Barangolások bibliai tájakon: Szmirna
Olyan városokkal foglalkozunk néhány tanulmányban,
ahol az első század végén gzülekezetek voltak, s amely gyülekezetekhez János
tollán és hitén keresztül a megdicsőült Krisztus leveleket írt. Sok mindent
lehet ezekből tanulni, jó lesz nekünk ezeket számba venni. A levelekben
általában először egy dícséretet találunk, majd panaszok következnek a
gyülekezet ellen, s végül ígéretek zárják a leveleket.Efézussal már részletesen
foglalkoztunk, most Szmirna városa és gyülekezete legyen figyelmünk
középpontjában. Ez a kisázsiai város az Égei tenger partján feküdt. Ez a város
eredetileg az öböl északkeleti partján volt, de Kr.e.575-ben a várost
lerombolták, s majd jó kétszáz év múlva az öböl délkeleti partján épült újjá.
Hamar a római birodalom hűséges szövetségese lett, amiben mindvégig ki is
tartott. Nem ismerjük a gyülekezet alaakulásának körülményeit, pontos idejét,
de jó, hogy ebből a levélből sok mindent megtudhatunk erről a gyülekezetről. A
város és gyülekezete a bibliai idők után is fontos szerepet játszott, hiszen a
11O-es években Ignatius egyházatya Rómába, a vértanúságba vezető útján négy
levelet írt itt a gyülekezeteknek. Hét levele közül kettőt ide címzett, az
egyiket a gyülekezetnek, a másikat Polikarposz püspöknek, aki szintén vértanú
halállal dicsőítette meg Krisztusát. Őt elevenen megégették, miután a a
prokonzul felszólítására sem volt hajlandó Mesterét megtagadni, de erről még
fogunk szólni.
A hét gyülekezetből kettő
olyan, amelyikra az Úr Jézusnak nincs panasza. Erre mi azonnal azt kérdezzük:
milyen gyülekezet lehetett az, amelyre Krisztus, aki pedig mindeneket lát, nem
panaszkodott? Milyenek lehettek ennek a gyülekezetnek a tagjai? Ez máris azt a
szent vágyat ébresztheti a szívünkben, hogy bárcsak mi is ilyen gyülekezeti
tagok lehetnénk! Milyen gyülekezet volt hát a szmirnai, hogy Jézusnak csak
dícsérő szava van hozzá? Azt kell látnunk elsősorban, hogy ez a gyülekezet,
mint ahogy a többi is mind abban az időben, üldözött gyülekezet volt, szenvedő
emberekből állott, akik minden pillanatban készek kellett legyenek arra, hogy
bíróság elé hurcolják őket s utána máglyán elégessék, vagy pedig
szörnyűségesebbnél szörnyűségesebb kínzások által kivégazzék. Duplán is
üldözték őket, a római birodalom apparátusa, vagyis az állam , de a zsidóság is üldözte őket.. Miért
üldözte őket az állam? Ehhez tudnunk kell azt, hogy az első század vége felé a
Római Birodalom a széthullás jegyeit mutatta, s ezért arra igyekeztek, hogy
keressenek valamit, ami összatartaná ezt a hatalmas birodalmat, s ezt az ú.n.
császárkultuszban találták meg.A császárt istenné nyilvánították, tiszteletére
templomokat építettek, neki ott szobrot állítottak, oltárt emeltek, s minden római
polgár kötelességévé tették, hogy évente legalább egyszer zarándokoljon el a
császár-isten templomába és ott áldozatot mutasson be, ezzel megvallva és
elismerve, hogy a császár korlátlan úr az élete felett, s hogy neki élete árán
is engedelmeskedni fog. Aki ezt megtette, az erről még igazolványt is kapott,
nyugodtan élhetett tovább. Aki viszont erre nem volt hajlandó, azt az állam
ellenségének, felforgatónak kiáltották ki, őt már nem védte a törvény, bárki
bárhol megölhette.A keresztyének ekkor nagyon nehéz döntés elé kerültek. Ők
engedelmes, szorgalmas és becsületes polgárai akartak lenni a birodalomnak, de
imádni és istenként tisztelni csak Jézus Krisztust voltak hajlandók, számukra Ő
volt az egyedüli Úr, rajta kívül senki más. Inkább meghaltak, mintsem Jézuson
kívül mást imádjanak. Micsoda példaképek ők a mi számunkra! Még nincs messze
tőlünk az a kor, amikor mi is hasonló helyzetben voltunk. Áldott legyen Isten
azokért, akik nem voltak hajlandók behódolni, akik inkább mentek börtönbe,
vállalták a meghurcoltatást, de Krisztust nem tagadták meg. Kövessük hitüket,
hitvalló példájukat. Ma már nincs ilyen helyzet, de azt most is világosan kell
látnunk, hogy kereszthordozás nélkül nincs keresztyén élet, nincs hiteles
keresztyénség. S gondoljunk azon keresztyén testvéreinkre, akik ma is hasonló
helyzetben élnek a világ sok pontján, akik ma is készek meghalni hitükért,
bizonyságtételüket a vérükkel pecsételik meg. Mennyit vállanak ők, s milyen
keveset vállalunk mi!
Az üldöztetés sajnos a
zsidóktól is jött.Az egyház történetéből
tudjuk, hogy eleinte szépen megfért a zsinagógában a keresztyének serege is, de
egy adott ponton a Krisztusban hívőket kiközösítettek, s elszakadtak egymástól.
De ahelyett, hogy azt mondták volna, hogy hát akkor ők higgyenek Krisztusban,
ehelyett rettenetes haraggal és gyűlölettel fordultak ellenük. Erre azt
mondhatjuk, hogy nem a világ üldözte az egyházat, hanem az egyház üldözte az
egyházat. Isten nevében gyűlölték a Krisztus nevét vallókat. Sajnos ez azóta
sokszor és sokféleképpen megismétlődött az egyház történelme során, gondoljunk
csak az inkvizicióra, de arra is, amikor az államnak behódolt egyház üldözte a
hitvalló keresztyéneket. Isten könyörüljön az ő egyházán, hogy ez ne lehessen
soha többé így! A smirnaiak felvállalták és végigszenvedték mind a két
üldöztetést. Már említettük Polikarposz nevét, akit 86 éves korában hurcoltak a
bíróság elé, próbálták rávenni hite megtagadására, de ő ezt mondta: 86 éven át
szolgáltam az én Uramat, a Krisztust, s Ő mindig hűséges volt hozzám, nekem
soha semmi rosszat nem tett, hogyan tagadhatnám meg Őt most? Amikor már a
lángok körülnyaldosták a máglyán, utolsó szavaiként ezt kiáltotta: Uram,
Krisztus, hálát adok Neked, hogy arra méltóztattál, hogy a Te mártírod
lehessek! Az ő példája, de a reformátorok, magyar gályarab-lelkipásztorok és
minden hitvalló példája ösztönözzön minket is mindhalálig való kitartásra. Lehet,
hogy nekünk nem meghalni kell hősiesen, hanem élni kell hősiesen Krisztusért és
az Ő egyházáért. Ne féljünk a Krisztusért hordozott szenvédéstől, mert ez által
formál minket Urunk, megtisztít, mint az ezüstöt a kohóban, de csak a salak
olvad ki belőlünk, hogy a hit kincse még tisztábban ragyogjon az életünkben.A
szenvedésnek Isten határt is szab, ebben is vigasztal minket e levél. Isten nem
próbál felettébb, mint ahogy azt el tudnánk hordozni.
Jézus ennek a
gyülekezetnek, miután mindhalálig kitartott, drága ígéretet ad. Az élet, az
örök élet koronáját ígéri neki. Erről a koronáról olyan szépen ír más helyeken
is a Szentírás. Bárcsak ezzel tudna Isten minket is megjutalmazni, miután
megfutottuk pályánkat. A második ígéret, amit Jézus ennek a gyülekezetnek ad:
nem árt nekik a második halál. Ismerjük a mondást: aki egyszer születik,
kétszer hal meg, vagyis aki nem születik újjá Isten Szentlelke által, az miután
meghal a biológiai halállal, örök halállal is meg fog halni, mert elkárhozik.
De aki kétszer születnek, azok csak egyszer halnak meg, mert nem csak testileg
születtek egyszer, hanem lelkileg is újjászülettek és másodszor már nem kell meghaljanak,
mert övék lesz az örök élet. Legyünk mi is ilyenek!
Olvasandó igék: Luk.21,19, 1Kor.1O,13, 2Tim.4,8, Zsid.12,1-2, Jel,2,
8,11
Lőrincz István
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése