Tanulságos igék a gyülekezetről 7

Tanulságos igék a gyülekezetről 7

Text: „Pétert tehát börtönben őrizték, a gyülekezet pedig buzgón imádkozott érte Istenhez.” (Ap.csel.12,5)

            Szép szokás gyülekezeteinkben, hogy januárban-februárban egy héten át összegyülünk, hogy a világon élő sok más felekezetű és nyelvű keresztyén testvéreinkkel együtt imádkozzunk. Ezt nevezzük egyetemes imahétnek. De ez nem jelenti azt, hogy mi csak ezen a héten kellene imádkozzunk, tulajdonképpen minden hét imahét kellene legyen. Hisz az imádság elválaszthatatlanul hozzátartozik a gyülekezet életéhez. Az első jeruzsálemi gyülekezetről olvassuk, hogy ők naponta foglalatosak voltak a könyörgésben. Azt kell megállapítanunk, hogy az imádkozással sajnos sok baj és nehézség van a gyülekezeteinkben. Ezt mutatja a bibliaórákat látogatók alacsony száma, sok gyülekezetben nincs is bibliaóra, ahol a közös imádságnak helye és lehetősége lenne. Nem kevés azon egyháztagjaink száma, akiknek nincs imaélete. Sokan ilyeneket mondanak, ha az imádságról esik szó: „ó, én nem imádkozom, mert a dolgok úgyis a maguk rendjén mennek. Imádkoztam, de ahelyett, hogy javult volna a helyzetem, még súlyosabbra fordult. Imádkoztunk egy beteg gyógyulásáért, de a beteg meghalt, nem gyógyult meg. Imádkoztam, hogy az Úr rendeljen társat, s még mindig egyedül vgyok. Már nem imádkozom, hogy nehogy még nagyobb legyen a csalódásom és kiábrándulásom.” Sok ember ezért nem csak Istenből ábrándul ki, hanem az imádság értelméből is, és abbahagyja azt. Az imádság krízise, a hit krízise is. Aki ilyeneket mond, aki ilyeneket él át, az nem fog részt venni a gyülekezet imádságában sem.

            A Biblia sok példát szolgáltat arra nézve, hogy a hívők mindig az imádság emberei voltak. Gondolhatunk itt Mózesre, Illésre, Jeremiásra, Dánielre, Nehémiásra, Annára, Lidiára, Pál apostolra és sorolhatnánk még tovább. Ezek mind az imádság emberei voltak, mert élő kapcsolatuk volt Istennel. De a legnagyobb példaképünk az imádságban is maga Jézus Krisztus, Ő mindig imádkozott, még a kereszten is több imádságot mondott el. Jézus sokszor buzdította tanítványait az imádkozásra, és szép példákat adott arra nézve, hogy Isten meghallgatja az imádságainkat. Azt mondta, hogy egy édesapa nem ad kenyér helyett követ a gyermekének, hogy ne adna Isten jókat azoknak, akik ezt tőle kérik? Az imádság titka az Istennel való élő kapcsolat, akinek ez hiányzik az életéből, annak sok nyomorúsága és hiányossága lesz az imaéletben.

            Ez a személyes kapcsolat nem csak a belső szobánkban való imádkozásra, hanem a gyülekezeti imádságra is érvényes. Ebben a plussz, a többlet, hogy testvéreinkkel is együtt vagyunk és együtt jöhetünk kéréseinkkel, hálánkkal Istenhez. Az fog a gyülekezetben imádkozni, aki otthon is rendszeresen imádkozik. A közös imádságnak nagy ereje van. Történelmi példák is vannak erre. 1996-ban a Délafrikai Köztársaság fővárosában, Pretoriában több mint 30.000 ember gyűlt össze a parlament körül imádkozni. Ugyanazon a napon sok gyülekezetben is százak gyűltek össze imádkozni. Feketék és fehérek megvallották bűneiket, egymás felé táplált bizalmatlanságukat, előítéleteiket, gyűlöletüket és Isten nagy csodát tett. Halálos ellenségek tudtak megbékülni, a feketék és fehérek egymás testvéreivé tudtak válni. Az Ap.csel.1,14-ben arról olvasunk, hogy abban bizonyos felső szobában mintegy 120 ember gyűlt össze imádkozni, nagyon különböző emberek voltak ők. Ott volt Máté, aki régente a római hatalom kiszolgálója volt vámszedőként, de ott volt Simon, a zélóta is, aki gyűlölte régente a rómaiakat. Két olyan világ volt együtt, akik Krisztus nélkül sohasem tudtak volna egymással találkozni, nemhogy imádkozásról lehessen szó.  S íme ez a két ember ott ül békében egymás mellett és imádkozik. A Bibliában is sok példa van arra, hogy a gyülekezet imádságának nagy ereje van. Péterért imádkozik a gyülekezet s kiszabadul a börtönből. Szinte ők se hiszik, hogy ez megtörténhet, de imájukra válaszként egyszer csak ott áll Péter az ajtó előtt, ahol a gyülekezet össze van gyűlve imádkozni. Persze, ez nem mindig történik így. Bizonyára Néró alatt is buzgón imádkoztak a keresztyének, hogy Isten őrizze meg az életüket s mégis oroszlánok elé kellett menni. De az még nagyobb dolog volt, hogy erre is készek voltak Krisztusért és Isten dicsőségéért. Mert nekünk mindenek előtt ezt kell kérni: hogy Isten országa növekedjen s az Ő gyülekezete tudjon akarata szerint s neve dicsőségére élni. Isten sokszor nem változtatja meg a körülményeket, amik között élnünk kell, de az imádság megváltoztat bennünket s így a körülményeket is el tudjuk fogadni és hordozni, amik eddig elhordozhatatlannak tűntek. Hálával tudjuk hordozni azt, amit eddig zúgolódva és panaszkodva tettünk.

            A gyülekezet imádsága sokkal több, mint az, hogy kérünk bizonyos dolgokat. Megvalljuk bűneinket és hálát adunk a bűnbocsánatért. Dícsőitjük Istent a Krisztusban adott megváltásért. Ez annyira hiányzik  gyülekezeteink életéből. A Bibliában nagyon sok dícsőitő imádságot találunk főleg a Zsoltárokban és a Jelenések könyvében. Ez annál is figyelemre méltóbb, hisz tudjuk, hogy ez a könyv a szörnyű császárkultusz és a kemény keresztyén-üldözés idején született. De a gyülekezetek ajkán ekkor sem halkult el az Istent dícsőitő imádság.

            Vajon miért olyan kevés az imádság, főleg a dícsőités gyülekezeteink életében? Ennek sok oka lehet. Az egyik, hogy sokkal inkább a földi dolgokra, a nehézségekre, a körülményekre nézünk és nem Istenre és az Ő ígéreteire. Akadály lehet a bűn is, amit megtűrünk sokféle formában az életünkben. Azért is baj lehet az imaéletünkben, mert nincs üdvbizonyosságunk. Sokszor próbáltam embereket vigasztalni az üdvösség bizonyosságával s a legtöbbször ilyen válaszokat kaptam: majd bejutunk oda, ha megérdemeltük, ha Isten úgy döntött, akkor lesz üdvösségünk. Sok hívünk nem látja, nem érti azt, hogy az üdvösség nem a mi érdemünk, teljesítményeink alapján adtaik, hanem kegyelemből s nekünk csak hittel el kell azt fogadni. De ha valaki ezt nem fogadta el, s ezt nem hiszi szilárdan, az hogyan tudja dícsőiteni Istent?

            Látnunk kell azt is, hogy e mögött az ősi ellenség, a Sátán áll. Ő azt akarja, hogy ne dícsőitsük Istent, mert nagyon jól tudja, hogy ebben nagy erő van. Az imádságnak, a dícsőitésnek nagy ereje kisugárzása van, győzelmes keresztyén életet eredményez, de épp ezt nem akarja a Sátán. Ne adjunk esélyt neki arra, hogy elbizonytalanítson a hitünkben, hogy meglankadjunk az imádkozásban. Sok példa van arra, hogy az Istent dícsőitő nepnek  Ő győzedelmet ad. Gondoljunk csak Józsafát királyra, amikor a dícsőitő kórus ment a sereg élén és kardcsapás nélkül győzelmet arattak az ellenség felett..

            Az imádság áldott szolgálatát azok is végezhetuk. Akik példáúl már ágyhoz vagy házhoz vannak kötve és nem jöhetnek el a templomba, de otthon végezhetik ezt az áldott szolgálatot.

                                                                        Lőrincz István

A lelkipásztor személyes kegyessége

A kegyesség szó jelentése

A kegyesség görög szava az eüszebeia. Plátónnál ez egy helyes magatartást jelent az istenekre való tekintettel, a sztoikusoknál is az istenek imádásának, tiszteletének a helyes módját jelzi. Azt mondhatjuk, hogy az eüszebeia egy helyes viszonyulást jelöl Istennel és emberekkel szemben. 

            Josephus ezt a szót, mint az eidolatreia, vagyis a bálványimádás ellentétét fogja fel. Az a kegyes ember, aki Istennek az igazi, Őt megillető helyet adja az életében és Őt helyes módon szolgálja. Plátón minden embert felszólít az eüszebeia gyakorlására, így megmenekül a gonosztól, elnyeri a jót és az istenek barátjává válik. Mind a görög etikában, mind pedig az Újszövetségben az Istennel és emberekkel szembeni helyes magatartást jelöli. A Septuagintában csak kétszer találkozunk vele. És.11,2, ahol Isten Lelkéről van szó, és mint az Úr félelmének a Lelke szerepel ebben az összefüggésben. Egy másik hely a nagyon ismert ige, ahol az Úr félelmét, mint a bölcsesség kezdetét jelöli a Péld. 1,7-ben.

            Az Újszövetségben főnévi formában többször is előfordul, először abban az összefüggésben, amikor Péter és János meggyógyítják a bénát, s amikor ezért őket felelősségre vonják, akkor azt mondják, hogy ők ezt nem a saját kegyességükkel tették, hanem Jézus Krisztus erejével. A legtöbbször, mintegy 10 alkalommal a pásztori levelekben találkozunk e fogalommal, csak néhány példát hadd említsek. Amikor Pál felszólítja az embereket, hogy imádkozzanak, a királyokért, fejedelmekért, felső hatalmasságokért, hogy nyugodt életet élhessenek teljes istenfélelemben és tisztességben. (1Tim.2,2) Pál arra is felszólítja a keresztyéneket, hogy a kegyességben gyakorolják magukat(1Tim.4,7) A következő versben azt is mondja Pál, hogy a kegyesség mindenre hasznos. 1 Tim.6,5-6-ben Pál elítéli azokat, akik a kegyességgel nyerészkedni akarnak. Péter arra kéri olvasóit, hogy az önuralomhoz türelmet, a türelemhez ragasszanak kegyességet, a kegyességhez testvéri szeretetet.  (2Pét.1.6-7)

            Mint melléknév négyszer fordul elő Kornéliuszról és Barnabásról írja az Ap.Csel. hogy ők kegyes emberek voltak. Előbbi egy istenfélő katonát küld Péter apostolhoz, hogy magához hívassa őt. (Ap.Csel.10) A 2Pét.2,9 szerint az Úr megszabadítja a kegyeseket a kísértésektől. Mint határozószó kétszer találkozunk vele: a 2 Tim.3,12, ahol azt írja Pál, hogy aki kegyesen él, azt üldözni fogják és Tit.2,12-ben, ahol arra kér , hogy istenfélően (Károli: szentül) éljünk a jelenvaló világban.

            Igeként (eüszebein) is kétszer találkozunk e szóval, az egyik az Ap.csel.17,23, ahol Pál azt mondja az athénieknek, hogy az az Isten, akit ők ismeretlenül tisztelnek, ő azt hirdeti nekik. Az 1Tim.5,4-ben azt írja Pál a gyermekeknek és unokáknak, hogy elsősorban saját házuk népét tiszteljék.

            Rokon szava a theoszebeia, ami kimondottan Isten tiszteletét jelenti. Az egész Szentírás összefüggésében azt mondhatjuk, hogy a kegyesség nem más, mint Istent életünk egyedüli és kizárólagos Urának elismerni. Az istenfélelem, a kegyesség a szövetségi hűségben látszik meg, az Isten hűségére az ember a maga hűségével válaszol. Fontos az is a kegyességnél, hogy az nem egy érzelem vagy érzelmesség, hanem tudatos cselekvésben és az ember döntéseiben látszik meg. (Visky Jucika nénit egyszer meglátogatta egy szomszéd papné, s mivel ő már sokadik gyermekét várta, próbált neki olyan módszereket ajánlani, amelyekkel megszabadulhat áldott terhétől. Mire Jucika néni azt mondta: ide figyelj, vedd tudomásul, hogy én félem az Istent.) A kegyesség egyik legfontosabb velejárója az alázat. Kegyes emberré csak Jézus Krisztus és a Szentlélek újjászülő ereje által lehetünk. 1Tim.3,16 Nagy a kegyességnek eme titka, Krisztus megjelent testben...

            A kegyesség egyfelől ajándék, de másfelől gyakorolnunk kell magunkat benne, törekedni kell rá. Erre Pál a „gymnazein” igét használja, ami egy sportéletből vett kifejezés. De sokszor használ erre katonai kifejezéseket is, ami azt jelenti, hogy küzdeni kell érte. Az istenfélelmet soha sem szabad anyagi javakkal felcserélni, mert ennek értéke pénzben nem mérhető. Hiába nyerjük meg az egész világot is, ha lelkünkben kárt vallanánk.

            Végül a kegyeség nem szigetel el embertársainktól, sőt sokkal inkább összekapcsol velük, mindenekelőtt azokkal, akik ezt szintén életük legfőbb kincsének tartják.

A lelkipásztor tiszte és személye Kálvin tanításában

A lelkipásztor életére mindezek hatványozottan érvényesek. Számára a mérce nagyon magasra van téve. Kálvin azt mondja, hogy erre a szolgálatra még az angyalok sem méltók, sem nem alkalmasok erre, s ezért Isten kegyelmének és jóságának különös jele az, hogy erre a szolgálatra törékeny, hitvány cserépedényeket választ. A prédikátorok szolgálatát a trombitához hasonlítja. Nem azért van, hogy gyönyörködjenek benne, hanem hogy Istenhez gyűjtse a népet. Kálvin különben rendkívül magas követelményeket állít az igehirdetőkkel szemben, nem csoda, hisz önmagával szemben is nagyon ígényes, sőt szigorú volt. Azt akarta, hogy igazán hívő, újjászületett, engedelmességre kész és az igében nagyon jártas lelkipásztorok kerüljenek ki a gyülekezetekbe. Csak az taníthat másokat, aki maga is kész szüntelenül tanulni. A lelkipásztor tisztéről így ír: „építsék a Krisztus testét, rombolják a Sátán munkáját, legeltessék a nyájat, öljék a farkasokat, tanítsák és buzdítsák a lázadókat. Kötözzenek és oldozzanak, mennydörögjenek és villámokat szórjanak, világítsanak.” Talán a legfontosabb dolog, amit Kálvin a lelkipásztorról mond az, hogy annak a megszentelt, kegyes és istenfélő élete sokkal fontosabb, mint a tudománya. Ezt egy olyan ember mondja, aki pedig az értelmet Isten egyik legnagyobb ajándékának tartotta. Ha egy lelkész tisztességről, tisztaságról és mértékletességről prédikál, de közben romlott, mértéktelen és gőgös, az ilyen csak gúny tárgyává válik az emberek előtt. Az igehirdetés csak akkor ér valamit, ha egy megszentelt lelkipásztor szájából jön ki. Kálvin rendkívül fontosnak tartja az igehirdető munkáját, mert szerinte Isten az igehirdetéssel nem csak megteremti egyházát, de a történelem menetét is örök célja felé viszi. Isten az evangélium hirdetésével hajtja uralma alá ezt a világot. A helyesen értelmezett és gyakorolt igehirdetés az egész elbukott teremtés megújításában is komoly szerepet játszik. Istenfélő, lelki és kegyes tanítók képesek megújítani ezt a világot.

A lekipásztor kegyességének területei, fontossága

           

Láthatjuk tehát, hogy aki az Isten országában az igehirdetés és lelkigondozás tisztét kapta, az egy nagy feladatot kapott ezzel. Ilyen tisztre csak Jézus Krisztus hívhat el valakit. Ez egy olyan nagy tiszt, hogy nem csoda, hogy a történelem során sokszor túlzott tiszteletet, sőt imádatot is kapott. A katolikus egyházban a papi tiszt szentség, sákramentum, ami olyan méltóságot és tekintélyt adományoz, amire egy laikus ember soha nem juthat el. A reformáció ezt nyilván nem fogadta el, s nem is gyakorolta. De a reformátorok is kihangsúlyozták, hogy a lelkipásztori tiszt mégis egy különleges státus, ami Isten kifejezett ígérete alatt áll, s amit Krisztus gyülekezete nem nélkülözhet, ha növekedni és fejlődni akar. Ez egy olyan tisztség, ami hordoz minket és nem mi hordozzuk a tisztséget. A lelkipásztor életében lehetnek olyan pillanatok, amikor elfásul, elbátortalanodik, elkeseredik, de a tisztég ilyenkor is kötelez a szolgálatra.

            Ágoston a donatistákkal való harcban azt mondja, hogy a Jézus Krisztus által szerzett sákramentumok, az ígéret erejénél fogva érvényesek, akkor is, ha méltatlan szolga szolgáltatja ki azt. Mi lenne, ha minden egyháztag azon tépelődne, hogy vajon megfelelő lelki állapotban volt-e a lelkipásztor, amikor a jegyeket kiszolgáltatta, volt-e valami bűn az életében? Így minden üdvbizonyosság kárba veszne. De bármennyire is igaz, hogy a tisztség fontosabb a személynél, azért ne felejtsük el, hogy mi is hordozzuk a tisztséget és szégyent is hozhatunk a tisztségre. Vigyázzunk a postás hasonlatára, amely szerint nem számít az, hogy milyen a postás magánélete, hisz az a fontos, hogy a levél eljusson a címzettekhez. Állítom és több mint három évtizedes szolgálatom tapasztalatából elmondhatom, hogy amennyiben a lelkipásztor személyét és életét nem fogadják el, akkor azt az evangéliumot sem fogadják, amit ő hirdet. A régiek így tanítottak: „vita clericorum est biblia laicorum” A lelkipásztorok élete a laikusok, a hívek Bibliája. A lelkipásztor élete olyan laikus Biblia, amit mindenki olvas, és vagy meggyőzi, vagy pedig eltaszítja az embereket. Elég pl., ha egy városban, vagy egy gyülekezetben két lelkipásztor szolgál és rossz viszonyban vannak egymással, akkor Nagypénteken hiába prédikálnak a Krisztus keresztje általi megbékélésről és kiengesztelődésről. Ha egy lelkész nem él szépen a feleségével a parókián, akkor a temploma hamar kiürülhet. Ha a lelkipásztor élete megbotránkoztató valamiben, akkor az emberek hamar elidegenednek templomtól és egyháztól.

            Az idők az utóbbi évtizedekben nagyon megváltoztak. Még 50 évvel ezelőtt a lelkipásztori tiszt olyan tekintélynek örvendett, amit mi már szinte el se tudunk képzelni. Édesapámnak a magyarókereki gyülekezetben volt egy híres elődje, aki gyakran felöntött a garatra, olyannyira, hogy az is megtörtént, hogy egy szomszéd gyülekezetben szolgálva hazafelé jövet kiesett a szekérből és mivel a kocsis is hasonló állapotban volt csak otthon a felesége vette észre, hogy a férje sehol sincs. A ló szerencsére józan volt és hazavitte a szekeret. Erre egy másik kocsis, aki most már józan volt visszament, meg is találta a lelkipásztort, aki bundájában horkolva aludt, a sztori ugyanis télen történt. Ez abban az időben teljességgel bocsánatos bűnnek számított és a hívek a legnagyobb tisztelettel beszéltek róla.  Ez már a múltté, ma egy ilyen lelkipásztor nevetség tárgyává lenne, s (reméljük!), hogy a fegyelmit se igen úszná meg. Ez akkor elképzelhetetlen lett volna, hisz az esperes és a fegyelmi bizottság tagjai is hasonló hajóban eveztek. Ma már senkit se tisztelnek csupán azért, mert elvégezte a Teológiát és lelkipásztori tiszte van, ma a tiszteletet és megbecsülést, csak odaadó, önfeláldozó és megszentelt lelkipásztor tudja kivívni magának. Persze, ha van benne emelett még sok-sok szeretet, jóság és szociális érzékenység is.

            A lelkipásztori tisztséget és a lelkipásztor személyét sohasem szabad elválasztani egymástól, s ha netán elszakadtak volna, ott újra össze kell kapcsolni őket. Az Újszövetségben a tisztség és a személy nem válik el, hanem szorosan összefonódik egymással. Az újszövetségi szolgák, apostolok mindent megtesznek azért, hogy Krisztus neve magasztaltassék az emberek között. Azt látjuk, hogy az apostolok óriási hangsúlyt helyeznek a hitben való járásra. Pál apostol kínosan vigyáz arra, hogy még a látszatát is elkerülje annak, hogy ő nem engedelmeskedik Istennek, hogy nehogy valakit is megbotránkoztasson főleg a pénzügyi dolgokban. Ha Pál a gyülekezetet egy olyan levélnek tekinti, amit a világ olvas, akkor ez hatványozottan érvényes a lelkipásztor személyére. Mi nem csak áruljuk a kenyeret, abból nekünk is enni kell, mi magunk kell azt fogyasztanunk, mielőtt másoknak ajánlanánk. Az igehirdetés nem egy referátum tiszta teológiai igazságokról, hanem mindenek előtt bizonyságtétel, amit először mi kell, hogy átéljünk, mielőtt azt másoknak adnánk. A lelki szolgálatot csak lelki módon lehet végezni. Az emberek elutasítják azt az üzenetet, amit mi példaadó módon nem valósítunk meg a saját életünkben. Persze azt se felejthetjük el, hogy az üzenet sokkal nagyobb és több annál, amit mi meg tudnánk valósítani, de erre mégis teljes erőnkkel törekednünk kell. Az emberek érzékelni fogják azt, hogy a hirdetett igazság vajon megélt igazság-e az életünkben.

            Mi mint Krisztus követei csak egyetlen módon végezhetjük áldással a szolgálatunkat, éspedig ha teljességgel alávetjük magunkat Krisztus uralmának. Ha az életünknek csak egyetlen területét is megtartjuk magunknak, úgy hogy oda Krisztus nem férkőzhet, akkor az a szolgálatunk hitelvesztéséhez vezet, sőt előbb-utóbb megmérgezi azt. Az igehirdetőnek mindig friss és egészséges kell, hogy legyen a lelki élete. Nincs még egy olyan hivatás ezen a földön, amiben olyan intenzív alkotó munkát kell végezni, mint a miénk. A költő leteheti a pennát, ha nincs ihlete. A tanító nyugadtan ismételheti magát. De az igehirdetőnek azonnal az orrára koppintanak, ha egy régebbi prédikációját előveszi. (Slp. Koromban tartottam egy igehirdetési sorozatot Tamásról. Visszakerülve több mint 15 év után gondoltam, hogy újra elmondom, már úgy se emlékeznek rá. Erre a főgondnokom rögtön odajön az első igehirdetés után és fülembe súgja, hogy te ezt a sorozatot már megtartottad slp. korodban.) Ezt a hihetetlenül nagy lelki inspirációt igénylő munkát csak isteni segítséggel lehet végezni. A lelkipásztor azonban tudhatja, hogy Krisztus számára nem csak megigazulás, szentség, hanem bölcsesség is, és ő ebből mindig meríthet. Krisztus meg is ígérte, hogy Ő szót ad szánkra valahányszor meg kell szólalnunk, de ezért nekünk is keményen meg kell dolgozni. Az igaz, hogy a növekedést Isten adja, de a palántálást és öntözést mi kell, hogy végezzük.

            A kegyességünk fontos része a szeretet. Minden szolgálatunkból a szeretet kell, hogy sugározzon. Legyen bennünk jóságos melegség és emberiesség. Egy lelkipásztortól ma nem azt várják, hogy próbálja tekintélyét érvényesíteni, hanem azt, hogy szeretete sugározzon és ezzel üditse fel környezetét.  A kegyeségnek a testünkhöz is köze van. Ahhoz, hogy szolgálatunkat jól el tudjuk végezni, a testünknek is rendben kell lennie. Vigyázzunk arra, hogy legyen szabad időnk, legyünk pihentek, aludjuk jól ki magunkat. De az is veszély, ha túlságosan kíméljük magunkat és mindig csak rra gondolunk, hogy ez vagy az a szolgálat nehogy megártson az egészségünknek. Persze Isten egy beteg testben is megdicsőítheti magát.

            A lelkipásztor kegyességéhez az is hozzátartozik, hogy munkatársaival, szolgatársaival békességben és egyetértésben tudjon élni. A szolgálatunk hitelességét teljességgel aláaknázza, ha a közvetlen környezetünkben levő emberekkel, a munkatársainkkl nem vagyunk jó kapcsolatban, ha veszekszünk, vagy kérlelhetetlenek vagyunk. A lelkipásztor nehogy azt gondolja, hogy az abszolutizmusban él és királyi tisztet tölt be. Ne követeljük meg, hogy mindenki a mi akaratunkhoz igazodjon a presbitériumot is beleértve. Az ilyen lelkipásztor előbb-utóbb ellenállásba ütközik, ellenségeskedéshez vezet, ami egyenesen átok a szolgálatunkra és minden áldástól megrabol minket. Főleg hosszú távon nem könnyű dolog ez. Mert 10 napig nem könnyű kijönni valakivel, de 10 éven át ez már sokkal nehezebb.  Miért nehéz sokszor egymást elhordozni? Hát egyszerűen azért, mert mások vagyunk. Sokszor generációs problémák adódhatnak, másképp látják az idősek és másképp a fiatalok, sokszor teológiai ellentétek is lehetnek szolgatársak között és ezek is választóvonalat húznak közénk.  Ilyenkor mindig azt kell meggondolnunk, hogy milyen türelemmel hordoz el minket Isten Krisztusért, hogy az életünk fáját még mindig nem vágta ki, bár olyan kevés gyümölcsöt termett az életünk. Ha ezt meggondoljuk, akkor mi is sokkal könnyebben tudunk másokat szeretettel elhordozni. Próbáljunk ne csak kísértést és bosszúságot látni a másik emberben, hanem egy olyan ajándékot, ami meggazdagítja az életünket és kiegészít minket. Milyen jó, hogy Isten nem egyformának teremtett minket, mert milyen unalmas is lenne egy munkatársi közösség, vagy egy gyülekezet, ha úgy hasonlítatnánk egymáshoz, mint a tojások vagy a gyufaszálak? Próbáljunk azokban az emberekben is szeretetre méltó vonásokat felfedezni, akikben eddig csak kellemetlen és bosszantó dolgokat láttunk.

            Ha nagyon őszinték vagyunk, akkor sokszor belátjuk, hogy azért bosszankodunk a másik emberre, mert benne megvan valami, ami belőlünk hiányzik. A legrettenetesebb Isten szolgái között, amikor azt irigyeljük a másiktól, hogy Isten jobban megáldotta a szolgálatát, úgymond sikeresebb, mint én vagyok. Ezért gerjedt Kain is haragra, mert Isten az Ábel áldozatát jobban elfogadta, mint az övét. Saul is akkor kezdte gyűlölni Dávidot, amikor az asszonyok azt énekelték, hogy ő megverte az ezerét, Dávid pedig a tízezerét. Az ilyen irigység nagyon ártalmas dolog, mert azt mutatja, hogy minket igazából nem az Isten országa növekedése érdekel, hanem a saját magunk dicsősége. Ha ezért két lelkész, vagy lelkész és presbitérium között feszültég van, akkor egy nyílt és őszinte beszélgetést kell kezdeményezni. Nem jó a negativ dolgokat sokáig izzani hagyni a hamu alatt. El kell kérni Istentől imádságban azt a kellő alkalmat, amikor belső nyugalommal, józansággal tudunk egymással beszélgetni, amikor a dallam is jó lesz, nem csak a szöveg. El kell őszintén mondani, hogy fáj az, hogy nem vagyunk jól, hogy feszültség van közöttünk. Kérjük meg a másik felet, hogy őszintén mondja el panaszát ellenünk, hogy megbocsáthassunk egymásnak és a jövőben elkerülhessük ezeket a feszültségeket. Még egyszer hangsúlyozom: nem lehetünk a Golgotán végbement megbocsátás és engesztelés hiteles hirdetői, ha mi kérlelhetetlenek vagyunk azzal a munkatárssal, akit az Úr épp úgy elhívott a szolgálatába, mint minket. Jól ismerjük Jézus mondását is a Hegyi  Beszédből: ha áldozatunkat az oltárra akarjuk helyezni, de közben megemlékezünk aról, hogy felebarátunknak panasza van ellenünk, akkor előbb menjünk el felebarátunkhoz, béküljünk meg vele s csak azután helyezzük el ajándékunkat az oltárra.

            A lelkipásztor kegyességéhez szorosan kötődik a házassága. A reformáció idején a reformátorok külön fejezetet szenteltek írásaikban a lelkipásztorok házasságának tárgyalására, minek címe ez volt: :”de conjugio ministrorum ecclesiae”A lelkipásztorok házasságáról.. Ha egy egyszerű hívő számára is fontos, hogy kit vesz feleségül, akkor ez hngsúlyozottan igaz a lelkipásztorokra. Már önmagában az a tény, hogy a lelkipásztor házasságot köt, ezzel megerősíti a házasság intézményét. Persze ez nem jelenti azt, hogy minden lelkipásztor házasságot kell, hogy kössön, ez nem szükséges az üdvösséghez. Ha valaki úgy érzi, hogy egyedül kell, hogy maradjon, akkor maradjon egyedül és így is áldott munkát végezhet. A reformáció hevesen elutasította a cölibátust, vagyis a papi nőtlenséget. A lelkipásztor párválasztásánál az élő hit legyen az első szempont. A lelkipásztornak tudnia kellene, hogy ő soha nem válhat el, hiszen hogyan tud ő majd hitelesen esketni, ha ő maga felbontotta a házasságát. Ha erre a feleség hibájából sor kerül, akkor tanácsos lenne, hogy ne kössön újabb házasságot, ez keménynek tűnik, de a szolgálat szempontjából ez lenne a követendő. A lelkipásztor házassága is testi, lelki, hitbeli, és szellemi közösség kell, hogy legyen. Ha ezek közül bármelyik hiányzik, ott a házasság kárt szenved. A lelkipásztor házasságára érvényes az apostoli intés, hogy ha kell, hogy egy bizonyos időre tudják megtartóztatni magunkat, hogy idő legyen az imádkozásra és bőjtölésre. A lelkész feleségének tudnia kell, hogy férje életében lehetnek olyan időszakok, amikor le kell mondani a testi közösségről. De Pál nagyon józan ebben, s azt mondja, hogy ez ne tartson sokáig, hogy meg ne kísértse őket a Sátán.

            A lelkipásztor kegyességének része a családja is. A lelkipásztori családban általában sok gyermek van, ez azonban azt jelenti, hogy ők sokkal szerényebben kell éljenek, mint mások, akiknek kisebb a családjuk. A gyermekvállalás a lelkipásztor számára különösképpen is hitkérdés, hisz rá sokan feltekintenek és jó vagy rossz példát adhat ebben a híveinek. De nagyon vigyázzunk arra, hogy a hit mértékére ne a gyerekek számából következtetessünk, mondván, hogy akinek sok a gyereke, annak a nagy a hite, kinek pedig kevés, annak kicsi a hite. Sajnálatos dolog, ha a lelkészi családok a gyerekvállalásban a világhoz igazodnak, mert a nagyobb családban sok mindent meg lehet tanulni: az egymásra való figyelést, az egymással való megosztást, a megbocsátást. Amit megtehet a lelkipásztor gyermekei hitben való nevelése érdekében azt tegye meg, hisz ha a gyermkek elcsúsznak és nem járnak hitben, az negatív hatással lehet a gyülekezetre. A lelkipásztor vigyázzon azonban nagyon arra, hogy a családjában, gyerekei között tegye le a palástot, tudjon természetesen viselkedni a gyermekekkel, adott esetben önfeledten játszani. Nagyon nagy baj az, ha a lelkészcsaládokból származó gyermekek úgy nőnek fel, hogy ellenséges érzülettel vannak a hit és az egyház iránt. Az lenne a kívánatos, hogy a lelkészgyerekek lássák azt később egy nagy gazdagságnak, hogy parókián születtek és nőttek fel, sokan imádkoztak értük. Nagy bölcsességre van szükség ahhoz, hogy megtaláljuk az egyensúlyt a túlzott szigorúság és a túlzott engedékenység között, mert mind a kettő súlyos károkat okozhat később a gyermekek életében.

            Nagy öröm egy lelkipásztor számára, ha gyermekei közül egy vagy többen is a lelkipásztori hivatást választják. Erre azonban ne mi beszéljük rá őket, legyen az ő szabad döntésük ez. Ne mondjuk azt, hogy azért legyen lelkész, mert már az ükapja is az volt. Arra is vigyázzunk, hogy ne erőszakoljuk rá a saját teológiánkat a lelkész gyerekeinkre, hagyjuk, hogy ők találják meg a sajátos útjukat ebben. Hangsúlyozni kell a lelkészcsaládokban is egyfajta egészséges bibliás légkört, amihez hozzátartoznak a lelkészházaspár közös imaharca, az esti családi áhítatok, és a Biblia légkörében való szabad gondolkozásmód.

            A lelkipásztor kegyességének fontos elme a személyes bibliaolvasás, amit nem az igehirdetésre való készülésként, vagy teológusként, hanem hívő emberként sa saját hite erősítésére, gyarapítására végez. Jó, ha ennek is van egy megszabott ideje, de történhet ez akkor is, amikor több idő áll rendelkezésre, akár a szabadnapon is. Ilyenkor ő is elolvassa pl a Református Bibliaolvasó Kaluz igéit, magyarázatát, esetleg az Evangélikus Útmutató igéit, kijelölt igeszakaszait, által kedvelt és szeretett magyar és idegen nyelvű áhitatos könyveket. A lelkipásztor nyilván nem kell megtagadja ilyenkor teológus mivoltát, s ezért az igéket több nyelven,illetve többféle fordításban is elolvashatja. Mi Erdélyben az úrvacsorázásnál igéket mondunk minden embernek, én nem a szereztetési igét mondom, hanem többszáz olyan igét, amit fejből tudok. Ezeket számítógépbe is ütöttem, mintegy 600 ige van ezen a listán, ezeket minden úrvacsorázás előtt átismétlem és tanulgatom, ez nekem nagyon sokat jelent, de a hívektől is nagyon sok pozitív visszajelzés érkezik, hisz akiknek ismerem sajátos helyzetét, azoknak sajátos igéket próbálok mondani.

            Bármilyen furcsának tűnik, de a lelkipásztor kikapcsolódása is kegyességéhez tartozik. Vigyázzunk, hogy a lelkészi hivatás ne vezessen egyfajta merevséghez, hogy abból minden humort, természetességet és kikapcsolódás, szórakozás hiányozzon. Azt, hogy mit teszek a szabadidőmben nem egyfajta erkölcsi kódex határozza meg, hanem a Krisztussal való kapcsolatom. Itt is igaz Pál monumentális mondása: ami hitből nincs, bűn az. Ami bűn számomra azt ne tegyem, de nyugodtan tegyem meg azt, ami a Krisztussal való kapcsolatomat nem rontja meg, ami természetes örömöt és kikapcsolódást jelent számomra. Mi mindig kettős fronton harcolunk: az egyik az elvilágiasodás, hogy nehogy hűtlenek legyünk abban, ami ránk bizatott, a másik veszély pedig az, hogy túlfeszítjük magunkat, s kimarad az életünkből minden vidámság, frissesség, hogy mindig komornak és fáradtnak mutatkozunk. Mindenki érzi és tudja, hogy melyik veszély fenyegeti inkább s ezért ott vigyázzon. Az Újszövetség gyakran hasonlítja a keresztyén ember életét a futóbajnokéhoz, vagy a katonáéhoz, aki teljes erőbevetéssel, önfegyelemmel, lelki fegyverzettel kell, hogy odaálljon az arénába vagy a harctérre. Nincs szomorúbb dolog, mint egy olyan lelkipásztor, aki nem tud magán uralkodni, aki pl. nem tudja legyőzni a lustaságát, reggel nem tud idejében felkelni, aki mindig elkésik az alkalmakról, aki nem tartja be a szavát.

            De ennek a másik véglete is lehet veszély, hogy túl sokat akarunk csinálni, hogy túl kemények és túl szigorúak leszünk önmagunkkal szemben. Az ilyen lelkész nem tud egyet sétálni a ketjében, nem tud időt szánni egy kellemes csevegésre, nem tud sportolni és kikapcsolódni. Kell időt szakítani a pihenésre és kikapcsolódásra is, hisz Isten is megpihent a teremtés hat napja után. A lelkipásztoroknak általában hétfő a szabadnapja, amikor egy kicsit lazíthatnak a vasárnap kemény feszültsége után. Ha hétfőn valami halaszthtatlan dolgunk, vagy éppen temetésünk van, akkor tegyünk egy másik napot szabaddá. Ha nincs pihenés, kikapcsolódás, jó értelemben vett szórakozás az életünkben, akkor ez előbb-utóbb testi-lelki kimerűltséghez vezet, ez pedig senkinek sem jó, sem nekünk, sem pedig a gyülekezetnek. Blumhardtnak a híres mondása, hogy nekünk kétszer kell újjászületni: először a világ fiából Isten gyermekévé lenni, utána pedig Isten gyermekéből a megszentelt természetesség emberévé. A lelkész egyrészt kész kell legyen arra, hogy minden vágyát, kívánságát megtagadja, hogy ne a test és vér vezesse, de ugyanakkor azt is tudhatja, hogy Isten őt nem egyiptomi robotmunkára hívta el, hanem Isten gyermekének dicsőséges szabadságára.

            A lelkipásztor kegyességének fontos része az anyagiakhoz, a pénzhez való viszony. A lelkipásztor is méltó a jutalmára, a fizetésére. Ez nem kis kérdés, mert a lelkipásztor fizetése sokszor kisebb, mint más hasonló végzettségű embereké. Legyen ebben a kérdésben nagyon józan és bölcs. Ha lehet, ne ő kérjen fizetésemelést, beszélje meg ezt előbb gondnokával s egy-két presbiterével s így ők terjesszék ezt a kérdést a gyűlés elé. Ha ő kezeli a pénzt nagyon vigyázzon, hogy soha ne legyen hiánya, mert ezt kevésbé bocsátják meg, mint más tévedését. Mindent elronthat, ha hűtlenül bánik az egyház javaival. Arra vigyázzon nagyon, hogy ne süssék rá az anyagiasság, pénzsóvárság bélyegét.

            Tudatosan hagytam utoljára a lelkipásztor imaéletét, ami talán a legfontosabb része a kegyességének. A régiek ezt így mondták: tres faciunt teologum: „oratio, meditati, tentatio”. Vagyis az igehirdetés, az elmélkedés-imádság és a kísértéseken való győzedelmeskedés teszik a teológust. Luther híres mondása: nullam tentationem habere, est summa tentatio. Vagyis, ha nincs kísértés az életünkben, akkor az a legnagyobb kísértés. A kísértés épp annak a jele, hogy Isten használni akar minket országa építésében. A Sátán épp ezt nem akarja, ezért mindent megtesz annak érdekében, hogy ez ne sikerüljön. Ő épp a legkomolyabb, legkegyesebb lelkipásztorokat támadja a legjobban, mert azok, akik nem veszik komolyan az lélekmentés szolgálatát, semmilyen veszélyt nem jelentenek számára. Mit értettek a régiek a meditatio azaz elmélkedés, imádság alatt. A latin szó a medias-ból ered, ami középpontot jelent. Vagyis a szélekről, a felületességből a középpontba kell jönni s ott meggyökerezni. A meditatio legjobb példája Jézus édesanyja, Mária, aki az angyal szavait megjegyezte és szívében forgatta.

            Ezért a lelkipásztor sokkal inkább, mint mások az imádság embere kell, hogy legyen. Ő is kell, hogy imádkozzon, különben képmutató lenne, de ő többet kell, hogy imádkozzon másoknál, másképp nem lehet használható a szolgálatban. Persze a lelkipásztornak is sok teendője van, nem imádkozhat szüntelenül, de más munkáját végezve is az imádság légkörében, erőterében kell éljen. Két család meglátogatása között is felfohászkodhat magában, hálát adhat, hogy az egyikben ezt a szolgálatot elvégezhette, s kérheti, hogy Isten áldja meg ott, ahová most fog belépni. A lelkipásztor akkor is Istenre kell, hogy gondoljon, amikor eszik, iszik, lefekszik, felkél, sportol vagy szórakozik. Azért is sokat kell imádkoznia, mert neki sajátos és erős kísértései is vannak, amiktől mások mentesek. Neki sokszor több erőre és kegyelemre van szüksége, mint más embernek. Spurgeon mondta: minél jobban ostromlod az eget, annál jobban betöltöd feladtodat. Ugyancsak ő mondja: ha pennánkat megmártjuk az imádság tintájában jól fogunk írni, ha az igehirdetéshez az anyagot a menny kapujában gyűjtjük össze, jól fogunk prédikálni. Minden más csak kívülről tud formálni minket, egyedül az imádság az, ami belülről formálja az életünket. Így az imádság a lelkipásztor számára olyan, mint a fazekas korongja, amin a cserepet kiformálja. Vannak igék, amiket csak az imádság kulcsa tud felnyitni számunkra, az imádság segít a nehéz teológiai igazságokat is megérteni. Imádkoznunk kell az igehirdetés előtt, hogy jól tudjuk elmondani a prédikációt, hogy az érintse meg a hallgatók szívét. Kérjük azt, hogy szívből tudjunk beszélni és az ige eljusson a szívekig. De igehirdetés után is kell imádkozni, hisz sokszor úgy érezzük, hogy nem tudtuk azt úgy elmondani, ahogy szerettük volna, s ilyenkor kérjük azt, hogy Isten a mi gyengeségünk, gyarlóságunk ellenére is végezze el munkáját, vagy épp vigasztaljon meg afelett, hogy nem tudtunk úgy prédikálni, ahogy szerettünk volna. Sokszor a lelkipásztor imádságban ki kell sírja magát, mint József a testvérekkel való találkozás után. Imádkoznunk kell sokat azokért a gyülekezeti tagokért, akik még nincsenek megtérve, hogy ők is jussanak élő hitre. Aztán imádkozni kell a lelki fájdalomban élőkért, akik el vannak csüggedve, megfáradtak a hit útján való járásban. De a lelkipásztor ne csak a saját gyülekezetéért imádkozzon, hanem minden emberért, az egész világért. Ha egy lelkipásztor nem imádkozik, akkor ezzel azt árulja el, hogy ő elég önmagának és nincs szüksége Istenre.

            Jó, ha van megszabott ideje is az imádságnk, pl. reggel az igeolvasás után, de máskor is mindig imádkozhatunk.

            Összefoglalásképpen: érezzük nagy kiváltságnak, kegyelemnek, hogy Isten elhívott minket a lelkipásztori szolgálatra. Ez nem csak kiváltság, hanem óriási felelősség is. Hisszük, hogy hű az Isten, aki elhívott minket, és meg is segít és meg is őriz, hogy el tudjuk végezni szolgálatunkat. Személyes hitünk és kegyességünk eszköz lehet az Ő kezében Isten országa építésében. Ha ez az előadás csak egy picit is segitett ebben minket, akkor ezért is Istené legyen minden dicsőség…

Marosvásárhelyen, 2015 június havában                         Lőrincz István lelkipásztor

Tanulságos igék a kiválasztásról 5

Tanulságos igék: Az elhívásról és kiválasztásról 5

            „Ne szégyeld hát a mi Urunk bizonyságtételét, se engem, az ő foglyát. Hanem együtt szenvedj az evangéliumért Istennek hatalma szerint. Aki megtartott minket és hívott szent hívással, nem a mi cselekedeteink szerint, hanem az ő saját végzése és kegyelme szerint, mely adatott nekünk Krisztus Jézusban örök időknek előtte. Megjelenetetettt pedig most a mi Megtartónknak Jézus Krisztusnk megjelenése által, aki eltörölte a halált, világosságra hozta pedig az életet és a halhatatlanságot az evangélium által.” 2Tim.1,8-10)

            Ez az ige Pál utolsó levelében található.  Ez egy nagyon személyes hangvételű levél, amelyik minket is személyesen szólít meg. Pál apostol mozgalmas életének végéhez érkezett. Timóteus még fiatal, még előtte az élet, most épp Efézusban, a nagy kikötővárosban munkálkodik. Nem könnyű a szolgálat, amit végez, sokszor elbizonytalanodik. A hitet megvallani egy hitetelen környezetben, istentelen világban ma sem könnyű dolog. De Isten erre hivott el minket is.

            Pál apostol bátorító levelet ír fiatal tanítványának. Közöttük egy nagyon szoros lelki kapcsolat van. Pedig ők egészen különböző módon jutottak hitre. Pál egy szempillantás alatt a damaszkuszi úton, Timóteusban pedig fokozatosan, lépésről.lépésre végezte el Isten újjászűlő munkáját. Már gyerekkkorában áldott hatások érték édesanyja és nagyanyja részéről, akiknek lelkileg nagyon sokat köszönhetett. Méltó, hogy mi is hálásan gondoljunk most épp anyák napja körül az édesanyákra, nagymamákra, akiktől mi is sok áldást kaphattunk.  De Timóteus így is olyan gyengének érzi magát,  hogy tudjon ő ebben a nagy városban bizonyságot tenni a hitéről? S ekkor érkezik a levél, amit Pál a börtönben írt, rácsok mögött. Ez megszégyeníti Timóteust: hogy lehet ilyen bizonyossággal írni a kiválasztás, az elhivatás felől, amikor az embernek még a puszta léte is veszélyben forog? De íme lehet, mert Isten ehhez is erőt és kegyelmet ad. Pál arra figyelmezteti Timóteust, hogy ne emberekre nézzen, mégcsak ne is magára, hanem minden figyelmét Istenre és az Ő Fiára irányítsa. Ha ezt teszi meg fogja nyerni lelke nyugalmát és üdvössége bizonyosságát. Ő hívott el minket, és Ő is fog megtartani mindvégig a hitben. Amit Ő elkezdett, azt be is fogja végezni. Isten terve nem fulladhat kudarcba. Az Ő örökkévaló tanácsa és végzése megáll. Ebben a tervben mindnyájunknak helye és szerepe van. És ez a terv nem most készült el a 21-ik században, hanem örök időknek előtte létezett. Ezt mi nem tudjuk értelmünkkel felfogni, ezt csak hitben lehet elfogadni. De ha ezt megtesszük nagy belső nyugalom és békesség költözik szívünkbe, hisz megértjük, hogy az üdvösségünk ilyen szilárd alapokon nyugszik.

            Ez a kiválasztás Jézus Krisztusban történt, Ő a kiválasztás tükre, mondja Kálvin. Kiválasztásunk egyedül Őbenne van, az Ő sebeiben, az Ő áldozatában. Ez egyedül az Ő nagy irgalmából történt, ezt mi nem tudtuk volna soha se kiérdemelni. De nem is kellett, tetszett Istennek, hogy ezt így adja nekünk. Ez a kiválasztás Pál számára a halállal szemben óriási vigasztalást jelent. Neki se könnyű szembe nézni azzal, hogy nemsokára meg kell halnia, mégpedig nem is akárhogyan, hanem a vértanúk halálával. Ő már nagyon sokszor állott a halál révén, már nem egyszer szabadult meg a halál torkából. De most tudja, hogy nem fog megszabadulni. De olyan jó tudni, hogy a halál legyőzött ellenség, mert Jézus feltámadott a halottak közül. Ha meg is kell halnia, tudja hogy ő akkor is Jézus tulajdona marad, és azt is tudja, hogy a halálból fel fog támadni. A halál utolsó ellenségként töröltetik el majd. De nem a halál az utolsó, hanem Jézus, aki az első is. A Jézus halála a mi halálunk fullánkját kihúzta, így az már nem árthat nekünk.

            Jézus feltámadásával világosságra hozta az életet és a halhatatlanságot. Ez nem más, mint a nagybetűs ÉLET, amin már nincs hatalma a halálnak. Azt tudjuk, hogy a biológiai halált mi is el kell szenvedjük, de ezt mi már Isten megváltott, hívő gyermekeiként szenvedjük el, s tudhatjuk, s vallhatjuk, amit a Káténk így tanít: a halál csak meghalás a bűnre nézve és általmenetel az örök életre. Milyen nagy vigasztalás ez, mennyire másképp tudunk így készülni a halálunkra és e világból való elmenetelünkre. Pál apostolban nincs rezignáltság, nincs önsajnáltatás, hanem egy mély, csendes derű az örök élet és üdvösség drága bizonyossága. Amíg még itt kell lennie, addig harcolja a hit szép harcát, addig megtartja a hitet, s a hit megtartja őt. Tudja, hogy az örök élet koronája eltétetettt számára s mindazok számára, akik hisznek Jézusban és várják az Ő dicsőséges megjelenését.

            A legnagyobb öröm a mi számunkra, hogy mi is ezek közé tartozhatunk. Hogy mi is hihetünk abban, hogy az Úr Jézus Krisztus minket is elhívott és kiválasztott az üdvösségre és az Ő szolgálatára. Mivel ez teljes bizonyosság a számunkra, ezért állhatatosak lehetünk, kitarthatunk mindazon kísértések, próbák között, amik között naponta élünk és küzdünk. A kiválasztás és elhívatás nem nyugvópárna a mi számunkra, hanem ösztönzés, bátorítás a munkára, a szolgálatra. Pál apostol ebben az utolsó levelében is arra bíztatja Timóteust és arra bíztat minket is, hogy bátran tegyünk bizonyságot az evangéliumról, hogy még sokan, akik mostanáig nem hallották meg az Isten hívó szavát, ők is meghallhassák, és ők is elinduljanak a hitben járás áldott útján. Mi nem azon kell töprengjünk, hogy Isten vajon elhívta és kiválasztotta-e ezt vagy azt az embert, hanem mindenki felől jó reménységgel kell lennünk, s hinnünk kell, hogy az az Isten, aki kegyelméből engem elhívott és kiválasztott, ezt másokkal is meg tudja tenni. A kiválasztás hite végül is minden ember felől jó reménységet kell adjon. Azok felé is, akikről most még úgy tűnik, hogy nincsenek kiválasztva és elhívva.  Istennek hatalma van erre.

            Egy nagy igehirdető egyszer a bal kéz felől megfeszített gonosztevőről prédikált. Elmondta azt, hogy róla mindig úgy prédikálunk, hogy ő átkozódva hullott alá a pololba, miközben a másik, a jobb kéz felőli még aznp Jézussal együtt volt a paraicsomban. De ez az igehirdető éles látással megfigyelte azt, hogy miután a jobb kéz felőli megfeddette, elhallgatott, nem szólt többet. Már nem feleselt vissza. S erre megjegyzi: lehet, hogy ez a hitetlenség, megkeményedés, a kárhozat hallgatása volt. De miért ne reméljük és feltételezzük azt, hogy ez a hallgatás a magába szállás, a bűnbánat és a megtérés hallgatása volt? S elmond egy csodálatos mondatot: nekünk szent kötelességünk ezt a jobbat remélni még e bal kéz felől megfeszített gonosztevő üdvösségére nézve is. Óva int minket attól, hogy amikor emberek üdvösségéről van szó, akkor könnyelműen és elhamarkodottan ítélkezzünk.  Az üdvösség nem a mi kezünkben van, az üdvözültek névsorát nem mi hordjuk a mellényzsebünkben, mondja.

            Különös dolog az, hogy Jézus kicsiny nyájnak nevezi tanítványi seregét, és arra bíztatja őket, hogy ne féljenek. Ne féljenek akkor, amikor úgy látszik, hogy az övéi ebben a világban kisebbségben vannak. De ugyanakkor a Jelenések könyve egy megszámlálhatatlan seregről beszél, vagyis egy nagyon nagy seregről. Itt a földön átéljük sokszor kicsinységünket, hogy úgy érezzük, hogy kevesen vagyunk. De ott majd egy hatalmas seregnek leszünk a tagjai. Higyjük ezt és ami rajtunk áll tegyünk meg mindent azért, hogy e sereg valóban megszámlálhatatlan legyen!

                                                                                                Lőrincz István

Tanulságos igék a kiválasztásról 4

Tanulságos igék: Az elhívásról és kiválasztásról 4

               „ A pogányok pedig ezeket hallván örvendeztek és magasztalták az Úrnak igéjét, és akik csak örök életre választattak, hittek” (Ap.csel.13,48)

   „Egy Lidia nevű, Thiatíra városbeli bíborárus asszony, aki félte az Istent, hallgatott reánk. Ennek az Úr megnyitotta szívét, hogy figyelmezzen azokra, amiket Pál mondott.” (Ap.cse.16,14)

   Pál és Barnabás a pisidiai Antiókhiában ( ez nem az az Antiókhia, amelyikben ők hosszú időn át munkálkodtak, s melynek gyülekezete kiküldte őket a missziói munkára), az ottani zsinagógában prédikálnak a zsidóknak és azon pogányoknak, prozelitáknak, akik  hozzájuk csatlakoztak. Ők ott egyszerűen hirdetik, hogy Isten beteljesítette az atyáknak adott ígéretét Jézus halálból való feltámasztása által. Amit Isten évszázadokon át megígért, azt most beteljesítette. Hirdetik, hogy más névben nincs megtartatás, csakis az Ő nevében, hogy csak egyedül Ő vezet el minket az üdvösségre. Hogy a törvény nem ígazíthatja meg az embert, hogy a törvény cselekedetei által senki sem  üdvözülhet. Csak a Krisztusban való hit által juthatunk el az örök életre. Ez volt Luther felismerése is a reformáció kezdetén, ez a felismerés nyitotta meg előtte is a menny kapuját. Pál és Barnabás nagy erővel kérik a hallgatóikat, hogy ezt az örömüzenetet ne vesék meg, hanem fogadják el és éljenek általa. Ennek az igehirdetésnek kettős hatása volt: egyesek elfogadták ezt az üzenetet, hittek, mások azonban elutasították azt. Mert az igehirdetés nyomában mindig döntések születnek. Vannak, akik meghajolnak előtte, elfogadják váltságát, mások azonban elfordulnak tőle.

   Itt a Szentírás egyik legnehezebb kérdéshez érkezünk el, a hit és hitetlenség, az elfogadás vagy megkeményedés kérdéséhez. Ebből a zsinagógából az emberek két irányba indultak el: vagy az üdvösség vagy a kárhozat útján. Sokan azok közül, akik eddig a pogányság útján jártak, megfordultak, örvendeztek azon, hogy számukra is van megtartatás, hogy ők is Isten áldott gyermekei lehetnek. Kik voltak azok, akik hittek. Az ige azt mondja, hogy azok, akik erre elválasztattak. Akik erre eleve elrendeltettek, mondhatjuk másképpen. Itt a predesztináció titkával állunk szemben, ami nem kevés fejtörést okoz a keresztyén ember számára. Tudjuk azt, hogy a gondot az okozza a mi gondolkozásunkban, hogy mi olyan nehezen értjük meg, hogy egyfelől Isten választ ki az üdvösségre, másfelől az ember is felelősséget hordoz ebben.

   Mert valóban igaz, hogy a Szentírás ebben a kérdésben kétféleképpen tanít. Megvannak benne a súlyos, abszolút és örök predesztinációt hirdető versek, de megvannak azok is, amelyeket olvasva valóban úgy tűnik, hogy minden az embertől függ, minden az ő döntésén múlik. Itt ebben a fennt idézett igében valóban az van, hogy Pál beszédének azok hittek, akik az örök életre választattak. Más helyeken viszont azt olvassuk, hogy az ember az oka hitetlenségének, a maga bűne miatt fog elveszni. Ez a kettőség nagyon sok gondot okoz mind a mai napig a Bibliát őszintén olvasó embernek. Ennek az oka az, hogy a Szentírás az emberiség történetének elbeszélését és megítélését kétféleképpen tárgyalja. Vagy az Isten szemszögéből nézi az eseményeket, vagy pedig az ember oldaláról közelíti meg a dolgokat. Van egy isteni és egy emberi oldal. A mi számunkra ez két olyan párhuzamos, ami sohasem találkozik a mi szemünk előtt, de Istennél igen. Hadd mondjunk erre egy példát. Az Ap.csel.4,27-28-ban a hívők így imádkoznak: mert bizony egybegyűltek a te szent Fiad, Jézus ellen ( ez az emberi vonal) akit Te felkentél (isteni vonal) Heródes és Pilátus a pogányokkal és Izrael népével, hogy véghezvigyék (emberi vonal), amikről a Te kezed és tanácsod eleve elvégezte volt, hogy megtörténjenek (isteni vonal). Látjuk itt világosan az emberi vonalat, hogy Heródes és Pilátus a pogányokkal és Izraellel egyetemben felkél Jézus ellen, de ott van az isteni vonal is, hogy ezt Isten keze és tanácsa végezte el. Ezt a két vonalat mi mindig megtaláljuk a Szentírásban, hol külön, hol egymásba fonódva. Még a mi emberi beszédünk is tele van ilyen mondásokkal: az idén jó termés lesz (emberi vonal), ha az Isten valamilyen csapást nem ad (isteni vonal.) Mit érthetünk mi meg ebből? Hát azt, hogy egyfelől a Szentírás határozottan tanítja az Isten szuveranitását, mindenhatóságát, de éppúgy tanítja az ember felelősségét is, főleg ha a bűnről van szó. A Bibliában vannak igék, amik tisztán az Isten munkájára, dolgaira vonatkoznak, s vannak, amik teljesen az ember felelősségét hangsúlyozzák. Az is nyilvánvaló, hogy Isten akarata kétféleképpen van jelen az életünkben: egyfelől titkos, másfelől kijelentett formában. A kijelentett akarat a törvény és evangélium. Ez a mi keresztyén életünk zsinórmértéke. A titok pedig az a mód, ahogyan Isten a világtörténelmet és a mi személyes életünket irányítja. A kijelentett akaratot világosan látjuk és értjük, s igyekszünk ahhoz szabni az életünket, a titkos akarata rejtély marad számunkra, s abból csak annyit látunk, amennyit időnként Isten megmutat nekünk. Amikor a kiválasztásról beszélünk, akkor ezt a két vonalat szüntelen szem előtt kell tartanunk, mert minden félreértés és vitatkozás onnan származik, hogy mi ezt a két vonalat folyamatosan összekeverjük és kijátszuk egymás ellenében.

   Mi a kiválasztásunkat úgy éljük meg, ahogy azt Victor János, egyházunk nagy tanítója illusztrálta. Isten országának kapujára kívül ez van írva: jövel. A bűnös ember ezt meglátja, illetve meghallja a hívást, elkezd vágyakozni Isten után, minden erejét összeszedi, dönt a hívás mellett, Krisztus mellett és belép. De amikor belépett, meglát belülről egy másik feliartot, amelyen már ez áll: Isten hozott. Ezt így éli át mindenki, akinek életébe belenyúlt Isten kegyelme. Amikor a hívás elhangzik, mi úgy érezzük, hogy most minden rajtunk áll, hogy elfogadjuk-e vagy sem a hívást. Úgy gondoljuk, hogy ennek a csodálatos történésnek mi vagyunk a főszereplői. De mihelyst megérkeztünk az Isten szerinti életbe, akkor szép lassan kezdjük másképp látni a dolgokat, és imádattal és hálával valljuk meg, hogy ez az egész az Isten hatalmas műve és munkája volt. Mindent Ő készített elő, és mindent Ő hajtott végre. Végerdményben nem rajtunk, hanem Őrajta áll, hogy üdvösséget kaphattunk. Nem én választottam az Istent, hanem Ő választott engem.

   Látjuk ezt Lidia példájából is. Ő eredetileg egy pogány asszony volt, aki egy adott ponton a zsidó hitre tért. Üzletasszony volt, gyönyörű bíborszövettel kereskedett, s valószínűleg azért jött épp Filippibe, mert ott sok volt a kiszolgált veterán római katona, akiknek jó nyugdíjuk volt, s ezért meg tudták feleségeik engedni maguknak, hogy drága ruhákba öltözködjenek. Ő hallgatta Pál beszédét, aki épp nemrég érkezett a városba Isten kifejezett vezetése nyomán. Lidia elmegy az összejövetelre ott a folyó partján. Keresi, áron is megveszi az alkalmat. Figyelmesen hallgat arra, amit Pál Jézus Krisztusról mond. Közben Isten megnyitja szívét és Lidia szívébe fogadja az evangéliumot, hisz benne és már termi is a hit gyümölcseit, hisz Pált és Silást napokon át házába fogadja és bizonyára vagyonából is juttatott nekik, hogy másoknak is hirdethessék az evangéliumot. Azt láthatjuk itt, hogy nyílván Isten kiválasztotta őt, de ő maga is mindent megtesz ennek az érdekében. Megy az istentiszteletre, figyelmesen hallgatja az igét és hisz az evangéliumban. Világosan kell látnunk, hogy Isten az, aki minket kiválasztott az üdvösségre, de ez nem történik rajtunk kívül, nem történik a mi személyes felelősségünk és munkánk nélkül. Az ember nem gépalkatrész, sem nem játékszer az Isten kezében, akit Isten ide-oda dob akarata és megkérdezése nélkül, hanem az Isten munkatársa. Végső soron azt teszi, amire Isten elrendelte, de nem kényszerűségből, hanem szabadon. Mi az Isten által meghatározott dicsőséges cél felé haladunk, s ami részünk az, hogy iegnt mondunk erre a célra. Hogy akaratunk azt akarja, amit Isten akar, hogy ne is akarjunk mást, csak az Isten által akart jót. Nem azért választott ki minket Isten, mert mi jobbak lettünk volna, vagy mert ezt valamivel kiérdemeltük, hanem egyedül kegyelemből, Krisztus érdeme által, hogy az Ő akaratát cselekedjük és dicsőségét munkáljuk. Legyünk mások felől is jó reménységgel. Ha Isten engem elválasztott, akkor jó reménységgel lehetek afelől, hogy Ő ezt másokkal is meg tudja tenni. Vigyázzunk végül arra, hogy mi csak a saját kiválasztásunkról legyünk meggyőződve, a másokénak eldöntése nem a mi dolgunk. Szolgáljunk hűségesen, hogy a választottak serege szüntelenül gyarapodjon és növekedjen.

                                                                                                   Lőrincz István

Tanulságos igék a kiválasztásról 3

Tanulságos igék: Az elhívásról és kiválasztásról 3

            „Eképpen lesznek az utolsók elsők és az elsők utolsók, mert sokan vannak az elhívottak, de kevesen a választottak”  Mát.20,16,  22,14

            Óriási nagy kérdés: kik fognak üdvözülni, kik fognak bemenni az Isten országába? Könnyű ez vagy nehéz? Jézus egyszer azt mondta a tanítványainak, hogy a gazdagnak nehezebb az Isten országába bemmeni, mint a tevének a tű fokán átlépni. Jézus ezt a gazdag ifjú távozása után mondta. Ezzel arra figyelmeztet minket, hogy lehetnek olyan dolgok, többek között a pénz, a gazdagság is, amik megakadályozhatnak minket az Isten országába való bemenetelben.

            Ez a kijelentés valósággal sokkolta a tanítványokat. Ki üdvözűlhet tehát, szegzik Jézusnak a kérdést? Jézus erre egy különös választ ad: az embereknél ez lehetetlen, de Istennél minden lehetséges. Ez mélyen elgondolkoztat minket. Ha Istennél minden lehetséges, akkor Ő nem akarhatná, hogy minden ember üdvözüljön? Nem tehetné meg, hogy senki se maradjon az Isten országán kívül?  Ki a hibás, ha mégse üdvözül mindenki? Isten vagy az ember?  Próbáljunk válaszolni ezekre a súlyos kérdésekre, bár itt mély titkok is vannak, amiket mi nem tudunk mind megfejteni.

            Egy biztos: Jézus mindenkit hív az ő követésébe. Az ő szeretete mindenkit el akar érni. Az ő szeretetteljes hívása hangzik szerte ebben a világban. A baj nem Istennél van, hanem nálunk. Nagyon sok ember hasonlít a gazdag ifjúra, akik nem tudnak, illetve nem akarnak dolgokat elengedni, hogy elinduljanak Jézus követésére. Az ilyenek csak magukat okolhatják majd, ha kívül maradnak az Isten országán. Az üdvösségre vezető út minden ember előtt nyitva áll, aki az Isten hívó szavát hallja. Jézus ma is minden embernek mondja: kövess engem!

            Pétert is mélyen elgondolkoztatta Jézus szava a gazdag ifjú felől. Azt mondja Jézusnak: mi elhagytunk mindent és követtünk téged, mi lesz hát a jutalmunk? Ebből is látjuk, hogy Péter bár hitre jutott és újjászületett, mégis ott marad benne a bűnös, önző,  számító természet is. Mert mi lehet a mi jutalmunk, mit érdemlünk mi, így is feltehetjük a kérdést? Nyilván, hogy semmit, még akkor sem, ha odaszántuk életünket az Isten szolgálatára. De Isten mégis olyan jó, hogy gazdagon megjutalmazza azokat, akik hisznek benne. De valahogy itt mégis másképp vannak a dolgok, mint a világban. Isten szabad az Ő cselekvésében. Ő az elsőt az utolsó helyre teheti, és az utolsót az elsőre. A sorrendet nem mi határozzuk meg, a jutalom sincs a mi kezünkben. A mi feladatunk nem az, hogy azon gondolkozzunk, hogy ki lesz az első és ki az utolsó, hanem az, hogy dolgozzunk Isten szőlőskertjében. Itt van munka bőven. Ő hívja a fiatalokat és az időseket, az erőseket és a gyengéket egyaránt. S különös az, hogy mindenkinek egyforma jutalmat ad, azoknak is, akik egész nap dolgoztak s azoknak is, akik csak pár órát munkálkodtak. Üdvözülnek azok is, akik évtizedeket töltöttek el Isten szolgálatában és a lator is, aki élete utolsó órájában tért meg, aki a kegyelmet semmilyen szolgálattal, munkával nem hálálhatta meg. De mi Őt ebben nem vonhatjuk felelősségre, ezt Ő így akarja. Az Isten országában nincs helye irígységnek, féltékenységnek

            De mit kezdjünk ezzel az igével: sokan vannak az elhivottak, de kevesen a választottak? Csak érdekességképpen jegyezzük meg, hogy ez a mondat a Biblia sok kéziratában nem is szerepel, a fontosabbakból hiányzik. De ne ejtsen ez minket kétségbe. Ez az ige nem akar minket elcsüggeszteni, nem akarja, hogy kételkedni kezdjünk az üdvösségünk felől. Jézus ezzel sokkal inkább figyelmeztetni akar, hogy nem elég a hívást meghallni, nem elég egy felszínes vallásosság, többre van szükség. Arra van szükség, hogy megérezzem, meghalljam a Jézus személyes hívását és engedelmeskedjem annak. Nem mindenki fog üdvözülni, aki hallott Jézusról, aki hallotta Jézus szavát. Péter apostol figyelmezteti majd levelében az olvasóit, hogy igyekezzenek kiválasztásukat és elhívásukat erőssé tenni, tudatosítani, elmélyíteni. Hogy a hívó szó, nehogy falra hányt borsó legyen az életünkben, hogy nehogy hiábavalóvá tegyük magunkban az Isten kegyelmét. Érdekes megfigyelni azt is, hogy milyen összefüggésben hangzik el ez az ige. A királyi menyegzőről szóló példázat végén találkozunk vele. A király fia számára egy nagy menyegzőt készít, amire sok-sok vendéget meghív. Tulajdonképpen mindenkit hív erre a csodálatos eseményre. De nem mindenki jön el. Egyesek mentegetőznek, kimentésüket kérik és nem mennek el a menyegzőre. A döbbenetes az, hogy ezek nem valami semmi emberek, nem templomkerülők, nem ateisták, nem közömbösek, hanem egytől-egyik talpig becsületes, szorgalmas, derék emberek. Járnak még templomba is, sőt még az is lehet, hogy egyházi tisztséget viselnek. Ezek nem egyházon kívüliek, ezek mind-mind egyháztagok. Az egyik földjein gazdálkodik, a másik kereskedéssel foglalkozik.Odaállnak a munka mellé, a családjuk mellé. Ezek komoly, erkölcsös emberek, és mégse fognak bemnni a menyegzőbe, nem fognak bemenni az Isten országába. Ezeknek az embereknek csak egy bűnük van, de az végzetessé válik. Nekik minden más fontosabb volt az Isten hívásánál, az Isten országánál. Amikor Isten szélesre tárta előttük az üdvösség ajtaját, akkor ők nem léptek be azon. Akkor azt mondják: ennyire azért nem kell komolyan venni ezt a dolgot. Az is döbbenetes, hogy nem csúfolkodva és gúnyolódva utasítják el a hívást. Csak azt mondják, hogy nekik most nincs idejük erre, vannak sokkal fontosabb dolgok, amiket el kell intézzenek, ez a hívás az ő értékrendjükben nem élvez prioritást. Sőt még sajnálatukat is kifejezik afelett, hogy nem tudnak jönni. Milyen kár, mondják, hogy ez a hívás épp most érkezett, amikor nekik valami mást kell csinálni.

            De most nézzünk csak egy kicsit magunkba. Vajon nem hasonlítunk mi is ezekre a meghívottakra? Nem vagyunk mi is ilyen jóindulatú, kedves, becsületes emberek, akik a hit iránt tisztelettel viseltetünk, akikre néha egy-egy prédikáció mély benyomást tesz? Nem mi vagyunk ezek az emberek, akik épp azt nem látjuk meg, hogy ez az egyetlen fontos kérdés az életben, hogy mi ennek az Istennek, aki minket ilyen nagy szeretettel hív teljességgel oda kell szánjuk életünket?  Nem mi mondunk ilyeneket: az üzleti élet, amiben én forgolódom egészen más szabályok szerint működik, mint ami a Bibliában van, nekem annyi dolgom van, hogy nem jut idő arra, hogy még a Bibliát is rendszeresen olvassam, hogy minden vasárnap ott legyek a templomban, én nem tudok foglalkozni ezekkel a lelki kérdésekkel.

             S a még döbbentesebb az, hogy a király, a gazda, aki nem más, mint Isten rettenetesen megharagszik ezekre a jóindulatú, kedves és jóravaló, szorgalmas emberekre. Nem azért nem mennek be, nem azért nem üdvözülnek, mert valami rosszat tettek volna, hanem azért, mert amikor hangzott feléjük a hívás, akkor nem jöttek, az időt, amit Isten épp arra adott, hogy jöjjenek nem használták ki és egyszer csak késő lett. Mert Isten országa azért nem marad üres, a helyek mind be fognak telni, velünk vagy nélkülünk is. Mert az Isten elhívhatja azokat, akikre mi nem is gondoltunk, akiket mi utolsóknak gondoltunk s belőlük lesznek az elsők.

            Milyen jó, hogy most még lehet jönni, hogya hívás még hangzik, hogy az üdvösség ajtaja még nyitva áll minden ember előtt. Ne késlekedj hát, hanem jöjj!

                                                                                                            Lőrincz István

           

Tanulságos igék a kiválasztásról 2

Tanulságos igék: Az elhívásról és kiválasztásról 2

“Menjetek be a szoros kapun. Mert tágas az a kapu és széles az az út, amely a veszedelemre visz, és kevesen vannak, akik megtalálják azt. Mert szoros az a kapu és keskeny az az út, amely az életre visz, és kevesen vannk, akik megtalálják azt.

                                                                                                       Mát.7,13,14

            Talán sokan ismerjük azt a képet, aminek a címe: a széles és a keskeny út. Szüleimnek is megvolt, gyerekkoromtól kezdve sokat nézegettem, és már akkor mély benyomást tett rám. Ez a kép erről az igéről szól tulajdonképpen. Az egyik oldalon van a széles út, ami a kárhozatba torkollik, s a másik oldalon pedig ott a keskeny út, aminek végén ott az örök élet. A különös az, hogy egész végig vannak összekötő ösvények, amiken még a széles útról a keskeny útra lehet térni. A Szentírásban nem csak az Újszövetségben olvasunk a két útról. Az első zsoltár is erről beszél, az igazak és a gonoszok útjáról. A gonoszok útjáról azt írja az ige, hogy az elvész.

            A széles út nagyon vonzó, kívánatos az ember számára. Olyan dolgok vannak rajta, amik ellenállhatatlan erővel vonzzák az embert. A becsapós dolog, hogy a széles kapu bejárata fölött is ez áll: Isten hozott. De mi ne ezt nézzük, hanem hallgassuk, hogy Jézus mit mond erről az útról: ez a veszedelemre visz. A széles útnak nagyon gazdag a kínálata, sokfajta élvezet és szórakozás kínálja magát. Ezen az úton az ember kiélheti bűnös természetét, még a titkos bűneinek is teret engedhet. Ez az út mindenek előtt biztonságot ígér számunkra. Ez az út szép és színes kövekkel van kirakva. Itt nincs szükség hitre, a hitet itt megveik és lenézik. Itt semi sincs hitből, s épp ezért minden bűn rajta, még az is, ami emberi mértékkel mérve jónak és becsületesnek tűnik. Az is nagyon megtévesztő, hogy ezen az úton sokan járnak, ezen jár a többség.

Jézus egy másik lehetőséget kínál nekünk, ez a keskeny út. Erre Ő maga hivogat minket nagy szeretettel. A nagy kérdés, hogy hogyan juthatunk erre az útra és hogyan járhatunk ezen? Ez egy nagyon fontos kérdés. Nem mi tettük fel először, Jézus egyik tanítványa, Tamás is feltette ezt a kérdést Mesterének. Honnan tudhatnánk az utat? Erre a kérdésre nem mi kell válaszoljunk, mert maga Jézus adja meg az egyszerű választ: én vagyok az út. Jézus maga tehát az az út, mi az életre vezet. Nem csak mutatja az utat, nem csak járat minket ezen az úton, hanem Ő maga az út. S nem csak egy darabig, hanem végig. Ő drága árat fizetett, óriási áldozatot hozott azért, hogy számunkra úttá legyen. Elhagyta a menny dicsőségét, lejött a foldre, ahol a jászol és a kereszt várta, ahol végig kellett járja a szenvedés, a halál, a sír, pokol mélységeit. De épp ezáltal lett számunkra ez az út olyan értékessé, drágává, felbecsülhetetlen értékűvé. Ezen az úton előttünk már nagyon sokan jártak.Ezen járt már Ábrahám, a hívők atyja is, amikor elhagyta szülőföldjét és rokonait és elindult az idegenbe. Ezen az úton járt Mózes és Izrael vándorló népe a Vörös-tengeren és a puszta rettentésein át. Már az Ószövetségben is Krisztus volt az életre vezető út.

            Erről az útról azt is mondja Jézus, hogy ezen járni kell. Hogyan lehet hát ezen az úton járni? Erre csak egyetlen, egyszerű válasz van: hit által. Hinni kell azt, hogy Jézus ez az út, hogy ez az út vezet minket a mennybe. Hinni azt, hogy aki minket erre az útra elhívott, az meg is fog tartani minket ezen. A hit és az út keskeny volta is szoros összefüggésben van egymással. A hit útjának az is jellemzője, hogy nem kitaposott, nem olyan egyértelmű, nagyszerű út. A hit keskeny útját egy hegyi ösvényhez lehetne hasonlítani leginkább, jól ki kell nyissuk szemünket, hogy észrevegyük, s nagyon kell figyeljünk, hogy le ne térjünk róla. Nem sok rajta az útjelző tábla sem, de azokra nagyon kell ügyelni.Ez a hit az engedelmesség, a Krisztus-követés útja.

            Ez az út nem csak keskeny, hanem szoros is. Mit jelentsen ez? Hát az, hogy sokszor jutunk szorultságba ezen. A szoros úton üldöztetés , megpróbáltatások és fájdalmak is lehetnek. Aki ezen jár, az kell vállalja azt, hogy mások megbotránkoznak rajta vagy épp nevetségesnek találják. Ez nem egy kényelmes és veszélytelen út. Ez a szoros kapu az egyház történetében arénákba vezett, kiéheztetett oroszlánok elé, vagy máglyára vagy bilincsbe, börtönbe is. De akármin át is vezessen ez az út, egy dolog mindig vigasztal és boldogít minket ezen, hogy ez az életre vezet. Az se zavarjon meg, hogy ezen az úton a kevesek közé kerülünk, sőt ez legyen számunkra jel arra nézve, hogy jó helyen és jó társaságban vagyunk. Jézus nem a többségnek mondta, hogy: ne féljetek, hanem a kicsiny nyájnak.

            Miután Jézus mindkét útról elmondta, amit akart, választás elé állít minden embert. És ez a választás kikerülhetetlen. Itt nincs az, hogy semleges maradok, nincs az, hogy nem akarok dönteni. Aki nem döntött, az elve a széles út vándora marad. Itt azt is jól kell látni, hogy miként állít minket Jézus döntés elé. Mert ez ez egyedi és utánozhatatlan mód. Jézus nem úgy állít döntés elé, mint a rabló, aki ránk szögezi a pisztolyt, vagy nyakunkra helyezi a kést. Úgy se állít, hogy azt mondja: döntsetek, ahogy akartok, nekem mindegy, hogy mi lesz a döntésetek. Itt lehet érezni, hogy Jézust mennyire érdekli, mennyire szivén viseli ezt a döntést. Szinte reszket és remeg a szíve, amikor elmondja azt, hogy ha rosszul döntünk, akkor a veszedelemre jutunk. És hogy milyen kedves, hívogató, szinte unszoló hangon szól, amikor minket  a keskeny útra hív. Ő jó Pásztorként beszél erről, aki keresi az elveszettet.

            Akik pedig döntöttek a keskeny út és a szoros kapu mellett, azokat nem cask valamilyen lelki élvezetre hívja, hogy most helyezzék magukat kényelembe, mert most már biztos az üdvösségük, bizonyos, hogy az életre mennek. Az ilyeneket fel akarja használni abban, hogy ők menjenek a Krisztus nevében, az Ő hívásával, szeretetével azon elveszettek után, akik még a széles úton járnak, hogy némelyeket megnyerhessenek még közülük is. A keskeny úton járók kiváltsága és öröme lehet, Isten megáldhatja úgy a bizonyságtételüket, hogy a széles útról átjöhetnek emberek a keskeny útra. Ezért az, aki a keskeny úton jár már feladatot is kapott, tudja, hogy mi a szent kötelessége és elhívatottsága, hogy mi a küldetése. A keskeny útra való hivás egyúttal a szolgálatba való hivás is. Krisztus nem cask engem és téged, hanem másokat is életre akar vezetni. Nagyon jól látjuk magunk előtt azokat az embereket, akik a veszedelem felé tartanak, akik ha a széles úton maradnak, tönkre teszik magukat és a körülöttük élő embereket is.

            Egy dologra azért nagyon kell vigyázni. És ez az, hogy nehogy nagyon magabiztosak legyünk ezen az úton, nehogy “nagyon” tudjuk azt, hogy mit kell ezen az úton tenni és mit nem kell, nehogy olyan emberalkotta szabályokat gyártsunk, amihez aztán az embereket hozzámérve, mi döntjük el, hogy ki jár a keskeny és ki a széles úton. Vigyázzunk, mert ahogy egy nagy igehirdetőnél olvastam, az üdvözülők névsorát nem mi hordjuk a mellényzsebünkben. Ebbe a hibába estek Jézus idejében a farizeusok, s ez a veszély minket is fenyeget. Vigyáznunk kell arra is, hogy ne vonuljunk ki a világból, en hozzuk létre a “keskenyutasok szigetét” hanem a keskeny úton maradva keressük és hivogassuk az embereket erre az útra. A mi feladatunk most nem az, hogy eldöntsük azt, hogy ki melyik úton jár, hanem az, hogy legyünk jó reménységgel minden ember felől. A szoros kapu még nyitva áll mindenki előtt, még mindenki bemehet.  MI járjunk ezen az áldott úton, s hivogassunk másokat is, hogy mégis sokan járjunk azon

                                                                                                Lőrincz István

Tanulságos igék a kiválasztásról 1

Tanulságos igék: Az elhívásról és kiválasztásról 1

                        Isten segítségével egy újabb sorozatot kezdünk el, melynek címe: tanulságos igék. Ezt hallva azt mondhatja valaki: dehát minden ige tanulságos, minden igéből lehet tanulni.Ez így igaz egyfelől, másfelől azonban az a helyzet, hogy vannak igék, amelyek különösen sok tanítást tartalmaznak, s most ezekről szeretnék írni néháy éven keresztül. Igyekszem változatos lelki táplálékot nyújtani, ezért fogunk témák, teológiai fogalmak, bibliai könyvek és személyek mentén is haladni. Azzal a reménnyel és hittel kezdek ezen új sorozat írásához, hogy együtt sokat fogunk tanulni, növekedni fogunk az ismeretben és a hitben egyaránt.           

            Kezdjünk mindjárt az elején egy olyan témával, ami minket református embereket sokat kell foglalkoztasson, hisz ebben a mi reformátorunk, Kálvi János ásott a legmélyebbre: az elhívás és kiválasztás kérdése. Első igénk, amiről szólni szeretnénk az És.43,1: És most, óh Jákób, így szól az Úr, a te Teremtőd, és a te alkotód,Izráel:Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy!

            Amikor megszülettünk, szüleink egy nevet adtak nekünk. Ezen ők sokat gondolkodtak, már jóval a születésünk előtt. Aztán döntöttek egy név mellett. Ez a név a mi saját nevünk, születésünk óta ezzel a névvel szólítanak minket. A nevünk része egyéniségünknek, ez a mi identitásunk, ahogy azt modern szóval mondani szoktuk. Ebben a névben benne van a mi egész élettörténetünk. S ezt a Biblia is így tanítja. A név és az élet együvé tartoznak. Isten ismeri a nevünket, ismeri az életünket. Ismer minket személy szerint és szeret minket. Szeret minket annak ellenére, hogy sok bűn és fogyatkozás van bennünk. Ebben az igében Isten Izraelhez szól, őt nevezi néven. De mi közöm van nekem Izraelhez, teheti fel valaki a kérdést? Nos, sokkal több, mint amint gondolnánk. Izralnek az Isten üdvtervében fontos szerepe volt. Neki egy missziói küldetése volt a többi népek felé. Ennek a népnek meg kellett mutatnia, hogy milyen jó és kegyelmes az Isten, hogy milyen jó neki szolgálni, őt dicsérni. Amikor ez az ige először elhangzott, Izrael népe fogságban volt, mert nem hallgatott Isten szavára. De Isten nem hagyta sorsára ezt a népet. A sötétségben felragyogott a világosság, mert Isten itt is szólt népéhez. Bár a mi helyzetünk egészen más, mégis valamiképpen hasonló Izrael népéhez. Mert mi is bűnben fogantattunk és születtünk, mi se hallgattunk Isten szavára, engedetlenek voltunk, eltávolodtunk az atyai háztól. De Isten hívta akkor a népét és hív ma bennünket is. Ő minket is név szerint ismer. Ő minket se akar elhagyni. Isten szól hozzánk is, és azt akarja, hogy mi meghalljuk a hangját és higyjünk benne. Azt akarja, hogy ismerjük meg őt, mint szabadító Istenünket, aki kegyelmezni akar nekünk.

            Különös hogy ebben az igében ugyanazt a személyt két nevén is megszólítja, a Jákób és az Izráel néven. Mi tudjuk, hogy a Jákób név csalót jelent, hiszen ő becsapta atyját és testvérét is. De a Jabbók révénél az Izráel nevet kapta, ami azt jelenti az Isten harcosa. Ez azt jelentette, hogy Isten megváltoztatta, megújította az ő életét. Isten minket is azért szólít meg, azért hív el, azért választ ki, hogy elvégezhesse bennünk is a maga áldott munkáját. Megújult élettel akar minket is megajándékozni. Isten nekünk is azt mondja: enyém vagy. Nem a magadé, nem a sátáné, nem a világé, hanem az Istené vagy. Isten igényt tart az életünkre, azt akarja, hogy mi már ne magunknak éljünk, hanem neki, az ő közelségében. Ez az evangélium, hogy nem kell már a sötétségben élni, ki lehet jönni az ő csodálatos világosságára.

            Mi, akik már az Újszövetség idején élünk, ezt így mondjuk a Káté szavaival: az én Uramnak és Megváltómnak, a Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok. Ez az ószövetségi ige is Jézusban teljesedett be Ez a név adatott az ég alatt, hogy megtartassunk. Ez a boldog tudat, hogy Jézus tulajdona vagyunk, nagy segítség a mi számunkra különösen a próbák és szenvedések idején. Amikor betegek leszünk, amikor valamilyen szükségbe jutunk, vagy épp amikor a halál jön közel hozzánk. Milyen nagy dolog ez. Mi mintegy ráíratunk a mi Megváltónk nevére, aki annyira szeretett minket, hogy meghalt értünk. Ez már tulajdonképpen akkor megtörtént, amikor a keresztség vize a homlokunkra hullt. Ezért az a tény, hogy meg vagyunk keresztelve minket mindig erre kell emlékeztessen: nem vagyok többé a magamé, hanem a Jézusé vagyok. A keresztségben a mi nevünk és a Jézus neve örökre és elválaszthatatlanul összekeöttetett az Isten kegyelmi szövetségében, ami soha nem inog meg. A keresztség jegy és pecsét egyszerre, azért hogy mi soha többé ne kételkedjünk az Isten szeretetében és hűségében. A keresztség is az Isten megelőző szeretetét hirdeti a mi számunkra. Azt, hogy nem a mi döntésünk előzi meg az Isten kegyelmét, hanem épp fordítva: az Isten kegyelme előzi meg a mi döntésünket. De a keresztség komoly köteleztetés a mi számunkra. Az, amit mi már csecsemő korban megkaptunk Istentől, az később, egész további életünkben ki kell bontakozzon, valósággá kell legyen.

            Mi azért is ragaszkodunk annyira a gyermekkeresztséghez, mert ez számunkra gyönyörűen ábrázoja ki azt, hogy Isten feltétel nélkül szereti az embert, igent mond az emberre. Mielőtt még az ember bármit is tudott volna tenni Istenért, Isten már mindent megtett az emberért. Mielőtt az ember eltudna indulni Isten felé, Isten Jézusban már elindult és el is jött az emberhez. Mielőtt az ember szeretetét ki tudná fejezni Isten felé, Isten megmutatta és nekünk adta kibeszélhetetlen szeretetét. Isten már akkor, keresztelésünk pillanatában kimondta felettünk: én veled vagyok és veled maradok minden napon a világ végezetéig. Én meg akarlak oltalmazni téged és veled akarok járni ebben az életben. A kersztség nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy Isten a Jézus vérével beírta nevünket az élet könyvébe. Amikor Isten ezt megtette, nagyon jól tudta, hogy mi sokszor fogunk vétkezni ellene, hogy lesznek bűneink és hiányosságaink, de azt is tudta, hogy az ő kegyelme nagyobb lesz ezeknél az életünkben.

            Persze nagyon kell vigyázni arra, hogy a keresztség ne nyugvópárna legyen a mi számunkra, mondván, ha meg vagyunk keresztelve, akkor már minden rendben van, akkor tehetünk bármit, mert üdvösségünk biztosítva van. Ha a keresztség hit által nem kötelez minket egy Istennek odaszánt és megszentelt életre, akkor egykor ez is, éppúgy mint az úrvacsora ítélet lehet a mi számunkra. Akkor a keresztség nem értünk, hanem ellenünk fog szólni. Ezért a keresztség egy hitbeli folyamatot jelent az életünkben, ami szívünk utolsó dobbanásáig tart.  Mi Jézussal együtt megyünk a szolgaságból a szabadságba, a halálból az életbe, a sötétségből a világosságba, a bűnből a megszentelődésbe.

            Az, hogy már nem a magunkéi, hanem Jézus tulajdona vagyunk láthatóvá kell legyen az életünkben. Ezt nem kell szégyeljük, sőt meg kell valljuk az emberek előtt. Az ilyen élet hívogatás lehet mások számára is. Isten megadhatja, hogy azok, akik körülöttünk élnek s figyelik a mi életünket, kívánkozni kezdjenek az ilyen élet után. A megszentelt és odaszánt élet a misszió eszközévé lehet az Isten kezében. Bárcsak így lenne ez a mi életünkben is.

Bibliaovasási rész: És.42,5-43,3                                        Lőrincz István