Barangolások bibliai tájakon: Filadelfia

            Lidia tartományának városa volt, a Tmolosz hegy lábánál fekszik, a Kaganosz folyó termékeny völgyében, különösen híres volt szőlőjéről és boráról. A várost II.Attalosz Philadelphos alapította a Kr.e. második században, akinek neve testvérszeretetet jelent. Gyakran voltak itt földrengések, ilyenkor lakói a környező városokba menekültek. Kr.u 17-ben egy nagy földrengés sújtotta a várost, Tiberius és Caligula császárok építtették újra, és virágzó iparvárossá nőtte ki magát. Most Törökország része, Alasérnak hívják, és hála Istennek ma is élnek szép számmal keresztyének ebben a városban. Ez a város már a Birodalom peremén volt, ők még beletartoztak a görög-római kultúra vérkeringésébe, de rajtuk túl már kezdődött a barbár világ. Tulajdonképpen ez a város megpróbálta a görög kultúrát és civilizációt a barbár világ felé közvetíteni.

            Az itteni gyülekezet életét is meghatározta ez a határhelyzet, mint ahogy mind a mai napig úgy van, hogy a földrajzi fekvés is döntő módon határozhatja meg egy gyülekezet életét és szolgálatát. A magyar keresztyénség életét is meghatározta ezer éven át, hogy Nyugat és Kelet határán élt, s Istentől azt a szent feladatot kapta, hogy mindkét irányba terjessze az evangéliumot. Talán sokkal többet is tehetett volna a magyar keresztyénség, főleg azért, hogy a reformáció eszméi, értékei Kelet felé jobban áradjanak és hassanak.

A bemutatkozásból csak a „Dávid kulcsa” kifejezést szeretném kiemelni, ami egyszerűen azt jelenti, hogy Jézus testileg a Dávid házából származott, de Isten neki adta azt a hatalmat, hogy a mennyek országának ajtaját kinyissa vagy pedig bezárja. Azt kell itt megértenünk, hogy a mi személyes üdvösségünk a Jézus Krisztushoz való viszonyunktól függ. Az üdvösséget nem egyik vagy másik egyház adja, ilyen értelemben nincs üdvözítő egyház. Jézus az Üdvözítő, az Ő kezében vannak a kulcsok.

            Ennek a gyülekezetnek Jézus azt mondja: kevés az erőd. Nerm tudjuk pontosan, hogy mire is vonatkozhatott ez. Lehet, hogy a gyülekezet kis létszámú volt, de az is lehet, hogy a tagok voltak erőtlenek. Dehát melyik gyülekezet nem ilyen! Minden földi gyülekezet erőtlen tagokból áll. De az a nagy kegyelem, hogy Jézus szereti az erőtleneket és ami még csodálatosabb, hogy fel is használja őket országa építésében. Sose gondoljuk azt, hogy mivel mi erőtlenek és gyengék vagyunk, Isten semmit se tud kezdeni velünk. Ő épp az erőtleneket, gyengéket választotta ki, hogy a világ szerint erőseket, hatalmasokat megszégyenítse. Jelen esetben Isten itt a Sátán zsinagógájából való embereket fogja megalázni. Ezek olyan zsidók lehettek, akik nem fogadták el Jézust és mindent elkövettek a keresztyén gyülekezet ellehetetlenítéséért. Ilyen emberek, csoportok, ideológiák mindig is voltak és lesznek. Ezek a történelem folyamán sokszor félelmetesek voltak, sok keresztyén az életével is fizetett az ilyen emberek hatalmának az idejében. Nemrég emlékeztünk meg, hogy nálunk is 25 évvel ezelőtt összeomlott egy ilyen rendszer, aminek szintén megvoltak a hitvalló áldozatai. De Isten elhozta ennek a rendszernek is a végét és egyszer minden Vele ellenszegülő hatalomnak kapitulálnia kell. Lehet, hogy Isten sokszor hosszú ideig eltűr ilyen hatalmakat, de az ilyenek az ítéletüket és bukásukat nem kerülhetik el.

Ez a filadelfiai gyülekezet még egy másik csodát is megtapasztalt. És ez az volt, hogy Isten megtartotta őket a nehéz kísértések idejében. Világosan kell látnunk azt, hogy Isten népe egy kísértések és próbák között élő nép. Mi a magyar nyelvben két szóval jelöljük azt, amit a görög nyelv egyetlen szóval mond el. Mi minden nehézséget kísértésként és próbaként is élünk meg. Tudjuk azt, hogy a kísértés a Sátán műve, ami által tönkre akarja tenni a hitünket, össze akarja törni, romba karaja dönteni az életünket. Isten a próbák által mindig meg akarja erősíteni a mi hitünket és életünket. Fontos mind a kettőt látnunk, de a legfontosabb tudnunk, hogy ha a Sátán kísért, akkor Isten kezéből azt próbaként fogadhatjuk el, és megerősödött hittel tudunk kijutni belőle. Jézus földi életének idejében nagyon világosan beszélt tanítványainak arról, hogy egész életük egy folytonos próba és kísértés lesz. Nem arról beszélt, hogy egyre könnyebb lesz az övéinek, hanemm épp ellenkezőleg, hogy a helyzet egyre nehezebbé válik. Olyan időkről beszél itt Jézus, ami az egész világot megpróbálja.Voltak már ilyen idők, gondoljunk csak a két világháborúra, de lesznek is még. Ezekre mi mindig fel kell készülnünk. De az a nagyszerű mindnütt a Szentírásban, hogy Jézus nem csak bejelenti, hogy jönnek a próbák és a kísértések, hanem mindig ott van a biztatás: ti ne féljetek. Jézus mindig azt ígéri az övéinek, hogy meg fogja tartani őket minden nehézség közepette,bármi is következzen e világra. Teszi ezt azért, mert az övéi megtartották az Ő nevét, nem tagadták meg azt.

            Olyan jó dolog ezzel a hittel nézni a jövendő felé, ami nem tűnik könnyűnek a mi számunkra sem. De tudhatjuk, hogy Ő azt ígérte, hogy kezéből senki és semmi se tud kiragadni minket. Történhetnek neheéz dolgok az életünkben, de csak az Ő tudtával, csak az Ő akaratával. S ha mi Őt szeretjük, akkor bármi is jöjjön, csak a javunkat és üdvösségünket tudja szolgálni.

Olyan szép ígéretet ad itt Jézus a győzteseknek: oszloppá teszi őket az Isten templomában. Gondolhatunk itt a tartó-oszlopokra is, amikre terhet lehet helyezni, mert nem omlanak össze alatta. Isten gyermekei terhelhetőek, tudnak terheket és felelősségeket hordozni, lehet rájuk számítani. De még inkább gondolhatunk itt győzelmi oszlopokra. Tudjuk azt, hogy a bibliai időkben, de később is a történelemben egy-egy nagy győzelem emlékére oszlopott állítottak a császárok, hadvezérek, királyok. Ezek az emlékoszlopok emlékeztetik az eljövendő nemzedékeket arra a győzelemre, amit valaha diadalmasan kivívtak, de egyúttal helytállásra serkenti ez a későbbi nemzedékeket, akik erőt és példát vehetnek az előttük járók hősiességéből és győzelméből. Milyen nagy dolog, hogy a mi győzelmes életünk így lehet nem csak azok számára erőforrás és bátorítás, akik most élenek, hanem azoknak is, akik több nemzedékkel utánunk fognak élni. Győzelmes életünk holtunk után is hirdetheti majd Isten nagyságát és kegyelmét.

Erre az oszlopra Isten a maga nevét és az új Jeruzsálem nevét írja. Isten azonosul az övéivel, azok egyek Ő vele. Azok bemehetnek az új Jeruzsálemnek a nyitott kapuján is, ami az üdvösséget jelenti számukra.

Olvasandó igék: Mát.8,18, Ján.10,28,  16,33, Róm.8,28, 1Kor.1,26-28, Jel.3,7-13

                                                                                    Lőrincz István

Barangolások bibliai tájakon: Szárdisz

            Lydia tartomány fővárosa volt Kis-Ázsiában, valamikor Krőzus király székvárosa, majd  perzsák tulajdona lett. Ezután a szeleukidák hódították el, a Jézus korában a Római Birodalom része volt. Ma itt csak egy rommező található.

            Erről a városról mindnyájunknak az a döbbenetes mondat jut eszünkbe: az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy. Az is félelmetes, hogy ehhez a gyülekezethez nincs Jézusnak egyetlen dícsérő szava sem, egyenesen a bajjal kezdi. Az eddigiekből láttuk, hogy minden gyülekezetben volt dícséretre méltó dolog, de itt csak baj van. Szörnyű ítélet ez egy gyülekezet felett, Isten őrizzen minket ettől. Ijedve tesszük fel a kérdést: mi történhetett ebben a gyülekezetben, hogy ilyen nagy a baj, hogy a halál lehelete enyire ráfuvallt erre a gyülekezetre? Hogy jutott ez a gyülekezet ebbe a helyzetbe, hogy hasonlít egy kivágott fához, aminek most még zöldek a levelei, de néhány nap múlva már minden el fog száradni? Olyan ez a gyülekezet, mint a vázába tett levágott virág, hogy most még eleven, szépen virágzik, de néhány nap múlva ki lehet dobni a szemétbe. Az az érzésünk, hogy ez a gyülekezet első látszatra egyáltalán nem ezt az érzést keltette egy látogatóban. A ház, ahol összegyültek tele volt, a hívek adakoztak, kedvesek voltak egymáshoz, de valami nagyon fontos dolog, a lényeg hiányzott: az élő Jézus Krisztussal való közösség. Ez a város és gyülekezete komoly önvizsgálatra indít bennünket. Álljunk oda őszintén Isten elé és kérdezzük meg magunktól: van-e bennem igazi hit? Szeretem-e Istent teljes szívemből, lelkemből és minden erőmből? Komolyen veszem-e a megszentelődést, a bűn elleni harcot? Nehogy rólam is ezt a diagnózist kelljen kiállítani: az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy!

            Hogyan juthat egy gyülekezet ilyen állapotba? Az ige három dolgot említ, amire nekünk is jó lesz figyelmeznünk. Amint már az elején mondtam ez a város Krőzus király székvárosa, s ez a város arról lett híres, hogy itt született meg a pénz. Nyilván, hogy pénz volt elég és ez egy hamis nyugalmat, békességet adott az embereknek, s természetesen a gyülekezetnek is. De ez a lelki halál békessége volt. Őket nem lehetett ebből kimozdítani. Pedig bizonyára voltak olyan prófétai lelkek, akik meglátva és megérezve a halál illatát, próbálták felrázni ezt a gyülekezetet, de ők erre nem figyeltek, továbbra is megmaradtak a hamis békességben. Vigyázzunk mi is erre. Engedjük, hogy Isten igéje felkavarjon, kizökkentsen hamis békességünkből, közömbös, lanyha kereztyénségünkből. A második dolog, amit erről a gyülekezetről olvasunk, hogy itt mindenki csak magával törődött, s nem az embertársával, a másik hívő testvérrel. Nem látta meg az egyik ember a másiknál, hogy baj van az életében, hogy az a halálba vezető úton jár. Jézus felszólítja őket, hogy élesztgessék a halófélben levőket. Ez egy nagyon komoly kérdést vet fel, amire vigyázni kell gyülekezeti életünkben. Minden gyülekezetben vannak lelkileg éber, eleven tagok és vannak halófélben levők is. Persze jó lenne, ha mindenki vallaná azt, amit a Kátéból megtanult: én is élő tagja vagyok és mindörökre az is maradok. De mindnyájan nagyon jól tudjuk, hogy a valóságban ez nem így van. Nos, ha valaki élő tagja a gyülekezetnek, annak fájnia kell, hogy vannak halófélben lévők és valamit kell tennie irányukba. Ezt szoktuk mi missziónak, szolgálatnak, bizonyságtételnek hívni. A kérdés az, hogy ki fog elmenni az ilyen emberekhez, ki fogja elvinni nekik az evangéliumot?  A lelkész erre egyedül nem képes, még a presbitérium sem, itt minden élő tagra szükség van. Bárcsak ránk tudná terhelni az Úr a halófélben levőknek a gondját, s bárcsak tudnánk erősíteni őket. Jézus mindenkit azért hív el, hogy utána mindenkit el is tudjon küldeni a hivogatásra, a bizonyságtételre.

            A harmadik nyomorúsága ennek a gyülekezetnek az volt, hogy számukra fontosabb volt a név, mint a valóság. Ők körülbelül így gondolkodtak: fontos, hogy legyen meg a név, a becsület, hogy tiszteljenek bennünket az emberek. De hogy a névnek a látszata mit takart, az már nem érdekelte őket. Beleestek abba a hibába, amibe Sámuel is Isai házában, hogy azt nézte, ami a szeme előtt van, de meg kellett tanulnia, hogy azt nézze, ami a szívben van. Ezek a szárdisziak jónevű emberek voltak, de nem voltak hiteles keresztyének. Legyünk mi hiteles, példaadó emberek.

            Jézus itt nem csak a bajt mondja el, hanem megadja a gyógyulás módját is. Két dolgot mond. Az egyik egyszerüen így hangzik: ébredj fel a lelki halálból! Jézus soha nem tartott temetési prédikációt, Ő feltámasztotta a halottakat. Akik meghallják igazán a Jézus szavát, azok élni fognak, azok fel fognak támadni a lelki halálból. Az igében megelevenítő erő van, ami ma is meg tudja ragadni és át tudja formálni az emberek életét. Oda lehet menni a lelkileg halottakhoz és el lehet mondani, amit Pál is elmondott: serkenj fel, aki aluszol, és támadj fel a halálból, és felragyog neked a Krisztus! A másik dolog, amit gyógyszerűl ad: az emlékezés. Ennek a gyülekezetnek emlékeznie kellett az indulásra, az első szeretetre. Emlékezz vissza a konfirmációdra, amikor talán először komolyan megszólított Isten, amikor ifjúi hévvel megígérted, hogy Jézus Krisztus igaz követője és egyházunk holtig hűséges tagja leszel. Vagy emlékezz vissza arra az úrvacsorázásra, amikor olyan közel voltál Istenhez, amikor megértetted Jézus áldozatát és elfogadtad a szent jegyekben bűneid bocsánatát. Vagy emlékezz vissza arra az evangélizációs alkalomra, amikor odaszántad életedet az Úr szolgálatára. Utána jött sok minden, meglankadtál, megfáradtál, lelki halálba estél. De emlékezz és menj vissza oda, s meglátod: újra lesz öröm, lelkesedés az életedben Krisztus iránt.

            Ha ez a gyülekezet nem hallgat a szóra, ha nem ébred fel, ha nem emlékezik, akkor jön a tolvaj, jön a Sátán és mindent elvisz, minden odalesz. Döbbenetes az, hogy ezek a valamikor virágzó gyülekezetek eltűntek, s ma Szárdisz csak egy romhalmaz. Döbbenetesen és szószerint teljesedett be az életükben Jézus figyelmeztetése. Most egy Új Évre indulunk Isten kegyelméből. Vigyük ennek az igének komoly figyelmeztetését magunkkal ennek az évnek minden napjára. Legyen ebben az évben is sok győzelmünk hit által. S kapjuk meg azok jutalmát is. Kapjunk szép fehér ruhát, járhassunk egy tiszta és megszentelt életben. Nevünk ne töröltessék ki az élet könyvéből. A mennyei anyakönyben ne apadás, hanem növekedés, gyarapodás legyen. S a legszebb ígéret: Jézus majd bizonyságot fog tenni Atyja előtt rólunk is  az utolsó ítéletben. Mert ez az újabb esztendő is arra figyelmeztet bennünket, hogy földi esztendeink számai egyszer el fognak fogyni, s akkor ott állva majd Isten ítélő széke előtt ez lehet majd legnagyobb boldogságunk. Legyen ez az év részünkről is a bizonyságtétel éve, hogy majd Jézus is bizonyságot tehessen rólunk.

Olvasandó igék: 1 Sám.16,7, Mát.10,32, Ef.5, 14,  1Thessz.5,2,  Jak.5,19-20,  Jel.3,1-6

                                                                                                                                   Lőrincz István

Újévi igehirdetés És.42,1-4 alapján

            Isten kegyelméből újabb esztendőbe léphettünk. Adjunk hálát Istennek, hogy eljöhettünk az Ő házába, hogy az igével és annak drága üzenetével indulhassunk neki az Új Esztendőnek. Egy messiási próféciát hallottunk, ami az eljövendő Messiásról beszél, de olyan sok értékes üzenet van benne, amit a magunk életére, s közelebbről az előttünk álló esztendőre is alkalmazhatunk, s ezért választottam alapigeként erre az igehirdetésre. Mert Jézus Krisztus, hisz Róla szól ez a prófécia, nekünk nem csak Megváltónk, hanem példaképünk is. Ő maga többször is mondott földi életének idejében ilyeneket: amiképpen én cselekedtem, ti is azonképpen cselekedjetek, ahogy én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást.

            1.Ez az ige úgy mutatja be Jézust, mint szolgát. Az „íme” szócska a Szentírásban mindig olyankor fordul elő, amikor valami fontos, különleges dologra akarja felhívni a figyelmünket. Itt a különleges az, hogy Isten szolgaként akar megjelenni ebben a világban, hogy Jézus kész volt szolgai formát ölteni magára és így jött el közénk. Ez a gondolat a prófécia keletkezésének a korában teljességgel ismeretlen volt, ilyesminek még a nyomát se találjuk a korabeli pogány vallásokban. Ott az istenek mindig úrként, királyként, hódítóként jelennek meg, akik uralkodni akarnak, kiszolgáltatják magukat, másokat legyőznek, megaláznak, földre tipornak. Ezek mind emberi tulajdonságok, a Szentírás nyelvén azt mondhatnám: ó-emberi vonások, jellemzők ezek. Ezekkel születtünk, mélyen ott vannak bennünk, minket is arra akarnak rávenni,  hogy basáskodjunk, kiskirályokként viselkedjünk, hogy másoknak parancsolgassunk, hogy minél jobban szolgáltassuk ki magunkat. De Jézus más volt, és nekünk egészen más példát adott. Ő meg is mondta, hogy nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon másoknak. Ebben az Új Esztendőben kövessük mi is a példáját: Akarjunk mi is szolgák lenni, akarjuk alázattal szolgálni Istent a családban, a gyülekezetben, az emberi közösségekben. Ne kapni akarjunk, hanem adni, ne azt várjuk, hogy mások tegyenek valamit értünk, hanem mi tegyünk másokért valamit. Induljunk a szolgálat lelkével, lelkületével erre az Új Esztendőre, s higgyük, hogy Isten megkészíti a szolgálat minden alkalmát.

            2.Törvényt hirdet. Ezt már nehezebben tudjuk elfogadni ettől a szolgától, valahogy nem talál ahhoz, amit eddig mondtunk róla. Ha szolga akkor ne parancsoljon, ne hirdessen törvényt, ne szóljon bele az életünkbe. De bármennyire is nem tetszik ez nekünk, Ő egy ilyen különös szolga, aki engedelmeskedik, alázatos, de törvényt is hirdet. De ezt nem azért teszi, mert szeret parancsolgatni, mert ezzel meg akar minket alázni. Ő olyan törvényt hirdet, ami a mi javunkra van, ami az életünk előmenetelét szolgálja. Teljesen félreérti a jézusi törvényt az, aki úgy gondolja, hogy az egy teher, nyűg, kényszer a mi számunkra. Az Úr Jézus Krisztus törvénye a szeretet törvénye és abból élet fakad. Jézus tulajdonképpen csak egy parancsolatot adott, mégpedig azt, hogy szeressük egymást. Ha ezt a parancsolatot megtartanánk, akkor ez egy útjelző tábla lenne az életünkben. Ha mi mindig a szeretet parancsa alapján cselekednénk, akkor semmi olyan dolgot nem tennénk, amivel felebarátunkat megbántjuk, megsértjük. Nem véletlenül mondta Szent Áoston: szeress, és tégy amit akarsz. A szeretet törvénye megvéd minket a kísértésektől, olyan számunkra, mint egy védőkorlát, amin belül biztonságban érezhetjük magunkat. Ha a szeretet parancsa alapján cselekszünk, akkor egy szép és jó rend lesz az életünkben, akkor jó döntéseket fogunk hozni. Mert ebben az évben is naponta kell döntéseket hozzunk, ebben az évben is kell tudnunk, hogy mi a fontos és mi a lényegtelen, hogy mit kell nekünk minden körülmények között megtenni, és mi az, amit semmilyen körülmények között nem szabad megtenni.

            3.Ez az ige azt is elmondja nekünk, hogy milyen módon valósul meg ez a szolgálat az életünkben. Erről a szolgáról azt mondja az ige, hogy nem feltűnősködik, nem szerepel. Mennyire másképp van ez a világban. Azt is szoktuk mondani, hogy ez a világ egy nagy színpad, ahol hol komédia, hol pedig tragédia zajlik. A világ szereti mutogatni magát, óriási kultusza van ma a sztároknak, akik jól el tudják adni magukat, akik mindent elkövetnek, hogy felhívják magukra a figyelmet. Mi ma a reklámok világában élünk, mindent reklámozni kell, és nem is az a fontos, hogy valami jó legyen, hanem az, hogy a reklámja legyen jól megszervezve, mert akkor akár a roszz árut is jól el lehet adni. Jézus nem ezt tanította nekünk, Ő nem reklámozta magát, nem verte dobra a csodáit, sőt a legtöbb esetben megtiltotta a tanítványainak, hogy szóljanak ezekről. Ő nem tukmálta rá magát az emberekre, nem próbálta eladni magát, nem próbálta tanításait, életmódját ráerőszakolni az emberekre, hanem sokkal inkább csendben hívta magához a megfáradtakat és megterhelteket és nyugalmat ígért a lelküknek. Jézus nem lármázott, de nem is sajnáltatta magát, hogy őt nem követik az emberek, hogy nem fogadják el tanításait. Mi sokszor azért hangoskodunk, lármázunk, sőt veszekszünk is, hogy figyeljenek már ránk, hogy vegyenek észre.

            A szolgálat módjáról azt is elmondja az ige, hogy ez a szolga nem az utcán próbál hatást elérni, nem az utcán próbálja reklámozni magát. De akkor hol, tesszük fel a kérdést? Ez nincs bene az igében, de az egész Szentírás tanításából tudjuk hogy ez a szolga az emberi szívekben akar munkálkodni. Itt benn akar minket átformálni, átalakítani, mert a baj is itt benn van. Mi mindig azt gondoljuk, hogy a körülményeinkkel van a baj. Úgy gondoljuk, ha nem ott kellene élnünk, ahol épp vagyunk, ha mások lennének körülöttünk az emberek, akkor minden jó lenne. Ma ezért veszi nagyon sok ember nyakába a világot, mert úgy gondolja, hogy egy másik országban, ahol mások a körülmények ott minden jó lesz, ott boldogabb lesz. De aztán hamar kiderül, hogy ott is sok baj, nehézség, keserűség, igazságtalanság van. Nemrég temettem el egy 48 éves férfit, aki nagy reményekkel egész rokonságával kivándorolt az Egyesült Államokba, ott szép karriert futott be, egy világhírű cégnek lett az alkalmazottja, állandóan járta a világot, de eközben tönkrement a házassága, családja, s úgy lehajtotta magát, hogy a szíve felmondta a szolgálatot. Nem akarjuk meglátni, hogy a bajok nem kívül vannak, nem a körülményeinkben, hanem a szívünkben. Ha a szívben változás lenne, akkor a külső körülmények is megváltoznának. A volt gyülekezetemben volt egy férfi, aki mind az alkoholnak, mind a nikotinnak a rabja volt s ezért szegénységben, nélkülözésben éltek, még a legszükségesebb háztartási cikkekekt se tudták megvenni. Aztán Isten kegyelméből megszabdult s egy év múlva elmondta, hogy most már mindenük van, vettek hűtőszekrényt és mosógépet s sok más mindent is, most már mindenre jut, mert a sok pénzt már nem kell az italra és a cigarettára költeni. Én, aki a börtönben szolgáltam sok éven át tudom, hogy mekkora pénzbe kerül a börtönök fenntartása. Egy fogvatartott több mint egy minimálbért emészt fel havonta s ha ezt 30-40.000-el beszorozzuk egy hatalmas összeg jön ki, amit lehetne nagyszerű dolgokra fordítani. De mi pénzt emészt fel a korrupció, a féktelen szórakozás, a grandomán építkezés, a felesleges luxus, a bűnös dolgok egész sora. Ha az emberi szívek megváltoznának, ha az emberek megtérnének Istenhez, akkor külső körülményeinkben is óriási változás, javulás állna be.

            4.Az utolsó dolog, amit a szolgáról elmond, hogy Ő nagyon irgalmasan bánik az övéivel. Két képpel szemlélteti ezt. Az első a megrepedt nádszálnak a képe. Tudjuk azt, hogy a nádszálat az ókorban főleg három célra használták fel. Ez volt a hosszmérték, a mai méteres szerepét töltötte be. Aztán használták nyílvesszőnek, amikor háborúba mentek és végül ebből készítették az írószerszámokat, amikkel a pergamen-tekercsekre írtak. De mindhárom célra csak teljesen ép, egészséges és erős nádszálat lehetett használni, ami már repedt volt, azt egyszerűen eldobták, vagy legfeljebb fűtésre, tüzelőanyagként hasznosították. De ez az áldott Szolga nem így tesz. Jaj lenne nekünk, ha így tenne. Mi lenne, ha Ő csak az ép, a tökéletes embereket tudná használni, akiken semmi”repedés” nincs. Ilyen senki sincs közülünk, mert mindnyájunkat megrepesztett a bűn, megtört az élet, a nehézségek, a kísértések De Ő így is akar használni minket, mert ez a Szolga életét adta azért, hogy „repedezettségeinket” bűneinket, megtörtségünket meggyógyítsa, hogy alkalmasak lehessünk az Ő országának építésére. A másik kép a pislogó gyertyabél. Azt is mindenki tudja, hogy egy gyertya akkor tölti be küldetését, ha eleven lánggal ég s így minél nagyobb világosságot áraszt maga körül. De ha egy gyertya csak pislog az inkább bosszantó dolog, s nem csak az zavar, hogy semmit se lehet látni mellette, hanem még kellemetlen füstöt is terjeszt maga körül Az ilyen gyertyát ki szoktuk oltani, hogy ne bosszantson és ne füstölögjön az orrunk alá. De ez a Szolga ezt se oltja ki, hanem Szentleke fújásával elkezdi gerjeszteni, s addig fújja, míg eleven lánggal nem ég.

            Lehet, hogy ezen az Újév reggelen mi is ilyen pislákoló gyertyáknak érezzük magunkat, akik inkább csak füstöt árasztunk és nem világosságot. De ne essünk kétségbe, mert ez a csodálatos Szolga reánk is fújja Szentlekét és így mi is lángra kaphatunk és áldott világosságot áraszthatunk magunk körül. Nem tudom, hogy igaz-e vagy legenda, miszerint a híres zeneszerző-hegedűművész, az olasz Paganini börtönbe került. Ott a hegedűjének egy kivételével minden húrja elszakadt. De ő azon az egy húron tovább játszott és így szerezte a híres Capriccióit, amik a mai napig gyönyörködtetik a zeneszerető embereket. Lehet, hogy a mi életünk hegedűjének a húrjai is elszekadtak, de ha a Nagy Mester, ez a Szolga, az Úr Jézus kezébe veszi azt, akkor csodálatos dallamokat tud kicsalni belőle. Adjuk át hát ennek az Újévnek a napján az életünket neki, s akkor Ő használni fog minket is, s így ez az újabb eszetendőnk is, annak minden napja és esenménye az Ő dicsőségét fogja szolgálni. Ámen

            (ezen igehirdetést kedves barátom,az általam nagyra értékelt igehirdető Papp Benjámin vázlata alapján írtam, ő ezt Karácsony esti igehirdetésként mondta el, remélem ő is fog örülni annak, hogy ilyen átszerkesztett formában, a magam gondolatait is hozzátéve most újévi igehirdetésként  közkinccsé teszem)

                                                                                                Lőrincz István 2014 dec.29

Barangolások bibliai tájakon: Pergamon

            Misia tartomány ősi fővárosáról fogunk beszélni, ami Kr.e 129-től Ázsia provincia része lett. Gazdag vallási és kultúrális élet volt benne, s ez a római uralom alatt is megmaradt. Híres volt könyvtárairól, nem véletlen az sem, hogy erről a városról nevezték el az itt készült pergamen tekercseket. Zeusznak és Aszklépiosz isteneknek volt itt temploma, ahova tömegével özönlöttek az emberek. Nem sokkal Krisztus születése előtt Augusztus császárnak is emeltek itt egy templomot. Kész csoda, hogy a pogányságnak, a császárkultusznak eme fellegvárában gyülekezet alakult. Sajnos, elég sok baj volt ebben a gyülekezetben, nem véletlen, hogy kardról beszél Jézus már a bevezető szavakban, amit e gyülekezethez intéz.De kegyelem az, hogy az ige vág és hasít, hogy eljut az ízeknek és a velőknek megoszlásáig és megítéli az életünket. Krisztus nem csak simogat minket, tud Ő harcos is lenni, hogy szembeszálljon hitetlenségünkkel, keményszívűségünkkel. Meg akarja öldökölni bennünk az ó-embert, hogy aztán meg tudja eleveníteni bennünk az új-embert, ahogy azt a Káténk oly szépen tanítja.

             Zeusz templom és oltár miatt ezt a várost az ige a Sátán lakóhelyének nevezi. Mivel ide állandóan özönlöttek az emberek, ezt a várost áthatotta a pogány szellemiség, és ebben a nehéz közegben kellett éljen a gyülekezet. De vajon a mai gyülekezet helyzete könnyebb volna? Nem gondolom. Hisz mi is egy olyan világban, kultúrában élünk, amit a Sátán ural. A trónusa ott áll a mi városainkban és falvainkban, hogy a gyülekezetet fenyegesse, üldözze, s ha lehet megsemmisítse. Minden eszközzel próbálkozik, kit mivel tud megfogni. Egyesek szívében kételkedést támaszt, másokat a világi örömökkel és szórakozásokkal igyekszik megfogni. De milyen nagyszerű dolog, hogy a pergamoni keresztyének ilyen helyzetben is meg tudtak maradni Krisztus mellett. Ez is azt igazolja, hogy minden helyen és minden körülményben lehet keresztyénnek lenni. Sok ember azzal próbálja mentegetni magát, hogy ő olyan környezetben, helyen él, ahol ez nem lehetséges. Hányan mondták nálunk is a régi rendszer idején: a kommunizmusban nem lehetett keresztyénnek lenni. De igen, csak épp meg kellett fizetni az árát, és erre sokan nem voltak hajlandók. Vigyázzunk:  nem mentegetőzhetünk, nem mondhatjuk, hogy egy ilyen világban, környezetben nem tudom Krisztust követni. Mielőtt ilyeneket mondanánk, gondoljunk a pergamoni gyülekezetre.

            Jézusnak volt panasza e gyülekezet ellen. Mi volt ez? Hát az, hogy voltak olyanok, akik a Bálám tanítását tartották. Ő Moábnak a prófétája volt, akit Bálák király, amikor Izrael népe közeledett országa felé, felbérelt arra, hogy átkozza meg Isten népét. De Bálám átok helyett háromszor is áldást mondott a népre. De titokban egy tanácsot adott Báláknak, mégpedig azt, hogy a  szép moábita lányokkal próbálja Isten népét megkísérteni, mégpedig úgy, hogy Izrael fiait meghívták pogány isteneik áldozatára, ami után paráznaság és mindenféle tisztátalanság vette kezdetét. S az Egyiptomból megszabadított nép a testi gyönyörök rabszolgája lett. Később ugyanez történt Korintusban, ahol ez volt a jelszó: minden szabad nékem. Mennyire kell nekünk vigyázni, mennyire komolyan kell vennünk azt, hogy Krisztus minket szabadságra szabadított meg, de nem szabadosságra, nem szentségtelenségre, hanem szentségre. Nem arra szabadított fel, hogy a világé, hanem hogy az Övé legyünk. Az Isten mindenkori népét semmi sem tudja úgy tönkre tenni, mint a testi-lelki paráznaság, amikor máshoz pártolunk az értünk vérét ontó Krisztustól. Lehet, hogy azt mondjuk: de én nem teszek ilyeneket. De vigyázzunk, mert a kényelem, a világiasság, a közömbösség is pont ilyen veszélyes bálvánnyá lehet az életünkben. S milyen szomorú az, hogy ezek s a nikolaiták, akik hasonló tanokat vallottak, ott benn voltak a gyülekezetben. A Sátán nem kívülről támadott már, hanem belülről, s ez sokkal veszedelmesebb.

            Ez a gyülekezet arra is figyelmeztet minket, hogy arra is vigyázzunk, hogy hova megyünk el, milyen meghívásokat fogadunk el. Ott egy kis fehér kövecskével hívogatták az embereket a pogány istenek lakomáira, áldozataira. Ekkor ott volt a kérdés: menni vagy otthon maradni? Sokan azt mondták: hát elmegyünk, elvégre nem lehet kivonulni a világból, a társadalomból, mi nem vagyunk szerzetesek vagy apácák.  Elmentek és elindult az életük lefelé a lejtőn. Nem minden helyre kell nekünk elmenni, ahova hívnak minket, nem minden meghívást kell elfogadni. Jó volt az a mondás, amit a régiek hangoztattak, hogy kérdezzük meg ilyenkor Jézust, hogy Ő vajon elmenne-e ahova minket hívnak. Adjon az Úr nekünk világos látást és határozottságot ezekben a dolgokban. Legyünk türelmesek, de ne a bűnnel szemben. Vigyázzunk, hogy mit, kit engedünk be az életünkbe, a gyülekezeteinkbe.

            Ennek a gyülekezetnek Isten adott egy csodálatos példaképet, Antipászt, aki vértanú halállal dicsőítette meg Urát. A hagyomány szerint püspök volt ő és Domitianus idején kemencében égették meg. Ő nem a pogányok szentségtelen lakomájára, hanem a halálba, a tüzes kemencébe ment Jézusért. A mi egyházunknak is vannak áldott hitvallói, akik ha kellett, az életüket se kímélték, az életük árán is hűségesek maradtak Krisztushoz. Gondoljunk csak a gályarab lekipásztorokra, aki a legszörnyűbb szenvedést és sokan a halált is vállalták az ellenreformáció idején, vagy azokra a hitvalló lelkipásztorokra és gyülekezeti tagokra, akik a múlt rendszerben börtönt szenvedtek bátor kiállásukért. Méltó rájuk emlékeznünk, épp szabadulásuk 5O éves évfordulóján. Az ő mindhalálig való hűségük lehet ragyogó példa a mi számunkra.

            Ez a gyülekezet is ígéretet kap, ha győzedelmeskedni tud e nehéz helyzetben és környezetben. És voltak hála Istennek ilyen győztesek, nem csak Antipás, hanem sokan mások is. Újjongjon fel a mi szívünk is az örömhír hallatán: van győzelem, lehet győzni!  Különös ígéreteket ad itt az Úr a győzedelmeskedőknek. Enni ad nekik az Úr a rejtett mannából. Abban az időben élt egy hiedelem, hogy a templom elpusztulásakor a frígyládát elrejtették a mannával együtt, s amikor a Messiás visszajön az övéinek ebből enni ad. Mi nem kell ezt várjuk, hisz Jézus nekünk magát adta és adja drága mennyei megtört kenyérként valahányszor az úrasztalához járulunk. A másik ígéret egy fehér kövecskére utal, amin egy név lesz, amit senki más nem tud, csak az, aki kapja. Két jelentése is lehet ennek.Egyrészt a bírói döntéskor a fehér kő a felmentés jele volt, ellentétben a fekete kővel, ami halálos ítéletete jelentett. Aki győz, az üdvösséget nyer. De a fehér kövecske egyfajta meghívó is volt főleg esküvői alkalmakra, nyomda nem lévén egy ilyen kő helyettesítette azt. A győztes beléphet majd a Bárány, a Krisztus menyegzőjére. Erre téged is, engem is meghívott az Úr. Legyünk győztesek, hogy ott lehessünk!

Olvasandó igék:  4 Móz.22,5-6, 25, 1-3, Ján.6,51, 1 Kor.6,12, Gal.5,13, Zsid.4,12, Jel.2,12-17

                                                                                                Lőrincz István

Barangolások bibliai tájakon: Thiatíra

            Kisázsia Lídia nevű tartományában feküdt ez a város, mintegy 8O km-re a mai Izmírtől. Kereskedő és iparváros volt, itt gyártották a messzi földön is híres és ismert bíbort. Nem véletlen, hogy  Európa első keresztyén embere, Lídia ebből a városból származott.A hét város közül, ahova levél íródott a legkisebb, de a leghosszabb levél mégis ide van címezve. Ez is mutatja, hogy Isten előtt nincs kicsi és nagy, jelentős és jelentéktelen hely vagy város. Előtte mindenki egyforma, mindenkire egyaránt gondja van. Ne gondolja a legkisebb gyülekezet se magáról, hogy „az Isten háta mögött” lenne, ezt csak a közmondás fogalmazza így meg, de Istennél nem így van.

            Ebben a városban sok juhot tartottak, s a juhok gyapjából sokféle kelmét, anyagot készítettek, amivel bejárták az akkor ismert egész világot. Az is érdekessége volt ennek a városnak, hogy ezek a gyapjú és bíbor-kereskedők céhekbe tömörültek, ami a mai szakszervezetnek felel meg és ez a tény döntő módon határozta meg a város életét. Ha valaki boldogulni akart és el akarta adni a termékeit, annak feltétlenül csatlakoznai kellett e céhekhez, akik ezt nem tették meg, azokat egyszerűen kiközösítették s egyáltalán még szakmát sem tnulhattak. Ez a fajta szerveződés komoly gondot okozott a helyi gyülekezet tagjainak. Nem azzal volt gond, hogy a keresztyéneket nem vették fel ezekbe a céhekbe, hanem az, hogy az összejöveteleik szöges ellentétben állottak a keresztyén tanítással és életfolytatással. Ezeken a szervezeti ünnepélyeken pogány módon szórakoztak. Volt bálványáldozat, aminek egy részét megégették, a többi részét pedig a lakomáikon elfogyasztották. Ezzel még nem is lett volna baj, sokkal inkább a sok alkohol elfogyasztása után az ünnepség erkölcstelen orgiába fulladt. Így testi-lelki paráznaságot követtek el, megcsalták Megváltó Urukat és hites feleségüket egyaránt. Ezért a thiatírai gyülekezet tagjai számára égető kérdés lett, hogy részt vehetnek-e ők ezeken az összejöveteleken, hogyan egyeztethető össze az üzleti élet, ennek minden tartozékával és a Krisztus követése, a keresztyén életfolytatás. Az üzlet és keresztyénség mindig komoly dilemma elé állította a keresztyéneket. Ma is sokan azt állítják, hogy becsületesen nem lehet üzletelni, mert akkor felkopik az állunk. Be kell hódolni az üzleti élet kőkemény szabályainak, azért hogy megélhessünk. Aki benne él az üzleti életben, az tudja, hogy milyen kemény és nehéz kérdések ezek, és nagyon sokan buknak el ezekben a dolgokban.

            A gond az volt az ottani gyülekezetben, hogy nem tudtak ebben a kérdésben egységes álláspontot kialakítani. Egyesek azt mondták, hogy meg kell alkudni ezzel a helyzettel, elvégre valamiből élni is kell, az üzlet az üzlet, ezt nem lehet becsületesen csinálni. A templomban imádjuk Krisztust, az üzleti életben pedig meghajlunk a bálványok előtt. Mások viszont azt mondták, hogy ők hűségesek maradnak Krisztushoz, s nem voltak hajlandók ezekbe a céhekbe belépni s ezeken a pogány és bűnös együttléteken részt venni.

            A megalkuvók táborát és gondolatait egy asszony képviselte. Egy nő volt az, aki bátorította a férfiakat: éljetek nyugodtan szabadságotokkal, elvégre a keresztyének szabad emberek. Ezt az asszonyt Jézabelnek nevezi a levél, aki Akháb király felesége volt, ő Szidonból került Izraelbe s amikor megérkezett Izraelbe felforgatta a vallási és az erkölcsi életet. Nagyon kell vigyáznunk, mert a keresztyénség ma is két táborra oszlik. Vannak, akik azt mondják, hogy a Biblai elavult, a hitvallásokat is már olyan régen írták, ma már más szelek fújnak, s a keresztyéneknek is alkalmazkodni kell a modern világhoz. De hála Istennek vannak olyanok ma is, akik ragaszkodnk Krisztushoz, a Biblához, a hitvallásokhoz, a megszentelt életfolytatáshoz. A kérdés csak az, hogy mi melyik táborhoz tartozunk?

            Érdekes, hogy a levél írója, aki tulajdonképpen maga Krisztus, nem elsősorban ezt az asszonyt vádolja, nem vele próbál hadakozni, hanem az egyházat vádolja, amely ezt beengedte a maga életébe. A gyakorlat az egyház történelme során azt mutatja, hogy amelyik egyház a  hamis tanítást és életfolytatást eltűri, az halálra van ítélve. Ennek a városnak a megrázó üzenete a mi számunkra az, hogy ne legyünk túl türelmesek. A keresztyén szabadság nem jelenti azt, hogy elfogadhatjuk azt, ami ellentmond Isten igéjének és egyházunk hitvallásainak és tiszta tanításának. A gyakorlat azt is mutatja, hogy az egyházat sokkal könnyebb belülről tönkre tenni, mint kívülről. Még a diktatúrák és keresztyénüldözés se tudták úgy megrontani az egyházat, mint a szabadosság és a bűn iránti tolerancia.

            Ezt a gyülekezetet és a mindenkori gyülekezetet és benne minden egyes tagot Krisztus harcba szólít. A régiek a földön élő egyházat „küzdő, harcoló” egyháznak nevezték. Krisztus a harcoló és győzedelmeskedő egyházának hatalmat ígér, olyan hatalmat, amivel ellene állhatnak az ördögnek és minden csalárdságának. A Krisztus jó vitézei onnan felülről mindig erőt, segítséget kapnak, hogy mindhalálig tudjanak hűségesek maradni.

            A győzteseknek Jézus a hajnalcsillagot ígéri, aki Ő maga. Ha Krisztus él valakinek a szívében az világosságot fog árasztani maga körül, az ragyogni fog e világ sötétségében. A hajnalcsillag a napkeltét, egy új napnak az eljövetelét jelzi. Mi Jézus Krisztusra kell mutassunk és hirdessük, hogy Ő jön, és az Ő országa beteljesedik. Figyelmeztessen ez a város és ennek gyülekezete szüntelen arra, hogy legyünk éberek, vigyázzunk a kívülről és belülről jövő romlásra egyaránt. Ha hiszünk, akkor ennek legyenek látható következményei az életünkben. Mi kell átformáljuk a világot és nem a világ minket. Vigyázzunk arra, hogy Krisztus uralma mindenre kiterjedjen, még az üzleti életünkre is, s egyáltalán az élet minden területére. Ne alkudjunk meg, s ha olyan helyzetbe kerülnénk, hogy választani kellene a Krisztushoz való hűség, és a becstelen, hamis üzleti érdek között, akkor mindig az előbbi mellett döntsünk. Lehet, hogy anyagilag veszteséged lesz, de megnyered Krisztust, és tiszta és nyugodt lesz a lelkiismereted.

            E város gyülekzete számára is van lehetőség a megtérésre, hogy rendezzék azokat a dolgokat, amikben elbuktak, amiket eddig elrontottak. Karácsony ünnepe, amit mi is minden évben megünneplünk, nagyszerű lehetőség erre. Ünnepünk ne külsőséges legyen, hanem belső, lelki. Szálljunk magunkba, vizsgáljuk meg életünket és ha azt látjuk, hogy valami abban nem Isten akarata szerint való, akkor igazítsunk rajta. Ne vigyük át régi bűneinket az új esztendőbe. Tartsuk meg azt mi is, ami nálunk van: az evangélium tisztaságát és az abból fakadó Istennek odaszánt életet. Így lesz teljes  és áldott a mi ünneplésünk, a mi Karácsonyunk.

Olvasandó igék:  1Kir.1628-34, Mát.6,24,  Ap.csel.16,14-15, Ef.6,11,  Jel.2,18-29

                                                                                                Lőrincz István

A Filemonhoz írt levél tanulságai és tanításai a mi szolgálatunkba

            Amikor Pál apostolnak ezt a levelét végigprédikáltam, úgy éreztem, hogy olyan sok tanítása és tanulsága van a mi szolgálatunkra nézve, hogy elhatároztam, hogy erről egy előadást is írok, Istennek adok hálát, hogy ebben megsegített. Ez a levél nem annyira a gyülekezetről szól, mint sokkal inkább az emberközi kapcsolatokról. Arról szól, hogy miként kell mi egymás pozicióját, tisztét tisztelnünk és elfogadnunk. Arról szól, hogy Pál apostol segít egy sikeres üzletembernek abban, hogy helyreálljon a kapcsolata szökött rabszolgájával Az a nagyszerű, hogy Pál ezt úgy teszi, hogy sehol sem lépi túl Filemon felelősségének a határát. Ez az előadás segíteni akar abban is, hogy azokat a bibliai értéket és normákat felfedezzük, amik segítenek minket abban, hogy keresztyén emberként élni tudjunk egy modern világban.

Ki is volt Filemon?

            Ha ezt ismerjük, akkor könnyebben megértjük ezt a levelet. Az Újszövetségben alig hallunk róla ezen a levélen kívül. Annyit feltételezhetünk, hogy Kolossé városában lakott, hisz e város gyülekezetéhez írott levelében találkozunk a nevével. Arra is következtethetünk, hogy ő egy sikeres üzletember volt, aki sokat utazott. Valószínüleg egy ilyen üzleti úton került kapcsolatba Pál apostollal, lehetséges módon a közeli Efézusban s ott Pál igehirdetése nyomán hitre jutott és egy meleg, baráti kapcsolat alakult ki közöttük. Ebben az a nagyszerű, hogy láthatjuk, hogy Isten nem személyválogató. Az evangélium nem csak a szegények vagy a gazdagok számára való, nem csak a tudós vagy az egyszerű embereké. Az evangélium minden emberhez szól, legyen az gazdag vagy szegény, alacsony vagy magas pozicióban levő, fehér vagy fekete. Az evangéliumra minden embernek egyformán szüksége van, s ha azt befogadja valaki, akkor mindenét az evangélium szolgálatába állítja. Filemon megnyitja házát a helyi gyülekezet tagjai előtt, jöhetnek az asszonyok és rabszolgák is. Amije van, azzal szívesen szolgál Istennek, mert ő is mindent az Úrtól kapott. Filemon Isten országának munkatársa lesz, a helyi gyülekezet vezetője, a misszió támogatója. Mi eldöntöttük-e már, hogy mindennel amink van, szolgáljuk az Urat? Bárcsak így lenne.

Ki volt Onézimusz?

            Tulajdonképpen ezt az egész levelet az ő érdekében írta, hogy Filemont szeretetre hangolja az ő rabszolgája iránt. A levélből az is nyilvánvalóvá válik, hogy Onézimusz nem csak megszökött gazdájától, hanem meg is károsította őt anyagilag, vagyis meglopta őt. Nem tudjuk pontosan, hogy miként került Onézimusz Pálhoz a börtönbe. Két módon történhetett ez, úgy hogy elfogták és börtönbe zárták, vagy pedig úgy, hogy Onézimusz már eleve azzal a szándékkal szökött el, hogy Pálhoz menjen, hogy ott segítséget kérjen összekúszálódott élete dolgában. Ő

tudta azt, hogy gazdája keresztyén, azt is, hogy jó kapcsolatban van Pállal s így segíthet ebben a helyzetben.

A jó kapcsolat és a lelki közösség közti különbség

            A gyülekezetben jó kapcsolat kell legyen a tagok között, de ez még nem elég. Itt több kell legyen. Persze, hogy nagyon jó az, ha az emberek kedvesek, szívélyesek egymáshoz, de a gyülekezetben több kell hogy legyen. Az, amit a Hiszekegyben így vallunk meg: hiszem a szentek közösségét. A szentek közössége pedig ott jön létre, ahol mi lelki tapasztalatainkat megosztjuk egymással. Amikor pl.elbeszélgetünk egy prédikációról, s elmondjuk, hogy mit is jelentett az nekünk. Ha elmondjuk azt, hogy mit éltünk át az úrvacsorázáskor. Így megtanulunk a hit gyümölcseiért hálát adni. Pál is hálát ad Filemonért. Az ókori levelekben szokás is volt a címzettért hálát adni, ez legtöbbször abból állott, hogy  a levélíró hálát adott azért, hogy a címzett jó egészségben tudja levelét olvasni. Pál nem az egészségért ad hálát, ez persze nem jelenti azt, hogy az egészségért nem lehetne és nem kellene hálát adni, hanem a Filemon jó lelki állapotáért. Pál nem is Filemonnak ad hálát, hanem az Úrnak ad hálát Filemonért, valahányszor emlékszik rá imádságában. Megtanulhatjuk ebből, hogy mi igenis hálát adhatunk egymásért. Sok ember azt mondja: dehát a Biblia nem azt tanítja, hogy bennünk semmi jó sincsen? Az ember megromlott. Ez így igaz, és Krisztus nélkül valóban nincs miért hálát adni. De azok, aki hisznek, azokat Krisztus formálja, megszenteli, új embereket formál belőlük. S így a hívő emberekben már nagyon sok jó dolgot is lehet találni, olyan gyümölcsöket, amit Krisztus terem meg bennük. Pál minden jó dolgot, amit Filemonban lát, az Úrral hozza kapcsolatba. S mi elcsodálkozhatunk és hálát adhatunk azért, amit Isten egy-egy emberben elvégzett. Pl. ha egy ember méltósággal és hittel tud hordozni egy mély gyászt. Ha valaki hittel és megnyugvással tud hordozni egy súlyos betegséget. Ha valaki bizonyságot tud tenni a hitéről a munkatársai között, ha valaki egy nehéz környezetben meg tud maradni hűségben az Úr mellett. Megtanulhatjuk azt is ebből, hogy név szerint is imádkozhatunk egymásért. Pál azt mondja, hogy megeemlékezik Filemonról imáiban.Nem csak úgy általánosságban ad hálát a testvéreiért, hanem konkrétan és személyesen. Tegyük ezt mi is. Imádkozzunk név szerint a lelkipásztorért, a presbitertársakért, gyülekezeti tagokért.

A szeretet és a hit kapcsolata

            Pál a Filemon szeretetéért és hitéért ad hálát. Pál sok jót hall Filemonról, valószínűleg még Onézimusztól is, aki annak ellenére hogy elszökött tőle, jó véleménnyel van a gazdájáról,

3

akitől nem azért szökött el, mert rossz lett volna hozzá. Pál elsősorban Filemon szeretetéről és hitéről hall. Különös itt a sorrend. Általában Pál mindig előbb említi a hitet s csak azután a szeretetet. De itt a szeretet van elől. Ennek megvan a maga oka, éspedig hogy ebben a levélben Pál a Filemon szeretetére fog apellálni, mert az Onézimusz visszafogadásánál erre lesz a legnagyobb szüksége. De így is igaz marad, hogy a hit az első, hisz a szeretet is csak hit által töltetik ki a mi szíveinkbe. Ezt a kettőt, a hitet és a szeretetet nem szabad egymás ellenében kijátszani, ezek nincsenek egymás nélkül, ahol van az egyik, ott van a másik is. Szeretet nélküli hit csak egy hideg, értelmi síkon lezajló valami lenne, de ez nem is képzelhető el, hisz aki hisz Istenben az szereti is őt, s az szereti a testvéreit is. De a hit nélküli szeretet se lehetséges, mert igazi szeretet csak hit által van. A hitet és a szeretetet nem lehet egymástól elválasztani, mint ahogy nem lehet elválasztani az Isten iránti szeretetet a felebarát iránti szeretettől. Aki Istent szereti, az szereti azokat is, akik az Urat szeretik. Lehetetlenség szeretni Istent és gyűlölni a felebarátot, mondja János apostol.

A hitet megosztani egymással

            Érdekes dolog megfigyelni, hogy Pál apostol 13 alkalommal használja a közösség szót, görögül koinónia. És a legtöbbször mindig olyan értelemben, hogy megosztunk valamit egymással. Ilyenek: közösség egymással Krisztus testében és vérében az úrvacsorában, közösség a szentek szolgálatában, közösség a Szentlélekben, az evangéliumban, anyagi javakban és Jézus szenvedésében. A hitben való közösség nem csak azt jelenti, hogy ugyanazt a hitvallást valljuk, hanem azt, hogy a hitet megosztjuk egymással. Pál azért imádkozik a Filemon esetében, hogy hitének közössége hatékony legyen, hogy másokban is jó dolgokat végezzen el. Ebből azt tanulhatjuk meg, hogy a hit nem egy magánügy. Nem olyan valami, amit egyedül élvezünk, amit magunkban élünk meg. A hit lényegéhez tartozik, hogy azt meg kell osztani másokkal. A hit csak akkor hatékony, csak akkor energia-forrás, ha megosztjuk másokkal. A megosztás által megerősödik annak a hite aki azt megosztja, és megbátoríttatik annak a hite, akivel azt megosztják. De mit kell megosztani egymással? Mindazt a jót, amit mi Krisztustól kaptunk. Itt egy félreértést kell tisztáznunk. Sok ember úgy gondolja, hogy ő úgy kb.20%-ban van Krisztusban és ezért Krisztus ajándékainak is kb.20%-val rendelkezik. De ez egy teljességgel helytelen elképzelés. Mert mi vagy Krisztusban, vagy pedig Krisztuson kívül vagyunk. Ha pedig Krisztusban vagyunk hit által, akkor pedig 100%-osan birtokoljuk a Krisztus javait. Legfeljebb ezt nem értjük meg és nem fogjuk fel egyszerre. Abban van növekedés, hogy egyre többet ismerhetünk fel a Krisztus kincseiből, amit Ő nekünk adott. Krisztus teljes gazdagsága, minden ígérete a miénk: hogy Krisztusban Isten minket mindennel megajándékozott, ami az életre és a kegyességre való, hogy mi örökösök vagyunk, hogy mi Krisztussal együtt a mennyekbe helyeztettünk, hogy a bennünk elkezdett jó munkát be is fogja fejezni, hogy minden a mi javunkat és üdvösségünket munkálja. Vigyázzunk, ne legyünk szegények, miközben Krisztusban olyan gazdagok lehetnénk. Ne irígykedjünk másokra, hogy ők gazdagabbak a hitben, Krisztus ajándékaiban, hanem igykezzünk mi is szüntelen előbbre, többre jutni. Amink pedig van, azt

4

igyekezzünk tovább adni, megosztani másokkal. Mondjuk el másoknak, hogy mit jelent nekünk a hit, hogy mit jelent az Úrral való közösség

            A hitnek nagyon konkrét cselekedetei vannak. Pál is utal itt Filemonnak egy olyan cselekedetére, amivel ő felüditette a testvérek szivét. Mi nem tudjuk, hogy mi is lehetett ez. Abban az időben egy nagy földrengés volt Kolosséban, lehet hogy sok gyülekezeti tag háza megrongálódott és Filemon sokat segített ezek helyreállításábn Ő ezt megtehette, mert Isten neki anyagiakban sokat adott s ő ezzel tudott leginkább szolgálni. Nem is az a lényeg, hogy mit teszünk, hanem az, hogy tegyünk valamit, lehet az egy jó szó, egy anyagi segítség, egy munka, amit elvégzünk, egy beteglátogatás.

Bíztatás a jócselekedetre

            Az a mód, ahogy Pál felkészíti Filemont az Onézimusz fogadására, nagyon tanulságos a mi számunkra. Pál ezt egy levélben teszi. Először is hálát ad azért, hogy Filemon olyan sokat jelenthet a helyi gyülekezetnek és más kis-ázsiai gyülekezetnek is. Említi a szeretetét és most ő ezt a szeretetet igénybe fogja venni. Nem parancsot fog adni, hanem kérni fog valamit tőle. Egy emberért kér tőle valamit, Onézimuszért, akit ő a fogságában szült. Onézimusz tehát hitre jutott. Ő most egy egészen más Onézimuszt fog visszakapni, mint aki valamikor elszökött tőle. Elmondja, hogy nem volt könnyű meghozni a döntést, hogy visszaküldje őt Filemonhez Szívesen maga mellett tartotta volna, hisz neki ott nagyon jó szolgálatot végzett. De nem akarja tovább magánál tartani, mert ő tudja, hogy Onézimusz a Filemon tulajdona és így ez a jog szerinti eljárás. De nem parancsolja ezt neki, mint apostol, hanem kéri őt erre, mint testvér. Így kell ez legyen közöttünk is. Nem parancsolgatni egymásnak, nem uralkodni egymáson, hanem a szeretetre hivatkozva, kérhetünk dolgokat egymástól.

Bátorság a szólásban-mindent megmondani

            Érdekes szót találunk itt, ahol Pál azt mondja, hogy bátorsága van Filemonnak valamit mondani. Szószerint ez a szó azt jelenti: mindent megmondani. Még helyesebben fordítva: merni mindent megmondani. Ez a szó eredetileg a politikai életből származik, arra utal, hogy egy demokratikus államban a polgárnak szabadsága van mindent megmondani. Később ez jó barátok közti viszonyra utalt, amiben ők egymásnak mindent meg mertek mondani. Az igazi barátok nem hízelegnek egymásnak, hanem őszintén beszélnek egymással. Így kell ez legyen a gyülekezetben, a szolgálatban is. De mit jelent a bibliai értelemben: merni mindent elmondani? Nem azt jelenti, hogy mi össze-vissza mindent mondhatunk egymásnak. Mert azzal a legtöbbször fájdalmat okozunk. A bátorság, amiről itt Pál beszél nem jelent szabadszájúságot. Ez egy Krisztusban való bátorság. Azt kell elmondani, amit Krisztus is elmondana, amit a Krisztus családjában mondanak el. Nem arról van hát szó, hogy mondok mindent, ahogy jön. Azt kell elmondani, amit az Úr jelenlétében el lehet mondani. Pálnak bátorsága van azt elmondani, amit ő Krisztus apostolaként mondhat el. Azt kell elmondani, ami illő, amit a másik keresztyénként meg

5

kell tegyen, ami a másiknak keresztyéni kötelessége. S vigyázzunk: soha ne parancsot adjunk, hanem kérjünk. Csak Istennek van joga parancsolni. Filemon amúgy sincs ahhoz szokva, hogy neki prancsoljanak, hanem ahhoz, hogy ő parancsoljon másoknak. Ezt nem fogadná el. Az emberek nem szeretik, hogy nekik parancsolgassanak. Ha családlátogatáson vagyunk ne mondjunk ilyeneket: nektek templomba kell járni, nektek meg kell esküdni, meg kell keresztelni a gyermeket. Ehelyett szépen kérhetjük őket erre pl.így: nagyon örülnék, ha járnának templomba, milyen szép lenne egyházilag, Isten színe előtt is megesküdni, milyen áldott dolog lenne, ha a gyermeket megkeresztelnék...

Lelki gyermeket szülni nem könnyű dolog

            Képzeljük csak el, hogy egy nap ott állott Onézimusz Pál előtt a börtönben. Elmondta, hogy ő elszökött gazdájától és meg is rabolta őt. Pál azt is mondhatta volna: egy ilyen emberrel nem foglalkozom, reménytelen eset. Ha vétkezett, hát egye meg a főztjét. De Pál nem ezt tette, hanem könyörületességre indult iránta. Azt mondta magában: milyen szegény ez a fiú. Nem ismeri Jézust, üres az élete. Nem hisz senkiben és semmiben, céltalan az élete. Ma is sok ilyen ember van, főleg a fiatalok körében. Mini szoknyás lányok, torzonborz fiúk, tele pirszinggel, festett hajjal, tetovált testtel. Az ilyenekről olyan könnyen lemondunk, hisz mit tudunk mi az ilyenekkel kezdeni? De mindig gondoljuk meg, hogy milyen üres az életük ezeknek  fiataloknak. Nincs alapja az életüknek, élnek egyik napról a másikra, sodródnak az árral. Gondoljuk meg azt is, hogy ha ezek meg nem térnek, akkor örökre elvesztek. Próbáljunk beszélgetni az ilyen fiatalokkal, próbáljunk tenni valamit értük. Ez nem könnyű dolog. Pál azt mondja: szültem. Szülni nem könnyű dolog, ezt minden édesanya jól tudja, sok fájdalommal, kínnal jár, de mekkora öröm, a születés, s ennél még nagyobb öröm lehet egy embernek az újjászületése, megújulása, megváltozása. Ilyenkor ne legyünk büszkék, mintha ez a mi éredemünk lett volna, hisz új életet csak Isten Lelke tud adni, de mekkora öröm azt érezni, hogy Isten minket használt fel eszközként ebben.

Haszontalan-hasznos

            Onézimusz keresztyén lett, s így Filemonnak is testvérévé vált. De Filemon azt mondhatná: tényleg így van, tényleg megtért Filemon? Pál ennek bizonyítására egy szójátékot használ fel. Az Onézimusz név azt jelenti: hasznos. Azt mondja, hogy eddig Onézimusz haszontalan ember volt, görögül ez így hangzik: A-chrestos. Ez haszontalant, értéktelent jelent. Tudjuk azt, hogy a „chrestos” szót a keresztyénekre is alkalmazták. Tacitus római történetíró is így jelöli a keresztyéneket. Ez a szójáték nem csak az Onézimusz nevére utal, hanem azt mondja el, hogy eddig Onézimusz nem volt keresztyén, most pedig az lett. Ő most „Eu-chrestos” vagyis jó keresztyén, jól használható, értékes ember lett.

6

Feltevődik itt a kérdés, hogy egy hitetlen ember élete nem lehet értékes? Ha valaki rendezett, becsületes életet él, nem züllött el, akkor nem hasznos az élete? Erre azt mondhatjuk, hogy nyilván igaz az, hogy egy hitetlen embernek is lehet értékes élete, tehet jó dolgokat. De

hosszú távon mégis sok kárt okozhat.Mert pl.az ilyen ember a gyermekeinek is a hitetlenséget adja át s ezzel sokat árthat nekik. De meg kell gondoljuk, hogy mi lesz ennek az embernek az örökkévaló sorsa? Ha így, hitetlenül hal meg, akkor elkárhozik, bármilyen szép és jó élete is volt. Mit használ az ilyen emberenek, ha az egész világot megnyerte is, de a lelkében kárt vallott. Mekkora ajándék volt, hogy Onézimusz keresztyén lett. Most már nagy szeretettel szolgált Pálnak és a gyülekezeteknek. Már nem önmagának élt, hanem szolgált másoknak. Milyen nagy dolog, ha valakinek ilyen szolgáló, másoknak hasznos élete van. Legyen a mi életünk is egy ilyan hasznos, értékes élet.

A keresztyén szabadság tisztelete

Onézimusz Pál számára nagyon hasznos és értékes lett. Ezért neki nem könnyű őt most visszaengedni a gazdájához. De bármennyire is megkedvelte őt, és bármennyire is szüksége van a szolgálatára, most mégis visszaküldi gazdájához. Miért? Mert Pál egy nagyon fontos elvet tiszteletben tart és ez a keresztyén szabadság és felelősség elve. Mi nem uralkodhatunk egy másik ember szabadsága és felelőssége felett. Ez az élet minden viszonylatában igaz. Igaz pl. A lelkész-presbitérium, presbitérium-gyülekezet, főnök-beosztott, szülő-felnőtt gyermekek viszonyára.

            Mit jelent ez konkrétan? Azt, hogy mi megmondhatjuk valakinek, hogy mi mit szeretnénk, de erre nem kötelezhetjük, ez az ő felelőssége és szabadsága. Egy lelkész nem mondhatja egy presbiternek: neked ezen a héten 2 nap önkéntes munkát kell végezned. Azt mondhatom legfeljebb: fontos lenne, hogy ezen a héten két napon át segíts a munkákban, mert a te tudásodra, segítségedre nagy szükség van. Egy szülő nem mondhatja a felnőtt gyermekének, hogy neki kötelessége hetente kétszer meglátogatni szüleit, legfeljebb azt mondhatja: örülnék, ha hetente kétszer meglátogatnál. Azt se mondhatom egy felnőtt embernek: neked nem szabad inni vagy cigarettázni, legfeljebb elmondhatom, hogy ez milyen káros a szervezetére, egész életére nézve, s hogy ezért mennyi pénzt dob ki feleslegesen.

                Pál nem dönthet Filemon helyett, abban a kérdésben, hogy mi legyen Onézimusszal, ezt neki kell eldöntenie. Pál ezzel megtanít minket arra, hogy mi keresztyén emberként semmit se szabad a másik embertől kikényszerítsünk. Tanácsolhatunk, ajánlhatunk valakinek segítséget, de helyette nem dönthetünk. Pál azt tanácsolta a gyülekezeteknek, hogy szervezzenek gyűjtést a bajban levő jeruzsálemi gyülekezet megsegítésére. De ő egy ember pénztárcájából se vehet ki erre a célra pénzt. Nem mondhatja azt: nektek erre a célra adakozni kell, sem azt nem mondhatja meg, hogy mennyit adakozzanak. Csak annyit mond: ha adtok, megtapasztaljátok, hogy a jókedvű adakozót szereti és megáldja az Isten. Mi se mondhatjuk meg valakinek, hogy mennyit

7

adjon az egyháznak.Az, hogy fenntartói járuléknak összeget szabunk nem biblikus, sajnos ez egyházi életünk elesett állapotát mutatja.

Isten különös útjai

            Filemon és Onézimusz között egy szakadás történt. Ezt akkor Filemon nagyon súlyos bűnként, szomorú eseményként élte meg, de Isten nagyon nagy jót hozott ki belőle. Isten útjai valóban kikutathatalanok és rejtélyesek a mi számunkra. Gondolhatunk itt József történetére. A testvérek gonoszt gondoltak ellene, de Isten jóra gondolta azt fordítani, ők meg akarták ölni Józsefet, de Isten épp ezáltal tartotta meg az egész családot. Nagy dolog, ha így tudunk tekinteni az életünk eseményeire. Amikor az Úr egy nagyon nehéz úton vezet, aminek mi most semmilyen értelmét nem látjuk, mégis tudhatjuk, hogy az Úrnak azzal is valami jó célja van. Vallhatjuk, amit Pál így mond: tudjuk, hogy azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van. De hogy Isten ezt hogyan valósítja meg, azt mi nem mindig látjuk pontosan. Pál is azt mondja ebben a levélben, hogy: talán. Vigyázzunk arra, hogy nehogy nagyon tudjuk az Isten útjait. Mert Isten azt nem kötötte a mi orrunkra. Nekünk csak annyit kell tudnunk, hogy mindent Isten ural és vezet, minden az Ő tanácsa és akarata szerint történik. Itt az a csodálatos dolog történt, hogy ideig-óráig ők el kellett váljanak, hogy majd örökké együtt legyenek. Filemon Onézimuszt örökkévalóként kapja vissza. Milyen nagy áldás, ha a dolgokat az örökkévalóság fényében tudjuk látni. Lehet pl. hogy valakivel nagyon sok bajunk, vesződségünk volt. De ha az illető épp ez által hitre jut, akkor megérte a fáradságot, akkor ne bánjuk az ősz hajszálainkat, amik ebbe őszültek bele, mert Isten az örökkévalóságban gazdagon kárpótol ezért. Mert azáltal, hogy Onézimusz megtért, egy új kapcsolat keletkezett közte és Filemon között. Mostantól fogva Onézimusz nem csak rabszolgája, hanem szeretett testvére is az Úrban. Mostantól fogva ők kettős kapcsolatban állanak, úr és szolga, de ami most már ennél sokkal fontosabb és ami fölülírja az elsőt, az hogy ők testvérek az Úrban.Most már nem csak munkaviszonyban, hanem lelki viszonyban is állnak egymással. Most már nem csak test szerint, hanem Lélek szerint is kapcsolatuk vannak egymással. S ebben minden társadalmi, faji, nemzeti, kutúrális különbség eltűnhet. Mert Krisztusban már nincs szolga és szabad, férfi és nő, zsidó és görög, főnök vagy beosztott. Krisztusban csak testvér van. Van egy kedves holland barátom, akinek volt egy lelkileg nagyon bölcs nagyapja,aki egy egyszerű suszter volt. Az országosan ismert doktorátussal rendelkező lelkipásztora, amikor nehéz kérdésekben kellett döntsön mindig őt kérdezte meg. Ez csak egy példa, hogy hogyan lehetünk mi Krisztusban testvérek.

Lelki és földi dolgok

            Fielemon és Onézimusz mostantól lelkileg testvérek, de van egy földi, anyagi dolog, amit rendezni kell, mivel utóbbi a szökéskor meg is rabolta gazdáját. S ezt most el kell rendezni. Mert az, hogy lelki emberek vagyunk nem jelenti azt, hogy a földi, anyagi dolgokat nem kell elrendezzük egymással. S itt bizony sokszor feszültség van a lelki testvérek között is. Filemonnak igaza van abbn, ha jóvátételt követel rabszolgájától, ha követeli a kár megtérítését. De Pál itt azt akarja elérni, hogy Filemonban most ne az üzletember, hanem a keresztyén ember

8

győzzön. Pál nem mondja azt, hogy az anyagi dolgokat egyszerűen félre kell seperni, figyelembe se kell venni. Az ügy anyagi oldala egyértelmű. És ezt el kell rendezni.

            Mi keresztyének ezekben a dolgokban nagyon világosan kell látnunk. Ez a két ember nem békülhet meg úgy egymással, hogy az anyagi, a földi dolgokat ne rendeznék előbb el. Ezeket nem lehet a Jézusra való hivatkozással lesöpörni az asztalról. Ha mi valakinek tartozunk, akkor azt el kell rendezni. Egy keresztyén a lelki és anyagi dolgokban is józan kell legyen. A keresztyén ember, ha tartozik valakinek nem mondhatja azt a másiknak: te nekem ezt el kell engedned, hisz te hívő ember vagy, s amúgy is van neked elég. Ha én nem tudom visszafizetni az az én problémám s nem azé, akitől pénzt vagy valami mást kértem.

Onézimusz valamiben megkárosította Filemont, amit Pál nem részletez. S Pál most azt akarja, hogy ez a dolog megoldódjék kettejük között. Pál azt mondja: bármit is tett Onézimusz, azt neki számítsa be. Ez egy kereskedelmi kifejezés: az adósságot valaki másnak a számlájára írni. Pál apostol meg fogja téríteni a kárt, ahogy azt egy apa megteszi a fiáért. Persze Filemon is tudja, hogy Pálnak nincs erre lehetősége, most ráadásul börtönben van és a szakmáját se gyakorolhatja, hogy abból pénzt csináljon. Pál itt garanciát vállal Onézimuszért. Hordozza inkább a kárt, csak hogy rendbe jöjjön a kapcsolat Filemon és Onézimusz között. Milyen nagy tanulság van ebben is. Az, hogy két ember között a kapcsolat helyreálljon megéri, hogy ha kell mi is áldozatot hozzunk érte. Pl. ha valaki tartozik valakinek, s akinek tartozik nem akar tárgyalni az illetővel addig, amíg az adósságát nem fizeti meg, fizessük meg mi ezt az adósságot. Többet ér az, hogy két ember megbékül, mint az a száz lej, amit mi érte kifizetünk.

Egymást felüdíteni

            Pál azt mondja Filemonnak, hogy ha ő visszafogadja Onézimuszt, akkor ezzel fel fogja üdíteni az ő szívét. Mintha azt mondaná: cselekedj úgy, hogy az én szívem örvendezhessen, hogy az én lelkem megnyugodhasson. Vedd el a feszültséget belőlem, azzal, hogy testvérként visszafogadod Onézimuszt. Mi akkor tudunk örömöt okozni egymásnak, ha nem a jog, hanem a kegyelem alapján bánunk egymással. Pál bízik abban, hogy Filemon meg fogja tenni azt, amit kér, hogy engedelmeskedni fog neki. Az engedelmesség az óemberi természet számára lehetetlenség. Az engedelmesség nem egy kellemes szó a mi modern világunkban. A görög nyelvben a „hallani és engedelmeskedni” szavak egy gyökérből származnak. Ez az, amiről Jézus beszél a Hegyi Beszédben: aki hallja az én beszédemet és megcselekszi azt. A keresztyén élet lényege épp ez: engedelmeskedni az Isten szavának. S az Isten szava nagyon sokszor embereken keresztül érkezik hozzánk. A gyermekhez a szülőn, a házastárshoz a házastárs, a testvérhez a másik testvéren keresztül. Boldogok vagyunk, ha így közvetítve is meghalljuk Isten szavát és engedelmeskedünk annak. Ezzel megörvendeztetjük Istent és felebarátainkat is.

           

9

Még több tanítás és tanulság is lenne ebben a levélben, de most elégedjünk meg ennyivel. Bárcsak segítene ez a szerény előadás is abban, hogy még engedelmesebb keresztyének legyünk, hogy még jobban tudjunk Istennek és egymásnak szolgálni. Ha így lesz, ezért is Istené legyen minden dicsőség!

(Előadásomat R.van Kooten : De korste brief c. könyve alapján írtam, elmondható pl. presbiteri konferencián, gyülekezeti csendesnapon, munkatársképzőn)

Marosvásárhely, 2014 Advent havában                                   Lőrincz István

IGEHIRDETÉSI SOROZAT PÜNKÖSD NAGYHETÉRE

RÓMA 8 ALAPJÁN

HÉTFŐ   Text:Róma 8,15a

Ezen a nagyhéten Isten Szentlelkének a munkájával fogunk foglalkozni, mégpedig úgy ahogyan azt a Római levél 8 fejezetében találjuk. Ez az egész rész szerves összefüggésben van egymással. Sokféle munkáról van szó, de mind ugyanaz a Lélek áll e munkák mögött. A Szentléleknek tulajdonképpen egyetlen nagy célja van az életünkben: az Atya dicsőitése, ez pedig két részből áll: az egyik az, hogy az emberek üdvösségre jutnak, a másik pedig az, hogy a Szentlélek munkája az egyes embernek az életében nyilvánvalóvá lesz.

Mi a 15-ik verssel kezdjük, de a Lélek munkájáról már jóval előbb szó esik ebben a fejezetben. Már a 4-ik versben arról olvasunk, hogy szöges ellentétben áll egymással a Lélek szerint való járás és a test szerint való járás. A 14-ik vers pedig a Lélek vezetéséről szól. Tulajdonképpen erről lehet felismerni Isten gyermekeit, az ő életük elképzelhetetlen a Lélek vezetése nélkül.

Ebben az igében nagyon hangsúlyos a „kaptátok” szó. A keresztyén ember, az aki kapott valamit Istentől, ő egy megajándékozott ember. Hogyan ajándékoztatott meg? Hát hit által. Először is kaptátok a megigazulást, mondja Pál. Ez azt jelenti, hogy Isten minket minden mi érdemünk nélkül, sőt minden bűneink ellenére Krisztus által megigazitott. Nekünk tulajdonította Krisztus igazságát és szentségét. Nekünk ezért semmit sem kellett tenni, csak hálás szívvel elfogadni.

De ha ezt elfogadtuk, Isten Szentlelke bennünk lakozik, akkor nem fog tétlenkedni bennünk. Mit munkál ki bennünk? Azt, hogy már nem szolgák vagyunk, hanem fiak. Az eredeti szót, amit itt szerepel az örökbefogadás szavával, az adopció szóval lehetne forditani. Ezt a gyakorlatot mi mindnyájan ismerjük. Ha egy házaspárnak nincs saját gyermeke, akkor egy árvaházból, vagy egy nehéz helyzetü családtól örökbe fogad egy gyermeket. Biológialag semmi közük sincs egymáshoz, az örökbe fogadott gyermekhez, de törvény szerint a gyermektelen szülő a saját nevére veszi a gyermeket. A törvény előtt ő lesz a gyermek szülője, a gyermek is rendes gyermekükké válik, pont olyan jogokkal és kötelességekkel, amilyenekkel  a rendes szülők és gyermekek is rendelkeznek. Jó esetben a viszony is pontosan olyan szeretető, gondoskodó, ragaszkodó viszony, mintha biológiailag is az ő gyermekük lenne. A hivő ember, épp igy örökbefogadott, adoptált, mint a gyermek. Miért volt szükség erre? Hát mi nem Isten gyermekeiként születtünk erre a világra? Nem! Csak Ádám és Éva volt születésekor is Isten gyermeke. A bűn által megromlott az Isten-ember viszony, mi a fiúságot elveszítettük, eljátszottuk. Jézus Krisztus azért jött, azért szenvedett, hogy ezt a viszonyt helyreállítsa, Ő elhordozta a mi engedetlenségünk bűntetését. Mi érette fogadtatunk Isten gyermekeivé, érette kapjuk vissza a gyermeki státust.

Ahol ez megtörtént, ott egy óriási változás áll be. Mint ahogy egy óriási változás áll be annak a gyermeknek az életében is, aki még egyik nap hányódik valahol, lehet hogy épp az utcán, rongyokban jár és éhezik, másnap pedig már egy szerető szívű házaspár gondoskodó szeretete veszi körül. Az örökbefogadás teljességgel megváltoztatja egy gyermeknek az életét. A változást ez az ige úgy írja le, hogy már nem a félelem lesz életének a meghatározója. Nem kell félni. Hogyan is van ez? Hisz a Szentírás más helyein arról van szó, hogy félelemmel és rettegéssel kell üdvösségünket véghezvinnünk. Ez egy más félelem, ez a bűnntől való félelem, ami az istenfélelemből következik. Ez a félelem ott kell legyen és ott kell mradjon. Jaj, nehogy vétkezzem, jaj nehogy felelőtlen legyek Egy sofőr, ha beül a volánhoz, nem kell féljen és reszkessen, de ott kell legyen a felelősség: jaj, nehogy hibázzak, mert a magam és az autóban élőknek az életével játszok. Milyen félelemtől lehetünk szabadok? Hát attól, hogy az üdvösséget, az Isten tetszését nekünk kellene kiérdemelni, kiharcolni. Akkor a mi életünk hasonló lenne egy olyan szolgának az életéhez, aki szüntelen retteg, nehogy a legkisebb dologban is tévedjen valamit és ezért ura haragja lecsapjon rá. Mi nem behúzott nyakkal, hanem felemelt fővel kell járnunk. Nem a félelem, hanem a szeretet és a kegyelem ereje az, ami naponként táplál és vezet minden dolgainkban. Isten gyermekét nem a félelem köti Urához, hanem a megtapasztalt kegyelem. Szolgálata nem azért van, mert valamit ki akar érdemelni, erre ő nem képes, de nem is kell ezt tennie, hanem azért mert végtelenül hálás az Istentől kapott megigazulásért.

Kedd Text: Róma 8,15b

A tegnap este azt láttuk, hogy átélhetjük a fiúvá való fogadtatást, az örökbefogadás nagy örömét és meghatározó eseményét. Ez életünk minden területét döntő módon befolyásolja és átalakitja.

A fiúság megéléséhez szervesen hozzátartozik az, hogy a gyermek megszólíthatja a szülőjét. Akinek gyermeke volt, az mind visszaemlékszik arra, hogy milyen feszült figyelemmel vártuk azt, hogy gyermekünk végre megszólítson. Mennyire örültünk, amikor pici gyermekünk, ha ügyetlenül, ha alig érthetően, sejpítve is, de kimondta : mámá, vagy apu. Mennyire büszkék voltunk, amikor ezt hallottuk gyermekünk szájából, mindenkinek újságoltuk: gyermekünk már megszólított minket. De még nagyobb dolog az, amikor egy örökbefogadott gyermek mondja ki szüleinek azt hogy : édesapám, édesanyám. Az örökbefogadott gyermeknél ez a megszólítás még sokkal nagyobb esemény és jelzés értékkel bír. Egy ilyen gyermeknél ez azt jelzi, hogy teljesen otthon érzi magát, hogy biztonságban van, és örül az új helyzetnek, és szüleinek ismeri el azokat, akik örökbe fogadták.

Pontosan így van ez az Istenhez fűződő viszonyunkban is. Miután Isten minket Krisztusban gyermekeivé fogadott, nagy öröm számára, ha megszólítjuk Őt. Ez csak a Szentlélek által lehetséges. Akiben nincs ott Isten Lelke, az nem tudja Istent bizalommal megszólítani. A Szentlélek bátorít, sőt biztat, únszol arra, hogy  szólítsuk meg bátran és bizalommal Istent. A Lélek munkálja ki ezt bennünk, azt hogy mi jól érezzük magunkat Isten közelében, hogy Atyánknak ismerjük el Őt, hogy mi hálásak vagyunk az Ő kegyelméért és gondviseléséért.

Az is nagy kiváltság számunkra, hogy Isten megengedi, hogy Őt Atyánknak szólítsuk. Ebben is Ő tette az első lépést felénk. Hisz az örökbefogadásnál is úgy van, hogy nem a gyermek teszi az első lépést, nem ő a kezdeményező, hanem a szülők, akik be akarják őt fogadni. Nem szabad egy pillanatra sem elfelejtenünk, hogy az, hogy Istent Atyánknak szólíthatjuk, ez nem a mi érdemünk. Ez az Ő kegyelme, aki mindent megtett érettünk. De mivelhogy a Lélek biztat, ezért bizalommal szólithatjuk Őt Atyánknak. Sőt, a Lélek tanít meg minket arra, hogy így kiáltsunk: Abbá, Atyám. Miért teszi ezt a Lélek? Azért, mert tudja, hogy Isten atyai jósága magasztaltatik fel azáltal, hogy a bűnös ember Isten gyermekévé lehet. Ez Isten számára is egy óriási öröm. Isten azt látja meg ezáltal, hogy az Ő kegyelme nem lett hiábavaló a mi életünkben. Az Ő szeretete, Krisztusban elvégzett áldozata meghozta a maga áldott gyümölcsét. De a Lélek ezt érettünk is teszi. A mi számunkra is öröm és megnyugvás, hogy mi tudhatjuk, hogy az Atya gyermekei vagyunk. A mi számunkra is óriási bizalmat és biztonságot jelent, amikor Istent Atyánknak szólíthatjuk. Amikor kimondjuk: Atyám, akkor érezzük, hogy valakihez tartozom, nem a magamé vagyok, nem a magam erejére vagyok utalva. Nem magamból kell éljek, nem az én tartalékaimból, hanem az én rendelkezésemre áll az a hatalmas erő, amivel Isten az eget és a földet teremtette. Ha Ő az én Atyám, akkor nem kell félnem semmitől és senkitől, nem kell félnem az élettől, de a haláltól sem kell már félnem, mert akár élek, akár halok, az én Atyám kezében maradok.

Az arám nyelvü szöveg egy becézett forma,  leginkább így lehetne fordítani: apucikám. Egy nagyon bizalmas, a lehető legbizalmasabb megszólítás ez. Ez a bizalmasság nem a tisztelet hiánya, mint ahogy emberi viszonylatban sem az, ha valaki így szólítja meg az apját. Sokkal inkább a gyöngédségnek, a közvetlenségnek, a bensőséges szeretetkapcsolatnak a kifejezője ez. A Szentlélek jogot d nekünk arra, hogy Istennel ennyire bizalmas viszonyba kerüljünk. Mindent elmondhatunk neki. Még azt is, amit talán földi szüleinknek sem mernénk elmondani.

Lehet, hogy sok gyermek fülében az Atyám szónak nincs jó hangzása. Nem a régiessége miatt, hanem lehet, hogy ilyenkor sok gyerek földi édesapjára gondol és talán ekkor nem a legjobb emlékek jönnek elő. Talán épp egy visszatetsző érzés támad bennük, mert a földi apjuk nem volt egy jó és gondoskodó apa. Az ilyenek mégis gondoljanak arra, hogy földi apjukkal ellentétben Isten egy jó Atya, aki mindent javunkra tud fordítani. A Lélek be tudja gyógyítani az ilyen sebeket is, hogy az ilyen gyermekek is örömmel és bizalommal mondhassák: Abbá, Atyám.

Szerda Text: Róma 8,16

Ez az ige a reformáció szellemiségét sugallja a mi számunkra. Pál itt a Léleknek a mi szivünkben való bizonyságtételéről szól. Nagyon kell figyelnünk, mert ezt az igét nagyon könnyen félre lehet érteni. Nagyon jól meg kell értsük , hogy mit is akar ez az ige mondani nekünk. Hogyan tesz bizonyságot a Lélek a mi lelkünkkel együtt? Sokan úgy gondolják, hogy ez azt jelentené, hogy a Lélek elmondja a mi lelkünknek azt, hogy mi Isten gyermekei vagyunk. Nem erről van szó. Nem egy olyan kivülről jövő hangról van szó, ami végül hozzánk is eljut Sokkal inkább úgy kell érteni, hogy a Lélek mintegy ráhangolódik arra, ami bennünk végbemegy. A Lélek együttmunkálkodik a mi lelkünkkel. Isten Lelke és a mi lelkünk szoros munkaközösségben vannak egymással. Hogyan kell ezt elképzelnünk?  Nos úgy, hogy amikor mi kimondjuk: Abbá Atyám, akkor a mi szivünkben ott van a meggyőződés, hogy Isten gyemekei vagyunk. Enélkül a meggyőződés nélkül nem tudnánk kimondani :Abbá Atyám . Pál itt arról ír, ami a mi lelkünkben végbemegy az Istenhez való viszonyunkban. Ez ott él, ott munkálkodik a mi szivünkban. Ez csodálattal és ugyanakkor hálaadással tölt el minket. Mit tesz hát a Lélek? Jól értsük meg: ez a fiúság Lelke, a gyermekké fogadás Lelke. Más szóval így mondhatnám:  aláhúzza, megerősiti bennünk a fiúság érzését. Valahogy úgy képzelhetjük el, hogy irunk egy levelet és abban egy fontos mondatot esteleg többször is aláhúzunk., vagy egy felkiáltójelet teszünk a mondat után. A Lélek ilyeneket súg oda nekünk: úgy van, igaz, ezt te nyugodtan elhiheted. Te valóban Isten gyermeke vagy, egy pillanatra se kételkedj ebben.

De feltevődik a kérdés: nem tévedhet-e az ember? Nem csaljuk meg önmagunkat, nem csapjuk –e be önmagunkat? Mert bizony ez is lehetséges. Hány ember gondolja magáról, hogy ő egy derék vallásos ember, nála minden rendben van, de mégsem ez a helyzet. Itt az emberi lélek finom rezdüléseiről van szó. Olyan dolgokról, amik a mi szivünkban játszódnak le, az Istenhez fűződő viszonyunkban.

Istenhez való viszonyunk egy hitben való közösség. Ha hit nincs, akkor semmilyen közösségről  nem lehet beszélni Isten és ember között. Hitben elfogadjuk Istennek azt az ajándékát, hogy Ő Krisztusban Atyánk akar lenni. Ez merő kegyelem, ez nem érdem. Ahogy Joó Sándor mondja: kegyelem az is, hogy a kegyelmet elfogadhatom. A hit Isten jóságának egy nagyszerű ajándéka. De ez nem történik a Szentlélek munkája nélkül. Hisz Szentléelk munkálja ki szivünkban a hitet. Ő adja a bizalmat a szivünkbe, hogy Istent Atyánknak szólíthassuk. Ezzel a megszólítással mi Istent dicsőítjük. Azzal, hogy Őt Atyánknak szólitjuk kifejezzük hálánkat az irántunk megmutatott kegyelemért. De ekkor a Lélek, ha szabad ezt így mondani, még rátesz egy lapáttal. ALélek megkoronázza bennünk a maga munkáját, hogy ezt a bizonyosságot még egyszer megerősiti bennünk. Maradjunk a levél példájánál. Valakinek irok egy levelet, de miután megkapta, még telefonon is felhivom és még egyszer megismétlem, megerősítem a levélben leirtakat. Még egyszer megerősítem, aláhúzom szóban, amit írásban már egyszer megtettem. Egy másik példával: a lelkész érzi, hogy Isten Lelkének segítségével mondta el az igehirdetést, de utána hozzá lép valaki és azt mondja : én is éreztem a Lélek erejét, kiáradását a szavaiban.

A Lélek duplázni akar bennünk. Bensőleg akar még egyszer megerősíteni. Ez egy ráadás tulajdonképpen. Erre a Lélek nem is lenne köteles. De Ő megteszi ezt Isten dicsőségére és a mi örömünkre. Így még bizonyosabb lesz bennünk a fiúság érzése, megtapasztalása, valósága.

De mi legyen azokkal, akik azt mondják és közöttünk is lehetnek ilyenek: én ezt még soha nem tapasztaltam meg. Mit tegyen az ilyen ember? Az imádkozzon érte. Hogy a Lélek benne is végezze el ezt a megerősitő munkát. És ne kételkedjen abban, hogy a Lélek meg fogja benne is tenni. Ugyanakkor vizsgálja meg életét: nincs-e benne valamilyen titkos bűn, valamilyen engedetlenség, mert ez megakadályozhatja a Lélek munkáját. Kérje ilyenkor bűnei bocsánatát és biztos, hogy a Lélek benne is elvégzi majd megerősítő munkáját.

Csütörtök Text:Róma 8,23a

Ebben az igében Pál egy ószövetségi képet használ. Minden izraelita tudta, hogy mi az, hogy zsenge, elsőszülött. Ezt a kifejezést mi már ritkán használjuk, főleg csak szóösszetételekben: zsenge kurorica, zsengés paszuly. A zsenge az első termés. Az első gyümölcs, amit leszakítunk a fáról. Tudjuk azt, hogy az Ószövetségben ez egy nagyon fontos fogalom volt. A termés első zsengéjét, az állatok első fajzását be kellett áldozatul mutatni az Úrnak. Főleg a hálaáldozatnál játszott a zsenge, az első fajzás fontos szerepet.

Amikor az izraelita elhozta a termés első zsengéjét, állatja első fajzását és bemutatta az Úrnak, akkor ezzel azt akarta kifejezni, hogy tulajdonképpen az egész termés, az állatok következő fajzásai is az Úréi. A zsenge bemutatásával az egész termésért akart hálát adni. Csak egy részét adta oda az Úrnak, mert a többire neki volt szüksége, hogy magát és családját el tudja tartani azzal. De a zsenge tulajdonképpen az egészet, a teljességet jelképezte . A zsenge képviseli, hogy úgy mondjam az egészet. A zsenge már magában hordozza azt, ami még ezután fog jönni. A zsenge, az elsőszülött tulajdonképpen a garanciája annak, ami ezután fog következni. Ezt a képet Pál nagy előszeretettel használja. Az 1 Kor. 15-ben Krisztust nevezi a halottak zsengéjének. Mit akar ezzel mondani? Hát azt, hogy amilyen bizonyos az, hogy Isten Krisztust feltámasztotta a halálból, éppoly bizonyos, hogy azok is fel fognak támadni, akik hozzá tartoznak. Krisztus mint zsenge záloga és garanciája annak, hogy az Övéi is mind fel fognak támadni.

De most térjünk vissza igénkhez. Mit jelentsen az, hogy a Lélek zsengéje, vagyis hogy a Lélek a zsenge? Hát azt, hogy a hivők abból, amit a Lélek nekik fog adni, még csak az elsőt, a zsengét kapták meg. Krisztus kereszten való halálával a teljes váltságot megszerezte. De ez még teljes dicsőségében nem lett nyilvánvalóvá. Sokszor úgy tűnik, mintha ez a világ nem lenne megváltva. Sokszor úgy tűnik, hogy itt ebben a világban a Sátán szava a döntő.  De ez csak látszat. A valóság az, hogy a teljes váltság elvégeztetett. A hívő ember egyetlen pillanatra sem kételkedhetik ebben. De mi ebben a földi életben ennek csak egy részét, úgymond az előlegét, a foglalóját kapjuk meg. De egyszer eljön a teljességnek az ideje. Az előleg garancia arra nézve, hogy a teljes fizetés is megvan, egyszer egész biztosan meg fogjuk azt kapni.

Mi hát az első zsenge? Nem más, mint maga a Szentlélek, Isten újjáteremtő és új életet támasztó Lelke. Más szóval így mondhatnánk. Sok mindent kaptunk, de még nem mindent. De a bennünk munkálkodó Lélek a teljes váltság felé visz minket. A mi várakozásunk nem hiábavaló. A Lélek el fogja végezni, be fogja teljesíteni Krisztus munkáját, váltságát bennünk. A Lélek ennek a csodálatos beteljesítő munkának a szolgálatában áll. Ez nem csak képes beszéd, ez maga a valóság. Ebben egy pillanatra sem kételkedhetünk. Mintha azt mondaná Pál : ti már megkaptátok a Lelket, benne a váltság zsengéjét, első gyümölcsét kaptátok meg. De ez garancia arra nézve, hogy a több is jön, azt is meg fogjátok kapni, azt is el fogjátok nyerni.

Milyen nagyszerűűen áll így össze a váltság munkája az életünkben. Csak csodálkozhatunk azon a szép renden, ahogy Isten a mi üdvösségünket egybeszerkesztette. Itt minden összefügg, minden a mi üdvösségünkön, teljes váltságunkon dolgozik. A Lélek munkája minket nem összezavar, hanem megvigasztal és megnyugtat.Lehet , hogy sok mindent nem értünk, de a Lélek tudja a dolgát és végzi is azt a mi üdvösségünk érdekében. A Lélek azt akarja, hogy mi is egyre jobban lássuk, egyre világosabban értsük. A Lélek erősiti hitünket és kitartást ad várakozásunkban. A Lélek zsenge, nem több, de nem is kevesebb. Imádkozzunk azért, hogy a mi életünkben is ott legyen minden áldásával. Egyszer majd, ha megérkeztünk az üdvösségbe mindent látni fogunk, a teljes üdvösség a miénk lesz. Örüljünk a zsengének, örüljünk ennek a zálognak. Ha csüggednénk, ha kétségeskednénk mindig jusson eszünkbe ez az ige. Vigyen tovább, emeljen fel, bátorítson, vigasztaljon minket.

Péntek Text Róma 8, 23b

Ez az ige sóhajtozó pünkösdi emberekről szól. Hát ilyen is van? Azok is sóhajtoznak, akik Isten Szentlelkének ajándékát vették? Mi valahogy olyan nehezen tudjuk a kettőt össszeegyeztetni : pünkösdöt ünnepelni és ugyanakkor sóhajtozni is. Ez nagyon furcsa mi számunkra. Mert mi úgy gondoljuk, hogy az ünneplés és a sóhajtozás két egymástól merőben különböző fogalom, nincs semmi közük egymáshoz. Ha valakiben már ott van Isten Lelke az már sohasem lehet szomorú, annak már csak csupa öröm az élete. Most Pál mégis azt mondja, hogy a Lélek zsengéjének birtokosai is sóhajtozó emberek.

Hogyan lehet ezt elképzelni? Figyeljünk csak jól az igére. Miért is sóhajtoznak a hivők? A tegnap arról beszélgettünk, hogy a megváltásuk még nem teljes. Ők várakozásban vannak. Várják a fiúságot. Hogyhogy? Hát nem arról volt szó, hogy ők már vették a fiúság Lelkét, hogy már Istennek fiai? De igen. De ez még csak hitben és reménységben az övék. Ők már hitben Isten gyermekei, az a státuszuk, hogy idegen, de közismert szóval éljek, de benne maradnak egy olyan világban, amely még nem ment át a teljes megváltatáson. Még nem kaptak meg mindent. Az örökség elnyerése még várat magára. A dicsőség még nem az övék. Tudják, hogy el fog jönni, tudják hogy meg fogják nyerni, de még nem jött el, még nem az övék. Nem jelenti ez azt, hogy ők egy percre is kétségeskednének, még kevésbbé azt, hogy kétségbe esnének. Egyszerüen arról van szó, hogy a teljes váltság még nem az övék. Itt a várakozás sóhajtozásáról van szó. Talán egy példát hadd mondjak. Ha valamit nagyon várunk, akkor számolgatjuk a napokat. Még tíz nap,… már csak öt,…már csak éjszakát kell aludni és akkor jön az esküvő vagy születésnap vagy épp az az esemény, amit nagyon várunk. Mikor lesz már, mikor jön már el végre az a nap? Akkor teljes lesz a váltság. Vigyázzunk nagyon, mert itt nem a testünktől való megváltatásunkról van szó. A váltság kiteljesedése nem az, hogy végre megszabadulok testemtől, lelkem kiszabadul testem börtönéből, úgy ahogyan azt a görög filozófia által befolyásolt gondolkodás elképzelte. Ez pogány és nem keresztyén tanítás. Mi testünket is Istentől kaptuk. Tudjuk azt, hogy testünk is meg fog váltatni, fel fog támadni, újjá lesz teremtetve. Nem csak a lelkünk lesz újjá, hanem a mi testünk is. Nos, aki a Lélek ajándékát vette, abban már a belső megújulás el is kezdődött, abban már munkálkodik Isten újjáteremtő Lelke. De külső emberünk egyre jobban megromlik, egyre öregebb, egyre gyengébb lesz. Mi még egy megromlott világban élünk, a teljes megújulás az majd csak Jézus Krisztus visszajövetele után fog bekövetkezni.

A hívők azért sóhajtoznak, mert ezt várják, a világ és létük teljes megváltását. A Lélek bennük ez után sóvárog, ez után sóhajtozik. A Lélek már erre a nagy és csodálatos eseményre néz. Vannak tehát sóhajtozva ünneplő emberek. Épp azért sóhajtoznak, mert bennük van a Lélek. Ha nem lenne, akkor örülnének e földi lét apró-cseprő dolgainak, igyekeznének ezt a kis múló létet minél jobban kihasználni. Akkor őket tökéletesen kielégítené az, amit ez a világ tud kínálni nekik. De ők többre vágynak, a teljességre vágynak.

De van az ő sóhajtozásuknak egy másik oldala is. Nem csak azért sóhajtoznak, mert még nem az övék a teljesség, hanem azért is, mert fáj nekik, hogy ők is bűnös emberek maradnak, bár már elkezdődött bennük a váltság és az új élet, de még mindig annyi gyarlóság, nyomorúság, esendőség van bennük. Azért sóhajtoznak, mert a bűn valósága is minden nap megrázza, megtöri, megbántja őket. Nincs olyan nap, hogy ne látnák a bűn rontásának valóságát  a maguk életében is. És sóhajtoznak azért is, amit környezetükben látnak. Mert annyi bűn és igazságtalanság van közvetlen környezetükben, annyi gonoszság , szeretetlenség az emberekben. Nem tehetnek egy lépest, nem vethetnek egyetlen pillantást se úgy, hogy a bűn rettenetes valóságával ne szembesülnének. És mindez nekik is nagyon fáj. Úgy szeretnék, ha minden másképp lehetne ebben a világban. De olyan tehetetleneknek érzik magukat a közvetlen környezetükben és a világban végbemenő sok bűnnel szemben. Ez sem a reménytelenség és a kétségbeesés sóhajtozása. Nem a sóhajtozás az uralkodó az életükben, nem a fő dallam, hanem csak a kiséret, hogy zenei nyelven szóljak. Ez egy pozitiv, egy reménykedő, várakozó, bizakodó sóhajtozás.

Vizsgáljuk meg sóhajtozásainkat. Nehogy az aggodalmaskodás, a hitetlenség sóhajtozzon bennünk. Mert akkor ez nem „lelki” sóhajtozás, hanem nagyon is testi és földies. Az ilyen sóhajtozás nem Isten Szentlelkének, hanem a kicsinyhitűségnek és az engedetlenségenk a sóhajtozása. Aki vette az Isten Lelkét az ne féljen attól, hogy sóhajtozó ember marad. De ennek a sóhajtozásnak egyszer vége szakad, ez nem tart örökké.

Szombat  Text: Róma 8,27

A mai napon Isten Lelkének egy újabb munkája áll előttünk. Ez a Lélek bennünk való könyörgése. Nem csak az értünk való könyörgése. A közbenjárás főleg a Szentháromság második személyének, Jézus Krisztusnak a munkája. Megtanultuk a hitvallás szép szavaival: Jézus Krisztus az Atya jobbján érettünk könyörgésével szüntelenül közbenjár. A Lélek nem az Atya jobbján, hanem a mi szivünkben jár közbe értünk.

Különös az, hogy Pál itt a „szentek” kifejezést használja. Ez általában a levelek első mondataiban szokot szerepelni. Vajon miért használja most Pál itt épp ezt a fogalmat?  A tegnap beszélgettünk arról, hogy a hivők a Lélek megnyerése után is sóhajtozva járnak. Ők még várják a teljes váltságot, amikor teljes lényük és az egész világ is megújul. Ők nagy reménységgel tekintenek Jézus Krisztus visszajövetelének napja elé. Ők szentek már, de megszenteltetésük még nem érte el végső célját. Még ott van életükben a bűn rontása, valósága. Sokszor úgy vannak, hogy már-már elcsüggednek és azon a ponton állnak, hogy feladják a reményt. Úgy gondolják, hogy nem fognak tudni mindvégig kitartani. Nos éppen az ilyen pillanatokban kezd imádkozni a Lélek bennük és sokszor helyettük is. Hisz a csüggedés épp azért van, mert megszünt az imádság.

Az ige azzal a megállapitással kezdődik, hogy a Lélek a szíveket vizsgálja. Egy olyan kifejezés ez, ami az Ószövetségben gyakran találkozunk (1Kir.8,39, Zsolt 7,1O stb). A Mindenható Isten előtt semmit sem lehet elrejteni, Ő a Mindenttudó Isten is. Isten, amikor a sziveket megvizsgálja látja, hogy a hivők szivében ott van ez a vágyakozás. Látja, hogy ez a vágyakozás, ez a sóhajtozás egy nagyszerű célra néz, afelé igyekszik. Ez a cél pedig az Isten dicsősége és a hivők szolgálatának tökéletesedése. A Lélek is azt akarja, hogy ők egyre jobban megéljék a fiúságot, egyre használhatóbbak legyenek Isten kezében. Ha ez nem így lenne, akkor nem sóhajtoznának. Akkor megelégednének e látható világ apró-cseprő örömeivel, gyönyöreivel, nem törnének mennyei célok, magasságok felé. Akkor legfeljebb földi dolgok miatt, az élet gondja szenvedése, nehézsége miatt sóhajtoznának.

Mekkora kiváltság az, hogy a Lélek imádkozik bennünk. Krisztus a mennyben imádkozik értünk, a Lélek ugyanezt pedig a mi szivünkben teszi. Itt látjuk a Szentlélek szeretetét is. A Lélek nem azért imádkozik, mintha a mi imádságunk felesleges lenne. Mintegy bátorítja a mi imádkozásunkat. Valahogy úgy lehet ezt elképzelni, mint amikor egy édesanya megkéri kicsiny gyermekét, hogy takarítsa ki a szobát. A gyermek nagy jóindulattal neki is lát, de természetesen nem tudja jól elvégezni a munkát, ezért az édesanya maga is odaáll és együtt dolgozik gyermekével, úgy hogy közben tanítja, bátorítja a gyermeket. Együtt végzik el azt a munkát, amit a gyermeknek egyedül kellett volna elvégeznie. Hiszen mi sokszor jól akarunk imádkozni, de nem tudjuk, hogy mit is kérjünk. Csak egy példa erre. Mit kérjünk : azt, hogy Krisztus már ma jöjjön, legyen már vége ennek a világnak, vagy pedig azt, hogy még legyen idő a misszióra, hogy még nagyon sok ember megtérhessen Istenhez? Nem tudjuk.

Feltevődik az a kérdés is: hogyan tudom én ezt megérezni, hogy most a Lélek imádkozott bennem, vagy helyettem? Ez az ige is hitben valósul meg. Nem kell én ezt kifejezetten érezzem, hanem sokkal inkább higyjem azt, hogy ez egy igéret és Isten Lelke ezt a munkát is folyamatosan végzi bennem. A Lélek legfontosabb munkája természetesen a megtérés és a hitre jutás, ez pedig egy kedves ráadás, az Ő gyöngéd szeretetének még egy jele. Az Isten szeretetének is vannak”extrái”. Mi semmit sem tudunk úgy tenni, ahogy azt kellene, imádkozni sem tudunk. De Isten Lelke igen. Ő pontosan tudja azt, hogy mire vany szükségünk. Hisszük, hogy a Lélek imádságát épp ezért meg is hallgatja az Úr. A Lélek nem kér semmi olyat, ami ellentétben lenne Isten akaratával és tervével. A Lélek kérései olyan tökéletesek, olyan mélyek, olyan szentek, hogy Isten nem tud nemet mondani azokra.

Erre a segitségre mindig is szükségünk lesz, és mindig is számíthatunk rá. Nem fogunk csalatkozni benne. Erre a munkára is csak addig van szükségünk, amig eljön a teljesség, a megváltásunk beteljesedése. Az üdvösségben már nem kell imádkozni, nem kell könyörögni. Ott már csak egy dolog marad: dicsőiteni és magasztalni a Szentháromság Istent az Ő szeretetéért , mindazért amit értünk elvégzett. Ott fogjuk csak majd igazán látni dicsőségének gazdagságát. Munkájának beteljesítése az lesz, amikor testünk is feltámad abban a dicsőséges testben, amely a Jézuséhoz hasonlatos lészen. Aki már itt a földi életünkben megújitotta és újjáteremtette lelkünket, az testünket is csodálatos módon meg fogja újítani. Az egyik csoda nem nagyobb a másiknál, és mindkettő együvé tartozik. Mindkettőben Isten szeretetét és hűségét láthatjuk és magasztalhatjuk.

                                                                                                   Lőrincz István