Tanulságos igék a kiválasztásról 5

Tanulságos igék: Az elhívásról és kiválasztásról 5

            „Ne szégyeld hát a mi Urunk bizonyságtételét, se engem, az ő foglyát. Hanem együtt szenvedj az evangéliumért Istennek hatalma szerint. Aki megtartott minket és hívott szent hívással, nem a mi cselekedeteink szerint, hanem az ő saját végzése és kegyelme szerint, mely adatott nekünk Krisztus Jézusban örök időknek előtte. Megjelenetetettt pedig most a mi Megtartónknak Jézus Krisztusnk megjelenése által, aki eltörölte a halált, világosságra hozta pedig az életet és a halhatatlanságot az evangélium által.” 2Tim.1,8-10)

            Ez az ige Pál utolsó levelében található.  Ez egy nagyon személyes hangvételű levél, amelyik minket is személyesen szólít meg. Pál apostol mozgalmas életének végéhez érkezett. Timóteus még fiatal, még előtte az élet, most épp Efézusban, a nagy kikötővárosban munkálkodik. Nem könnyű a szolgálat, amit végez, sokszor elbizonytalanodik. A hitet megvallani egy hitetelen környezetben, istentelen világban ma sem könnyű dolog. De Isten erre hivott el minket is.

            Pál apostol bátorító levelet ír fiatal tanítványának. Közöttük egy nagyon szoros lelki kapcsolat van. Pedig ők egészen különböző módon jutottak hitre. Pál egy szempillantás alatt a damaszkuszi úton, Timóteusban pedig fokozatosan, lépésről.lépésre végezte el Isten újjászűlő munkáját. Már gyerekkkorában áldott hatások érték édesanyja és nagyanyja részéről, akiknek lelkileg nagyon sokat köszönhetett. Méltó, hogy mi is hálásan gondoljunk most épp anyák napja körül az édesanyákra, nagymamákra, akiktől mi is sok áldást kaphattunk.  De Timóteus így is olyan gyengének érzi magát,  hogy tudjon ő ebben a nagy városban bizonyságot tenni a hitéről? S ekkor érkezik a levél, amit Pál a börtönben írt, rácsok mögött. Ez megszégyeníti Timóteust: hogy lehet ilyen bizonyossággal írni a kiválasztás, az elhivatás felől, amikor az embernek még a puszta léte is veszélyben forog? De íme lehet, mert Isten ehhez is erőt és kegyelmet ad. Pál arra figyelmezteti Timóteust, hogy ne emberekre nézzen, mégcsak ne is magára, hanem minden figyelmét Istenre és az Ő Fiára irányítsa. Ha ezt teszi meg fogja nyerni lelke nyugalmát és üdvössége bizonyosságát. Ő hívott el minket, és Ő is fog megtartani mindvégig a hitben. Amit Ő elkezdett, azt be is fogja végezni. Isten terve nem fulladhat kudarcba. Az Ő örökkévaló tanácsa és végzése megáll. Ebben a tervben mindnyájunknak helye és szerepe van. És ez a terv nem most készült el a 21-ik században, hanem örök időknek előtte létezett. Ezt mi nem tudjuk értelmünkkel felfogni, ezt csak hitben lehet elfogadni. De ha ezt megtesszük nagy belső nyugalom és békesség költözik szívünkbe, hisz megértjük, hogy az üdvösségünk ilyen szilárd alapokon nyugszik.

            Ez a kiválasztás Jézus Krisztusban történt, Ő a kiválasztás tükre, mondja Kálvin. Kiválasztásunk egyedül Őbenne van, az Ő sebeiben, az Ő áldozatában. Ez egyedül az Ő nagy irgalmából történt, ezt mi nem tudtuk volna soha se kiérdemelni. De nem is kellett, tetszett Istennek, hogy ezt így adja nekünk. Ez a kiválasztás Pál számára a halállal szemben óriási vigasztalást jelent. Neki se könnyű szembe nézni azzal, hogy nemsokára meg kell halnia, mégpedig nem is akárhogyan, hanem a vértanúk halálával. Ő már nagyon sokszor állott a halál révén, már nem egyszer szabadult meg a halál torkából. De most tudja, hogy nem fog megszabadulni. De olyan jó tudni, hogy a halál legyőzött ellenség, mert Jézus feltámadott a halottak közül. Ha meg is kell halnia, tudja hogy ő akkor is Jézus tulajdona marad, és azt is tudja, hogy a halálból fel fog támadni. A halál utolsó ellenségként töröltetik el majd. De nem a halál az utolsó, hanem Jézus, aki az első is. A Jézus halála a mi halálunk fullánkját kihúzta, így az már nem árthat nekünk.

            Jézus feltámadásával világosságra hozta az életet és a halhatatlanságot. Ez nem más, mint a nagybetűs ÉLET, amin már nincs hatalma a halálnak. Azt tudjuk, hogy a biológiai halált mi is el kell szenvedjük, de ezt mi már Isten megváltott, hívő gyermekeiként szenvedjük el, s tudhatjuk, s vallhatjuk, amit a Káténk így tanít: a halál csak meghalás a bűnre nézve és általmenetel az örök életre. Milyen nagy vigasztalás ez, mennyire másképp tudunk így készülni a halálunkra és e világból való elmenetelünkre. Pál apostolban nincs rezignáltság, nincs önsajnáltatás, hanem egy mély, csendes derű az örök élet és üdvösség drága bizonyossága. Amíg még itt kell lennie, addig harcolja a hit szép harcát, addig megtartja a hitet, s a hit megtartja őt. Tudja, hogy az örök élet koronája eltétetettt számára s mindazok számára, akik hisznek Jézusban és várják az Ő dicsőséges megjelenését.

            A legnagyobb öröm a mi számunkra, hogy mi is ezek közé tartozhatunk. Hogy mi is hihetünk abban, hogy az Úr Jézus Krisztus minket is elhívott és kiválasztott az üdvösségre és az Ő szolgálatára. Mivel ez teljes bizonyosság a számunkra, ezért állhatatosak lehetünk, kitarthatunk mindazon kísértések, próbák között, amik között naponta élünk és küzdünk. A kiválasztás és elhívatás nem nyugvópárna a mi számunkra, hanem ösztönzés, bátorítás a munkára, a szolgálatra. Pál apostol ebben az utolsó levelében is arra bíztatja Timóteust és arra bíztat minket is, hogy bátran tegyünk bizonyságot az evangéliumról, hogy még sokan, akik mostanáig nem hallották meg az Isten hívó szavát, ők is meghallhassák, és ők is elinduljanak a hitben járás áldott útján. Mi nem azon kell töprengjünk, hogy Isten vajon elhívta és kiválasztotta-e ezt vagy azt az embert, hanem mindenki felől jó reménységgel kell lennünk, s hinnünk kell, hogy az az Isten, aki kegyelméből engem elhívott és kiválasztott, ezt másokkal is meg tudja tenni. A kiválasztás hite végül is minden ember felől jó reménységet kell adjon. Azok felé is, akikről most még úgy tűnik, hogy nincsenek kiválasztva és elhívva.  Istennek hatalma van erre.

            Egy nagy igehirdető egyszer a bal kéz felől megfeszített gonosztevőről prédikált. Elmondta azt, hogy róla mindig úgy prédikálunk, hogy ő átkozódva hullott alá a pololba, miközben a másik, a jobb kéz felőli még aznp Jézussal együtt volt a paraicsomban. De ez az igehirdető éles látással megfigyelte azt, hogy miután a jobb kéz felőli megfeddette, elhallgatott, nem szólt többet. Már nem feleselt vissza. S erre megjegyzi: lehet, hogy ez a hitetlenség, megkeményedés, a kárhozat hallgatása volt. De miért ne reméljük és feltételezzük azt, hogy ez a hallgatás a magába szállás, a bűnbánat és a megtérés hallgatása volt? S elmond egy csodálatos mondatot: nekünk szent kötelességünk ezt a jobbat remélni még e bal kéz felől megfeszített gonosztevő üdvösségére nézve is. Óva int minket attól, hogy amikor emberek üdvösségéről van szó, akkor könnyelműen és elhamarkodottan ítélkezzünk.  Az üdvösség nem a mi kezünkben van, az üdvözültek névsorát nem mi hordjuk a mellényzsebünkben, mondja.

            Különös dolog az, hogy Jézus kicsiny nyájnak nevezi tanítványi seregét, és arra bíztatja őket, hogy ne féljenek. Ne féljenek akkor, amikor úgy látszik, hogy az övéi ebben a világban kisebbségben vannak. De ugyanakkor a Jelenések könyve egy megszámlálhatatlan seregről beszél, vagyis egy nagyon nagy seregről. Itt a földön átéljük sokszor kicsinységünket, hogy úgy érezzük, hogy kevesen vagyunk. De ott majd egy hatalmas seregnek leszünk a tagjai. Higyjük ezt és ami rajtunk áll tegyünk meg mindent azért, hogy e sereg valóban megszámlálhatatlan legyen!

                                                                                                Lőrincz István