Találkozások a kereszt felé vívő úton

1.Nap. A farizeusok. Text: Mát.12,14

Isten kegyelméből egy újabb sorozatra indulunk ezen az áldott nagyhéten, fogadjátok szeretettel, ahogy eddig is mindig tettétek, jöjjetek alkalomról alkalomra, hogy erősödjünk, gazdagodjunk szentséges hitünkben, értsük meg még jobban azt a szenvedést, amit Jézus vállalt értünk. Igehirdetési sorozatunk címe: Találkozások a kereszt felé vezető úton. Embereket, embercsoportokat fogunk megvizsgálni, akik a kereszt felé vezető úton találkoztak Jézussal. Az első ilyen csoport a farizeusok. Őket nagyon jól ismerjük az evangéliumokból. Többször is feljegyzik róluk az evangélisták, hogy ők meg akarták ölni Jézust. Még érthetőbben kifejezve, félre akarták tenni az útból, el akarták tenni láb alól. De miért voltak ők ennyire Jézus ellen? Mi állt Jézus és a farizeusok közötti konfliktus háttetrében?

        A farizeusok olyan emberek voltak, akik hűen akarták követni a törvényt és a régiek hagyományit és ezért a nép előtt nagy becsben voltak.Ők az élet mindennapjaira nézve kidolgoztak egy pontos szabályozást, egy csomó parancs és tiltás volt ebben.Ők úgy gondolták, hogy ha kínos pontossággal ragaszkodnak ezen parancsok és tíltások megtartásához, akkor igazak lesznek Isten előtt. Hogy nehogy tisztátalanná tegyék magukat, távol tartották magukat az emberektől, innen is kapták nevüket, hiszen a farizeus név elkülönülőt jelent.

        Érdekes azonban, hogy annak ellenére, hogy igyekeztek emberektől távol tartani magukat, a nép mégis nagyon tisztelte őket, nagy volt a tekintélyük és befolyásuk a nép körében. A számuk kb. 6000-re tehető a Jézus korában. Figyelmük középpontjában az étkezési és tisztálkodási szabályok voltak és még inkább a szombat megszentelése.Ők tehát nagyon vallásos emberek voltak és minden igyekezetük arra irányult, hogy Isten dicsősége ne szenvedjen semmiben se csorbát.Az üdvösséget is nagyon komolyan vették, és úgy képzelték, hogy a mennybe való bejutás útja a törvény pontos megtartásán át vezet.

        De ott van a nagy kérdés, hogy ezek a tiszteletreméltó, vallásos emberek miért nem szerették Jézust? Hisz kezdettől fogva nem talált a szó közöttük, kezdettől fogva ellenségesen viszonyultak Jézushoz, s nem hittek benne. Mi ennek az ellenkezőjét várnánk: azt, hogy mivel olyan jól ismerték az Írásokat, kellett volna tudják, hogy Jézusban beteljesedett a próféták jövendőlése. Jézus olyan dolgokat tett, a vakokat látókká, a süketeket hallókká, a bénákat járókká, a poklosokat tisztává, a halottakat élőkké tette, amik mind világos jelei voltak annak, hogy Ő a Messiás. Akkor miért gyűlölték mégis annyira Jézust?  Ennek az oka az a hatalmas erő volt, amivel Jézus szólt és cselekedett. Az egyszerű emberek is meglátták, hogy óriási különbség van közte és a farizeusok között, mert Jézus hatalommal szólt és cselekedett. Tulajdonképpen ez a hatalom botránkoztatta meg a farizeusokat. Jézus nem erre vagy arra a híres rabbira hivatkozott, hanem egyedül Atyjára, aki Őt elküldte. Az is oka volt az ő ellenséges magatartásuknak, hogy Jézus úgymond széles távlatokban látta az üdvösséget. Ő tovább látott az Ábrahám fiainál és hirdette, hogy az üdvösség az egész világ számára adatott, hogy az üdvösség a föld végső határáig terjed. Egyetlen nép, egyetlen ember sincs kizárva az Isten országából. Jézustól idegen volt mindenfajta kizárás, beszűkítés. Ő szóba állt a samáriai asszonnyal, meggyógyította a kananeus asszony leányát, örült annak, amikor görögök akartak hozzá jönni.  A farizeusokat nagyon zavarta, hogy Jézus lerontotta Izrael és a népek közé felhúzott választófalakat. Zavarta őket az is, ahogyan Jézus a megvetett emberekhez viszonyult, példáúl, hogy barátkozott a vámszedőkkel és parázna nőkkel, olyan emberekkel, akiket a farizeusok, mint bűnösöket messzi ívben elkerültek. Jézus beszélgetett velük, sőt leült velük egy asztalhoz enni. Az is nyilván nagyon zavarta őket, hogy Jézust az effajta magatartást kemény szavakkal ítélte el, és többször jajt kiáltott rájuk és az általuk képviselt magatartásra. Vakok világtalan vezetőinek és meszelt síroknak nevezte őket. Nagyon zavarta őket az is, hogy Jézus belelátott a szívükbe s a szép látszat mögött leleplezte a szentségtelenséget, önzést, önelégültséget és határtalan gőgöt.

        Azt is felettébb nehézményezték, hogy Jézus egy adott ponton nagy népszerűségnek örvendett, hogy az emberek szívesen hallgatták és valósággal özönlöttek hozzá. Ezek a tényezők mind hozzájárultak ahhoz, hogy Jézus iránt egyre lángolóbb gyűlölet égett a szívükben, s így ők lettek a legfőbb vádlók Jézus perében és emberileg szólva ők juttatták Jézust a keresztre.

        De ezek után most azt mondhatná valaki: jó, jó, de ez már közel kétezer éve történt, mi közünk van nekünk ehhez, elvégre mi nem vagyunk farizeusok. Pedig ez nem így van, hisz mi nagyon sokat tanulhatunk Jézusnak a farizeusokkal való találkozásaiból. Az első nagyon komoly tanulság, hogy nagyon rendes, becsületes emberek is lehetnek Jézus halálos ellenségei. Lehet valaki a Szentírás jó ismerője, a törvény megtartója, példamutató a viselkedésben és ugyanakkor végzetes tévedésbe eshet a Jézussal való viszonyában. A farizeusok legnagyobb bűne a lelki gőg volt. Az, hogy az üdvösségüket önmagukra alapozták. Sokszor nagyon is kicsinyes szabályokra próbálták életüket felépíteni, és nem a szeretet nagy parancsára. A farizeusok bűne a büszkeség volt, az alázat, a bűnbánat teljes hiánya. Ők hálát adtak, hogy nem paráznák, rablók, ők nem olyanok, mint a többi ember. De a legdöbbenetesebb mégs az volt, hogy bár ők jól tudták az üdvösség útját, nem jártak azon. Amikor a bölcsek megérkeznek Jeruzsálembe, pontosan tudják, hogy hol kell a Messiásnak megszületni, de nem indulnak el vele Betlehembe Jézushoz.

        A farizeusok intő és figyelmeztető példája az, hogy megmutatják nekünk, hogy miként nem lehet üdvözülni. Nem lehet üdvözülni a saját erőnkből, a saját érdemünkből. Üdvözülni csak kegyelemből lehet Jézus érdeme által. Üdvözülni csak Jézus szenvedése és halála által lehet, s úgy hogy azt alázattal, bűnbánattal elfogadjuk.Üdvözülni csak akkor lehet, ha valaki farizeusból kegyelemszre szoruló, szegény bűnössé lesz. Ahogy az Pál apostollal is történt, amikor a büszke gőgös farizeus találkozott Jézussal és egyszerre minden megváltozott. Jézus azért ment a keresztre, hogy ez velünk is megtörténhessen. Mert Jézus a farizeusokért is meghalt, számukra is van kegyelem. Ha Isten Lelke a mai estén leleplezhette bennünk a farizeust, akkor könyörögjünk mi is: Jézus, légy irgalmas hozzám bűnöshöz. Mert Jézus valóban megdorgálta és rendre utasította a farizeusokat, a farizeusi lelkületüeket, de soha nem utasította el az alázatosokat, azokat akik őszinte bűnbánattal és alázattal jöttek hozzá. Így jöjjünk mi is egész héten át az Isten házába, s ha Isten megtartja életünket, húsvét napján így járuljunk az Úr szent asztalához is.

2. Nap A főpapok Text. Mát.26,4

        A tegnap este elkezdünk egy igehirdetési sorozatot, melynek címe: találkozások a kereszt felé vívő úton. A tegnap este a farizeusokkal foglalkoztunk, ma viszont egy mások csoport kerül figyelmünk középpontjába és ezek a főpapok. Velük is gyakran találkozunk az evangéliumokban. Őket a Szentírás a legtöbbször együtt említi az írástudókkal és vénekkel. Ők voltak a nép lelki vezetői voltak és nagyobb részt a sadduceusok pártjához tartoztak. Hogy mit jelent ez a név, pontosan nem is tudjuk. Az egyik feltételezés szerint a név a „caddik” szóból származik, ami igazat jelent. Mások viszont ezt a nevet Cádók főpapra vezetik vissza, aki Salamon idején Abjatár főpap utódja lett.

        Ez a párt Kr.e. 200 évvel érte el fénykorát, s ahogy már említettem ettől a kortól ebből a pártból kerültek ki a nép lelki vezetői. A Nagy Tanácsban, a Szenhedrinben is ennek a pártnak a képviselői voltak többségben. Ők gyűjtötték be és ők adminisztrálták a templomadót is. Ez is nagy tekintélyt és hatást biztosított nekik a nép körében. Míg a farizeusok inkább vallási síkon működtek, addig a sadduceusok a politikai életet irányították. Ők békülékeny hangot ütöttek meg a római megszállókkal is. Hajlandók voltak elismerni Róma uralmát, csak épp ne legyen feszültség a nép között. Nagyon toleránsak voltak a római-görög kultúrával szemben is. Ez persze azt hozta magával, hogy kemény konfliktusba keveredtek a farizeusokkal, akik a maguk rendjén minden idegen hatást elutasítottak. Az is jellemző volt rájuk, hogy a dolgokat a tudomány, az emberi értelem szempontjából közelítették meg, s így tagadták az angyalok, a démonok létét, s a halottak feltámadását is.

        Azt is érdekes megjegyezni, hogy Jézusnak sokkal több gondja, vitája volt a farizeusokkal, mint a sadduceusokkal. De történik valami, amikor ez a két párt félreteszi az egymás közötti feszültséget, vélemyénykülönbségeket és váll -  váll mellett állanak: s ez a Jézussal szembeni ellenállás. Ez a Nagy Tanács ülésén történik, amikor odaidézik Jézust és kihallgatják. Azt olvassuk: akkor a farizeusok a vének és a főpapok tanácskoznak, hogy miként foghatnák meg ravaszsággal Jézust és miként ölhetnék őt meg.  Vajon miért olyan aktívak a sadduceusok a Jézus perében, hisz ők eddig arra törekedtek, hogy minél távolabb tartsák magukat a vallási ügyektől? Most azonban itt vannak, sőt maga Kajafás vezeti a gyülést, amelyen a farizeusok és sadduceusok kiválóan megértik egymást. Miért van az, hogy ezek a magas poziciójú arisztokraták olyan nagy dolgot csinálnak egy galileai rabbi ügyéből? Hisz eddig alig érdekelte őket a Jézus ügye. Eddig szinte semmi jelentőséget nem tulajdonítottak neki. Mi az az esemény, ami felborzolja a kedélyüket, hogy ennyire Jézus ellen fordulnak? Ez nem más, mint a templom megtisztítása. Mert ez az elevenükbe vágott, hisz az a hatalmas kereskedelem, mind az ő zsebüket gazdagította, az ő megélhetésüket biztosította. Amikor Jézus a kufárokat kiűzte, akkor ezzel a legérzékenyebb dologhoz nyúlt: a pénzhez.

        S ettől a pillanattól kezdve a sadduceusok együtt harcoltak a farizeusokkal Jézus ellen. S így ez a két párt, ez a két nagy irányzat, akik pedig merőben más ideológiát vallottak, most összefogtak Jézus ellen. Különben nekik eddig alig volt vajmi kevés kapcsolatuk egymással. A farizeusok nagyon szigorúak voltak, a sadduceusok pedig nagyon szabadosak, mai szóval liberálisak, a farizeusok minden energiájukat a vallásba, a sadduceusok pedig a politikába fektették. A farizeusok közé minden tudásszomjjal rendelkező ember beléphetett, sadduceusok pedig egy zárt közösséget képeztek, ahova csak származás alapján lehetettt tartozni. A legnagyobb különbség a feltámadás kérdésében volt, a farizeusok hittek benne, a sadduceusok pedig tagadták ezt. A farizeusok hittek az angyalok, a láthatatlan lények létezésében, a sadduceusok pedig ezt is tagadták.  Ha ezeket a különbségeket végiggondoljuk, akkor nagyon különösnek tűnik, hogy ez a két csoport összefog Jézus ellen, és együtt akarják őt láb alól eltenni. Nagyon különös, hogy ez a két csoport épp a kereszt felé vezető úton találkozik egymással. Miért akarták ők ennyire a Jézus halálát? Mi közük volt ezeknek a nagyformátumú arisztoktaráknak ehhez a vidéki rabbihoz?

        Azt látnunk kell, hogy Jézus nagyon szerette az egyszerű nép. Mindenütt, ahova csak ment, nagy tömeg követte. Mindenki mesélte a csodáit, hogy betegek gyógyultak meg, hogy ő ezreket vendégelt meg néhány kenyérből és halból, hogy halottakat támasztott fel. A sadduceusok persze ebből semmit se hittek. Ők a veszélyt abban látták, hogy ez a Jézus-mozgalom egyfajta lázadássá, forradalommá nőheti ki magát Róma ellen. Erre volt már példa, erre utal Kajafás is az Ap.csel.5,36-37-ben. Világos tehát, hogy a sadduceusok politikai megfontolásból fogtak össze a farizeusokkal. A János evangéliuma szerint a Lázár feltámasztása volt az utolsó csepp a pohárban, mert szerintük ez annyira Jézus mellé állította a népet, hogy a sadduceusok úgy hitték, hogy Jézus előbb-utóbb királlyá fogják enni. S ekkor a főpapok elérkezettnek látták a pillanatot a cselekvésre. Kajafás mondja ki a szentenciát: jobb, hogy egy vesszen el, inkább, hogysem az egész nép. Ha egy elvész, a nép megtartatik. Persze itt Kajafás nem teológiai magasságokban szárnyal, nem a Jézus helyettes áldozatára gondol, de mégis különös az, hogy próféciát mondott ezzel.

        Látjuk tehát, hogy mimódon jutott odáig a dolog, hogy a főpapok is részt vettek Jézus elfogatásában és elítélésében. Láttuk azt, hogy ők tartották kézben a nép politikai és gazdasági vezetését. S ezek a szempontok náluk mindig fontosabbak voltak, mint a lelki szempontok.

        De most hagyjuk őket és arra kérdésre próbáljunk válaszolni, hogy mi, most élő emberek mit tanulhatunk ebből az egész történetből: Azt itt világosan kell látnunk, hogy mi is egy társadalomnak a tagjai vagyunk és abban egy bizonyos poziciót töltünk be. Mindenkinek van egy helye és egy szerepe a társadalomban. Csak arra kell vigyáznunk, hogy ne adjuk fel krisztusi értékeinket, a lelki szempontokat ne rendeljük alá politikai vagy gazdasági szempontoknak. Vigyázzunk, hogy ne a karrier, világi pozició, evilági boldogulás határozza meg életünket.

        Azt is fontois látnunk, hogy ezek a főpapok egyházi emberek voltak. S ez azt mutatja, hogy sajnos az egyházat és egyházi embreket se kerüli el a hatalom, vagy a hatalom utáni vágynak a veszélye, hogy az egyházban is eluralkodhatnak világi, emberi, önző érdekek s így egy adott ponton már minden fontossabb lesz, mint az Isten dicsősége. A főpapok példája arra figyelmeztet, hogy milyen erős a világ szívó hatása még a lelkipásztorok, egyházi vezetők életében is. Hogy nagyon is reális a veszély, hogy az egyházban már nem a Jézus Krisztusról és az üdvösségről szóló evangélium lesz a fontos, hanem példáúl a politika, a szociális-társadalmi kérdések, a hatalom, a különféle érdekek, vagy épp a kultúra kerül a figyelem középpontjába.

        Nagyon vigyázzunk, hogy ezek a földi dolgok, amelyekkel nyilván foglalkozni kell, ne legyenek fontosabbak az üdvösségünknél, a megtérésnél, az Istennek való szolgálatnál. Vigyázzunk, mert íme még az egyházban is lehet Jézus ellenségévé válni, Isten őrizzen minket ettől.

3.Nap A tömeg  Text: Ján.19,15

        Sorozatunk első két alkalmán a farizeusokkal és a főpapokkal foglalkoztunk. Sok mindent tanultunk ebből. A mai estén a tömeggel foglalkozunk, amely végig ott volt Jézus körül a kereszt felé vezető úton. Mi volt ennek a tömegnek a szerepe? Felelőssé lehet-e őket tenni a Jézus haláláért?  Ugyanolyan hibás a nép is, mint a Nagy Tanács? Mi volt végül is ennek a tömegnek a szerepe a Jézus szenvedésében, kivégzésében? Más –e az ő szerepük, mint a Júdásé, Kajafásé, a farizeusoké, főpapoké? Mit gondoljunk mi erről a tömegről, mely ordítozik, „feszítsd meg”-et kiált? Vajon ugyanazok az emberek voltak itt, akik öt nappal azelőtt újjongtak, hozsannáztak a Jézus Jeruzsálembe való bevonulásakor?  Ilyen hamar megváltoztatják az emberek a véleményüket, hogy egyik nap hódolnak valaki előtt s néhány nap múlva már a halálát követelik? Ezek nagyon fontos és izgalmas kérdések, próbáljunk meg válaszolni rájuk.

        Egyesek azt mondják, hogy nem szabad a Jézus halálát a sokaság nyakába varrni. Azt is feltételezik az írásmagyarázók, hogy egészen más emberek voltak, akik virágvasárnap újjongtak és akik nagypénteken Jézus feszítését követelték. Eszerint itt olyan emberekről lehetne szó, akiket a Nagy Tanács lefizetett. Azt is mondják némely írásmagyarázók, hogy a Pilátus palotája előtt csak egy kis, szűk tér volt, amin nem fért el száznál több ember.

        Sokszor történelmi párhuzamot is próbálnak vonni, példáúl a második világháborúval, a német néppel. Felelőssé lehet-e tenni az egész német népet a második világháború borzalmaiért, a holokausztért? Hisz rengeteg ember nem is tudott arról, hogy mi foylik a haláltáborokban, hogy milyen szörnyűségeket követnek ott el a honfitársaik.

        Ahhhoz, hogy ezeket a dolgokat megértsük meg kell vizsgálnunk azt a folyamatot, amely végül is oda vezetett, hogy a tömeg azt követelte, hogy Jézust feszítsék meg.

        Azt kell látnunk, hogy Jézus fellépése tulajdonképpen két táborra osztotta az embereket. Voltak, akik nagyon lelkesedtek, szinte rajongtak Jézusért, de voltak olyanok, akik kezdettől fogva nagyon ellenségesen viszonyultak hozzá. A ragaszkodást főleg a csodák váltották ki, úgy tekintettek Jézusra, mint egy csodadoktorra, aki minden betegséget meggyógyít és egy olyan „szociális” Megváltóra, aki egy csapásra megoldja a kenyérgondot. Főleg a János evangéliumában jól nyomon lehet követni, hogy az ötezrek megvendégelése után királlyá akarják kenni Jézust, de amikor már kemény szavakat kezd mondani arról, hogy az Ő testét kell enni, és az Ő vérét kell inni, természetesen Jézus ezt jelképesen és nem szószerint értette, ezzel azt akarta kifejezni, hogy Őt elsősorban és mindenek előtt Messiásként kell elfogadni, akkor egyre többen elszakadtak tőle, nem jártak már vele, olyannyira hogy Jézus még a tizenkettőt is megkérdezi: ti is el akartok-é menni?

        Azt is feltételezhetjük azonban, hogy a virágvasárnapi és a nagypénteki tömeg nem ugyanazokból a szeméélyekből állott.A Pilátus palotája előtt valóban egy más tömeg állhatott, akiket egyrészt a Nagy Tanács lefizetett, másrészt, akiket sikerült meggyőzni arról hogy Jézus egy istenkáromló, de semmiképpen sem a Messiás. Ezek nagyon el voltak szánva, hisz három órán át kitartóan kiabáltak és Pilátus minden próbálkozása ellenére, hogy bebizonyítsa ártatlanságát, követelték a Jézus halálát. Ezt teszik annak ellenére, hogy a rómaiak nekik sem voltak szimpatikusak, de mégis azt kiabálják, hogy nekik nem kell király, mert nekik császáruk van.

        Sokkoló, meglepő, egyenesen drámai az az ellenségeskedés, ami ott van bennük Jézussal szemben. Annál is inkább az, mert ezek igazi zsidók voltak, Ábrahám magva, akik jól ismerték Mózest és a prófétákat. És mégis azt kiáltják: feszítsd meg! A kiabálásnál itt egy olyan görög szót találunk, ami teli torokkal való ordítozást jelöl.

        A kereszt felé vezető úton tehát találkozunk ezzel a tömeggel, aki ordítja teli torokkal: feszítsd meg! Ezek az emberek látni akarják Jézus kínhalálát, Jézus kiömlő vérét. Mivel érdemelte ezt ki Jézus? Hisz ő meggyógyította betegeiket, járókká tette bénáikat, látókká vakjaikat, hallókká süketjeiket. Semmi mást nem tett velük és köztük, csak mind jót. Ő sokkal inkább azt érdemelte volna, hogy ilyeneket kiáltsanak: éljen a mi drága Királyunk, ami áldott Jóltevőnk! Döbbenetes ez, ezen csak sírni lehet, hogy ez a nép, aki Jézustól csak jót kapott, most a halálát követeli.

        Az Isten által küldött Szabadítónak meg kell halni. Gondoljunk csak bele: Isten elküldi az Ő Fiát ebbe a világba, a bűnbe esett emberhez, hogy az embernek kegyelmet adjon, mire az ember azt mondja: nekem ez a Megváltó nem kell, feszíttessék meg! De ők ezt nem csak Jézusra kiáltják. Néhány év múlva ugyanezt kiáltják István diakónusra is, s néhány évtized múlva Néró, Domitianus és a többe vérengző császár arénájában ugyanezt kiáltják a keresztyénekre. Ugyanezt kiáltják a középkorban az inkvizítorok a reformátorokra és követőikre, a bátor hitvallókra.

        Vigyázzunk azért, hogy ne dobjunk könnyelműen követ erre a tömegre, mert ezt mi is kiáltottuk. Minden bűnünkkel, engedetlenségünkkel, keményszívűségünkkel, hitetlenségünkkel, szeretetlenségünkkel mi is szeget vertünk a Jézus testébe. És mit tesz Jézus? Nem kiabál vissza, nem védekezik, hanem ott áll, mint az Isten Báránya, aki magára veszi a világ bűneit. És engedi magát megfeszíteni ezért a sokaságért, amely a halálát kívánja és követeli.

        Mert mi van ennek a tömegnek ebben a kiáltásában? Egy félelmetes bűn, egy olyan bűn, amit mi sokszor észre sem veszünk, és ez nem más, mint a hitetlenség.Mert mi más ez a kiabálás, mint a hitetlenség kifejeződése. A hitetlenség a gyökér-bűn, minden más bűn ebből származik. A hitetlenség volt első szüleinknek, Ádámnak és Évának is a bűne. De ha  valaki hitetlen, hibás ő ezért, tehetjük fel a kérdést? Hisz a hitetlen ember azt mondhatja: én egyszerűen nem tudok hinni, mit tudjak csinálni, ez van? De ez pont olyan, mint amikor egy alkoholista, egy dohányos ember azt mondja: én egyszerűen iszok, dohányzok és ez ellen nem tudok semmit se tenni. Dehát igaz ez? Nyilvánvaló, hogy ez nem igaz. Az ilyen ember mentegeti magát, ki akar bújni a felelősség alól, úgy akarja beállítani a szenvedélyt, amint egyfajta sorsot, végzetet, ami ellen semmit se lehet tenni. Pontosan így van az ember a hitetlenséggel is, s ekkor az ember azt mondja: én áldozat vagyok és nem felelős. De az igazság sokkal inkább az, hogy szeretjük a szenvedélyt, szeretjük a hitetlenséget. De a Biblia kemény ítéletet mond a hitetlenségre. Aki nem hisz, az hazuggá teszi Istent.

        Ezek után tegyük fel a kérdést: van-e gyógyszer, van-e megoldás a hitetlenségre? Van! És ez nem nálunk van, de mi hálásan elfogadhatjuk azt Isten Szentlelkétől. Hisz a Szentlélek meg tud minket győzni hitetlenség tekintetében. A Szentlélek leleplezi a hitetlenséget, gondoljunk csak itt a pünkösdi történetre. Péter szembesíti az embereket ezzel a bűnnel, hogy megfeszítették Jézust, hogy elvetették Jézust. Ez a szembesítő szó átdöfi a lelküket, s egyszer csak lehull a lepel, meglátják, hogy mit tettek. Felteszik a kérdést: mit cselekedjünk? S jön a válasz, térjetek meg, keresztelkedjetek meg, csatlakozzzatok a gyülekezethez és ne legyetek többé hitetlenek. Ez ma is lehetséges.

4. Nap. A Jézust sirató asszonyok Text. Luk.23,38

        Mindnyájan jól ismerjük ezt a bibliai kifejezést: a siralom völgye. Ez a föld valóban az. Valaki azt mondta, hogy ha mindazt a könnyet, amit naponta kiöntenek az emberek ezen a földön, össze lehetne gyűjteni, akkor patak, sőt folyó is lenne belőle. Persze nem minden könny egyforma, könny és könny között óriási különbség lehet. Ezt látjuk a kereszt felé vívő úton is. Jézus ott megy a Via dolorosa-n, a fájdalmak útján. Viszik a városon kívűlre, hogy ott megfeszítessék. Durva katonák lökdösik maguk előtt. Kiváncsiskodó tömeg tolong körülötte. Ma is van ilyen, hisz már vannak katasztrófa-turisták is, emberek tódulnak oda, ahol valami szörnyűséges dolog történik. Jézus roskadozva viszi a keresztjét, mindenki láthatja, hogy halálosan elfáradt már. A háta csupa seb, a fejéből is folyik a vér. S a tömeg szenvtelenül halad vele együtt a Koponyák hegye felé. De hála Istennek nem mindenki keményszívű és kegyetlen ebben a tömegben. Vannak, akik együtt éreznek vele, akik siratják őt. Lukács evangélista számol be arról, hogy egy csapat jeruzsálemi asszony is van a tömegben. Ők ott állnak kicsinyikkel a karjukon és figyelik a történteket. Akkoriban szokás volt, hogy asszonyok is álltak az út mellett ilyen kivégzések alkalmával, hogy valamelyes részvétet tanusítsanak a kivégzendők iránt, hogy az enyhítse a lelki fájdalmukat, hogy érezzék: valaki csak együtt érez velük.

        Az asszonyok látták azt a pillanatot, amikor Jézus már nem bírta vinni a keresztet, összeroskad alatta, s a katonák Cirénei Simont kényszerítik arra, hogy átvegye és tovább vigye a keresztet. Valószínű, hogy az asszonyok ebben a pillanatban törnek ki sírásban. Verik a mellüket és jajszavakat kiáltanak. A Jézus szenvedésének a látása részvétet támaszt a szívükben. Nagyon kedves, szimpatikus az asszonyok ilyettén való viselkedése. Örülünk, hogy ők egészen mások, mint a káromkodó katonák, a csúfolódó tömeg, mint a farizeusok és írástudók, akik gúnyos megjegyzéseket tesznek.

        De Jézus egészen különösen, számunkra meglepően válaszol az asszonyok ezen érzelmi kitörésére. Nem dícséri meg őket, nem köszöni meg a könnyeket, az együttérzést, nem mondja boldogoknak őket, hisz boldogok, akik sírnak, nem is vigasztalja őket, nem mondja, hogy hagyják abba a sírást. Azt mondja keményen, hogy rajta ne sírjanak. Miért ne? Hát nem esik jól az együttérzés egy ilyen szörnyű pillanatban? Hát nem jóleső érzés az, hogy van aki együttérez vele ebben a nehéz helyzetben, akik megsiratják őt?  Hát nem lenne jobb ebben a hideg-rideg világban, ha jobban együtt tudnánk érezni egymással, ha jobban tudnánk törődni egymással? Miért nem jó az, ha Jézus szenvedése megmozgat bennünket érzelmileg, olyannyira, hogy a könny is kicsordul szemünkből?

        Itt azonban tény, hogy Jézus elutasítja az asszonyok együttérzését és részvétét. Ő nem vár, nem kíván ilyen együttérzést, őt nem hatják meg ezek a könníyek, ő átlát úgymond ezeken a könnyeken. De akkor most már próbáljunk válaszolni a kérdésre: miért utasítja el Jézus olyan keményen az asszonyok könnyeit, részvétét? Azért, mert Jézus ezeknek az asszonyoknak a szemében nem több, mint egy vértanú, aki a meggyőződéséért szenved és végül meg is hal. Jézus azt látja, hogy végül is ezek a könnyek nem jó forrásból erednek. Az asszonyok azért siratják Jézust, mert úgy gondolják, hogy ő egy tehetetlen, szerencsétlen áldozat. Persze azért is sírnak, mert úgy érzik, hogy most elveszítették jóltevőjüket, azt, aki meggyógyította gyermekeiket, aki segített mindennapi gondjaik megoldásában. Ezek az asszonyok épp a könnyeiktől nem látják, hogy mi is történik itt tulajdonképpen. Nem látják Jézusban a Közbenjárót, az Üdvözítőt. Ez pedig csak súlyosbította Jézus fájdalmát. A Jézus testi fájdalma enyhült azáltal, hogy Cirénei Simon  átvette tőle a keresztet, de a lelki fájdalma csak nőtt az asszonyok sírása által.

        Bármennyire is szimpatikus az asszonyok együttérzése, a Jézus válaszából az tűnik ki, hogy az asszonyok nincsenek tudatában annak nagy munkának, amit ő elvégez. Mert itt beteljesedik a prófécia: és ő megsebesíttetett a mi bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek bűntetése rajta van és az ő sebeivel gyógyultunk meg. Az asszonyok azért sírtak, mert úgy gondolták, hogy Jézus egy szerencsétlen, sikertelen sorsot hordoz, pedig Jézus épp most végzi el, amiért az Atya elküldte. Őt ezért nem kell siratni, de igenis sírjanak önmaguk és gyermekeik felett.

        A szomorúság  és könnyek nem rossz dolgok. Amikor egy ember megtér, az is szomorúsággal kezdődik. Megtört szív, lelki fájdalom, sírás és kiáltás, ezek a megtérés kísérő jelei. Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak, mondja Jézus a Hegyi Beszédben. Az ilyen könnyeket a mennyei tőzsdén is jegyzik és ezeknek felbecsülhetetlen értéke van. De ezek a könnyek, amiket az asszonyok ejtenek, nincsenek jegyezve a mennyei nyilvántartásban. A részvét még nem megtérés. Ézsaú is sírt, és Saul is sírt, de a mennyei regiszter ezeket se tartja nyilván.

        Ez a történet azt mutatja, hogy az érzelmi kitörések, megmozdulások még nem elegek az Isten országába való bejutáshoz. Az érzelmes szív, nem mindig hívő szív. A könnyek nem garantálják a megtérést, az érzelmek se a hitet. De Jézus még mond itt valamit, mert nem csak azt mondja, hogy rajta ne sírjanak, hanem azt is: sírjatok magatokon és gyermekeiteken. Jézusnak nincs szüksége a mi irgalmunkra, ellenkezőleg, nekünk van szükségünk az ő irgalmára.

        Talán kissé meg is botránkozunk azon, hogy Jézus ilyen keményen bánt ezekkel a síró asszonyokkal. Pedig mi jól tudjuk, hogy Jézusnak nem volt kemény a szíve, hisz ő is sírt Lázár sírjánál és Jeruzsálem felett is könnyekre fakadt. De Jézus most az Atya dicsőségét és az elveszett emberek megtartását üdvösségét keresi, és nem emberi együttérzésre vágyik. Nagyon komoly szavak ezek, amelyek a kereszt felé menő Jézus ajkain elhangzanak. A Messiás aggodalommal és könyörülettel tekint ezekre az asszonyokra és gyermekeikre. Sírjatok magatoikon és gyermekeiteken, mert napok jönnek, amelyeken azt mondjátok: boldogok a meddők, a méhek, amelyek nem szültek, és az emlők, amelyek nem szoptattak. Mert Jeruzsálemre egy félelmetes ítélet fog elkövetkezni. Ekkor lesznek boldogok a meddők. Pedig mi nagyon jól tudjuk, hogy abban az időben a meddőség Isten ítéletének számított, szégyen volt, Anna Silóban sírt emiatt. Jézus egy szörnyű időt s benne egy félelmetes időt vetít előre. Tudjuk azt, hogy kb.40 év múlva Krisztus után 70-ben ez be is teljesedett. A római seregek körülvették Jeruzsálemet és szörnyű éhínség volt. A történetírók leírták, hogy a védekezni próbáló katonákat, akik épp ezeknek az asszonyoknak a fiai voltak, elfogták és sokakat keresztre feszítettek közülük. Ez az anyák szeme láttára történt. Ekkor teljesedett be, hogy boldogok a meddők. Aztán a seregek betörtek a városba, és mindenkit lemészároltak. Ekkor kiáltották az emberek : hegyek essetek ránk és halmok rejtsetek el minket.

        De ez még nem az utolsó ítélet volt.. Pedig az is jön, amikor Jézus meg fog ítélni élőket és holtakat. Ettől az ítélettől senki sem menekedhetik meg. Rettenetes dolog az élő Istennek kezébe esni. Azoknak lesz rettenetes, akik nem sírtak bűneik felett, nem tértek meg, nem hittek az Úr Jézus Krisztusban.

        Rajtam ne sírjatok, mondja Jézus. Sírjatok magatokon és fiaitokon. Ez a sírás illik Jézus szenvedséséhez. Ez a bűneink feletti sírás. Amikor meglátjuk, hogy a mi bűneink juttatták Jézust a keresztre. Ha a bűneink felett tudunk sírni, akkor Jézus boldogoknak mond minket. Akkor ő megvigasztal. Egy biztos: az Isten népe egy síró nép ebben a világban, amíg a mennybe eljutunk, mindig is lesz sírás, lesznek könnyek. De ha oda megérkezünk, akkor az lesz az első, hogy Isten letöröl a szemünkről minden könnyet. Itt még sírunk, mert érezzük nyomorúságunkat, bűneinket, hogy milyen gyümölcstelen az életünk, sírunk azért is, mert nehéznek érezzük a keresztet, sírunk mert aggódunk magunk és szeretteink miatt. Még mindig sok okunk van a sírásra.

        De egyszer eljön a nagy pillanat, amikor az Isten letöröl a szemünkről minden könnyet, akkor már nem kell sírni, de már nem is tudunk sírni. Ó mily dicső lesz az idő, ahogy az ének mondja, már most örüljünk ennek.

5. Nap Némelyek, akik szolgáltak neki Text. Luk.23,49

        Nagypéntek van, Jézus halálának emléknapja. Ezen a héten olyan embercsoportokkal foglalkoztunk, akik a kereszt felé vívő úton találkoztak Jézussal. Mindenféle ember került a figyelmünk középpontjába. Sajnos, hogy nagyon sok durvaság és gonoszság vette körül Jézust ezen az úton. Találkozott Jézus a farizeusok gyűlöletével, a tömeg vérszomjas magatartásával, Pilátus korruptságával. Mennyi fájdalmat, keserűséget kellett elszenvednie, arcába köptek, megkorbácsolták, durva szegekkel keresztre feszítették, még a megholt testét is lándzsával átdöfték. Ó, Jézus nagyon sokat szenvedett a kereszt felé vezető úton, s a legtöbbet persze magán a kereszten. A kereszthalál egy leírhatatlanul és elképzelhetetlenűl kínos halál. Elviselhetetlen ennek a testi fájdalma, a sebek kínja, szomjúság, fejfájás, láz gyötri a testet. De ennél még rettenetesebbek voltak a lelki fájdalmak. Hisz Jézus a kereszten elviselte Isten bűn elleni haragjának egész súlyát. De, íme volt néhány ember, aki ezen az úton jót is tett Jézussal, s róluk se szabad megfeledkeznünk. Lássuk most őket.

        1.Volt egy ember, aki keresztjét vitte, ő volt Cirénei Simon. Igaz bár, hogy őt kényszerítették erre, de később nagy áldás lett számára. A kereszt, ami akkor a hátán volt, később a szívébe került, s fiait márt ott találjuk a római gyülekezet tagjai között.

        2. Volt egy katona is, aki nedves szivaccsal megnedvesítette Jézus száját, nyelvét. Amikor mindenki csúfolta, benne mégis volt egy szemernyi irgalom, hogy csillapítsa a szomjazó Jézus kínját.

        3. Voltak olyanok, akik mirhás bort ajánlottak fel neki. Ez abban az időben egyfajta zsibbasztószer volt, ami nagyban enyhítette a fájdalomérzetet. Jézus azonban visszautasította ezt a bort, mert teljes mértékben át akarta élni a keresztrefeszítés fájdalmát. Aztán mindig voltak sirató asszonyok is, velük már bővebben foglalkoztunk tegnep este.

4. Volt  Jézusnak néhány ismerőse is, akik ugyan kissé távolabb álltak, de mégis látótávolságon belül, úgyhogy Jézus láthatta, hogy mégis csak áll mellette valaki. Mégis csak jó érzés lehetett, hogy néhányan a barátai közül is elkísérték őt erre a nehéz útra, köztük anyja és János apostol is. Egy haldokló számára mindig fontos, hogy szeretteik ott állnak mellettük, fogják a kezüket, szólnak hozzájuk. A legtöbb ilyen Jézus keresztje mellett asszonyok közül került ki. Milyen megszégyenítő ez a férfiak számára, mert íme a gyenge asszonyok erősebbek, mint a bátor és erős férfiak. Húsvét hajnalán is asszonyok mennek a sírhoz.

        5. De a legfontosabb személy Jézus számára a jobb kéz felől megfeszített gonosztevő. Mekkora felüdülés lehetett Jézus számára, hogy miután előbb mind a ketten szidalmazták őt, az egyik egy adott ponton megváltozott, felismerte benne a Messiást és kérte, hogy emlékezzen meg róla, amikor eljön országában. Íme a kereszt felé vívő úton találkozunk olyanokkal is, akik szolgáltak neki, akik segítettek rajta. Ezek közül most hárommal foglalkozzunk részletesebben: Cirénei Simon, Mária, Jézus anyja és János apostol.

        Az ítéletet kora reggel mondták ki és a három elítélt elindult a keresztjével a vállán kifelé a városból. Az egyik közülük egy különös keresztet hordoz. Olyant, amit a mennyben képzeltek el a számára, amit Isten öröktől fogva elrendelt számára. Ez a kereszt az az oltár, amin az Isten Báránya bemutatja a nagy áldozatot, ami elveszi a világ bűnét. Az a vér, ami ezen a kereszten csorog alá, megváltja az Isten választottait a bűntől, átoktól, haláltól, sírtól, kárhozattól. Ezen a kereszten a kegyelem és az ítélet egy véres csókban találkozik egymással. A Jézus keresztje sokkal nehezebb, mint a két gonosztevőé, mert Jézus viszi a világ bűnterhét is a vállán. Ez a kereszt olyan nehéz, hogy Jézus elkezd roskadni alatta. Most nem jön angyal, mint a megkísértése után, de mégis van ki segítségére siessen. A katonák látják, hogy Jézus nem bírja a keresztet és tanácstalanok lesznek, pánikba esnek. Nos, nem a szánalom miatt, mert az nem volt bennük, hanem azért, mert a kivégzésért külön prémiumot, hálapénzt kaptak, s ha valaki útközben meghal, akkor ők ettől a pénztől elesnek.  Ezért körülnéznek, hogy ki vehetné át a keresztet. Péter és a többi tanítvány elszaladt, János sincs a közelben, de ebben a pillanatban meglátnak egy embert, aki épp a mezőről jön, Cirénei Simont, s őt kényszerítik, hogy vigye a keresztet. Nevével még egyszer találkozunk a Római levélben, ahol úgy van említve, mint Rufusnak az apja. Pál nagy tisztelettel beszél róla és a feleségéről is.Ebből azt látjuk, hogy ez a kereszthordozás nem csak neki, hanem a családja számára is nagy áldás lett később. Különösek az Isten útjai. Ciréne egy Észak-Afrikai település, ahol sok zsidó lakott, innen került Jeruzsálembe és ilyen különös körülmények között került kapcsolatba Jézussal és az ő keresztjével. Ő egészen biztos, hogy nem kereste ezt a találkozást, ezt a kereszthordozást, de az Isten akarta. Ő a mezőről jött, nem tudjuk, hogy dolgozott-e ott valamit, vagy esetleg egy hétvégi háza volt ott, és épp kiment egy kicsit kikapcsolódni, kipihenni a heti fáradalmakat. De Simon számára ez a nap mégis felejthetetlen maradt, hisz látta, hogy miként viselkedett Jézus, hallotta sok szavát is, tudta azt is zsidó emberként , hogy aki fán függ, az átkozott, és így talán kezdte sejteni, amit Káténk szépen így mond :Ő azt az átkot, aminek terhe rajtam volt, magára vette. Később ezt teljességgel megértette és elhitte.

        Végül szóljunk néhány szót a gyülekezetről, ami ott van Jézus körül. Nem sokan vannak, kicsiny sereg ez. De hála Istennek, hogy még itt is van gyülekezet. Van néhány asszony, ott van Jézus anyja és János apostol is. Számukra is rettenetes lehetett ez az út, ezek a pillanatok. Hisz aki a kereszten függ, az Máriának fia, a tanítványnak Mester, az asszonyoknak Megváltó. Ott áll egy anya, aki gonosztevőként kell lássa fiát meghalni, beteljesedik, amit Simeon mondott sok évvel azelőtt, hogy az éles tőr átjárja szívét. Jánosnak is nehéz lehetett, hisz egy nappal előtte még a keblén nyugodott. Úgy tűnik, hogy most mindennek vége, minden összeomlott. Vannak ilyen pillanatok a mi életünkben is. A nagyszerű, hogy ezek az emberek nem futottak el, hanem mindvégig kitartottak, ahogy Túrmezei Erzsébet mondja: hűek maradtak egészen a Golgotáig. De még nagyszerűbb az, hogy Jézus a keresztről meglátta őket. A haláltusájában is szeretettel tekint kicsiny nyájára. A keresztről is látja Jézus az ő gyülekezetét. És a lelkükre köti, hogy vigyázzanak egymásra, hogy maradjanak egymás mellett.

        Jézus a kerszten a szenvedésével megteremti a szentek közösségét. A golgotai  kereszt egyesíti, eggyé teszi az embereket. Mert ez az egység elveszett a Paradicsomban. Megromlott az Istennel és az egymással való közösség is. De Jézus kereszthalála ezt újra ajándékozza az emberiségnek. Benne és általa mi testvérei lehetünk egymásnak. A keresztről hangzik a szent parancs, az új parancs, hogy szeressük egymást, mégpedig úgy és azzal a szeretettel, amellyel Jézus szeretett minket. Ott Jeruzsálemben nagypénteken megszületett a gyülekezet valósága. Krisztus egy csodálatos ajándékot adott nekünk ebben a bűntől megrontott világban. Meggyógyulhat az Istennel és az egymással való kapcsolatunk. Megbékélhetnek  az ellenségek, megbocsáthatnak a haragosok. Benne egyek lehetünk, benne megélhetjük a legdrágább közösséget, ami letezik e világon.

6. Nap Barát vagy ellenség? Text. Fil.3,18

Egy hosszú, szép útnak érkeztünk a végére. Megpróbáltuk Jézust elkísérni a kereszt felé vezető úton, s olyan emberekről beszélgettünk, akik ezen az úton találkoztak Jézussal. Láttuk a farizeusokat, a főpapokat, a tömeget, a síró asszonyokat, s a neki szolgáló lelkeket. A kereszt fel vívő úton Jézussal találkozó embereket két csoportba lehet sorolni. Voltak, akik barátként, mások meg ellenségként viszonyultak hozzá. Mert ha valami világossá válik ezekből a találkozásokból, akkor az nem más, mint az hogy nincs semlegesség Jézussal szemben. Vele vagy ellene, harmadik lehetőség nincs.

        A nagy kérdés az, hogy mi hogyan viszonyulunk Jézus keresztjéhez? Mit jelent ez számunkra? Ismerjük-e Jézus áldozatának megbékítő és megtartó erejét? Mert Istennel csak a kereszt által lehet békességre lelni. Ezt találta meg Pál, Luther, Kálvin és minden igaz hívő ember. Ezért nagyon fontos válaszolni a kérdésre: mi ellenségei vagy barátai vagyunk a Jézus keresztjének?

        Pál ebben az igeversben olyan emberekről beszél, akik a Jézus keresztjének az ellenségei. S ez meglátszik az életfolytatásukon is. S Pál azt mondja, hogy ilyenek sajnos sokan vannak. Ez megdöbbentő. Nem azt mondja, hogy vannak egy páran, van elvétve az emberek között ilyen is, hanem azt mondja, hogy sokan vannak, akik a Jézus keresztjének az ellenségei. Pál nagyon hatása alatt van ennek a kijelentésnek, ezt csak sírva tudja leírni, elmondani. S Pál a filippibelieket arra inti, hogy vigyázzanak az ilyen emberekre, mert ezek betolakodnak a gyülekezetekbe s az embereket félrevezetik.

        Pál apostol mély fájdalommal beszél arról, hogy a keresztnek vannak ellenségei. Minket is meg kell döbbentsen ez, nem hagyhat hidegen. Jézus ezért sírt Jeruzsálem felett, mert ott is sokan voltak ilyenek, s most is csak mély fájdalommal, döbbenettel tud beszélni azokról, akik a Jézus keresztjének az ellenségei. Kik lehettek ott azok, akikről Pál azt mondja, hogy ők a Jézus keresztjének az ellenségei.Vajon itt az ú.n. törvényeskedső emberekre kell gondolni, akik azt állították, hogy a megigazulás a törvény cselekedeteiből van? Vagy olyan emberekre gondoljunk, akik cégéres bűnökben éltek, mint paráznaság és részegeskedés? Nem könnyű ezt nyilván eldönteni, hisz Pál sem mondja el egyértelműen, hogy kikről is beszél.  De rögtön ezen igevers után azt írja róluk Pál, hogy ezeknek az embereknek istenük az ő hasuk, s mindig csak a földiekkel törődnek. Ebből arra következtethetünk, hogy ezek az emberek nem is annyira a tanításbna tévelyegtek, sokkal inkább bűnös, istentelen életet folytattak.

        Mert az, hogy valaki barátja vagy pedig ellensége a Krisztus keresztjének, az életfolytatásából derül ki. Aki találkozott Krisztussal, az alázatos lesz és az megtanulja megtagadni önmagát. Az ilyenek másképp fognak élni, mint azok, akik csak a földieket ismerik. Az ilyen ember nem gondolja magáról, hogy az ő élete teljesen rendben van, hogy ő már megérkezett a célba, de egyre inkább arra törekszik, hogy Krisztussal közösségben éljen. Egyre jobban részesedni akar Jézus szenvedésében és feltámadásában és ezeknek erejében. Azt akarja, hogy ez egyre nyilvánvalóbb lehessen az életében.

        Pál ebben az igében felteszi nekünk a kérdést: miért is élünk? A hasunkért? A földi dolgokért? Vagy azért, hogy életünkben egyre inkább felragyogjon az Isten dicsősége? Hova tartozunk mi? A barátok vagy az ellenségek táborába? Láttuk már, hogy Pál nem szenvtelenül, érzéketlenül mond véleményt, ítéletet a Jézus keresztjének az ellenségeiről. Könny van a szemében, szomorúság van a szívében, amikor elmondja, hogy sokan a Krisztus keresztjének ellenségei.

        Pál nem egy flegmatikus ember, akit minden hidegen hagy. Pál nagyon is világosan  látja a dolgokat. Nem csak azt látja, hogy ezek az emberek  Krisztus keresztjének az ellenségei, hanem azt is, hogy ezek magának Krisztusnak is az ellenségei. Mert ő tudja, hogy Krisztus személye elválaszthatatlan az ő keresztjétől. A bűnt és az átkot csak Krisztus vére törli el. Ezt azonban a Krisztus keresztjének ellenségei hevesen tagadják. Az ilyenek vagy a törvényből való megigazulást hirdetnek, vagy pedig egy olyan Istenben hisznek, akik csak úgy, mindent kegyelmesen megbocsát az embernek, mert úgymond az a dolga. De akkor miért kellett volna Krisztusnak a kínos kereszten meghalni?

Kik azok tehát, akik a Krisztus keresztjének az ellenségei? Hát egyszerűen mindazok, akik a bűnbocsánatot és megigazulást, az üdvösséget valamilyen más úton akarják elérni, mint a Jézus kresztje. Az apostolnak nagyon fájt, amikor azt látta, hogy valaki az üdvösségét nem Krisztusban kereste. Hull szeméből a könny, amikor ezt le kell írja.

Nem szabad figyelmen kívűl hagynunk azt a tényt sem, hogy Pál ezt a levelet a római börtönéből írja. Meg van bilincselve, le van láncolva, s közben írja a levelet a filippibelieknek. És közben potyognak a könnyei. De nem azért sír, mert börtönbe zárták. Nem azért, mert nagyon szenved a börtön sívár körülményi miatt. Ő ennek örül s azt is el tudja örömmel fogadni, hogy nemsokára valószínűleg meg fog halni Krisztusért. De sír a Krisztus ellenségei felett. Sírva mondja ezt el, mert tudja, hogy az ő részük az örök kárhozat lesz. Mi vajon tudunk-e sírni azért, mert olyan sokan nem törődnek a Krisztus keresztjével? Hogy sokan, talán a családunkban, rokonaink közül is csak a hasuknak élnek, akiknek a jelmondata: együnk, igyunk, mert holnap úgyis meghalunk. Akiknek semmi reménységük sincs a halál után?

        Egy biztos, Pál apostol sír. Korábban ő is a Krisztus keresztjének az ellensége volt, üldözte a Krisztus egyházát. De az Úr szembement vele a damaszkuszi úton. Akkor ott minden megváltozott. Isten Lelke leleplezte benne a Krisztus keresztjének az ellenségét. Meglátta, hogy addig ő ellenségeskedésben élt Istennel és az ő keresztjének is ellensége volt. S ekkor Isten Lelke elvégezte benne a munkát, Isten Lelke világosságot gyújtott a sötét szívében. Meglátta azt, amit ezután egész életén át hirdetett, hogy a Krisztus keresztjének ellenségei megbékélhetnek Istennel épp a kereszt vére által. Pál a saját maga életéből tudta, hogy mit jelent a Krisztus keresztjének ellensége lenni. De átélte azt a csodát is, hogy az ellenségből barát lehet. S ez a csoda ma is minden emberrel megtörténhet. Velem is megtörtént s hiszem, hogy most is megtörténhet bárkivel.

        Krisztus keresztje által üdvözülni, a mi óemberünk halálát jelenti, önmagunk megtagadását. Annak meg- és belátását, hogy én semmit se tudok tenni az üdvösségemért, de nem is kell, csak hálás szívvel elfogadhatom. Hogy nem lehet másban dicsekedésm, csak Jézus Krisztus keresztjében.

        Pál a Jézus keresztjének bátor bizonyságtevője lett. Hirdette azt zsidóknak, görögöknek, vagyis mindenkinek. Megtapasztalta azt, hogy voltak olyanok, akik elutasították, megbotránkoztak benne. Mert a kereszt evangéliuma nem hízelgő a mi számunkra, sőt leleplez minket. Megmutatja, hogy mi olyan mélyre jutottunk, hogy másképp nem lehetett segíteni rajtunk. Ezért ilyen értékes és drága a kereszt az Isten megváltottai számára. Hit által megértjük és elfogadjuk, hogy Isten így végezte el az üdvösségünket. Mert ha Isten a kereszten megbűntette a bűnömet, Krisztuson, akkor engem már nem fog megbűntetni. Ha én megragadom a keresztet, akkor üdvösségem biztos alapokon áll, s ez az üdvösség meg fog látszani az életemen. Nem önmagamé vagyok, nem magamnak élek. A kereszt barátja vagyok és maradok mindörökké. Légy te is az, drága testvérem.

(Ezen igehirdetési sorozatot W.Harinck : De Koning der Joden Ontmoetingen op weg naar Golgotha című könyvének segítségével írtam meg s elmondtam a Marosvásárhely-Alsóvárosi gyülekezetben 2015 húsvét nagyhetében)

       

                                                     Lőrincz István