Gyakori kérdések a hitről való beszélgetésben

(előadás presbiteri csendesnapra)

            A keresztyén ember, különösképpen ha még presbiter is, kell beszéljen az emberekkel, a rá bízott gyülekezeti tagokkal a hit kérdéseiről. Kell beszéljen a gyülekezetben, az utcán, a családban, a munkahelyen, a szabadságát töltve. A hitről való beszéd egyik központi témája kell legyen. Nyilvánvaló, hogy nem csak a hitről kell beszélgetni, hanem az élet minden dolgairól is, időjárásról, sportról, politikáról, de a hitről való beszélgetés elmaradhatatlan része kell legyen a beszélgetésünknek. Ahogy valaki mondta: én akármiről is beszélgessek, mindig Krisztusnál lyukadok ki. Vagyis Krisztusról fogok beszélni.

            Mit kell szem előtt tartani, amikor a hitről beszélgetünk? Elsősorban azt, hogy én mint lelkész, presbiter felelős vagyok a gyülekezet tagjaiért. Nem mondhatom azt, hogy számomra közömbös az, hogy ők hisznek-e vagy sem, hogy miként viszonyulnak Istenhez, egyházhoz és a hit dolgaihoz. Beszélgetésünkben jó ha emlékeztetjük az embereket arra, hogy ők meg vannak keresztelve, s így beletartoznak Isten szövetségébe. Isten komolyan vette azt, amikor a Krisztus vérét jelképező keresztvíz a fejünkre hullt, akkor már elpecsételt minket a maga számára, már akkor ígérve számunkra azt, hogy a Krisztus vére minket megtisztít minden bűntől. Aztán hivatkozhatunk arra is, hogy ifjú korukban konfirmáltak. Erre ők lehet, hogy azt fogják válaszolni: igen, de én akkor még gyermek voltam, meg csak a szüleim parancsára konfirmáltam. De mi elmondhatjuk mégis azt, hogy az az eskű, amit akkor tizennégy évesen tettünk, minket kötelez és jó lenne komolyan venni. Nyilván, hogy mi látjuk, hogy sok gyülekezeti tagnak baj van a hitével és hitéletével, de épp ezért igyekezzünk épp az ilyeneket igaz és élő hitre vezetni. Próbáljuk felmutatni az ilyen embereknek azt, hogy a hitnek vannak jelei, gyümölcsei az életünkben. Ilyenek például a következőek: a hitben élő ember éhezi és szomjúhozza az Isten igéjét, vágyakozik a gyülekezet közösségébe, a többi hívővel való találkozásra. Nagyon sok gyülekezeti tag arra hivatkozik, hogy ő hisz, de otthon, a közösségbe nem jár. Az ilyen embernek el kell mondani, hogy a Biblia nem ismer ilyen gyülekezet és közösség nélküli hitet, nincs „Robinson keresztyénség”. El kell mondani, hogy az igazi hívő vágyakozik az úr asztalához is, Jézus Krisztust személyes Megváltójának vallja, gyűlöli a bűnt és harcol az ellen. Felveszi a harcot a saját testének gonosz vágyai és kívánságai ellen. Figyelmeztetni kell az embereket arra, hogy ha ezek nincsenek meg bennük, akkor ők csak képzelik magukról, hogy igaz hitük van, de valójában nincs. Az ilyen embert bíztatni és bátorítani kell, hogy próbáljon elindulni az ilyen élő hit irányába.

            Azt is el kell mondani az embereknek, hogy a hit nem egy statikus valóság, hanem egy dinamikus dolog. A hitnek is vannak mélységei és magasságai, váltakozik benne a világosság és sötétség, a szomorúság és öröm. A hit egy nyugtalan dolog, mondta Luther, nem olyan mint egy tárgy, amit zsebre vágunk s aztán tudjuk, hogy ott van. Van, amikor erősebb, van amikor gyengébb, van amikor bizonyos és van, amikor kételyei is vannak.

            Vannak emberek, akik azt mondják, hogy a hit másoknak adatott,de nekik nem, ők nem tudnak hinni, meg ők nem is méltók erre. De itt nem a mi méltóságunkról van szó, persze, hogy méltatlanok vagyunk, de a hit épp azt jelenti, hogy mi méltatlanok belekapaszkodunk az egyedül Méltóba. A hit sohasem magunkra irányul, hanem Istenre. A hitet Isten kéri tőlünk, szinte prancsolja, hogy higyjünk benne. A hit nem egy közömbös dolog, ha hiszünk úgy is jó, ha pedig nem, akkor úgy is. Aki nem hisz, az hazuggá teszi Istent, aki nem hisz az nem tiszteli, hanem gyalázza Istent. Aki nem hisz, az megveti Krisztus áldozatát, aki pedig annyira szeretett minket, hogy önmagát adta értünk. Az ilyen embernek mondjuk el azt, hogy a hitet Isten mindenkinek akarja adni, csak fogadjuk azt el tőle.

            Van aztán olyan ember is, aki azt mondja, hogy nem tud hinni. Az ilyen ember a hitetlenségéért a felelősséget Istenre akarja hárítani tulajdonképpen, mondván: Isten a hibás, mert nem ajándékozott nekem hitet. Az ige tanítása szerint mi a magunk erejéből valóban nem tudunk hinni. De Isten minket erre alkalmassá tesz, Isten hitet tud munkálni bennünk. Nagyon különösek Jézus gyógyításaiban azok a pillanatok, amikor Jézus például a bénának azt mondja, hogy keljen fel és járjon. De hogy keljen fel a béna, hisz neki épp az a baja, hogy nem tud járni, hogy nem tud felkelni? De Jézus gyógyítása épp abban áll, hogy erőt ad arra, amit magától soha nem tudott volna megtenni. El kell mondani az ilyen embernek, hogy Isten a hitet is csak azoknak adja, akik ezt Tőle kérik, s ezért a hitért is imádkozni kell. Erre is igaz, hogy aki kér, az mind kap. Isten talán semmit se ajándékoz nekünk olyan szívesen, mint épp a hitet. Ilyen tulajdonképpen nincs, hogy nem tudok hinni, inkább az van, hogy nem akarok hinni s ezért már engem terhel a felelősség.

            Nagyon sok ember számára kérdés az, hogy ki van-e választva? Gyötrődik a kérdésen, hogy ő vajon ki van-e választva a hitre és üdvösségre? Ha Isten eleve elrendelte, hogy ki fog üdvözülni, akkor megtörténhet, hogy engem nem választott ki, s akkor én bármit is teszek, úgysem tudok hitre és üdvösségre jutni. Ha ki vagyok választva, akkor minden rendben van, de ha nem vagyok kiválasztva, akkor rajtam senki sem segíthet. Az ilyen embernek el kell mondani, hogy Isten a hitről és üdvösségről sehol sem beszél úgy, mint egyfajta végzetről, amit nem lehet elkerülni. A Szentírás egyformán kihangsúlyozza Isten kiválasztását,de az ember felelősségét is. Ha én az Isten hívását hallom, akkor jöhetek, mert arra ígéret van, hogy aki hozzá jön, azt ő semmiképpen ki nem veti. A mi felelősségünk és kötelességünk az, hogy Isten szavát komolyan vegyük és engedelmeskedjünk annak. Érdekes, hogy Kálvin maga, aki a kiválasztásról szóló tant megalkotta, a gyülekezetben mindig csak az üdvösségre való kiválasztásról beszélt és vigasztalta a híveket a kiválasztás tanával. Aki ezen a kérdésen gyötrődik, az bizonyos lehet abban, hogy ki van választva, egy percig se kételkedjünk ebben.

            Gyakori kérdés lehet az is a hittel kapcsolatban, hogy vajon a hitem nem-e csak a keresztyén nevelés gyümölcse, de nem Isten személyes munkája az életemben? Ezzel kapcsolatban elmondhatjuk azt, hogy a keresztyén nevelés, család nagy áldás annak, aki ebben részesült, illetve aki egy ilyen családban nőtt fel. Nem kis dolog az, ha valaki már úgymond az anyatejjel magába szívta az Isten dolgait, aki imádságos légkörben nőtt fel, aki nem csak hallotta, hanem látta is a szüleitől, hogy mit jelent keresztyén életet élni. Ezt nem szabad lekicsinyelni, még egyszer mondom: mindenki aki hivő családban nőtt fel lássa ezt nagy áldásnak és ajándéknak az életében. A keresztyén nevelés egyik legáldottabb eszköze lehet a hitre jutásnak. Az is biztos, hogy a hitet nem lehet örökölni, Istennek nincsenek unokái, csak gyermekei. A hívő szülők gyermeke is személyes hitre kell jusson, el kell döntse, hogy akarja-e követni azt a Jézust, akit a szülei is követtek. Az, hogy valaki hívő szülők gyermeke volt, még nem garancia arra, hogy ő is hitben fog járni, sajnos nagyon sok ilyen példa van szemünk előtt. A hívő szülők és az általuk átadott nevelés csak egy eszköze a hitre jutásnak, de hála Istennek nem az egyedüli. Istennek vannak más eszközei is, és így hitre juthatnak azok is, akik nem hívő családban születtek és nőttek fel. Ezt látva figyelmeztetni a kell a hívő szülőket arra, hogy nekik szent kötelességük gyerekeiket hitben és hitre nevelni, de a hívő szülőnek is tudnia kell, hogy ez nem automatikusan történik, hogy a hitre jutás mindig Isten kegyelme és ajándéka, még akkor is ha mi emberileg mindent megtettünk azért. Mi nem tudunk hitet adni, erre csak a Szentlélek képes, de Isten a mi tanításunkat és hiteles keresztyén életünket felhasználhatja gyermekeink, unokáink hitre jutásában.

            Vannak aztán olyanok is, akik azt mondják, hogy régebben hittek, de most már nem tudnak hinni, most már nem tapasztalják a hitnek örömeit, az Istennel járás áldásait. Vannak minden gyülekezetben olyanok, akik valamikor nagyon lelkesek voltak, jártak vallásórára, majd konfirmálás után az ifibe is, később a templomba, olvasták a Bibliát is, de mindez most teljességgel kimaradt az életükből. Sajnos az ilyen emberek száma egyre növekedőben van. Már nem csak más országokról halljuk azt, hogy ott az emberek elhagyják az egyházat, mert nálunk is egyre növekszik azok száma, akik valamikor többé-kevéssé aktívak voltak, de most már vagy egészen vagy részben már elhagyták a hitet és az egyházat.

            Amikor az ilyen emberekkel beszélgetünk, akkor el kell mondjuk, hogy velük egy nagyon szomorú dolog történt, s hogy mi is szomorúak vagyunk afelett, hogy ők elhagyták az Istent és az ő egyházát, hogy ennyire eltávolodtak a gyülekezettől. Felemlíthetjük az ilyeneknek a régi emlékeket, amikor még a gyülekezetben voltak és Isten közelében éltek. Meg lehet kérdezni az ilyen embereket, hogy mi az eltávolodásuk, visszaesésük oka. Persze nagy kérdés az, hogy volt-e az ilyen embernek személyes hite, vagy csak érzelmi felbuzdulás, szalmaláng-lelkesedés volt az életükben. El lehet mondani azt, hogy a Bibliában is találkozunk ilyen emberekkel, például Démás, aki elhagyta Pált, mert a jelenvaló világhoz ragaszkodott jobban. Szeretettel, de nagyon komolyan rá kell mutatni arra, hogy ennek a lépésnek milyen súlyos következményei lehetnek, s végső soron az üdvösségük is veszélyben forog.

            Nagyon sok ember azt fogja mondani, hogy azért távolodott el a hittől és egyháztól, mert csalódott egy lelkipásztorban, presbiterben, hívő emberben. Ha ilyenek a keresztyén emberek, akkor én minek járjak közéjük, mondják az ilyen emberek. Ilyen esetben el kell mondani, hogy minden ember nagyon gyarló és igazuk lehet abban, hogy megbotránkoztak. De ilyenkor azt is mindig el kell mondani, hogy a mi hitünk nem egy lelkipásztoron, presbiteren, vagy más emberi dolgokon nyugszik. Ha emberekre alapozzuk a hitünket, akkor mindig is csalódni fogunk. Azt is el kell mondani, hogy ne csak azt az egy embert lássa, mert nem minden lelkész, presbiter olyan, amilyenben ő csalódott. Az ilyen embernek jó azt mondani, hogy emberekben mindig csalódni fogunk, Pál is csalódott, pedig neki mennyi jó barátja, testvére volt, s egy adott ponton mégis egészen egyedül maradt, de Istenben soha nem fogunk csalódni, sem Jézusban.

            Az ilyen embernek az életében sokszor egy bűn is lehet, talán egy titkos bűn, ami őt eltávolította Istentől. Szeretettel azt is lehet kérni tőle, hogy őszintén vizsgálja meg az életét, s Isten Lelke meg fogja ezt a bűnt mutatni. Akkor pedug bánja meg, vallja meg, tagadja meg és hagyja el, s meg fogja tapasztalni, hogy újra közel fog kerülni Istenhez. Az ilyen ember felől, aki már egyszer megkóstolta a hitben való életet, az Istennel járást, jó reménységgel lehetünk és gondolhatunk arra az igére, hogy akiben Isten elkezdte a jó munkát, azt Ő be is fogja fejezni a teljes váltság napjára. Ő nem végez félmunkát. Az ilyen embert biztosítani kell afelől, hogy még semmi sincs elveszve, Isten szeretetének és a gyülekezetnek az ajtaja is nyitva áll előtte és bármikor visszajöhet Isten és a gyülekezet közösségébe. Az ilyen embert nagy szeretettel és tapintattal kell támogatni és Isten megadhatja, hogy hite megújuljon és a gyülekezet közösségébe is visszatérjen.

            Vannak aztán olyanok, akiknek Isten keményen megpróbálta a hitüket. Jöhetnek az ember életében olyan súlyos csapások, megpróbáltatások, fájdalmak, amelyek bizony megrendíthetik hitünket és mély nyomokat hagynak a lelkünkben. Ezeket nem szabad könnyen venni, az ilyen embert nagyon komolyan kell venni. Fontos, hogy értsük meg az ilyen embert, ne próbáljunk általánosságokat mondani, közhelyeket pufogtatni, olcsó módon vigasztalni. Ilyenkor nem segít az, ha ilyeneket mondogatunk: ne búsúlj, mert mindig lesz valahogy, még sohasem volt úgy, hogy sehogy sem lett volna. Még az se segít, ha ilyenkor azt mondjuk: hát minden háznak megvan a maga keresztje, meg hát ilyen ez a világ, nincs más út, mint mindenbe bele kell törődni. Ehelyett, hogy ilyeneket mondanánk, talán sokkal jobb, ha hallgatunk, esetleg megszorítjuk a kezét, vagy adott esetben együtt sírunk vele. Ilyen esetben próbáljuk beleképzelni magunkat az ő helyzetébe, gondoljunk arra, hogy én mit tennék, ma most épp én lennék az ő helyzetében? Tudnunk kell azt is, hogy minden ember és minden helyzet más, s hogy a Szentírásban se találunk minden helyzetre kész megoldást, kész receptet, de azt tudhatjuk, hogy Istennek minden helyzetben van üzenete. Isten gyermekét se kerülik el a bűn súlyos következményei, pl. csalódás, betegség, veszteség, keserűség. Arra is vigyázzunk, hogy a tanítványok hibájába se essünk, akik egy konkrét próbát egy konkrét bűnnel próbáltak kapcsolatba hozni..Ne mondjuk ki könnyen azt, hogy ez a próba most ennek vagy annak a bűnnek a következménye vagy épp a bűntetése. Persze van olyan, hogy nyilvánvaló az, hogy egy próba mögött egy bűn, felelőtlenség van. Ha valaki a kanyart 12O-al próbálta bevenni, felborult és összetörte magát, az nyilván maga a felelős a történtekért. Ilyenkor nyilván el kell mondani az illetőnek, hogy ez egy figyelmeztetés volt számára, hogy máskor tartsa be a közlekedési szabályokat s sokkal jobban vigyázzon.

            Arra is rá kell mutatni ilyen helyzetben, hogy a próbákat csak hit által lehet feldolgozni és elhordozni. Mi keresztyének hisszük azt, hogy Isten a legnagyobb próba elhordozására és elfogadására is erőt és vigasztalást ad. Azt is el kell mondani, hogy mi sokszor nem értjük meg azt, hogy Isten miért enged meg egy súlyos próbát, de mi ilyenkor is hisszük, hogy Istennek mindennel célja van, és nem értelmetlen az, ami számunkra érthetetlen. Azt is tudjuk, hogy Isten mindent javukra munkál azoknak, akik Őt szeretik s Ő a látszólag nagyon rosszból is nagyon jót tud kihozni. Még abból is nagy áldás származhatik, amit mi keserű próbaként, csapásként élünk meg. Áldásul lehet nekünk is a nagy nyomorúság!.

            Vannak a hitéletben kísértések is, amikor a Sátán támadja Isten gyermekeit, megpróbálja hitüket lerombolni, összetörni. A próba és kísértés között nagy a különbség, de nagy a hasonlóság is. Az újszövetségi görög nyelvben mind a kettőre ugyanaz a szó van használva. A klasszikus példa erre épp Jób. Az Úr megpróbálja, a Sátán pedig megkísérti Jóbot. Az Úr a próba által azt akarja, hogy mi még közelebb kerüljünk hozzá, s a hitünk megerősödjön a próba által, a Sátán pedig ennek épp az ellenkezőjét akarja, hogy eltávolítson bennünket Istentől, s összetörje, megsenmmisítse a mi hitünket. A szenvedést mi mindig próbaként és kísértésként is éljük meg. A Sátán nagyon sokféle eszközzel próbálja a hitünket gyöngíteni. Ezeket nem lehet bagatellizálni, lekicsinyelni. Jézus egész élete egy folyamatos kísértés volt, de Ő minden kísértésben diadalmaskodott, s ez a hívő ember számára óriási segítség, ahogy azt a Heildelbergi Káté 44-ik kérdése is tanítja: hogy az én legnagyobb kísértéseimben bíztositva vagyok afelől, hogy Krisztus kimondhatatlan fájdalma és szenvedése, amit a kereszten és azelőtt is elhordozott, engem a pokol rettegésétől és gyötrelmétől megszabadított. Édesapám mondta el, hogy ez a börtönélet szörnyű próbái és kísértései között nagyon nagy segítség volt számukra.

            Végül szóljunk még néhány szót a hitben való növekedésről. Minden hívő ember azt szeretné, hogy növekedjen a hitben. Isten igéje is sokszor beszél arról, hogy mi növekedhetünk és növekednünk is kell a hitben. Pál sokszor mondja azt, hogy lehetünk gyermekek, vagy felnőttek a hitben. Vagy szó van a tejjel vagy a kemény eledellel való tápláltatásról Szeretném Kálvint idézni a hitben való növekedéssel kapcsolatban. : amikor a hitnek első cseppje belehullott a szívünkbe, már kezdjük Isten kedves és kegyelmes arcát látni, először távolról és homályosan, de ahogyan növekszünk a hitben, ahogy előrehaladunk abban, egyre világosabb és ragyogóbb lesz Isten arca számunkra. A hitben való növekedésnek megvannak a maga áldott eszközei, ilyenek az ige olvasása, az igehirdetéssel való élés, a többi hívővel való közösség, a rendszeres és elmélyült imaélet, az éneklés. De megvannak az akadályai is: a meg nem vallott és el nem hagyott bűnök, hanyagság az igeolvasásban, a közösség gyakorlásában, önzés, anyagiasság, rohanó élet, világiasság, engedetlenség Isten felismert akaratával szemben. (Erről van egy előadásom: A hitben való növekedés)

            Összefoglalva azt mondhatjuk tehát, hogy a személyes hitről nekünk beszélni kell a ránk bízottakkal. Az Úr Szenntlelke által késszé és alkalmassá tud minket tenni arra, hogy mi el tudjunk beszélgetni másokkal a hit dolgairól. Imádkozzunk, hogy szolgálatunk által mind a magunk, mind pedig a mások hite növekedjen és erősödjön.

            Ezen előadásomat írtam 2O14 Reformáció havában

                                                                                                Lőrincz István