Barangolások bibliai tájakon: Kapernaum 2

            Manapság azt szoktuk mondani, hogy az igehirdetés válságban van. Úgy tűnik, hogy nyomában nem sok minden változik meg az emberek életében. Az igehallgatók nem jutnak élő hitre, úgy mennek haza a templomból, ahogy oda jöttek. Jézus egyszer csak döntést hoz: Názáretből Kapernaumba költözik. Az előbbi helyen nem volt foganatja az igehirdetésnek, ez annyira felbőszítette az embereket, hogy le akarták taszítani egy meredek hegyről, vagyis meg akarták őt ölni. Kapernaumban már egészen másképpen alakulnak a dolgok. Itt a hallgatók figyelmeznek a szavára, és csodák is történnek. Megérzik, hogy Jézus hatalommal tanít és prédikál. Itt már megmozdulnak a lelkek, történik valami az emberek életében. Az, hogy hol van foganatja és hol nincs az igehirdetésnek, titok marad a számunkra. Pál athéni igehirdetésének alig volt gyümölcse, gyülekezetet se tudott alapítani, két-három ember jutott megtérésre. Innen Korinthusba ment, ahol már sok népe volt az Istennek, s ebben a romlott és züllött városban Isten nagyon megáldotta a munkáját. Valóban úgy van, ahogy Jézus mondja : a szél fúj, ahová akar. A mi feladatunk, hogy imádkozzunk és dolgozzunk, s higyjük, hogy Isten igéje ma sem tér vissza üresen.

            Sajnos, hogy ebben a városban is előjött a nagyon is emberi kérdés: ki a nagyobb a tanítványok között?  Le tudjuk-e győzni a másikat, vagy pedig vesztesek leszünk? Jézus leülteti a tanítványait valószínűleg épp a Péter házában. Elmondja újra nekik, hogy az Isten országában másképp mennek a dolgok, más szabályok vannak, mint ebben a világban. Itt pont a fordítottja van annak, mi a világban: az lesz első, ki utolsó tud lenni, az  nagyobb, aki kicsivé tud válni. Ezért állított Jézus egy kisgyermeket eléjük. Abban az időben a gyermekek nem sokat számítottak a felnőttek szemében. De Jézus szemében mindenki számít, a kicsik és megvetettek is. Nekünk is meg kell térni nagyságunkból, elsőbbségre vágyásunkból, s meg kell tanulni kicsivé lenni. Ez nem megy könnyen, de a Jézus iskolájában mégis egyre tovább jutunk ebben is.

            Jézusnak is volt egy földi csládja. Volt anyja és voltak testvérei, József a nevelőapja valószínűleg korán meghalt. Mekkora kiváltság, gondolnánk mi, hogy valaki ebbe a családba tartozhatott. De az evangéliumokban azt látjuk, hogy nem ez volt a fontos. Jézus tisztelte szüleit, szerette vér szerinti testvéreit, de őket nem helyezte mások fölé. Azokat is tetvéreinek, szüleinek nevezi, akik hallgatnak rá, és akik cselekszik az Atya akaratát. Mi is a Jézus családjához tartozunk, ha komolyan vesszük és cselekesszük Isten akaratát. A hit köteléke épp olyan fontos, vagy talán még fontosabb, mint a vér köteléke. Sokszor közelebb kerülünk olyan emberekhez, akik test szerint ugyan nem rokonaink, de Lélek szerint összetartozunk. A gyülekezetünk a mi nagy és áldott családunk, legyünk annak boldog és cselekvő tagjai. S ebben a családban azok is otthonra találhatnak, akiknek földi viszonylatban nem adatott meg, hogy családjuk legyen.

            Már említettük, hogy Kapernaumban csodák is történtek. Tudjuk azt, hogy Jézus csodáival soha se szenzációt akart kelteni. Soha nem akart csoda-doktor, kenyér-szaporító lenni. Ez világossá lesz akkor is, amikor Jézus egy királyi ember fiát gyógyítja meg. Ez az édesapa Heródes Antipás udvarába töltött be egy magas tisztséget. Ő Kapernaumban lakott és Kánában talál rá Jézusra. Fia súlyos beteg, annyira hogy minden percben meghalhat. Jézus először próbára teszi ennek az embernek a hitét. Először nem az apa kérésére válaszol, hanem a körülötte állókhoz szól és megdorgálja őket azért, hogy csak akkor akarnak hinni, ha csodákat látnak. De ezzel mintegy „leteszteli” az apa hitét is, aki azonban nem tágít: jöjj, mielőtt fiam meghalna. S ekkor Jézus elmondja a várt szót, hogy a fia él.De az apa még ezt nem látja, de hisz abban, akkor hisz, amikor még semmit sem lát.Ez egy bátorító példa a mi számunkra is. Elhihetjük mindazt, amit Jézus mond például az örök élet drága valóságáról, már most itt a földön, jóllehet még nem látjuk azt. Jézus boldognak mondja az így hinni tudóket, így legyünk mi is már most boldogok az ige ígéreteiben.

            A tanítványok hajóban vannak, mennek Betsaidából Kapernaumba. S egyszer csak a vitorlás hajójuk ellenszelet kap. Hogy lehet így előre jutni, s ráadásul már a sötétség is leereszkedett a tengerre. A tanítványok minden erejüket megfeszítve próbálnak előre jutni. Ez a kép az Isten földön küzdő gyülekezetének a képe. Hát nem szüntelen a hitetlenség, kétségbeesés és kísértések ellenszelében kell hajóznia? S sokszor Istent is olyan messzire érezzük magunktól, teljesen magunkra vagyunk hagyatva. De Jézus egyszer csak ott van mellettük és szól hozzájuk: én vagyok, bízzatok, ne féljetek! Jézus mellettünk is ott van, akkor is, amikor mi nem érzékeljük jelenlétét. Ő akkor is Szabadító, amikor mi ezt kétségbeesésünkben nem látjuk. Hihetjük minden ellenszél és vihar ellenére, hogy életünk hajója egyszer be fog futni az üdvösség kikötőjébe.

            Kedves történet az, amikor Jézus öt kenyérből és két halból jól tart több mint ötezer embert. Ezek után a nép el van ragadttva, Jézust királlyá akarják koronázni. Hisz ha ez így megy tovább, akkor Jézus bizonyára ki tudja űzni a megszólló rómaiakat, és az anyagi gondjaik is meg lesznek oldva. Ezért mindenütt keresik Jézust, hisz Ő az emberük. Jézus azonban hamar lehűti a lelkesedésüket. Rávilágít arra, hogy nekik csak a csoda-doktor és kenyér-szaporító kell, nem pedig a Megváltó. Csak a földi kenyér kell, pedig Ő a mennyből alászállott kenyér népe számára. Nyilvánvaló, hogy a földi kenyér is fontos, hogy aki beteg, az gyógyulásra vágyik. Ezt is kérhetjük mi is Jézustól. De azt is lássuk, hogy Ő többet akar adni nekünk: önmagát, bűneink bocsánatát, az örök életet. Ne elégedjünk meg csak a földiekkel, amik egyszer mind elmúlnak, hanem nyerjük el az örökkévalót, aminek nem lesz vége soha. Mert Jézus Kapernaumban megmagyarázza a kenyér csodáját. Ne a kenyér legyen számunkra a fontos, hanem Az, aki adja. Csak Jézussal elégedjünk meg, s így legyen részünk az isteni életben. Arra figyelmeztet minket a kenyér, hogy megelégülésünket és boldogságunkat ne Istenen, Jézus Krisztuson kívűl keressük. Ne elégítsen ki a sport, munka, család, szórakozás, pénz és ehhez hasonlók. Ezekkel is élehetünk a szentség keretein belül, de ezek nem tudnak igazán boldoggá tenni minket. Erre csak az Élet Ura képes. Ha Ő belép az életünkbe, akkor maga a teljesség költözik a szívünkbe. Akkor sok földi dolog hiányozhat, sok mindent nélkülözhetünk, de az egy szükséges dolog mégis jelen van az életünkben. Egyszer minden földi dolgot ki kell engednünk a kezünkből, szeretteink kezét se foghatjuk már meg. Minden földi elmarad mögöttünk. De olyan nagy dolog, hogy ilyenkor is tart az a kéz, amit megragadhattunk hit által. Ez a kéz átvezet menket az örök életbe, a teljességbe.

Olvasandó igék: És.55,10, Luk.4,31-32, Márk 9,33, Ján.2,12, 3,8,  4,46,  6,17.24.59, Ap.csel.17,34,  18,10

                                                                                                Lőrincz István