Krisztusért hordozott szenvedés

 

Szenvedés Krisztusért (Mt5,10-12)

 

            Jézus a Hegyi Beszédben a mennyek kapuját tágra nyitja azok előtt, akik üldöztetnek az igazságért. A világ történelme során egy ideálért, egy eszméért sokan szenvedtek és meg is haltak. Vagy gondoljunk a forradalmakra, amikor az emberek a szabadságért, a társadalmi igazságosságért harcoltak, szenvedtek, üldöztettek vagy épp meg is haltak. Az Úr nem veti meg ezeket,  nem nézi le az ő harcukat. Gondolhatunk itt egy Ghandira, aki nem volt ugyan keresztyén , de csodálatra méltó harcot vívott népéért, a szabadságért, az igazságosságért.

            De mi most nem ezzel foglalkozunk, hanem kimondottan a Krisztusért és a hitért való szenvedéssel. Érdekes, hogy Jézus a Hegyi Beszédben először általában mondja boldogoknak az igazság miatt szenvedőket, de utána már azokat mondja boldogoknak, akik miatta szenvednek. Ezzel már leszűkíti a kört azokra, akik miatta szenvednek, az ő nevéért, az ő bizonyságtételéért. Tehát itt a keresztyének Krisztusért hordozott szenvedéséről van szó. Az ő szenvedésük abban áll, hogy üldözik őket, hogy minden gonosz hazugságot mondanak róluk, szidalmazzák őket.

            Amikor a keresztyének szenvedéséről beszélünk, egy olyan rejtély előtt állunk, ami nem kis gondot okoz nekünk. Már  önmagában az is nehéz nekünk, hogy a keresztyéneket gyűlölik, üldözik, hogy nekik szenvedni kell. Miért bántják a keresztyéneket, hisz egy igazi keresztyén ember egy kedves, udvarias, önzetlen ember, aki csendben és hűséggel végzi a maga munkáját, aki senkinek nem árt, sőt amennyiben rajta áll, mindenkinek segíteni igyekszik és aki a társadalomban is törekszik a „város jólétét” előmozdítani, ahogy azt Jeremiás kéri a babiloni fogságra hurcolt zsidóktól. Mi úgy gondolnánk, és ez teljesen logikus, hogy az ilyen embereket nem üldözni, bántani kell, hanem értékelni, megbecsülni és megdicsérni.

            De amikor mi így gondolkozunk elfelejtjük, hogy mi egy feje tetejére világban élünk, egy Istentől elszakadt világban. A Heildelbergi Káté nagyon józanul és világosan tanítja, hogy a bűnbe esett, a bűn által megrontott ember hajlandó Isten és felebarátja gyűlölésére.       Ez a világ kiesett az Isten által adott rendből. A világ azért gyűlöli Isten gyermekeit, mert elszakadt Istentől, az Úr idegen számára, sőt egyenesen zavaró, idegesítő tényező. A világ számára a hívő ember szálka a szemében, idegen test, zavaró tényező. Amikor Thesszalonikában Jázont és néhány más keresztyént a városi vezetők elé hurcoltak, azt kiáltozták: ezek világfelforgatók. Pál ezen  egyáltalán nem csodálkozik. Ő tudta, hogy ez a bukott világ nem értelmezheti másképp azokat, akik az Isten rendjét képviselik, mint akik felforgatják ezt a világot. Ha egy igazi keresztyén valahol megjelenik, ott elkerülhetetlen a konfliktus, az összeütközés, amiből aztán legtöbb esetben az üldözés is származik.

            Jézus nagyon gyakran készíti tanítványait erre az elkerülhetetlen feszültségre a világban. A keresztyén emberre nem érvényes a római hadvezérek jelszava: veni, vidi,vici, vagyis: jöttem, láttam, győztem. Jézus pont az ellenkezőjére készíti fel a tanítványait. „De óvakodjatok az emberektől, mert törvényszékre adnak és zsinagógákban megkorbácsolnak titeket, sőt helytartók és királyok elé hurcolnak titeket énérettem.”(Mt10,17-18) Jézus mindig saját hozza fel példaként, hogy őt is üldözik, s ezért az övéit is üldözni fogják. Ezért ők normalitásnak kell elfogadják, hogy ők az üldözött Mesterük üldözött tanítványai lesznek.

            Még súlyosabban beszél erről Jézus a Ján17,14-ben. Ő elvárja az övéitől, hogy az üldöztetés keresztjét hordozzák, persze Jézus azt is tudja, hogy mi nem vagyunk sem óriások, sem hősök és félünk a szenvedéstől. Ezért két dolgot ad segítségül.

1.      Mert övék a mennyeknek országa. Ugyanezt mondta Jézus a lelki szegényeknek is. Ők is gyenge emberek, akiknek semmijük sincs, akik önmaguk erejéből semmire sem képesek. De Jézus épp a gyenge embereknek tud erőt és kitartást adni, amikor jön az üldözés. Arra bíztat, hogy az üldöztetésben, az érte való szenvedésben, nem önmagunkra építsünk, hanem őreá nézzünk és benne bízzunk. A keresztyén ember a szenvedésben Krisztusra néz, az ő példája ragyog előtte, tőle kap erőt a szenvedéshez. Az, hogy mi szenvedni tudunk, ajándék és kegyelem.

2.      A hit nem kerül mindig életünkbe, nem mindenki lesz vértanú a Jézus nevéért. Nem mindig érvényes Luther éneke: „gyermeket, nőt, testi éltet, hírt és jólétet, elvihet, benyelhet a föld gonoszsága.” Nem mindenkinek kell máglyára lépni, nem mindenkit köveznek meg vagy fejeznek le. Az üldözéshez tartozik az, hogy gonosz dolgokat , hazugságokat terjesztenek rólunk, szidalmaznak bennünket.

Az is különös, hogy Jézus arról is beszél, hogy az üldözés ne tegyen minket szomorúvá, kétségbeesetté, sőt inkább boldoggá és örvendezővé. Erre magunktól valóban nem lennénk képesek, mert ez a Szentlélek ajándéka. Lehetünk boldogok az üldöztetésben , a Krisztusért hordozott szenvedésben. Az a tény, hogy üldöznek annak a jele, hogy mi a helyes úton járunk,annak a jele, hogy Krisztusnak szolgálunk, hogy őt követjük.

Az üldözött keresztyén egy kiváló társaságban van. Ez a Krisztus közössége, a próféták és a hit hőseinek a közössége. Amikor megtérünk, lehet hogy elvesztünk régi barátokat, de nyerünk újakat., akik sokkal értékesebbek, mint a régiek. A szenvedés által a próféták, apostolok, a reformátorok, a gályarab lelkipásztorok, a kommunizmus idején börtönt szenvedett emberek, s a most szerte a világon Krisztusért szenvedő emberek társaságába jutunk.

      Jézus azt is mondja, hogy Isten a mennyben meg fogja jutalmazni a Krisztusért való szenvedést. Érte szenvedni ajándék és kegyelem, de ugyanakkor meglesz a jutalma is. A mennyben nem fogjuk bánni azt, amit Krisztusért elveszítettünk, kárba veszni hagytunk. Ami itt veszteségnek tűnt, az a mennyben nyereség lesz. A Krisztusért való szenvedés boldogsága megadatott már az ószövetségi embereknek is, gondolhatunk itt Mózesre és Jeremiásra, a tanítványok boldogan mentek el a Nagy Tanács elől, miután megvesszőzték őket. Pál és Silás kalodába szorítva dicsérte Istent.

      Az első három század keresztyének énekelve mentek Néró arénáiban a kiéheztetett oroszlánok elé, Husz János végig énekelt a máglyán, amíg csak a tűz s a füst meg nem ölte. A gályarab lelkipásztorok is énekeltek volna, a kegyetlen munkájuk közben, de kipöckölték szájukat. Mint aki Krisztusért börtönt viselt édesapa gyermekeként nőhettem fel, ámulva hallgattam, amikor a börtönviselt emberek sugárzó arccal mesélték, hogy mennyi áldást kaptak a szenvedés helyén.

      Személy szerint elmondhatom, hogy én csak nagyon keveset szenvedtem Krisztusért. Azért az „átkosban” háromszor voltam a román hírhedt Szekurítáté (AVÓ) karmai között s olyan is volt egy temetés után, hogy ordítozva állták el utamat, mert mertem arról beszélni, hogy Krisztus nélkül menthetetlenek vagyunk és megváltásra van szükségünk. Valamiképpen Isten minden gyermeke részesül a Krisztusért való szenvedésben, így mi mindnyájan boldog emberek vagyunk.

                                                                                                                                                                                                                                                                        Lőrincz István ny.lp.