Igehirdetés konfirmációra Text.Máté 21,28-30

            Egy szép, ünnepi alkalomra gyűltünk össze, amikor 25 ifjú fogadalmat tesz Krisztus és egyházunk iránti hűségéről. Egy ígéretet fognak ők tenni, hogy Jézus Krisztusnak igaz követői és református anyaszentegyházunk holtig hűséges, engedelmes és áldozatra kész hívei lesznek. Itt a példázatban két fiúról van szó. Az egyik ünnepélyesen fogadalmat tesz, hogy teljesíti apja kérését, hogy menjen el és munkálkodjon a szőlőjében. Mindent szépen megígér, annak rendje és módja szerint, de amikor arra kerül a sor, hogy az ígéretét be kellene váltani, amikor arra kerül a sor, hogy a szavakat cselekedetekre kellene váltani, akkor már az nem történik meg, életével és cselekedetével épp az ellenkezőjét teszi annak, amit nemrég szépen megígért. Én ezt a példázatot nagyon tanulságosnak tartom, úgy a kofirmanusok, mint az egész gyülekezet számára. Azért választottam a 2013-as évi konfirmáció alapigéjéül. Azt a figyelmeztetést, komoly intést tartalmazza ez a példázat, hogy kétféle igen létezik ebben az életben. Az egyik, amit csak szóval és szájjal teszünk, a másik pedig, amit szívvel, élettel és cselekedettel. Erről a kétféle igenről szeretnék a mai napon bizonyságot tenni.

1.Beszéljünk először arról az igen-ről, amit csak szóval és szájjal mondunk ki. Ez is nagyon szép. A második fiú jól beszélt, amikor az apja kérte, hogy menjen el és munkálkodjon az ő szőlőjében. Nem szabad ezt a szájjal és szóval kimondott igent lebecsülni. A mi Megváltónk nem azt akarja mondani nekünk, hogy a szájjal kimondott ígéret, hitvallás semmire se jó, s ezért teljességgel felesleges. Manapság gyakran elhangzik az ellenvetés: nem kell beszélni, hisz a szavak nem érnek semmit, csak a cselekedet számít. Ezért nem kell konfirmálni sem, hisz az igazi konfirmáció úgyis az életfolytatásban látszik meg. De ugyanígy mondják azt is: minek imádkozni, ehelyett sokkal jobban tesszük, ha munkára vetjük kezünket s elvégzünk valamit. Minek templomba járni, úrvacsorázni, ezek csak külsőséges szokások, minek kell a hitről beszélni, hisz ezzel csak szaporítjuk a szót. Ilyen és hasonló kifogásokkal sokan kivonják magukat a hitvallásból, a gyülekezetből és távol maradnak az egyháztól. Sajnos, akik így beszélnek a legtöbbször hitetlenek, közömbösek, sőt ellenségesek Isten ügye iránt s ezekkel a szavakkal csak magukat akarják igazolni. Nem, testvéreim! Nem hiábavaló a hitvallás, az ima, a templomba-járás, az úrvacsorával való élés, a gyülekezethez való tartozás. Mert a konfirmáció már önmagában egy bizonyságtétel, ehhez bátorság kell, önmegtagadás, áldozathozatal. Már minden évben egyre több ifjú és család tagadja meg ezt. Igenis úgy van, hogy az igent Isten parancsaira, Jézus követésére szóval is ki kell mondani. Mert az, amit szájunkkal kimondunk, az táplálja és erősíti bensőnket, szívünket. Én hiszem, hogy ezt mi mindnyájan megtapasztaltuk. Ezért mi örülünk annak, hogy ez a 25 konfirmandus szájjal is vallást fog tenni és megígéri a Krisztus és egyháza iránti hűség gyakorlását. Mi örülni fogunk annak, hogy utána szülők, nagyszülők , keresztszülők és az egész ünneplő gyülekezet az úrvacsorában szintén ki fogja mondani: hiszem és vallom, ígérem és fogadom. Örülünk azoknak, akik helyükről felállnak és kijönnek ide az úrasztalához, hisz ez már önmagában egy szép hitvallás. Hisszük azt, hogy igaz az ige: aki vallást tesz Krisztusról az emberek előtt, arról Ő is vallást tesz majd mennyei Atyánk előtt.

            De! És ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni: vigyázzunk arra, hogy a hitvallásunk, bizonyságtételünk ne maradjon csak szájjal, szóval elmondott ígéret, hogy nehogy úgy legyen, ahogy erről a fiúról olvastuk, aki szépen megígérte az apjának, hogy elment, de végül is nem ment el. Nincs ennél szomorúbb mondat. Feltevődik a kérdés: miért? Vajon már eleve nem is gondolt arra, hogy elmenjen? Vajon képmutatás, szemfényvesztés volt az ígérete? Vagy el akart menni, de közbelépett könnyelműsége, lustasága, valamelyik barátja beszélte le? Nem tudjuk. De egyet tudunk, hogy ma is sok ilyen ember van, sajnos konfirmandus is, aki megígéri, hogy elmegy, de végül is nem megy el, aki szájával igent mond,de életével nemet. Lehet ez a fiú nem volt képmutató, nem volt szájhős, lehet hogy komolyan mondta ki, hogy elmegyek, de a tény az tény maradt, éspedig, hogy nem ment el. Ó testvéreim, ha ennek a templomnak a téglái beszélni tudnának, akkor hány embert vádolnának és azt mondanák neki: te igent mondtál a konfirmációkor, és nem mentél el munkálkodni, te kimondtad, hogy szereted férjed vagy feleséged, holtodig és holtáig hűséges maradsz hozzá,de nem tartottad meg. Kimondtad az úrasztalánál, hogy hiszem és vallom, ígérem és fogadom,de nem igyekeztél Isten dicsőségére élni, hanem szégyent hoztál nevére.

2.De szó van itt egy másik fiúról is, aki jóllehet először megtagadta az engedelmességet, azt mondta, hogy nem megy el, de később megbánta azt és elment. Először, amikor az apja kérte, büszkén, gőgösen, keményen azt mondta: nem megyek el. Valószínű, hogy ezzel nagy fájdalmat okozott apjának, s az is, hogy elveszített néhány értékes órát is, amit már soha többé nem tudott bepótolni. De egy idő után mégis meggondolta magát, több fordítás szerint megbánta, egyszer csak megszólalt a lelkiismerete, ránehezedett engedetlenségének terhe, meghozta a nagy döntést, hogy mégis csak engedelmeskedni fog apja parancsának, kérésének, s valószínű az is, hogy teljes erőbedobással, igyekezett az elmulasztott időt is bepótolni, s bizonyára nagyon becsületesen dolgozott. Az apja pedig szívesen megbocsátotta a kezdeti engedetlenséget és örült nagyon, hogy fia elment dolgozni az ő szőlőjébe. Igen ez a fiú számunkra példakép lesz. Mert megmutatja hogy mit jelent nem szájjal és szóval, hanem élettel és szívvel Istennek szolgálni. Persze kétségtelenül igaz az, hogy jó lett volna, ha azonnal igent mond, és azonnal elmegy. Megspórolhatta volna apja fájdalmát és a saját fájdalmát, múlasztását is. A legszebb az lett volna, ha azt válaszolta volna:elmegyek és el is ment. De különös az, hogy egyik fiú se tökéletes.Ilyen nincs se a példázatban, se az életben. Mert ki merné azt elmondani, hogy ő mindig igent mondott Isten minden szavára és mindig meg is cselekedte az Isten akaratát? Ha őszinték vagyunk, akkor itt most az úrasztalánál meg kell valljuk: ó, bizony sokszor voltam én is engedetlen Atyámmal szemben. Sokszor nem tettem meg, amit pedig megígértem és megfogadtam. De ha ezt valaki belátja és bánja, az már nagyon jó úton van. A mi Atyánk épp azt várja tőlünk, hogy mi ki tudjuk mondani egy másik fiúval együtt: vétkeztem az ég ellen és te ellened.

            Ha ez elhangzik ajkunkról, akkor azt mondja a mi Atyánk: én megbocsátom neked az engedetlenséget, az eltékozolt éveket, de most, még ma eredj el és munkálkodjál az én szőlőmben. Eddig igent mondtál a szájaddal és szavaddal, mostantól fogva mondj igent az életeddel s a szíveddel. Igen, menjünk el az Ő szőlőjébe és dolgozzunk. Ez a szőlőskert lehet az iskola, a család, a munkahely, kit-kit ahova helyezett Isten. De nem csak az iskola, család, munkahely a szőlőskert, ahol dolgozni, munkálkodni kell, a legfontosabb és talán legnehezebb szőlőskert a mi saját szívünk, a mi saját életünk. Ó, mennyi munka van ebben a kertben, mennyit kell kapálni, metszeni, öntözni, trágyázni, hogy a sok gyomot innen kiírtsuk és a mi életünk kertje a Lélek gyümölcseit teremhesse: a szeretet, öröm, békesség, béketűrés, szívesség, jóság, szelídség, mértékletesség, józanság, hit, tisztaság jó gyümölcseit. De ez a szőlőskert a mi gyülekezetünk is lehet. Itt formál és alakít minket Isten. A ti szőlőskertetek, kedves ifjak az ifjúsági kör, ahol várnak már titeket azok a fiatalok, akik már eldöntötték, hogy igent mondanak és munkálkodnak. Mert itt mindnyájunk számára van munka és van áldás is.

            Elhangzott a kérés: eredj fiam, munkálkodj ma az én szőlőmben. Bárcsak tudná mondani e 25 ifjú, és velük együtt mi mind szóval és szájjal, szívvel és élettel: igen Atyám, én elmegyek!

                                                                                    Ámen.

Elhangzott 2013 március 24-én a Marosvásárhely-Alsóvárosi gyülekezetben