A lelkipásztor személyes kegyessége

A kegyesség szó jelentése

A kegyesség görög szava az eüszebeia. Plátónnál ez egy helyes magatartást jelent az istenekre való tekintettel, a sztoikusoknál is az istenek imádásának, tiszteletének a helyes módját jelzi. Azt mondhatjuk, hogy az eüszebeia egy helyes viszonyulást jelöl Istennel és emberekkel szemben. 

            Josephus ezt a szót, mint az eidolatreia, vagyis a bálványimádás ellentétét fogja fel. Az a kegyes ember, aki Istennek az igazi, Őt megillető helyet adja az életében és Őt helyes módon szolgálja. Plátón minden embert felszólít az eüszebeia gyakorlására, így megmenekül a gonosztól, elnyeri a jót és az istenek barátjává válik. Mind a görög etikában, mind pedig az Újszövetségben az Istennel és emberekkel szembeni helyes magatartást jelöli. A Septuagintában csak kétszer találkozunk vele. És.11,2, ahol Isten Lelkéről van szó, és mint az Úr félelmének a Lelke szerepel ebben az összefüggésben. Egy másik hely a nagyon ismert ige, ahol az Úr félelmét, mint a bölcsesség kezdetét jelöli a Péld. 1,7-ben.

            Az Újszövetségben főnévi formában többször is előfordul, először abban az összefüggésben, amikor Péter és János meggyógyítják a bénát, s amikor ezért őket felelősségre vonják, akkor azt mondják, hogy ők ezt nem a saját kegyességükkel tették, hanem Jézus Krisztus erejével. A legtöbbször, mintegy 10 alkalommal a pásztori levelekben találkozunk e fogalommal, csak néhány példát hadd említsek. Amikor Pál felszólítja az embereket, hogy imádkozzanak, a királyokért, fejedelmekért, felső hatalmasságokért, hogy nyugodt életet élhessenek teljes istenfélelemben és tisztességben. (1Tim.2,2) Pál arra is felszólítja a keresztyéneket, hogy a kegyességben gyakorolják magukat(1Tim.4,7) A következő versben azt is mondja Pál, hogy a kegyesség mindenre hasznos. 1 Tim.6,5-6-ben Pál elítéli azokat, akik a kegyességgel nyerészkedni akarnak. Péter arra kéri olvasóit, hogy az önuralomhoz türelmet, a türelemhez ragasszanak kegyességet, a kegyességhez testvéri szeretetet.  (2Pét.1.6-7)

            Mint melléknév négyszer fordul elő Kornéliuszról és Barnabásról írja az Ap.Csel. hogy ők kegyes emberek voltak. Előbbi egy istenfélő katonát küld Péter apostolhoz, hogy magához hívassa őt. (Ap.Csel.10) A 2Pét.2,9 szerint az Úr megszabadítja a kegyeseket a kísértésektől. Mint határozószó kétszer találkozunk vele: a 2 Tim.3,12, ahol azt írja Pál, hogy aki kegyesen él, azt üldözni fogják és Tit.2,12-ben, ahol arra kér , hogy istenfélően (Károli: szentül) éljünk a jelenvaló világban.

            Igeként (eüszebein) is kétszer találkozunk e szóval, az egyik az Ap.csel.17,23, ahol Pál azt mondja az athénieknek, hogy az az Isten, akit ők ismeretlenül tisztelnek, ő azt hirdeti nekik. Az 1Tim.5,4-ben azt írja Pál a gyermekeknek és unokáknak, hogy elsősorban saját házuk népét tiszteljék.

            Rokon szava a theoszebeia, ami kimondottan Isten tiszteletét jelenti. Az egész Szentírás összefüggésében azt mondhatjuk, hogy a kegyesség nem más, mint Istent életünk egyedüli és kizárólagos Urának elismerni. Az istenfélelem, a kegyesség a szövetségi hűségben látszik meg, az Isten hűségére az ember a maga hűségével válaszol. Fontos az is a kegyességnél, hogy az nem egy érzelem vagy érzelmesség, hanem tudatos cselekvésben és az ember döntéseiben látszik meg. (Visky Jucika nénit egyszer meglátogatta egy szomszéd papné, s mivel ő már sokadik gyermekét várta, próbált neki olyan módszereket ajánlani, amelyekkel megszabadulhat áldott terhétől. Mire Jucika néni azt mondta: ide figyelj, vedd tudomásul, hogy én félem az Istent.) A kegyesség egyik legfontosabb velejárója az alázat. Kegyes emberré csak Jézus Krisztus és a Szentlélek újjászülő ereje által lehetünk. 1Tim.3,16 Nagy a kegyességnek eme titka, Krisztus megjelent testben...

            A kegyesség egyfelől ajándék, de másfelől gyakorolnunk kell magunkat benne, törekedni kell rá. Erre Pál a „gymnazein” igét használja, ami egy sportéletből vett kifejezés. De sokszor használ erre katonai kifejezéseket is, ami azt jelenti, hogy küzdeni kell érte. Az istenfélelmet soha sem szabad anyagi javakkal felcserélni, mert ennek értéke pénzben nem mérhető. Hiába nyerjük meg az egész világot is, ha lelkünkben kárt vallanánk.

            Végül a kegyeség nem szigetel el embertársainktól, sőt sokkal inkább összekapcsol velük, mindenekelőtt azokkal, akik ezt szintén életük legfőbb kincsének tartják.

A lelkipásztor tiszte és személye Kálvin tanításában

A lelkipásztor életére mindezek hatványozottan érvényesek. Számára a mérce nagyon magasra van téve. Kálvin azt mondja, hogy erre a szolgálatra még az angyalok sem méltók, sem nem alkalmasok erre, s ezért Isten kegyelmének és jóságának különös jele az, hogy erre a szolgálatra törékeny, hitvány cserépedényeket választ. A prédikátorok szolgálatát a trombitához hasonlítja. Nem azért van, hogy gyönyörködjenek benne, hanem hogy Istenhez gyűjtse a népet. Kálvin különben rendkívül magas követelményeket állít az igehirdetőkkel szemben, nem csoda, hisz önmagával szemben is nagyon ígényes, sőt szigorú volt. Azt akarta, hogy igazán hívő, újjászületett, engedelmességre kész és az igében nagyon jártas lelkipásztorok kerüljenek ki a gyülekezetekbe. Csak az taníthat másokat, aki maga is kész szüntelenül tanulni. A lelkipásztor tisztéről így ír: „építsék a Krisztus testét, rombolják a Sátán munkáját, legeltessék a nyájat, öljék a farkasokat, tanítsák és buzdítsák a lázadókat. Kötözzenek és oldozzanak, mennydörögjenek és villámokat szórjanak, világítsanak.” Talán a legfontosabb dolog, amit Kálvin a lelkipásztorról mond az, hogy annak a megszentelt, kegyes és istenfélő élete sokkal fontosabb, mint a tudománya. Ezt egy olyan ember mondja, aki pedig az értelmet Isten egyik legnagyobb ajándékának tartotta. Ha egy lelkész tisztességről, tisztaságról és mértékletességről prédikál, de közben romlott, mértéktelen és gőgös, az ilyen csak gúny tárgyává válik az emberek előtt. Az igehirdetés csak akkor ér valamit, ha egy megszentelt lelkipásztor szájából jön ki. Kálvin rendkívül fontosnak tartja az igehirdető munkáját, mert szerinte Isten az igehirdetéssel nem csak megteremti egyházát, de a történelem menetét is örök célja felé viszi. Isten az evangélium hirdetésével hajtja uralma alá ezt a világot. A helyesen értelmezett és gyakorolt igehirdetés az egész elbukott teremtés megújításában is komoly szerepet játszik. Istenfélő, lelki és kegyes tanítók képesek megújítani ezt a világot.

A lekipásztor kegyességének területei, fontossága

           

Láthatjuk tehát, hogy aki az Isten országában az igehirdetés és lelkigondozás tisztét kapta, az egy nagy feladatot kapott ezzel. Ilyen tisztre csak Jézus Krisztus hívhat el valakit. Ez egy olyan nagy tiszt, hogy nem csoda, hogy a történelem során sokszor túlzott tiszteletet, sőt imádatot is kapott. A katolikus egyházban a papi tiszt szentség, sákramentum, ami olyan méltóságot és tekintélyt adományoz, amire egy laikus ember soha nem juthat el. A reformáció ezt nyilván nem fogadta el, s nem is gyakorolta. De a reformátorok is kihangsúlyozták, hogy a lelkipásztori tiszt mégis egy különleges státus, ami Isten kifejezett ígérete alatt áll, s amit Krisztus gyülekezete nem nélkülözhet, ha növekedni és fejlődni akar. Ez egy olyan tisztség, ami hordoz minket és nem mi hordozzuk a tisztséget. A lelkipásztor életében lehetnek olyan pillanatok, amikor elfásul, elbátortalanodik, elkeseredik, de a tisztég ilyenkor is kötelez a szolgálatra.

            Ágoston a donatistákkal való harcban azt mondja, hogy a Jézus Krisztus által szerzett sákramentumok, az ígéret erejénél fogva érvényesek, akkor is, ha méltatlan szolga szolgáltatja ki azt. Mi lenne, ha minden egyháztag azon tépelődne, hogy vajon megfelelő lelki állapotban volt-e a lelkipásztor, amikor a jegyeket kiszolgáltatta, volt-e valami bűn az életében? Így minden üdvbizonyosság kárba veszne. De bármennyire is igaz, hogy a tisztség fontosabb a személynél, azért ne felejtsük el, hogy mi is hordozzuk a tisztséget és szégyent is hozhatunk a tisztségre. Vigyázzunk a postás hasonlatára, amely szerint nem számít az, hogy milyen a postás magánélete, hisz az a fontos, hogy a levél eljusson a címzettekhez. Állítom és több mint három évtizedes szolgálatom tapasztalatából elmondhatom, hogy amennyiben a lelkipásztor személyét és életét nem fogadják el, akkor azt az evangéliumot sem fogadják, amit ő hirdet. A régiek így tanítottak: „vita clericorum est biblia laicorum” A lelkipásztorok élete a laikusok, a hívek Bibliája. A lelkipásztor élete olyan laikus Biblia, amit mindenki olvas, és vagy meggyőzi, vagy pedig eltaszítja az embereket. Elég pl., ha egy városban, vagy egy gyülekezetben két lelkipásztor szolgál és rossz viszonyban vannak egymással, akkor Nagypénteken hiába prédikálnak a Krisztus keresztje általi megbékélésről és kiengesztelődésről. Ha egy lelkész nem él szépen a feleségével a parókián, akkor a temploma hamar kiürülhet. Ha a lelkipásztor élete megbotránkoztató valamiben, akkor az emberek hamar elidegenednek templomtól és egyháztól.

            Az idők az utóbbi évtizedekben nagyon megváltoztak. Még 50 évvel ezelőtt a lelkipásztori tiszt olyan tekintélynek örvendett, amit mi már szinte el se tudunk képzelni. Édesapámnak a magyarókereki gyülekezetben volt egy híres elődje, aki gyakran felöntött a garatra, olyannyira, hogy az is megtörtént, hogy egy szomszéd gyülekezetben szolgálva hazafelé jövet kiesett a szekérből és mivel a kocsis is hasonló állapotban volt csak otthon a felesége vette észre, hogy a férje sehol sincs. A ló szerencsére józan volt és hazavitte a szekeret. Erre egy másik kocsis, aki most már józan volt visszament, meg is találta a lelkipásztort, aki bundájában horkolva aludt, a sztori ugyanis télen történt. Ez abban az időben teljességgel bocsánatos bűnnek számított és a hívek a legnagyobb tisztelettel beszéltek róla.  Ez már a múltté, ma egy ilyen lelkipásztor nevetség tárgyává lenne, s (reméljük!), hogy a fegyelmit se igen úszná meg. Ez akkor elképzelhetetlen lett volna, hisz az esperes és a fegyelmi bizottság tagjai is hasonló hajóban eveztek. Ma már senkit se tisztelnek csupán azért, mert elvégezte a Teológiát és lelkipásztori tiszte van, ma a tiszteletet és megbecsülést, csak odaadó, önfeláldozó és megszentelt lelkipásztor tudja kivívni magának. Persze, ha van benne emelett még sok-sok szeretet, jóság és szociális érzékenység is.

            A lelkipásztori tisztséget és a lelkipásztor személyét sohasem szabad elválasztani egymástól, s ha netán elszakadtak volna, ott újra össze kell kapcsolni őket. Az Újszövetségben a tisztség és a személy nem válik el, hanem szorosan összefonódik egymással. Az újszövetségi szolgák, apostolok mindent megtesznek azért, hogy Krisztus neve magasztaltassék az emberek között. Azt látjuk, hogy az apostolok óriási hangsúlyt helyeznek a hitben való járásra. Pál apostol kínosan vigyáz arra, hogy még a látszatát is elkerülje annak, hogy ő nem engedelmeskedik Istennek, hogy nehogy valakit is megbotránkoztasson főleg a pénzügyi dolgokban. Ha Pál a gyülekezetet egy olyan levélnek tekinti, amit a világ olvas, akkor ez hatványozottan érvényes a lelkipásztor személyére. Mi nem csak áruljuk a kenyeret, abból nekünk is enni kell, mi magunk kell azt fogyasztanunk, mielőtt másoknak ajánlanánk. Az igehirdetés nem egy referátum tiszta teológiai igazságokról, hanem mindenek előtt bizonyságtétel, amit először mi kell, hogy átéljünk, mielőtt azt másoknak adnánk. A lelki szolgálatot csak lelki módon lehet végezni. Az emberek elutasítják azt az üzenetet, amit mi példaadó módon nem valósítunk meg a saját életünkben. Persze azt se felejthetjük el, hogy az üzenet sokkal nagyobb és több annál, amit mi meg tudnánk valósítani, de erre mégis teljes erőnkkel törekednünk kell. Az emberek érzékelni fogják azt, hogy a hirdetett igazság vajon megélt igazság-e az életünkben.

            Mi mint Krisztus követei csak egyetlen módon végezhetjük áldással a szolgálatunkat, éspedig ha teljességgel alávetjük magunkat Krisztus uralmának. Ha az életünknek csak egyetlen területét is megtartjuk magunknak, úgy hogy oda Krisztus nem férkőzhet, akkor az a szolgálatunk hitelvesztéséhez vezet, sőt előbb-utóbb megmérgezi azt. Az igehirdetőnek mindig friss és egészséges kell, hogy legyen a lelki élete. Nincs még egy olyan hivatás ezen a földön, amiben olyan intenzív alkotó munkát kell végezni, mint a miénk. A költő leteheti a pennát, ha nincs ihlete. A tanító nyugadtan ismételheti magát. De az igehirdetőnek azonnal az orrára koppintanak, ha egy régebbi prédikációját előveszi. (Slp. Koromban tartottam egy igehirdetési sorozatot Tamásról. Visszakerülve több mint 15 év után gondoltam, hogy újra elmondom, már úgy se emlékeznek rá. Erre a főgondnokom rögtön odajön az első igehirdetés után és fülembe súgja, hogy te ezt a sorozatot már megtartottad slp. korodban.) Ezt a hihetetlenül nagy lelki inspirációt igénylő munkát csak isteni segítséggel lehet végezni. A lelkipásztor azonban tudhatja, hogy Krisztus számára nem csak megigazulás, szentség, hanem bölcsesség is, és ő ebből mindig meríthet. Krisztus meg is ígérte, hogy Ő szót ad szánkra valahányszor meg kell szólalnunk, de ezért nekünk is keményen meg kell dolgozni. Az igaz, hogy a növekedést Isten adja, de a palántálást és öntözést mi kell, hogy végezzük.

            A kegyességünk fontos része a szeretet. Minden szolgálatunkból a szeretet kell, hogy sugározzon. Legyen bennünk jóságos melegség és emberiesség. Egy lelkipásztortól ma nem azt várják, hogy próbálja tekintélyét érvényesíteni, hanem azt, hogy szeretete sugározzon és ezzel üditse fel környezetét.  A kegyeségnek a testünkhöz is köze van. Ahhoz, hogy szolgálatunkat jól el tudjuk végezni, a testünknek is rendben kell lennie. Vigyázzunk arra, hogy legyen szabad időnk, legyünk pihentek, aludjuk jól ki magunkat. De az is veszély, ha túlságosan kíméljük magunkat és mindig csak rra gondolunk, hogy ez vagy az a szolgálat nehogy megártson az egészségünknek. Persze Isten egy beteg testben is megdicsőítheti magát.

            A lelkipásztor kegyességéhez az is hozzátartozik, hogy munkatársaival, szolgatársaival békességben és egyetértésben tudjon élni. A szolgálatunk hitelességét teljességgel aláaknázza, ha a közvetlen környezetünkben levő emberekkel, a munkatársainkkl nem vagyunk jó kapcsolatban, ha veszekszünk, vagy kérlelhetetlenek vagyunk. A lelkipásztor nehogy azt gondolja, hogy az abszolutizmusban él és királyi tisztet tölt be. Ne követeljük meg, hogy mindenki a mi akaratunkhoz igazodjon a presbitériumot is beleértve. Az ilyen lelkipásztor előbb-utóbb ellenállásba ütközik, ellenségeskedéshez vezet, ami egyenesen átok a szolgálatunkra és minden áldástól megrabol minket. Főleg hosszú távon nem könnyű dolog ez. Mert 10 napig nem könnyű kijönni valakivel, de 10 éven át ez már sokkal nehezebb.  Miért nehéz sokszor egymást elhordozni? Hát egyszerűen azért, mert mások vagyunk. Sokszor generációs problémák adódhatnak, másképp látják az idősek és másképp a fiatalok, sokszor teológiai ellentétek is lehetnek szolgatársak között és ezek is választóvonalat húznak közénk.  Ilyenkor mindig azt kell meggondolnunk, hogy milyen türelemmel hordoz el minket Isten Krisztusért, hogy az életünk fáját még mindig nem vágta ki, bár olyan kevés gyümölcsöt termett az életünk. Ha ezt meggondoljuk, akkor mi is sokkal könnyebben tudunk másokat szeretettel elhordozni. Próbáljunk ne csak kísértést és bosszúságot látni a másik emberben, hanem egy olyan ajándékot, ami meggazdagítja az életünket és kiegészít minket. Milyen jó, hogy Isten nem egyformának teremtett minket, mert milyen unalmas is lenne egy munkatársi közösség, vagy egy gyülekezet, ha úgy hasonlítatnánk egymáshoz, mint a tojások vagy a gyufaszálak? Próbáljunk azokban az emberekben is szeretetre méltó vonásokat felfedezni, akikben eddig csak kellemetlen és bosszantó dolgokat láttunk.

            Ha nagyon őszinték vagyunk, akkor sokszor belátjuk, hogy azért bosszankodunk a másik emberre, mert benne megvan valami, ami belőlünk hiányzik. A legrettenetesebb Isten szolgái között, amikor azt irigyeljük a másiktól, hogy Isten jobban megáldotta a szolgálatát, úgymond sikeresebb, mint én vagyok. Ezért gerjedt Kain is haragra, mert Isten az Ábel áldozatát jobban elfogadta, mint az övét. Saul is akkor kezdte gyűlölni Dávidot, amikor az asszonyok azt énekelték, hogy ő megverte az ezerét, Dávid pedig a tízezerét. Az ilyen irigység nagyon ártalmas dolog, mert azt mutatja, hogy minket igazából nem az Isten országa növekedése érdekel, hanem a saját magunk dicsősége. Ha ezért két lelkész, vagy lelkész és presbitérium között feszültég van, akkor egy nyílt és őszinte beszélgetést kell kezdeményezni. Nem jó a negativ dolgokat sokáig izzani hagyni a hamu alatt. El kell kérni Istentől imádságban azt a kellő alkalmat, amikor belső nyugalommal, józansággal tudunk egymással beszélgetni, amikor a dallam is jó lesz, nem csak a szöveg. El kell őszintén mondani, hogy fáj az, hogy nem vagyunk jól, hogy feszültség van közöttünk. Kérjük meg a másik felet, hogy őszintén mondja el panaszát ellenünk, hogy megbocsáthassunk egymásnak és a jövőben elkerülhessük ezeket a feszültségeket. Még egyszer hangsúlyozom: nem lehetünk a Golgotán végbement megbocsátás és engesztelés hiteles hirdetői, ha mi kérlelhetetlenek vagyunk azzal a munkatárssal, akit az Úr épp úgy elhívott a szolgálatába, mint minket. Jól ismerjük Jézus mondását is a Hegyi  Beszédből: ha áldozatunkat az oltárra akarjuk helyezni, de közben megemlékezünk aról, hogy felebarátunknak panasza van ellenünk, akkor előbb menjünk el felebarátunkhoz, béküljünk meg vele s csak azután helyezzük el ajándékunkat az oltárra.

            A lelkipásztor kegyességéhez szorosan kötődik a házassága. A reformáció idején a reformátorok külön fejezetet szenteltek írásaikban a lelkipásztorok házasságának tárgyalására, minek címe ez volt: :”de conjugio ministrorum ecclesiae”A lelkipásztorok házasságáról.. Ha egy egyszerű hívő számára is fontos, hogy kit vesz feleségül, akkor ez hngsúlyozottan igaz a lelkipásztorokra. Már önmagában az a tény, hogy a lelkipásztor házasságot köt, ezzel megerősíti a házasság intézményét. Persze ez nem jelenti azt, hogy minden lelkipásztor házasságot kell, hogy kössön, ez nem szükséges az üdvösséghez. Ha valaki úgy érzi, hogy egyedül kell, hogy maradjon, akkor maradjon egyedül és így is áldott munkát végezhet. A reformáció hevesen elutasította a cölibátust, vagyis a papi nőtlenséget. A lelkipásztor párválasztásánál az élő hit legyen az első szempont. A lelkipásztornak tudnia kellene, hogy ő soha nem válhat el, hiszen hogyan tud ő majd hitelesen esketni, ha ő maga felbontotta a házasságát. Ha erre a feleség hibájából sor kerül, akkor tanácsos lenne, hogy ne kössön újabb házasságot, ez keménynek tűnik, de a szolgálat szempontjából ez lenne a követendő. A lelkipásztor házassága is testi, lelki, hitbeli, és szellemi közösség kell, hogy legyen. Ha ezek közül bármelyik hiányzik, ott a házasság kárt szenved. A lelkipásztor házasságára érvényes az apostoli intés, hogy ha kell, hogy egy bizonyos időre tudják megtartóztatni magunkat, hogy idő legyen az imádkozásra és bőjtölésre. A lelkész feleségének tudnia kell, hogy férje életében lehetnek olyan időszakok, amikor le kell mondani a testi közösségről. De Pál nagyon józan ebben, s azt mondja, hogy ez ne tartson sokáig, hogy meg ne kísértse őket a Sátán.

            A lelkipásztor kegyességének része a családja is. A lelkipásztori családban általában sok gyermek van, ez azonban azt jelenti, hogy ők sokkal szerényebben kell éljenek, mint mások, akiknek kisebb a családjuk. A gyermekvállalás a lelkipásztor számára különösképpen is hitkérdés, hisz rá sokan feltekintenek és jó vagy rossz példát adhat ebben a híveinek. De nagyon vigyázzunk arra, hogy a hit mértékére ne a gyerekek számából következtetessünk, mondván, hogy akinek sok a gyereke, annak a nagy a hite, kinek pedig kevés, annak kicsi a hite. Sajnálatos dolog, ha a lelkészi családok a gyerekvállalásban a világhoz igazodnak, mert a nagyobb családban sok mindent meg lehet tanulni: az egymásra való figyelést, az egymással való megosztást, a megbocsátást. Amit megtehet a lelkipásztor gyermekei hitben való nevelése érdekében azt tegye meg, hisz ha a gyermkek elcsúsznak és nem járnak hitben, az negatív hatással lehet a gyülekezetre. A lelkipásztor vigyázzon azonban nagyon arra, hogy a családjában, gyerekei között tegye le a palástot, tudjon természetesen viselkedni a gyermekekkel, adott esetben önfeledten játszani. Nagyon nagy baj az, ha a lelkészcsaládokból származó gyermekek úgy nőnek fel, hogy ellenséges érzülettel vannak a hit és az egyház iránt. Az lenne a kívánatos, hogy a lelkészgyerekek lássák azt később egy nagy gazdagságnak, hogy parókián születtek és nőttek fel, sokan imádkoztak értük. Nagy bölcsességre van szükség ahhoz, hogy megtaláljuk az egyensúlyt a túlzott szigorúság és a túlzott engedékenység között, mert mind a kettő súlyos károkat okozhat később a gyermekek életében.

            Nagy öröm egy lelkipásztor számára, ha gyermekei közül egy vagy többen is a lelkipásztori hivatást választják. Erre azonban ne mi beszéljük rá őket, legyen az ő szabad döntésük ez. Ne mondjuk azt, hogy azért legyen lelkész, mert már az ükapja is az volt. Arra is vigyázzunk, hogy ne erőszakoljuk rá a saját teológiánkat a lelkész gyerekeinkre, hagyjuk, hogy ők találják meg a sajátos útjukat ebben. Hangsúlyozni kell a lelkészcsaládokban is egyfajta egészséges bibliás légkört, amihez hozzátartoznak a lelkészházaspár közös imaharca, az esti családi áhítatok, és a Biblia légkörében való szabad gondolkozásmód.

            A lelkipásztor kegyességének fontos elme a személyes bibliaolvasás, amit nem az igehirdetésre való készülésként, vagy teológusként, hanem hívő emberként sa saját hite erősítésére, gyarapítására végez. Jó, ha ennek is van egy megszabott ideje, de történhet ez akkor is, amikor több idő áll rendelkezésre, akár a szabadnapon is. Ilyenkor ő is elolvassa pl a Református Bibliaolvasó Kaluz igéit, magyarázatát, esetleg az Evangélikus Útmutató igéit, kijelölt igeszakaszait, által kedvelt és szeretett magyar és idegen nyelvű áhitatos könyveket. A lelkipásztor nyilván nem kell megtagadja ilyenkor teológus mivoltát, s ezért az igéket több nyelven,illetve többféle fordításban is elolvashatja. Mi Erdélyben az úrvacsorázásnál igéket mondunk minden embernek, én nem a szereztetési igét mondom, hanem többszáz olyan igét, amit fejből tudok. Ezeket számítógépbe is ütöttem, mintegy 600 ige van ezen a listán, ezeket minden úrvacsorázás előtt átismétlem és tanulgatom, ez nekem nagyon sokat jelent, de a hívektől is nagyon sok pozitív visszajelzés érkezik, hisz akiknek ismerem sajátos helyzetét, azoknak sajátos igéket próbálok mondani.

            Bármilyen furcsának tűnik, de a lelkipásztor kikapcsolódása is kegyességéhez tartozik. Vigyázzunk, hogy a lelkészi hivatás ne vezessen egyfajta merevséghez, hogy abból minden humort, természetességet és kikapcsolódás, szórakozás hiányozzon. Azt, hogy mit teszek a szabadidőmben nem egyfajta erkölcsi kódex határozza meg, hanem a Krisztussal való kapcsolatom. Itt is igaz Pál monumentális mondása: ami hitből nincs, bűn az. Ami bűn számomra azt ne tegyem, de nyugodtan tegyem meg azt, ami a Krisztussal való kapcsolatomat nem rontja meg, ami természetes örömöt és kikapcsolódást jelent számomra. Mi mindig kettős fronton harcolunk: az egyik az elvilágiasodás, hogy nehogy hűtlenek legyünk abban, ami ránk bizatott, a másik veszély pedig az, hogy túlfeszítjük magunkat, s kimarad az életünkből minden vidámság, frissesség, hogy mindig komornak és fáradtnak mutatkozunk. Mindenki érzi és tudja, hogy melyik veszély fenyegeti inkább s ezért ott vigyázzon. Az Újszövetség gyakran hasonlítja a keresztyén ember életét a futóbajnokéhoz, vagy a katonáéhoz, aki teljes erőbevetéssel, önfegyelemmel, lelki fegyverzettel kell, hogy odaálljon az arénába vagy a harctérre. Nincs szomorúbb dolog, mint egy olyan lelkipásztor, aki nem tud magán uralkodni, aki pl. nem tudja legyőzni a lustaságát, reggel nem tud idejében felkelni, aki mindig elkésik az alkalmakról, aki nem tartja be a szavát.

            De ennek a másik véglete is lehet veszély, hogy túl sokat akarunk csinálni, hogy túl kemények és túl szigorúak leszünk önmagunkkal szemben. Az ilyen lelkész nem tud egyet sétálni a ketjében, nem tud időt szánni egy kellemes csevegésre, nem tud sportolni és kikapcsolódni. Kell időt szakítani a pihenésre és kikapcsolódásra is, hisz Isten is megpihent a teremtés hat napja után. A lelkipásztoroknak általában hétfő a szabadnapja, amikor egy kicsit lazíthatnak a vasárnap kemény feszültsége után. Ha hétfőn valami halaszthtatlan dolgunk, vagy éppen temetésünk van, akkor tegyünk egy másik napot szabaddá. Ha nincs pihenés, kikapcsolódás, jó értelemben vett szórakozás az életünkben, akkor ez előbb-utóbb testi-lelki kimerűltséghez vezet, ez pedig senkinek sem jó, sem nekünk, sem pedig a gyülekezetnek. Blumhardtnak a híres mondása, hogy nekünk kétszer kell újjászületni: először a világ fiából Isten gyermekévé lenni, utána pedig Isten gyermekéből a megszentelt természetesség emberévé. A lelkész egyrészt kész kell legyen arra, hogy minden vágyát, kívánságát megtagadja, hogy ne a test és vér vezesse, de ugyanakkor azt is tudhatja, hogy Isten őt nem egyiptomi robotmunkára hívta el, hanem Isten gyermekének dicsőséges szabadságára.

            A lelkipásztor kegyességének fontos része az anyagiakhoz, a pénzhez való viszony. A lelkipásztor is méltó a jutalmára, a fizetésére. Ez nem kis kérdés, mert a lelkipásztor fizetése sokszor kisebb, mint más hasonló végzettségű embereké. Legyen ebben a kérdésben nagyon józan és bölcs. Ha lehet, ne ő kérjen fizetésemelést, beszélje meg ezt előbb gondnokával s egy-két presbiterével s így ők terjesszék ezt a kérdést a gyűlés elé. Ha ő kezeli a pénzt nagyon vigyázzon, hogy soha ne legyen hiánya, mert ezt kevésbé bocsátják meg, mint más tévedését. Mindent elronthat, ha hűtlenül bánik az egyház javaival. Arra vigyázzon nagyon, hogy ne süssék rá az anyagiasság, pénzsóvárság bélyegét.

            Tudatosan hagytam utoljára a lelkipásztor imaéletét, ami talán a legfontosabb része a kegyességének. A régiek ezt így mondták: tres faciunt teologum: „oratio, meditati, tentatio”. Vagyis az igehirdetés, az elmélkedés-imádság és a kísértéseken való győzedelmeskedés teszik a teológust. Luther híres mondása: nullam tentationem habere, est summa tentatio. Vagyis, ha nincs kísértés az életünkben, akkor az a legnagyobb kísértés. A kísértés épp annak a jele, hogy Isten használni akar minket országa építésében. A Sátán épp ezt nem akarja, ezért mindent megtesz annak érdekében, hogy ez ne sikerüljön. Ő épp a legkomolyabb, legkegyesebb lelkipásztorokat támadja a legjobban, mert azok, akik nem veszik komolyan az lélekmentés szolgálatát, semmilyen veszélyt nem jelentenek számára. Mit értettek a régiek a meditatio azaz elmélkedés, imádság alatt. A latin szó a medias-ból ered, ami középpontot jelent. Vagyis a szélekről, a felületességből a középpontba kell jönni s ott meggyökerezni. A meditatio legjobb példája Jézus édesanyja, Mária, aki az angyal szavait megjegyezte és szívében forgatta.

            Ezért a lelkipásztor sokkal inkább, mint mások az imádság embere kell, hogy legyen. Ő is kell, hogy imádkozzon, különben képmutató lenne, de ő többet kell, hogy imádkozzon másoknál, másképp nem lehet használható a szolgálatban. Persze a lelkipásztornak is sok teendője van, nem imádkozhat szüntelenül, de más munkáját végezve is az imádság légkörében, erőterében kell éljen. Két család meglátogatása között is felfohászkodhat magában, hálát adhat, hogy az egyikben ezt a szolgálatot elvégezhette, s kérheti, hogy Isten áldja meg ott, ahová most fog belépni. A lelkipásztor akkor is Istenre kell, hogy gondoljon, amikor eszik, iszik, lefekszik, felkél, sportol vagy szórakozik. Azért is sokat kell imádkoznia, mert neki sajátos és erős kísértései is vannak, amiktől mások mentesek. Neki sokszor több erőre és kegyelemre van szüksége, mint más embernek. Spurgeon mondta: minél jobban ostromlod az eget, annál jobban betöltöd feladtodat. Ugyancsak ő mondja: ha pennánkat megmártjuk az imádság tintájában jól fogunk írni, ha az igehirdetéshez az anyagot a menny kapujában gyűjtjük össze, jól fogunk prédikálni. Minden más csak kívülről tud formálni minket, egyedül az imádság az, ami belülről formálja az életünket. Így az imádság a lelkipásztor számára olyan, mint a fazekas korongja, amin a cserepet kiformálja. Vannak igék, amiket csak az imádság kulcsa tud felnyitni számunkra, az imádság segít a nehéz teológiai igazságokat is megérteni. Imádkoznunk kell az igehirdetés előtt, hogy jól tudjuk elmondani a prédikációt, hogy az érintse meg a hallgatók szívét. Kérjük azt, hogy szívből tudjunk beszélni és az ige eljusson a szívekig. De igehirdetés után is kell imádkozni, hisz sokszor úgy érezzük, hogy nem tudtuk azt úgy elmondani, ahogy szerettük volna, s ilyenkor kérjük azt, hogy Isten a mi gyengeségünk, gyarlóságunk ellenére is végezze el munkáját, vagy épp vigasztaljon meg afelett, hogy nem tudtunk úgy prédikálni, ahogy szerettünk volna. Sokszor a lelkipásztor imádságban ki kell sírja magát, mint József a testvérekkel való találkozás után. Imádkoznunk kell sokat azokért a gyülekezeti tagokért, akik még nincsenek megtérve, hogy ők is jussanak élő hitre. Aztán imádkozni kell a lelki fájdalomban élőkért, akik el vannak csüggedve, megfáradtak a hit útján való járásban. De a lelkipásztor ne csak a saját gyülekezetéért imádkozzon, hanem minden emberért, az egész világért. Ha egy lelkipásztor nem imádkozik, akkor ezzel azt árulja el, hogy ő elég önmagának és nincs szüksége Istenre.

            Jó, ha van megszabott ideje is az imádságnk, pl. reggel az igeolvasás után, de máskor is mindig imádkozhatunk.

            Összefoglalásképpen: érezzük nagy kiváltságnak, kegyelemnek, hogy Isten elhívott minket a lelkipásztori szolgálatra. Ez nem csak kiváltság, hanem óriási felelősség is. Hisszük, hogy hű az Isten, aki elhívott minket, és meg is segít és meg is őriz, hogy el tudjuk végezni szolgálatunkat. Személyes hitünk és kegyességünk eszköz lehet az Ő kezében Isten országa építésében. Ha ez az előadás csak egy picit is segitett ebben minket, akkor ezért is Istené legyen minden dicsőség…

Marosvásárhelyen, 2015 június havában                         Lőrincz István lelkipásztor