Tanulságos igék Nóéról 7

„ És amikor ivott a borból megrészegedett:” 1Móz.9,21

            Gyülekezetünk egyik presbitere mentős sofőr. Ünnep előtt mondta, hogy sajnos az ünnep egyik napján is kell dolgoznia. Kérdeztem, hogy sok ilyenkor a munka, sok a riasztás? Mondja, hogy rengeteg. Ugyan mi, kérdezem én. Hát a sok részeg ember, akit alkoholos kómában kell kórházba vinni, s ami még szomorúbb, hogy köztük nagyon sok a fiatal, sőt kiskorú is. Ezen a legtöbb ember csak mosolyog, de sokkal inkább sírni kellene, hisz az alkohol, nikotin, kábítószerek nagyon sok ember, család életét teszik tönkre, rövidítik meg.

            A kérdés, hogy mi ennek az oka? Több mindent fel lehetne itt sorolni. Az, hogy sok embernek nincs támasza, biztos pontja az életében. Aztán a szenvedélyek mindig egyfajta menekülést jelentenek a valóság elől. Ez arra is jó, hogy az ember kibújjon a felelősség alól. Sok ember meg azért él ezekkel, mert úgy gondolja, hogy ez neki jár, így boldogabb lesz, élvezheti mindazon lehetőségeket, amiket az élet nyújt.

            Sajnos még Nóéról is azt kell olvassuk, hogy egy adott pillanatban részegen feküdt a sátra közepén. Szinte nem jön, hogy ezt elhiggyük. Hisz ő egy igaz ember volt és Istennel járt. Évtizedeken keresztül engedelmesen építette a bárkát és közben prédikált az akkori világ bűnei ellen. Átélte hitben az özönvizet, a bárkában való élet minden megpróbáltatását. Ma azt mondanánk: Nóé mindenben példaadó, példamutató keresztyén életet élt. És itt most azt olvassuk, hogy részegen s méghozzá meztelenül ott fekszik a sátra közepén.

            Nem tudjuk, hogy erre a részegségre mi adott okot. Lehetett volna egy nagy családi esemény, amit megünnepeltek, vagy valami nagy öröm? A Biblia csak annyit mond, hogy az özönvíz után Nóé gazdálkodásba kezdett, és így szőlőt is termesztett és bort is készített. Ebben önmagában nincs semmi rossz. A Szentírás szép szavakat mond a borról, példáúl, hogy az megvidámítja az ember szívét. Pál is ajánlja a sokféle gyomorbetegséggel küzdő fiatal munkatársának, Timóteusnak, hogy éljen egy kevés borral. Az italkedvelő emberek hivatkoznak is erre, persze a „kevés” szót legtöbbször kifelejtik.

            Nos, akárhogyan is történt, Nóé egy adott pillanatban túl sokat ivott. Próbálkozhatunk azzal, hogy mentegessük a bűnét, mondván, hogy még nem tudhatta a bor hatását, vagy talán egy olyan borfajtát ivott, aminek erősebb volt a hatása, vagy olyan finomnak találta, hogy többet ivott belőle. De ez nem változtat a tényen, hogy az eredmény szégyenletes lett: Nóé részegen, meztelenül, alkoholos mámorban ott horkol a sátra közepén. Egy olyan szent ember, mint ő, aki olyan lelki magasságokat járt be, ki olyan közel volt az Úrhoz, aki kegyelmet talált az Úr előtt, ma azt mondanánk: egy komoly, megtért, hívő ember, akiről már születésekor azt mondták, hogy meg fogja vigasztalni az embereket minden ő nyomorúságukban, nos épp ezzel az emberrel történik most meg ez a szégyenletes, botrányos dolog. Hogyan történhetett ez meg? Mert abban nem kéteelkedhetünk, hogy Isten igéje igaz és őszinte. A Szentírás nem takargatja, még csak nem is szépítgeti Isten gyermekeinek a bűneit, hanem őszintén és nyíltan elénk tárja. Innen is látszik, hogy a Biblia nem csak emberi könyv, mert akkor biztosan elhallgatná szereplői bűneit. Akkor ez az ige is hiányozna belőle.

            De miért mer a Biblia beszélni Nóé és a többi ember bűnéről is? Azért, mert a Szentírás nem a jó emberekről szól, akik kifogástalan magatartásuk által kiérdemlik a mennyet. Ha ez így lenne, akkor egy ember se üdvözülhetne. A Szentírás szegény bűnös emberekről beszél, akik rá vannak utalva Isten kegyelmére, bűnbocsánatára, Jézus vérére. Bármilyen nagyszerű ember is volt Nóé, nem ezért tartatott meg. Üdvössége neki is csak Krisztus által volt. Nehogy abba a hibába essünk, hogy embereket imádunk, dicsőítünk.

            De még egyszer térjünk vissza a botránkoztató képhez. A már idős, az annyi mindenen átment Nóé ott fekszik részegen a sátra közepén. Figyelmeztetés ez az idősödő embereknek, hogy nagyon vigyázzanak, mert idős korban olyan bűnökbe eshetnek bele, ami fiatalságuk idején nem történt meg. Sok hívő ember idős korában rombolja le azt, amit fiatalon szépen felépített. Figyelmeztessen ez a történet arra, hogy soha ne gondoljuk azt, hogy engem ez vagy az a bűn már nem kísérthet meg. Sok áldott győzelem után is jöhet csúfos vereség.

            De mi a gyermekek reakciója apjuk részegségére? Kám érkezik először a sátorba és meglátja a részeg apját. Kiszalad és elmondja a két testvérének Sémnek és Jáfetnek. Nem olvassuk, de azt feltételezzük, hogy ezt nem mély szomorúsággal, hanem olyan pletyka szinten mesélte el. Azt kellett volna tegye, amit később a két testvére tett, hogy betakarja a mezítelen apját. Mert ez a részegség nem csak Nóét mérte le, hanem a fiait is. Mert sajnos a bűn rontása megmaradt azután is, hogy Nóé és családja áldozatot mutat be és olyan szépen új élethez kezd. A bűn megy tovább sajnos, Nóé részeg, Kám meg csúfolódó lesz. A hívő emberek, az egyház is nagyon vigyázzon, mert a bűn továbbra is az ajtó előtt leselkedik és ránk van vágyódása. De vigyázzunk arra is, hogy miként viszonyulunk a hívő emberek bűnéhez, mert lehet azon szórakozni, lehet csúfolódni, vagy lehet azt elfedező szeretettel hordozni, gyógyulást keresni, harcolni a bűn és következményei ellen.

            Nóé, miután kijózanodik és tudomást vesz a történtekről, megszólal. Különös, hogy eddig Nóénak egy szavát se hallottuk. A szavak nagyon súlyosak, Kámot megátkozza, Sémet és Jáfetet pedig megáldja. Minket ez megdöbbent s feltesszük a kérdést: ilyen súlyos dolog kellett kijöjjön ebből az egész részegségi történetből? Miért átkozódik Nóé a fia felett, miért nem maga felett mond mindenek előtt ítéletet? Sajnos Nóé bűnvallásáról egy szót se olvasunk, hadd reménykedjünk abban, amit Kálvin mond ennek a részenek a magyarázatánál, hogy Nóé azért odaállt Isten elé és bocsánatot kért a bűnére. Mert Isten gyermekeit épp erről lehet felismerni és megkülönböztetni a világ fiaitól. A világ fiai nem hogy nem bánják, hanem még dicsekszenek is bűneikkel, Isten gyermekei azonban megbánják bűneiket és bocsánatot kérnek Istentől s ha kell emberektől is.

            De itt most az Írás mégis azt mondja el, amit Nóé a fiainak mond. Nóé ezzel a beszédével prófétává lesz és világos választóvonalat húz Isten gyermekei és a világ fiai közé. De itt mégsem az átok a fontosabb, hanem sokkal inkább az áldás. És Isten igéje arra hív fel bennünket, hogy mi az áldást válasszuk, és az áldott néphez, az Isten népéhez való tartozást. Ez se tökéletes nép, mert ilyen nincs ezen a földön, és mégis a legnagyobb dolog ezen a világon a Krisztuis megváltott és megszentelt népéhez tartozni.

            Mi ebben a történetben se állhatunk meg Nóénál, mi ebben a történetben is Krisztust látjuk, azt a Krisztust, aki még a kereszten illetve a keresztrefeszítés előtt se fogadta el a bódító italt. Ő nem kábultan akarta elhordozni a mi bűneinket, hanem teljes józansággal és tudatossággal. Ő ezt azért tette, hogy még a részegség bűnében vergődőket, és minden más szenvedélyben és bűnben vergődőket is kiszabadíthassa megkötözöttségükből az Isten fiainak szabadságára.

            Pünkösdkor Isten  a józanság Lelkét küldte el nekünk, hogy mi abban járjunk. Adja Isten, hogy ebben az Új Évben is maradjunk józanok a szó legtágabb értelmében s így hordozhassuk életünkön Isten áldását.

                                                                                                Lőrincz István

Lehetséges cím: Nóé bűne-Isten kegyelme.

Tanulságos igék Nóéról 6

Text.: „Amikor felhővel borítom be a földet, meglátszik az ív a felhőben.” (1Móz.9,14)

            Vásárlásaink alkalmával gyakran az a kérdés, hogy arra az árucikkre, amit épp megvásároltunk, mennyi garancia van? Van olyan, amire 1, van amire 2 év garancia van adva.

            Isten is vállal garanciát, még akkor is, ha ez a szó így nem szerepel a Bibliában. Ez a garancia a szivárvány. Ez az Isten garanciája arra nézve, hogy a világ többet nem fog özönvíz által elpusztulni. Isten meg fogja ettől őrizni az embereket és állatokat egyaránt. Isten tűrelmes lesz hozzánk. S ez egyfajta szerződés, egyfajta egyezség által érkezik hozzánk.

            Ez a vers arról szól, hogy Isten újat kezd az özönvíz után Nóéval és családjával. Ők a jövőt a szárazon kezdhetik el és folytathatják majd. Számíthatnak az Úr jelenlétére és segítségére. Hisz Ő megáldotta őket és azt a küldetést adta nekik, hogy töltsék be a Földet. Megadta nekik, hogy uralkodjanak a növényeken és állatokon, hogy azok nekik legyenek alárendelve, és azok eledelűl szolgálnak nekik. Persze erre azt mondhatnánk, hogy Isten ígérete elég kellett volna legyen nekik, többre miért is lett volna szükségük? De a Bibliában azt látjuk, hogy Isten az Ő szövetségét mindig megerősíti egy jel által. Ezt ráadásnak is lehetne nevezni. Ennek a ráadásnak, ennek a garanciának a jele a szivárvány. Ezek az Isten „extrái, bónuszai” mondanánk mi mai nyelven. Ilyenek a sákramentumok is, a keresztség és az úrvacsora. Ezek is garanciák, az Isten beszéde mellett.

            Milyen csodálatos az, hogy Isten az ígéret mellett szövetséget is köt, ez nagyon fontos a mi számunkra. Így van ez az emberek közötti kapcsolatokban is. Amikor egy nagyobb értékű tárgyat, házat vagy autót eladunk, nem elég az, hogy ígéretet teszünk annak kifizetésére, mert adás-vételi szerződést is kell írni, amelyben pontosan rögzíteni kell a kifizetés módját és idejét. A szó elszáll, a papír megmarad, szoktuk ilyenkor mondani. De mi ennek a szövetségnek a tartalma, mi áll a szerződésben? Hát az, hogy Isten a Földet és a rajta levő életet meg fogja tartani. Nem lesz már többé mindent megsemmisítő ítélet özönvíz formájában. Hogy ebben az ember ne kételkedjen, ezért adja Isten a szivárványt. Tudjuk, hogy a szivárvány az eső végén keletkezik, amikor még esik ugyan az eső, de a felhők már oszlóban vannak és szépen kisüt a Nap. Az Isten tűrelmének és kegyelmének a Napja ez.  A szivárvány önmagában is egy lenyűgöző jelenség a maga csodálatos színpompájával. Nem tudjuk, hogy Nóé előtt volt-e szivárvány? Az írásmagyarázók arra hivatkoznak, hogy ez előtt nincs szó fellegekről. S felhő és eső nélkül nincs szivárvány sem. Ez érdekes kérdés, de úgy se tudjuk megválaszolni, ezt is csak Isten tudja. De nem is fontos. A fontos az, hogy ma van szivárvány és mi gyakran láthatjuk azt az égen. És ez garancia nekünk is arra nézve, hogy Isten kegyelmes hozzánk. Milyen jó ezzel indulni az Új Évre. Milyen jó erre gondolni most az év elején és annak minden napján.

            A szövetség, amit a szivárvány jelképez, az Isten kegyelmének a bizonyítéka. A kegyelem pedig nem más, mint Isten meg nem érdemelt jósága, amivel megbocsátja és elengedi bűneinket. Ez a szövetség Isten kezdeményezéséből van, hisz erről azt mondja: az én szövetségem, az én ívem. Nóé nem kérte Istent, hogy egy ilyen jelet adjon. De Isten adja és Nóé bízhat abban, hogy ez a jel igaz,és ráépítheti egész életét. Ez nagy csoda. Isten az özönvíz után visszavonulhatott volna és azt mondhatta volna: az ember elbukott, csalódtam benne. S tudom, hogy az özönvíz után se lesz jobb, mint azelőtt volt. Az ember szívének gondolatja gonosz ifjúságától fogva. Az emberek éppúgy fognak vétkezni ezután, mint ahogy eddig is tették. Nóé is nemsokára részegen fog feküdni a sátra közepén. Az emberek fel fogják építeni a Bábel tornyát, hogy dicsőséget és nevet szerezzenek maguknak. Nem nekem fogják azt adni, hanem maguknak. Az embereknél semmi se fog megváltozni, minden úgy megy tovább, ahogy eddig is volt.

            A különös az, hogy az ember valóban nem változik meg, de megváltozik Isten. Nem azt mondja: a Föld lakosai vétkeztek. Ezért jött az özönvíz. Most újra vétkezni fognak, s ezért újra fog jönni egy újabb özönvíz. Az ember szíve nem változik meg, de Isten szívében változás történik, hisz nem semmisíti meg többé a Földet, hanem kegyelmes lesz hozzá és erre még garanciát is ad. Ez aztán a kegyelem, ami meg kell döbbentsen minket. Bárcsak el tudnánk csendesedni amikor a szivárványt látjuk, hogy milyen bűnösök vagyunk mi és milyen kegyelmes Isten! És itt ne csak a magunk bűnére gondoljunk, hanem mindarra a bűn-tömkelegre, ami ebben a világban történik. Ha egy picit is átgondoljuk, hogy csak egy nap leforgása alatt is mennyi bűn történik, akkor tényleg csodának fogjuk tartani, hogy Isten még tartja ezt a világot.

            Ez a szövetség azért is különös, mert a későbbi szövetségek, amiket Isten Ábrahámmal, Mózessel köt, s amit majd az Újszövetségben Jézus által köt, csak az Ő népére, az Isten népére vonatkoznak, csak azokra, akik hisznek. Ebben a szövetségben még nincs szó bűnbocsánatról és kiengesztelésről, megváltásról. Ez egy általános, egyetemes szövetség, amit Isten az egész világgal kötött, minden emberrel és minden állattal. Ez a szövetség nyilván nem örökre tart meg minket. Ez az Isten általános, egyetemes kegyelmének a szövetsége, de ami nem elégséges ahhoz, hogy boldogan élhessünk és halhassunk. Akkor hát mi a szerepe ennek a szövetségnek, amit természeti szövetségnek is szoktunk nevezni? Hát az, hogy valahányszor a szivárványt látjuk, arra gondolhatunk, hogy Isten nem vette le kegyelmes, gondviselő kezét erről a világról. Ő gondoskodik erről a világról, annak ellenére, ami ebben a világban történik. Ez a szövetség értelmet ad minden életnek, ami ezen a Földön van. Ez a szövetség azt mondja el, amit a Káténk olyan szépen fogalmaz meg: Isten ezt a világot mintegy kézen tartja és igazgatja. De miért tarja kézen, miért nem semmisíti meg? Hát azért, hogy az evangélium hirdettessék és az emberek megtérhessenek. Azért, hogy a misszió és evangélizáció még folytatódjék. De ez a szövetség felelőssé teszi az embert a világért, a környezetért. Nem bánhatunk felelőtlenül ezzel a Földdel.

            A szivárványt nem csak csodálni kell, a szivárvány parancs és felszólítás: élj az Isten hűségéből. Mert ez a szivárvány megjelent Nagypénteken a Jézus keresztje fölött is. Amikor az ember bűnének a felhője teljességgel elsötétítette az eget. Ott a kereszten a szivárvány szó formájában jelent meg: Atyám bocsáss meg nékik. Fogadd el áldozatomat az ő bűneikért. S utána elhangzott a második szivárvány-szó is: elvégeztetett!

            Mi ebben az Új Évben is erre a keresztre kell figyeljünk és a keresztről jövő szóban kell hinnünk. Lehet, hogy ebben az évben is sötét felhők fognak tornyosulni az életünk egén és az egész világ egén is. De a felhőkön át lássuk meg az ívet, a szivárványt. Most még van felhő,de van szivárvány is. Egyszer majd nem lesz felhő csak szivárvány lesz. Boldogok vagyunk, még akkor is, ha felhők jönnek, de a felhőkön megláthatjuk a szivárványt.

            Különös dolog, hogy az Ur Jézus a mennybemenetelkor egy felhő takarta el a tanítványok szeme elől, de egyszer az idők végén Jézus vissza fog jönni a felhőkön. Mi ebben az Új Évebn is várjuk az Urat. Bizony jövel Uram Jézus!

                                                                                                            Lőrincz István

Tanulságos igék Nóéról 5

Text:”Ekkor így szólt Isten Nóéhoz: eredj ki a bárkából.  Nóé oltárt épített az Úrnak.”(1Móz.8, 15.16.20)

            Isten gyermekei lépésről-lépésre megtapasztalják, hogy Isten vezeti őket. Nóét is vezette Isten, mindig pontosan megmondta, hogy mit kell cselekednie, hogy mikor kell hozzáfogjon a bárka építéséhez, hogy mikor kell bemenni a bárkába, hogy meddig kell abban maradni, és most itt az ideje annak, hogy kimenjen a bárkából. Mindennek rendelt ideje van, mondja a Prédikátor s Isten gyermekei ehhez is igazodnak egész életük során. Már nagyon nehéz volt ez a „bárkasors”. Talán már kérdezgette is Nóé magában: ki fogok-e innen jutni valaha is? Vajon gondol-e még ránk az Úr, vagy talán elfeledkezett rólunk.

            De az özönvíz elmúlt és a föld ismét száraz lett.S Nóé hosszú idő után újra biztos talajt érezhetett a lábai alatt. Azt gondolhatnánk: elvégre Nóé is látta, hogy a föld száraz, magától is tudhatta, hogy mikor lehet kimenni a bárkából, miért kellett ehhez Isten parancsára várni? De Nóé vár, Isten gyermekeit épp az jellemzi, hogy ők nem a maguk feje után mennek, hanem mindenben Istent kérdezik, az Ő parancsát várják. Isten gyermekeit épp ez különbözteti meg a világ fiaitól, hogy őket érdekli az Isten akarata, nekik fontos, hogy egy-egy dologban mit mond Isten. A hitetlen ember megy az ösztönei, a maga érzései után, vagy épp együtt úszik az árral, ahogy mások tesznek, ő is úgy cselekszik. Nóénak várni kell az Isten szavára.S milyen jó, hogy neki, nekünk egy beszélő Istenünk van.

            Mit jelent ma nekünk a beszélő Istenre várni? Hát azt, hogy imádkozva olvassuk a Bibliát, s kérdezzük szüntelen:Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? Persze az is igaz, hogy nem minden helyzetben kapunk egészen konkrét eligazítást. Sokszor sokat kell gyötrődni, amíg megtaláljuk a megoldást.

            Mi az első dolog, amit Nóé tesz a bárkából való kijövetel után? Ő egy oltárt épített és állatokat áldozott azokból, amik a bárkában voltak. Nem különös ez? Kijönni egy bárkából s mindenütt a pusztítás jelei, tetemek, rothadt állatok és növények, miért kell itt hálát adni? Hát mindenekelőtt azért, hogy Isten megtartotta őket ebben az ítéletben. Hogy eddig eljuttatta őket. Hogy minden próbán átvezette, hogy kirendelte eddig mindazt, amire szükségük volt. Az oltár egy mindenki által látható jel volt., ami azt mutatja, hogy Nóé kész volt mindenki előtt megvallani hitét.

            Amikor Nóé ezt az oltárt felépíti, nem csak magára, családjára és az akkori egyházra gondolt, ami pillanatnyilag csak nyolc emberből állott. Amikor ő a tiszta állatokat feláldozza , akkor ez sokkal többet jelent. Azt jelenti, hogy ő most azt az egész földet, amit lát és amit be fog lakni, az Istennek ajánlja, neki szánja. Nóé ezzel az oltárral az egész teremtett világot az Isten, a Teremtő kezébe helyezi. Jó nekünk ezt tudni, és jó  ha ez megvigasztal minket: nem csak én vagyok Istené, nem csak az egyház az Istené, hanem az övé ez az egész világ. Azok is, akik nem hisznek benne, s még azok is, akik harcolnak ellene.

            Hogy válaszol Isten Nóé oltár-építésére? Mert ez a legfontosabb.Mert mi sok mindent tehetünk, de a kérdés mindig az, hogy mit szól mindehhez az Úr? Kain és Ábel is áldoztak, de a Kain áldozatát nem fogadta el Isten. Azt olvassuk, hogy Isten megérezte az áldozat jó illatát. Ezt így is mondhatnánk: Isten örült a Nóé áldozatának, elfogadta az áldozatát. Az áldozat azonban valami mást is mutat, mégpedig azt, hogy Nóé is csak egy bűnös ember, akinek szüksége van a helyettes áldozatra.

            Most mi épp Karácsonyt ünneplünk. Azt, hogy a Megváltó megszületett. De mi azt is nagyon jól tudjuk, hogy Ő halálra született, azért született, hogy a Golgotán érettünk, a mi bűneinkért engesztelő áldozat legyen. Ez volt az az áldozat, amit Isten elfogadott, ami megváltásunkat jelentette. De akkor nekünk most már nem kell semmit se tenni? Akkor minden mi igyekezetünk, munkánk felesleges és hiábavaló? Nem!  Csak azt kell világosan látnunk, hogy mindaz, amit mi teszünk hálából jöhet, azért az áldozatért, amit Isten Krisztusban értünk elvégzett. Mi azért szánhatjuk oda magunkat élő áldozatúl az Úrnak, mert Ő már előbb odaszánta magát értünk. Ez persze csoda, nem mindenki jut el idáig, nem mindenkinek a szívét mozgatja meg ez az áldozat. Nem mindenki gondolja végig Karácsonykor, hogy mi is történt, mit is jelent Jézus eljövetele. A legtöbb ember számára ez az ünnep is csak futó hangulat, emberi érzések, szokások, alkalmak. Bárcsak mi egyre jobban értenénk és egyre jobban mozgatna meg minket Isten érthetetlen szeretete.

            Ebből az igéből még egy nagyon fontos dolgot kell megértenünk. Isten itt ígéretet tesz Nóénak: Isten nem fogja többé megátkozni a földet az ember bűnéért. Ez egészen más, mint amit az özönvíz előtt mondott. Akkor Isten megátkozta a földet. Hogy töviset és bogáncskórót teremjen. Mondhatná valaki: de hát ez most is így van, még mindig tele van a föld tövissel és gyommal. Mit jelentsen akkor ez? Hát azt, hogy Isten nem fogja többé elpusztítani a világot özönvíz által. Vajon miért? Megváltoztak volna az emberek? Jobbak lettek volna? Sajnos ez nem így van. Az ember szívének gondolatja gonosz ifjúságától fogva, ez ma is így van. S Isten mégis azt mondta Nóénak, s ez ma is érvényes, hogy többé nem pusztítja el a világot özönvíz által. Szinte hihetetlen, érthetetlen ez. Az ember nem változik meg, ezért megváltozik az Isten. Az ember nem lesz jobb, de Isten könyörülőbb és irgalmasabb lesz.

            Isten megígéri az évszakok váltakozását, s hogy mindig lesz vetés és aratás, hideg és meleg, nappal és éjszaka. Most, amikor a klímaváltozás miatt akkora félelmek vannak az emberekben, most amikor mindenki mondogatja, hogy már nincs ősz és nincs tavasz, mert a télből megyünk a nyárba és a nyárból a télbe, olyan jó ennek az igének a vigasztaló üzenetét meghallani, szívünkbe fogadni. Most, amikor annyit aggódunk a magunk és a világ jövője felől, olyan jó érezni, hogy nekünk egy gondviselő Istenünk van, aki ezt az egész világot minetegy kézen tartja és igazgatja, ahogy azt a káténk szépen mondja.

            Ahogy már mondtuk, ma sok ember hitetlenül él, lelkileg vak annak a sok csodának a meglátására, amit Isten teremtett, és annak a meglátására, ahogy Ő ma is szüntelenül cselekszik. De boldog ember az, aki hisz Istenben, s aki hálás Istennek mindazért, amit életében megtapasztalt. S hálásak lehetünk azért, hogy Isten ezt az ígéretét mind a mai napig meg is tartotta. Isten szava évezredeken át igaznak bizonyult.

            Nóé már akkor hálás volt Istennek és bízott benne, amikor Krisztus születése még távol volt, s amikor egy puszta és kietlen világ állt a szemei előtt. Mennyivel inkább bízhatunk benne mi, akik most épp azt ünnepeljük, hogy a Megtartó, a Szabadító megszületett, eljött ebbe a világba. És mi abban is bízunk, hogy Ő nemcsak eljött, hanem el is fog jönni. Mi most már az Ő második eljövetelét, visszajövetelét várjuk dicsőségben. Addig pedig építgessük oltárainkat, tegyük Isten iráti hálából mindazt, amit Isten nekünk parancsol és amire Ő nekünk erőt ad. Ezen gondolatokkal legyen áldott Karácsonyi Ünneplésünk .

                                                                        Lőrincz István

Tanulságos igék Nóéról 4

Text.„Este megjött hozzá a galamb, és íme leszakított olajfalevél volt a csőrében.” (1Móz.8,11)

Sokszor kicsi dolgok nagy jelentőségűnek bizonyulnak az életben. Egy jelentéktelennek tűnő esemény meghatározhatja az egész további életünket. Egy ilyen kicsi dolog ebben a történetben: egy galamb, aminek csőrében egy olajfa levele van. Mert mi is egy ilyen falevél? Ősszel millió falevél van a földön. Sokszor rá se nézünk le se hajolunk egy ilyen falevélért. Az ősszel lehullt faleveleket egyszerűen összeseperjük s vagy elégetjük, vagy pedig a szemétbe dobjuk. De ebben a történetben más a helyzet. Aligha üdvözölt ember a földön ekkora örömmel egy falevelet, mint épp Nóé, amikor azt meglátta azt a galamb csőrében.

            A 8-ik fejezet elején azt olvassuk, hogy Isten megemlékezett Nóéról. Mit jelentett ez? Hát azt, hogy elállt az eső, s a víz már nem ömlött a forrásokból.Ez nem véletlen volt, hanem annak a következménye, hogy Isten megemlékezett Nóéról. Gondoljunk csak bele Nóé és családja helyzetébe. Ott vannak a bárkában a sok állattal, s amerre csak látnak csak víz. Nincs se íránytű, se vilálágítótorony, csak céltalanul hánykolódni a vizeken. Nem kis hitpróba ez Nóé és családja számára. A múlt mögöttük, a jelen szorongató, a jövő meg bizonytalan. Az egyetlen, amit Nóé megragadhatott, az Isten ígérete volt, hogy ők életben fognak maradni.

            Nos, ebben a nyomott hangulatban emlékszik meg Isten Nóéról. Ez nem jelenti azt, hogy eddig nem gondolt volna rá, hisz ahogy a próféta mondja, Ő mirólunk soha nem feledkezhetik el. Mikor Isten megemlékezik, akkor mindig cselekszik is. Amikor gyermekeiről emlékezik meg, akkor mindig kegyelmes cselekede következik. Jusson ez mindig eszünkbe, amikor nehéz helyzetben vagyunk. Istem megemlékezik az Ő gyermekeiről, az Ő egyházáról.  De Krisztusban és Krisztusért megemlékezik az egész világról is. Ha Isten ezt nem tenné, akkor már nem is lenne világ. Csak mi is emlékezzünk meg az Úrról. Emlékezzünk meg arról, hogy minden vasárnap a templomajtó tárva-nyitva áll előttünk, hogy asztalához járulhatunk, hogy hallgathatjuk és meg is cselekedhetjük az igét.

            Az, hogy Isten megemlékezik, még nem jelenti azt, hogy a dolgok egy csapásra rendbe jönnek. Látjuk ezt a Nóé történetéből is. A víz egy erős szél által elkezdett apadni, ami itt akár a Szentlélek munkájára is emlékeztethet minket. De Nóé még mindig nem mehetett ki a bárkából. Eltelt egy jókora idő, amíg a víz folyamatosan apadt és a bárka megfeneklett egy hegy tetején. Ekkor Nóé kiengedett egy hollót a bárkából. Nóét Isten mintegy gyakorolta a hitben és reménységben. A holló egy ragadozó madár, amelyik döglött tetemekből él. Amit ő talál, az nem az élet jele. De a galamb nem ragadozó madár. Ő növényekkel táplálkozik. Ha a galamb talál valamit, az sokkal jobb jel, mint ha a holló találna. Ha a galamb meg tudna kinn élni, akkor Nóé tudhatja: már van új élet, van új föld, vannak növények. Amikor először engedte ki a galambot, az nemsokára visszatért. Semmit se talált. Nóénak még várnia kell. Ezt is meg kell tanulni az Isten iskolájában. De azt is, hogy egyszer eljön az Isten ideje. S ekkor Nóé kiengedi másodszor is a galambot s az visszatér a csőrében egy olajággal. Ez annak a jele, hogy a termetett világ újra lakható. A bárkából nemsokára ki lehet jönni. A galamb este felé tér vissza a bárkába. Ha délben jött volna, Nóénak nem kellett volna annyit várakozni. Nóét így neveli Isten türelemre, hosszútűrésre, mert ezekre még ezután is sok szüksége lesz.  Amikor várunk valamire, akkor érezzük, hogy teljesen rá vagyunk utalva Isten kegyelmére, segítségére, s ez egy olyan áldott megtapasztalás. Meg kell tanulni, hogy Isten óráját s így az Isten idejét nem mi hordjuk a mellényzsebünkben. De azt is, hogy Isten ideje mindig a legjobb idő, Ő nem siet, de soha el sem késik.

            Lehet, hogy a galamb akkor tért vissza, amikor Nóé már nem is reménykedett abban. Merítsünk ebből erőt és vigasztalást. Hisz mi is türelmelenkedhetünk, mi is kérdezhetjük: miért nem segít már Isten, miért nem hallgatja meg imádságomat? Az este jelenti a Szentírásban az öregséget is. Erről az életszakaszról mindenki olyan lemondással beszél, mintha ennek már nem is lenne értelme, mintha ennek nem is lennének áldásai. Pedig íme vannak, lehetnek, csak el kell azokat is kérni Istentől és meg kell látni az abban adott lehetőségeket.

            Mivel tér vissza a galamb? Egy olajággal, egy semmiséggel mondanánk mi. Persze, Isten adhatott volna sokkal nagyobb dolgot is, szólhatott volna egy mennydörgésben, hatalmas szélben. De küldhetett volna egy angyalt is a bárkába, hogy azáltal mondja el az örömhírt. Sok ember azt mondja, hogy Ő hinne Istenben, járna templomba, ha Isten valami nagy dolgot cselekedne az életében. Ha lenne egy látomásuk, ha történne egy csoda. De a prédikáció, a Szentírás, az nem valami nagy durranás.

            De Isten általában kicsiny, megszokott dolgokon keresztül szól hozzánk. Kicsinységekkel, amikre az emberek nem sokat adnak. Pedig a galamb olajfalevéllel a csőrében, az Isten hűségének a jele. És Nóénak ezzel kellett beérnie. S Nóé boldog volt, s mi is boldogok vagyunk, ha kicsiny dolgokban is meg tudjuk látni Isten munkáit. Milyen nagy öröm volt a zsoltáros számára, amikor meglátta a verebet és a fecskét, hogy a templom oltáránál fészket rakhatott, milyen boldogok lehetünk, ha azt halljuk, hogy Isten a hajunk szálait is számon tartja és akarata nélkül még az sem eshetik le a fejünkről. Nóé hite most ebből a kicsiny jelből kellett táplálkozzon. Ezzel a kevéssel is meg kellett elégedjen. Ebből meg kellett értse, hogy a szabadulás órája már közel van.

            Péter apostol számára a bárka és az abban való megtartatás a keresztség képe lesz. Nóé a vizen át az életre megy s a mi megtartásunk jegye is a vízzel elvégzett keresztség. Mert mi is történik, amikor megkereszteltetünk? Krisztussal együtt eltemettetünk az Ő halálába , hogy feltámadjunk egy új életre. Sajnos a mi egyházunkban a keresztséget nem sokra értékeljük, kicsiny dolognak tartjuk, egyháztagjaink óriási többsége még a keresztelése dátumát se tudja. Az igaz, hogy a keresztség nem üdvözít senkit, ha később azt nem párosítja hittel, de az is igaz, hogy a keresztség mégis azt hirdeti, hogy Isten Jézus Krisztus értünk halálba adta, hogy nekünk bűnbocsánatunk és örök életünk legyen.

            Talán ezek után azt kérdezheti valaki: hát igen, Nóéval valóban csodálatos dolgok történtek, Isten neki tényleg kegyelmet adott, de nekem? Velem mi lesz? Én nem vagyok Nóé, én nem vagyok ismert ember. Számomra van fogódzó, számomra van megtartás? Mi által juthatok én üdvbizonyosságra, miből tudhatom, hogy Isten gyermeke lettem? Valami különös jelre, valami különös csodára kell várjak? Nem! Higgy abban, amit Isten feletted is ígért a keresztelésed alkalmával. Ez nem volt semmiség. Hivatkozz erre Istennél: Uram, hát emlékezz arra, hogy engem szövetségedbe fogadtál, Uram bontakoztasd ki ennek minden ajándékát és áldását az életemben.

            Nóénak megadatott, hogy meglássa az új földet. Isten igéje nekünk is arról tesz bizonyságot, hogy mi is új eget és új földet várunk. A Szentírás utolsó könyve azzal fejeződik be, hogy a régiek, vagyis a régi föld elmúlik és minden újjá lesz. Akkor már nem lesz szükség a galamb csőrében levő olajfalevélre, nem lesz szükség a sákramentumokra, sőt nem lesz szükség az egyházra, a templomra sem. Akkor ott leszünk az új teremtés boldog valóságában, ahol már bűn nem lesz, hanem Isten lesz minden mindenekben.

                                                                                    Lőrincz István

Tanulságos igék Nóéról 3

Text:” Az Úr pedig bezárta Nóé mögött az ajtót.”(1Móz.7,16)

           

Képzeljük csak el, ha most lenne az özönvíz. Ha épp most növekednének a vizek. Ha most kellene bemenni a bárkába. Mi vajon megtartatnánk, vagy belepusztulnánk a vízbe? Ez attól függ, hogy miként viszonyulunk az igéhez és annak hirdetéséhez. Nyitottak vagyunk-e előtte? Befogadtuk-e az igét és vele Krisztust? Mert ma nekünk Ő a megtartás bárkája. Aki hisz Benne és engedelmeskedik neki, az megtartatik. Aki pedig nem, az elvész. A Szentírás a gyülekezetet is bárkának nevezi. Lássuk , mit olvasunk mi erről a Bibliában.

            A bárka elkészítése évtizedekig tartott. Nóé és fiai készítették azt el. De Nóé nem csak épített, hanem prédikált is. Hívta az embereket a megtérésre. Felemelte szavát a gonoszság, hitetlenség és istentelenség ellen. Hallgattak rá a körülötte élők? Sajnos: nem! Vajon miért? Rossz, gyenge igehirdető lett volna Nóé? Nem! Ő úgy hirdette az igét, ahogy azt neki Isten mondta. Az is valószínű, hogy sokan bekukkintottak, sőt be is léptek a készülő bárkába, sőt meg az is feltételezhető, hogy sokan segítettek a bárka építésében de utána tovább álltak. Milyen szomorú ez. Annyi éven át hirdetni az igét és gyümölcs sehol sincs. Milyen nehéz lehetett ez Nóé számára. De a Nóé kortársai közül senki se mondhatta: nekem senki se mondta, hogy jönni fog az özönvíz. Így van ez ma is. Az emberek hallhatják sok helyen és sokféle módon az igét.

            Aztán eljött a nagy pillanat s a bárka elkészült. Ekkor Isten azt mondta Nóénak: menj be a bárkába, te és három fiad és az ő feleségeik. Ez csak összesen nyolc ember. Ez volt abban az időben az egyház. Micsoda pillanat lehetett benn lenni és még egy pillantást vetni azokra az emberekre, akikről tudták, hogy soha többé nem fogják látni őket. Látni a Nóé menyeinek családtagjaikat, akik nemsokára nyomorúltul fognak megfulladni a szennyes árban. Mi különböztette meg a bárkában levőket a kivűl maradottaktól? Az, hogy ők jobbak lettek volna? Nem, hanem az, hogy ők hittek. A hit volt a különbség. Nóé és családja hit által ment be, a többiek hitetlenségben maradtak kinn. A hitük azt is jelentette, hogy meg voltak győződve, hogy Isten szava az ítéletről be fog teljesedni.Ez a hit nem volt érdem, ez is kegyelem volt, de ezt a kegyelmet is el kellett fogadni, magukhoz kellett kapcsolni. Most befogadta őket a bárka, s majd sok ezer év múlva értük is folyt a vér a Golgotán.

            Nóé állatokat is be kellet vigyen a bárkába. A tiszta állatokból hét párat kellett bevigyen, a tisztátalanokból csak egyet: vajon miért? Nem írja ezt le a Szentírás, de valószínű azért, mert a kijövetelkor a tiszta állatokból áldozatot kellett bemutasson. Az is különös, hogy az állatok maguktól jöttek, nem kellett őket keresni, hajkurászni. Amikor Nóé látta az állatokat jönni, még inkább megbizonyosodott Isten igéjének az igazságáról. Megerősítette őt abban, hogy jó úton jár.Isten mindnyájunk életében ad ilyen megerősítő jeleket, csak épp vegyük észre. Lehet ez egy csodálatos menekvés egy veszélyből, egy találkozás valakivel, egy bizonyságtétel, egy imameghallgatás. Az is különös, hogy az ajtót nem Nóé csukta be maga mögött, hanem maga Isten. Isten ezzel azt üzente Nóénak: most már biztonságban vagy elmúlás és rom felett, ahogy az ének mondja..Senki sem ragadhat ki az én kezemből. Meg vagy mentve Krisztusban, mondanánk ezt újszövetségi nyelven.

            Az özönvíz eljött. Egyszer csak elkezdett ömleni az eső. Talán az első napon még legyintettek az emberek: nincs itt még baj. De az eső tovább ömlött negyvan napon át. Ilyet még soha sem látott a világ. A víz annyira növekedett, hogy a bárka egyszer csak úszni kezedett a vizen. Nóé és családja egy kerek évig volt a bárkában. A bárkán kívül minden elpusztult, az emberek és állatok egyaránt. Ilyen kegyetlen Isten? Igen,mondhatjuk, de ezért mégsem ő a hibás. Ő először szomorkodott a szívében az  ember bűne és  gonoszsága felett. És Nóé évtizedeken át figyelmezetette az embereket. Isten hosszan tűr, de nem határtalan az Ő türelme, mert egyszer eljön az ítélet. A Szentírás nagyon komolyan hirdeti azt, hogy Isten kegyelmes, hogy nem akarja a bűnös ember halálát, hogy mindent megtett az ember üdvösségéért, de ugyanolyan komolyan hirdeti azt is, hogy aki nem hisz és nem engedelmeskedik, azon Isten haragja marad. Vigyázzunk, mert az ige sehol sem beszél egy olyan Istenről, aki mindent egy jóságos mosollyal elkönyvel, mint egy nagyapa unokái csínytevéseit. Aki meg nem tér , aki megmarad a bűnben és hitetlenségben, annak egyszer szembe kell néznie az ítélő Istennel. Sok ember, ha próba éri felháborodottan kérdezi: hát ezt érdemeltem én Istentől? Ilyenkor könnyen elfelejtjük azt, amit minden úrvacsorázáskor vallunk: bűntetést, halált és kárhozatot érdemlek, s ha nem ezt kapom, akkor ez csak egyedül az Isten érthetetlen kegyelme által van.

            A Nóé történetének súlyos üzenete van a mi időnkre, életünkre nézve is. A világ ma is ugyanabba az irányba halad, mint Nóé idejében. Igazságtalanág, hitetlenség, erkölcstelenség, mértéktelenség árad mindenütt szerte ebben a világban. Persze, most még tart a kegyelmi idő, még nincs itt az ítélet, de egyszer Isten órája is ütni fog.

            Mekkora kegyelem, hogy vannak templomaink és azokban hirdettetik az Isten igéje. Hogy van gyülekezet, hogy van vallástanítás, keresztyén táborok, csendesnapok, evangélizációk. A bárka ajtaja még tárva-nyitva áll. Még be lehet menni, még hangzik a Jézus szava: ímé, az ajtó előtt állok és zörgetek. Ha mi ezt meghallottuk és bementünk már a megtartás bárkájába, akkor szent feladatunk, küldetésünk, hogy ezt mondjuk el másoknak is. Mondjuk el, hogy Isten kegyelmes, de igazságos is. Ne vádoljon majd az ének szava: hogy temiattad nem látta meg Őt valaki. Nóé senkit se tuszkolt be erőnek erejével a bárkába. Ma sem kényszeríthetünk senkit, hogy higgyen, hogy járjon templomba, hogy olvassa Isten igéjét. Mindenki dönthet, hogy mit tesz, bemegy, avagy kívűl marad.

            Ebben a történetben sok tragédia van, ott van a sok elpusztult, elveszett ember, de hadd ne ezzel fejezzük be áhítatunkat, hanem azzal, hogy Nóé és családja Isten kegyelme és az ő hitből való engedelmességük áltatl megtartatott. Biztos, hogy nem volt könnyű a bárkában töltött idő sem. Biztos, hogy voltak félelmeik, amikor a bárka hánykolódott a vizeken, sokszor kérdezgethették: vajon elég erős lesz-e a bárka, ki fogja bírni a hullámok csapkodását? A bárka nem esett szét, mert Isten munkája volt, hisz az Ő parancsára épült. S azért sem eshetett szét, mert az Isten egyháza, a véren megváltott gyülekezet volt benne. A kicsiny nyáj megmenekült az ítéleten át az új világ számára. Mert a bárkában láthatatlanul, de valóságosan már ott volt a Megtartó, ott volt Jézus Krisztus.

            Ha valaki közülünk még kételkedne a megtartásában, akkor gondoljon vissza arra, hogy meg van keresztelve. Ebben Isten már ígéretet tett, hogy Ő elpecsételt minket a maga számára. Ha kétségeink vannak, akkor hivatkozzunk , gondoljunk mindig a keresztségünkre, amiben mi is részsesültünk. Persze, ez a keresztség nem csak egy szép és megható szertartás volt, hanem egy egész életre való elköteleztetés. A keresztség azt jelenti, hogy valami új kezdődhet bennünk, hogy ahogy Pál mondja: élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus.

Javasolt cím: Nóé a bárkában- mi Krisztusban.                            Lőrincz István

Tanulságos igék Nóéról 2

Text:”Nóé igaz, tökéletes férfiú volt kortársai között.Nóé Istennel járt. Azt mondta Isten Nóénak: csinálj magadnak bárkát.” (1Móz.6,9.14)

            A múlt alkalommal hallottunk Lámekről, aki fiának a születésekor a Nóé nevet adta. Ő a reménység gyerekeként született, mint aki vigasztalást jelent abban a fájdalomban, hogy el kellett hagyni a paradicsomot. Nóé egy rendkívűli ember volt. Kegyelmet talált Isten előtt. A sok-sok ember között, akik nem törődtek Istennel, akik csak szomorúságot okoztak neki, volt egy olyan, akiben Isten örömét lelte.

            A mai áhítatunkban arra figyelünk, hogy mi volt a Nóé bizonyságtetele és mit tanulhatunk mi ebből. Mielőtt a bárkaépítésről beszélnénk, vegyük számba az életét úgy általában. Mert nem csak az van megírva, hogy kegyelmet talált az Isten előtt, hanem az is, hogy tökéletes, őszinte volt kortársai közül ő volt az, aki Istennel járt. Mit jelent az, hogy igaz ember volt, s hogy feddhetetlen volt az élete. Milyen jó, ha valakiről ilyeneket lehet elmondani. Hány emberről csak annyit lehet elmondani, hogy élelmes, jól rendezi a dolgait, ügyesen forgatja pénzét. Milyen más lenne a világ, ha sokkal több Nóéhoz hasonló ember lenne. Rólunk mit lehet elmondani, mit látnak az emberek?

            De hogyan lett Nóé ilyen emberré? Hogyan lehetünk mi ilyen emberekké? Azt olvassuk, hogy ő Istennel járt. Ez is olyan szép kifejezés, de mit is jelent Istennel járni? A Biblia ezt mondja Énókról is. Ő még a halált se látta meg, az Úr magához vette. Nóé meghalt, mert Istennek minden emberrel más és más terve van. Ez a kifejezés nem gyakori a Bibliában.Más szavakkal talán így tudnánk visszaadni: átadta magát egészen az Úrnak. Egészen benne bízott..Hisz nem akárkivel járunk együtt, az ellenségünkkel biztos, hogy nem, de sokkal inkább a barátunkkal.Vele szívesen járunk együtt s mindent elmondunk neki. Ő is mindent elmondhat nekünk. Istennel járni, lakozni, ahogy az ének mondja a legszebb valóság az életünkben.

            Nóé életfolytatása példa a mi számunkra. Mi is Istennel kell járjunk. És akkor ez meg fog látszani minden cselekedetünkön is. Ezt mások is észre fogják venni előbb vagy utóbb. Ennek következményei lesznek az életünkben. A Nóé élete még fényesebben fénylik ha megátjuk a háttérben azt a sötét és bűnös világot, amiben ő élt. A Biblia kiemeli, hogy milyen gonoszok és roszak voltak a Nóé kortársai.Ők nem ismerték az Istennel való járást, ők teljes lelki sötétségben, hitetlenségben, istentelenségben éltek. Ebben a sötétben Nóé egy világító lámpás volt. De vajon a mi világunk jobb, jobbak az emberek, mint Nóé idejében voltak? Pál apostol a filippibeliekhez írt levelében a hívőknek azt mondja, hogy ők csillagokként fényljenek egy elfordult és elvetemedett nemzetség közepette. Ma mit látunk, ha kicsit szétnézünk magunk körül? Hát azt, hogy egyre több ember fordul el Istentől, hogy egyre jobban áthágják Ísten törvényét. Mindenütt csak háború, erőszak, istentelenség. De ne beszéljünk a világról, vajunk nálunk jobb a helyzet? Komolyan vesszük az Úr szolgálatát? Mit jelent nekünk az, hogy Jézus Krisztus tanítványai vagyunk?

            A Nóé idejében Isten egy adott ponton azt mondta: elég, így nem mehet tovább. Megsemmísitem a föld lakosait. Rettenetes, micsoda bűntetés ez! De ez egy jól megérdemelt bűntetés volt. De Nóét meg akarta tartani az Úr. Ővele egy új világban újat akart kezdeni Isten. S ezért kiadta a parancsot Nóénak: építs egy bárkát. Az meg fog tartani, amikor a nagy árvíz eljön erre a földre. Abba beviheted a családodat is, meg az állatokból is egy-egy párat. Vajon enegedelmeskedni fog Nóé? Igen, hisz ő hit által megépítette a bárkát, ahogy azt majd évezredekkel később a Zsidókhoz írt levél írója elmondja. Ebben a levélben Nóé ott van a hit hőseinek a sorában., s éppen  a bárkaépítés miatt került be ebbe a csodálatos seregbe.

            Ő mindent hit által tett. Mit jelentett ez? Hát azt, hogy hitte az özönvíz eljövetelét akkor is, amikor ennek még semmi jele nem volt. Ő Isten szavát igaznak tartotta és engedelmeskedett annak. Bár nincs megírva, de el tudjuk képzelni, hogy az emberek csúfolódtak vele, talán ki is kacagták, hogy a szárazon ő egy bárkát épít. Micsoda hit ez, milyen prófétai látás!  Nóé ezt azért tudta megtenni, mert teljességgel elhitte, amit Isten mondott, egy percig se kételkedett abban, hogy amit Isten megmondott az be is fog teljesedni. Ezzel Nóé óriási bizonyságot tett a kortársai előtt. Ez nem sokat segített azokon, de ő hűségesen megtette a kötelességét. Majd az utolsó ítéletben ez ellenük fog szólni. Nem mondhatják, nem mentegetőzhetnek azzal, hogy ők soha senkitől sem hallották az Isten beszédét, nekik senki semmit nem mondott az eljövendő ítéletről.

            Miben mutatkozott meg konkrétan a Mózes hite? Hát abban, hogy hitte, hogy a pusztító özönvíz el fog következni a világra. S azt is hitte, hogy más hely, más eszköz nem lesz a szabadulásra, csakis a bárka.Nóé azt sem mondta: Uram, Te túl keményen bűnteted meg az embereket. Én ezennel tiltakozom e kemény bűntetés ellen. Én ezért nem építek bárkát. Nóé elfogadta az Isten ítéletét, nem viatatkozott azzal, nem akart mindent jobban tudni Istennél. Számára az Isten akarata szent és bölcs volt. Milyen sokat tanulhatunk mi ebből is.Milyen sokszor kritizáljuk Isten világkormányzását, de azt is, ahogyan a személyes életünkben cselekszik. Hányszor lázadozunk Isten akarata ellen! Hányszor kérdezzük: hogyan engedheti meg ezt Isten? Miért bűntet engem így az Isten?

            Abban is meglátszik a Nóé hite, hogy hitt abban az új jövőben, amit Isten neki, családjának és a bárkában levő állatoknak is adott. Hogy a teremtés bennük megőriztetik. Hisz Isten szövetséget kötött az emberrel. Ha mindezt Nóé nem hitte volna, akkor nem épített volna bárkát és nem ment volna abba be. Nóé tehát reménységgel tekintett az özönvíz, az ítélet utáni jövőre. S abban se kételkedhetünk, hogy hívogatta az embereket: jöjjetek, mert egyszer már késő lesz! Ő elmondta nekik, hogy Isten nem csak kegyelmes, de igazságos is. Nóé tehát bátran tett bizonyságot egész életével, szavaival és cselekedeteivel is az ő hitéről. Bárcsak követni tudnánk őt ebben.

            Az Újszövetség a Nóé bárkáját a keresztséghez hasonlítja az ige. A holland keresztelési ágendában ez nagyon szépen meg is van fogalmazva. Nóét Isten a bárkában a vizen tartotta meg. A víz, ami mások számára a halált jelentette, Nóé számára az megtartás lett. A keresztelés tulajdonképpan egy vízen való átmenetel. Még akkor is így van ez, ha a mi keresztelésünk ezt nem ábrázolja ezt úgy ki, mint az első keresztyének keresztsége, amikor is a fejüket a víz alá dugták egy pillanatra, jelezve azt, hogy az ó-emberük elmerült a vízbe, a halálba, az új ember pedig feltámadt a vízből, a bűnból. Ne felejtsük el soha, hogy a kersztség a megtartatásunkat jelképezi. Ahogy Nóét megtartotta a bárka, úgy tart meg minket Krisztus áldozata, ha mi teljes szívvel hiszünk abban. A keresztség önmagában nem tart meg, csak ha hittel párosul.

            Mi egy olyan világban élünk, ami a vég felé siet. Hogy mikor lesz, azt nem tudjuk, de hogy lesz, az biztos. Ezért kell Istennel járni. Ez ma sem könnyű, de nem lehetetlen. Lehetséges, mégpedig a Lélek ereje által. Tudhatjuk, hogy meg vagyunk keresztelve s hihetjük, hogy a Krisztus áldozata a mi üdbvösségünkhöz is elégséges. Ebből ebben a nehéz, istentelen, hitetlen és gonosz világban is szüntelen erőt meríthetünk. Nóé a maga idejében bizonységot tett, tegyünk mi is bizonyságot hitünkről a mi időnkben.

Javasolt  cím: Nóé bizonyságtétele                                     Lőrincz István

Tanulságos igék Nóéról 1

Text: „Nóénak nevezte el, mert ezt mondta: Ő vigasztal meg minket kezünk fáradságos munkájában e földön, melyet megátkozott az Úr. De Nóé kegyelmet talált az Úr előtt.” (1Móz.5,29,  6,8)

            Mindjárt a Biblia elején találkozunk Nóéval, akiről mindenkinek a bárka jut eszébe, ami megmentette őt és családját az özönvíz idején. Nóé két világban élt, az özönvíz előtti és utáni világban. Ő Istennek egy nagy és áldott embere volt, mind az Ó, mind pedig az Újszövetség fontos helyet jelölnek ki neki a hithősök sorában. Ő egy prófétai alkat volt, aki egy romlott , bűnös világban mert Isten akarata szerint élni. Bízott Isten ígéretében és hirdette az eljövendő ítéletet. Bár bűnét is feljegyzi a Szentírás, mégis Jézus Krisztus egyik előképe lesz. Ez egy régi történet és mégis nagyon időszerű a mi számunkra, aminek üzenete van a mai ember számára is. Mi egy olyan világban élünk, ami nagyon emlékeztet a Nóé napjaira. S ez az ember ebben példa lehet a mi számunkra. Őt Isten Lelke vezette és kegyelemből élt.

            Milyen időben élt Nóé és milyen időben élünk mi? Meglehetős jólétben éltek akkor az emberek és élünk mi is, főleg ha azokra gondolunk, akik ma is éheznek és nyomorognak. A másik hasonlóság a hit hanyatlása. Mert mit jelent a legtöbb ember számára a hit, templombajárás, bibliaolvasás, gyülekezet? Szinte semmit. Nem véletlen, hogy amikor az evangéliumok a világ végéről, az utolsó időkről szólnak, a legtöbbször a Nóé napjaival hasonlítják azt össze. Az emberek adnak, vesznek, esznek és isznak, házasodnak és férjhez mennek, amíg eljön az ítélet és mindennek vége lesz. Ezért érdemes nagyon Nóé személyével foglalkozni. Ezt próbáljuk mai és még néhány következő áhítatunkban megtenni.

            Az első, amit Nóéról olvasunk, hogy Lámek volt az édesapja, aki születendő gyermekét Nóénak nevezte el. Nóé a reménység gyermeke volt. Hisz a névben, amit apja, Lámek neki adott, ez jut kifejezésre. Lámek egy jobb jövendőt várt. Vigyáznunk kell, hogy a Nóé apját ne tévesszük össze egy másik Lámekkel, aki istentelen volt, aki egy semmiségért is gyilkolni tudott. A Nóé apja nem ilyen ember volt. Ő hitben élő ember volt, hisz másképp nem adta volna ezt a nevet fiának, hogy ő vigasztaló lesz, nyugalmat fog adni a fáradságos munka közepette. Lámek tudott Ádámról és Éváról, akik bűnbe estek, tudott arról, hogy Isten megátkozta a földet, tudott arról, hogy az ember orcája verítékével kell egye kenyerét. Lámek ismerte, hogy a Káté szavával éljek, az ember nyomorúságát.

            De vágyakozott valami jobb után, a vigasztalás után, az Isten szebb jövendője után, és bízvást mondhatjuk, hogy vágyakozott a Megváltó után, aki véget vet a bűnnek, átoknak, fáradtságnak és átoknak. Ő komolyan vette az ősi ígéretet: az asszony magva a kígyó fejére fog taposni. Nos, Nóé még nem lett a Megváltó. Ő is csak egy bűnös ember lett, akinek meg voltak a maga gyengeségei, nyomorúságai. Lámek egy bűnös és romlott világban élt. Olyan világban, amelyben az egyházat egyetlen család képviselte, pár emberre zsugorodott össze. S mégis ragaszkodott Isten ígéretéhez. Vajon tudjuk-e követni példáját?

            Egészen bizonyos, hogy a hitet benne is a Szentlélek munkálta. Szentlélek által töltetett ki Isten szeretete a szívébe, a Szentlélek ereje által tehette, amit tett. Lámek Isten gyermeke volt és nem a világ fia. Neki még nem volt Bibliája, úgy ahogy nekünk van.. De  mégis ismerte Istent és ez meglátszik abból, hogy milyen nevet ad gyermekének. Lámeknél látjuk azt, hogy mi az igazi megtérés. Hát az a változás, ami ott benn, az ember szívében kezdődik. Amikor az ember kezdi magát nem otthon érezni ebben a világban, vagyis a bűnben, hitetlenségben. Amikor az ember vágyik valami többre, nagyobbra, mint amit ez a világ tud nekünk adni. Amikor vágyik az ember az Isten országa után.

            Nóé gyerekkoráról semmit se tudunk. Az életéről is csak néhány dolog van feljegyezve, de az nagyon fontos. A legfontosabb az, amit ki is emeltünk az elején: Nóé kegyelmet talált az Úr előtt. Nagy dolog, amikor valakinek az egész életét ezzel az egy mondattal lehet jellemezni. Mit is jelent ez? Azt, hogy Nóé egy nagyon aranyos ember lett volna? Hogy egy tökéletes, szimpatikus embert ismerhetünk meg benne? Nem! Fontos, hogy ez a mondat a „de” szócskável kezdődik. De Nóé...! Ebben az van, hogy ő egészen más volt, mint a többi emberek. És ez nem kívűlről látszott meg rajta, hisz valószínű, hogy pont úgy volt felöltözve, mint a többi ember. Neki más volt a szívében. Az ő szívében ott volt az istenfélelem és a hit, egy szóval kifejezve: ott volt Isten.

            Tudjuk azt, hogy ő sem volt tökéletes ember, hisz majd azt fogjuk hallani róla, hogy részegen feküdt a sátra közepén. Mégis kegyelmet talált, vigyázzunk: nem érdemelt. És ebben az Isten kiválasztó kegyelme ragyog fel. Tetszett az Istennek, hogy a sok bűnös ember közül  épp Nóét válassza ki dicső terve, a szabadítás megvalósítására. Ez titok a mi számunkra, ami felett mi csak ámulhatunk: miért épp engem választott ki az Isten? Miért nem hagyott engem is a hitetlenségben, mint sokan másokat? Nem tudhatjuk, csak annyit mondhatunk: mert így volt kedves neki.

            De akkor az embernek nincs semmi szerepe ebben, kérdezhetné valaki? Akkor mi tehetetlen bábuk vagyunk az Isten kezében, akiket Ő oda tologat, ahova akar. Nem! Itt azt olvassuk, hogy Nóé kegyelmet talált. Vagyis ő kereste a kegyelmet, kereste Istent. A többiek csak minél több élvezetet, vagy épp gonozságot kerestek, de ő kereste Istent.  S ez a mi felelősségünk. Mi mit keresünk, te mit vagy kit keresel?

            Mi a Nóé történetét is Jézus Krisztus személyén keresztül olvassuk, nem szakíthatjuk el tőle. Ha Jézus neve nem is lehet ott ebben a történetben, Ő már mégis ott van, hogy úgy mondjam a háttérben. Nóé is csak Krisztusért találhatott kegyelmet. Ez a történet is a megfeszített és feltámdott Krisztusról szól, Őt hirdeti nekünk. Nóé is Krisztusért, Krisztus által lett azzá, akinek őt megismerjük. S nincs ez másképp velünk sem. Ezért olyan nagy dolog, hogy meg vagyunk keresztelve az  nevében, hogy ismerhetjük Őt, hogy hallgathatjuk az evangéliumot.

            Nóé apjától a „Vigasztaló” nevet kapta. Persze ő csak rész szerint lehetett azzá, még akkor is, ha ő egy rendkívűli ember volt, ahogy azt következő áhítatainkban látni fogjuk. De az igazi Vigasztaló a Szentlélek, akit Isten elküldött nekünk, aki által mi új teremtmények leszünk, aki szívünkben munkálja a bűnbánatot, s az örök élet reménységét.

            Mi túl kell látnunk Nóén Jézus Krisztusra, a Szentháromság Istenre. Látnunk kell az Atyát, aki teremtett minket, s aki Megváltót küldött, adott nekünk. Látnunk kell Krisztust, a Fiút, aki tökéletesen elvégezte a mi Megváltásunkat és hív minket a megigazított és megszentelt életre. Látnunk kell a Szentlelket, aki nekünk is adatott, aki bennünk is hitet munkál, aki minket is vezet, vigasztal és nekünk is erőt ad.

            Nóé azt mutatja meg nekünk, hogy egy romlott és bűnös világban, ahol a hitetlenség és istentelenség egyre jobban árad, lehet kegyelmet találni Istenneél és lehet Isten akarata szerinti életet élni. Egy engedetlenkedő világban lehet Istennek feltétel nélkül engedelmeskedni. Nóé példája legyen buzdítás és bátorítás a mi számunkra: ha neki ez lehetséges volt, miért ne lehetne nekünk is lehetséges.

                                                                                                Lőrincz István

Címe ez lehetne: Nóé neve és születése

Találkozások a kereszt felé vívő úton

1.Nap. A farizeusok. Text: Mát.12,14

Isten kegyelméből egy újabb sorozatra indulunk ezen az áldott nagyhéten, fogadjátok szeretettel, ahogy eddig is mindig tettétek, jöjjetek alkalomról alkalomra, hogy erősödjünk, gazdagodjunk szentséges hitünkben, értsük meg még jobban azt a szenvedést, amit Jézus vállalt értünk. Igehirdetési sorozatunk címe: Találkozások a kereszt felé vezető úton. Embereket, embercsoportokat fogunk megvizsgálni, akik a kereszt felé vezető úton találkoztak Jézussal. Az első ilyen csoport a farizeusok. Őket nagyon jól ismerjük az evangéliumokból. Többször is feljegyzik róluk az evangélisták, hogy ők meg akarták ölni Jézust. Még érthetőbben kifejezve, félre akarták tenni az útból, el akarták tenni láb alól. De miért voltak ők ennyire Jézus ellen? Mi állt Jézus és a farizeusok közötti konfliktus háttetrében?

        A farizeusok olyan emberek voltak, akik hűen akarták követni a törvényt és a régiek hagyományit és ezért a nép előtt nagy becsben voltak.Ők az élet mindennapjaira nézve kidolgoztak egy pontos szabályozást, egy csomó parancs és tiltás volt ebben.Ők úgy gondolták, hogy ha kínos pontossággal ragaszkodnak ezen parancsok és tíltások megtartásához, akkor igazak lesznek Isten előtt. Hogy nehogy tisztátalanná tegyék magukat, távol tartották magukat az emberektől, innen is kapták nevüket, hiszen a farizeus név elkülönülőt jelent.

        Érdekes azonban, hogy annak ellenére, hogy igyekeztek emberektől távol tartani magukat, a nép mégis nagyon tisztelte őket, nagy volt a tekintélyük és befolyásuk a nép körében. A számuk kb. 6000-re tehető a Jézus korában. Figyelmük középpontjában az étkezési és tisztálkodási szabályok voltak és még inkább a szombat megszentelése.Ők tehát nagyon vallásos emberek voltak és minden igyekezetük arra irányult, hogy Isten dicsősége ne szenvedjen semmiben se csorbát.Az üdvösséget is nagyon komolyan vették, és úgy képzelték, hogy a mennybe való bejutás útja a törvény pontos megtartásán át vezet.

        De ott van a nagy kérdés, hogy ezek a tiszteletreméltó, vallásos emberek miért nem szerették Jézust? Hisz kezdettől fogva nem talált a szó közöttük, kezdettől fogva ellenségesen viszonyultak Jézushoz, s nem hittek benne. Mi ennek az ellenkezőjét várnánk: azt, hogy mivel olyan jól ismerték az Írásokat, kellett volna tudják, hogy Jézusban beteljesedett a próféták jövendőlése. Jézus olyan dolgokat tett, a vakokat látókká, a süketeket hallókká, a bénákat járókká, a poklosokat tisztává, a halottakat élőkké tette, amik mind világos jelei voltak annak, hogy Ő a Messiás. Akkor miért gyűlölték mégis annyira Jézust?  Ennek az oka az a hatalmas erő volt, amivel Jézus szólt és cselekedett. Az egyszerű emberek is meglátták, hogy óriási különbség van közte és a farizeusok között, mert Jézus hatalommal szólt és cselekedett. Tulajdonképpen ez a hatalom botránkoztatta meg a farizeusokat. Jézus nem erre vagy arra a híres rabbira hivatkozott, hanem egyedül Atyjára, aki Őt elküldte. Az is oka volt az ő ellenséges magatartásuknak, hogy Jézus úgymond széles távlatokban látta az üdvösséget. Ő tovább látott az Ábrahám fiainál és hirdette, hogy az üdvösség az egész világ számára adatott, hogy az üdvösség a föld végső határáig terjed. Egyetlen nép, egyetlen ember sincs kizárva az Isten országából. Jézustól idegen volt mindenfajta kizárás, beszűkítés. Ő szóba állt a samáriai asszonnyal, meggyógyította a kananeus asszony leányát, örült annak, amikor görögök akartak hozzá jönni.  A farizeusokat nagyon zavarta, hogy Jézus lerontotta Izrael és a népek közé felhúzott választófalakat. Zavarta őket az is, ahogyan Jézus a megvetett emberekhez viszonyult, példáúl, hogy barátkozott a vámszedőkkel és parázna nőkkel, olyan emberekkel, akiket a farizeusok, mint bűnösöket messzi ívben elkerültek. Jézus beszélgetett velük, sőt leült velük egy asztalhoz enni. Az is nyilván nagyon zavarta őket, hogy Jézust az effajta magatartást kemény szavakkal ítélte el, és többször jajt kiáltott rájuk és az általuk képviselt magatartásra. Vakok világtalan vezetőinek és meszelt síroknak nevezte őket. Nagyon zavarta őket az is, hogy Jézus belelátott a szívükbe s a szép látszat mögött leleplezte a szentségtelenséget, önzést, önelégültséget és határtalan gőgöt.

        Azt is felettébb nehézményezték, hogy Jézus egy adott ponton nagy népszerűségnek örvendett, hogy az emberek szívesen hallgatták és valósággal özönlöttek hozzá. Ezek a tényezők mind hozzájárultak ahhoz, hogy Jézus iránt egyre lángolóbb gyűlölet égett a szívükben, s így ők lettek a legfőbb vádlók Jézus perében és emberileg szólva ők juttatták Jézust a keresztre.

        De ezek után most azt mondhatná valaki: jó, jó, de ez már közel kétezer éve történt, mi közünk van nekünk ehhez, elvégre mi nem vagyunk farizeusok. Pedig ez nem így van, hisz mi nagyon sokat tanulhatunk Jézusnak a farizeusokkal való találkozásaiból. Az első nagyon komoly tanulság, hogy nagyon rendes, becsületes emberek is lehetnek Jézus halálos ellenségei. Lehet valaki a Szentírás jó ismerője, a törvény megtartója, példamutató a viselkedésben és ugyanakkor végzetes tévedésbe eshet a Jézussal való viszonyában. A farizeusok legnagyobb bűne a lelki gőg volt. Az, hogy az üdvösségüket önmagukra alapozták. Sokszor nagyon is kicsinyes szabályokra próbálták életüket felépíteni, és nem a szeretet nagy parancsára. A farizeusok bűne a büszkeség volt, az alázat, a bűnbánat teljes hiánya. Ők hálát adtak, hogy nem paráznák, rablók, ők nem olyanok, mint a többi ember. De a legdöbbenetesebb mégs az volt, hogy bár ők jól tudták az üdvösség útját, nem jártak azon. Amikor a bölcsek megérkeznek Jeruzsálembe, pontosan tudják, hogy hol kell a Messiásnak megszületni, de nem indulnak el vele Betlehembe Jézushoz.

        A farizeusok intő és figyelmeztető példája az, hogy megmutatják nekünk, hogy miként nem lehet üdvözülni. Nem lehet üdvözülni a saját erőnkből, a saját érdemünkből. Üdvözülni csak kegyelemből lehet Jézus érdeme által. Üdvözülni csak Jézus szenvedése és halála által lehet, s úgy hogy azt alázattal, bűnbánattal elfogadjuk.Üdvözülni csak akkor lehet, ha valaki farizeusból kegyelemszre szoruló, szegény bűnössé lesz. Ahogy az Pál apostollal is történt, amikor a büszke gőgös farizeus találkozott Jézussal és egyszerre minden megváltozott. Jézus azért ment a keresztre, hogy ez velünk is megtörténhessen. Mert Jézus a farizeusokért is meghalt, számukra is van kegyelem. Ha Isten Lelke a mai estén leleplezhette bennünk a farizeust, akkor könyörögjünk mi is: Jézus, légy irgalmas hozzám bűnöshöz. Mert Jézus valóban megdorgálta és rendre utasította a farizeusokat, a farizeusi lelkületüeket, de soha nem utasította el az alázatosokat, azokat akik őszinte bűnbánattal és alázattal jöttek hozzá. Így jöjjünk mi is egész héten át az Isten házába, s ha Isten megtartja életünket, húsvét napján így járuljunk az Úr szent asztalához is.

2. Nap A főpapok Text. Mát.26,4

        A tegnap este elkezdünk egy igehirdetési sorozatot, melynek címe: találkozások a kereszt felé vívő úton. A tegnap este a farizeusokkal foglalkoztunk, ma viszont egy mások csoport kerül figyelmünk középpontjába és ezek a főpapok. Velük is gyakran találkozunk az evangéliumokban. Őket a Szentírás a legtöbbször együtt említi az írástudókkal és vénekkel. Ők voltak a nép lelki vezetői voltak és nagyobb részt a sadduceusok pártjához tartoztak. Hogy mit jelent ez a név, pontosan nem is tudjuk. Az egyik feltételezés szerint a név a „caddik” szóból származik, ami igazat jelent. Mások viszont ezt a nevet Cádók főpapra vezetik vissza, aki Salamon idején Abjatár főpap utódja lett.

        Ez a párt Kr.e. 200 évvel érte el fénykorát, s ahogy már említettem ettől a kortól ebből a pártból kerültek ki a nép lelki vezetői. A Nagy Tanácsban, a Szenhedrinben is ennek a pártnak a képviselői voltak többségben. Ők gyűjtötték be és ők adminisztrálták a templomadót is. Ez is nagy tekintélyt és hatást biztosított nekik a nép körében. Míg a farizeusok inkább vallási síkon működtek, addig a sadduceusok a politikai életet irányították. Ők békülékeny hangot ütöttek meg a római megszállókkal is. Hajlandók voltak elismerni Róma uralmát, csak épp ne legyen feszültség a nép között. Nagyon toleránsak voltak a római-görög kultúrával szemben is. Ez persze azt hozta magával, hogy kemény konfliktusba keveredtek a farizeusokkal, akik a maguk rendjén minden idegen hatást elutasítottak. Az is jellemző volt rájuk, hogy a dolgokat a tudomány, az emberi értelem szempontjából közelítették meg, s így tagadták az angyalok, a démonok létét, s a halottak feltámadását is.

        Azt is érdekes megjegyezni, hogy Jézusnak sokkal több gondja, vitája volt a farizeusokkal, mint a sadduceusokkal. De történik valami, amikor ez a két párt félreteszi az egymás közötti feszültséget, vélemyénykülönbségeket és váll -  váll mellett állanak: s ez a Jézussal szembeni ellenállás. Ez a Nagy Tanács ülésén történik, amikor odaidézik Jézust és kihallgatják. Azt olvassuk: akkor a farizeusok a vének és a főpapok tanácskoznak, hogy miként foghatnák meg ravaszsággal Jézust és miként ölhetnék őt meg.  Vajon miért olyan aktívak a sadduceusok a Jézus perében, hisz ők eddig arra törekedtek, hogy minél távolabb tartsák magukat a vallási ügyektől? Most azonban itt vannak, sőt maga Kajafás vezeti a gyülést, amelyen a farizeusok és sadduceusok kiválóan megértik egymást. Miért van az, hogy ezek a magas poziciójú arisztokraták olyan nagy dolgot csinálnak egy galileai rabbi ügyéből? Hisz eddig alig érdekelte őket a Jézus ügye. Eddig szinte semmi jelentőséget nem tulajdonítottak neki. Mi az az esemény, ami felborzolja a kedélyüket, hogy ennyire Jézus ellen fordulnak? Ez nem más, mint a templom megtisztítása. Mert ez az elevenükbe vágott, hisz az a hatalmas kereskedelem, mind az ő zsebüket gazdagította, az ő megélhetésüket biztosította. Amikor Jézus a kufárokat kiűzte, akkor ezzel a legérzékenyebb dologhoz nyúlt: a pénzhez.

        S ettől a pillanattól kezdve a sadduceusok együtt harcoltak a farizeusokkal Jézus ellen. S így ez a két párt, ez a két nagy irányzat, akik pedig merőben más ideológiát vallottak, most összefogtak Jézus ellen. Különben nekik eddig alig volt vajmi kevés kapcsolatuk egymással. A farizeusok nagyon szigorúak voltak, a sadduceusok pedig nagyon szabadosak, mai szóval liberálisak, a farizeusok minden energiájukat a vallásba, a sadduceusok pedig a politikába fektették. A farizeusok közé minden tudásszomjjal rendelkező ember beléphetett, sadduceusok pedig egy zárt közösséget képeztek, ahova csak származás alapján lehetettt tartozni. A legnagyobb különbség a feltámadás kérdésében volt, a farizeusok hittek benne, a sadduceusok pedig tagadták ezt. A farizeusok hittek az angyalok, a láthatatlan lények létezésében, a sadduceusok pedig ezt is tagadták.  Ha ezeket a különbségeket végiggondoljuk, akkor nagyon különösnek tűnik, hogy ez a két csoport összefog Jézus ellen, és együtt akarják őt láb alól eltenni. Nagyon különös, hogy ez a két csoport épp a kereszt felé vezető úton találkozik egymással. Miért akarták ők ennyire a Jézus halálát? Mi közük volt ezeknek a nagyformátumú arisztoktaráknak ehhez a vidéki rabbihoz?

        Azt látnunk kell, hogy Jézus nagyon szerette az egyszerű nép. Mindenütt, ahova csak ment, nagy tömeg követte. Mindenki mesélte a csodáit, hogy betegek gyógyultak meg, hogy ő ezreket vendégelt meg néhány kenyérből és halból, hogy halottakat támasztott fel. A sadduceusok persze ebből semmit se hittek. Ők a veszélyt abban látták, hogy ez a Jézus-mozgalom egyfajta lázadássá, forradalommá nőheti ki magát Róma ellen. Erre volt már példa, erre utal Kajafás is az Ap.csel.5,36-37-ben. Világos tehát, hogy a sadduceusok politikai megfontolásból fogtak össze a farizeusokkal. A János evangéliuma szerint a Lázár feltámasztása volt az utolsó csepp a pohárban, mert szerintük ez annyira Jézus mellé állította a népet, hogy a sadduceusok úgy hitték, hogy Jézus előbb-utóbb királlyá fogják enni. S ekkor a főpapok elérkezettnek látták a pillanatot a cselekvésre. Kajafás mondja ki a szentenciát: jobb, hogy egy vesszen el, inkább, hogysem az egész nép. Ha egy elvész, a nép megtartatik. Persze itt Kajafás nem teológiai magasságokban szárnyal, nem a Jézus helyettes áldozatára gondol, de mégis különös az, hogy próféciát mondott ezzel.

        Látjuk tehát, hogy mimódon jutott odáig a dolog, hogy a főpapok is részt vettek Jézus elfogatásában és elítélésében. Láttuk azt, hogy ők tartották kézben a nép politikai és gazdasági vezetését. S ezek a szempontok náluk mindig fontosabbak voltak, mint a lelki szempontok.

        De most hagyjuk őket és arra kérdésre próbáljunk válaszolni, hogy mi, most élő emberek mit tanulhatunk ebből az egész történetből: Azt itt világosan kell látnunk, hogy mi is egy társadalomnak a tagjai vagyunk és abban egy bizonyos poziciót töltünk be. Mindenkinek van egy helye és egy szerepe a társadalomban. Csak arra kell vigyáznunk, hogy ne adjuk fel krisztusi értékeinket, a lelki szempontokat ne rendeljük alá politikai vagy gazdasági szempontoknak. Vigyázzunk, hogy ne a karrier, világi pozició, evilági boldogulás határozza meg életünket.

        Azt is fontois látnunk, hogy ezek a főpapok egyházi emberek voltak. S ez azt mutatja, hogy sajnos az egyházat és egyházi embreket se kerüli el a hatalom, vagy a hatalom utáni vágynak a veszélye, hogy az egyházban is eluralkodhatnak világi, emberi, önző érdekek s így egy adott ponton már minden fontossabb lesz, mint az Isten dicsősége. A főpapok példája arra figyelmeztet, hogy milyen erős a világ szívó hatása még a lelkipásztorok, egyházi vezetők életében is. Hogy nagyon is reális a veszély, hogy az egyházban már nem a Jézus Krisztusról és az üdvösségről szóló evangélium lesz a fontos, hanem példáúl a politika, a szociális-társadalmi kérdések, a hatalom, a különféle érdekek, vagy épp a kultúra kerül a figyelem középpontjába.

        Nagyon vigyázzunk, hogy ezek a földi dolgok, amelyekkel nyilván foglalkozni kell, ne legyenek fontosabbak az üdvösségünknél, a megtérésnél, az Istennek való szolgálatnál. Vigyázzunk, mert íme még az egyházban is lehet Jézus ellenségévé válni, Isten őrizzen minket ettől.

3.Nap A tömeg  Text: Ján.19,15

        Sorozatunk első két alkalmán a farizeusokkal és a főpapokkal foglalkoztunk. Sok mindent tanultunk ebből. A mai estén a tömeggel foglalkozunk, amely végig ott volt Jézus körül a kereszt felé vezető úton. Mi volt ennek a tömegnek a szerepe? Felelőssé lehet-e őket tenni a Jézus haláláért?  Ugyanolyan hibás a nép is, mint a Nagy Tanács? Mi volt végül is ennek a tömegnek a szerepe a Jézus szenvedésében, kivégzésében? Más –e az ő szerepük, mint a Júdásé, Kajafásé, a farizeusoké, főpapoké? Mit gondoljunk mi erről a tömegről, mely ordítozik, „feszítsd meg”-et kiált? Vajon ugyanazok az emberek voltak itt, akik öt nappal azelőtt újjongtak, hozsannáztak a Jézus Jeruzsálembe való bevonulásakor?  Ilyen hamar megváltoztatják az emberek a véleményüket, hogy egyik nap hódolnak valaki előtt s néhány nap múlva már a halálát követelik? Ezek nagyon fontos és izgalmas kérdések, próbáljunk meg válaszolni rájuk.

        Egyesek azt mondják, hogy nem szabad a Jézus halálát a sokaság nyakába varrni. Azt is feltételezik az írásmagyarázók, hogy egészen más emberek voltak, akik virágvasárnap újjongtak és akik nagypénteken Jézus feszítését követelték. Eszerint itt olyan emberekről lehetne szó, akiket a Nagy Tanács lefizetett. Azt is mondják némely írásmagyarázók, hogy a Pilátus palotája előtt csak egy kis, szűk tér volt, amin nem fért el száznál több ember.

        Sokszor történelmi párhuzamot is próbálnak vonni, példáúl a második világháborúval, a német néppel. Felelőssé lehet-e tenni az egész német népet a második világháború borzalmaiért, a holokausztért? Hisz rengeteg ember nem is tudott arról, hogy mi foylik a haláltáborokban, hogy milyen szörnyűségeket követnek ott el a honfitársaik.

        Ahhhoz, hogy ezeket a dolgokat megértsük meg kell vizsgálnunk azt a folyamatot, amely végül is oda vezetett, hogy a tömeg azt követelte, hogy Jézust feszítsék meg.

        Azt kell látnunk, hogy Jézus fellépése tulajdonképpen két táborra osztotta az embereket. Voltak, akik nagyon lelkesedtek, szinte rajongtak Jézusért, de voltak olyanok, akik kezdettől fogva nagyon ellenségesen viszonyultak hozzá. A ragaszkodást főleg a csodák váltották ki, úgy tekintettek Jézusra, mint egy csodadoktorra, aki minden betegséget meggyógyít és egy olyan „szociális” Megváltóra, aki egy csapásra megoldja a kenyérgondot. Főleg a János evangéliumában jól nyomon lehet követni, hogy az ötezrek megvendégelése után királlyá akarják kenni Jézust, de amikor már kemény szavakat kezd mondani arról, hogy az Ő testét kell enni, és az Ő vérét kell inni, természetesen Jézus ezt jelképesen és nem szószerint értette, ezzel azt akarta kifejezni, hogy Őt elsősorban és mindenek előtt Messiásként kell elfogadni, akkor egyre többen elszakadtak tőle, nem jártak már vele, olyannyira hogy Jézus még a tizenkettőt is megkérdezi: ti is el akartok-é menni?

        Azt is feltételezhetjük azonban, hogy a virágvasárnapi és a nagypénteki tömeg nem ugyanazokból a szeméélyekből állott.A Pilátus palotája előtt valóban egy más tömeg állhatott, akiket egyrészt a Nagy Tanács lefizetett, másrészt, akiket sikerült meggyőzni arról hogy Jézus egy istenkáromló, de semmiképpen sem a Messiás. Ezek nagyon el voltak szánva, hisz három órán át kitartóan kiabáltak és Pilátus minden próbálkozása ellenére, hogy bebizonyítsa ártatlanságát, követelték a Jézus halálát. Ezt teszik annak ellenére, hogy a rómaiak nekik sem voltak szimpatikusak, de mégis azt kiabálják, hogy nekik nem kell király, mert nekik császáruk van.

        Sokkoló, meglepő, egyenesen drámai az az ellenségeskedés, ami ott van bennük Jézussal szemben. Annál is inkább az, mert ezek igazi zsidók voltak, Ábrahám magva, akik jól ismerték Mózest és a prófétákat. És mégis azt kiáltják: feszítsd meg! A kiabálásnál itt egy olyan görög szót találunk, ami teli torokkal való ordítozást jelöl.

        A kereszt felé vezető úton tehát találkozunk ezzel a tömeggel, aki ordítja teli torokkal: feszítsd meg! Ezek az emberek látni akarják Jézus kínhalálát, Jézus kiömlő vérét. Mivel érdemelte ezt ki Jézus? Hisz ő meggyógyította betegeiket, járókká tette bénáikat, látókká vakjaikat, hallókká süketjeiket. Semmi mást nem tett velük és köztük, csak mind jót. Ő sokkal inkább azt érdemelte volna, hogy ilyeneket kiáltsanak: éljen a mi drága Királyunk, ami áldott Jóltevőnk! Döbbenetes ez, ezen csak sírni lehet, hogy ez a nép, aki Jézustól csak jót kapott, most a halálát követeli.

        Az Isten által küldött Szabadítónak meg kell halni. Gondoljunk csak bele: Isten elküldi az Ő Fiát ebbe a világba, a bűnbe esett emberhez, hogy az embernek kegyelmet adjon, mire az ember azt mondja: nekem ez a Megváltó nem kell, feszíttessék meg! De ők ezt nem csak Jézusra kiáltják. Néhány év múlva ugyanezt kiáltják István diakónusra is, s néhány évtized múlva Néró, Domitianus és a többe vérengző császár arénájában ugyanezt kiáltják a keresztyénekre. Ugyanezt kiáltják a középkorban az inkvizítorok a reformátorokra és követőikre, a bátor hitvallókra.

        Vigyázzunk azért, hogy ne dobjunk könnyelműen követ erre a tömegre, mert ezt mi is kiáltottuk. Minden bűnünkkel, engedetlenségünkkel, keményszívűségünkkel, hitetlenségünkkel, szeretetlenségünkkel mi is szeget vertünk a Jézus testébe. És mit tesz Jézus? Nem kiabál vissza, nem védekezik, hanem ott áll, mint az Isten Báránya, aki magára veszi a világ bűneit. És engedi magát megfeszíteni ezért a sokaságért, amely a halálát kívánja és követeli.

        Mert mi van ennek a tömegnek ebben a kiáltásában? Egy félelmetes bűn, egy olyan bűn, amit mi sokszor észre sem veszünk, és ez nem más, mint a hitetlenség.Mert mi más ez a kiabálás, mint a hitetlenség kifejeződése. A hitetlenség a gyökér-bűn, minden más bűn ebből származik. A hitetlenség volt első szüleinknek, Ádámnak és Évának is a bűne. De ha  valaki hitetlen, hibás ő ezért, tehetjük fel a kérdést? Hisz a hitetlen ember azt mondhatja: én egyszerűen nem tudok hinni, mit tudjak csinálni, ez van? De ez pont olyan, mint amikor egy alkoholista, egy dohányos ember azt mondja: én egyszerűen iszok, dohányzok és ez ellen nem tudok semmit se tenni. Dehát igaz ez? Nyilvánvaló, hogy ez nem igaz. Az ilyen ember mentegeti magát, ki akar bújni a felelősség alól, úgy akarja beállítani a szenvedélyt, amint egyfajta sorsot, végzetet, ami ellen semmit se lehet tenni. Pontosan így van az ember a hitetlenséggel is, s ekkor az ember azt mondja: én áldozat vagyok és nem felelős. De az igazság sokkal inkább az, hogy szeretjük a szenvedélyt, szeretjük a hitetlenséget. De a Biblia kemény ítéletet mond a hitetlenségre. Aki nem hisz, az hazuggá teszi Istent.

        Ezek után tegyük fel a kérdést: van-e gyógyszer, van-e megoldás a hitetlenségre? Van! És ez nem nálunk van, de mi hálásan elfogadhatjuk azt Isten Szentlelkétől. Hisz a Szentlélek meg tud minket győzni hitetlenség tekintetében. A Szentlélek leleplezi a hitetlenséget, gondoljunk csak itt a pünkösdi történetre. Péter szembesíti az embereket ezzel a bűnnel, hogy megfeszítették Jézust, hogy elvetették Jézust. Ez a szembesítő szó átdöfi a lelküket, s egyszer csak lehull a lepel, meglátják, hogy mit tettek. Felteszik a kérdést: mit cselekedjünk? S jön a válasz, térjetek meg, keresztelkedjetek meg, csatlakozzzatok a gyülekezethez és ne legyetek többé hitetlenek. Ez ma is lehetséges.

4. Nap. A Jézust sirató asszonyok Text. Luk.23,38

        Mindnyájan jól ismerjük ezt a bibliai kifejezést: a siralom völgye. Ez a föld valóban az. Valaki azt mondta, hogy ha mindazt a könnyet, amit naponta kiöntenek az emberek ezen a földön, össze lehetne gyűjteni, akkor patak, sőt folyó is lenne belőle. Persze nem minden könny egyforma, könny és könny között óriási különbség lehet. Ezt látjuk a kereszt felé vívő úton is. Jézus ott megy a Via dolorosa-n, a fájdalmak útján. Viszik a városon kívűlre, hogy ott megfeszítessék. Durva katonák lökdösik maguk előtt. Kiváncsiskodó tömeg tolong körülötte. Ma is van ilyen, hisz már vannak katasztrófa-turisták is, emberek tódulnak oda, ahol valami szörnyűséges dolog történik. Jézus roskadozva viszi a keresztjét, mindenki láthatja, hogy halálosan elfáradt már. A háta csupa seb, a fejéből is folyik a vér. S a tömeg szenvtelenül halad vele együtt a Koponyák hegye felé. De hála Istennek nem mindenki keményszívű és kegyetlen ebben a tömegben. Vannak, akik együtt éreznek vele, akik siratják őt. Lukács evangélista számol be arról, hogy egy csapat jeruzsálemi asszony is van a tömegben. Ők ott állnak kicsinyikkel a karjukon és figyelik a történteket. Akkoriban szokás volt, hogy asszonyok is álltak az út mellett ilyen kivégzések alkalmával, hogy valamelyes részvétet tanusítsanak a kivégzendők iránt, hogy az enyhítse a lelki fájdalmukat, hogy érezzék: valaki csak együtt érez velük.

        Az asszonyok látták azt a pillanatot, amikor Jézus már nem bírta vinni a keresztet, összeroskad alatta, s a katonák Cirénei Simont kényszerítik arra, hogy átvegye és tovább vigye a keresztet. Valószínű, hogy az asszonyok ebben a pillanatban törnek ki sírásban. Verik a mellüket és jajszavakat kiáltanak. A Jézus szenvedésének a látása részvétet támaszt a szívükben. Nagyon kedves, szimpatikus az asszonyok ilyettén való viselkedése. Örülünk, hogy ők egészen mások, mint a káromkodó katonák, a csúfolódó tömeg, mint a farizeusok és írástudók, akik gúnyos megjegyzéseket tesznek.

        De Jézus egészen különösen, számunkra meglepően válaszol az asszonyok ezen érzelmi kitörésére. Nem dícséri meg őket, nem köszöni meg a könnyeket, az együttérzést, nem mondja boldogoknak őket, hisz boldogok, akik sírnak, nem is vigasztalja őket, nem mondja, hogy hagyják abba a sírást. Azt mondja keményen, hogy rajta ne sírjanak. Miért ne? Hát nem esik jól az együttérzés egy ilyen szörnyű pillanatban? Hát nem jóleső érzés az, hogy van aki együttérez vele ebben a nehéz helyzetben, akik megsiratják őt?  Hát nem lenne jobb ebben a hideg-rideg világban, ha jobban együtt tudnánk érezni egymással, ha jobban tudnánk törődni egymással? Miért nem jó az, ha Jézus szenvedése megmozgat bennünket érzelmileg, olyannyira, hogy a könny is kicsordul szemünkből?

        Itt azonban tény, hogy Jézus elutasítja az asszonyok együttérzését és részvétét. Ő nem vár, nem kíván ilyen együttérzést, őt nem hatják meg ezek a könníyek, ő átlát úgymond ezeken a könnyeken. De akkor most már próbáljunk válaszolni a kérdésre: miért utasítja el Jézus olyan keményen az asszonyok könnyeit, részvétét? Azért, mert Jézus ezeknek az asszonyoknak a szemében nem több, mint egy vértanú, aki a meggyőződéséért szenved és végül meg is hal. Jézus azt látja, hogy végül is ezek a könnyek nem jó forrásból erednek. Az asszonyok azért siratják Jézust, mert úgy gondolják, hogy ő egy tehetetlen, szerencsétlen áldozat. Persze azért is sírnak, mert úgy érzik, hogy most elveszítették jóltevőjüket, azt, aki meggyógyította gyermekeiket, aki segített mindennapi gondjaik megoldásában. Ezek az asszonyok épp a könnyeiktől nem látják, hogy mi is történik itt tulajdonképpen. Nem látják Jézusban a Közbenjárót, az Üdvözítőt. Ez pedig csak súlyosbította Jézus fájdalmát. A Jézus testi fájdalma enyhült azáltal, hogy Cirénei Simon  átvette tőle a keresztet, de a lelki fájdalma csak nőtt az asszonyok sírása által.

        Bármennyire is szimpatikus az asszonyok együttérzése, a Jézus válaszából az tűnik ki, hogy az asszonyok nincsenek tudatában annak nagy munkának, amit ő elvégez. Mert itt beteljesedik a prófécia: és ő megsebesíttetett a mi bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek bűntetése rajta van és az ő sebeivel gyógyultunk meg. Az asszonyok azért sírtak, mert úgy gondolták, hogy Jézus egy szerencsétlen, sikertelen sorsot hordoz, pedig Jézus épp most végzi el, amiért az Atya elküldte. Őt ezért nem kell siratni, de igenis sírjanak önmaguk és gyermekeik felett.

        A szomorúság  és könnyek nem rossz dolgok. Amikor egy ember megtér, az is szomorúsággal kezdődik. Megtört szív, lelki fájdalom, sírás és kiáltás, ezek a megtérés kísérő jelei. Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak, mondja Jézus a Hegyi Beszédben. Az ilyen könnyeket a mennyei tőzsdén is jegyzik és ezeknek felbecsülhetetlen értéke van. De ezek a könnyek, amiket az asszonyok ejtenek, nincsenek jegyezve a mennyei nyilvántartásban. A részvét még nem megtérés. Ézsaú is sírt, és Saul is sírt, de a mennyei regiszter ezeket se tartja nyilván.

        Ez a történet azt mutatja, hogy az érzelmi kitörések, megmozdulások még nem elegek az Isten országába való bejutáshoz. Az érzelmes szív, nem mindig hívő szív. A könnyek nem garantálják a megtérést, az érzelmek se a hitet. De Jézus még mond itt valamit, mert nem csak azt mondja, hogy rajta ne sírjanak, hanem azt is: sírjatok magatokon és gyermekeiteken. Jézusnak nincs szüksége a mi irgalmunkra, ellenkezőleg, nekünk van szükségünk az ő irgalmára.

        Talán kissé meg is botránkozunk azon, hogy Jézus ilyen keményen bánt ezekkel a síró asszonyokkal. Pedig mi jól tudjuk, hogy Jézusnak nem volt kemény a szíve, hisz ő is sírt Lázár sírjánál és Jeruzsálem felett is könnyekre fakadt. De Jézus most az Atya dicsőségét és az elveszett emberek megtartását üdvösségét keresi, és nem emberi együttérzésre vágyik. Nagyon komoly szavak ezek, amelyek a kereszt felé menő Jézus ajkain elhangzanak. A Messiás aggodalommal és könyörülettel tekint ezekre az asszonyokra és gyermekeikre. Sírjatok magatoikon és gyermekeiteken, mert napok jönnek, amelyeken azt mondjátok: boldogok a meddők, a méhek, amelyek nem szültek, és az emlők, amelyek nem szoptattak. Mert Jeruzsálemre egy félelmetes ítélet fog elkövetkezni. Ekkor lesznek boldogok a meddők. Pedig mi nagyon jól tudjuk, hogy abban az időben a meddőség Isten ítéletének számított, szégyen volt, Anna Silóban sírt emiatt. Jézus egy szörnyű időt s benne egy félelmetes időt vetít előre. Tudjuk azt, hogy kb.40 év múlva Krisztus után 70-ben ez be is teljesedett. A római seregek körülvették Jeruzsálemet és szörnyű éhínség volt. A történetírók leírták, hogy a védekezni próbáló katonákat, akik épp ezeknek az asszonyoknak a fiai voltak, elfogták és sokakat keresztre feszítettek közülük. Ez az anyák szeme láttára történt. Ekkor teljesedett be, hogy boldogok a meddők. Aztán a seregek betörtek a városba, és mindenkit lemészároltak. Ekkor kiáltották az emberek : hegyek essetek ránk és halmok rejtsetek el minket.

        De ez még nem az utolsó ítélet volt.. Pedig az is jön, amikor Jézus meg fog ítélni élőket és holtakat. Ettől az ítélettől senki sem menekedhetik meg. Rettenetes dolog az élő Istennek kezébe esni. Azoknak lesz rettenetes, akik nem sírtak bűneik felett, nem tértek meg, nem hittek az Úr Jézus Krisztusban.

        Rajtam ne sírjatok, mondja Jézus. Sírjatok magatokon és fiaitokon. Ez a sírás illik Jézus szenvedséséhez. Ez a bűneink feletti sírás. Amikor meglátjuk, hogy a mi bűneink juttatták Jézust a keresztre. Ha a bűneink felett tudunk sírni, akkor Jézus boldogoknak mond minket. Akkor ő megvigasztal. Egy biztos: az Isten népe egy síró nép ebben a világban, amíg a mennybe eljutunk, mindig is lesz sírás, lesznek könnyek. De ha oda megérkezünk, akkor az lesz az első, hogy Isten letöröl a szemünkről minden könnyet. Itt még sírunk, mert érezzük nyomorúságunkat, bűneinket, hogy milyen gyümölcstelen az életünk, sírunk azért is, mert nehéznek érezzük a keresztet, sírunk mert aggódunk magunk és szeretteink miatt. Még mindig sok okunk van a sírásra.

        De egyszer eljön a nagy pillanat, amikor az Isten letöröl a szemünkről minden könnyet, akkor már nem kell sírni, de már nem is tudunk sírni. Ó mily dicső lesz az idő, ahogy az ének mondja, már most örüljünk ennek.

5. Nap Némelyek, akik szolgáltak neki Text. Luk.23,49

        Nagypéntek van, Jézus halálának emléknapja. Ezen a héten olyan embercsoportokkal foglalkoztunk, akik a kereszt felé vívő úton találkoztak Jézussal. Mindenféle ember került a figyelmünk középpontjába. Sajnos, hogy nagyon sok durvaság és gonoszság vette körül Jézust ezen az úton. Találkozott Jézus a farizeusok gyűlöletével, a tömeg vérszomjas magatartásával, Pilátus korruptságával. Mennyi fájdalmat, keserűséget kellett elszenvednie, arcába köptek, megkorbácsolták, durva szegekkel keresztre feszítették, még a megholt testét is lándzsával átdöfték. Ó, Jézus nagyon sokat szenvedett a kereszt felé vezető úton, s a legtöbbet persze magán a kereszten. A kereszthalál egy leírhatatlanul és elképzelhetetlenűl kínos halál. Elviselhetetlen ennek a testi fájdalma, a sebek kínja, szomjúság, fejfájás, láz gyötri a testet. De ennél még rettenetesebbek voltak a lelki fájdalmak. Hisz Jézus a kereszten elviselte Isten bűn elleni haragjának egész súlyát. De, íme volt néhány ember, aki ezen az úton jót is tett Jézussal, s róluk se szabad megfeledkeznünk. Lássuk most őket.

        1.Volt egy ember, aki keresztjét vitte, ő volt Cirénei Simon. Igaz bár, hogy őt kényszerítették erre, de később nagy áldás lett számára. A kereszt, ami akkor a hátán volt, később a szívébe került, s fiait márt ott találjuk a római gyülekezet tagjai között.

        2. Volt egy katona is, aki nedves szivaccsal megnedvesítette Jézus száját, nyelvét. Amikor mindenki csúfolta, benne mégis volt egy szemernyi irgalom, hogy csillapítsa a szomjazó Jézus kínját.

        3. Voltak olyanok, akik mirhás bort ajánlottak fel neki. Ez abban az időben egyfajta zsibbasztószer volt, ami nagyban enyhítette a fájdalomérzetet. Jézus azonban visszautasította ezt a bort, mert teljes mértékben át akarta élni a keresztrefeszítés fájdalmát. Aztán mindig voltak sirató asszonyok is, velük már bővebben foglalkoztunk tegnep este.

4. Volt  Jézusnak néhány ismerőse is, akik ugyan kissé távolabb álltak, de mégis látótávolságon belül, úgyhogy Jézus láthatta, hogy mégis csak áll mellette valaki. Mégis csak jó érzés lehetett, hogy néhányan a barátai közül is elkísérték őt erre a nehéz útra, köztük anyja és János apostol is. Egy haldokló számára mindig fontos, hogy szeretteik ott állnak mellettük, fogják a kezüket, szólnak hozzájuk. A legtöbb ilyen Jézus keresztje mellett asszonyok közül került ki. Milyen megszégyenítő ez a férfiak számára, mert íme a gyenge asszonyok erősebbek, mint a bátor és erős férfiak. Húsvét hajnalán is asszonyok mennek a sírhoz.

        5. De a legfontosabb személy Jézus számára a jobb kéz felől megfeszített gonosztevő. Mekkora felüdülés lehetett Jézus számára, hogy miután előbb mind a ketten szidalmazták őt, az egyik egy adott ponton megváltozott, felismerte benne a Messiást és kérte, hogy emlékezzen meg róla, amikor eljön országában. Íme a kereszt felé vívő úton találkozunk olyanokkal is, akik szolgáltak neki, akik segítettek rajta. Ezek közül most hárommal foglalkozzunk részletesebben: Cirénei Simon, Mária, Jézus anyja és János apostol.

        Az ítéletet kora reggel mondták ki és a három elítélt elindult a keresztjével a vállán kifelé a városból. Az egyik közülük egy különös keresztet hordoz. Olyant, amit a mennyben képzeltek el a számára, amit Isten öröktől fogva elrendelt számára. Ez a kereszt az az oltár, amin az Isten Báránya bemutatja a nagy áldozatot, ami elveszi a világ bűnét. Az a vér, ami ezen a kereszten csorog alá, megváltja az Isten választottait a bűntől, átoktól, haláltól, sírtól, kárhozattól. Ezen a kereszten a kegyelem és az ítélet egy véres csókban találkozik egymással. A Jézus keresztje sokkal nehezebb, mint a két gonosztevőé, mert Jézus viszi a világ bűnterhét is a vállán. Ez a kereszt olyan nehéz, hogy Jézus elkezd roskadni alatta. Most nem jön angyal, mint a megkísértése után, de mégis van ki segítségére siessen. A katonák látják, hogy Jézus nem bírja a keresztet és tanácstalanok lesznek, pánikba esnek. Nos, nem a szánalom miatt, mert az nem volt bennük, hanem azért, mert a kivégzésért külön prémiumot, hálapénzt kaptak, s ha valaki útközben meghal, akkor ők ettől a pénztől elesnek.  Ezért körülnéznek, hogy ki vehetné át a keresztet. Péter és a többi tanítvány elszaladt, János sincs a közelben, de ebben a pillanatban meglátnak egy embert, aki épp a mezőről jön, Cirénei Simont, s őt kényszerítik, hogy vigye a keresztet. Nevével még egyszer találkozunk a Római levélben, ahol úgy van említve, mint Rufusnak az apja. Pál nagy tisztelettel beszél róla és a feleségéről is.Ebből azt látjuk, hogy ez a kereszthordozás nem csak neki, hanem a családja számára is nagy áldás lett később. Különösek az Isten útjai. Ciréne egy Észak-Afrikai település, ahol sok zsidó lakott, innen került Jeruzsálembe és ilyen különös körülmények között került kapcsolatba Jézussal és az ő keresztjével. Ő egészen biztos, hogy nem kereste ezt a találkozást, ezt a kereszthordozást, de az Isten akarta. Ő a mezőről jött, nem tudjuk, hogy dolgozott-e ott valamit, vagy esetleg egy hétvégi háza volt ott, és épp kiment egy kicsit kikapcsolódni, kipihenni a heti fáradalmakat. De Simon számára ez a nap mégis felejthetetlen maradt, hisz látta, hogy miként viselkedett Jézus, hallotta sok szavát is, tudta azt is zsidó emberként , hogy aki fán függ, az átkozott, és így talán kezdte sejteni, amit Káténk szépen így mond :Ő azt az átkot, aminek terhe rajtam volt, magára vette. Később ezt teljességgel megértette és elhitte.

        Végül szóljunk néhány szót a gyülekezetről, ami ott van Jézus körül. Nem sokan vannak, kicsiny sereg ez. De hála Istennek, hogy még itt is van gyülekezet. Van néhány asszony, ott van Jézus anyja és János apostol is. Számukra is rettenetes lehetett ez az út, ezek a pillanatok. Hisz aki a kereszten függ, az Máriának fia, a tanítványnak Mester, az asszonyoknak Megváltó. Ott áll egy anya, aki gonosztevőként kell lássa fiát meghalni, beteljesedik, amit Simeon mondott sok évvel azelőtt, hogy az éles tőr átjárja szívét. Jánosnak is nehéz lehetett, hisz egy nappal előtte még a keblén nyugodott. Úgy tűnik, hogy most mindennek vége, minden összeomlott. Vannak ilyen pillanatok a mi életünkben is. A nagyszerű, hogy ezek az emberek nem futottak el, hanem mindvégig kitartottak, ahogy Túrmezei Erzsébet mondja: hűek maradtak egészen a Golgotáig. De még nagyszerűbb az, hogy Jézus a keresztről meglátta őket. A haláltusájában is szeretettel tekint kicsiny nyájára. A keresztről is látja Jézus az ő gyülekezetét. És a lelkükre köti, hogy vigyázzanak egymásra, hogy maradjanak egymás mellett.

        Jézus a kerszten a szenvedésével megteremti a szentek közösségét. A golgotai  kereszt egyesíti, eggyé teszi az embereket. Mert ez az egység elveszett a Paradicsomban. Megromlott az Istennel és az egymással való közösség is. De Jézus kereszthalála ezt újra ajándékozza az emberiségnek. Benne és általa mi testvérei lehetünk egymásnak. A keresztről hangzik a szent parancs, az új parancs, hogy szeressük egymást, mégpedig úgy és azzal a szeretettel, amellyel Jézus szeretett minket. Ott Jeruzsálemben nagypénteken megszületett a gyülekezet valósága. Krisztus egy csodálatos ajándékot adott nekünk ebben a bűntől megrontott világban. Meggyógyulhat az Istennel és az egymással való kapcsolatunk. Megbékélhetnek  az ellenségek, megbocsáthatnak a haragosok. Benne egyek lehetünk, benne megélhetjük a legdrágább közösséget, ami letezik e világon.

6. Nap Barát vagy ellenség? Text. Fil.3,18

Egy hosszú, szép útnak érkeztünk a végére. Megpróbáltuk Jézust elkísérni a kereszt felé vezető úton, s olyan emberekről beszélgettünk, akik ezen az úton találkoztak Jézussal. Láttuk a farizeusokat, a főpapokat, a tömeget, a síró asszonyokat, s a neki szolgáló lelkeket. A kereszt fel vívő úton Jézussal találkozó embereket két csoportba lehet sorolni. Voltak, akik barátként, mások meg ellenségként viszonyultak hozzá. Mert ha valami világossá válik ezekből a találkozásokból, akkor az nem más, mint az hogy nincs semlegesség Jézussal szemben. Vele vagy ellene, harmadik lehetőség nincs.

        A nagy kérdés az, hogy mi hogyan viszonyulunk Jézus keresztjéhez? Mit jelent ez számunkra? Ismerjük-e Jézus áldozatának megbékítő és megtartó erejét? Mert Istennel csak a kereszt által lehet békességre lelni. Ezt találta meg Pál, Luther, Kálvin és minden igaz hívő ember. Ezért nagyon fontos válaszolni a kérdésre: mi ellenségei vagy barátai vagyunk a Jézus keresztjének?

        Pál ebben az igeversben olyan emberekről beszél, akik a Jézus keresztjének az ellenségei. S ez meglátszik az életfolytatásukon is. S Pál azt mondja, hogy ilyenek sajnos sokan vannak. Ez megdöbbentő. Nem azt mondja, hogy vannak egy páran, van elvétve az emberek között ilyen is, hanem azt mondja, hogy sokan vannak, akik a Jézus keresztjének az ellenségei. Pál nagyon hatása alatt van ennek a kijelentésnek, ezt csak sírva tudja leírni, elmondani. S Pál a filippibelieket arra inti, hogy vigyázzanak az ilyen emberekre, mert ezek betolakodnak a gyülekezetekbe s az embereket félrevezetik.

        Pál apostol mély fájdalommal beszél arról, hogy a keresztnek vannak ellenségei. Minket is meg kell döbbentsen ez, nem hagyhat hidegen. Jézus ezért sírt Jeruzsálem felett, mert ott is sokan voltak ilyenek, s most is csak mély fájdalommal, döbbenettel tud beszélni azokról, akik a Jézus keresztjének az ellenségei. Kik lehettek ott azok, akikről Pál azt mondja, hogy ők a Jézus keresztjének az ellenségei.Vajon itt az ú.n. törvényeskedső emberekre kell gondolni, akik azt állították, hogy a megigazulás a törvény cselekedeteiből van? Vagy olyan emberekre gondoljunk, akik cégéres bűnökben éltek, mint paráznaság és részegeskedés? Nem könnyű ezt nyilván eldönteni, hisz Pál sem mondja el egyértelműen, hogy kikről is beszél.  De rögtön ezen igevers után azt írja róluk Pál, hogy ezeknek az embereknek istenük az ő hasuk, s mindig csak a földiekkel törődnek. Ebből arra következtethetünk, hogy ezek az emberek nem is annyira a tanításbna tévelyegtek, sokkal inkább bűnös, istentelen életet folytattak.

        Mert az, hogy valaki barátja vagy pedig ellensége a Krisztus keresztjének, az életfolytatásából derül ki. Aki találkozott Krisztussal, az alázatos lesz és az megtanulja megtagadni önmagát. Az ilyenek másképp fognak élni, mint azok, akik csak a földieket ismerik. Az ilyen ember nem gondolja magáról, hogy az ő élete teljesen rendben van, hogy ő már megérkezett a célba, de egyre inkább arra törekszik, hogy Krisztussal közösségben éljen. Egyre jobban részesedni akar Jézus szenvedésében és feltámadásában és ezeknek erejében. Azt akarja, hogy ez egyre nyilvánvalóbb lehessen az életében.

        Pál ebben az igében felteszi nekünk a kérdést: miért is élünk? A hasunkért? A földi dolgokért? Vagy azért, hogy életünkben egyre inkább felragyogjon az Isten dicsősége? Hova tartozunk mi? A barátok vagy az ellenségek táborába? Láttuk már, hogy Pál nem szenvtelenül, érzéketlenül mond véleményt, ítéletet a Jézus keresztjének az ellenségeiről. Könny van a szemében, szomorúság van a szívében, amikor elmondja, hogy sokan a Krisztus keresztjének ellenségei.

        Pál nem egy flegmatikus ember, akit minden hidegen hagy. Pál nagyon is világosan  látja a dolgokat. Nem csak azt látja, hogy ezek az emberek  Krisztus keresztjének az ellenségei, hanem azt is, hogy ezek magának Krisztusnak is az ellenségei. Mert ő tudja, hogy Krisztus személye elválaszthatatlan az ő keresztjétől. A bűnt és az átkot csak Krisztus vére törli el. Ezt azonban a Krisztus keresztjének ellenségei hevesen tagadják. Az ilyenek vagy a törvényből való megigazulást hirdetnek, vagy pedig egy olyan Istenben hisznek, akik csak úgy, mindent kegyelmesen megbocsát az embernek, mert úgymond az a dolga. De akkor miért kellett volna Krisztusnak a kínos kereszten meghalni?

Kik azok tehát, akik a Krisztus keresztjének az ellenségei? Hát egyszerűen mindazok, akik a bűnbocsánatot és megigazulást, az üdvösséget valamilyen más úton akarják elérni, mint a Jézus kresztje. Az apostolnak nagyon fájt, amikor azt látta, hogy valaki az üdvösségét nem Krisztusban kereste. Hull szeméből a könny, amikor ezt le kell írja.

Nem szabad figyelmen kívűl hagynunk azt a tényt sem, hogy Pál ezt a levelet a római börtönéből írja. Meg van bilincselve, le van láncolva, s közben írja a levelet a filippibelieknek. És közben potyognak a könnyei. De nem azért sír, mert börtönbe zárták. Nem azért, mert nagyon szenved a börtön sívár körülményi miatt. Ő ennek örül s azt is el tudja örömmel fogadni, hogy nemsokára valószínűleg meg fog halni Krisztusért. De sír a Krisztus ellenségei felett. Sírva mondja ezt el, mert tudja, hogy az ő részük az örök kárhozat lesz. Mi vajon tudunk-e sírni azért, mert olyan sokan nem törődnek a Krisztus keresztjével? Hogy sokan, talán a családunkban, rokonaink közül is csak a hasuknak élnek, akiknek a jelmondata: együnk, igyunk, mert holnap úgyis meghalunk. Akiknek semmi reménységük sincs a halál után?

        Egy biztos, Pál apostol sír. Korábban ő is a Krisztus keresztjének az ellensége volt, üldözte a Krisztus egyházát. De az Úr szembement vele a damaszkuszi úton. Akkor ott minden megváltozott. Isten Lelke leleplezte benne a Krisztus keresztjének az ellenségét. Meglátta, hogy addig ő ellenségeskedésben élt Istennel és az ő keresztjének is ellensége volt. S ekkor Isten Lelke elvégezte benne a munkát, Isten Lelke világosságot gyújtott a sötét szívében. Meglátta azt, amit ezután egész életén át hirdetett, hogy a Krisztus keresztjének ellenségei megbékélhetnek Istennel épp a kereszt vére által. Pál a saját maga életéből tudta, hogy mit jelent a Krisztus keresztjének ellensége lenni. De átélte azt a csodát is, hogy az ellenségből barát lehet. S ez a csoda ma is minden emberrel megtörténhet. Velem is megtörtént s hiszem, hogy most is megtörténhet bárkivel.

        Krisztus keresztje által üdvözülni, a mi óemberünk halálát jelenti, önmagunk megtagadását. Annak meg- és belátását, hogy én semmit se tudok tenni az üdvösségemért, de nem is kell, csak hálás szívvel elfogadhatom. Hogy nem lehet másban dicsekedésm, csak Jézus Krisztus keresztjében.

        Pál a Jézus keresztjének bátor bizonyságtevője lett. Hirdette azt zsidóknak, görögöknek, vagyis mindenkinek. Megtapasztalta azt, hogy voltak olyanok, akik elutasították, megbotránkoztak benne. Mert a kereszt evangéliuma nem hízelgő a mi számunkra, sőt leleplez minket. Megmutatja, hogy mi olyan mélyre jutottunk, hogy másképp nem lehetett segíteni rajtunk. Ezért ilyen értékes és drága a kereszt az Isten megváltottai számára. Hit által megértjük és elfogadjuk, hogy Isten így végezte el az üdvösségünket. Mert ha Isten a kereszten megbűntette a bűnömet, Krisztuson, akkor engem már nem fog megbűntetni. Ha én megragadom a keresztet, akkor üdvösségem biztos alapokon áll, s ez az üdvösség meg fog látszani az életemen. Nem önmagamé vagyok, nem magamnak élek. A kereszt barátja vagyok és maradok mindörökké. Légy te is az, drága testvérem.

(Ezen igehirdetési sorozatot W.Harinck : De Koning der Joden Ontmoetingen op weg naar Golgotha című könyvének segítségével írtam meg s elmondtam a Marosvásárhely-Alsóvárosi gyülekezetben 2015 húsvét nagyhetében)

       

                                                     Lőrincz István