk, egyháztagjaink óriási többsége még a keresztelése dátumát se tudja. Az igaz, hogy a keresztség nem üdvözít senkit, ha később azt nem párosítja hittel, de az is igaz, hogy a keresztség mégis azt hirdeti, hogy Isten Jézus Krisztus értünk halálba adta, hogy nekünk bűnbocsánatunk és örök életünk legyen.

            Talán ezek után azt kérdezheti valaki: hát igen, Nóéval valóban csodálatos dolgok történtek, Isten neki tényleg kegyelmet adott, de nekem? Velem mi lesz? Én nem vagyok Nóé, én nem vagyok ismert ember. Számomra van fogódzó, számomra van megtartás? Mi által juthatok én üdvbizonyosságra, miből tudhatom, hogy Isten gyermeke lettem? Valami különös jelre, valami különös csodára kell várjak? Nem! Higgy abban, amit Isten feletted is ígért a keresztelésed alkalmával. Ez nem volt semmiség. Hivatkozz erre Istennél: Uram, hát emlékezz arra, hogy engem szövetségedbe fogadtál, Uram bontakoztasd ki ennek minden ajándékát és áldását az életemben.

            Nóénak megadatott, hogy meglássa az új földet. Isten igéje nekünk is arról tesz bizonyságot, hogy mi is új eget és új földet várunk. A Szentírás utolsó könyve azzal fejeződik be, hogy a régiek, vagyis a régi föld elmúlik és minden újjá lesz. Akkor már nem lesz szükség a galamb csőrében levő olajfalevélre, nem lesz szükség a sákramentumokra, sőt nem lesz szükség az egyházra, a templomra sem. Akkor ott leszünk az új teremtés boldog valóságában, ahol már bűn nem lesz, hanem Isten lesz minden mindenekben.

                                                                                    Lőrincz István