Igehirdetési sorozat a Heildelbergi Káté 1. kérdése és felelete alapján

Első nap. Vigasztalásra váró ember Text.Zsolt 119,50

Azt talán már sokan hallottunk, hogy a református egyházak ebben az évben hálásan emlékeznek  a Heildelbergi Káté megjelenésének 450-ik évfordulójára. Azt pedig már mindnyájan tudjuk, hogy a Heildelbergi Káté a Második Helvét Hitvallással együtt a  Magyar Református egyház hivatalosan is elfogadott hitvallási irata. Minden végzett lelkipásztor ünnepélyes eskűben fogadja meg, hogy a Szentírást a hitvallásokkal egyező szellemben tanítja. A tavaly óta azt is tudjuk, hogy a Heildelbergi Káté oktatása 200 év óta van gyakorlatban a mi egyházunkban. Azt is tudjuk talán sokan, hogy  a Káté 1563 január 19-én jelent meg nyomtatásban. Szerzői Ursinus Zakariás és Olevianus Gáspár, az egyikük teológiai tanár, a másikuk pedig lelkipásztor volt. A megbizatást a Káté megbizatására III Frigyes pfalzi választófejedelem adta. A cél az volt, hogy egy tanító könyvecske írassék, főleg a fiatalok számára. A Káté oroszlánrészét Ursinus írta, Oleviánus besegített a munkába. Talán azt is érdemes megjegyezni, hogy a Káté írói nagyon fiatalok voltak az írás idején, az egyik 27, a másik pedig 29 esztendős.

            Bevezetőképpen még csak annyit, hogy a hitvallás szónak nagyon gazdag jelentése van az eredeti görög nyelvben.  Jelenti először is azt, hogy önmagamnak is készítek egy számadást, hogy mit és miért hiszek. Hisz, ha ez nincs meg, akkor az egész hitem csak egy bizonytalan sejtés, félhomályban való tapogatózás, s ha ez így van, akkor feletevődik a kérdés: miről tudok másoknak bizonyságot tenni, ha magam is teljes bizonytalanságban vagyok. Jelenti tovább a hitvallást azt is, hogy valamivel egyet értek, valamit másokkal együtt mondok. Ugyanazt mondom én is, amit a hívők már évezredek óta mondanak és vallanak. A hitvallás bekapcsol egy közösségbe, amely közösség évezredeken át ível. Ebben ott vannak az apostolok, a reformátorok, hitvalló őseink, ott vannak drága hitben járt szüleink, tanítóink, lelkipásztoraink. A hitvallás egy olyan drága örökség lesz számunkra, amit én hálásan és alázatosan átveszek, örömmel őrzök és igyekszem azt általam is meggazdagítva a következő nemzedéknek tovább adni. Végül a hitvallás segít másokat is Istenhez vezetni, hisz a legtöbb ember úgy jut élő hitre, hogy hallja mások hitvallás és bizonyságtételét s közben benne is hit ébred.

            A mai napunk témája: egyetlen vigasztalásom. A 119-ik zsoltárból olvastam egy szép igeverset, ami arról szól, hogy Isten szava vigasztalás nyomorúságunkban és megelevenít minket. Az első nagy kérdés, hogy szükségünk van-e nekünk egyáltalán vigasztalásra? Erre különféle válaszok vannak. Vannak olyanok, akik úgy érzik, hogy nincs szükségük vigasztalásra, mert mindenük megvan, amire szükségük van, amit ez a világ, ez az élet nyújtani tud nekik, az nekik tökéletesen elég a boldogsághoz. Nekik nincs szükségük hitre, Istenre, Jézus Krisztusra. Azt mondják: mi felvilágosult polgárok vagyunk, nekünk ilyesmire nincs szükségünk. Pedig ez nem így van. Ez csak a felszín. A mélyen az van, hogy mi nyomorúlt emberek vagyunk, kiszolgáltatva sokféle próbának, kísértésnek s végül a halálnak, ezért minden emberi próbálkozás kevés az ember megvigasztalására. Isten igéje s vele a Káté határozottan azt állítja, hogy igenis szükségünk van Isten vigasztalására. Isten igéje komolyan tanítja nekünk azt, hogy mi mindnyájan nyomorúlt, vigasztalásra váró emberek vagyunk. Persze ezt csak Isten igéjéből, pontosabban Isten törvényéből ismerem meg. Isten igéje mondja el mindjárt a Szentírás elején a bűnbeesés történetét. Addig az embernek nem volt szüksége vigasztalásra, hisz tökéletes közösségben élt Istennel. Isten együtt járt az emberrel és önfeledt örömben örvendeztek egymásnak. De megtörtént az engedetlenség és akkor megjelenik a félelem az ember életében. Az ember elkezd félni, remegni, bújkálni Isten elől. Az ember külsőleg-bensőleg mezítelennek, hiányosnak érezte magát. Az ember érezte, hogy valami nagyon elromlott az életében. Az ember már nem tudta szeretni Istent és hajlandó lett Isten és felebarátja gyűlölésére. Az ember természete romlott, defektes lett. S azóta minden csak arról szól, hogy az ember nem tud tökéleteset adni, sem Istennek, sem embertársának, pedig Isten törvénye ezt követeli meg tőle. Nem tudjuk sem Istent, sem egymást tökéletesen szeretni, mert az életünk megromlott. S a bűneset óta erről szól az élet, a megromlott kapcsolatokról. Mennyire megromlottak a családi kapcsolatok, hányszor azt látjuk, hogy a házasság is csak egy üzlet. De megromlottak az emberközi kapcsolatok, gyanakvás, előítéletek, önzés játszák a fő szerepet ezekben a kapcsolatokban is. Az ember mélyen érzi ezt és próbál valamit tenni, próbálja a defektusokat kijavítani. Budapesten egy nagy temető bejáratával szemben nyílt egy kocsma, aminek neve: búfelejtő. Mert valahogy csak el kellene felejteni a hozzátartozó elvesztését, valahogy csak kellene vigasztalódni, hát dobjunk be egy féldecit, mindjárt jobb lesz a hangulatunk a kedélyállapotunk. De meddig? Ameddig a mámor kimegy belőlünk, s utána még nagyobb erővel tör ránk a szomorúság. De annyi más „búfelejtő” is van még ebben a világban. Pótolni szeretnénk az igazi vigasztalást, és mindenféle dologhoz kapkodunk, csak hogy egy kicsit vigasztalódni tudjunk. Úgy gondoljuk, ha lesz egy szép autónk, ha lesz egy szép házunk, ha lesz egy megértő családunk, egy jó munkahelyünk, egy kedves baráti körünk, akkor az majd csak megvigasztal. Nem akarom én tagadni, hogy ezekben lehet és van is öröm és vigasztalás, de ezek csak ideig-óráig adnak vigasztalást. S azt is főleg csak a testünknek. De mi lesz a lelkünkkel, mi lesz a bensőnkkel?  Vannak, akiknek mindenük a munka, a hivatás, mások a szórakozásba próbálnak menekülni. Egyszer megkérdeztem egy 10 éve házasságban élő párt, hogy miért nincs gyermekük, nem lehet, nem adatik? Ó, dehogy, jött a válasz, csak mi még szórakozni akarunk. Ma erre már bőven van lehetőség, ki se kell menni a házból, a televízió sokszáz csatornája gondoskodik a non-stop szórakoztatásról, egyik szappanopera a másik után, erősebbnél-erősebb érzelmi kitörésekkel, ha én azt a nagy szerelmet nem élehettem meg, hát legalább a film nézése által próbáljam bepótolni, ha az élet kemény és durva, akkor próbáljak menekülni a romantikába. Ha a saját férjemnél vagy feleségemnél nem találok vigasztalást megpróbálom keresni a szomszédnál, vagy a munkatársnál. Sokan nosztalgiákba menekülnek: bezzeg a mi időnkben ez egészen másképp volt, megpróbáljuk visszapörgetni a múltat, mert a mában olyan nehéz az élet.

            Csak hogy ez a sokféle emberi vigasztalás kevés, azt mondhatjuk ezeknek, amit Jób mondott barátainak, hogy nyomorúlt vigasztalók vagytok. Vagy amit máshol így mond az Írás: hiábavalósággal vigasztaltok, hamissággal, hazugsággal gyógyítjátok az én népemet. Segédlelkséz koromban, amikor az onkológián végeztem a látogatást, olyan sokszor átéltem ezt, hogy jöttek a hozzátartozók, s a már halálos ágyon levő betegnek nyomták a süket szöveget: majd fogunk mi még táncolni, fogunk mi még nagyokat inni, szórakozni. Sok ember úgy próbál vigasztalást találni, hogy ezt a kérdést elhessegeti magától, nem foglalkozik vele, megpróbálja úgy lefoglalni magát, hogy ne legyen csend az életében, az erdőben is bömbölteti rádióját, soha nem csendesedik el, nem száll magába. Ez is megy, de csak egy darabig. De mi lesz akkor, amikor jön a gyógyíthatatlan betegség, a halál, amikor az ember érzi, hogy oda kell állni Isten színe elé, és kiderül, hogy semmi igaz vigasztalásom nincs? Még a hívő ember számára is van egy nagy csapda, hogy ő meg a szolgálatba menekül, s abban találja meg minden örömét. Ez nagyon szép dolog, de mi lesz akkor, amikor már nem tudok szolgálni?

            De olyan jó, hogy a mai estén hirdethetem, hogy van egyetlen igazi vigasztalásunk, és ez maga az Úr, akit elveszítettünk. Ha Őt megtaláljuk újra, akkor megtaláltuk a vigasztalást is, mert Ő a minden vigasztalás Istene. S Ő meg tud vigasztalni, akkor is, amikor fiatalon meg kell halni, vagy idő előtt el kell engedni a társat, akkor is, amikor egy szerencsétlenség által elveszítjük vagyonunkat, egészségünket. Hogyan vigasztalt meg minket Isten? Hát úgy, hogy Jézus Krisztust adta nekünk. Nemrég talán igehirdetéseket is hallhattunk Simeonról, Annáról, akik várták Izrael vigasztalását és milyen megbékélt szívvel mehettek el, mert ez nekik elég volt.

            S hogyan kapjuk mi meg Jézust? Hát az ige által. A te beszéded megelevenít ngem, vallja a zsoltáros. Az ige teljesen meg tud vigasztalni minket. És mi megvigasztalt emberek leszünk, s már nem csak életünkben, de halálunkban is lesz egyetlen vigasztalásunk Testvérem, ne keresd hát máshol a vigasztalást, mert Nála Jézus Krisztunál megtalálhatod és boldog leszel.

Második nap  Téma: Nem a magamé vagyok, hanem a Jézus Krisztusé

Text.Zsolt.24,1,1 Kor.6,19  Ap.csel.27,23

            Kedves Testvéreim! A tegnap este igehirdetési sorozatot kezdtünk a Heildelbergi Káté első kérdése és felelete alapján, így emlékezve arról, hogy 450 évvel ezelőtt jelent meg az az áldott könyvecske, ami  immár négy és fél évszázadon át nyújtott drága bátorítást, erőforrást a hivők millióinak. Tegnap este azt láttuk meg, hogy mi vigasztalásra szoruló emberek vagyunk, hogy ezt sokan sokféle dologban keresik, de végül is csak egy igazi vigasztalás van, és ez maga Jézus Krisztus.

            A mai estén arról beszélgetünk, hogy mit jelent az, hogy mi nem a magunkéi, hanem Jézus Krisztus tulajdona vagyunk, mégpedig mind testestől, mind lelkestől, akár élünk, akár halunk. A harmadik ige és az a történet, amiből ezt az igét vettük, otthon majd olvassátok el az Ap.csel.27,14-44 verseket, nagyon szépen példázza, illusztrálja ezt a témát. Egy hajón utazó közösség nagy bajba került, viharba, szélbe, sötétségbe, egy adott ponton már szinte mindenki minden reményét elveszítette arra nézve, hogy ezt túl fogják élni, mindenki várt azonban egy vigasztalásra, s ez meg is érkezett, hisz Pál, aki csak fogoly ezen a hajón bátran feláll és elmondja, hogy Isten angyala, azé az Istené, akié ő is és akinek szolgál az éjszaka mellé állott, és kijelentette neki, hogy nem fognak elveszni. Talán itt senki sincs közöttünk, aki tengeri vihart élt volna át, de lehet, hogy vannak olyan barátaink, akiknek ilyesmiben részük volt. De ha ilyen se volt, akkor televízióban, filmben egészen láthattunk tengeri vihart, hogy milyen félelmetes is az. Hatalmas hullámok tornyosulnak fel, a víz átcsap a hajó fedélzetén, a tajtékzó habok játékszerként dobálják a hajót. A hajón levőkben kitör a pánik, halálfélelem fogja el őket. Ez az igeszakasz egy ilyen vihart ír le, Pál fogolyként útban van Róma felé, de a hajó, amin utazik viharba kerül, de ez a vihar nem csak néhány óráig, hanem két héten át tart. S ekkor történik az, amit felolvastunk, hogy Páll veszi a bátorságot, feláll, és mondanivalóját ezzel a kijelentéssel kezdi: én Istené vagyok.

            Azt is kérdezhetnénk: miért van benne ennek a viharnak ilyen részletes leírása az Újszövetségben? Hát azért, hogy ebből mi is vigasztalást merítsünk. Hisz amit itt Pál tesz az példa értékű minden idők, minden helyzete számára. Egy olyan közösségben, ahol mindenki meg van rettenve, ahol kiabálnak és sikoltoznak, Pál szívében teljes a nyugalom, és ezt el is tudja mondani, erről bizonyságot tud tenni. Igazából nem a nyugalomról tesz bizonyságot, hanem arról az élő Úrról, aki az ő szívébe ezt a nyugalmat adja. Ámulatba ejtő ez a pozitív gondolkodás, az a tudat, hogy ő és a hajón levő minden ember Isten kezében van. Tudta, hogy ő Jézus Krisztusé s ez biztos pont volt az életében. Az Úré vagyok, micsoda erő van ebben a kijelentésben. Aki ugyanis a Jézus Krisztusé, az az Ő oltalma alatt áll, s azzal nem történhet akármi, annak az életében mindennek célja van, még a viharnak is. Az tudja, hogy az Isten akarata nélkül semmi sem történhet az ő életében. Annak nem kell reszketnie a vihartól, holnaptól, betegségtől. A többiek mind reszkettek és féltek, Pál szívében békesség és nyugalom van, mert ő tudja, hogy a Jézus Krisztus tulajdona. Mégpedig testestől-lelkestől. Az ember test és lélek egységéből áll. Az Újszövetség az tanítja, hogy mind a kettő Istené. A világ általában csak testben gondolkodik, szerinte nincs is lélek. Ezért nyilván nem is kell törődni vele, a fontos, hogy a test minél több örömöt, gyönyört, élvezetet kapjon. Persze az is egy nagy hiba, ha azt mondjuk, hogy a test az egyáltalán nem fontos, az nem számít, ezért a legjobb, ha arra nem is figyelünk, sőt minél inkább gyötörni, sanyargatni kell. A test egy szükséges rossz az ember számára, állítják azok, akik így gondolkodnak.. Ezt csak azért mondtam el, hogy érzékeltessem, hogy mindkét szélsőséges gondolkodásmód helytelen, a Szentírás és a Káté is azt tanítja, hogy mind a kettő, a test és a lélek is Istené, Jézus Krisztus mind a kettőt megváltotta. Akik a Jézus Krisztuséi, azok fel fognak támadni, s akkor Isten majd újra egybeszerkeszti a kettőt, azt hogy ez hogyan történik, az most titok a mi számunkra. A lényeg, amit most tudnunk kell, hogy Jézus Krisztus testünkért és lelkünkért is meghalt, mind a kettőt megváltotta. Mi mind a kettőért felelősek vagyunk, mind a kettővel, mint az Úr tulajdonával kell bánnunk. Testünk is fontos Isten számára, hisz azzal is Istent kell szolgálnom.

            Azt is mondja a Káté, hogy életemben és halálomban, akár élek, akár halok. Itt élet és halál kérdésről van szó. Pál tulajdonképpen egész életén át a halál révén állt, földi élete teljes bizonytalanságban volt, minden percen megölhették az evangélium miatt. Ő sokat is gondolkodott erről, s olyan jó, hogy ezt le is írta a filippibeli gyülekezetnek. Ő azt mondta: ha itt maradok, az is jó, de ha el kell menni, az még jobb. Tudta, hogy az élet nem csak annyi, amennyi itt a földön van. Ami itt történik az is a Krisztus kezében van, de ami majd odaát lesz, az is Krisztus uralma alatt áll. Ami most itt jelen való, az kézzelfogható valóság, ami ezután következik, az részben még titok, de akié vagyok, az mindent pontosan tud. Az egész Szentírás azt tanítja, hogy minden ami következik a megdicsőült Krisztus kezében van.

            Az, hogy Krisztusé vagyok, azt is jelenti, hogy Krisztus használ engem, hisz az a legtermészetesebb dolog, hogy a tulajdonos használja az ő tulajdonát. Ha megvásárolok például egy mosógépet, azt a vásárlás pillanaától már én használhatom, teljes joggal rendelkezem felette. Addig az üzleté volt, de miután kifizettem az árát, már én rendelkezem vele. Akkor kapcsolom be és ki, amikor akarom, olyan ruhát mosok vele, amit én akarok. Ez pont így érvényes reánk is. Krisztus is használ minket. Mire használ? Hát, amire eredetileg teremtett. Erre is szépen felel a Káté a hatodik kérdésben: Isten arra teremtett, hogy Őt igazán, szeressük, örök üdvösségben vele éljünk, Őt dicsérjük és magasztaljuk. Isten minket egy maghatározott céllal teremtett. Hogy mi megismerjük Őt, közösségben legyünk vele, hogy neki odaszánt életet éljünk. Azt kell tegyük, amit Ő akar. Az Ő akarata az, hogy Istent dicsőítsük és erről bizonyságot is tegyünk. Pál ebben a viharban ki tudott állni, bizonyságot tudott tenni, és ez teljességgel megváltoztatta a hajón levők életét. Mert Jézus így akar használni minket is. Ő nem kihasznál, ahogy az ma a világban egyre inkább történik, hanem használ. Hányszor látjuk, hogy a munkáltató kihasználja a munkavállalót, az ember kihasználja a környezetét, az erőforrásokat. Sajnos, hogy ez gyakran az egyházban is megtörténik. Hallottam egy gyülekezetről, ahol az évtizedeken át hűségesen munkálkodó lelkipásztort súlyos autóbaleset ért, s a gyülekezet ahelyett, hogy szeretetét és részvétét mutatta volna ki, sürgette őket, hogy minél hamarabb költözzenek már el a faluból. S még sok példát lehetne erre felsorolni. De a lényeg az, hogy Jézus minket használni és nem kihasználni akar. Mert gondoljuk csak meg, hogy kinek van a tulajdonjogból haszna? Nekünk van hasznunk, mert e nélkül el kellene vesznünk. Ha Krisztus nem halt volna meg értünk, ha mi nem lettünk volna az övéi, akkor jaj lett volna nekünk. Mi a tulajdonos-váltásból csak nyertünk. A nyereség a mi oldalunkon van. Ez egy bizalmi viszony Jézus és mi közöttünk. A bizalmatlanság elszakít Istentől, az Édenben is a bizalmi kapcsolatot lékelte meg az ördög. Valóban jót akar nekem az Isten? Valóban nem megfosztani akar? A megváltott ember életében a bizalmi kapcsolat helyre állt. Bízom Krisztusban, hogy Ő javamat akarja, hogy nem feledkezett el rólam, hogy minden az Ő kezében van.A gyerekben bizalom van a szülő iránt, a gyerek tudja, hogy szülei gondoskodnak róla. S így mi is tudhatjuk, hogy Krisztus mindig gondoskodik rólunk. Ezért nagyon jó Krisztushoz tartozni, de azokhoz is, akik az Ő gyermekei. Ady híres versét mindnyájan ismerjük, hogy ő is kifejezi, hogy szeretnék lenni valakié. Milyen jó, hogy mi tudhatjuk, hogy kihez tartozunk, hogy mi Jézus Krisztus tulajdona vagyunk, de egymáshoz is tartozunk s ez is boldogsággal tölt el minket. Legyen vihar, vagy szélcsend az életünkben, éljünk vagy haljunk, de az Övéi vagyunk.

Harmadik nap  A tulajdonjog ára text. 1Pét.1,18-21, Zsid.10,14

A mai esténk témája: a tulajdonjog ára. Eddig már hallottunk arról, hogy mi vigasztalásra szorult emberek vagyunk, hogy az ember sok mindenben keresheti a a vigasztalást, de nem találja, mert minket egyedül Isten tud megvigasztalni Szentlelke által. Aztán hallottunk arról is, hogy Jézus Krisztus tulajdonai vagyunk. Nem csak a lelkünk az, hanem a testünk is, mert Istennek a mi testünk is számít, hisz a testünk a Szentlélek temploma. A templomra pedig szoktunk vigyázni, gondosan ápoljuk azt. Külön erre rendelt emberek vannak, akik már kora reggel kiszellőztetnek, hogy nehogy áporodott szag legyen benne. Időről-időre általános javítást végzünk templomainkon, kifestjük, kitatarozzuk őket, hogy az méltó legyen Isten tiszteletéhez. Ezért a testünkre is vigyázni kell, ha az megbetegszik, akkor ápolni kell. Ha a testem beteg, akkor vegyem be a gyógyszert, mert én meg szeretnék gyógyulni, hogy még szolgálhassak Istennek. Ne hanyagoljuk el testünket se.

             A mai estén beszélgessünk arról, hogy mi annak az ára, hogy mi a Jézus tulajdonaivá lehettünk? Mert azt nagyon jól tudjuk, hogy mindennek ára van. Semmit se kapunk ingyen ebben a világban szoktuk mondani. Minket tulajdonképpen visszavásárolt Jézus. Miért? Mert eredetileg az Istenéi voltunk, de a bűn által mi az ördög tulajdonába születtünk, Istentől távol születtünk. Mindnyájan jól ismerjük a bűnbeesés történetéből, hogy Isten előre megmondta az embernek, hogy nem fogja bűntetés nélkül hagyni azt, ha az ember engedetlenné válik, ha szakítassz a fáról meghalsz, mert a bűn zsoldja a halál. Isten meg kellett bűntesse az embert, mert Ő igazságos. Isten nem tűrheti a bűnt, ellene mondana szentségének. Ezért a bűnért meg kellett fizetni. Mi magunk nem vagyunk képesek megfizetni, ezért az valaki más által kellett megtörténjen. Az árat csak maga Isten fizethette meg, és ezt nem tehette másképp, csak Egyszülött Fiának odaadása által. Isten nem tudott más árat adni, mint Fiának életét. A vásárban, amikor az emberek alkudoznak egy ideig, elhangzik egy mondat: és mi az utolsó szó, mi az utolsó ár? Nos, Isten utolsó szava, utolsó ára Jézus Krisztus volt. Isten oda kellett adja Fiát, Ő el kellett hagyja a menny dicsőségét, az egyetlen bűntelen, tökéletes, hibátlan ember az életével kellett fizessen, mert vérontás nélkül nincs bűnbocsánat. A tökéletes Báránynak kellett eljönnie, hogy kifizesse a váltságdíjat. Az akkori időben a rabszolgáknak megvolt a megszabott ára, a mi életünknek is megvan az ára és ez Jézus Krisztus vére. Mi nagyon jól ismerjük az Ószövetségből az áldozatok törvényét. Ha valaki vétkezett elhozott egy bárányt, rátette kezét a bárány fejére, megvallotta bűneit, s a bárányt utána le kellett vágni. Az Újszövetség arról tesz bizonyságot, hogy az idők teljességében megjelent az Isten Báránya, és tökéletes áldozatával megfizetett a mi bűneinkért. Isten ennél kevesebbel nem fizethetett, s ezt az árat teljességgel ki is fizette értünk. Ő ezért jött, hogy így fizessen meg értünk, mert másképp minket nem lehetett megváltani.

            Mit szerzett Jézus ezzel az áldozatával nekünk? Először is a ránk váró jogos és igazságos ítéletet magára vette. Ő viselte el az Istentől való el és kitaszítottságot. Sajnos sokszor emberek ilyeneket mondanak: én az Isten háta mögött élek, engem elfelejtett az Isten, ó én már többet szenvedtem, mint az Úr Jézus. Ez nem igaz, mert Isten csak Jézust kellett elhagyja, Róla kellett megfeledkezzen, neki kellett a legrettenetesebb szenvedést elhordozni, mert csak így tudta magára venni a bűneink feletti ítéletet. De áldozatával a törvény követelésének is tökéletesen eleget tett, engedelmességével a törvényt is betöltötte, és ezért üdvözíthet is minket. Mi nem tudunk megfeleni az Isten kívánalmainak, elvárásainak, csak egyedül Ő. De Ő megszabadított a bűntől és annak bűntetésétől is. Ezért énekelhetjük bátran: érzem, hogy az örök élet, már e földön enyémmé lett. Én már nem a magamé vagyok, mert drága vérével minden bűnömért eleget tett Ez szinte felfoghatatlan nekünk, hogy nem csak azokért a bűnökért tett eleget, amelyeket eddig elkövettünk, hanem azokért is, amiket ez után fogunk elkövetni. Azért lehet az ember boldog és szabad, mert Jézus megvásárolt. Nagyon fontos kihangsúlyozni, hogy Jézus áldozata elég arra, hogy örökre tökéletessé tegyen minket. Nem kell hozzá tenni semmi mást, mert ez az áldozat elégséges, tökéletes, megfelelő, Isten akarata szerint való. Az ember nem is tud hozzá tenni, mert az amit hozzá tehetne, az tökéletlen. De nem is kell, emrt Isten elfogadta ezt az áldozatot. Hányszor hivatkoznak az apostolok az ő leveleikben erre az áldozatra! Ha ez az áldozat nem lett volna elég, akkor nem támasztotta volna fel Isten Krisztust. Egyszer egy híres barlangban beszélgettem egy fiúval, akinek kétségei voltak bűnei bocsánatával kapcsolatban. Akkor azt kérdeztem tőle: mit fizettél azért, hogy ide lejöhess? Semmit, mondta mosolyogva, mert  ön megvette helyettem a jegyet,- mondta. Nem kellet fizessen a belépésért, mert én már a jegyet kifizettem. Jól jegyezzük meg: mi nem tudunk semmit se hozzátenni Jézus áldozatához. Pedig  mégis hányszor gondoljuk, hogy én bőjtölök, én imádkozom. Ezek jó dolgok, de ezek nem számítanak be az árba, ezek csak hálám jelei lehetnek legfeljebb. Ha Isten elfogadtas ezt az árat, akkor te miért akarsz ehhez hozzátenni? Ő tökéletesen kifizette az árat, hogy te a Jézusé lehess, hogy neked mostantól fogva lehessen egy jó Gazdád, hogy neked mostantól fogva egy egészen más, egy megváltott életed lehessen. A mai este nagy kérdése. Hogy te ezt elfogadod-e, vagy pedig tovább erőlködsz magadban, hogy fizess magadért? Ha te akarod megfizetni, akkor gyalázod a Krisztus áldozatát. Hagyj fel ezzel, s légy így boldog.

Negyedik nap Rabságból szabadságba Text. Zsid.2,14-15, 1Ján.3,8

 A mai estén a rabságról és szabadságról fogunk beszélni. Ezt nagyon az elején kell kezdenünk, vissza kell mennünk a kezdetekhez. Isten az embert kezdetben egy csodálatos szabadságra teremtette, ezzel kezdődött az élete. Az ember Istentől a teremtésben szabadságot kapott.  Isten is megállapította a teremtés végén, hogy minden nagyon jó. S ha ezt Isten így mondta, akkor ez így is volt. Nagyon csodálatos lehetett minden, hisz még a megromlott világ is olyan csodálatos. Még a megrolott világban is el tudjuk képzelni, hogy milyen csodálatos és tökéletes volt ez a világ, amikor azt Isten megteremtette. Az ember se ilyen volt, mint amilyen most. Az ördög fogságában teljesen eltorzult. Előtte minden feltétel adott volt az ember boldogságához. Minden az ember rendelkezésére állt, amire csak szüksége volt. Az ember tökéletesen boldog volt. S abban a szabadságban, amire Isten az embert teremtette, egy szép célja és feladata is volt. Ebben a szabadságban szabad akarata volt, arra is szabad volt, hogy vétkezzen, de ezt nem volt muszáj megtennie. De az ember ezt megtette s ebben a pillanatban rabságra jutott. Az ember nem mérte fel annak a súlyát, hogy vétkezik, engedetlenné vált, s így a bűnt követte az a bűntetés, amit Isten kilátásba helyezett. Isten kiűzte az embert az Édenből, s az ember így megfosztatott attól a szabadságtól, amit eredetileg Istentől kapott és az ördög fogságába került. Ez volt a rabságra jutás pillanata s ezt követte a rabságban élés. Az eredeti szabadságról nincs tapasztalatunk, de a rabságról már igen. Hogy milyen a rabságban való élet, azt már jól ismerjük, hiszen ebbe születtünk bele. Milyen lett a világ ebben a rabságban? Isten azért kegyelmes maradt ehhez a bűnbe esett világhoz, és teljességgel nem vonta meg kegyelmét tőle. Azok is, akik nem hisznek megtapasztalják Isten általános kegyelmét, s csak majd haláluk után látják meg, hogy mit jelent az Istentől való teljes elszakítottság és az ördög teljes rabsága. De máris jelntkeznek a bűn rettenetes következményei: természeti katasztrófák, balesetek, halálos betegségek, háborúk. Mert milyen lett az ember? Tele van betegségekkel, fájdalmakkal, fenyegeti a halál, megöregszik. Ezt mi mind megismertük már, hogy mik a fogság súlyos következményei. Az ember már nem felhőtlenül boldog, mint a bűneset előtt, s élete bizonytalansággal, küzdelemmel, kilátástalansággal van tele. Öt év óta az egész világ egy súlyos gazdasági válságban van, ami még mindig tart. Sokszor két műszakban kell dolgozni, hogy meg tudjuk keresni a mindennapi betevő falatot.

            De ennél még fontosabb kérdés, hogy milyen lett az ember bűnhöz való viszonya? Nem tud nem vétkezni, állandóan lázad Isten ellen, épp az ellenkezőjét cselekszi annak, ami Isten akarata. Az ember az ördög rabszolgaságában él. A rabságban levő ember épp az ellenkezőjét mondja annak, amit Isten mond. Isten azt mondja, hogy a házasság jó, mert azt Ő szerezte, a világ azt mondja, hogy ez már egy elavult intézmény, nem kell ebben élni. Isten azt mondja, hogy rendelt egy napot, amin meg kell pihenni, Istenre kell figyelni, a világ azt mondja, hogy rohanj megállás nélkül, s meg is állsz igyekezz szórakozni, a magad gyönyörűségét keresni. Ha Isten nem lenne kegyelmes és irgalmas, akkor az ember így kellene leélje egész életét. De Isten elvegézte önmagában, hogy az ember a fogságból  szabadságba jusson. Ennek a módja a Krisztus váltsághalála Isten felől, az ember felől pedig ennek az elfogadása. Isten már ott a bűn színhelyén, az Édenben megígérte, hogy jön valaki, aki a kígyó fejére tapos, aki szabadítást fog majd hozni. S Jézus az idők teljességében el is jött, meghalt a kereszten, elhordozta Isten bűn elleni bűntetését. S ebből a váltsághalálból származott a mi szabadulásunk. Krisztus meghalt, de ezt el kell fogadni. Ha valaki ezt nem fogadja el hittel, akkor számára ez egy olyan történelmi esemény lesz, mint az összes többi, ami neki semmit sem használ. Isten kaput nyitott előttünk, de azon nekünk be kell lépni. Be kell menni a szabad életbe. Ha az ember nem lép ki a rabságból és nem lép be a szabadságba, akkor örökre rab marad. A rabságból kilépés egy egyszeri döntés és esemény, a szabadságban élni viszont már egy folyamat.

            Milyen újra szabadnak lenni? Az ember már egykor szabadságban élt, most ezt újra megkapja. Az ember újra kezdheti az életét.Amit a bűnben elveszítettünk, a Krisztusban újra megkapjuk. A szabadságban való élésnek két szakasza van: az egyik most a jelenvaló világban, a másik majd az örökkévalóságban. A mostani szabadságban való élés azt jelenti, hogy a hívő ember egy szüntelen átalakuláson, formálódáson megy át. Ez egy állandó folyamat, aminek nincs vége. A bűnös természetünk is megmarad, ez ellen szüntelenül harcolnunk kell, s megmaradnak a bűn olyan következményei is, mint betegség és biológiai halál. De a jövőben a szabadság kiteljesedik, ott ezt már semmi sem zavarhatja. A szabadságban élő embernek reménysége van, örvend annak, hogy Isten ígéreteivel élhet, amik közül sok már ott, sok pedig majd odaát teljesedik be.

            Mi a feladata a szabadságban élő embernek? Hát egyszerűen az, hogy dicsőítse Megváltóját és végezze a missziót. Hívogasson másokat is, hogy egyre többen lépjenek ki a rabságból és lépjenek be a szabadságba. Megváltozik a bűnhöz való viszony is, hisz már képes nem vétkezni, már nemet tud mondani az ördögnek. Isten ebben nekünk nagyon sok segítséget ad: a Kijelentést, az igét, mert ott megmondja, hogy mi a jó és mi a rossz, Szentlelkével vezet, felruház minket mennyei erőkkel. Egyre jobban kibontakozik a bűntől szabad élet bennünk. Csodálatos megtapasztalásunk lesz, hogy a bűnre lehet nemet mondani, lehet győzedelmes életet élni. Erről a hitetlen embernek fogalma sincs, ő úgy gondolja, hogy ő él igazán szabad életet, mert azt tesz, amit akar, a keresztyéneknek pedig ezt sem szabad és azt sem szabad. Nem látja meg, hogy ennek épp az ellenkezője az igaz, hogy ő a megkötözött, Isten gyermeke pedig a szabad ember. Isten bíztat minket, hogy éljünk egyre jobban ebben a szabadságban, rajzolódjék ki egyre jobban a Krisztus képe rajtunk. S ne feledjük el, hogy ez élet után részünk lesz a teljes és tökéletes szabadságban, ahol még írmagja sincs a szolgaságnak.

Ötödik nap. Megőrző kegyelme Ján.6,35-40, 2Thessz.3,3

Haladjunk tovább a megkezdett úton, drága testvéreim, s beszéljünk ma Isten megőrző kegyelméről,  amit a Káténk így fejez ki: aki úgy megőriz, hogy az én mennyei Atyám akarata nélkül még csak egy hajszál se eshetik le fejemről. Eddig már sok áldott dolgot hallhattunk: hogy mi Hozzá tartozunk, ennek megvan az ára, valaki kifizette a váltságdíjat, ez nem más, mint a mi Urunk Jézus Krisztus, s így mi a rabságból szabadságba jutottunk. Isten Jézus Krisztusért kegyelmet gyakorolt velünk. Nekünk tulajdonította, tisztaságát, igazságát és szentségét. Megkaptuk a meg nem érdemelt szeretetet. A János evangéliuma hatodik fejezetében Jézus komoly tanítást ad önmagáról és küldetéséről. Elkezdi tanítani a sokaságot, s közben önmagához hívja az övéit. Elmondja nekik világosan, hogy akik hozzá jönnek, azokat Ő semmiképpen ki nem veti, el nem küldi, sőt azokat megelégíti, azok nem éheznek és nem szomjúhoznak. Ő megelégíti az ember lelkét, egyedül Ő tud eleget adni. S ez a megelégítés örök érvényű. Mi is ezért hirdethetjük az evangéliumot, mert Ő senkit se küldött el, Ő senkinek se mondta: bocsánat, de te azét mégse jöhetsz, te meg csak menj el szépen, mert semmit se érdemelsz, mindent úgy elrontottál. Nem, Ő azt mondta, hogy aki hozzám jön, azt nem küldöm el.  S mi történik azzal, aki Jézushoz megy? Hát, például Péter minden ellenkező törvényszerűséggel szemben jár a vizen. Ez Isten gyermekének a szabadsága. Isten egy olyan útra hívott el minket, ami minden emberivel szembe megy. A száradt kezű embernek azt mondta, hogy nyújtsa ki a kezét és az ki tudja nyújtani, a bénának azt mondja: kelj fel és az fel tud kelni.

            Amikor valaki Jézus szavának enged, ott csoda történik. Az ilyen ember egyszer csak meghallja az igét, hogy Istennek az ő életére nézve is van egy értékrendje, és elkezd más emberként élni. Ez egy hitbeli döntés eredménye, ami után az élet más fordulatot vesz. De ezek után jön a kérdés: hogyan tovább? S itt kell beszélni a megőrző kegyelemről. Mert az egy dolog, hogy megszólított, megtértem Istenhez, de mi lesz ezután? S a hívő emberrel is megtörténhet az, ami Péterrel is megtörtént, hogy levette a szemeit Jézusról, süllyedni kezdett, de milyen jó, hogy Jézus utána nyúlt, ekkor jött a megőrző kegyelem, ami megtartotta őt. Ugyanazzal a kegyelemmel, amivel újjászülte, átformálta meg is tartotta. Mert a kegyelem nem csak üdvözít, mi nagyon sokszor csak erre gondolunk, erre koncentrálunk, hanem megőrző kegyelem is. Szabadító és megtartó kegyelem is van, ami minket meg tud őrizni. Mi általában csak Isten üdvözítő akaratáról beszélünk, de itt ebben az igeszakaszban is azt látjuk, hogy Jézus abban fogalmazza meg küldetését, hogy azokat, akiket az Atya neki adott el ne veszítse. Jézus úgy beszél Isten akaratáról, mint ami arra adatott, hogy megőrizze a hívőket. A főpapi imában is azt mondja, hogy azt akarja, hogy ahol Ő van, az övéi is ott legyenek majd vele. Azt akarja, hogy senkit el ne veszítsen és mindenkit feltámasszon az örök életre. Ez így van a világban is. Egy óvónő például alá kell írja, hogy a neki átadott gyermekekről felel, ha kiviszi őket az óvodából, ha csak az udvarra is engedi ki. Jézus is tudja, hogy majd el kell számoljon az Atyánál azokkal, akiket neki adott, hogy azok közül egy se vesszen el. Mindegyiknek meg kell lenni. Nekem nincs hatalmam megőrizni az életem, de neki van. Az üdvözítő kegyelem olyan hatékonnyá válik bennünk, hogy a megőrzés munkáját is elvégzi bennünk. Isten kegyelme ellenállhatatlan kegyelem, s ez a kegyelem nem hagy minket útközben elveszni. Az egyik igemagyarázó azt mondja, hogy az Isten megőrző akarata nem a mi gyengécske akaratunk. Nem én tartom meg magam, mint ahogy nem is én hívtam el magam, Isten kegyelme hívott el és Isten kegyelme tart is meg mindvégig. Vigasztaljon és erősitsen minket az a drága hit, hogy Isten kegyelmének megvan az ereje a választottak elhívásához, de az üdvösségben való megtartásukhoz is. Ő mindvégig vigyázni fog ránk. Ha az egész világ összeomolna is, mi akkor is bizton haladnánk a megkezdett úton. Mert mi nem magunkban bízunk, nem abban, hogy már rég hívők vagyunk, már annyi tapasztalatunk van az Istennel járásban, hanem abban, hogy Neki hatalma van minket mindvégig megőrizni.

            Az életben a hívő embernek sok harca lehet, mert az ördög minden meg fog tenni, hogy elsodorjon minket, hogy elszakítson minket Istentől. Mi mindenen kellett Pál apostolnak is átmenni: verés, üldöztetés, hajótörés, megköveztetés, saját népének ellene fordulása, éhség, s még annyi minden. Minket is megpróbál minden eszközzel elsodorni, de álljunk szilárdan abban a hirtben, hogy minket semmi el nem szakíthat Isten szeretetétől. Milyen jó, hogy ezt hihetjük nem csak magunk, de mások felől is. Higyjük azt, hogy Ő senkit se fog kiejteni kezéből, akit egyszer magáénak fogadott. A Zsidókhoz írt levél beszél arról, hogy erre kettős garancia van: Isten szava és esküje. Ő elkészítette számunkra nem csak az üdvösséget, hanem azt a kegyelmet is, amely minket mindvégig hordoz és megőriz. Elég nékünk a kegyelem, ebbe kapaszkodjunk teljes hitünkkel.

Hatodik nap Minden a javamat szolgálja? Text. Róm.8,28

            A mai estén egy kemény üzenettel kell szembenézzünk, ami nem igen ízlik nekünk. Mert vajon igaz az, hogy minden a javamat szolgálja?  Ezért tettünk kérdőjelet a téma megnevezése után. De a Kátéban ez a mondat nem kérdőjeles, a Római levélben sem. Mégis nem véletlen az, hogy mi kérdőjelesen fogalmaztuk meg, mert mi megkérdezzük, főleg ha valami nagyon rossz történik velünk, hogy az tényleg a javunkat szolgálja? Egyáltalán miért ad Isten rosszat, s ha mégis, akkor az hogyan szolgálhatja a javamat? Vágjunk bele ennek a nehéz kérdésnek a megértésébe.

            Az első kérdés, hogy mi a jó és mi a rossz? Mi ezt is csak Isten Kijelentéséből tudhatjuk, magunktól mi nem tudjuk eldönteni, hogy mi a jó és mi a rossz, ezt még a hívő ember se tudja. Ezt meg kell tanulni. S a hitben élő ember ehhez igazítja az életét, ami jó azt igyekszik tenni, ami pedig rossz, azt igyekszik elkerülni. Mi a jó tehát és a rossz konkrétan az életemben? Vegyük most példaként Jakab és Péter esetét. Heródes Jakabot kivégeztette, Pétert pedig elfogatta. Jakabot lefejezik, Péter pedig csodával határos módon kiszabadul. Melyik a jó és melyik a rossz? Vagy melyik a jobb és melyik a rosszabb? Emberi látás szerint Jakabbal egy tragédia történt, Péterrel pedig egy örvendetes csoda. De Isten szemszögéből mind a kettővel jó dolog történt. Jakabot hazahívta dicső országába, Péternek még itt a földön adott dolgot. Ezért azt kell mondjuk, hogy csak Isten tudja, hogy mi a jó. Akkor jó valami, ha akarata szerint történik. Mi okozza nálunk a problémát, miért a kérdőjel? Mi emberek sokszor készítünk egy tervet életünkre nézve, eltervezünk előre legalább egy esztendőt, de sokszor évtizedekre is készítünk terveket. Az Istennek való szolgálatban is van egy tervünk. Mikor jön a probléma? Amikor Isten mást tervet készített és áthúzza a mi tervünket. Amikor a mi tervünk nem egyezik az Isten tervével. Ilyenkor kérdezzük: miért Uram, hisz én olyan jóindulattal terveztem, hát nem terveztem volna mégsem jól? Jakab se tervezett magának mártírhalált, de Istennek mégis ez volt az akarata. Akkor sincs semmi gond, ha Isten még valami számomra jobb tervet készített. Amikor mi eltervezzük, hogy a templomot például két év alatt rendbehozzuk, de az egyetlen év alatt sikerül, mert egy pályázaton nem remélt pénzt sikerül szerezni, kapni.  A probléma akkor adódik, amikor Isten terve rosszabbnak tűnik nekünk. Ilyenkor jön a kérdés: miért? Fiatalok kérdik, akik nem találnak társat: másnak ez megadatott, nekem pedig nem, miért? A gyerektelen család felteszi a kérdést: más családoknak szép gyermekei vannak, nekünk ez miért nem adatott meg? Meg kell gondolnunk azt, hogy mi csak benne vagyunk Isten tervében, de nem mi vagyunk a terv maga. Isten nem körülöttem forgat mindent.. A legnagyobb terve az, hogy üdvözítsen, de a többi dologban teljesen szabadon rendelkezik velem, használ engem. Ha nem ad társat, akkor lehet, hogy egy más célt ad az életemnek, ha nem ad gyermeket, lehet, hogy egy árvát kell felneveljek, ha beteg leszek és kórházba kerülök, akkor lehet ez azért van, hogy ott valakinek bizonyságot tegyek.

            Hinnem kell ezért, hogy minden a javamat szolgálja, a jó és a rossz egyaránt. A Káté 27-ik kérdése még foglalkozik ezzel a kérdéssel és leszögezi, hogy semmi sem jön véletlenségből, hanem minden Isten atyai tanácsából és akaratából jön. Tehát nincsenek véletlenek, semmi sem történhet Isten akarata nélkül. Ez a világválság se lehet akarata nélkül, neki ezzel is terve van.

            Itt azonban az is hangsúlyos, hogy akik az Istent szeretik. Ez nem minden emberre érvényes, csak akik Isten mellett döntöttek, az Isten választottainak az életében van így. Vegyünk erre egy bibliai példát. Az Apostolok Cselekedeiről írott könyv utolsó fejezeteiben olvasunk Pál apostol fogságáról. Őt elfogták, letartóztatták, s miután a császárra apellált hajón Rómába vitték. Tudjuk, hogy Pálnak régi álma volt, hogy egyszer Rómába mehessen. Most oda megy, de nem úgy, ahogy ő azt elgondolta. Hogy válhatott ez javára, hisz ő tele volt tenniakarással, még hirdetni akarta az evangéliumot, most meg itt van megkötözve, fogságban. Nem az lett volna a jobb, ha szabadon marad és úgy munkálkodhatott volna?

Nem,mert az evangélium így olyan emberekhez is eljutott, akiknek csak fogolyként tehetett bizonyságot. Ilyenek voltak Félix, Festus és még mások is. Istennek egyik célja a Pál fogságával az volt, hogy ezekhez az emberekhez is eljusson az evangélium. A második dolog, hogy Pál 13 levelet írt s ezek közül 5-öt fogságban. Ha nem került volna fogságba, ezek a levelek nem íródtak volna meg. Pedig milyen drága igék vannak ezekben a fogságban írt levelekben. Milyen áldás lett így számunkra Pál fogsága!

Ez így van a mi életünkben is. Lehetnek olyan helyzetek, amiket nem kívánunk, lehet hogy ezek nem az én, hanem mások üdvösségéért vannak. Vannak olyan dolgok, amik az én üdvösségemért vannak, mások viszont a felebarátaim üdvösségéért. Jézus szenvedése ilyen mások üdvösségéért való szenvedés. Ha Ő nem vállalta volna a szenvedést, nekem nem lenne üdvösségem. Az Ő szenvedése szükséges volt a mi üdvösségünkhöz. Amikor valami történik velünk, soha ne azt kérdezzük: miért, hanem azt, hogy mi céllal történt mindez? Mit akarsz ebből kihozni Uram? Mert véletlenül semmi sem történik velünk. Ő mindent egy meghatározott céllal tesz velünk, amit mi nem mindig tudunk és értünk, de legyen elég számunkra az, hogy Ő mindent tud és mindent ért De ne adjuk fel és mindig próbáljuk felismerni azt a célt, amit Isten el akart érni életünk különböző eseményei által. Miben és hogyan szolgálja az én javamat vagy épp mások javát? S nyugodjunk bele abba, hogy vannak olyan dolgok, amiket csak majd odaát fogunk megérteni. De ha nem is értjük, akkor is elfogadjuk az Isten akaratát. Végezetül egy kedves mondás, ami erről szól.

Kértem erőt...
És Isten adott nehézségeket, amelyek erőssé tesznek.

Kértem bölcsességet...
És Isten adott problémákat, hogy megoldjam azokat.

Kértem bátorságot,
És Isten adott veszélyeket, hogy legyőzzem azokat.

Kértem adjon szeretetet...
És Isten adott gondterhelt embereket, hogy segítsek rajtuk.

Kértem kegyelmet...
És Isten adott lehetőségeket.

Semmit sem kaptam, amit akartam és mégis megkaptam mindent,
amire szükségem volt.

Hetedik nap  A biztosíték Text.Róm.8,15-16, 2Kor.1,22,Ef.1,13

Már nagyon sokat tanultunk a Káté és Isten igéje vezetése alapján az előző estéken. A tegnap este azt hallottuk, hogy minden javunkat szolgálja, most pedig arról hallunk, hogy biztosít az örök élet felől. Mi a biztosíték? Erre a válasz: a Szentlélek, őt adta Isten minden gyermekének. Mert hiszen egy Lélek által mi mindnyájan egy testté kereszteltettünk meg és mindnyájan egy Lélekkel itattattunk meg. Ez azt jelenti, hogy amikor megtértünk Istenhez, amikor újjászült minket, akkor Szentlelke által bekeresztelt minket az Ő anyaszentegyházába. Szentlelke által bizonyossá tesz bennünket. Bíztosítékként adta nekünk az Ő Lelkét. Mi mindent tett meg Isten értünk? Megmozgatta értünk az eget és a földet. Elküldte Fiát, aki ott volt a menny dicsőségében. De pünkösdkor Szentlelkét is mozgósította az Ő népéért. Azt a Szentlelket, aki ott volt a teremtésnél, aki az Ószövetségben elhívta a prófétákat, akit megígért Jézus a mennybemenetelkor. Elküldöm a Pártfogót, a Vigasztalót, aki ott Jeruzsálemben pünkösd napján bűnbánatra indított három ezer embert. Mintha szíven ütötte volna őket. És Isten Lelke végzi ma is az Ő áldott munkáját. Mi lelkipásztorok becsülettel, a legjobb hitünk és tudásunk szerint hirdetjük az igét, de ez csak emberi szó maradna. Ki által győzetnek meg az emberek? Hát a Szentlélek által. Nem azért jutnak emberek hitre, mert mi azt olyan jól és olyan lelkesen mondjuk, hanem azért, mert Isten Lelke munkálkodik az emberi szívekben. Ez persze nem jelenti azt, hogy mi emberileg ne nyújtsuk hitünk és tudásunk legjavát. De a lelkipásztor lelkében nem a Szentlélek munkálkodik, hát nem Ő adja a jó gondolatokat? De igen. Ez a Szentlélek ott van Isten tróntermében is és esedezik érettünk. Ezt a Szentlelket adta az övéinek, hogy az örök élet felől biztosítson minket. Ez nem a félelem, hanem a fiúság Lelke, hogy minket most már az Atya visszafogadott, nem kell tékozló fiakként élnünk. Tiszta ruhát, gyűrűt, sarut adott, viselhetjük az Atya nevét, mert visszafogadott. Ezt minden hitre jutott ember megéli, hogy már nem kell egyedül élnem, nem kell bolyonganom, nem vagyok árva, Istent Atyámnak szólíthatom. Nem egy távoli Isten Ő a számomra, aki elérhetetlen messzeségben lakozik, hanem Ő édeas Atyám. Maga a Lélek tesz biszonyságot a mi lelkünkkel együtt. A két lélek, az Isten Lelke és az én lelkem, lelkiismeretem együtt tanuskodnak, hogy a bizonyosság rendíthetetlen lehessen. Vallhatjuk Pállal együtt: meg vagyok győződve. Nem emberek győztek meg, hanem maga Isten Lelke, hogy én testestől-lelkestől Atyámhoz tartozom. Így bátran kiáltjuk: abbá Atyám!

            Sokszor beszélgetünk az emberekkel örökkévaló sorsunkról, és nagyon gyakran azt mondogatják: hát azt nem lehet tudni, majd elválik... De ha ennyire bizonytalan az  örökkévaló sorsunk, akkor Pál tévedett volna? Pálban ott volt az Isten Lelke és az határozottan bizonyságot tett benne erről, s ha Isten Lelke bennünk van, akkor Ő ezt a bizonyosságot nekünk is adja, hogy ne maradjunk bizonytalanságban. Az Isten Lelke által nekünk igenis bizonyosságunk lehet, ést ezt nem kell szégyelni. Kálvin is arra buzdít, hogy teli torokkal kiáltsuk, hogy mi nem bizonytalanra futunk. De mit is jelent a valóságban, hogy Ő minket Szentlelkével biztosít az örök élet felől? Mi a biztosíték? A Lélek zálogát adta, elpecsételt. Ha valamin rajta van a pecsét, akkor az egy hivatalos levél, ha nincs akkor csak egy szórólap. A korintusi gyülekezet nem volt egy egyszerű közösség, nagyon sokan számon kérték Pált, megkérdőjelezték apostolságát. Pál erre azt mondta: én nem ajánlom magamat, mert a mi levelünk ti vagytok. Pál egy fantasztikus képet használ, hogy megértesse velünk az Isten titkait. Ő szereti ezeket a képeket, van amikor templomhoz hasonlítja testünket, máskor cserépedényhez, itt pedig azt mondja: ti vagytok a mi levelünk. A ti szívetekbe Isten írt az Ő Lelkével. Ti levelek vagytok s a ti életeteken ott van a pecsét, mert Isten belétek adta az Ő Lelkét. Azért lehetünk mi hitelesek, mert Isten minden gyermekének az Ő Lelkét adta. Amikor egy levelet a kezünkbe veszünk, annak hitelességét nem az dönti el, hogy épp milyen kedvünkben vagyunk, hogy milyen a pillanatnyi hangulatunk, hanem az, hogy rajta van-e a pecsét vagy sem. Nem az a fontos Isten gyermeke életében, hogy mit érez, hogy mit szólnak az emberek. Ha az Isten Lelkének a pecsétje rajtam van mondhatnak bármit az emberek. Isten jól ismer minket, s ezt is nagyon jól tudnak, hogy mi sokat adunk arra, hogy mit mondnak az emberek, hogy nekünk ez egy nagy harc. Pálnak is az volt s nekünk is az. De vigyázzunk, nem az emberek döntik el, hogy mi kik vagyunk, s ha Isten Lelke bennünk van és bizonyságot tesz, akkor mondhatnak már bármit az emberek, nem számít már.

Pál apostol az Efézusbeliekhez írot levelében beszél arról, hogy aki hisz, azt az Úr elpecsételi a Szentlélerk pecsétjével. Az eljegyzés annak a megerősítése, hogy egy jegyes mostantól fogva az ő jegyeséhez tartozik. A hívő ember csodálatos, boldog érzése, hogy ő Istenhez tartozik, Ő az enyém s én az Övé, s ez már elég. Ennél több nekünk már nem kell. Nem kellenek különös érzések, nem kellenek rendkívüli élmények, nem kellenek eget-földet rázó jelek, nekem az elég, hogy én hiszek Istenben, aki értem Jézus Krisztust odaadta, akinek áldozata engem Atyám tulajdonává tett, és ezen már senki és semmi nem változtathat. Ezzel a boldog érzéssel élhetek már, s ebben a bizonyosságban fogok egyszer meghalni is, mert ahogy egy kedves régi hívő testvér mondta, a halálban nem történik más, mint hogy Isten az egyik kezéből átvesz a másik kezébe. Ez a biztosíték így tesz engem örökké boldoggá.

Nyolcadik nap Késszé tesz Text.Tit. 2,14

A mai estén végére érkezünk egy áldott útnak, melyen a mi drága és szeretett Hitvallásunk, a Heildelbergi Káté első kérdésével és feleletével foglalkoztunk. Ezt a kérdést talán mindnyájan tudjuk kívülről is, de most belülről is jobban megismerhettük. A Káté első kérdésének utolsó mondta így hangzik:” szív szerint hajlandóvá és késszé tesz, hogy ezután őneki éljek. Bizonyságtételemet egy meghökkentő kérdéssel kezdem: Tudunk-e mi szívátültetést végezni? A válaszom biztosan az, hogy senki. (Megtörténhet, hogy a gyülekezetben épp egy szívsebész van, de ennek nem nagy a valószínűsége) Vagy kérdeznék egy másik kérdést is: tudtok-e vonatot vezetni? Erre is valószínüleg legtöbben nemmel kell válaszolnunk, bár mozdonyvezetők ülhetnek a sorokban. Igen testvéreim, mert ezeket mind meg kell tanulni., ezek nem egyszerű dolgok. Éveken átt kell tanulni, aztán gyakorolni, hogy ezeket a dolgokat hogyan kell csinálni. Még egy sütemény elkészítése se olyan könnyű dolog, a legtöbb háziasszony se tud egy tortát csak úgy fejből elkészíteni, kell vegye a receptes könyvét vagy füzetét, s nagy gonddal, a receptet s az elkészítési folyamatot pontosan követve fog csak az sikerülni. A keresztyén életet se csak úgy kiszopjuk az újjunkból, bocsássatok meg a kifejezésért. Szív szerint késszé tesz, mondja a Káté. Nem lehet csak úgy Hübele Balázs módjára keresztyén életet élni, nem lehet Isten úgy szolgálni, ahogy azt mi csak úgy kigondoljuk: Sajnos vannak ilyen keresztyének, akik nem kérdeznek senkit, öntörvényűen próbálnak mindent tenni, ahogy nekik az épp jól esik, ahogy azt ők épp gondolják. Hallottam olyan keresztyénről, aki tizedet ad az Úrnak, de a saját gyülekezetének egy banit se ad, mert ő azt mondja, hogy neki azt senki ne szabja meg, hogy őa pénzével mit csináljon, ő azt oda adja, ahova akarja.

            A keresztyén életet is meg kell tanulni, mint minden mást is ebben a világban. Amikor egy gyermek megszületik akkor semmit se tud, ezért a szülők rengeteg időt energiát kell fektessenek a gyermekek tanításába, kezdve attól, hogy hogyan kell fogni a kanalat egészen addig, hogy hogyan kell az utcán, az iskolában viselkedni. De ilyen a keresztyén ember is, főleg azok, akik nem születtek hívő keresztyén családba, akiket Isten úgymond a világból hív el, ők a megtérésükkor még semmit nem tudnak, nekik is mindent meg kell szépen tanulni. Minket is fel kell készíteni arra, hogy Istennek tudjunk élni. Isten ebben nagyon sok mindent felhasznál.

            Ilyen az ismeret. Meg kell ismerjük, hogy Isten mit akar, gazdagodnunk kell az ismeretben. A Szentírás az a forrás, amiből mi pontosan megtudhatjuk Isten akaratát. Ezért azt szüntelenül olvasni, tanulmányozni kell. A Szentírás egy kiváló „receptkönyv”, amiből Istennek tesző éeletet lehet „főzni”. A Szentírást egy használati utasításhoz is lehet hasonlítani. Ma már a legegyszerűbb műszaki cikkek is olyan bonyolultak, digitalizáltak, hogy mielőtt használatba vessszük őket, azelőtt figyelmesen el kell olvassuk a használati utasítást, ha ezt nem tesszük, nagyon nagy az esély arra, hogy a gépezetet már az első használatkor tönkre tesszük, s ilyen esetben a garancia se ér semmit, mert a gyártó, az üzlet minket tesz felelőssé, mert a gépet nem úgy használtuk, ahogy azt kellett volna. Ha egy műszaki cikk is ilyen bonyolult, összetett dolog, mennyivel inkább az a mi életünk, a lelki életünk is., mennyire szükség van a használati utasításra. Ha magunk körül egy kicsit szétnézünk, akkor rengeteg tönkre ment, elrontott életet látunk. Miért mentek ezek az életek tönkre? Mert nem olvasták a használati utasítást, a Bibliát. Még a keresztyén élet is összedőlhet, ha nem használjuk a Szentírást. Amint már az imént mondtam, a használati utsítások legelejére oda van írva: a nem rendeltetésszerű használatért a gyár nem vállalja a felelősséget. Van olyan, hogy az ember nem rendeltetés szerint éli az életét. Sokat kell olvassuk a Szentírást, hogy megkapjuk a megfelelő válaszokat. De vannak más könyvek is, amelyek eligazítnak, igyekezzünk ezeket is használni, amelyek segítenek, hogy Istennek tetsző életet éljünk.

            Aztán ott van a gyülekezet közössége. Ott éljük meg hitünket, ott dícsérjük és magasztaljuk Istenünket. Itt elmondhatjuk egymásnak tapasztalatainkat, mintákat láthatunk arról, hogy mások hogyan élik meg hitüket. Aztán szükségünk van Isten Lelkének vezetésére, hiszen Ő érteti meg velünk az igét, Ő segít, hogy Isten akarata szerint tudjunk élni. Kell aztán az akarat. Hisz elhatározás is kell, oda kell szánnunk komolyan magunkat, el kell határoznunk, hogy mi ezt meg akarjuk valósítani az életünkben. Nagyon sok ember életében nincs kitartás. Nagyon sokan vannak, akik elindultak a keresztyén élet útján, de valahol megrekedtek, valahol megálltak, valahol abbahagyták. Ha Isten egsszer elhívott minket a keresztyén életre, a szolgálatra, akkor abban nekünk ki kell tartani. Először úgymond kicsiben el kell kezdeni és aztán szüntelenül fejlődni, növekedni kell. Ezt Isten tőlünk várja, ezt nekünk kell elvégeznünk magunkban.

            De a leginkább mégis szívre van szükség. Ez valóban a legfontosabb. Az emberi oldalnak ez a legmeghatározóbb eleme. Ha valamit nem szívvel csinálunk, az olyan is, azt mindenki érezni fogja. S amikor valaki oda teszi a szívét, akkor az is meglátszik. Tegyük hát oda szívünket. Mert ha szív nincs a keresztyén életünkben, szolgálatunkban, bizonyságtételünkben, akkor az semmit se ér.

            A mi egész keresztyén életünknek van tehát isteni és emberi oldala. Ami Istent illeti, Ő mindent oda tett, mindent megadott, amire szükségünk van.Nem riadt vissza a legnagyobb áldozattól sem a mi érdekünkben. De ha Isten mindent megtett, akkor tegyünk meg mi is mindent. Tegyük oda szívünket és akaratunkat. Mert a baj mindig a mi oldalunkkal van. De ha a kettő találkozik, akkor már semmi akadálya sincs annak, hogy ezután őneki éljünk.

            Drága reformátoraink, hitvalló őseink ezt tették. Ursinus és Olevianus ifjú szíve is égett a reformáció, az evangélium ügyéért.  Ők megírták nekünk ezt a csodálatos könyvecskét, aminek különösen az első kérdése úgy fénylik, hogy annak ragyogása négy és fél évszázad távolából sem halványult el. Nemzedékek szívták ezt magukba és adták tovább az utána következő nemzedékeknek. Most a sport nyelvén élve a stafétabot a mi kezünkben van, most mi futunk vele, hogy meddig, azt csak Isten tudja. Igyekezzünk azt úgy megőrizni, hogy tudjuk átadni az utánunk következő nemzedékeknek, hogy Krisztus visszajöveteléig legyenek olyan boldog emberek, akik vallják, hogy életükben és halálukban az a vigasztalásuk, hogy ők Jézus tulajdonai, s akik készek, hogy Őneki éljenek. Isten adja, hogy ez az elhangzott igehirdetési sorozat is segítsen ebben minket. Ámen

                                                                        Zila Péter budapesti, Vincze András debreceni lelkipásztorok gondolatai felhasználásával szerkesztette : Lőrincz István Marosvásárhely 2013 január havában, a Heidelbergi Káté megjelenésének 450ik évfordulója alkalmából