Két igehirdetés

Igehirdetés örökkévalóság vasárnapjára 2Kor.5,1-10 alapján

            Nagy kérdés, hogy érdekli-e még egyáltalán az embereket a menny? Vagy teljesen elfeledkeztek már erről? Vajon már teljességgel elfordultak az emberek a mennytől és csak a föld és annak a dolgai érdekli őket? Vajon hány ember tudja és vallja gyülekezeteinkben, hogy a mi földi életünk egyetlen nagy célja, hogy Megváltónkat megismerjük és végül a mennybe jussunk?

            Ezek után jön a kérdés, hogy miként lehet a mennybe jutni? Hogyan is történik ez? Mert ha a menny felé sietünk, ahogy az ének mondja, akkor az utat is kell ismerni, ami oda vezet. Ezekre a kérdésekre Pál apostol először is azt válaszolja, hogy igenis van menny. Ha a mi földi sátorházunk elbomol is, van épületünk Istennél, nem kézzel csinált, örökkévaló hajlékunk a mennyben.Az életünk tehát egy sátorhoz hasonlítható. A föld e szerint egy „kempingező” hely, ahol a mi sátorunk egy időre felállíttatik, ahol egy időre sátrat verünk. De egyszer eljön a sátorbontás ideje, amikor szedjük a sátorfánkat és tovább kell mennünk innen. A mi életünk a földön csak ideiglenes, csak egy bizonyos ideig tart. Jó ezt nekünk naponta tudatosítani, hisz nagyon sok ember úgy él, úgy rendezkedik be, mint ha igaz lenne a nóta: nem halunk meg soha. Pedig itt a földön kiszabott esztendeink vannak, ahogy azt Jób könyve tanítja. És ezek a kiszabott esztendők egyszer csak letelnek. Ezt Pél is tudja, de ő tud egy másik hajlékról, egy másik házról, amit nem emberek terveztek, van egy nem emberi kézzel csinált, örökkévaló hajlékunk a mennyben.

            Feltűnő, hogy Pál itt azt mondja: tudjuk. Pál nem nagyon sokszor mondja ezt. De miért van az, hogy pont itt, ahol a mennyről van szó, mondja: tudjuk? Honnan tudjuk, hogy van egy menny és abban örökkévaló hajlék? Honnan szerezhetünk mi ismereteket a mennyről? A válasz egyszerű: Jézus Krisztustól. Ő a mennyből jött le a földre, és sátorozott 33 éven át itt közöttünk. Krisztus a mennyből jött, magára vette a mi földi életünk minden nyomorúságát, esendőségét, múlandóságát. Nagypénteken az ő földi porsátora is elbomlott. Különben ő már korábban megmondta: rontsátok le ezt a templomot és én három nap alatt felépítem azt, s ekkor Ő a testéről, földi életéről beszélt. Ott a kereszten egy félelmetes lebomlás történt, de húsvét hajnalán ez a sátor csodálatosan újra megépült, mert Krisztus feltámadott. Amikor a tanítványok a feltámadott Jézust látták, akkor már azt a házat szemlélték, amit nem ember készített, hanem Isten maga. De az a nagyszerű, hogy aki ebben a Krisztusban hisz, azzal szintén meg fog történni az, ami Krisztussal is megtörtént, és annak az embernek szól a drága ígéret: az én Atyámnak házában sok lakóhely van, ha pedig nem volna, megmondtam volna néktek. Én elmegyek és helyet készítek néktek. A hívő emberek számára olyan nagy vigasztalás ez, hogy amikor földi sátorházunk elbomol, van egy nem kézzel csinált hajlékunk a mennyben.

            De mi történik akkor, amikor a földi sátorház elbomlik, amikor valaki meghal? Hogy kell nekünk elképzelni ezt a titokzatos lakáscserét? Hogy kell elképzelnünk a földi sátorból a mennyei hajlékba való elköltözést? Mi a halált sokszor úgy képzeljük el, mint egy határátlépést. Ha nincs csempészárunk, és a papírjaink is mind rendben vannak, akkor nincs mitől félnünk. De úgy is elképzelhetjük ezt, mint amikor az egyik szobábl átmegyünk a másikba. Azért Pál és a Szentírás azt tanítja, hogy ez nem épp ennyire könnyű és egyszerű dolog. A halál nem csak egyszerűen a vég, amikor a gyertya kialszik. A halál a bűn zsoldja, ítélet a mi bűneink felett. A halál egy félelmetes ellenség, ami szüntelen veszélyeztet minket. Épp ezért kellett Krisztusnak eljönnie, hogy szembe szálljon ezzel a félelmetes ellenséggel, azzal leszámoljon, hogy ahogy Pál egy másik helyen mondja, annak a fúllánkját kihúzza. Ez történt húvétkor. A halál persze még kihúzott fúllánkkal is félelmetes ellenség marad. Pál számára se könnyű a halállal szembenézni, ő is jobban szeretné, ha túl lenne már a halálon, hisz itt azt mondja, hogy kívánna már az Úrnál lenni. Nem véletlen azt sem, hogy kétszer is szó van itt a sóhajtozásról. Pál is szeretne, hogy úgy mondjam”direkt” Krisztushoz menni, hogy ne kelljen átmenni a halál félelmein, kínjain. Szeretne elköltözni, felöltöztetni, pontosabban átöltöztetni. Hadd mondjak erre egy mindennapi példát. A diktatúra idején sokszor megtörtént, hogy nem adtak engedélyt példáúl egy új parókia építésére, s ekkor a gyülekezet azt csinálta, hogy nem bontották le a régi épületet, hanem a régi köré felhúzták szép csendben, szinte észrevétlenül az újat. S amikor az új teljesen elkészült, akkor hirtelen lebontották a régit. Valami ilyesmit szeretne Pál is, először az Úrnál lenni, és csak azután meghalni. Persze, mi nagyon jól tudjuk, hogy ez csak nagyon ritka esetben történhet meg. Pál és mi is gondolhatunk az Ószövetség két emberére, akik nem ízlelték meg a halált, hanem direkt módon, halál nélkül jutottak a mennybe. Ez a két ember Énókh és Illés próféta volt. Pál az Újszövetségben is tud ilyesmiről. Ezek azok, akik a Jézus Krisztus visszajövetelét testben érik meg, azoknak nem kell meghalni, hanem egyetlen szempillantásban átváltoznak és az Úrhoz kerülnek. Pál is nagyon szeretne ezekhez tartozni, akiknek nem kell meghalni, hanem egyenesen az Úrhoz jutnak.

            Ez egy kicsit önzésnek is tűnhet, mintha az apostol a maga számára valami különöset, rendkívülit kérne. De ez nem így van. Pál itt nem magára gondol, hanem általánosságban minden keresztyén ember vágyát, óhaját fejezi ki. Sőt, Pál az egész teremtett világban egy vágyakozást, sóhajtozást észlel a menny után. Pál az új hajlékot nem csak a maga számára kívánja, hanem minden hívő ember számára.

            Itt egy másik félreértést is el kell kerülni. Nem kevés olyan ember van, aki azért vágyakozik meghalni, mert nagyon sokat szenved. Azért vágyik meghalni, hogy ne kelljen már annyit szenvedni. Pálnál azért ez másképp van. Az ő vágayakozásának célja maga Jézus Krisztus. Mert most még nincs Krisztusnál. S ez érvényes ránk is. Mert igaz az, hogy megváltott emberek vagyunk, de a teljességet még nem értük el, még hiányzik valami ehhez. Mi itt még idegenben vagyunk, még átutazóban vagyunk az igazi hazánk felé. Pál itt az eredeti szövegben egy különös kifejezést használ: még távol vagyunk, még nem vagyunk olyan közel, mint amennyire szeretnénk.

            Ezt a világ fiai soha sem tudják megérteni. Sőt, ők kicsúfolják azokat, akik a mennybe vágynak, akik a menny felé sietnek. Mert ők minden boldogságukat csak itt a földön keresik. Ezért vannak kétségbeesve, amikor a földi örömök elmaradoznak az életükből, amikor közeledik a földi örömöktől való megválás. De a Bibliai emberei, a keresztyének tudják: jövevény vagyok, mint minden ősöm. Vallják az ismert igével: nincs itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük. Persze ezt félre is lehet érteni, sokszor azzal vádolják a keresztyéneket, hogy ők megvetik a földet, nem állnak két lábbal a földön, álmodozók és ábrándozók. Nem erről van szó, hisz ha valaki komolyan veszi a földet és a földön elvégzendő munkát, azok épp a keresztyének, Isten gyermekei. Itt egyszerűen arról van szó, hogy mi tudjuk, hogy van valami, ami sokkal jobb és több, mint ez a föld, mint ez a földi élet. S ha már tudjuk, ha van valami jobb, akkor mi természetesen vágyunk is erre. Ez a vágy se magunktól van, hanem a Szentlélek ébreszti fel bennünk.

            És még valami. Aki ezt tudja, akinek a szívében ott van a vágy a jobb után, azt mit tegyen most, amíg még nem lehet a mennyben, amíg még itt ebben a sátorházban kell tartózkodnia? Az ilyen ember nagyon vigyázzon arra, hogy ezt ne úgy fogja fel, mint valami”kényszerpihenőt” amit tétlenségben kell eltölteni. Pál apostol számára a földön töltött idő nem a tétlenség, hanem a szolgálat ideje. Pálnak, amíg e testben él egyetlen célja van: hogy a mennyről szóló örömüzenetet minél több embernek elmondja, tobábbadja, hogy azt az evangéliumot elvigye a föld végső határáig. Ő kedves akar lenni az Úrnak. Mert akár elköltözünk, akár itt maradunk, neki kedvesek legyünk.

            Az egyházi év utolsó vasárnapján, az örökkévalóság vasárnapján menjünk el ezzel az üzenettel Isten házából: amíg e testben vagyunk, tegyük azt, amit tennünk kell. Mert a sátorban, a testben eltöltött idővel egyszer el kell számolni. Nekünk meg kell jelennünk Isten ítélő széke előtt, hogy ki-ki megjutalmaztassék, aszerint, amit e testben cselekedett, vagy jót vagy gonoszt. Ne felejtsük el soha, hogy mi itt egy szolgálatot kell elvégezzünk, s erről a szolgálatról nekünk egyszer majd számot kell adni. Akkor derül ki, hogy mit építettünk. Ez a nap egyre közeledik. Akár megérjük testben az Úr visszajövetelét, akár úgy, hogy átt kell mennünk a halálon. Azt kívánom nektek és magamnak is, hogy munkában és szolgálatban találjon minket a nap.

                                                                                    Lőrincz István

Igehirdetés 2016 ápr.17én Jelenések 9,13-21 alapján

            A Jelenések könyvét az Újszövetség vigasztaló iratának szoktuk nevezni. Ezt a könyvet nem lehet megérteni, ha nem látjuk magunk előtt az első század végi szenvedő és üldözött gyülekezetet, amely a császárkultusz alatt szörnyű szenvedéseknek és vértanúságnak van kitéve. Ez a gyülekezet ebben a sokszor kibírhatatlannak tűnő szenvedésben várja a visszatérő Krisztust, aki ítéletet tesz mindenki felett, aki a gyülekezetet megjutalmazza hűségéért, kitartásáért, a hitetleneket és engedetleneket pedig, akik a gyülekezet szenvedését is okozták, méltó módon megbűnteti. Mert ahogy egy nagy holland teológus mondta, a keresztyén egyháznak z igazságosságra nagyobb szüksége van, mint a mindennapi kenyérre.

            Ez az ítélet egyszer el fog jönni, vigasztalja János a gyülekezeteteket, nem most a közeljövőben, hanem akkor, amikor Isten annak elhozza az idejét. Ezekben a fejezetekben az ítélet kibontakozásáról van szó, az egyre nagyobb és átfogóbb lesz. Amikor ezt a könyvet olvassuk, szinte lélegzetvisszafojtva várjuk: mi minden fog itt még történni? Hisz már eddig is szörnyűséges dolgokról hallottunk ebben a könyvben, példáúl a sáskák rettenetes pusztítását. De a csapások most már felgyorsulnak, egyik a másikat követi. Ezt a mi időnkben mi is egyre jobban érzékeljük. Hisz régen is voltak, háborúk, földrengések, természeti katasztrófák, de mintha az utóbbi időben egyre sűrűbbek lennének ezek. Szinte nincs olyan nap, hogy ne halljunk valamilyen csapásról, katasztrófáról. Ezek sa keresztyén embert el kell gondolkoztassák, és mi mindenképpen Isten igéjének, ítéleteinek beteljesedését kell látnunk ezekben.

            Az igeszekasz azzal kezdődik, hogy János hall egy hangot az Isten előtt álló aranyoltár négy sarka felől. Az aranyoltár ott áll tehát az Isten színe előtt. Ez az oltár a hívők, a szentek imádságát jelképezi, azokat az imádságokat, amelyek a szenvedő és üldözött gyülekezetből szállanak, emelkednek az égbe. Az, hogy hang jön ki az oltárból azt jelenti, hogy Isten meghallgatja az imádságokat, s ugyanakkor arra biztat, hogy higgyünk abban, hogy csodálatos szabadítást készít a népe számára. Az oltár alatt lévő lelkek Isten igazságos bosszújáért esedeztek, s íme Isten meghallgatta az imádságokat, mert a bosszú, az ítélet már megvalósul. Olyan jó ez Isten mindenkori népe számára. Tudhatjuk azt, hogy Isten tud minden szenvedésről, amit Érte hordozunk el. Tud azokról a vértanúkról is, akiket épp most a mi időnkben végeznek ki, ölnek meg sokszor rettenetes kínok között a Krisztus bizonyságtételéért. Biztasson ez az ige arra, hogy többet imádkozzunk az üldözött, vértanúság árnyékában élő keresztyénekért. Még nincs messze az idő, amikor olyan sokat jelentett számunkra is a kommunista diktatúra idején, hogy holland, német, svájci, nyugati testvéreink azt mondták nekünk: imádkozunk érettetek. Tegyük ezt meg mi is másokért. Mert a szabadságban mi most olyan könnyen megfeledkezünk erről.

            A hang azt mondja: oldd el azt a négy angyalt, akik a nagy folyóvíznél, az Eufrátesznél meg vannak kötözve. Fontos azt látni, hogy ez a négy pusztító angyal csak Isten kifejezett parancsára indulhat el, az Isten által pontosan megszabott időben. Persze az Isten idejét nem könnyű kivárni. Mi sokszor csak a mi kicsi életünket látjuk, Isten órája sokszor egészen másképp jár, mint a miénk, de nekünk meg kall taniulni a miénket az övéhez igazítani. Mindennek az Isten akarata szerint kell történnie. Isten a gonoszságnak is határt szab, azt mondja: eddig és ne tovább. Jó nekünk tudni, hogy a gonosz semmi többet nem tehet, amint amit Isten neki megenged. Ez egy óriási vigasztalás az Isten mindenkori népe számára. Az Úr nem ad szabad kezet a gonosznak, nem engedi, hogy azt tegyen, amit akar. Isten gyermekeinek se árthat, őket Isten hatalma őrzi. A testet persze megölheti, de a lélek és annak üdvössége biztonságban van. A gonosz még tombol, de a Golgota óta ő már egy legyőzött ellenség, ezt nem szabad elfelejtenünk.

            Ebben az igében ítéletet végrehajtó angyalokról van szó. Ezek az angyalok az Eufrátesz folyónál vannak, de eloldoztatnak, hogy onnan elindulva a különböző ítéleteket végrehajtsák.A négyes szám az írásmagyarázók szerint a négy égtájat jelképezik, tehát minden irányba elindulnak, mindenhova eljutnak. Mit kezdjünk mi ezzel a megjegyzéssel, hogy mindez az Eufrátesz folyónál történik. Az írásmagyarázók sokat gyötrődnek a kérdésen, hogy mit is akar ez jelenteni? Vajon népekről lenne itt szó, például babiloniakról, asszírokról, törökökről, mongolokról, akik mind Keletről jöttek a keresztyén Európát meghódítani? Vagy esetleg vallásról, épp az iszlámról lenne szó? Ezekben a magyarázatokban mind lehet valamelyes igazság, de úgy gondolom, hogy mégis onnan kell kiindulnunk, hogy az Eufrátesz folyónak a Bibliában van egy különös jelentése, mégpedig az, hogy itt volt a Paradicsom, az Éden kertje, innen indult el az emberi történelem. Az Eufrátesz folyónál bukott el az ember, itt kezdődött a bűn rettentes rontása és rombolása. Itt tette az ember tönre magát és környezetét egyaránt. Itt lett a gyönyörűség helyéből pusztaság. Azt is tudjuk a Bibliából, hogy az Eufrátesztől indultak el azok a népek, akik hátat fordítottak Istennek, itt lakoztak Nimródnak, az erőszakos embernek az utódai.  Itt a népek tarka sokasága lakott a maga sokszínű kultúrájával. Sajnos ezek a népek a pogányság útját járták.De itt avatkozott be Isten ebbe a szomorú történelembe, amikor Ábrahámot kihívta Úr-Kaszdim városából. Ezeknek a népeknek a bűne mindenek előtt a gőg, a felfuvalkodottság volt. Így ez a vidék, ami egykor Paradicsom volt, most az erőszak, a háborúk földje lett, és így van ez mind a mai napig. S miért volt mindez: azért, mert a népek elbizakodtak és nem hallgattak Istenre. Így érett meg ez a vidék és az egész világ az Isten ítéletére.

            De mi lesz a hatása a négy angyal elindulásának? Egy hatalmas és különös hadsereget látunk itt, ami még nem volt a történelemben. Ha a sereg létszámát kiszámoljuk, az is kétszáz millió ember.Nyilván, hogy ez is egy jelképes szám, ami a végtelenséget jelzi. Ez arra mutat, hogy ez egy legyőzhetetlen sereg. Az Eufrátesz környékén sok olyan birodalom volt, ami legyőzhetetlennek hitte magát, gondoljunk csak a babiloni, asszír birodalmakra, de ezek mégis megsemmisültek. Ennek a seregnek már a látványa is félelmetes. A lovak fejei olyanok, mint az orsoszlánoké. A lovasok tüzes, kék színű páncélba vannak felöltözve. A lovak szájai félelmetesek, tűz és kénkő jön ki belőlük, mindent megsemmisítenek. Nem tudjuk azt, hogy miről, kiről is van szó. Olyan szörnyűséges lények ezek, mint a Jób könyvében leírt behemót és levithán. Bár egyes fordítások a vizilóval és a krokodillal azonosítják, ezt mégsem lehet tudni. Erre mi csak annyit mondhatunk el alázattal, hogy Isten ítélete rettentes lesz. És annak az eszközei is rettenetesek, olyanok, amiket mi el se tudunk képzelni. Isten mindent felhasználhat, szörnyűséges dolgokat, lényeket, hogy az embert megalázza. A legfélelmetesebb földi hadsereg is nevetségesen gyenge amellet, amit itt János lát és megmutat nekünk. Itt tulajdonképpen a pokol szabadul el a földön.

            Tűzről, füstről és kénkőről van szó, így pusztult el egykor Sodoma és Gomora is. Vigyázzunk, mert ez nem emberi fantáziálás, hanem az a rettenetes ítélet, amit Isten mutatott meg apostolának és egyházának. János itt előre tekint a történelemben, s amit leír, az be fog következni. Ezeknek a különös lényeknek az ereje a fejükben és a farkukban van, ami valamiképpen a kígyóra emlékeztet minket, ami a Szentírásban az ördögnek, a Sátánnak a jelképe. Mert a Sátán az, aki emberölő volt kezdettől fogva, aki mindenütt halált és pusztulást okoz. Hát nem a halál hatalmát látjuk ma is a világban? Háborúk és öngyilkos merényletek, a környezet tudatos pusztítása, a káros szenvedélyek, nem mind ezt hirdeik nekünk? Ezek az ítéletetk mind azért vannak az emberiségen, mert nem hallgatott az Isten szavára.

            Mennyivel másabb lenne ez a világ, ha Krisztusnak engedelmeskedve. Ő nem a halált akarja, hisz legyőzte azt, Ő az Élet Fejedelme. Ezek az ítéletek is mind arra figyelmeztetnek, kérnek minket, hogy álljunk az Ő oldalára, benne higgyünk. A döbbenetes itt az, hogy miután az emberiség egyharmada elpusztul az ítéletben azt várnánk, hogy a többiek döbbenetükben megtérnek, de ennek épp az ellenkezője történik. Milyen kemény tud lenni az ember szíve, hogy se a kegyelem, se az ítélet nem tudja meglágyítani. Hiába prédikált Nóé az özönvíz idején, hiába tett bizonyságot Lót, az emberek mentek tovább a bűn útján.

            Az ige itt konkrét bűnöket is megnevez. Először olyanokat, amik Isten ellen vannak első sorban, a Tízparancsolat első táblája ellen: az ördög imádása és bálványimádás. Döbbenetes tapasztalat ez, hogy ha az ember elhagyja az igaz Isten imádatát, akkor mindig jön valami rettenetes ennek helyébe, jön a Sátán, jönnek a bálványok.Jön az okkultizmus, a babonaság,hitetlenség, pogányság mindenféle formában. De vannak itt olyan bűnök, amikkel elsősorban a felebarát ellen vétkezik az ember: gyilkosság, paráznaság és lopás. Mert a két tábla szorosan összetartozik, ha valaki nem szereti és nem tiszteli Istent, akkor felebarátját se fogja szeretni és tisztelni. Kifejezetten említi a paráznaságot. Jól tudjuk a történelemből, hogy mind a két nagy birodalom a római és a görög bukását is az erkölcstelenség okozta. S mi van most: felmagasztalása a szexuális szabadosságnak, perverzitásnak, homoszexualitásnak. Az emberi történelem megismétli magát.

            Mit mondhatunk mi ezek után? Mit tehetünk mi ebben a helyzetben? Mi ebben a szörnyű részben az evangélium, az örömüzenet? Hát, az, hogy ezek a mi nemzedékünkben még nem következtek el. Mi még a kegyelmi időben élünk. Mi még megtérhetünk az Úrhoz. Mi átadhatjuk magunkat annak Jézus Krisztusnak, aki mindezektől megőrizhet és megszabadíthat minket. Mert Krisztus nélkül az élet tényleg csak pusztulás és romlás. Hit nélkül az ember minden bűnnek és szenvedélynek ki van szolgáltatva. Ha nem Krisztus az életünk Ura, akkor mi is a korszellemet követjük, aminek jelszava: éldd ki magad, érezd jól magad, vesd bele magad az élet örömeibe és gyönyöreibe, ne törődj se Istennel, se emberrel, ne törődj a lelkeddel sem, de a mennyel sem, mert csak föld van és földi dolgok.

            A szomorú tapasztalat, hogy az emberek nagy többsége ma se akar megtérni, még akkor sem ha látják, hogy egyik csapás a másikat követi ebben a világban.Az emberek ma mindent akarnak, csak épp megtérni és Istennek szolgálni nem. A személyes kérdés: te kit választassz életed Urának? Kinek szolgálsz? Két úrnak nem lehet.Válassz még ma! Jézus hív és vár, hogy Őt válasszad, mert Ő már téged választott.Meghalt érted a kereszten, neked is bünbocsánatot és örök életet szerzett. Aki benne hisz, az boldog a csapásokat ítéleteket látva is.Az tudja, hogy a váltsága elközelített. Légy te si testvérem ilyen boldog ember!

                                                                                                Lőrincz István

           

Jób könyve 4

15 Igehirdetés Jób siratja jelenét Text. Jób 30

            Jób tovább folytatja önmagával való beszélgetését. Miután számbavette a régi szép időket, a múltat, most a nyomorúságos jelenét veszi számba. Hisz kétszer is mondja: nyomorúságnak napjai fognak meg engem. Mindig nyomorúságosnak látjuk azt az időt, amiben balsors ér minket, amikor egy sakk-matt helyzetben vagyunk, ahogy azt mondani szoktuk. Gonosz, nyomorúságos időnek mondjuk azt, amikor példáúl betegek vagyunk, ágyban fekszünk, amikor jártányi erőnk sincs.

            Nyomorúságosnak nevezi Jób a jelenét, amikor úgy érzi, hogy senkinek nem lehet hasznára, amikor a fiatalabbak nevetnek rajta. Rosszabb a sorsa a kutyáknál, amelyek keserű füvet tépnek a bokor tövében, az emberek közül kiűzik őket, a bokrok között ordítanak, a csalánok alatt gyülekeznek. Most Jób gúnydallá és beszédük tárgyává lett. De még ez sem elég, mert utálják, megvetik őt, köpködnek előtte, gáncsot vetnek neki, sőt bántalmazzák őt.

            Ki nem ismeri közülünk ezeket a nyomorúságos időket, amikor már-már úgy érezzük, hogy el kell vesznünk, amikor úgy érezzük, hogy nincs tovább. S ha valaki még nem ismerné, akkor bizonyára ezután fogja megismerni, akkor még ezután fogja érni nyomorúságos idő, ami majd alapjaiban rázza meg az életét.

            De vannak más idők is az ember életében. Vannak jó idők, amikor gyarapszunk anyagilag és lelkileg, amikor a tekintélyünk is növekszik, amikor befolyásunk van az emberek előtt, súlya van a szavunknak. Igen, a jó és nyomorúságos idők váltakoznak az életünkben és ezt mi nem tudjuk megakadályozni.

            De feltevődik az a kérdés is, hogy vajon melyik a jobb az ember számára: a jó vagy pedig a nyomorúságos idő? Melyik árt és melyik használ? Mert azt mindenki nagyon jól tudja, hogy melyik étel és melyik ital jó az ő egészsége számára, azt is, hogy milyen időjárást tud jobban elhordozni a szervezete, de ki tudja megmondani, hogy melyik idő jobb az ember számára, a nyomorúságos vagy a kellemetes idő? Vajon csak a jó idő  hasznos, amikor az ember boldog és örömében énekel?  Vajon nem lehet az is egy nagy kísértés az ember számára? Az ember sohasem tudja megmondani, hogy melyik idő jobb a számára a kettő közül. Persze ettől függetlenül, az ember az egyiket jónak, a másikat pedig nyomorúságosnak nevezi, az egyiknek újjong, a másik felett pedig sóhajtozik. Jobb, ha mi nem akarunk ítéletet mondani az idők felett, jobb ha ezt az ítéletet az Úrra bízzuk. Mindenesetre Isten igéje óva int minket attól, hogy egy időt jónak vagy gonosznak mondjunk, mert mi azt sohasem tudhatjuk, hogy Isten melyikbe rejtett el nagy áldást a mi számunkra.

            Az egész Biblia tele van ilyen és ehhez hasonló intésekkel. Mindjárt a Szentírás első lapjain ott találjuk az első emberpár történetét. Nekik volt egy csodálatosan szép és jó idejük ott a Paradicsomkertben, amikor is mindent megkaptak, amire szükségük volt, ott éltek, ahol nem termett sem tövis, sem bogáncs, ahol nem volt semmi baj, semmi nehézség, ahol csupa öröm, boldogság és harmónia volt. Milyen szép idő volt ez, mondjuk együtt kórusban. De mi a Szentírásból azt is nagyon jól tudjuk, hogy épp ez a szép és jó idő hozott magával egy olyan szörnyű romlást, ami a legnagyobb nyomorúság lett az emberiség életében, és ez nem más, mint a bűn. Épp a Paradicsom kertje és ez a szép és jó idő lett az az hely és idő, ahol és amikor az ember elbukott, amiben a kísértés megtalálta és legyőzte őket. Vigyázzunk tehát az elhamarkodott kijelentéssel, hogy melyik a jó és a rossz idő számunkra. Mert ahogy az első emberpár szomorú példája is mutatja, a jó idő lehet a legnagyobb nyomorúság az ember életében.

            De nyilván arra is kell vigyázni, hogy egy időt gonosznak, vagy nyomorúságosnak ne nevezzünk. Jóbnak ez a beszéde komoly figyelmeztetés erre nézve a mi számunkra. Aki próbák, a nehézségek idején így gondolkozik, az megduplázza vagy megtriplázza a próbáknak az erejét. Isten az ő teremtményeinek ezért megtíltja, hogy ítéletet mondjanak életük különböző szakaszai felett. Itt Isten egy olyan határt von az ember számára, amin nem szabad átlépnie. Mert az ember számára nincs egy olyan sötétség sem, ahová egy reménysugár nem hatolna be és ne hozhatna oda fényt és derűt.

            Atyáink elbeszéléseiből ismerünk olyan történeteket, hogy a kommunizmus börtöneinek mélyén énekelni tudtak, mert oda is behatolt az isteni reménysugár fénye és derűje. Az a Nap ragyogott ott a sötétségben is felettük, amit emberi szemmel nem lehet meglátni és észrevenni. Jób most ezt nem látja, mert ő csak annyit lát, hogy a nyomorúság ideje köszöntött be az életébe. Ő most hiába keresi a világosságot, mert nem találja azt. Úgy érzi, hogy Isten is elhagyta őt, mert hiába kiált, Isten nem hallgatja meg, hogy Isten kegyetlen lett iránta és ahelyett hogy segítene, harcol ellene.

            Ez kétségtelenül a legnagyobb mélység az ember számára, amikor az ember elveszíti Istent, amikor a vele való kapcsolat is megszakad. Akkor az ember már semmit sem tud elhordozni, akkor már nincs semmi tűrelme, akkor már várni sem tud a szabadulásra. Ilyenkor egyetlen gondolat lesz úrrá az emberen: elhagyni azt a helyet, ahol van. Ilyenkor jó esetben az ember reménykedik, hogy lesz még jobb idő, rosszabb esetben jöhet a tragédia, hogy az ember eldobja magától az életet.

            De mi jobbat tehetett volna Jób ebben a helyzetben, milyen más lehetőség lehetett volna számára? Hát csak egyetlen egy: az imádság. Ő is imádkozhatott volna, ahogy azt Dávid is tette a 31-ik zsoltárban. De én benned bízom Uram! Azt mondom: Te vagy Istenem, életemnek ideje a Te kezedben van, szabadíts meg ellenségem kezéből és üldözőimtől. Világosítsd meg arcodat a Te szolgádon, tarts meg engem jóvoltodból.

            Az lehet a legnagyobb ajándék, ha az ember az ilyen nyomorúságos időben sem veszíti el bizalmát Istenben, és tudja vallani: az én időm, a nyomorúságos időm is a Te kezedben van. Vigyáznunk kell arra, hogy a nyomorúságot ne lássuk nagyobbnak, mint Istent. Valahol Jób is érzi, hogy az a legnagyobb nyomorúsága, hogy Istent kicsinek látja és a bajt nagynak.

            Milyen jó, hogy mi nem csak Jóbot és a nyomorúságos időt látjuk, hanem láthatjuk Jézust, aki a kereszt kínjai közt is látta Isten arcát és a kereszten is szüntelen hozzá imádkozott. Azóta Isten minden szolgája a jó és nyomorúságos időt egyaránt az Isten kezéből fogadhatja el és bízhatunk abban, hogy mind a két fajta idő javunkat és üdvösségünket szolgálja. Mi mindig ki kell mondjuk Jézussal együtt: legyen meg a Te akaratod. Hisszük, hogy az mindig jó lesz a mi számunkra. Ezt persze sokszor csak utólag, vagy lehet hogy csak az örökkévalóságban fogjuk meglátni. Addig pedig higgyünk és bízzunk Istenben, aki hatalamas Úr a jó és gonosz idők felett egyaránt.

16 igehirdetés Jób ártatlannak vallja magát Text. Jób 31

Én nem vagyok hibás, én vétlen vagyok, ordította a gyermek is, akit kihúztak az autó kerekei alól, ahova biciklijével becsúszott. De a bicikli nyoma jól mutatta, hogy sokkal jobban a szélre kellett volna húzódjon, mint amennyire tette. De ő váltig állította: én nem vagyok hibás, én jó helyen mentem.

            Ez a történet mindnyájunkkal megeshetik, amikor egyszer mi is a „kerekek” alá kerülünk. A kerekeket idézőjelbe tettem, mert ennek jelképes értelme van. Lehet egy nagy szenvedés, fájdalom, próba ez. Ilyenkor nincs szemünk a bűnünk meglátására. A nyomorúság nagysága egészen kicsivé teszi a hibát, a bűnt, a múlasztást, amit elkövettünk.

            Amíg nincs valami nagy baj és jól mennek a dolgaink, még inkább mondunk ilyeneket: hát természetesen nem vagyok egy angyal, nekem is megvannak a magam hibái, gyarlóságai, bizony ezt nem jól tettem. Legyintünk egyet és megyünk tovább egy-egy „kilengésünk” után. De amikor egy súlyos helyzetbe kerülünk, akkor már minden megváltozik. Akkor már nem akarunk tudni se hibáról, se tévedésről, se bűnről.

            Mi tudjuk, hogy amíg Jóbnak jól ment sora, addig ő is könnyen megvallotta bűnét. Sőt, még fiai és leányai bűnéről is könnyen tett vallást. Mert bizony a gyermekeink bűnét sokszor még nehezebben valljuk be, mint a magunkét. De régen Jób még gyermekei feltételezett bűneiért is áldozatot mutatott be. Akkor mindent bevallott és Isten színe elé hozott.

            De most Jób szemét könnyek homályosítják el és a bűneinek még a nyomát se látja. Ő is úgy van, mint az a biciklis gyermek, aki váltig állítja, hogy ő jó helyen ment, ő semmi hibát nem követett el és egyáltalán nem hibás azért a helyzetért, amibe jutott. S ekkor belekezd egy véget érni nem akaró beszédbe, amiben ártatlanságát bizonygatja. Sok dologban megpróbálja bebizonyítani, hogy ő semmi rosszat nem tett.

            Először is azt mondja, hogy szemével nem vétkezett, nem tekintett asszonyra gonosz kívánsággal. Szíve nem bomlott más asszonya iránt. Aztán azt is elmondja, hogy üzleti dolgaiban nem járt el csalárdsággal, senkit se próbált becsapni. A földjét se használta ki, nem élt vissza vele. Nem vetette meg soha felebarátja igazát. Nem volt irgalmatlan a szegények iránt, nem hagyta takaró nélkül a hajléktalant, segített az árván és az özvegyen. Nem vetette reménységét és bizodalmát az aranyba, vagyis vagyonába. Nem foglalkozott babonáskodással, nem imádta magát, nem volt kárörvendő, vendégszeretetet gyakorolt, nem próbálta eltitkolni bűneit. Mindig felteszi a költői kérdést: tettem-e ezt vagy azt a bűnt és jön a válasz, ami mindig egy határozott „nem”. Mintha egy gyóntatáson vennénk részt, amikor is a gyóntató különböző kérdéseket tesz fel, különböző bűnökre kérdez rá, de a gyónó minden kérdésre azt mondja, hogy ő ezekben ártatlan, semmi köze sincs ezekhez a bűnökhöz, hibákhoz, és ugyanakkor azt akarja, hogy ezt Isten és emberek is elismerjék és tudomásul vegyék.

            Ó bárcsak lenne valaki, aki meghallgatná, s végül kéri is Istent, hogy „aláírásával” hitelesítse az elmondottakat. Annyira bizonyos ártatlanságában, hogy teljes magabiztossággal közeledik Isten felé. Milyen más ez a közeledés, mint példáúl a fiatal Lutheré, aki azt kérdezte: hogy merjen ő Istenhez közeledni, hisz még egy földi király vagy fejedelem elé is félelemmel és rettegéssel kell járulni? Valóban félelmetes ez a magabiztosság, ahogyan itt Jób beszél, egyenesen felszólítja Istent, hogy válaszoljon neki. Ha valaki őt mégis vádolni merné, s a vádpontokat egy könyvbe írná, akkor ő ezt a könyvet büszkén, koronaként hordozná a fején.

            Ilyen vakmerő módon még sohasem beszélt Jób. Mi azonban hálásak lehetünk azért, hogy ez a beszéd leíratott és megőriztetett számunkra. Mert innen láthatjuk, hogy mit is hiányoltak a barátok nála. Ez nem más, mint az alázat. Egy nehéz helyzetben az ember sokszor helytelenül látja magát. Ilyenkor az ember azt gondolhatja magáról, hogy ő tökéletes, és ártatlanasága teljes tudatában mossa a kezét, mint Pilátus. Egyszerűen félelmetes ez, hogy milyen veszélyes, hogy milyen nagy kísértés lehet ez  számunkra.

            Hányszor történik meg velünk is az, hogy egy nehéz helyzetbe jutunk, egy nagy próba ér minket és ilyenkor szüntelenűl azt bizonygatjuk, hogy mi ezt nem érdemeltük meg, hogy Isten igazságtalan, hogy ezt a nagy próbát megengedte az életünkben. S ilyenkor újjal mutogatunk másokra, akik szerintünk nálunknál sokkal rosszabbak, bűnösebbek, akik jobban megérdemelték volna, hogy ebbe a helyzetbe jussanak. Ilyenkor olyan nagy a veszély, hogy Istennel szemben is gőgössé, magabiztossá válunk, annyira el tudunk feledkezni arról, hogy ki is Ő, hogy Ő szent Isten, mi pedig bűnös emberek vagyunk. Ebben a helyzetben odáig juthat az ember, hogy öklét rázza az ég felé, esetleg káromolja is Isten szentséges nevét. Semmi sem juttathat minket könnyebben perbe Istennel, mint a saját bűntelenségünk, ártatlanságunk tudata és annak bizonygatása.

            Mert itt az a nagy kérdés, hogy igaza van-e Jóbnak mindabban, amit itt elmond? Valóban ennyire ártatlan, tényleg a bűnnek még a legkisebb csírája sem volt meg benne? A válasz erre csak ez lehet: nem!  Jób nem ártatlan, még akkor sem az, ha az itt felsorolt dolgok tényleg megfelelnek a valóságnak. Jóbra is igaz, amit a Káténk így fogalmaz meg: hajlandó vagyok minden gonoszra, Isten és felebarátom gyűlölésére, még akkor is, ha ezeket a bűnöket nem követtem el.

            Mert ha mi ennyire ártatlanok lennénk, akkor ugyan miért kellett volna Krisztusnak olyan rettenetes szenvedéseket elhordozni a kereszten és az előtt is? Akkor miért kell azt halljuk, hogy Krisztus a mi bűneinket kellett felvigye testében a fára, a mi bűneinkért kellett még az Atyától is elhagyottá lennie? A Krisztus szörnyű szenvedése nem arról beszél, hogy mi kedves angyalkák vagyunk, akik teljes ártatlanságban élünk, hanem arról hogy én egy nagyon bűnös ember vagyok, hogy Isten nagy kegyelme az, hogy még egyáltalán élek, hogy Isten engem még nem törölt el a földnek színéről. A Krisztus keresztje igenis vádol minket. De azt is elmondja ez a kereszt, hogy mi mégsem kell elvesszünk bűneink miatt. Mert aki ott függ a kereszten, az értünk függ ott, és Ő elhordozta a mi bűneink bűntetését. Ez a fejezet is a mi tanulságunkra íratott meg, mint az egész Szentírás, és a tanulság, amit mi ebből a fejezetből le kell vonnunk, az kétségtelenűl az, hogy mi ne bizonygassuk ártatlanságunkat, ne jöjjünk Isten elé érdemeinkkel, jobbnál-jobbnak hitt cselekedeteinkkel, mint ahogy itt Jób s majd később az ő lelki rokona, a farizeus is tette. Neki is tökéletesen igaza volt mindabban, amit elmondott, ő se követte el azokat a bűnöket, amiket itt Jób tagad, és ő is pontosan úgy mindent megtett a szegényekért, hajléktalanokért, özvegyekért és árvákért. Az emberi mérték szerint neki is tökéletes élete volt, s Jézus mégsem őt állítja elénk példaképül, nem azt mondja, hogy ő épp ezért megigazulva ment alá házához, hanem azt mondja, hogy az a vámszedő igazult meg, aki oda se mert állni Isten elé, aki mellétt verte és könnyek között kérte Isten irgalmát és bocsánatát. Cselekedet által nincs megigazulás, s ezt később Jób is meg fogja látni. Nemsokára ő is el fog oda jutni, hogy ő se viheti többre, annál, hogy ő is csak egy szegény bűnös, aki mindenestől rá van utalva Isten kegyelmére. Hogy  ő is csak Jézus érdeméért igazulhat meg, az Ő sebei árán gyógyulhat meg. Áldott legyen azért, hogy Jób ide eljutott, bárcsak eljutnánk ide mi is!

17 igehirdetés Elihu, a negyedik barát Text: Jób 32-37 fej.

            Amikor az ember nehéz helyzetben van, az a nagy gond, hogy nem tud elszakadni bizonyos gondolatoktól. Vagy a múlttal, vagy a jelennel, vagy pedig önmagával foglalkozik. Jób eddigi beszédeiben láttuk, hogy ez milyen veszélyeket tartogat. Láttuk, hogy milyen veszélyes hátra és előre vagy épp oldalra nézni, mert csak egy jó megoldás van: ha felfelé nézünk.

            S az se mindegy, hogy akik pedig minket egy nehéz helyzetben vigasztalni akarnak, milyen irányba fordítják a mi gondolatainkat. Valóban nyomorúlt vigasztalóra talál az, aki arra biztat, hogy nézzünk hátra vagy előre vagy pedig önmagunkra. Az ilyen vigasztaló jobb ha hallgat és semmit se mond. A sebzett szívek ápolásában és gyógyításában nagyon sok fércmunkát lehet végezni. Sokszor a szenvedő emberre egy csomó felesleges vádat vagy megjegyzést zúdítunk. Az is döbbenets, hogy amíg a testi bajoknál kínosan ügyelünk arra, hogy a legjobb orvost megtaláljuk, hogy az vegyen kezelésbe minket, addig a lelki bajainkkal nincs ki foglalkozzon, vagy pedig a még rosszabb dolog történik: ügyetlen doktorokat találunk, akik többet ártanak, mint amennyit használnak. Azt elismerjük, hogy a test dolgaihoz csak kevesen értenek, hogy ott szakértő  orvosra van szükség, de a lélek bajainál mindenki úgy érzi, hogy ő ért hozzá s orvosolni tudja a bajt. Sokszor felmérhetetlen a kár, amit lelkekben hagyunk, hogy hány léleknek a tönkretétele terheli a lelkiismeretünket. Mert a legkönnyebb mindent a szenvedőre hárítani, ezt tette Jób  három barátja is, akik eddig szóltak.

            Ma talán, hála Istennek, már nem olyan kegyetlen és kemény a világ, mint amilyen volt Jób idejében, hisz egy minimális tiszteletet, együttérzést azért mindenki csak kap az emberektől. De a Jób barátai, afeletti dühükben, hogy Jób nem ragadta meg az általuk dobott mentőkötelet, egy adott ponton teljesen magára hagyják, nem is akarnak foglalkozni vele. Ők elmondták, amit akartak, Jób nem akar rájuk hallgatni, és ezzel  ők  dolgavégezetten távozhatnak is.

            Ebben a különös helyzetben, a sakk nyelvén fogalmazva patthelyzetben szólal meg a negyedik barát: Elíhú. Szavaiból az tűnik ki, hogy fültanúja volt annak a hatalmas szócsatának, ami Jób és a három barát közt lezajlott. Valószínű, hogy ő is együtt érkezett a másik három baráttal, de eddig még nem szólalt meg. Az is valószínű, hogy fiatal volta akadályozta meg abban, hogy eddig megszólaljon, megadta az elsőbbség jogát idősebb társainak. Eddig szóltak úgymond a vének, a tekintélyesek, a nagyok. Úgy tűnik, hogy a többiek nem is igen számoltak azzal, hogy ő is meg fog szólalni.

            Ő őszintén el is mondja: napjaimra nézve még csekély vagyok, ti pedig idős emberek, ezért tartózkodtam és féltem tudatni veletek véleményemet. Gondoltam: hadd szóljanak a napok és hadd hirdessen békességet a napok sokasága. Pedig Elihúnak van egy különös elhivatottsága a beszédre. Bár úgymond hivatalból ő nem része ennek a vigasztaló csapatnak, de most úgy érzi, hogy maga Isten készteti a beszédre. Ezt ő így mondja el:  pedig a lélek az az emberben és a Mindenható lehellete, ami értelmet ad neki. Nem az idősek a bölcsek és nem a vének tudják, mi az igazság. Ezért azt mondom: hallgass rám, hadd közöljem én is véleményem.

            Ennek a temperamentumos fiatalembernek eddig is nehéz volt hallgatni. Megváltás volt számára, amikor Isten neki engedélyt ad a szólásra. Alig tudta magát eddig is tartóztatni, hogy ne szóljon. Íme, belsőm olyan, mint az új tömlőbe zárt bor, csaknem szétszakad. Szólok tehát, hogy levegőhöz jussak, felnyitom ajkamat és felelek. Nem leszek személyválogató senkivel szemben, nem hízelgek egy embernek sem. Mert én nem tudok hízelegni, hamar elszólíthatna engem alkotóm.

            Először is egyetlen csapással padlóra küldi az eddig szóló barátait. Ne mondjátok: megtaláltuk a bölcsességet, csak Isten győzhet meg és nem ember.  Elihú energikusan visszautasítja azt az állítást, hogy egyedül Jób felelős azért, hogy az eddigi vigasztalás csődöt mondott. Azt a véleményét se rejti véka alá, hogy ha az ő bölcsességük helyénvaló lett volna, akkor segíthettek volna Jóbon. Elíhú egyenesen kicsúfolja ezeket a beképzelt embereket: megzavarodtak és nem felelnek többé, kifogyott belőlük a szó.

            De nehogy azt gondoljuk, hogy Jób ebben az új szónokban szövetséges társra talált. Hisz Elíhú is perbe száll vele. Bár sokkal nagyobb irgalommal és szeretettel szól Jóbhoz, mint az előző szónokok, de azért az ő hangja is kemény. Ha tudsz cáfolj meg, készülj föl és állj ki ellenem. A tőlem való félelem ne rémítsen meg, kezem nem lesz súlyos rajtad. Mindenesetre az érződik beszédén, hogy Jób fájdalmát nem akarja növelni. De azt sem hallgatja el, hogy Jób szerinte is vétkezett Isten ellen. De attól óvakodik, hogy rejtett bűnökkel vádolja Jóbot, mint a többi barát, hogy egyenes vonalat húzzon a Jób próbája és elkövetett bűnei közé. De ő is elmondja: itt és ott tévedtél, ebben vagy abban nem cselekedtél helysen. Az tűnik ki beszédéből, hogy nagyon figyelmesen hallgatta Jób beszédét, és éles lelki látással elemzi most azt ki. De kérdéses, hogy jól értette- e meg Jób helyzetét. Ilyeneket mond: a sok erőszak miatt kiáltoznak az emberek, jajgatnak a hatalmasok karja miatt, de egy sem mondja: hol van Isten, az én Teremtőm, aki hálaénekre indít engem éjszaka, aki többre tanít minket a föld állatainál és bölcsebbé tesz az ég madarainál. Így aztán kiálthatnak a gonoszok kevélysége miatt, de ő nem felel.  Épp az a Jób nyomorúsága is, hogy ő kiáltott, de Isten nem felelt.

            Szavait hallva azt mondhatjuk, hogy Elíhú is csak egy ember, akinek megvannak a maga korlátai, ő sem tévedhetetlen. Mégis Elíhú egy csodálatos üzenetet mond ennek a porban ülő embernek. Hallgassuk csak, mert ilyeneket mond: ímé Isten milyen hatalmas és erős szívű. Elihú az első a barátok közül, aki egy irgalmas Istenről beszél. Itt találkozunk először a Jób könyvében a bűnbocsátó, kegyelmes Istennel. Elíhú Isten tulajdonságai között nem csak nagyságát, szentségét, hatalmát látja meg, mint a többi barát, hanem szeretetét is, amellyel lehajol teremtményéhez s magához öleli azt. Elíhú már látja azt az Istent, aki a bűnösön megkönyörűl s megváltja az embert. Hallgassuk csak ezt a merőben új hangot:   és az Isten könyörül rajta, és azt mondja: szabadítsd meg, hogy ne szálljon a sírba, váltságdíjat találtam.

            Nagy szónak tűnik, de kimondhatjuk, hogy Elíhú az Ószövetség Pál apostola, ahogy egy nagy írásmagyarázó ezt megállapítja róla. Mert jóllelhet évszázadok választják el őket, mind a ketten azt a Szabadítót hirdetik, aki megkönyörűl a bűnösön és megváltja azt.

            Kétségtelen, hogy Elíhú nagy érdeme, hogy ő az eddigi vigasztalóktól eltérően, akik mind azt erősítgették, ismételgették, hogy nézzen magára és magába, most Elíhú arra bíztatja Jóbot, hogy nézzen felfelé, nézzen Istenre. Ő azt mondja el Jóbnak, hogy a mélységben, szenvedésben vergődő ember számára van váltság, van szabadulás, van megoldás. Azt mondja el, hogy Isten mellett van egy magyarázó angyal, egy az ezer közül és ez nem más, mint a Megváltó, a Szabadító. Ő a Közbenjáró, akinek kettős feladata van.

            Egyfelől ott áll az Isten és ember közötti törésben, az embernek visszadja az igazságát, mi ezt az Újszövetség szemüvegén át így mondanánk: a Krisztus igazságát. De van ennek a Szabadítónak egy másik szolgálata is. És ez az, hogy az embert megtanítsa az igazságban való járásra, vagyis az új életre, mondanánk mi ezt újszövetségi nyelven. Ezt a Megváltót Jób már korábban meglátta, már jóval azelőtt, hogy Elihú elkezdte volna beszédét. Ez az üzenet egyáltalán nem új a Jób számára. De neki most mégis égető szüksége van erre az üzenetre. Mert ebben a mélységben, amiben ő most van, csak a Megváltóról, Szabadítóról szóló üzenet segít rajta.

            Ez az az üzenet, amire nekünk is szükségünk van, mi ezt már így ismerjük:  a Krisztus keresztjéről, váltságáról szóló üzenet ez, illetve az Ő feltámadásáról szóló üzenet. Ez az, ami minket minden nyomorúságunkban és szenvedésünkben megvigasztal s egyszer majd meg fog vigasztalni a halálban is.

            Ezért legyünk nagyon hálásak Elíhú beszédéért, s azért az evangéliumért, ami nekünk is hirdettetik mélységben és magasságban, s amibe jó és rossz napokon, s majd egyszer halálunk óróján is belekapaszkodhatunk. Ez segített Jóbon és ez segít rajtunk is.

18 igehirdetés Az Isten hangja Text. Jób 38-41 fej.

            Készülve erre az igehirdetésre, az egyik áldott magyarázatban azt olvastam, hogy a Jób könyvét lehetne az Isten hallgatásának könyvének is nevezni, mert Isten benne szinte mindvégig hallgat. Az az érzésünk, hogy itt mindenki szóhoz jut, a Sátán, a barátok, Jób, de Isten végig csak hallgat. De nem végig, mert egyszer csak megszólal, egyszer csak beleavatkozik az eseményekbe, egyszer csak érezzük, hogy mindezekben Ő is cselekvő módon jelen van. Nem marad mindvégig rejtőzködő Isten, ahogy azt a teológia nyelvén mondani szoktuk, nem lakozik mindig hozzáférhetetlen világosságban. Néha nagyon sokat kell várni Isten megszólalásáig, amíg kilép az Ő világából és belép a mi világunkba. Sokszor úgy tűnik, hogy a szabeusok, meg a káldeusok, meg a vihar tartja kezében a történelmet, s hogy Isten már nem is Ura a helyzetnek, az életünknek. Ez nem kis próba Isten gyermekeinek, akik sokszor hetekig, hónapokig, évekig vagy éppenséggel évtizedekig várnak Isten segítségére és az nem érkezik. És ha meg is jön a segítség, az sokszor egészen másképp néz ki, mint ahogy mi azt elképzeltük vagy megálmodtuk.

            Ezt Jóbnak is át kellett élni Mennyit kerste ő is Istent, mennyit kiáltozott segítségéért. És Isten nem jött. Mennyit könyörgött Isten igazságáért. És ez a kiáltás nem talált visszhangra,úgy tűnt, hogy hiábavaló volt. Azt nem lehet mondani, Jóbot azzal nem lehet vádolni, hogy nem bízott az Úrban. Bízott, de már-már összeomlott a hite a sok megpróbáltatás alatt. Mert ez a harc nagyon hosszúra nyúlt, amit Jób már végtelennek, véget érni nem akarónak gondolt. De egyszer mindennek vége szakad, ahogy az ének is mondja, s ez így történt a Jób életében is. Isten hirtelen megjelenik, Jób szembe találja magát Vele, végre megjött az isteni segítség. Jób mindig is hitte és remélte ezt. Hitte, hogy el fog jönni az a nap, amikor nyilvánvalóvá válik, hogy miért történt mindez vele. Jób remélte, hogy eljön egy nagy nap, amikor majd minden kérdést Isten elé tárhatja, és Isten választ ad az ő kérdéseire. És ez a várva-várt pillanat most végre eljött. S most mi visszafojtott lélegzettel várjuk: hogy zajlik le Jób és Isten találkozása?

            A különös az, hogy Jób azt gondolta, hogy amikor Isten megjelenik, majd ő fog kérdezni és Isten szépen minden feltett kérdésre válaszol, de ez most nem így történik. Isten kezd el kérdezgetni és neki kell válaszolni. Isten kéri számon Jóbot, pedig ő úgy képzelte el, hogy majd ő fogja számon kérni Istenen, hogy miért is történt mindez, miért is engedte meg ezt a nagy próbát az életében? Isten az Ő teremtett világának csodálatos képeskönyvét tartja most Jób elé, most ezt kell neki fellapozni. Három kérdés hangzik itt el tulajdonképpan.

            Az első kérdés így hangzik: tudod-e?  A második kérdés meg így: képes vagy-e rá, megteheted-é? A harmadik kérdés döntésre hív: akarod-é?  Kétségtelen, hogy ez az utolsó, harmadik kérdés a legfontosabb. Most minden azon fordul meg, hogy mit akar Jób az ő Istenétől? Perlekedni fog a Mindenhatóval, akadékoskodik, vagy pedig megalázkodik előtte? Jób kell tudja, hogy mit is tud ő, hogy mire képes és hogy merre akar tovább haladni?

            Az kétségtelen, hogy Isten segíteni akar Jóbon, hogy választ kaphasson kínzó kérdéseire. De most Isten nekiszegzi a kérdést: hol voltál, amikor a földnek alapot vetettem? Mondd meg, ha tudsz valami okosat? Ki határozta meg méreteit, ugyan tudod-e? Ki feszített ki fölötte mérő zsinórt? Mire alapozták oszlopait, és ki helyezte el sarokkövét? Amikor együtt vigadoztak a hajnalcsillagok és újjongtak az istenfiak?

            Jób előtt kezd megnyilni a képeskönyv és a kérdések tovább záporoznak felé. Összekötheted-e a fiastyúk szálait, vagy a Kaszáscsillag köteleit megoldhatod-é? Ismered-e az ég törvényeit, vagy te határoztad meg uralmát a földön?Kibocsáthatod-e útjukra a villámokat, és mondják-e neked, hogy itt vagyunk?Ki helyezett bölcsességet a sötét felhőkbe, és az égi jelenségeknek ki adott értelmet?

            Jób előtt kezd megnyílni ez a képeskönyv, kezd feltárulkozni előtte ez a csodálatos teremtett világ, a hó és az eső, a jég és a szél, a ló és a szamár, itt minden az Isten nagyságát hirdeti és az ember egyre kisebb lesz az ő tudásában és vélt hatalmában. Ki az az ember, aki ennek a hatalmas Istennek ellene tud állni? Ki az, aki Vele perbe tud szállni?

            Van itt két titokzatos teremtmény, amivel Jóbnak foglalkozni kell. Először is a viziló s utána a leviatán vagyis a krokodil. Miféle állatok ezek, amiket Isten itt lefest Jób lelki szemei előtt? A Biblia nyelvén ezek a behemót és a leviatán. Pontosan nem is tudjuk, hogy milyen állatokról is van szó, mert minden részlet nem talál a vizilóra és a krokodilra. Lehetnek ezek olyan őslények is, amelyek már nem is léteznek, de valamikor éltek ezen a földön. A kérdés persze itt az, hogy miért teremtett Isten egyáltalán ilyen szörnyűséges lényeket? Ezt az ember nyilván nem értheti meg.

            Ha erre a kérdésre egyáltalán van válasz, akkor az így hangozhat: Isten azért teremtett ilyen szörnyűséges állatokat, mert ez neki örömöt okozott és mert így akarta. De mit akar Isten most ezzel elérni most Jóbnál, aki ott ül a nyomorúságában, ott ül a hamuban és porban? Ez az a segítség, ez az a szabadítás, amire Jób ebben a helyzetében vágyik? Ez kétségtelenűl segítség, még akkor is, ha Jób egyáltalán nem erre várt. Pedig ez Isten segítsége, Ő most így akar segíteni Jóbon. Isten itt annak a szolgájának, aki mindenben célt és értelmet keres, épp azt akarja megmutatni, hogy ezen állatok létének tulajdonképpen semmi értelme nincs, csak az, hogy Isten akarta és teremtette őket ilyeneknek, amilyenek. Mert milyen hasznot hajtanak ezek az állatok? Az embernek semmit, az embernek nincs rájuk szüksége, sőt ezek veszélyeztetik az ember létét. De mégis vannak, Istenért vannak, mert Isten úgy akarta, hogy legyenek. Jób mindenben célszerűséget, harmóniát, tökéletes rendet akar felfedezni, mindent akar érteni, leginkább azt, ami a saját életében történik. De Jóbnak ezt a fajta kutakodást abba kell hagynia. Mert Jób valósággal halálra gyötri magát azzal, hogy mindenben célt és értelmet akar találni, de épp azt kell megértenie, hogy ez az embernek nem adatik meg, legalábbis nem mindig adatik meg. Ezért mutat be Isten Jóbnak két olyan állatot, amelyeknek az emberi értelem szerint semmi haszna és célja sincs. Ezek az állatok nem azért vannak, hogy valamilyen nagyszerű célt szolgáljanak, ezek egyszerűen azért vannak, mert Isten teremtette őket, ezek az állatok úgymond Istenért vannak és léteznek.

            Nos, Isten ezt a segítséget adja Jóbnak, de az is nyílvánvaló, hogy ez a segítség most nem felel meg Jób elvárásainak. A kérdés most csak az, hogy Jób elfogadja-e, megragadja-e ezt a különös segítséget? Azt mi teljességgel értjük, hogy egy ember, aki beteg, úgy képzeli el az Istentől kapott segítséget, hogy minél hamarabb meggyógyúl. Egy munkanélküli úgy képzeli el, hogy minél hamarabb munkába állhat. De Isten nem kötelezhető arra, hogy nekünk mindig azt a segítséget adja, amire vágyunk, ami a mi értelmünk és gondolatunk szerint jó lenne. Mert Isten mindig azt a segítséget adja, amit Ő lát jónak. És Ő többet tud adni, mint amit mi vártunk, vagy elképzeltünk.

            Ennek az elveszett világnak Ő Krisztust adta segítségül, pedig még az Ő választott népe se ilyen segítséget várt. Ez a segítség nem felelt meg a világ elvárásainak s épp ezért jutott Krisztus a keresztre. A tanulság ebből az, hogy mi mindig arra a segítségre kell várjunk, amit Isten ad és ne arra, amit mi elképzeltünk, vagy elgondoltunk. Jézus egyszer meggyógyított tíz bélpoklost, de igazi segítséget mégis csak egy kapott közülük.  Isten többet akar adni, mint egészség és földi boldogság. Isten nem adta meg Jóbnak azt a segítséget, amit ő várt, de megadta azt, amire szüksége volt.

            Ha segítséget várunk az Úrtól, ne akarjuk neki előírni, hogy miként segítsen, mert ezt Ő sokkal jobban tudja. Mi csak bízzuk rá magunkat arra az Atyára, akiről Jézus azt tanítottotta nekünk, hogy jól tudja, hogy mire van szükségünk.

Jób könyve 3

10. igehirdetés Jób válasza Bildádnak Text. Jób 9.10.19.26 fej.

          A karácsony utáni hetekben a szeméttelepeken nagyon sok kidobott karácsonyfát láthatunk.  Akik magánlakásokban laknak, néha nem dobják e kedves fát a szemétbe, hanem kiteszik a kertbe, hogy még egy ideig emlékeztesse őket karácsonyra s annak kedves hangulatára. Ez a kidobott, vagy kertbe elhelyezett, díszeitől már megfosztott fa sokszor jobban elmondja karácsony lényegét, mint a még házban lévő, feldiszített fa. Valahogy így van ez a Jób életében is. A megpróbált, gazdagságától, családjától, egészségétől megfosztott Jób többet elmond a hitről, s az Istenbe vetett bizalomról, mint a gazdag, egészséges és boldog Jób.

          Persze az, amit először hallunk a Bildádnak adott válaszából, az nem nagyon emlékeztet az evangéliumra. Sőt, talán az egész könyvben nem találkozunk ennyi sötétséggel, mint épp itt. Talán sehol sem kiált úgy a kétségbeesés, mint itt. Mert mit mond itt Jób az ő Istenéről? Hallgassuk csak: íme kiáltozom az erőszak miatt, de nem kapok választ, segítségért kiáltok, de nincs igazság. Utam elé gátat emelt nem mehetek át rajta ,ösvényemre pedig sötétséget vetett. Tisztességemből kivetkőztetett, fejemről levette a koronát. A házamnál levők és szolgálóim idegennek tartanak, jövevény lettem előttük .Leheletemtől undorodik a feleségem s undorító az saját testvéreim előtt. Megutált minden bizalmas emberem, akiket szerettem, azok is ellenem fordultak.

          Néhány héttel ezelőtt még csodálattal néztünk fel a kegyes Jóbra, aki mikor mindenét elveszítette, ki tudta mondani: áldott legyen az Úrnak neve. De most egészen másképp beszél az Istenéről. Jób itt egyáltalán nem látja az igazságot, igazságosságot, amiről Bildád azt állította, hogy azt Isten nem fordíthatja el. Már napok óta kiált az igazság után, de sehol sem találja. Ha van isteni igazságosság, és Jób nem kételkedik ebben, akkor mindennek másképpen kellene történnie, mint ahogy az az ő életében van. De Isten igazsága nem úgy néz ki, ahogy azt a Jób barátai elképzelték, mert az szabad, semi máshoz nem kötődik, senkitől mástól nem függ, csak magától. Az az igazságosság, amit Jób Istennél lát, az Isten szuverén igazsága. Isten igazságossága abban áll, hogy vele szemben senkinek sincs igaza. Kicsoda szállhat vele szembe? Ki tudja Őt felelősségre vonni? Ő mindent a maga tetszése és akarata szerint tesz és cselekszik. Az ember ki van szolgáltatva az Ő szabad akaratának és az Ő titokzatos végzéseinek. Nincs semmi biztosíték, semi garancia a boldogságra. Mindenünk, amink van, az életünk, a javaink annak az Istennek a kezében van, aki saját végzése szerint cselekszik mindent az életünkben. Amink van, holnap már el is veheti tőlünk, s mi nem vonhatjuk felelősségre. Így néz ki az életünk Jób szerint az Isten szuverén, szabad akarata alatt.

          Itt azonban azt kell meglátnunk, hogy helytelen az, ha az ember Istent a jelenlegi helyzetéből próbálja megérteni. Mert egyfelől nagyon magabiztos lehet, ha jól megy dolga, de másfelől megkeseredett  lesz, ha próbák alatt van. Ha az ember pedig egy ilyen helyzetben úgy beszél, mint itt Jób ezekben a fejezetekben, akkor egy kilátástalan, rezignált helyzetbe kerül, egy olyan örvénybe, amiből aztán nagyon nehezen tud kiszabadulni. A három nyomorúlt vigasztalónak, a három barátnak egy olyan Isten-képe van, ami őket kielégíti, megnyugtatja. Ennek jellemzői: bölcsesség, ismeret, igazságosság.

          Jób azonban, annak ellenére, hogy nem érti Istent, sőt ő Istenben most egy önkényeskedő zsarnokot lát, de mégis jobb helyzetben van, mint a barátai, mert ő most elkezd kérdezni. Mindig az kérdez, aki nem tud valamit. Ő most szegénynek, meggyötörtnek érzi magát, akinek semmije sincs, de azt is érzi, hogy szüksége van Isten válaszaira. Jób elkezd keresni, és aki keres, az előbb-utóbb találni is fog. Úgy kezd el Jób kérdezősködni, mint egy gyermek. Mintha  egy doktorátussal rendelkező ember elkezdené újra az első osztályt, mert érzi, hogy újra kell tanulnia az ábécét.

          Az első kérdésben szinte mentegeti magát, hogy ő most egyáltalán ilyen kérdéseket fog feltenni:  ne kárhoztass, add tudtomra, miért perelsz velem? Aztán jön a második kérdés:  jó-e az néked, hogy nyomorgatsz, hogy megútálod kezednek munkáját és a gonoszok tanácsát támogatod?  Hát hogy lehet ilyet egyáltalán kérdezni, feltételezni, hogy Isten kedvét leli abban, hogy az embert kínozza, de Jób mégis felteszi ezt a kérdést.

          A harmadik kérdés így hangzik: testi szemeid vannak-é néked és úgy látsz-é, ahogy a halandó lát? Mi megint azt kérdezzük: hogy kérdezhet az ember ilyet attól az Istentől, aki mindent teremtett, aki mindent lát, de Jób mégis felteszi ezt a kérdést is. A negyedik kérdés így hangzik: mint a halandónak napjai, olyanok a te napjaid, vagy a te éveid, mint a halandónak évei? Milyen egyszerű, mondhatnánk egyűgyű kérdések ezek, de az ilyen együgyűség nagy kincs az Isten előtt. Ezek a kérdések valóban egyszerűek, de most ugyanakkor létfontosságuak Jób számára. És nagy kegyelem, hogy most ebben a helyzetben ő ezeket a kérdéseket fel tudja tenni. Mert neki most arra van szüksége, hogy eltávolodjon önmagától, a helyzetétől, arra van szüksége, hogy ne ő legyen a középpontban.  Jóbnak most arra van szüksége, hogy ne önmaga körül forogjon, hanem Istenre és az Ő munkájára nézzen. Jób ezekben a kérdésekben segítségül hívja az Urat, könyörg Istenhez, hogy ismertesse meg magát vele. Jób vár, mégpedig arra vár, hogy ismerhesse meg Istent.

          Jób kezdi egészen másképp látni az életét. Napjaim gyorsabbak a kengyelfutónál, elfutottak, nem láttak semi jót. De nemsokára már egészen másképp beszél: életet és kegyelmet szerzettél számomra és a te gondviselésed őrizte az én lelkemet. Aztán már mer kérni Istentől: szünjék meg fájdalmam, forduljon el tőlem, hadd viduljak fel egy kevéssé, mielőtt oda megyek, honnét nem térhetek vissza, hol nincs rend és a világosság olyan, mint a sűrű sötétség.

          De Jóbot a sötétség már nem tudja megrettenteni, és Jób hiszi, hogy Isten őt a sötétben is meg fogja találni. És ekkor halljuk a Jób könyve legismertebb és legszeretettebb igéjét:  tudom, hogy az én Megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll. És miután ezt a bőrömet megrágják, testem nélkül látom meg az Istent. Akit magam látok meg magamnak, az én szemeim látják meg, nem más.

          Csodálatos itt Jób hite s amit ő hit által mond. Évszázadokkal előtte látja meg azt, aki el fog jönni. Isten csodálatos vezetésének és kijelentésének titka előtt állunk itt.Egy nagy német teológus, Johann Albrecht Bengel évszázadokkal ezelőtt így írt erről:” ha Isten az ő szolgáinak tisztességet akar adni, akkor porba dönti őket, ha meg akarja gyógyítani, előbb betegséggel veri meg őket, ha életre akarja támasztani, akkor előbb halálba viszi őket, ha örömmel akarja megajándékozni őket, akkor előbb bánatot bocsát rájuk. Ha a mennybe akarja vezetni őket, akkor előbb átviszi a poklon és a halál sötét völgyén.” Igen, Jób ezt tapasztalta meg, ez az ő élete.

          Az asszonyok húsvét reggelén a a sírhoz mentek kétségbeesve s találkoztak az élő Úrral, Péter a tagadás keserűségén át megkapta az apostolságot, Pál a damaszkuszi út mélységén keresztül megkapta a pogányok új életre vezetésének magasságát és gyönyörűségét.

          A Jób útja sem más: a sötétségen át a világosságba. Jób ebben a megrendítő beszédében azt üzeni nekünk: Ne féljünk. Ne féljünk, ha az életünk néha olyan, mint a karácsonyfa sorsa, amelyik a meleg szobából, a meghitt családi légkörből kikerül a hideg télbe és ott megfosztatik minden díszétől. Mert ebben is nagy áldás lehet. Ebben a helyzetben is, mint Jób, meg lehet látni a Megváltót, aki él, és aki egyszer a mi porunk felett is meg fog állni, s a por ki fog jönni feltámadott testben dicsőséges örök életre. Most lehet, hogy sötétségben, szenvedésben járunk de ez nem hasonlítható ahhoz a világossághoz és dicsőséghez, ami majd nékünk akkor megjelentetik.

11 Igehirdetés Text. Jób 11.20 fej.  Cófár beszéde

          Jób barátai azért jöttek, mindegyik a maga helységéből, hogy egyrészt megmutassák együttérzésüket, s másrészt, hogy próbálják megvigasztalni Jóbot. Az elsőt 7 napon és 7 éjen át tették, amikor Jóbbal ott ültek a porban és hamuban. Ez elég jól ment. De a második cél, a vigasztalás sehogysem akar sikerülni. Ezzel  nem tudtak a legjobb akaratuk mellett sem elboldogulni. Sőt, egy adott ponton már úgy néz ki, hogy a saját életük fundamentuma is inogni kezd. Úgy jártak, mint az a csónak, amelyik léket kap s elkezd süllyedni a vízben. Hányszor voltunk mi is így egy-egy betegágy mellett, vagy amikor a hozzátartozókat egy fiatal családtag sírja mellett kellett vigasztalni. Az még nekünk is a legtöbbször sikerűl, hogy együttérzésünket kifejezzük, az még megy, hogy együtt sírunk a sírókkal, de a vigasztalás már nem sikerül. Voltunk mindnyájan úgy, hogy ilyen helyzetben egyetlen épkézláb gondolat se jutott eszünkbe, amiről úgy éreztük volna, hogy az abban a helyzetben gyógyít, vigasztal, elűzi a sötétséget és világosságot áraszt. Sőt, ahelyett, hogy vigasztalni tudtunk volna, mi magunk is lelki válságba kerültünk. A mi lábunk alól is kicsúszott a talaj. Mert nyilván, hogy azt nem lehet csak úgy elhatározni, hogy mi most megvigasztalunk valakit. Mert megtörténhet velünk is, hogy erre mi egyszerűen nem vagyunk képesek. Hogy mi erre nem is vagyunk kellőképpen felkészűlve. A Jób barátai egészen biztosan tudatosan előre készültek a vigasztalás szolgálatának a végzésére. Ők meg voltak győződve, hogy tudnak majd Jóbnak majd olyasmit mondani, ami a Jób fájdalmát enyhíteni fogja, ami segítség lesz számára ebben a nagy szükségben. De meg kellett tapasztalják, át kellett éljék, hogy az ő felkészültségük nem elégséges, nem tudja kiállani a próbát. Cófár beszéde azt mutatja, hogy a barátok ezt kezdik meglátni és belátni. Az Isten mélységét elérheted-é, és a Mindenhatónak tökéletességére eljuthatsz-é?  Tudod és azt, hogy eleitől fogva, mióta az embert a földre helyezte az istentelenek vigassága rövid ideig tartó és a képmutató öröme egy szempillantásig való?

          Ezek döntő szavak a Cófár beszédében. Ez mindenek előtt azt mutatja meg, hogy mi adott a három barátnak bátorságot arra nézve, amit elmondtak, amivel vigasztalni akartak. Ők azt mondták el, amit tudtak és ebben ők hittek is. Ők ebben nagyon is modern embereknek bizonyulnak. Ők csak azt hiszik, amit tudnak, amire az értelmük is igent mondott. Ezt Jób érzi is és ezért keserűen, szinte cinikusan mondja nekik:  veletek kihal a bölcsesség. Vajha legalább mélyen hallgatnátok, az még bölcsességetekre lenne.

          A lényeg az, hogy ezek a vigasztalők keserűséget hagynak maguk után a megpróbált ember életében. Ahelyett, hogy levennék róla a terhet, még újabbakat raknak rá. Ezek a vigasztalók azt teszik, hogy minden baj, fájdalom mögött, ami az embert éri, az okot keresik, a bűnt keresik, mégpedig most konkrétan a Jób életében s az a következtetésük, hogy ha barátjuk a bűnt eltávolítja az életéből, akkor lehet csak segíteni rajta. Ez úgymond az ő fixa ideájuk, berögzött gondolatuk, s ettől ők nem tágítanak. Ők tudják azt, hogy Jób előbb-utóbb be fogja vallani eddig eltitkolt bűnét és akkor majd lehet segíteni rajta.

          A barátok súlyos tévedése az, hogy ők  minden esemény mögött egy okot keresnek. Ők semmit se tudnak elképzelni, ami ok nélkül történne. És Istenről se tudják azt elképzelni, hogy Ő valamit is ok nélkül cselekedne. Pedig a mennyben, magának Istennek a szájából hangzott el a szó, hogy ok nélkül rontotta meg Jóbot. Ez a fajta gondolkodás semmit se tud arról az Istenről, akinek Jób a szolgája. Ők semmit se tudnak arról az élő és szuverén Istenről, aki mindent az Ő akarata szerint cselekszik, aki ok nélkül is meg tud rontani, próbát tud adni, aki le tud taszítani a mélységbe, de onnan fel is tud emelni, aki beteggé tesz, de aki meg is tud gyógyítani. Ez az Isten egyszerűen nem fér be abba a keretbe, abba sémába, rendszerbe, amit ők Istenről elképzeltek.

          Persze, ők tudnak Isten mindenhatóságáról, hisz Cófár így beszél erről: Isten magasabb az égnél, mit teszel tehát, mélyebb az alvilágnál, hogy ismerheted meg? Hosszabb annak mértéke a földnél és szélesebb a tengernél. Ha eltapos, elzár és ítéletet tart, ki akadályozhatja meg?

          A barátok nagy tévedése az, hogy ők az okot mindig az embernél keresik, és úgy gondolják, hogy az ember cselekvése mozgatja az Isten mindenhatóságát is, annak kárára vagy javára. Ők úgy gondolják, hogy Jób bűne kiváltotta Isten ítéletét, bűntetését, s megtérése majd ki fogja váltani az élete helyreállítását. Ők tulajdonképpen az embert, a kis embert látják hatalmasnak, aki cselekvésével a mindenható Istent igazgatja. A barátok nem az élő Istenben hisznek, hanem egy kegyes, vallásos  rendszerben, amit ők gondoltak ki Istenről.. Ők Istent egy olyan bűntető vagy jutalmazó gépezetnek képzelik el, amit teljességgel az ember igazgat.

          Nyilvánvaló, hogy Jób, mint Isten szolgája, aki személyes kapcsolatban áll az Istennel, ezekben a merev emberekben nem talált igaz vigasztalókra. Jóbot ők ilyen magatartással sohasem tudják megvigasztalni, mert Jób az élő Isten viagsztalására vár, és nem erre a nyomorúlt emberi vigasztalásra. Jób nem hajol meg barátai vigasztaló szava előtt, bármennyire teológiailag megalapozottnak, szinte tudományosnak tűnik a fejtetgetésük. Rajta az emberi okoskodás, bölcselkedés nem segíi. Cófár ezt meg is fogalmazza, amikor így szól.: az Isten mélységeit elérheted-é, a Mindenhatónak tökéletességére eljuthatsz-é?

          Nyilvánvaló, hogy Isten igaz szolgáinak más vigasztalásra van szüksége, amikor mélységben vannak. Az emberi bölcselkedés nem segít rajtuk, még akkor sem, ha az látszólag minden szempontból jól meg van alapozva. Isten szolgáit cask Isten szava tudja meggyógyítani, azok a szavak, amelyek magának Istennek a szájából származnak. Tanuljuk meg mi is a saját életünkre nézve, hogy csak az az ember lehet jó viagsztaló, aki arra bátorítja a szenvedő embert, hogy várjon Istenre, hogy tartson ki Isten mellett szívének utolső dobbanásáig.

Ilyen vigasztaló csak egy van ezen a viágon, aki odakiáltotta követőinek:e világon nyomorúságotok lessen, de bízzatok, én meggyőztem ezt a világot. Da ha mi általa megvigasztalódtunk, kérhetjük, hogy tegyen minket is jó vigasztalókká. Bárcsak tudnánk Őt követve minden mélységben levő embert jól vigasztalni!.

12 Igehirdetés Jób 12,13,14,21 fejezetek Jób válasza Cófárnak

          Egy ember sok mindent elérhet ezen a földön. Példáúl meggazdagodhat. Lépkedhet szaporán fölfelé a különböző tisztségek lépcsőfokain, s így nagy tisztességnek és elismerésnek örvendhet. De mégis a legboldogítóbb, a legnagyobb, ami a földi életben megadatik nekünk az, hogy tudhatjuk hogy azt a helyzetet amiben vagyok, legyen az szomorú vagy vidám, azt Isten jelölte ki nekem. Hogy az a helyzet amibe most épp vagyok, alkalmas hely arra, hogy én most abban Őt szolgáljam. Ez az én helyem, itt kell legyek, és minden körülmény között itt kell maradjak.

          Végső soron mindenki ezt a helyet keresi. De sokszor nagyon sok időbe telik, amig megtalálja. De a legrettenetesebb az, hogy az ember megy egyik helyről a másikba, egyik országból a másikba, egyik egyházból a másikba, egyik házasságból a másikba, de mégis úgy hal meg, hogy sohasem találja meg azt a helyet, ahol boldognak érezheti magát. Az ilyen ember sehol sem találja meg nyugalmát, lelki békességét s így is távozik ebből a világból.

          A csodálatos Jób életében az, hogy ebben az emberileg tragikusnak mondható helyzetében is megtalálja a boldogságát. Bár ő ilyen nyomorúlt helyzetben van, mégis csodálatos isteni ajándékokban részesül. Ő már nem mehet úgy ki a mezőre, mint a példázatbeli gazda, aki a barázda alatt nem sejtett gazdagságot talál. De ahhoz a kereskedőhöz se hasonlít, aki egyszer cask drága gyönygre bukkant. Neki nincs semmije, amivel megvehetné a földet, vagy a drágagyöngyöt. Jób ott ül a szemétdombon, s körülötte minden romba van dőlve. Ráadásúl meg olyan barátok állanak mellette, akik súlyos vádakat zúdítanak a nyakába. Jób ezeket haszontalan orvosoknak nevezi, akik jobban tennék, ha hallgatnának. Szeme előtt a halál van, látja az élet múlandóságát és hiábavalóságát . Így szól: az asszonytól született ember rövid életű és háborúságokkal bővelkedő. Mint a virág kinyilik és elhervad és eltűnik, mint az árnyék és nem állandó. Mert a fának van reménysége, ha kivágják, ismét kihajt, és az ő hajtásai el nem fogynak. Még ha megaggodik is a földben a gyökere és ha elhal is a porban a törzsöke, a víznek illatától kifakad, ágakat hajt, mint a csemete. De ha a férfiú meghal és elterűl, ha az ember kimúlik, hol van ő? Mint a víz kiapad a tóból, a patak alapad, kiszárad. Úgy fekszik le az ember és nem kel fel, az egek elmúlásáig sem ébrednek, nem költetnek fel az ő álmukból.

          Mennyire meg tudjuk érteni ezt az embert, aki egyetlen nap alatt minden gyermekét elveszti, hogy az emberben egy olyan nyomorúlt lényt lát, akinek helyzete roszzabb, mint a kivágott fáké. Mert mi maradt a régi Jóbból, mi marad belőle, ha meghal? Ő nyomtalanabbúl tűnik el a földről, mint a fa, ami még kihajt. Micsoda az ember, teszi fel Jób a nagy kérdést?

          És ez még nem is elég, hisz Jób egy olyan helyzetben van, amikor ránehezedik az igazságtalanság, a fájdalom, az élet fájdalmas rejtélye, s úgy érzi, hogy ezt most egyszerűen agyonnyomja. Ő úgy érzi, hogy neki erről beszélnie kell, nem tud hallgatni. Ő hangot kell adjon panaszának, akkor is, ha az sokkolni fogja a hallgatókat. Aki igazságtalanul szenved, aki igazságtanaságot szenved, rossz dolgokat tapasztal meg, az idővel nagyon érzékeny lesz minden igazságtalanságra , ami körülötte történik. Nem csodálkozahtunk, hogy egy olyan ember, mint Jób, aki Istennel élt, most a hamuban így kesereg. : mi az oka, hogy a gonoszok élnek, vénséget érnek, sőt még meg is gyarapodnak? Az ő magvuk előttük nő fel és az ő sarjadékuk szemük előtt. Házuk békességes a félelemtől és az Isten vesszeje nincsen rajtuk. Jólétben töltik el napjaikat és egy pillanat alatt szállnak alá a sírba. Noha azt mondják Istennek: távozzál el tőlünk, mert a te utódainkan tudásában nem gyönyörködünk. Micsoda a Mindenható, hogy tiszteljük Őt és mit nyerünk, ha esedezünk Ő előtte?  Jób jól megindokolja, hogy amit mond, az nem valami túlzott pesszimizmus. Nem lehet ellene mondani, ez így van. Ezzel a kérdéssel, a gonoszok szerencséjének a kérdésével a Bibliában nem csak Jób foglalkozik, hanem például a Zsoltárok könyve is. (37,73 fej.)

          A csodálatos az, hogy Jób megtalálja a megoldást, és ez nem más mint Isten uralkodása, kormányzása. Jób ezzel felszabadul az élet gyötrő rejtelmeitől való rettegéstől. Jób meglátja Isten szabadságát. És ez kisegíti őt a bajból. S ezen a helyen, ahol kínokat szenved, ahol utolcsó csepp vérét is kiszívják, megtalálja azt a bizonyosságot, nyugalmat, hogy engem most Isten állított erre a helyre. Ezt mondja magában: nekem most itt kell lenni, itt kell szenvedni, most itt végzi el munkáját Isten az életemben.

          Alig van a Szentírásban még olyan valaki, aki Isten szabadságát ennyire megismerte s elismerte, mint Jób. Isten nem kell semmilyen más bölcsességhez, tanácshoz igazodjon, ami felette lenne. Jób keze Istenre mutat. Mindenre csak azt mondja: Ő az, aki mindent cselekszik. Jób félrevezetett, eszeveszett embereket lát, fogságra vitt papokat, elűzött királyokat, s mindenre azt mondja: Ő cselekszi. Minden összefüggés, minden szál Istennél fut össze. Istenen kívűl nincsen semmi bizonyosság, nincs semmire se garancia, senki se tudja magát, az életét bebiztosítani. Csak egy bizonyosság van most Jób számára: hogy Isten tett erre a helyre, Isten adta nekem ezt a próbát, ő akar engem itt ebben látni és felhasználni, mint az Ő szolgáját. Ha valaki így látja Isten szabadságát és hatalmát, az már nem kell gyötrődjön a gonoszok szerencséjén, mert az ő javuk sincs az ő hatalmukban, ők is Isten kezében vannak, s Isten velük is azt cselekszi, amit akar. Aki látja azt, hogy Isten uralkodik, hogy Ő kormányozza minden embernek az életét, az nem kell mindjárt bűnt keressen, ahol szerencsétlenséget lát. Ő nem kell feltegye a kérdést, amit a tanítványok is feltettek, amikor a vakon született embert látták: ki vétkezett, ő vagy a szülei, hogy ilyen nyomorúságba jutott. Az ilyen ember már érti Jakab szavait: teljes örömnek tartsátok, amikor különféle kísértésekbe estek, tudván, hogy a ti hitetek megpróbáltatása kitartást szerez. S a kitartás mindvégig ott kell legyen, amíg elnyerjük az élet koronáját. Az igaz, hogy Jób ebbe az újszövetségi magasságba még nem érkezett el, de már azen az úton van, emi erre felé vezet. Jób azt mondja: én most itt vagyok a szemétdombon, mert Isten engem most itt akar látni és használni. Én most itt kell szolgáljak neki. Ebben a helyzetben kell vállalja azt is, hogy emberek nem értik meg., kikacagják a saját barátai, megvetik a családja tagjai..

          Jób tudja, hogy ő még egy ilyen nyomorúlt helyen is szolgálhatja Istent, sőt még csak itt szolgálhat igazán. Ma is vannak olyan emberek, akik tolószékben élnek, de sokkal többet szolgálnak Istennek, mint azok, akik egészségben élnek. Talán sokan olvastuk Jonny Earakson könyveit, aki egy baleset következtében lebénult s azóta így szolgálja Istent és tesz róla bizonyságot mindenütt a világon. Tavaly a mi gyülekezetünkben egy olyan vak presbiter tett bizonyságot, aki lehet hogy mélyebben tekint Isten titkaiba, mint mi, olyanok, akiknek szemüvegre sincs szükségünk. Az ember a legnehezebb helyzetében is tehet valamit Istenért, boldog az az ember, aki felismeri, hogy Isten engen most épp abban a helyzetben akar használni, amiben vagyok. Jóbnak minden esetre megadatott ez a bizonyosság. Pedig milyen nehéz ez a helyzet! Hallgasuk meg csak mit mond Jób: ímé, megöl engem. Nem reménylek, hisz csak utaimat akarom védeni előtte. Sőt, az lesz nekem segítségűl, hogy képmutató nem juthat elébe. Hallgassátok meg figyelmesen az én beszédeimet, vegyétek fületekbe az én mondásaimat. Ímé, előterjesztem ügyemet, tudom, hogy nekem lesz igazam. Ki az, aki perelhetne velem? Ha most hallgatnom kellene, úgy kimúlnék.

          De bármi is történjen, a lényeg az, hogy az ember megragadja a hit bizonyosságát. És bármennyire is hányja a vihar ide s tova, ő hitben biztos talajon áll. Jób olyan erős talajon áll, hogy dacol barátaival és mindenkivel.

          Végül lássuk meg, hogy miben áll a Jób szolgálata ezen a nehéz helyen? Ennek két összetevője van. Először is ő a béketűrő ember. Jób megérti, hogy azt a próbát, ami rá van terhelve el kell hordozza, s azt is, hogy ezt még a legjobb barátai sem értik meg, hogy környezete is megveti és kicsúfolja. A lázadozás mit sem segít, össze kell szednie minden erejét és el kell hordoznia ezt a nehéz helyzetet. A másik dolog, hogy várnia kell arra, hogy eljöjjön az idő, amikor Isten leveszi róla a próbát és végre beavatkozik sorsának alakulásába. Ő nem tudja igazolni, sem rehabilitálni magát. Ezt csak Isten tudja megtenni és neki erre kell várni. Jób hisz a győzelemben, s azt is hiszi, hogy ez Isten győzelme lesz. De addig, amíg ez bekövetkezik, addig az ő szolgálata a béketűrés. Ő ezáltal a bűszkéket alázatra kell vezesse, hogy ők is eljussanak oda, ahol Isten le tud hajolni hozzájuk. Jób tökéletesen megérti, hogy mi az ő szolgálata ebben a nehéz helyzetben.

          De Jób ezzel nekünk is sokat mond, nekünk akik Krisztus után élünk. Jób az ő szenvedésén keresztül előremutatott Isten csodálatos üdvtervére, aki egy szenvedő szolga, az Ő szenvedő Szolgáján keresztül fog segíteni a szenvedő emberiségen. Jób azt tapasztalta meg, amit később Jézus Krisztus így fogalmazott meg az ő tanítványinak: boldogok vagytok ha szidalmaznak és háborgatnak titeket, és minden gonosz hazugságot mondanak ellenetek énérettem, örüljetek és örvendezzetek, mert a ti jutalmatok bőséges a mennyekben.

13 igehirdetés Jób 27,28 fej. Jób tanítása az igaz bölcsességről

          Mindig megrázó és megható pillanat az, amikor valaki egy súlyos betegség után, amikor mozogni, beszélni  se tudott, egyszer csak felűl és elkezd beszélni. Elkezdi vigasztalni azokat, aki azért jöttek, hogy őt vigasztalják. Talán mindnyájan voltunk már úgy, hogy elmentünk egy súlyos beteghez, azért hogy próbáljuk megvigasztalni, s ehelyett mi kaptunk a súlyos betegtől vigasztalást. Beteljesedett az ige, amit Pál így mondott: amikor erőtelen vagyok, akkor vagyok erős.

          Most egy ilyen pillanat következik be Jób s barátai életében, akik eljöttek, hogy barátjukat betegségében, nyomorúlt állapotában megvigasztalják. Az a Jób, akiről a barátok úgy gondolták, hogy meg kell vigasztalni, vigasztalás, erőforrás lesz a barátai számára. Most egy meglepő fordulat következik, hisz Jób félbeszakítja barátait, elkezdi tanítani azokat, akik azért jöttek, hogy őt tanítsák. Egyszer csak azt mondja nekik: megtanítalak titeket az Isten dolgaira. Nem magáról fog beszélni, hanem Istenről. Itt sokkal többről van szó, mint az ő kicsiny élete. Most Ő Isten kezéről fog beszélni, s jó ha az ember számol vele. Jób végig hangsúlyozza, hogy mindannak, ami vele történt köze van ehhez a kézhez. Az ő élete egyfajta szemléltető eszköz a barátok tanításában, az ő lelkükért való küzdelemben. Mert itt nem kevesebbről van szó, mint a barátok lelkéről, üdvösségéről, s ezért most ezek a pillanatok szentek és mi hálásak lehetünk azért, hogy mi ebbe betekintést nyerhetünk. Mert íme, az az ember, aki korábban szeretett volna meghalni, megátkozta születése napját, aki már semmi értelmét nem látta annak, hogy tovább éljen, az most egyszerre csak feladatot és küldetést kap. Az az ember, aki egy adott pontoon úgy érezte, hogy már minden ereje elment, az most egyszerre erős harcos lesz. A gyertya, ami már szinte ellobbant, ami már csak alig pislákolt, az most egyszerre hatalmas lánggal égni kezd. Ez a legszebb dolog, ami egy ember életében megadatik. Jakab apostol olyan szépen beszél erről, amikor azt mondja: atyámfiai, ha valaki közületek eltévelyedik az igaszágtól és megtéríti őt valaki, tudja meg, hogy aki bűnöst térít meg az ő tévelygő útjáról, lelket ment meg a haláltól és sok bűnt elfedez.

          A Jób barátai okos emberek voltak, legalábbis ők azt gondolták magukról. Ők úgymond tudták, hogy mi szükséges az ember boldogságához. Az ő receptjük az volt: légy istenfélő és kerüld a rosszat. Ha ezt teszed bölcs leszel. Mert az istenfélelem boldogságot, a bűn szerencsétlenséget hoz, ők ebben szentül hittek. Szerintük ez a legnagyobb bölcsesség, amit az ember birtokolhat.

          De ők mégis elszámolták magukat, az ő receptjük Jóbnál nem vált be. Itt egy hiba került a számításba. Mert Jób most azt állítja, hogy őt nem azért érte a szerencsétlenség, mert vétkezett volna, mert nem tartotta volna be a barátok receptjét és bölcsességét. Ő istenfélő volt és kegyes és mégis mindenét elveszítette, amije volt. Ő azt mondja, hogy ő istenfélelme ellenére ebbe a nyomorúságba jutott, és ő nem hibás ezért a szerencsétlenségért, ami őt érte. Neki az eddigi élete alapján teljes joga lenne a szerencsés életre, a boldogságra. De ott van az Isten keze. Érdekes a 77-ik zsoltár 11-ik verse ilyen szempontból: az én betegségem, hogy a Felségesnek jobbja megváltozott, más fordításban, az Isten keze mindent megváltoztat. Ezért Jób így szól:  él az Isten, aki az én igazamat elfordította, és a Mindenható, aki keserűséggel illette az én lelkemet. Hogy mindaddig, amíg a lelkem bennem van is, az én Istenemnek lehellete van az én orromban. Az én ajkaim nem szólnak álnokságot és az én ajkam nem mond csalárdságot. Távol legyen tőlem, hogy igazat adjak nektek, amíg lelkemet ki nem lehelem, ártatlanságomból magamat ki nem tagadom, igazságomhoz ragaszkodom, róla le nem mondok, napjaim miatt nem korhol az én szívem.

          Látjuk itt, hogy Jób már kezd nem magával foglalkozni, hanem a barátait kezdi el tanítani. Ő azt akarja, hogy ők megtanulják másképp látni a valóságot. Azt akarja, hogy meglássák a kis embert, akit a hatalmasok kihasználnak, az özvegyet és az árvát, akik hiába kiáltanak segítségért, a szegényt, aki nem talál igaszságos bíróra. Azt akarja, hogy meglássák a sok kiontott vért, ami mint az Ábel vére mind az égre kiált. Lássák, meg, hogy itt a földön nincs minden rendben. A barátok eddig csak féligazságokat láttak, most meg akarja nyitni a szemüket a teljes igazság meglátására. Jób elismeri azt is, amit barátai és az ő atyáik megfigyeltek, hogy van bűn és annak a nyomában jöhet nyomorúság, hogy van gonoszság és annak van bűntetése. Ez a gonosznak osztályrésze Istentől és a kegyetlenek öröksége a Mindenhatótól, amelyet elvesznek. Ha megsokasulnak is fiaik a kardnak sokasulnak meg, az ő magzataik nem lakhatnak jól kenyérrel sem. Az ő maradékaik dögvész miatt temettettnek el és az özvegyeik meg sem siratják. Ha mint a port, úgy halmozná össze az ezüstöt, úgy szerezné is össze a ruhát, mint a sarat, összeszerezheti ugyan, az igaz ruházza magára az ezüstön pedig az ártatlan osztozik.

          Ez kétségtelenül igaz, de az is igaz, hogy Isten keze szabad. Isten ezt a szabályt úgy és akkor változtatja meg, ahogy és amikor akarja. Isten órája sokszor másképp jár, mint a mi óránk. Sokszor a bűntetés nem a földi életben következik el. S hogy Isten eltérhet ettől a szabálytól, miszerint az istenfélő boldog, a gonosz pedig szerencsétlen lesz, ennek ő maga az élő bizonyítéka, s Jób most már tudatában van annak, hogy Isten az ő életével erre egy példát akar statuálni. A gond persze csak az, hogy a barátok ezt sehogysem akarják elismerni. Nem tudják elfogadni, hogy az az alap, amire ők építettek, most ezer darabra törött. Az ő bölcsességük most bolondsággá lett.

          De látnunk kell, hogy a Jób barátai épp úgy nem értik a szenvedő Jóbot, ahogy a modern ember nem tud mit kezdeni a szenvedő Jézussal, de a saját maga szenvedésével sem. Itt az történik, amiről Pál majd ír a korinthusiaknak, hogy a Jézus keresztje bolondság és botránkozás az emberek számára. Jézus keresztjében Isten gyengévé lesz, hogy így segítsen a gyenge, a szenvedő emberen. A Jézus keresztje a gyengéknek, a nyomorúltaknak vigasztalást jelent. De végül az isteni gyengeség diadalmaskodik és megszégyeníti az emberi erőt.

          Jób itt egy elkeseredett harcot vív azért, hogy barátai kemény szívét és önfejűségét megtörje. De ez az egyetlen harc, amit Isten szolgája vívhat, mert ennek a vége az élet koronája. A Jób barátai nagyon bölcseknek tartották magukat. De Jób most két kérdést kell hozzájuk intézzen. Az első kérdést így lehetne megfogalmazni: láttatok-e egy olyan istentelent, amilyennek engem gondoltok, aki minden reménységét az Úrba vetette? Jób itt a bölcs barátoknak bölccsé lesz, ahogy később Pál a görögöknek göröggé és a zsidóknak zsidóvá. hogy szívüket nyitogassa a kereszt valóságának meglátására. És elmondja nekik azt, hogy az ember bölcsessége egy adott ponton bolondság lesz.. Az emberi bölcsesség egy adott pontoon csődöt mond.

          A második kérdés így hangzik: ki fog erre a bölcsességre építeni? Lehet-e egyáltalán az embernek olyan bölcsessége, amire az életét felépítheti? Jób erre azt mondja: mi a mi fejünkkel sok bölcsességet kiagyalhatunk, megfogalmazhatunk. De behatolhat-e az ember értelme a mélységekbe? Jób itt nagyon érzékletesen a bányáról beszél, otthon olvassátok el majd a Jób.28,1-11-et.

          Jób nem veti meg mindazt, amit az emberi elme kikutatott, mai szóval azt mondhatnánk:  az emberi kúlturát, sőt megbecsüli azt, mint nagy értéket. De Jób látja az emberi tudás, az emberi bölcsesség határait, korlátait. És ezeket nem lehet bűntetlenül átlépni. Az emberi bölcsesség nem tudja megfejteni a mi emberi sorsunkat. Erre csak egy valaki képes, és ez Istem maga, akinek keze igazgat mindeneket.

          Mindezekre a kérdésekre Jób csak egy választ adhat: Isten tudja mindenkinek az útját és kijelölte mindenkinek a helyét. Megismétli azt, amit a Példabeszédek könyve is tanít, ímé, az Úrnak félelme a bölcsesség és az értelem a gonosztól való eltávozás. Mintha hallanánk az ének hangját:

Ki Istenének átad mindent, s bizalmát csak belé veti,

Azt csudaképpen őrzi itt lenn s ínség, baj közt is élteti.

Ki  indent szent kezébe tett, az nem fövényre épített.

          Csodálatos, hogy így tud szólni az az ember, aki ott ül a hamuban, akit súlyos miértek gyötörnek. Így tudja hirdetni annak az Istennek a bölcsességét, szuverén szabadságát, aki mindent elvett tőle, de aki mindig tudja, hogy mit cselekszik és aki sohasem téved. Jób mindenesetre erre a bölcsességre épít, és ez alap nem fog sohasem meginogni alatta. Mi is csak erre építhetünk és csakis  erre. Ez az alap a kereszt bölcsessége s Isten bolondsága, de mi erről hisszük, hogy ez életben és halálban meg fog minket tartani.

14. igehirdetés Jób visszatekint elmúlt idejének boldogságára

Text.Jób 30

          Sokszor elég egy kis grippa, meghűlés, amivel ágyba kerülünk, s ilyenkor máris emlegetjük, hogy bezzeg két nappal azelőtt, még vígan jártunk-keltünk, végeztük dolgainkat. A betegség idején az egészségnek különösen nagy értéke van, különös ragyogást kap. A múlt ilyenkor megszépül s szebb lesz, mint amilyen valójában volt. De ebben veszély is van, mert elveheti az ember erejét és nagyon megkeseredhet a lelke. Ebben a nyomorúságban mindnyájan szenvedünk, hogy a jelent sötétnek, a múltat pedig ragyogóan fényesnek látjuk. Nem véletlenül szoktuk mondogatni: a régi szép idők, ez már fogalom lett az emberek közötti szóhasználatban. Persze, ezáltal a jelen egy cseppet sem lesz könnyebb. Sőt, ennek épp az ellenkezője történik. Aki úgy tekint a múltra, mint az elveszett paradicsomra, annak jelene még nehezebb, még elhordozhatatlanabb lesz. Ebbe tönkre is lehet menni, amikor az ember a múlt dicsőségén csüng. Sokszor az a jobb, ha elfelejtjük a régi szép időket, és megpróbálunk a jelenben célt és értelmet keresni. Mert ismételten mondom, az ilyen fajta múlton való csüngés nagyon veszélyes is lehet. Ezt Jób is pontosan így tapasztalta meg, ezt így látjuk ebben a fejezetben is.

          Hihetelen erővel tör fel a Jób szívében is a múlt, a maga csalogató és vonzó erejével, de ez most semmit nem segít rajta. Ilyeneket mond Jób ezekről a napokról: mikor még a Mindenható velem volt és gyermekeim körülöttem voltak. Mikor lábamat édes tejben mostam és mellettem a szikla olajpatakokat ontott. Mikor a kapuhoz mentem fel a városon, a köztéren székem felállítám. Ha megláttak az ifjak , félrevonultak, az öregek felkeltek és áldottak, a fejedelmek abbahagyták a beszédet és tenyerüket a szájukra tették. A főemberek szava elnémult és nyelvük ínyükhöz ragadt. Mert amely fűl hallott, boldognak mondott engem és amely szem látott, bizonyságot tett felőlem.

          Úgy hangzik ez, mint a mesében, túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. De így van ez mindnyájunk életében, a nehéz pillanatokban mindig megszépűl a múlt. A fájdalom elveszi az ember józan ítélőképességét, a veszteség teljesen felborítja látást. Az ő múltjában az lesz kedves, hogy jelenthetett valamit mások számára. Az ő életének akkor célja és értelme volt.

          De feltehetjük a kérdést? Csak akkor? És mi van most? Most nem látja az életének semmi értelmét, most minden elveszett, minden homályba borult? Most az a cél és értelem, hogy mások számára hasznos tudott lenni, megsokszorozott mértékben tör elő, s a fájdalom, hogy most mindez nem lehetséges, hogy a jelenben minden másképp van teljesen földre tiporja. Jób felsorol pár dolgot, amit régente tett az emberekért: megmentettem a kiáltozó szegényt és az árvát, akinek nem volt segítsége. A veszni induló áldása rám szállt, az özvegynek szívét megörvendeztettem. Az igazságot magamra öltöttem és az is magára öltött engem, palást és süveg gyanánt volt az én ítéletem. A vaknak szeme voltam és az ismeretlenek ügyét felkaroltam. Az álnoknak zápfogait is kitörtem, és fogai közül kiütöttem a predát.

          Jób nem csak a szegények és gyengék számára jelentett segítséget. A nagyok és hatalmasok felé is volt szolgálata. Ő egy oszlopos tag volt a hatalmasok között. Amikor az ő gyűlésükön megjelent, mindenki a legnagyobb tisztelettel közeledett hozzá. Hallgassuk csak, mit mond erről: hallgattak és figyeltek rám, és elnémultak az én tanácsomra. Az én szavaim után nem szóltak többet és harmatként hullt rájuk beszédem. Mint az esőre, úgy vártak rám és szájukat tátották, mint a tavaszi záporra. Ha rájuk mosolyogtam nem bizakodtak el, és arcom derűjét nem sötétítették be. Örömest választottam útjukat, mint főember ültem ott, úgy laktam, mint király a hadseregben, mint aki bánkódókat vigasztal.

          Valóban, a Jób múltjában nincs semmi árnyék, semmi sötétség. Egy olyan napsütéses tájon járunk itt, ahol semi felhő, semi homály sincs. De mi nagyon jól tudjuk, hogy ilyen nincs az életben. Amíg itt a földön élünk, minden fénynek van árnyéka, és minél fénylőbb a világosság, annál sötétebb az árnyék. Ezt ő maga is nagyon jól tudja. De most ő a múltat egyszerűen teljesen tökéletesnek látja. Akkor is volt gondja, hisz nevelte a tíz gyermekét, meg a nagy gazdasággal is ezer vesződség volt, nem volt az élete gondoktól mentes. Voltak akkor is irígyei, ellenségei, rosszakarói, voltak szegények és nyomorúltak körülötte, akiknek minden gondját, problémáját még ő sem tudta megoldani. S azok a gyűlések se zajlottak le feszültség és gondmentesen, amikről ő beszél.

          Ez a kép, amit Jób itt a régi szép időkről fest, tényleg túl szép ahhoz, hogy igaz lehessen. De teljesen megértjük Jóbot, hisz ezt közülünk mindenki így látja és így éli meg, akinek a jelene nehéz, tele van fájdalmakkal, szenvedésekkel, megpróbáltatásokkal. Ilyenkor tényleg megszépűl a múlt, a nehéz dolgok mind eltűnnek, a jó dolgok még szebb fényben ragyognak.

          De nem csak emberi szempontból volt szép ez az idő, akkor úgy érezte, hogy Isten is közel van hozzá. Azt mondja ezekről a napokról:  vajha olyan volnék, mint a hajdani napokban, amikor Isten őrzött engem. Mikor az ő szövétneke fénylett fejem fölött s világánál láttam a sötétet, amint java korom napjaiban voltam, amikor Isten gondossága borult sátoromra.

          De újra feltevődik a kérdés: mi van most? Isten őrző keze már nincs felette, Isten most teljességgel elfeledkezett róla? De így van ez a mi életünkben is, hogy amikor jól megy dolgunk, akkor úgy érezzük, hogy Isten közel van hozzánk, amikor pedig szenvedünk, amikor próbák alatt vagyunk, akkor Isten olyan távolinak tűnik. De ez is egy veszélyes gondolat. A kísértő mond ilyenket: Isten régen veled volt, most pedig elhagyott téged. Ő ilyen helyzetekben mindig ilyeneket súg oda nekünk. A “ régi szép idők” a Sátán kedvenc szavajárása.

          Ezt a fegyvert a Sátán még a kereszten is bevetette Jézus ellen. Amikor a gúnyolódók hangján, szaván keresztül ezt kiáltotta oda neki: régen másokat megtartott, most magát nem tudja megtartani., régen másokon segített, most magán nem tud segíteni. Régen mennyi csodát tudott tenni, most pedig elhagyta őt az Isten. Nagyon vigyázzunk hát, mert az mindig a kísértő szava, hogy voltak olyan idők, amikor Isten velünk volt, vigyázott ránk, most pedig elhagyott minket, mert bajt és szenvedést enged meg az életünkben. Nem, Ő most is Úr az életünk felett, úgy vigyáz rank most is, ahogy régente vigyázott ránk. Az övéit semmi sem szakíthatja el Isten szeretetétől, ezt ne felejtsük el soha. Ne felejtsük el, nem csak “régi szép idők” voltak, mert a mostani is áldott és szép idő.