Barangolások bibliai tájakon: Szmirna

            Olyan  városokkal foglalkozunk néhány tanulmányban, ahol az első század végén gzülekezetek voltak, s amely gyülekezetekhez János tollán és hitén keresztül a megdicsőült Krisztus leveleket írt. Sok mindent lehet ezekből tanulni, jó lesz nekünk ezeket számba venni. A levelekben általában először egy dícséretet találunk, majd panaszok következnek a gyülekezet ellen, s végül ígéretek zárják a leveleket.Efézussal már részletesen foglalkoztunk, most Szmirna városa és gyülekezete legyen figyelmünk középpontjában. Ez a kisázsiai város az Égei tenger partján feküdt. Ez a város eredetileg az öböl északkeleti partján volt, de Kr.e.575-ben a várost lerombolták, s majd jó kétszáz év múlva az öböl délkeleti partján épült újjá. Hamar a római birodalom hűséges szövetségese lett, amiben mindvégig ki is tartott. Nem ismerjük a gyülekezet alaakulásának körülményeit, pontos idejét, de jó, hogy ebből a levélből sok mindent megtudhatunk erről a gyülekezetről. A város és gyülekezete a bibliai idők után is fontos szerepet játszott, hiszen a 11O-es években Ignatius egyházatya Rómába, a vértanúságba vezető útján négy levelet írt itt a gyülekezeteknek. Hét levele közül kettőt ide címzett, az egyiket a gyülekezetnek, a másikat Polikarposz püspöknek, aki szintén vértanú halállal dicsőítette meg Krisztusát. Őt elevenen megégették, miután a a prokonzul felszólítására sem volt hajlandó Mesterét megtagadni, de erről még fogunk szólni.

            A hét gyülekezetből kettő olyan, amelyikra az Úr Jézusnak nincs panasza. Erre mi azonnal azt kérdezzük: milyen gyülekezet lehetett az, amelyre Krisztus, aki pedig mindeneket lát, nem panaszkodott? Milyenek lehettek ennek a gyülekezetnek a tagjai? Ez máris azt a szent vágyat ébresztheti a szívünkben, hogy bárcsak mi is ilyen gyülekezeti tagok lehetnénk! Milyen gyülekezet volt hát a szmirnai, hogy Jézusnak csak dícsérő szava van hozzá? Azt kell látnunk elsősorban, hogy ez a gyülekezet, mint ahogy a többi is mind abban az időben, üldözött gyülekezet volt, szenvedő emberekből állott, akik minden pillanatban készek kellett legyenek arra, hogy bíróság elé hurcolják őket s utána máglyán elégessék, vagy pedig szörnyűségesebbnél szörnyűségesebb kínzások által kivégazzék. Duplán is üldözték őket, a római birodalom apparátusa, vagyis az állam  , de a zsidóság is üldözte őket.. Miért üldözte őket az állam? Ehhez tudnunk kell azt, hogy az első század vége felé a Római Birodalom a széthullás jegyeit mutatta, s ezért arra igyekeztek, hogy keressenek valamit, ami összatartaná ezt a hatalmas birodalmat, s ezt az ú.n. császárkultuszban találták meg.A császárt istenné nyilvánították, tiszteletére templomokat építettek, neki ott szobrot állítottak, oltárt emeltek, s minden római polgár kötelességévé tették, hogy évente legalább egyszer zarándokoljon el a császár-isten templomába és ott áldozatot mutasson be, ezzel megvallva és elismerve, hogy a császár korlátlan úr az élete felett, s hogy neki élete árán is engedelmeskedni fog. Aki ezt megtette, az erről még igazolványt is kapott, nyugodtan élhetett tovább. Aki viszont erre nem volt hajlandó, azt az állam ellenségének, felforgatónak kiáltották ki, őt már nem védte a törvény, bárki bárhol megölhette.A keresztyének ekkor nagyon nehéz döntés elé kerültek. Ők engedelmes, szorgalmas és becsületes polgárai akartak lenni a birodalomnak, de imádni és istenként tisztelni csak Jézus Krisztust voltak hajlandók, számukra Ő volt az egyedüli Úr, rajta kívül senki más. Inkább meghaltak, mintsem Jézuson kívül mást imádjanak. Micsoda példaképek ők a mi számunkra! Még nincs messze tőlünk az a kor, amikor mi is hasonló helyzetben voltunk. Áldott legyen Isten azokért, akik nem voltak hajlandók behódolni, akik inkább mentek börtönbe, vállalták a meghurcoltatást, de Krisztust nem tagadták meg. Kövessük hitüket, hitvalló példájukat. Ma már nincs ilyen helyzet, de azt most is világosan kell látnunk, hogy kereszthordozás nélkül nincs keresztyén élet, nincs hiteles keresztyénség. S gondoljunk azon keresztyén testvéreinkre, akik ma is hasonló helyzetben élnek a világ sok pontján, akik ma is készek meghalni hitükért, bizonyságtételüket a vérükkel pecsételik meg. Mennyit vállanak ők, s milyen keveset vállalunk mi!

            Az üldöztetés sajnos a zsidóktól  is jött.Az egyház történetéből tudjuk, hogy eleinte szépen megfért a zsinagógában a keresztyének serege is, de egy adott ponton a Krisztusban hívőket kiközösítettek, s elszakadtak egymástól. De ahelyett, hogy azt mondták volna, hogy hát akkor ők higgyenek Krisztusban, ehelyett rettenetes haraggal és gyűlölettel fordultak ellenük. Erre azt mondhatjuk, hogy nem a világ üldözte az egyházat, hanem az egyház üldözte az egyházat. Isten nevében gyűlölték a Krisztus nevét vallókat. Sajnos ez azóta sokszor és sokféleképpen megismétlődött az egyház történelme során, gondoljunk csak az inkvizicióra, de arra is, amikor az államnak behódolt egyház üldözte a hitvalló keresztyéneket. Isten könyörüljön az ő egyházán, hogy ez ne lehessen soha többé így! A smirnaiak felvállalták és végigszenvedték mind a két üldöztetést. Már említettük Polikarposz nevét, akit 86 éves korában hurcoltak a bíróság elé, próbálták rávenni hite megtagadására, de ő ezt mondta: 86 éven át szolgáltam az én Uramat, a Krisztust, s Ő mindig hűséges volt hozzám, nekem soha semmi rosszat nem tett, hogyan tagadhatnám meg Őt most? Amikor már a lángok körülnyaldosták a máglyán, utolsó szavaiként ezt kiáltotta: Uram, Krisztus, hálát adok Neked, hogy arra méltóztattál, hogy a Te mártírod lehessek! Az ő példája, de a reformátorok, magyar gályarab-lelkipásztorok és minden hitvalló példája ösztönözzön minket is mindhalálig való kitartásra. Lehet, hogy nekünk nem meghalni kell hősiesen, hanem élni kell hősiesen Krisztusért és az Ő egyházáért. Ne féljünk a Krisztusért hordozott szenvédéstől, mert ez által formál minket Urunk, megtisztít, mint az ezüstöt a kohóban, de csak a salak olvad ki belőlünk, hogy a hit kincse még tisztábban ragyogjon az életünkben.A szenvedésnek Isten határt is szab, ebben is vigasztal minket e levél. Isten nem próbál felettébb, mint ahogy azt el tudnánk hordozni.

            Jézus ennek a gyülekezetnek, miután mindhalálig kitartott, drága ígéretet ad. Az élet, az örök élet koronáját ígéri neki. Erről a koronáról olyan szépen ír más helyeken is a Szentírás. Bárcsak ezzel tudna Isten minket is megjutalmazni, miután megfutottuk pályánkat. A második ígéret, amit Jézus ennek a gyülekezetnek ad: nem árt nekik a második halál. Ismerjük a mondást: aki egyszer születik, kétszer hal meg, vagyis aki nem születik újjá Isten Szentlelke által, az miután meghal a biológiai halállal, örök halállal is meg fog halni, mert elkárhozik. De aki kétszer születnek, azok csak egyszer halnak meg, mert nem csak testileg születtek egyszer, hanem lelkileg is újjászülettek és másodszor már nem kell meghaljanak, mert övék lesz az örök élet. Legyünk mi is ilyenek!

            Olvasandó igék: Luk.21,19, 1Kor.1O,13, 2Tim.4,8, Zsid.12,1-2, Jel,2, 8,11

                                                                                                Lőrincz István

Gyakori kérdések a hitről való beszélgetésben

(előadás presbiteri csendesnapra)

            A keresztyén ember, különösképpen ha még presbiter is, kell beszéljen az emberekkel, a rá bízott gyülekezeti tagokkal a hit kérdéseiről. Kell beszéljen a gyülekezetben, az utcán, a családban, a munkahelyen, a szabadságát töltve. A hitről való beszéd egyik központi témája kell legyen. Nyilvánvaló, hogy nem csak a hitről kell beszélgetni, hanem az élet minden dolgairól is, időjárásról, sportról, politikáról, de a hitről való beszélgetés elmaradhatatlan része kell legyen a beszélgetésünknek. Ahogy valaki mondta: én akármiről is beszélgessek, mindig Krisztusnál lyukadok ki. Vagyis Krisztusról fogok beszélni.

            Mit kell szem előtt tartani, amikor a hitről beszélgetünk? Elsősorban azt, hogy én mint lelkész, presbiter felelős vagyok a gyülekezet tagjaiért. Nem mondhatom azt, hogy számomra közömbös az, hogy ők hisznek-e vagy sem, hogy miként viszonyulnak Istenhez, egyházhoz és a hit dolgaihoz. Beszélgetésünkben jó ha emlékeztetjük az embereket arra, hogy ők meg vannak keresztelve, s így beletartoznak Isten szövetségébe. Isten komolyan vette azt, amikor a Krisztus vérét jelképező keresztvíz a fejünkre hullt, akkor már elpecsételt minket a maga számára, már akkor ígérve számunkra azt, hogy a Krisztus vére minket megtisztít minden bűntől. Aztán hivatkozhatunk arra is, hogy ifjú korukban konfirmáltak. Erre ők lehet, hogy azt fogják válaszolni: igen, de én akkor még gyermek voltam, meg csak a szüleim parancsára konfirmáltam. De mi elmondhatjuk mégis azt, hogy az az eskű, amit akkor tizennégy évesen tettünk, minket kötelez és jó lenne komolyan venni. Nyilván, hogy mi látjuk, hogy sok gyülekezeti tagnak baj van a hitével és hitéletével, de épp ezért igyekezzünk épp az ilyeneket igaz és élő hitre vezetni. Próbáljuk felmutatni az ilyen embereknek azt, hogy a hitnek vannak jelei, gyümölcsei az életünkben. Ilyenek például a következőek: a hitben élő ember éhezi és szomjúhozza az Isten igéjét, vágyakozik a gyülekezet közösségébe, a többi hívővel való találkozásra. Nagyon sok gyülekezeti tag arra hivatkozik, hogy ő hisz, de otthon, a közösségbe nem jár. Az ilyen embernek el kell mondani, hogy a Biblia nem ismer ilyen gyülekezet és közösség nélküli hitet, nincs „Robinson keresztyénség”. El kell mondani, hogy az igazi hívő vágyakozik az úr asztalához is, Jézus Krisztust személyes Megváltójának vallja, gyűlöli a bűnt és harcol az ellen. Felveszi a harcot a saját testének gonosz vágyai és kívánságai ellen. Figyelmeztetni kell az embereket arra, hogy ha ezek nincsenek meg bennük, akkor ők csak képzelik magukról, hogy igaz hitük van, de valójában nincs. Az ilyen embert bíztatni és bátorítani kell, hogy próbáljon elindulni az ilyen élő hit irányába.

            Azt is el kell mondani az embereknek, hogy a hit nem egy statikus valóság, hanem egy dinamikus dolog. A hitnek is vannak mélységei és magasságai, váltakozik benne a világosság és sötétség, a szomorúság és öröm. A hit egy nyugtalan dolog, mondta Luther, nem olyan mint egy tárgy, amit zsebre vágunk s aztán tudjuk, hogy ott van. Van, amikor erősebb, van amikor gyengébb, van amikor bizonyos és van, amikor kételyei is vannak.

            Vannak emberek, akik azt mondják, hogy a hit másoknak adatott,de nekik nem, ők nem tudnak hinni, meg ők nem is méltók erre. De itt nem a mi méltóságunkról van szó, persze, hogy méltatlanok vagyunk, de a hit épp azt jelenti, hogy mi méltatlanok belekapaszkodunk az egyedül Méltóba. A hit sohasem magunkra irányul, hanem Istenre. A hitet Isten kéri tőlünk, szinte prancsolja, hogy higyjünk benne. A hit nem egy közömbös dolog, ha hiszünk úgy is jó, ha pedig nem, akkor úgy is. Aki nem hisz, az hazuggá teszi Istent, aki nem hisz az nem tiszteli, hanem gyalázza Istent. Aki nem hisz, az megveti Krisztus áldozatát, aki pedig annyira szeretett minket, hogy önmagát adta értünk. Az ilyen embernek mondjuk el azt, hogy a hitet Isten mindenkinek akarja adni, csak fogadjuk azt el tőle.

            Van aztán olyan ember is, aki azt mondja, hogy nem tud hinni. Az ilyen ember a hitetlenségéért a felelősséget Istenre akarja hárítani tulajdonképpen, mondván: Isten a hibás, mert nem ajándékozott nekem hitet. Az ige tanítása szerint mi a magunk erejéből valóban nem tudunk hinni. De Isten minket erre alkalmassá tesz, Isten hitet tud munkálni bennünk. Nagyon különösek Jézus gyógyításaiban azok a pillanatok, amikor Jézus például a bénának azt mondja, hogy keljen fel és járjon. De hogy keljen fel a béna, hisz neki épp az a baja, hogy nem tud járni, hogy nem tud felkelni? De Jézus gyógyítása épp abban áll, hogy erőt ad arra, amit magától soha nem tudott volna megtenni. El kell mondani az ilyen embernek, hogy Isten a hitet is csak azoknak adja, akik ezt Tőle kérik, s ezért a hitért is imádkozni kell. Erre is igaz, hogy aki kér, az mind kap. Isten talán semmit se ajándékoz nekünk olyan szívesen, mint épp a hitet. Ilyen tulajdonképpen nincs, hogy nem tudok hinni, inkább az van, hogy nem akarok hinni s ezért már engem terhel a felelősség.

            Nagyon sok ember számára kérdés az, hogy ki van-e választva? Gyötrődik a kérdésen, hogy ő vajon ki van-e választva a hitre és üdvösségre? Ha Isten eleve elrendelte, hogy ki fog üdvözülni, akkor megtörténhet, hogy engem nem választott ki, s akkor én bármit is teszek, úgysem tudok hitre és üdvösségre jutni. Ha ki vagyok választva, akkor minden rendben van, de ha nem vagyok kiválasztva, akkor rajtam senki sem segíthet. Az ilyen embernek el kell mondani, hogy Isten a hitről és üdvösségről sehol sem beszél úgy, mint egyfajta végzetről, amit nem lehet elkerülni. A Szentírás egyformán kihangsúlyozza Isten kiválasztását,de az ember felelősségét is. Ha én az Isten hívását hallom, akkor jöhetek, mert arra ígéret van, hogy aki hozzá jön, azt ő semmiképpen ki nem veti. A mi felelősségünk és kötelességünk az, hogy Isten szavát komolyan vegyük és engedelmeskedjünk annak. Érdekes, hogy Kálvin maga, aki a kiválasztásról szóló tant megalkotta, a gyülekezetben mindig csak az üdvösségre való kiválasztásról beszélt és vigasztalta a híveket a kiválasztás tanával. Aki ezen a kérdésen gyötrődik, az bizonyos lehet abban, hogy ki van választva, egy percig se kételkedjünk ebben.

            Gyakori kérdés lehet az is a hittel kapcsolatban, hogy vajon a hitem nem-e csak a keresztyén nevelés gyümölcse, de nem Isten személyes munkája az életemben? Ezzel kapcsolatban elmondhatjuk azt, hogy a keresztyén nevelés, család nagy áldás annak, aki ebben részesült, illetve aki egy ilyen családban nőtt fel. Nem kis dolog az, ha valaki már úgymond az anyatejjel magába szívta az Isten dolgait, aki imádságos légkörben nőtt fel, aki nem csak hallotta, hanem látta is a szüleitől, hogy mit jelent keresztyén életet élni. Ezt nem szabad lekicsinyelni, még egyszer mondom: mindenki aki hivő családban nőtt fel lássa ezt nagy áldásnak és ajándéknak az életében. A keresztyén nevelés egyik legáldottabb eszköze lehet a hitre jutásnak. Az is biztos, hogy a hitet nem lehet örökölni, Istennek nincsenek unokái, csak gyermekei. A hívő szülők gyermeke is személyes hitre kell jusson, el kell döntse, hogy akarja-e követni azt a Jézust, akit a szülei is követtek. Az, hogy valaki hívő szülők gyermeke volt, még nem garancia arra, hogy ő is hitben fog járni, sajnos nagyon sok ilyen példa van szemünk előtt. A hívő szülők és az általuk átadott nevelés csak egy eszköze a hitre jutásnak, de hála Istennek nem az egyedüli. Istennek vannak más eszközei is, és így hitre juthatnak azok is, akik nem hívő családban születtek és nőttek fel. Ezt látva figyelmeztetni a kell a hívő szülőket arra, hogy nekik szent kötelességük gyerekeiket hitben és hitre nevelni, de a hívő szülőnek is tudnia kell, hogy ez nem automatikusan történik, hogy a hitre jutás mindig Isten kegyelme és ajándéka, még akkor is ha mi emberileg mindent megtettünk azért. Mi nem tudunk hitet adni, erre csak a Szentlélek képes, de Isten a mi tanításunkat és hiteles keresztyén életünket felhasználhatja gyermekeink, unokáink hitre jutásában.

            Vannak aztán olyanok is, akik azt mondják, hogy régebben hittek, de most már nem tudnak hinni, most már nem tapasztalják a hitnek örömeit, az Istennel járás áldásait. Vannak minden gyülekezetben olyanok, akik valamikor nagyon lelkesek voltak, jártak vallásórára, majd konfirmálás után az ifibe is, később a templomba, olvasták a Bibliát is, de mindez most teljességgel kimaradt az életükből. Sajnos az ilyen emberek száma egyre növekedőben van. Már nem csak más országokról halljuk azt, hogy ott az emberek elhagyják az egyházat, mert nálunk is egyre növekszik azok száma, akik valamikor többé-kevéssé aktívak voltak, de most már vagy egészen vagy részben már elhagyták a hitet és az egyházat.

            Amikor az ilyen emberekkel beszélgetünk, akkor el kell mondjuk, hogy velük egy nagyon szomorú dolog történt, s hogy mi is szomorúak vagyunk afelett, hogy ők elhagyták az Istent és az ő egyházát, hogy ennyire eltávolodtak a gyülekezettől. Felemlíthetjük az ilyeneknek a régi emlékeket, amikor még a gyülekezetben voltak és Isten közelében éltek. Meg lehet kérdezni az ilyen embereket, hogy mi az eltávolodásuk, visszaesésük oka. Persze nagy kérdés az, hogy volt-e az ilyen embernek személyes hite, vagy csak érzelmi felbuzdulás, szalmaláng-lelkesedés volt az életükben. El lehet mondani azt, hogy a Bibliában is találkozunk ilyen emberekkel, például Démás, aki elhagyta Pált, mert a jelenvaló világhoz ragaszkodott jobban. Szeretettel, de nagyon komolyan rá kell mutatni arra, hogy ennek a lépésnek milyen súlyos következményei lehetnek, s végső soron az üdvösségük is veszélyben forog.

            Nagyon sok ember azt fogja mondani, hogy azért távolodott el a hittől és egyháztól, mert csalódott egy lelkipásztorban, presbiterben, hívő emberben. Ha ilyenek a keresztyén emberek, akkor én minek járjak közéjük, mondják az ilyen emberek. Ilyen esetben el kell mondani, hogy minden ember nagyon gyarló és igazuk lehet abban, hogy megbotránkoztak. De ilyenkor azt is mindig el kell mondani, hogy a mi hitünk nem egy lelkipásztoron, presbiteren, vagy más emberi dolgokon nyugszik. Ha emberekre alapozzuk a hitünket, akkor mindig is csalódni fogunk. Azt is el kell mondani, hogy ne csak azt az egy embert lássa, mert nem minden lelkész, presbiter olyan, amilyenben ő csalódott. Az ilyen embernek jó azt mondani, hogy emberekben mindig csalódni fogunk, Pál is csalódott, pedig neki mennyi jó barátja, testvére volt, s egy adott ponton mégis egészen egyedül maradt, de Istenben soha nem fogunk csalódni, sem Jézusban.

            Az ilyen embernek az életében sokszor egy bűn is lehet, talán egy titkos bűn, ami őt eltávolította Istentől. Szeretettel azt is lehet kérni tőle, hogy őszintén vizsgálja meg az életét, s Isten Lelke meg fogja ezt a bűnt mutatni. Akkor pedug bánja meg, vallja meg, tagadja meg és hagyja el, s meg fogja tapasztalni, hogy újra közel fog kerülni Istenhez. Az ilyen ember felől, aki már egyszer megkóstolta a hitben való életet, az Istennel járást, jó reménységgel lehetünk és gondolhatunk arra az igére, hogy akiben Isten elkezdte a jó munkát, azt Ő be is fogja fejezni a teljes váltság napjára. Ő nem végez félmunkát. Az ilyen embert biztosítani kell afelől, hogy még semmi sincs elveszve, Isten szeretetének és a gyülekezetnek az ajtaja is nyitva áll előtte és bármikor visszajöhet Isten és a gyülekezet közösségébe. Az ilyen embert nagy szeretettel és tapintattal kell támogatni és Isten megadhatja, hogy hite megújuljon és a gyülekezet közösségébe is visszatérjen.

            Vannak aztán olyanok, akiknek Isten keményen megpróbálta a hitüket. Jöhetnek az ember életében olyan súlyos csapások, megpróbáltatások, fájdalmak, amelyek bizony megrendíthetik hitünket és mély nyomokat hagynak a lelkünkben. Ezeket nem szabad könnyen venni, az ilyen embert nagyon komolyan kell venni. Fontos, hogy értsük meg az ilyen embert, ne próbáljunk általánosságokat mondani, közhelyeket pufogtatni, olcsó módon vigasztalni. Ilyenkor nem segít az, ha ilyeneket mondogatunk: ne búsúlj, mert mindig lesz valahogy, még sohasem volt úgy, hogy sehogy sem lett volna. Még az se segít, ha ilyenkor azt mondjuk: hát minden háznak megvan a maga keresztje, meg hát ilyen ez a világ, nincs más út, mint mindenbe bele kell törődni. Ehelyett, hogy ilyeneket mondanánk, talán sokkal jobb, ha hallgatunk, esetleg megszorítjuk a kezét, vagy adott esetben együtt sírunk vele. Ilyen esetben próbáljuk beleképzelni magunkat az ő helyzetébe, gondoljunk arra, hogy én mit tennék, ma most épp én lennék az ő helyzetében? Tudnunk kell azt is, hogy minden ember és minden helyzet más, s hogy a Szentírásban se találunk minden helyzetre kész megoldást, kész receptet, de azt tudhatjuk, hogy Istennek minden helyzetben van üzenete. Isten gyermekét se kerülik el a bűn súlyos következményei, pl. csalódás, betegség, veszteség, keserűség. Arra is vigyázzunk, hogy a tanítványok hibájába se essünk, akik egy konkrét próbát egy konkrét bűnnel próbáltak kapcsolatba hozni..Ne mondjuk ki könnyen azt, hogy ez a próba most ennek vagy annak a bűnnek a következménye vagy épp a bűntetése. Persze van olyan, hogy nyilvánvaló az, hogy egy próba mögött egy bűn, felelőtlenség van. Ha valaki a kanyart 12O-al próbálta bevenni, felborult és összetörte magát, az nyilván maga a felelős a történtekért. Ilyenkor nyilván el kell mondani az illetőnek, hogy ez egy figyelmeztetés volt számára, hogy máskor tartsa be a közlekedési szabályokat s sokkal jobban vigyázzon.

            Arra is rá kell mutatni ilyen helyzetben, hogy a próbákat csak hit által lehet feldolgozni és elhordozni. Mi keresztyének hisszük azt, hogy Isten a legnagyobb próba elhordozására és elfogadására is erőt és vigasztalást ad. Azt is el kell mondani, hogy mi sokszor nem értjük meg azt, hogy Isten miért enged meg egy súlyos próbát, de mi ilyenkor is hisszük, hogy Istennek mindennel célja van, és nem értelmetlen az, ami számunkra érthetetlen. Azt is tudjuk, hogy Isten mindent javukra munkál azoknak, akik Őt szeretik s Ő a látszólag nagyon rosszból is nagyon jót tud kihozni. Még abból is nagy áldás származhatik, amit mi keserű próbaként, csapásként élünk meg. Áldásul lehet nekünk is a nagy nyomorúság!.

            Vannak a hitéletben kísértések is, amikor a Sátán támadja Isten gyermekeit, megpróbálja hitüket lerombolni, összetörni. A próba és kísértés között nagy a különbség, de nagy a hasonlóság is. Az újszövetségi görög nyelvben mind a kettőre ugyanaz a szó van használva. A klasszikus példa erre épp Jób. Az Úr megpróbálja, a Sátán pedig megkísérti Jóbot. Az Úr a próba által azt akarja, hogy mi még közelebb kerüljünk hozzá, s a hitünk megerősödjön a próba által, a Sátán pedig ennek épp az ellenkezőjét akarja, hogy eltávolítson bennünket Istentől, s összetörje, megsenmmisítse a mi hitünket. A szenvedést mi mindig próbaként és kísértésként is éljük meg. A Sátán nagyon sokféle eszközzel próbálja a hitünket gyöngíteni. Ezeket nem lehet bagatellizálni, lekicsinyelni. Jézus egész élete egy folyamatos kísértés volt, de Ő minden kísértésben diadalmaskodott, s ez a hívő ember számára óriási segítség, ahogy azt a Heildelbergi Káté 44-ik kérdése is tanítja: hogy az én legnagyobb kísértéseimben bíztositva vagyok afelől, hogy Krisztus kimondhatatlan fájdalma és szenvedése, amit a kereszten és azelőtt is elhordozott, engem a pokol rettegésétől és gyötrelmétől megszabadított. Édesapám mondta el, hogy ez a börtönélet szörnyű próbái és kísértései között nagyon nagy segítség volt számukra.

            Végül szóljunk még néhány szót a hitben való növekedésről. Minden hívő ember azt szeretné, hogy növekedjen a hitben. Isten igéje is sokszor beszél arról, hogy mi növekedhetünk és növekednünk is kell a hitben. Pál sokszor mondja azt, hogy lehetünk gyermekek, vagy felnőttek a hitben. Vagy szó van a tejjel vagy a kemény eledellel való tápláltatásról Szeretném Kálvint idézni a hitben való növekedéssel kapcsolatban. : amikor a hitnek első cseppje belehullott a szívünkbe, már kezdjük Isten kedves és kegyelmes arcát látni, először távolról és homályosan, de ahogyan növekszünk a hitben, ahogy előrehaladunk abban, egyre világosabb és ragyogóbb lesz Isten arca számunkra. A hitben való növekedésnek megvannak a maga áldott eszközei, ilyenek az ige olvasása, az igehirdetéssel való élés, a többi hívővel való közösség, a rendszeres és elmélyült imaélet, az éneklés. De megvannak az akadályai is: a meg nem vallott és el nem hagyott bűnök, hanyagság az igeolvasásban, a közösség gyakorlásában, önzés, anyagiasság, rohanó élet, világiasság, engedetlenség Isten felismert akaratával szemben. (Erről van egy előadásom: A hitben való növekedés)

            Összefoglalva azt mondhatjuk tehát, hogy a személyes hitről nekünk beszélni kell a ránk bízottakkal. Az Úr Szenntlelke által késszé és alkalmassá tud minket tenni arra, hogy mi el tudjunk beszélgetni másokkal a hit dolgairól. Imádkozzunk, hogy szolgálatunk által mind a magunk, mind pedig a mások hite növekedjen és erősödjön.

            Ezen előadásomat írtam 2O14 Reformáció havában

                                                                                                Lőrincz István

Barangolások bibliai tájakon: Sikem

            Sikem egy kánaáni város, amely a Garizim és Ebál hegyek közötti hágónál feküdt. Nevének jelentése –nyak – is innen ered, mert úgy terül el a két hegy között, ahogyan a nyak ott van a két váll között. Már a Kr.e.4-ik évezredben laktak itt emberek, s egy Kr.e.1800-ból származó felirat úgy említi, mint amely nagyon fontos stratégiai szempontból. Később itt épült fel az egyik legnagyobb pogány templom, majd Baál tiszteletére egy nagy oszlopot emeltek ide.

            Először a Bibliában Ábrahám történetében találkozunk e helység nevével. Tudjuk azt, hogy ő rengeteget vándorolt, hisz őt Isten kihívta szülőföldjéről, először Háránig jutott, majd innen Kánaánba érkezett. Így jutott el Sikem vidékére is, ahol Mamré tölgyese is volt. Amint már mondtuk, itt volt az egyik legnagyobb pogány templom, de Ábrahám itt az élő Istennel találkozik. Micsoda bátorítás és bíztatás ez a mi számunkra: ott, ahol mások bálványokat imádnak, ott ahol mások hitetlenségben, bűnben élnek, mi ott Istennel járhatunk, az Ő szentségében élhetünk. Ahol a pogányok pogány istenüknek építettek hatalmas templomot, ott Ábrahám az Úrnak épít oltárt. Mert az Urat mindenütt lehet imádni és szolgálni. Nincs olyan hely, nincs olyan körülmény és helyzet, ahol, amikben nem lehetne Istennek szolgálni. Lehet, hogy nagyon nehéznek érezzük azt a helyet, ahol élünk, dolgozunk, istentelennek azt a környezetet, mi körülvesz, de ne csüggedjünk,  szolgáljuk ott hűségesen az Urat, ahogy azt Ábrahám is tette.

            Sikem a Jákób életében is fontos szerepet játszik. Miután Jákób kibékül Ézsauval, hamar elválnak az útjaik. Ézsaú visszatér Szeírbe, ami az ígéret földjén kívül fekszik, Jákób pedig Sikem felé veszi az útját és szerencsésen megérkezik oda. Ez a város már Kánaán határain belül van. Jákób újra itthon van, visszajöhetett hazájába, ahonnan a csalása miatt kellett elmenekülnie. Az, hogy el kellett mennie az ő bűne volt, az pedig, hogy visszatérhet az Isten kegyelme és hűsége. Jákób itt egy földterületet vásárol, ahol felüti sátrát.Ez a hitnek a cselekedete. Ezzel megvallja mindenki előtt: ez a föld az én hazám. Ő is oltárt épít, amivel azt fejezi ki, hogy ő ezen a földön Istennek akar szolgálni, hogy ő egészen Istennek szánja oda az életét. Tegyünk mi is így. Legyen az életünk Istennek odaszánt élet.

            Józsefnek is köze van ehhez a helységhez. E város környékén talál rá testvéreire. De a testvérek nem örülnek az érkezésének. Messziről felismerik cifra ruhájáról, s szívükben rettenetes gyűlölet támad fel. Most itt az alkalom, hogy leszámoljanak Józseffel. Letépik ruháit, majd egy kiszáradt kútba vetik. Ez a történet nagyon tanulságos a mi számunkra is.Megmutatja, hogy milyen rettenetes az, ha a gyűlöletnek helyet adunk a szívünkben. Ilyenkor megkeseredünk s gondolataink is összezavarodnak. A gyülölet tönkreteszi az Istennel és felebarátunkkal való viszonyunkat, kapcsolatunkat. A gyűlölet mindent romba dönt. De ebben a történetben is az a csodálatos, hogy amit az emberek gonoszságként gondolnak el és visznek véghez, azt az Isten jóra gondolja fordítani. Jól tudjuk, hogy József Jézus csodálatos előképe a Bibliában. Jézust is gyűlölték és keresztre juttatták. De Ő épp azért halt meg, hogy megszabadítson minket a gyűlölet bilincseiből, hogy felszabaduljunk a szeretetben és békességben való életre.

            Izrael életének egyik csúcspontja, amikor Józsúé egy nagy népgyűlést hív egybe épp itt Sikemben. Itt köti a Kánaánba bevonuló nép szívére, hogy egyedül Istennek szolgáljanak. Nem is lehetne ez másképp, hisz Istennek annyi jóságát és kegyelmét megtapasztalták az elmúlt évtizedekben. Hogy is lehetne megköszönni másképp Isten számtalan szabadítását, mint hogy teljes szívvel neki szolgálnak. Szebb válasz nem is lehet az Isten hűségére. Vajon miért olyan fontos az számunkra, hogy a Biblia annyiszor megismétli az Úr szolgálatára való felhívást? Hát azért, mert nem csak Istennek lehet szolgálni, hanem a bálványoknak is. Izrael népét pogány vallások, kultuszok vették körül, ami állandó kísértés volt számunkra. De a mi világunk se különb, ma is óriási a veszély, hogy elhagyjuk Isten szolgálatát és e világ szerint éljünk. Kérjük naponta Istent, hogy segítsen meg minket az Ő szolgálatában és őrizzen meg minket a hitetlenségtől, a nélküle való élettől.

            A bírák idejében újra felbukkan ez a város egy nagyon szomorú történetben. Ebben az időben ennek lakosai Baálnak szolgálnak és Abimélek a királyuk, aki egy kegyetlen és istentelen ember. Milyen rettenetes, hogy ott ahol Ábrahám és Jákób, a hitben járt elődök valaha Istennek építettek oltárt, most a pogányság üli diadalát. Hogy ott, ahol a nép Józsué idejében ünnepélyesen megfogadta, hogy Istennek szolgál, most a bálványok előtt borul le. Jótám, aki csodával határos módon megmenekül Abimélek vérfürdőjéből egy intő prédikációt tart a népnek. Elmondja, hogy a nép nem jó úton jár, Abiméleket galagonya-bokorhoz hasonlítja, ami se védelmet, se árnyékot nem ad. Jótám igehirdetése ma is időszerű: mi kiben bízunk, kihez menekülünk, kiben keressük életünk éretlmét? Csak Istenben érdemes bízni, benne nem csalatkozunk.

            Roboám király is kapcsolódik e helységhez. Tudjuk, hogy a nép azt várta tőle, hogy enyhítse az adóterheket, amiket Salamon tett rájuk. Ő azonban nem a vének, hanem az ifjak tanácsát fogadja meg, és még nehezebbé teszi a terheket. Így az ország ketté szakad. Roboám intő példa minden vezető ember számára. Neki tudnia kellene, hogy ő azért van, hogy segítsen a népén, hogy ő legyen a népért, de ennek épp az ellenkezője történik, mert ő úgy gondolja, hogy a nép van őérte. Ő az önző, másokat kihasználó, a maga javát kereső embert jelképezi. Mi is valamilyen szempontból vezetők vagyunk. Vezetjük családunkat, esetleg egy vállalkozást, gyülekezetet vagy más közösséget. Látjuk-e, hogy mi az ő javuk, készek vagyunk-e önzetlenül az ő javukat keresni? Legyen Roboám intő példa számunkra.

            Az újságokban, híradókban naponta rettenetes eseményekről szerzünk tudomást: gyilkosságok, terrorcselekmények, véres háborúk. Sajnos a Bibliában is sok ilyen eseményről hallunk. Jeremiás könyve beszámol arról, hogy Jismáél a király egyik főembere merényletet követ el Gedalja ellen. Másnap a hívőknek egy csoportja megy a templom felé, hogy ott áldozatot mutasson be. Útközben Jismáél őket is kegyetlenül legyilkoltatja. Látjuk ebben a történetben, hogy milyen szörnyű a Sátán munkája ebben a világban. Ő emberölő kezdettől fogva, s különösképpen az Isten népét veszi célba. De egyszer vége lesz hatalmának, s Isten lesz minden mindenekben. Mi ezt a dicsőséges pillanatot várjuk. Maranatha!

Olvasandó igék: 1Móz.12,6, 33,18, 37,14, Józs.24,1.14, Bírák 9,7, 2Krón.10,1, Jer.41,5, 1Kor.16,22

                                                                                                            Lőrincz István

Barangolások bibliai tájakon: Ninivé

            Alig van olyan ókori pogány város, amivel annyit találkoznánk a Bibliában, mint épp Ninivé. Ősidők óta lakott hely volt, a bibliai tudósítás szerint Nimród alapította. A Tigris folyó keleti partján feküdt. A város jelentőségéhez nagyban hozzájárult, hogy ez a város az Istár-kultusz központja volt, akit a szerelem, az anyaság, a harc és a győzelem isteneként  tiszteltek. Az asszír  birodalom idején Szanherib király idejében lett főváros, a Kr.e. 7-ik században. Ez a király sokat tett a város megerősítéséért és szépítéséért. A várost dupla, magas fallal vette körül, 15 kapu volt rajta. A fal körül széles árok volt, ami a védelmet és a vízellátást is szolgálta. Ez a király rendkívül büszke és gőgös volt. Ő fogadott arra, hogy őt és birodalmát senki se tudja legyőzni. A népek ezért rettegtek, amikor nevét hallották. Ő úgy gondolta, hogy Izrael Istenét is kicsúfolhatja és megszégyenítheti. Egyszer csak egy óriási hadsereggel ott állt Jeruzsálem falai körül. Rabsaké generális által Ezékiás királyt arra szólítja fel, hogy fogadjanak, hogy előtte senki se fog megállani. De Isten nem csúfoltatik meg, Ő hallotta Szanherib büszke fogadkozását és Ezékiás király alázatos könyörgését. Isten azon az éjszakán az egész asszír sereget megölte, a büszke király sereg nélkül menekül Ninivébe. Amikor egy nap a bálványa előtt meghajolt, saját gyermekei ölték meg. Ez a történet legyen tanulságunkra. Istennel nem lehet csúfolkodni, aki ezt teszi, azt Isten megszégyeníti. A büszke népek és birodalmak sorra tűntek el a történelem színpadáról, miközben Izrael és más istenfélő népek ma is élnek és virágoznak.

            Kétségtelen, hogy a legismertebb történet, ami a Bibliában ehhez a városhoz kapcsolódik, az a Jónás próféta története. Isten őt ebbe a nagy és pogány városba küldi evangélizálni, igét hirdetni. Mert Isten gondolata az volt, hogy még Ninivé se vesszen el, hanem térjen meg és éljen. Isten ma is nehéz helyekre, hitetlen emberek közé küldheti az Ő gyermekeit. Egy ilyen helyre ma se könnyű elmenni és bizonyságot tenni. Lehet, hogy sokszor mi is tiltakozunk, könnyebb helyet szeretnénk a szolgálatunk végzésére. De Isten csak ott tud megáldani, ahova Ő küldött minket. Ha Ő küld, akkor az áldás, az eredmény nem maradhat el. Ne féljünk a nehéz helyektől, Isten nagy áldásai várhatnak ott ránk.

            Jónás nem akart engedelmeskedni, épp az ellenkező iránybe indul el. De Isten nem engedi oda, mert Ő szigorúan szereti az övéit. Sokkal szigorúbban, mint a világ fiait. Nem Jónás volt azon a hajón a legbűnösebb ember, de a többiek engedetlensége miatt nem tör ki a vihar, csak a Jónás engedetlensége miatt. Sokszor nehéz azt látni, hogy mások lopnak, csalnak, élik a világukat s nem történik semmi, de mihelyst mi tesszük ezeket, ránk nehezedik az Úrnak a keze. Mert Isten minket nem akar a bűnben hagyni. Ő szeret minket, akkor, amikor megfenyít, mert neki nincs szüksége neveletlen gyermekekre.

            Mekkora kegyelem történik Ninivében. Az egymondatos evangélizáció megteszi hatását, a ninivebeliek királyukkal az élen megtérnek és Istenhez fordulnak. Megbánják bűneiket s ekkor valami csodálatos dolog történik: Isten is megbánja a gonoszt, a rosszat, amivel sújtani akarta ezt a várost. Bárcsak ismétlődne meg ez ma is sok város és falu életében!

            Ez a történet arra is bátorít minket, hogy merjük hinni azt, hogy van értelme az igehirdetésnek és bizonyságtételnek. Ne azt higyjük, amit a világ mond, hogy a mi „kegyes és papi” beszédünk semmit se ér. Amikor 19 évvel ezelőtt először mentem be a marosvásárhelyi börtönbe igét hirdetni, azzal fogadtak a tisztek, hogy ezeknek aztán hiába hirdetem az igét, mert úgyse fog egy se megtérni. De az Isten ott is adott megtéréseket, mindig adott annyi áldást, ami bíztatott, hogy még e reménytelen helyen se hiábavaló az ige hirdetése, a bizonyságtétel. Csak épp tudjuk szeretni azokat, akiknek az evangéliumot hirdetjük. Jónásnál épp ez volt a baj, ő a kegyelmes Isten kegyetlen szolgája volt. Nem tudott irgalmas szívvel nézni e nagy városra, ami pedig ott volt az Isten irgalmában. Ebben ne kövessük Jónást, hanem sokkal inkább Jézust, aki könnyekre fakadt Jeruzsálem felett!

            Sajnos a niniveiek bűnbánata nem sokáig tartott, szalmalángnak bizonyult. Hisz alig hetven év múlva Náhum próféta kemény ítéletet hirdet újra a város felett. Náhum el kell mondja azt, hogy mit fog Isten tenni ezzel az istentelen várossal. De mondhatná valaki: ma se jobb a helyzet a nagy városokban, mert igaz az, amit valaki találóan mondott: nagy városban sok a bűn. Jézus óta ezek a városok is kegyelmi időt kapnak, hogy megtérjenek és Istenhez forduljanak. Sokszor Isten nagy városokban nagy ébredéseket adott a történelem folyamán. De egyszer eljön az ítélet nem csak a nagy városokra, hanem az egész világra is. Isten tűrelme hosszú, de nem végtelen. El fog jönni az idő, amikor épp úgy, mint Ninive szamára, nem lesz vigasztalás. Bárcsak megtérnének a nagy városok, de a kicsi falvak is.

            A Bibliában tizenkétszer olvasunk Ninivéről, s ebbőt kettő az Újszövetségben található. De a megrázó az, hogy milyen összefüggésben találkozunk Ninivével. Jézus beszél a niniveiekről, akik majd az utolsó ítéletben eljönnek és tanúskodni fognak azok, ellen, akik Jézus idejében éltek, hallgatták az Ő áldott igehirdetését, de nem vették azt komolyan és nem tértek meg Istenhez. Ninive lakói nem az ítélet tárgyaiként szerepelnek, hanem olyanokként, akik ítélők lesznek az Isten választott népe felett. Hogyan lehetséges ez? Milyen összefüggésben mondja Jézus mindezt? A zsidók csak akkor akartak volna hinni Jézusban, ha Ő valami különös jelet tett volna előttük. Akkor elhitték volna, hogy Ő az Istentől küldött Megváltó, hogy Ő a megígért Messiás, Ő népének Szabadítója. S ekkor kezd el Jézus Jónásról és a niniveiekről beszélni. Jónás és az ő igehirdetését a város lakosai úgy fogadták, mint Isten által küldött jelet és megtértek a Jónás igehirdetésére, bizonyságtételére. Jézus azt mondja: itt most sokkal nagyobb áll előttetek Jónásnál, ti ismeritek az Írásokat, ott van kezetekben a Biblia, és ti még sem akartok megtérni. Mivel a ninivebeliek megtértek a Jónás szavára, ti pedig nem tértek meg annak szavára, aki sokkal nagyobb Jónásnál, ezért el fognak majd jönni az ítéletkor ezek az emberek és tanúskodni fognak ellenetek. Erre sokan lehet azt mondják: de a történelemből tudjuk, hogy a niniveiek megtérése se tartott sokáig, s nemsokára felettük is ítélet hangzott. Ilyen okoskodások helyett sokkal jobb ha megalázkodunk és megkérdezzük: mi komolyan vesszük-e Isten igéjét? Alkalmazzuk-e azt a mi mindennapi életünkre? Megelégszünk-e Isten igéjével és nem kívánunk mi is különös jeleket, élményeket? Bárcsak tudnánk hinni és engedelmeskedni Jézus szavának!

Olvasandó igék: 2Kir.19,36, És.37,37, Jón.1,2.4, 3,10, 4,11, Náh.1,1,  3,7, Mát.12,38-45,  Luk.11,32

                                                                                                            Lőrincz István

Barangolások bibliai tájakon: Kapernaum 2

            Manapság azt szoktuk mondani, hogy az igehirdetés válságban van. Úgy tűnik, hogy nyomában nem sok minden változik meg az emberek életében. Az igehallgatók nem jutnak élő hitre, úgy mennek haza a templomból, ahogy oda jöttek. Jézus egyszer csak döntést hoz: Názáretből Kapernaumba költözik. Az előbbi helyen nem volt foganatja az igehirdetésnek, ez annyira felbőszítette az embereket, hogy le akarták taszítani egy meredek hegyről, vagyis meg akarták őt ölni. Kapernaumban már egészen másképpen alakulnak a dolgok. Itt a hallgatók figyelmeznek a szavára, és csodák is történnek. Megérzik, hogy Jézus hatalommal tanít és prédikál. Itt már megmozdulnak a lelkek, történik valami az emberek életében. Az, hogy hol van foganatja és hol nincs az igehirdetésnek, titok marad a számunkra. Pál athéni igehirdetésének alig volt gyümölcse, gyülekezetet se tudott alapítani, két-három ember jutott megtérésre. Innen Korinthusba ment, ahol már sok népe volt az Istennek, s ebben a romlott és züllött városban Isten nagyon megáldotta a munkáját. Valóban úgy van, ahogy Jézus mondja : a szél fúj, ahová akar. A mi feladatunk, hogy imádkozzunk és dolgozzunk, s higyjük, hogy Isten igéje ma sem tér vissza üresen.

            Sajnos, hogy ebben a városban is előjött a nagyon is emberi kérdés: ki a nagyobb a tanítványok között?  Le tudjuk-e győzni a másikat, vagy pedig vesztesek leszünk? Jézus leülteti a tanítványait valószínűleg épp a Péter házában. Elmondja újra nekik, hogy az Isten országában másképp mennek a dolgok, más szabályok vannak, mint ebben a világban. Itt pont a fordítottja van annak, mi a világban: az lesz első, ki utolsó tud lenni, az  nagyobb, aki kicsivé tud válni. Ezért állított Jézus egy kisgyermeket eléjük. Abban az időben a gyermekek nem sokat számítottak a felnőttek szemében. De Jézus szemében mindenki számít, a kicsik és megvetettek is. Nekünk is meg kell térni nagyságunkból, elsőbbségre vágyásunkból, s meg kell tanulni kicsivé lenni. Ez nem megy könnyen, de a Jézus iskolájában mégis egyre tovább jutunk ebben is.

            Jézusnak is volt egy földi csládja. Volt anyja és voltak testvérei, József a nevelőapja valószínűleg korán meghalt. Mekkora kiváltság, gondolnánk mi, hogy valaki ebbe a családba tartozhatott. De az evangéliumokban azt látjuk, hogy nem ez volt a fontos. Jézus tisztelte szüleit, szerette vér szerinti testvéreit, de őket nem helyezte mások fölé. Azokat is tetvéreinek, szüleinek nevezi, akik hallgatnak rá, és akik cselekszik az Atya akaratát. Mi is a Jézus családjához tartozunk, ha komolyan vesszük és cselekesszük Isten akaratát. A hit köteléke épp olyan fontos, vagy talán még fontosabb, mint a vér köteléke. Sokszor közelebb kerülünk olyan emberekhez, akik test szerint ugyan nem rokonaink, de Lélek szerint összetartozunk. A gyülekezetünk a mi nagy és áldott családunk, legyünk annak boldog és cselekvő tagjai. S ebben a családban azok is otthonra találhatnak, akiknek földi viszonylatban nem adatott meg, hogy családjuk legyen.

            Már említettük, hogy Kapernaumban csodák is történtek. Tudjuk azt, hogy Jézus csodáival soha se szenzációt akart kelteni. Soha nem akart csoda-doktor, kenyér-szaporító lenni. Ez világossá lesz akkor is, amikor Jézus egy királyi ember fiát gyógyítja meg. Ez az édesapa Heródes Antipás udvarába töltött be egy magas tisztséget. Ő Kapernaumban lakott és Kánában talál rá Jézusra. Fia súlyos beteg, annyira hogy minden percben meghalhat. Jézus először próbára teszi ennek az embernek a hitét. Először nem az apa kérésére válaszol, hanem a körülötte állókhoz szól és megdorgálja őket azért, hogy csak akkor akarnak hinni, ha csodákat látnak. De ezzel mintegy „leteszteli” az apa hitét is, aki azonban nem tágít: jöjj, mielőtt fiam meghalna. S ekkor Jézus elmondja a várt szót, hogy a fia él.De az apa még ezt nem látja, de hisz abban, akkor hisz, amikor még semmit sem lát.Ez egy bátorító példa a mi számunkra is. Elhihetjük mindazt, amit Jézus mond például az örök élet drága valóságáról, már most itt a földön, jóllehet még nem látjuk azt. Jézus boldognak mondja az így hinni tudóket, így legyünk mi is már most boldogok az ige ígéreteiben.

            A tanítványok hajóban vannak, mennek Betsaidából Kapernaumba. S egyszer csak a vitorlás hajójuk ellenszelet kap. Hogy lehet így előre jutni, s ráadásul már a sötétség is leereszkedett a tengerre. A tanítványok minden erejüket megfeszítve próbálnak előre jutni. Ez a kép az Isten földön küzdő gyülekezetének a képe. Hát nem szüntelen a hitetlenség, kétségbeesés és kísértések ellenszelében kell hajóznia? S sokszor Istent is olyan messzire érezzük magunktól, teljesen magunkra vagyunk hagyatva. De Jézus egyszer csak ott van mellettük és szól hozzájuk: én vagyok, bízzatok, ne féljetek! Jézus mellettünk is ott van, akkor is, amikor mi nem érzékeljük jelenlétét. Ő akkor is Szabadító, amikor mi ezt kétségbeesésünkben nem látjuk. Hihetjük minden ellenszél és vihar ellenére, hogy életünk hajója egyszer be fog futni az üdvösség kikötőjébe.

            Kedves történet az, amikor Jézus öt kenyérből és két halból jól tart több mint ötezer embert. Ezek után a nép el van ragadttva, Jézust királlyá akarják koronázni. Hisz ha ez így megy tovább, akkor Jézus bizonyára ki tudja űzni a megszólló rómaiakat, és az anyagi gondjaik is meg lesznek oldva. Ezért mindenütt keresik Jézust, hisz Ő az emberük. Jézus azonban hamar lehűti a lelkesedésüket. Rávilágít arra, hogy nekik csak a csoda-doktor és kenyér-szaporító kell, nem pedig a Megváltó. Csak a földi kenyér kell, pedig Ő a mennyből alászállott kenyér népe számára. Nyilvánvaló, hogy a földi kenyér is fontos, hogy aki beteg, az gyógyulásra vágyik. Ezt is kérhetjük mi is Jézustól. De azt is lássuk, hogy Ő többet akar adni nekünk: önmagát, bűneink bocsánatát, az örök életet. Ne elégedjünk meg csak a földiekkel, amik egyszer mind elmúlnak, hanem nyerjük el az örökkévalót, aminek nem lesz vége soha. Mert Jézus Kapernaumban megmagyarázza a kenyér csodáját. Ne a kenyér legyen számunkra a fontos, hanem Az, aki adja. Csak Jézussal elégedjünk meg, s így legyen részünk az isteni életben. Arra figyelmeztet minket a kenyér, hogy megelégülésünket és boldogságunkat ne Istenen, Jézus Krisztuson kívűl keressük. Ne elégítsen ki a sport, munka, család, szórakozás, pénz és ehhez hasonlók. Ezekkel is élehetünk a szentség keretein belül, de ezek nem tudnak igazán boldoggá tenni minket. Erre csak az Élet Ura képes. Ha Ő belép az életünkbe, akkor maga a teljesség költözik a szívünkbe. Akkor sok földi dolog hiányozhat, sok mindent nélkülözhetünk, de az egy szükséges dolog mégis jelen van az életünkben. Egyszer minden földi dolgot ki kell engednünk a kezünkből, szeretteink kezét se foghatjuk már meg. Minden földi elmarad mögöttünk. De olyan nagy dolog, hogy ilyenkor is tart az a kéz, amit megragadhattunk hit által. Ez a kéz átvezet menket az örök életbe, a teljességbe.

Olvasandó igék: És.55,10, Luk.4,31-32, Márk 9,33, Ján.2,12, 3,8,  4,46,  6,17.24.59, Ap.csel.17,34,  18,10

                                                                                                Lőrincz István

Barangolások bibliai tájakon: Kapernaum 1

            Ez a település a Genezáret-tó nyugati partján található, inkább városka volt, mint falu. Jézus idejében határátkelőhely volt Fülöp és Heródes Antipás országa, illetve területei között. Ezért tartózkodott itt mintegy száz főnyi római katona, zsinagógáját is egy római százados építtette, akiről beszélni is fogunk. Határátkelőhely lévén vámszedők is éltek itt szép számban, s így hívta el Jézus épp innen Mátét tanítványul. Jézus sokat tartózkodott itt, ezért e város névtábláján ma is két nyelven, zsidóul és angolul ez áll: a Jézus városa. Ő Názáretből költözött ide, ez a két helység nem volt messze egymástól. Jézus számára azért volt fontos az ide költözés, mert ez Zebulon és Naftali törzsének az öröksége volt, ami pogányok földjének számított. Azért lakott e vidéken sok pogány, mert a babiloni fogság idején innen a zsidókat deportálták és asszír telepeseket költöztettek helyükbe. A vallásos zsidók nem szívesen jöttek ide lakni, nem nagyon telepedtek itt le. Jézus azonban nagyon tudatosan választotta ezt a helyet, egyrészt azért mert ebben Ésaiás próféta jövendőléseit látta beteljesedni, de azért is, mert ezzel is meg akarta mutatni, hogy Ő nem csak a saját népét, hanem a pogányokat és egyáltalán minden embert nagyon szeret. Milyen nagy kegyelem, hogy Ő ma is minden faluban, minden városban, minden emberi szívben ott akar lakozni. Ő nem húzza az orrát, azért mert ott kedve ellenére való emberek laknak, mint ahogy azt mi sokszor tesszük. S ahol Ő lakik, az nem reménytelen hely, s ott nem reménytelen emberek laknak. Bárcsak lakna nálunk is.

            Mi irígyeljük azokat az embereket, akiknek nagy hitük van. Ha összehasonlítjuk magunkat velük, akkor úgy érezzük, hogy a mi hitünk messze elmarad az övékétől. Nos, Jézus Kapernaumban talál egy nagy hitű embert. De nem azok között, akikről mi ezt gondolnánk. Ez a nagy hitű ember egy katonatiszt, egy római százados. De ez a nagy hitű ember is bajba kerül egyszer. Isten mindenkinek megpróbálja előbb-utóbb a hitét. Kétségkivűl már a miénket is próbára tette. Lehet, hogy akkor amikor egy súlyos betegség ért utól, vagy egy családi nehézség tört ránk, vagy amikor egy súlyos bántás, sértés ért bennünket. Ilyenkor a nagy hitű ember is olyan gyengének, tehetetlennek érzi magát, úgy érzi, hogy lehetőségeinek végső határára jutott. A százados hite épp abban mutatkozik meg, hogy ő tudja, hogy ebben a helyzetben kihez kell menekülni, ki tud ebben a helyzetben segíteni. Tudja, hogy ő méltatlan Jézus segítségére, de azt is tudja, hogy neki adatott minden hatalom mennyen és földön, és Ő tud segíteni. Jézust ezt nevezi nagy hitnek. Luther egyszer így fogalmazott: a hit azért nagy, mert nagy dolgokat vár Krisztustól. Igen, mi is mindent Krisztustól várhatunk, testünk egéészségét, de lelkünk üdvösségét is. Merjünk mi is nagy dolgokat várni az Úrtól, mert a hit sohasem szégyenülhet meg!

            Megszoktuk Jézustól, hogy Ő szép és kedves dolgokat mond az embereknek, boldogoknak, áldottaknak mondja őket. De Jézus tudott „jajt” is kiáltani.. Jézus három városnak kiált jajt, ahol Ő hosszabb ideig tartózkodott, ahol Ő sok csodát tett. Rettenetes még rá is gondolni, de Jézus Sodomához és Gomorához hasonlítja ezeket a városokat, mondván, hogy e városoknak jobb dolguk lesz az ítélet napján, mint Kapernaumnak, ahol pedig annyi csoda történt. Mi volt e városok bűne? Hát az, hogy nem ismerték fel Jézusban az Isten Fiát és nem hittek benne, s a legrosszabb, hogy nem adták át életüket Jézsunak. Ez a kemény szó rázzon fel minket is, akik annyit hallgatjuk Isten szavát, s kérdezzük meg magunkat: hiszünk-e mi igazán Isten Fiának és az Övé-e már teljességgel az életünk?

            Jézusnak Kapernaumban egy furcsa és fogas kérdést tettek fel: miért nem fizeti Ő a templomi adót? Ezzel a kérdéssel tulajdonképpen tőrbe akarták őt csalni, mert akárhogy is válaszol Jézus, ők akkor is belekötöttek volna.   Tudjuk, hogy a mózesi törvény ezt az adófizetést minden húsz évét betöltött férfi számára elrendelte. Ez a pénz a templomi szolgálat, főleg az áldozatok végzésére használták fel. Nyilván, hogy Jézus azért nem fizette ezt, mert neki nem volt szüksége áldozat bemutatására, mert majd Ő maga fogja bemutatni a nagy áldozatot. De ekkor mégis kifizeti ezt a templomi adót, nem a közös kasszájukból, hanem egy hal szájából. Itt egy kényes kérdés tevődik fel: miért kell nekünk fenntartói járulékot fizetni, akkor amikor Jézus megfizette értünk vérével a tartozást? Mi ezzel nem az üdvösséget vásároljuk meg, ez legyen mindenki számára világos. De a befizetett pénzzel fenntartjuk azt az egyházat, gyülekezetet, ami az üdvösségről szóló evangéliumot hirdeti. Nyilván, hogy számunkra is igaz: nem kell, hanem szabad Istennek, az egyháznak, a gyülekezetnek adományt fizetni.

            Jézus itt is azt teszi, amit más falvakban és városokban is tett: tanít. Mégpedig hatalommal, tekintéllyel és hitelesen tanít. Úgy, hogy abban az emberek megérzik Isten erejét. Úgy, hogy a tisztátalan lelkek is kimennek az emberekből. Bárcsak tudnánk mi is így tanítani! Hogy megérezzék az emberek azt, hogy mögötte mély hit, odaszánt élet és az Isten ereje van. Bárcsak a mi tanításunk nyomában is fakadhatna életek megtisztulása, megtérése, meggyógyulása.

            Miután Jézus tanít a zsinagógában, elmegy a Péter házához és meggyógyítja a lázas anyósát. Mert neki fáj a tanítványai magánélete is, Őt érdekli az is, ami a családban van. Ő nem csak a templomban, hanem a házunkban is Gyógyító és Szabadító akar lenni. Egy adott ponton egy csomó ember tolokadik a Péter házának ajtaja előtt, és gyógyulásra, segítségre várnak. És Jézus segít. Nem mondja azt, hogy ezen a napon Ő már annyit dolgozott, hagyják már békén. Jézus fáradhatatlan a szolgálatban, legyünk mi is azok.

            Az egyik legkedvesebb történet, ami szintén itt történt az, amikor négy barát Jézushoz viszik a guttaütött, vagyis lebénult társukat. Milyen jó dolog, ha vannak ilyen barátaink, akik imádságban hordoznak minket a Jézus színe előtt. A házban, ahol tanít, annyi ember van, hogy a beteget nem tudják bevinni, ezért a tetőt bontják meg és úgy eresztik Jézus lábaihoz a beteget. Különös, hogy Jézus először a bűnbocsánattal ajándékozza meg, mielőtt a testét meggyógyítaná. Ezzel is azt akarja bennünk is tudatosítani, hogy ez az Ő legnagyobb ajándéka, amire mindenek előtt szükségünk van. De a testünk, s annak állapota sem közömbös számára.

Igyekezzünk mi is másokat imádságban és bármilyen más módon Jézushoz közel vinni. Most reformáció táján különösen időszerű ez. A reformátorok se akartak mást, egyedül Krisztust láttatni, megismertetni az emberekkel. Legyünk hálásak értük is ezekben a hetekben.

Olvasandó igék: És.8,23,  9,1,  Mát.4,13, 8,5-6,  11,23,  17, 24 Márk 1,21.33, 2,1.3

                                                                                                Lőrincz István

Igehirdetési sorozat 2013  karácsonyi nagyhetére a keleti bölcsek története alapján

1.Nap. A kívülállók egyháza Text.Mt.2,1

            Isten Lelkének segítségül hívásával ezen a nagyhéten együtt indulunk útnak a keleti bölcsekkel, hogy az ő életük alapján szóljon estéről-estére az igehirdetés. Különös történet ez, elég titokzatos is, hisz nagyon keveset tudunk róluk. A hagyomány persze kiszínezi a történetüket, azt is tudni vélik, hogy hárman voltak, s még a nevüket is megőrizte a hagyomány. A Szentírásban erről egy szót se olvasunk. Emberileg teljességgel magmagyarázhatatlan, hogy Isten épp e pogány mágusoknak, csillagászoknak jelenti ki Jézus születését, hogy valahol a messzi Palesztínában megszületik a zsidók királya. Az még nagyobb csoda, hogy ők hisznek is ebben a kijelentésben, hiszen ők teljességgel kívülállók voltak ebben a dologban.

            Manapság egyre több szó esik egyházi körökben, a hívő emberek között az ú.n. kívülállókról, s ezek alatt olyan embereket értenek, akik Istentől és egyháztól teljességgel elidegenedtek. Vigyázzunk nagyon arra, hogy nehogy megvetőleg, lenézőleg beszéljünk ezekről az emberekről, mintha csak velük lenne baj, s az egyházban lévőkkel, a „belülállókkal” pedig minden rendben lenne. Ne gondoljuk, hogy ha valaha eljönne egy olyan kor, amikor mindenki az egyházon belül lenne, akkor már semmi baj se volna ebben a világban. Találóan mondta egyszer valaki: Isten elől még az egyházba is lehet menekülni. Gondoljunk csak például Jónás prófétára, hogy bizony nem csak a pogány hajósok vannak távol Istentől, hanem a kegyes Jónás is, aki az Isten elhívott prófétája. A pogányok a viharban mind imádkoznak, a kegyes és hívő Jónás pedig az igazak álmát alussza a hajó gyomrában. A Szentírásban sokszor előfordul az, hogy ha nincsenek hívők, hogy valamit elvégezzenek, amit Isten megparancsolt, akkor Isten kívülállókat használ fel arra, hogy ők végezzék el azt, amit a benn lévők nem akartak elvégezni. Beszédes példa erre a keleti bölcsek története, akik a lelkileg elsötétült Keletről érkeznek, s rejtélyes utakon egyszer csak megérkeznek Betlehembe, hogy a megszületett Gyermeket imádják. S közben azok, akiktől joggal várnánk el, Heródes, a jeruzsálemi írástudók, hogy eljöjjenek és hódoljanak Jézus előtt, azok egy lépést se tesznek Jézus felé. Krisztus is elmondott földi életének idejében egy különös mondatot: az elsőkből lesznek utolsók és az utolsókból elsők. Pásztorok és kívülállók imádják Jézust, a papok, Izrael kegyesei pedig messze távol maradnak. Ez a történet nagy visszafogottságra int bennünket a kívülállókról való vélekedésünkben. Krisztusnak ebben a világban van egy ismeretlen egyháza is. Ha egy pillanatra megnyílhatna a szemünk, hogy meglássuk, hogy kik és hol imádják ezen a Krácsonyon Krisztust, akkor nagyon meglepődnénk és elcsodálkoznánk. Vigyázzunk, hogy nehogy épp mi, akik belül vagyunk, akik sokszor keményen elítéljük a kívülállókat, nehogy épp mi legyünk azok, akik nem hajtjuk meg térdeinket és nem imádjuk a Gyermeket.

            S gondoljuk meg azt is, hogy mekkora és milyen veszélyes utat kellett megtenni ezeknek a bölcseknek. Heteken, sőt hónapokon át mentek, nappal tűző hőségben, éjjel pedig dermesztő hidegben, hogy eljussanak Betlehembe. Mennyi nélkülözés és mennyi nehézség lehetett egész útjuk során. De őket egy vágy hajtotta, űzte, lekesítette: hogy meglássák a Messiást, a zsidók királyát. Nem szégyenít ez meg minket? Hisz milyen keveset tudtak ők Jézusról és mégis elindultak. S milyen sokat tudunk mi Jézusról, hisz kezünkben van a Biblia, mi már nem csak a Jézus születéséről tudunk, hogy Ő végigjárva az országot tanított, gyógyított, hanem tudjuk azt is, hogy meghalt és feltámadott értünk. Mennyivel többet tudunk mi a bölcseknél s mégis közömbösek maradunk.. Milyen kevés időt fordítunk Jézus keresésére, a Vele való közösségre.

            Ne bátortalanítson el az sem, hogy nagyon sokan már nem keresik Jézust, teljesen közömbösek lettek iránta. Mert az Ő születése olyan nagy esemény volt, hogy a világtörténelmet is két részre osztotta, Krisztus előtti és utáni időre. A bennünk való megszületése is határvonal lesz, döntő változást hoz az életünkbe.

            Ez a történet azt is megmutatja, hogy aki őszintén keresi az Urat, annak Ő egyre több és egyre világosabb jeleket ad önmagáról.A bölcsek is kaptak egy jelet, egy különös fényű csillagot, s ők erről felismerték, hogy el kell induljanak, s a csillag el is vezette őket Jézusig. Isten nekünk is sok jelet adott. Ott van példáúl azoknak az embereknek az élete, akik már az övéi, akik Istennel járják az életüket. De jel a Biblia, Isten igéje s végső soron a gyülekezet is. Személyes életünkben is adhat Isten olyan jeleket, amelyekben megmutatja erejét, hatalmát szeretetét.

            Végül a mai estén még csak annyit tanuljunk meg a bölcsektől, hogy ne elégedjünk meg kevesebbel, mint Jézussal. Ne elégedjünk meg azzal, amit ez a világ tud adni. A bölcsek világi poziciójuk szerint jó anyagi helyzetben éltek, pénzük is volt, azonfelül tisztesség, elismerés övezte őket, valószínűleg sokkal többet meg tudtak engedni maguknak, mint az átlag ember abban az időben. De ők mégsem elégedtek meg ezzel, érezték, hogy valami még hiányzik az életükből. Mi se elégedjünk meg ezen az ünnepen egy kis hangulattal, hisz nekünk se kevesebbre van szükségünk, mint magára Jézus Krisztusra. Senki se tud minket igazán boldoggá tenni, csak Ő. Keressük hát ezen az ünnepen olyan komolyan Jézust, ahogyan azt a bölcsek tették.

2.Nap. Akik nem mentek Text.Mt.2,2-6

            A keleti bölcsek útját járjuk végig ezen a héten. Láttuk a tegnap este, hogy mekkora csoda, hogy ezek az úgymond kivülálló, egyháztalan emberek elindultak a Jézus keresésére. A mai estén olyan emberekkel foglakozunk, akik nem mentek Jézus imádására, ilyen volt többek között Heródes király is. Most az ő udvarában találjuk a bölcseket. Herődes nagyon meg van döbbenve, amikor azt hallja, hogy egy új király született. Nyílván félti a trónját, félti a hatalmát. De a város is felháborodik, félnek, hogy egy újabb felkelés, vérontás lesz. Félnek attól, hogy a rómaiak meghallják, hogy Betlehemben egy új király született, s eljönnek nagy sereggel, megszállják és lerombolják a várost. Azt látjuk, hogy Jézus születése egyfajta krízist, válságot idéz elő. Jézus Krisztus születése állásfoglalásra késztette az embereket. Heródes úgy dönt, hogy ezt az újszülöttet elteszi láb alól, megöleti őt.

            Ez ma is így van. Jézus Krisztus evangéliumának a hirdetése ma is egyfajta krízist idéz elő. A Jézus személye megosztja az embereket, mégpedig két csoportra. Vannak olyanok, akik átengedik neki a trónt, vagyis átadják neki életük felett az uralmat. De lesznek olyanok is, akik erre nem hajlandók. Az ó-emberünk tiltakozik a Jézus uralma ellen. Karácsony nem csak egy meghitt, kedves ünnep, hanem a döntés, az elhatározás ünnepe is. Jézus születése azt jelenti, hogy dönteni kell, vagy ellene vagy pedig mellette. Olyan jó lenne, ha mellette tudnánk dönteni, ha átadnánk neki életünk vezetését. Ha még nem tetted meg ezt, akkor ne halogasd. Mert minden napért kár, amit nem Jézussal töltessz. Minden nap, amit nélküle töltünk, eltékozolt, haszontlan idő. A zsoltáros így mondja: jobb egy nap a te tornácaidban, hogynem ezer másutt. Azt látjuk tehát, hogy a Jézus születése döntésre kényszerít minden embert, Jézussal szemben állást kell foglalni, nincs közömbösség, sem semlegesség. Aki azt mondja, hogy nem dönt, az már döntött, még pedig ellene. Aki velem nincs, az tékozol, mondja Jézus.

            A második csoport, akikkel találkozunk a mai estén a főpapok és az írástudók. Ők úgy jönnek be a képbe, hogy miután Heródes nem tudja a bölcsek kérdését megválaszolni arra nézve, hogy hol kell a Messiás megszülessen, a király őket hivatja, az ő segítségüket veszi igénybe. S rögtön kiderül, hogy Heródes jó helyen kopogtat, hisz a főpapok és írástudók azonnal meg tudják mondani, hogy a Messiásnak hol kell megszületnie. Ők jól ismerték az Irást, a próféciákat, ma azt mondanánk: jól ismerték a Bibliájukat. Ismerik Mikeás próféta jövendölését, ami évszázadokkal azelőtt hangzott el, s ami világosan mondja, hogy a Messiásnak Betlehemben kell megszületnie. Úgy gondolnánk, hogy a főpapokat és írástudókat ez óriási örömmel kellett volna eltöltse, hisz ők ezt nagyon várták, bizonyára sokszor írtak, beszéltek is erről. Mi azt gondolnánk, hogy most végtelen az örömük afelett, hogy az ősi prófécia épp az ő életük ideje alatt teljesedett be. Úgy gondolnánk, hogy azt az ajánlatot teszik a bölcseknek, hogy ők is társulnak hozzájuk, hogy együtt menjenek, együtt találják meg, együtt hódoljanak, együtt imádják a világ Megváltóját. Annál is inkább ezt kellett volna tegyék, hisz Betlehem csak 12 km-re van Jeruzsálemtől, három óra alatt sétálva is oda lehet jutni. De a legnagyobb döbbenetünkre ők nem indulnak el. A keleti bölcsek hetekig jöttek, fáradtak, ők azonban ezt a rövid utat se vállalják, hogy megláthassák Jézust. Micsoda szívtelenség, micsoda közömbösség, hördülünk mi fel erre.

            Mielőtt azonban elítélnénk ezeket az írástudókat, gondoljuk csak meg: vajon mi mindig megyünk? Mindig eljövünk ide az Úr házába, amikor csak alkalmak vannak? Gyülekezetünkben 18 éve minden éve evangélizációs hetet tartunk, a legtöbbször az anyaországból szoktunk lelkipásztorokat, igehírdetőket hívni. Sokszor 4-500 km-ről jön el a vendég, de mi akik pár száz métert se kellene megtegyünk, nem jövünk, hanem otthon maradunk. Pedig milyen áldott alkalmak ezek, amik soha többé nem térnek vissza az életünkben. Meg kellene szégyenítsen minket a bölcsek vállalkozása, hogy ők hosszú és fárasztó utat is készek voltak megtenni azért, hogy láthassák Jézust.

            A mai estén intő példák álltak előttünk, Heródes, a főpapok és írástudók negatív példája. Olyanok, akik nem jöttek Jézushoz. Pedig tudtak róla, hallottak róla, s olyan közel volt hozzájuk. Mi ne kövessük őket ebben. Mi döntsünk úgy, hogy elindulunk Jézushoz, s legyünk készek ezért áldozatot is hozni, ha a helyzet úgy kívánja. Ő megtette a nagy távolságot, a menny dicsőségéből lejött hozzánk, akkor mi miért nem tudnánk hozzá menni?

3 Nap. Miért mentek a bölcsek Jeruzsálembe? Text.Mt.2,7-8

            A mai estén egy különös kérdéssel foglalkozunk. És ez az, hogy miért is kellett nekik egyáltalán Jeruzsálembe jönni, miért kellett nekik az írástudóktól és Heródestől tudakozódni? Hisz a csillag vezette őket. Ha onnan messziről, több mint ezer kilóméterről már eljöttek és nem tévedtek el,, akkor ezt a hátramaradt rövid távot miért nem tudják megtenni? Feltevődik a kérdés: miért nem mentek egyenesen Betlehembe, miért kellett nekik Jeruzsálembe menni? Hát ha a csillag vezette őket, akkor hogy nem érkeztek meg minden kitérő nélkül a céljukba? Vajon a csillag eltűnt volna az égről? Nem gondolnám. Bár ez így nincs megírva a Szentírásban, de én ezt úgy képzelem el, hogy ők Izrael határáig követték a csillagot, de amikor az országba értek, akkor már az értelmükre, a logikájukra hagyatkoztak és úgy gondolták, hogy egy király nem születhetik meg más helyen, csakis a fővárosban, jelen esetben Jeruzsálemben. Ezek a bölcsek egy adott ponton úgy érezték, hogy nincs már szükségük a csillag vezetésére, s ekkor már a maguk értelmére támaszkodtak és nem Isten vezetésére. És milyen szörnyű következménye lett ennek. Hisz emberileg szólva ezért kellett több száz betlehemi gyermek kegyetlen halállal meghaljon, ezért kellett Betlehemnek évekre, sőt évtizedekre gyászba borulni. Mert ha ők nem mentek volna Jeruzsálembe, akkor Heródes nem rendelte volna el a gyermekgyilkosságot, hisz nem is értesült volna az eseményről. Ez a rettenetes vérfűrdő elkerülhető lett volna.

            Lehet, hogy egy picit spekulatívnak tűnik ez az eszmefuttatás, lehet, hogy az is, de a megunk életére nézve nagyon komoly üzenete van, amit jó megfontolni. A magunk életére teljességgel igaz, hogy nagy baj származik abból,, ha Isten vezetését, parancsolatait megvetjük. Naponta találkozunk olyan emberekkel, akik a maguk által jónak ítélt úton indultak el, és mi lett belőlük? Sokszor egy roncs, hisz a bűnök, a szenvedélyek tönkre tették testüket-lelküket. Beláthatatlan és rettenetes következményei lehetnek annak, ha valaki nem figyel az életében az Isten vezetésére, intéseire, parancsolataira. A magunk útján való járás mindig megbosszulja magát.

            Ezért legyen a bölcseknek az esete komoly figyelmeztetés a mi számunkra. Adjon Isten nekünk abban is bölcsességet, hogy felismerjük Isten ellenségeit, hogy azokkal ne barátkozzunk. A bölcsek Jézus esküdt ellenségének a palotájában kötöttek ki. Nem vették észre, hogy egy ravasz, rosszindulatú emberrel van dolguk. Elhitték neki, hogy ő is tisztességet akar tenni a megszületett Királynak. Ha Isten Lelke vezetésére figyeltek volna, akkor ezt is észre kellett volna venniük. Legyünk nagyon elővigyázatosak, amikor hasonló emberek társaságába kerülünk, nehogy megtévesszenek minket is. Az ilyen emberek sokszor vallásos köntösbe vannak öltözve, mint Heródes, a főpapok és írástudók. Legyen figyelmeztetés a bölcsek esete abban is, hogy ne csak bizonyos dolgokban és ne csak bizonyos ideig kérjük Isten vezetését. Ha figyeltek volna a csillagra, akkor az egyenesen Heródes és Jeruzsálem megkerülésével vezett volna őket a Gyermekhez. Isten minket nem csak egy ideig vezet, hanem mindig. A csillag, ami nekünk Isten Lelke nem végez fél munkát. Ha Isten Lelkének vezetésére figyelünk, nem csak mi nem tévedünk el, de megadatik nekünk, hogy másokat is Istenhez vezethetünk. Mi lehetünk másokat Istenhez vezető csillaggá. Mi nem csak arra hívattunk el, hogy Isten vezessen minket, hanem arra is, hogy mi vezessünk Istenhez másokat. Azt tudnunk kell, hogy a környezetünk, az emberek figyelnek minket. A szülőt figyeli gyermeke és sokszor a gyermek is azt teszi, amit a szülő tesz. Higyjünk abban, hogy nem csak a rossz példa ragadós, hanem a jó is. Ha az emberek látják, hogy Jézus ott van az életünkben, előbb-utóbb rá fognak kérdezni arra, hogy mi miért cselekedtünk úgy abban az adott helyzetben? Egy nagy veszteségben, látva a mi vigasztalásunkat, megkérdezhetik: te hogy tudod ezt így elhordozni? Vagy amikor meg tudunk bocsátani egy bántást, megkérdezhetik: neked honnan volt erőd erre? Pál apostol egyik helyen így bíztat minket: legyünk feddhetetlenek és tiszták, Isten szeplőtlen gyermekei, akik fénylünk, mint csillagok e világon.Bárcsak így lenne ez a mi életünkben is!

4 Nap. A bölcsek imádása Text.Mt.2,9-11a

            A bölcsek útját járjuk együtt ezen a héten. Nem volt könnyű ez az út, sok mindent láttak, hallottak, tapasztaltak ezen. Most végre megérkeznek, de ez se lehetett könnyű pillanat számukra. Hisz egészen más körülmények közé érkeznek, mint amit vártak, mint amire gondoltak. Ők meglátták a csillagot és nagy örömmel örvendeztek, de itt egy szegény házaspárt találnak, olyan nyomorban és szegénységben, amit eddig ők elképzelni sem tudtak. Hisz ennek a házaspárnak gyakorlatilag semmije sincs. És a hely is teljességgel lehetetlen. Ők még soha életükben nem voltak istállóban, most azonban ott kell letérdepeljenek, s kell imádják a megszületett Királyt. Itt kell kipakolják ajándékaikat, amiket ők egy magasrangú személynek szántak. Egy kívülálló szemlélődő azt gondolná, hogy itt egy sajnálatos félreértés történt. Ezek a bölcsek semmit se látnak és mégis hisznek. Sőt, amit látnak az még a semminél is rosszabb, az merő ellentéte annak, amit vártak, elképzeltek. Ebben a jászolban fekvő gyermekben semmi királyi sincs, épp úgy, mint amikor majd a kereszten fog függeni. De a bölcsek hite működik minden külső látszat ellenére. Bárcsak így tudnánk mi is hinni, imádni, leborulni, akkor Karácsony lennen nem csak ott Betlehemben, hanem itt Marosvásárhelyen is.(itt mindenki helyettesítse be a maga faluját, városát). Mert ami itt történik, épp az, amit a Szentírás imádásnak nevez. Mi protestánsok ezzel egy kicsit bajban vagyunk, valahogy az imádást elveszítettük. Mert mi is az imádás? Hit látás nélkül, hinni értés és különösebb érzelmek nélkül. Imádni annyi, mint meghajolni Isten nagysága előtt, Isten akarata s sokszor különös vezetése előtt. Imádni Istent nem más, mint igent mondani akaratára, egyáltalán Istenre. Az imádáshoz nem kell sok szó, az el is némulhat, hogy csak az ámulat, a csodálat maradjon. Itt szó se lehetett arról, hogy a bölcsek mondhattak volna valamit is Jézusnak, hisz mit lehet egy csecsemőnek mondani. Ez az imádás minden valószínűség szerint teljességgel szavak nélkül történt. De két szó hangtalanul is elhangzott: igen,Atyám! Az imádás ugyanakkor egy „nem” kimondását is jelenti, nemet mondani mindarra, ami ellenállás Istennel szemben, megtagadni minden kételkedést, csüggedést Istennel szembeni lázadást. De mindenek előtt a saját igazságunkra kell nemet mondani. Mert mit is mondhat itt még az ember, amikor ott áll az Isten szabadító tette előtt, aki elküldte Fiát ebbe a világba? Itt csak elnémulni lehet, elismerni, hogy szükségünk van a Szabadítóra, beismerni, hogy Megváltó nélkül mi elveszettek vagyunk. Imádni azt jelenti: igent mondani minden fájdalomra, szenvedésre, amit el kell hordozni, igent mondani bűnös voltunkra és leborulni a Szabadító előtt, aki ott fekszik a jászolban. Jézus Krisztus születésében Isten IGENT mondott erre a világra. És most tőlünk várja az igent, az ő nagy IGEN-jére, ami nem lehet más: imádlak Téged Te égi Gyermek, világ Megváltója.

            De itt is azt kell meglátnunk, hogy nem csak egy jó, egy pozitív, egy Isten által akart imádás van, hanem van egy rossz, gonosz, végzetes imádás is. A mi bűnös természetünkben ott van az ilyen gonosz imádás utáni vágy. Mert egy biztos: az imádás az ember létszükséglete. Csakhogy hit nélkül az ember nem Istent, hanem a bálványokat imádja. És annak ellenére, hogy Isten komolyan óv minket, hogy idegen isteneket ne imádjunk, ne tiszteljünk, mert Ő féltőn szerető isten, aki megbűnteti az atyák vétkét a fiakban, ennek ellenére az ember újra és újra beleesik a bálványimádás bűnébe. A mai modern ember főleg az emberi tudást, hatalmat, teljesítményt, sikert imádja. Mert nézzük csak meg, hogy ma kiket imádnak az emberek? A sztárokat, a nagyokat, a sikereseket, az elismerteket. S kit imádnak a bölcsek? Az istállóban született tehetetelen, koldusszegény Gyermeket. Krisztus a világ mértéke szerint soha se lett naggyá, elismertté, hatalmassá. Ő mindig is megvetett, kivetett és üldözött maradt.

            Az igazi imádathoz mindig bátorság is kell.A Biblia beszámol Illés koráról, amikor az emberek mind Baált, a termékenység istenét imádták, s Illés egy adott ponton azt gondolta, hogy ő az egyetlen, aki még mindig az igaz Istent imádja. De Isten elmondta Illésnek, hogy az ismeretleneknek, névteleneknek van még egy hétezer lelkes egyháza, akik nem hajtották meg térdeiket Baál előtt.. Dániel és barátai nem hajtották meg térdeiket a nagy állókép előtt, amit Nabukodonozor felállíttatott Dura mezején, s ezért tüzes kemencébe, oroszlánok vermébe jutottak. A Jelenések könyve is beszél egyfelől azokról, akik imádják a fenevadat, de beszél azokról a névtelenekről, akiken nincs ott a fenevad bélyege, és nem imádják azt. Még Jézusnak is felajánlja a Sátán, hogy ha leborulva imádja őt, akkor neki adja a föld minden országát.

            A Jézus imádása nem egy veszélytelen imádás, mert ez az imádás tulajdonképpen egy hitvallás. Mert Jézus megtagadása ugyanakkor a bálványimádás megtagadása is. Ezt az imádást kétezer éve kíséri a káromlás, az üldözés, könnyek, börtön és vértanúhalál. A keleti bölcsek is meg kell tapasztalják,, hogy a Gyermek imádása nem egy veszélytelen, közömbös és ártatlan dolog. De az is igaz, hogy ennek az imádásnak békesség és öröm lesz az eredménye, aki térdre tud borulni a Gyermek előtt, annak béke költözik a szívébe. A nagyság és hatalom imádást a legtöbbször véres háborúk kísérik, a Gyermek imádását mély lelki békesség. Ez az istálló ott Betlehemben a békesség első temploma a világon. És ez a békesség nem nyugszik addig, amíg el nem jut mindenhova a földön, míg minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére.

            Azzal kezdtük ezt az igehirdetési sorozatot, hogy alig tudunk valamit ezekről a bölcsekről, de egyet egészen biztosan tudunk: az örömöt visszavitték abba az országba, ahonnan jöttek. Ez az öröm a miénk is lehet és vihetjük azt a hétköznapjainkba. Mi már nem a jászolban fekvő Gyermeket kell imádjuk, hanem a mennyben az Atya jobbján ülő Urat, aki vissza fog jönni értünk.

(ezt az igehirdetést önállóan is el lehet mondani az ünnep valamelyik napján, ajánlom első napjára is)

5 Nap. Az ajándékok Text.Mt.2,11b

            Lassan végéhez közeledik ez a kedves történet. Eljutottunk odáig, hogy a bölcsek imádták a Gyermeket, s láttuk bővebben kifejtve, hogy mit jelent ez a mi életünkre nézve. Most lássuk, hogy ezt ők hogyan fejezték ki konrétan, a gyakorlati életben. Úgy, hogy a legdrágább kincseiket vitték magukkal, amivel csak rendelkeztek: aranyat, tömjént és mirhát. Milyen csodálatosan intézett mindent Isten, milyen csodálatosan rendelt ki mindent József és Mária számára. Hisz nemsokára egy hosszú útra kell indulni Egyiptomba, és Isten íme így rendelte ki ehhez a szükséges anyagikat, ami az úthoz és az ott tartózkodáshoz szükséges volt. De a kérdés számunkra az: mit tudunk mi adni Jézusnak. Talán azt mondjuk, hogy a bölcseknek könnyű volt, hisz ők rendelkeztek ezekkel az értékes dolgokkal, de nekem ezekből egy sincs, talán egy kis aranyam az újjamon, a fülemben. Én egy kicsi fizetésből, szerény nyugdíjból élek, alig tudom magamat fenntartani, nem hogy másoknak is adjak. De ezek az ajándékok jelképek is, példáúl az arany a hitet jelképezi. Akár gazdag vagy, akár szegény, a hiteddel te is Jézus elé járulhatsz. Add oda tehát a hited aranyát Jézusnak. Bízd rá magad mindazzal, amid van, bízd rá feleségedet, férjedet, gyermekeidet, szüleidet, jelendet és jövendődet. Bízd rá gondjaidat és szomorúságodat, bízd rá a megoldhatatlannak látszó kérdéseidet. Olyan más lesz az életed, ha megtanulsz mindent rá bízni. Amíg ezt meg nem teszed, addig csak magadra leszel utalva. Csak a saját erődre, tudásodra, ügyességedre. Ő mindent meg tud tenni, csak egyet nem, hogy becsapjon, hogy csalódást okozzon neked, ha rábíztad az életedet. Csodálatos dolog egy életen át megtapasztalni Isten vezetését, vigasztalását.

            A második gondolatunk az legyen, hogy a bölcsek azt hozták magukkal, ami az ő országukban a legértékesebbnek számított: a tömjént. A tömjén a Szentírásban az imádságot jelképezi, vagy még inkább az imádatot. Eddig már nagyon kevés ember jut el. Sokan az imádságig csak eljutnak, főleg ha valami nagy bajban vannak, ilyenkor kérik Istent, hogy segítse ki őket a bajból. Meg hogy adjon erőt és egészséget. De az imádásban ott kell legyen a hálaadás. Hányszor szólít fel minket Isten, hogy hálával áldozzunk Neki. Az igazi imádásban nem is az a fontos, hogy mit kértünk, vagy mit kapunk, hanem hogy közösségben vagyunk Istennel. Dicsőítjük Őt most Fia születéséért.

            A harmadik ajándék a mirha volt. Ez egy nagyon illatos, de ugyanakkor nagyon keserű növény volt. Tudjuk azt, hogy Jézusnak a kereszten borba kevert mirhát adtak, mert a mírha olyan keserű volt, hogy egyfajta érzéstelenítő, fájdalomcsillapító hatást fejtett ki. A mírha tehát a szenvedést jelképezheti a mi életünkben. A mírhának tehát egyfajta prófétikus üzenete van, a bölcsek ezt talán még nem értették, de ők azért kellett mírhát is magukkal vigynek, hogy azt mintegy előre mutasson a Jézus szenvedésére. S milyen igaz lett, mennyire beteljesedett, hisz mennyit kellett Jézusnak szenvedni. Milyen mélységeket kellett Ő a szenvedésben megjárjon. És mindezt érettünk tette, hogy nekünk bűnbocsánatot és örök életet szerezzen. De a szenvedést mi se kerülhetjük ki. Aki Jézust követi, annak része lesz a szenvedésből, az a szenvedést nem kerülheti el. Aki Jézust komolyan követi, azt a világ sohase fogja megérteni, azt mindig értetlenség veszi körül. Mégis a Krisztusért hordozott szenvedés boldoggá tesz minket. Jézus a Hegyi Beszédben boldognak mondja azokat, akik az Ő nevéért szenvednek háborúságot.Boldogok vagyunk, ha Isten arra méltat minket, hogy a Jézus nevéért szenvedést is hordozzunk. A Jézusért való szenvedés hozzá tesz hasonlatossá. S ha vele együtt szenvedünk, vele együtt is fogunk megdicsőűlni. A tövis után jön a korona. Ne féljünk tehát a szenvedéstől, mert a szenvedés formálja az életünket.Aki nem szenved, annak felületes marad a hitélete. Isten jól tudja, hogy kinek mennyi szenvedést kell adjon az életébe ahhoz, hogy el ne bizakodjon, hogy el ne szakadjon tőle. A szenvedések poharát nem könnyű elvenni, Jézusnak sem volt az, Ő is kérte, hogy ha lehetséges múljék el tőle ez a pohár, de azt is ki tudta mondani:  ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy Te. Így tudjuk mi is elfogadni a szenvedést is Isten kezéből. Áldás lesz rajta. Majd csak az örökkévalóságban fogjuk meglátni, hogy épp annyi szenvedést adott nekünk az Úr, amennyire szükségünk volt, és azt is beépítette a mi üdvösségünk munkálásába, az Ő tervébe.

6 Nap A más út. Text.Mt.2,12

            Isten úgy adta, hogy most Karácsony első napján kerül sorra ennek a sorozatnak az utolsó része. Ez a bölcsek hazafelé vezető útjáról szól. Ők Jeruzsálem érintésével akartak haza menni, hisz Heródes arra kérte őket, hogy ha megtalálták A Messiást, akkor menjenek vissza hozzá, mondják el neki is, hogy mit láttak és hallottak Betlehemben, hogy ő is tisztességet tehessen a megszületett királynak. Mi tudjuk, hogy Heródes ezt nem jószándékból mondta, hisz ő meg akarta öletni Jézust. Ezért az Úr az álom eszközét használta fel arra, hogy megintse a bölcseket, hogy azok más úton térjenek haza hazájukba. Ennek a más útnak is mélységes jelentése van a mi számunkra. Az út a Szentírásban nem csak azt a közlekedésre alkalmas földsávot jelenti, amin autóval vagy gyalog haladni lehet, hanem jelenti az életfolytatást is. Nos, ha ezt így megértjük, akkor látjuk azt, hogy aki Jézussal találkozott, aki meghódolt előtte, aki Jézust szívébe fogadta, annak az élete, az útja gyökeresen megváltozik. Mi változik meg tulajdonképpen, mi lesz más az ilyen embernek az életében?

            Először is megváltozik az embernek az Istenhez való viszonya. Hisz a bűnesetben az ember Istenhez való viszonya teljesen megromlott. Valahogy azzal lehetne összehasonlítani, amikor egy gyermek faképnél hagyja szüleit, és utána rájuk se néz, nem törődik többé velük.Ez történt a bűnesetben, mi becsaptuk az Atyánk ajtaját, és messzi vidékre költöztünk. De az ember ebben a helyzetben nem érezheti jól magát. Hogy ez mennyire így van, azt mutatják a különböző vallások is. Minden vallás az Isten utáni honvágyat fejezi ki. Mi mindent elkövet az ember a különböző vallásokban, áldozatokban, csakhogy Istenhez valahogy közel tudjon kerülni. De az ember oldaláról nem lehet Istent megközelíteni. Most Jézus születésével Isten megtette a döntő lépést, az emberrel való megbékélésben. Isten tette ezt meg, mert csak Ő volt erre képes. Ez nem ment könnyen, ehhez nem csak Jézus születésére, hanem halálára is szükség volt. Mert megbékélés nincs áldozat nélkül. S ezt az áldozatot csak Isten tudta bemutatni. Aki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne, mondja Pál. Ő fizette meg Jézus halálával a megbékélés árát. Luther ezt nevezi „vidám cserének”. Hisz a miénket, mármint a bűneinket magára vette. És az Övét, mármint igazságát nekünk ajándékozta. És így a teljesen elromlott kapcsolat, közösség Istennel teljességgel helyreállhatott és meggyógyulhatott. Persze ezt nem fogadja el mindenki. Pál szinte könyörögve kéri a korinthusiakat: béküljetek meg Istennel. Fogadjátok el az Isten nagy ajándékát. Ezt nekünk kell megtenni, ezt Isten nem fogja helyettünk megtenni. Ő úgymond tálcán kínálja nekünk az üdvösséget, de a kezünket mi kell kinyújtsuk és azt magunkhoz vegyük.

            De nem csak az Istenhez való viszonyunk lett egészen más, hanem az embertársainkhoz való viszonyunk is. Mert az is megromlott, mégpedig nagyon. Pál szintén a korinthusiak számára erre egy képet használ, amikor azt mondja, hogy ezután mi senkit se ismerünk test szerint. Hogyan értsük mi ezt, ezt meg kell egy kicsit magyarázni.  Pál, azt az általános módot, ahogyan mi egymáshoz viszonyulunk, test szerinti ismerésnek nevezi. Mit jelentsen ez? Hát például azt, hogy az emberek különböznek egymástól vagyonban, pénzben, hatalomban, ismeretben, testi és lelki adottságokban. S ez bizony nagyon sok gondot okoz, mert az emberek vagy irigyelik a másik embert, vagy pedig félnek tőle. Az emberek vagy lenézik egymást, vagy felnéznek egymásra, de nem a szó jó értelmében. Vagyis annyi minden van, ami elválaszt minket egymástól. Minél nagyobbak a közöttünk levő különbségek, annál nehezebbé válik az együttélésünk. És ez mindenben megmutatkozik, családban, munkahelyen, társadalomban. Az ilyen test szerinti ismerés szakadékot képez az emberek között. És az emberek farkasszemet néznek egymással a szakadék két oldalán. Amikor Pál erről beszél, akkor a saját múltjára is gondol.Ő is így gondolkodott, így ítélte meg Jézust is. Ő ezt jó lelkiismerettel tette, ő megvizsgálta Jézust, megállapította róla, hogy rajongó, tévelygő, aki megérdemelte a keresztrefeszítést, s a feltámadása pedig önámítás. És ebből a test szerinti ismeretből az következett, hogy Pál teljes erejéből üldözte, gyilkolta Krisztus egyházát.Tette ezt mindaddig, amíg a Feltámadottal való személyes találkozás meg nem mutatta neki, hogy milyen súlyos tévelygés volt ez a test szerinti ismeret. Az ilyen test szerinti ismerethez mindig könny és vér tapad. Ezért ne test szerint ismerjük egymást, hanem Krisztus szerint. Tanuljuk meg az embereket, egymást, ne a pénz, a hatalom, az ismeret szerint értékelni. Próbáljunk egy másik oldalról közeledni az emberekhez. Milyen más lenne az egymáshoz való viszonyulásunk, ha ezt megtennénk. Próbáljunk ezentúl úgy tekinteni a felebarátunkra, mint akiért Krisztus megszületett, meghalt és feltámadott. Próbáljunk rájuk úgy tekinteni, mint Isten gyermekeire, még akkor is, ha most még nem azok. Próbáljak úgy nézni az üzleti vetélytársamra, a politikai ellenfelemre, a másik nemzet tagjára, az ellenségemre is, hogy tudatos legyen bennem, hogy Krisztus épp úgy megszületett, meghalt és feltámadott érte, mint ahogy mindezt értem is megtette. Mindenkire a Krisztus szemével nézzünk. Ha így tekintünk embertársunkra, akkor egészen meg fog változni a hozzá való viszonyulásunk.

            Mert kedves testvéreim, Jézus születése a szeretet nagy forradalmát hirdette meg ezen a világon. Ez az egyetlen igazi és áldott forradalaom. Ez a forradalom nem csak rendszereket, társadalmi berendezkedéseket, hanem az emberi szíveket is megváltoztataja. Próbáljunk mostantól kezdve mindenkit ennek a szeretetnek a szemüvegén át nézni, ami mindent hiszen, mindent remél, mindent eltűr, ami soha el nem fogy. Ez legyen a más út, amin ezentúl járni fogunk. A bölcsek más úton mentek vissza. Jöttek egy olyan úton, amin még nem ismerték Jézust, amin még, úgy ahogy láttuk nem figyeltek eléggé Isten vezetésére, amin egy adott ponton a Heródes palotájában kötöttek ki, olyan emberek társaságában, akik nem akartak elindulni Krisztus felé. De most már Jézussal mentek, imádattal, alázattal, szeretettel, örömmel  a szívükben.

Kedves Testvérem! Én nem tudom, hogy te hogy jöttél. Lehet, hogy te is Jézus nélkül, hit nélkül, talán csak azért, mert ezen az ünnepen mégis csak illik elmenni a tamplomba, az Isten házába. De most mehetsz Jézussal, úgy hogy megváltozik az Istenhez való viszonyod és az embertársadhoz való viszonyod. Bárcsak így lenne, mert akkor nem csak ott Betlehemben , hanem itt Marosvásárhelyen ( itt mindenki helyettesítse be a faluja vagy városa nevét) igazi Karácsony lesz.

(Ezen igehirdetési sorozat megírásához Ernst Modersohn, Wilhelm Busch és Walter Lüthi gondolatait használtam fel. Az utolsó igehirdetés egy nagyobb lélegzetű igehirdetés, nem igen jó szentestére, de ezt ki-ki alkalmazza belátása szerint)

                                                                                                Lőrincz István