Igehirdetési sorozat Újkenyér havában a szőlőmunkások példázatáról

Igehirdetési sorozat Újkenyér nagyhetére, illetve Újkenyér előtti és Újkenyér vasárnapjára a szőlőmunkások példázata alapján

1.    Újkenyér előtti vasárnapra Text. Mát.19,25-29,  2O, 17-19

            Isten Lelkének segítségével az Újkenyér nagyhetén a szőlőmunkások példázatáról fogunk igehirdetési sorozatot tartani. Mivel ez a sorozat nyolc részes, ezért már most, ezen a vasárnapon elkezdjük, esténként folytatjuk és a jövő vasárnapon befejezzük. Nem versről-versre haladunk, hanem témák szerint megyünk végig e csodálatos példázat üzenetén.

            Ennél a példázatnál különösen fontos, ami ezt megelőzi, és ami követi. Miért és milyen összefüggésben  mondta el Jézus ezt a példázatot? Mert ez a példázat sem áll önmagában, nem szakítható el attól, ami  előtte és utána hangzott el. Hisz Jézus reagál valamire, mintegy válaszként mondja el azt a példázatot, arra ami a tanítványok lelkében kérdésként fogalmazódott meg. A szőlőmunkásokról szóló példázat válasz Péter kérdésére, amit Jézusnak tett fel: mi lesz hát velünk? Ez a kérdés akkor tolult a Péter ajkára, amikor látta a gazdag ifjút szomorúan elmenni, miután Jézus azt mondta a tanítványainak: könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint a gazdagnak az Isten országába bejutni, miután a tanítványok feltették a kérdést: kicsoda üdvözülhet tehát? 

            Ekkor Péter feltette a kérdést: íme, mi mindent elhagytunk, mi lesz hát velünk? Egy különös szó ez a Péter részéről. Először is a kérdés miatt: mi lesz hát velünk? Mert neki ezt már kellett volna tudnia, hisz az Úr e felől nem hagyott kétséget és bizonytalanságot Péter és a többi tanítvány szívében. Ez egy elég értelmetlen és felesleges kérdés volt, hisz nemrég elmondta Péternek, hogy te Péter vagy, vagyis Kőszikla, és én ezen építem fel az én egyházamat és azon a pokol kapui sem vehetnek diadalmat. Ez egyértelmű volt, erre már nem kellett volna rákérdezni.

            Még különösebb az a hitvallás, ami ezt a kérdést megelőzi: ime, mi mindent elhagytunk és követtünk téged. Mit beszél Péter: mindent?  Ezzel ő magát a gazdag ifjú fölé akarta helyezni, hisz ő nem tudott mindent elhagyni. Ő nem tudott Jézus szavára lemondani minden javáról. Erre Péter az összes többi tanítvány nevében is kijelenti: íme, mi mindent elhagytunk. Nem beképzeltség ez? Vajon tényleg mindent elhagyott Péter? Vajon elhagyta Péter azt, amit leginkább el kell hagyni, az ó-emberét? Ezt Péter még távolról sem hagyta el, még egyáltalán nem hagyott el mindent.

            Ehhez jön, hogy Péter azt is kijelenti: követtünk téged. Milyen magasan ül itt Péter énje a trónon! Mi hagytunk el, mi követtünk téged. Péter csak ennyire ismeri magát. Mi elvégre vagyunk valakik, tettünk valamit, amire igenis büszkék lehetünk. Mintha Péter azt akarná mondani: a mi részünkről annyi minden történt, mit várhatunk a te részedről? Ő úgy képzelte, hogy ők igenis érdemelnek valamit az Úrtól. Nem, Péter még nem ismeri az ő nyomorúságát, hisz nemsokára el fogja hagyni és meg is fogja tagadni Jézust.

            És most jön a kegyelem csodája, mert mit mond Jézus Péter szavaira? Elfordul tanítványától, mivel az még semmit sem értett meg a tanítója szavaiból? Mert látszólag minden tanítása hiábavaló volt? Vagy épp kemény szavakkal meg fogja dorgálni, vagy fel fog bosszankodni Péter nagyképűségén, hogy ő még mindig az érdemeire gondol?

            Nem, hanem Jézus szelíden, szeretettel válaszként a Péter kérdésére elmondja a szőlőművesekről szóló példázatot. Beteljesedik az, amit a zsoltáros mondott: nem fizetett nekünk a mi bűneink szerint és nem cselekedett velünk a mi álnokságaink szerint.

            Jézus számára egy buta, felesleges, értelmetlen kérdés alkalom arra, hogy egy elmondjon egy gyönyörű igehirdetést. Mekkora tanulság van ebben! Mert mi hogyan reagálunk ilyen kérdésekre: bosszúsággal, idegességgel, szidással?! Pedig az emberek minden szava számunkra is alkalom lehetne egy újabb bizonyságtételre. Bárcsak így lenne ez nálunk is! 

            Pétert ezt a példázat helyre fogja tenni és ki fogja igazítani. Arra szóra, hogy ”mindent elhagytunk” Jézus azt fogja válaszolni:  ” mit álltok itt egész nap tétlenül” ? Arra pedig, hogy.”követtük Jézust”, azt válaszolja:” én felfogadtalak titeket”. Jézus tehát válaszol a Péter kérdésére, mégpedig nagy szeretettel és gyöngédséggel.

            Jézus megadja a pédázat magyarázatát is, amit csak ritkán tett meg a példázatok esetében. Jézus elmondja már a példázat előtt: bizony mondom néktek, hogy ti akik követtetetk engem, az újjáteremtett világban ti is tizenkét királyi trónon ültök és ítélitek Izrael tizenkét nemzetségét.

            „És mindaz, aki elhagyta házait, fitestvérét, vagy nőtestvérét, vagy atyját, anyját, feleségét, szántóföldjeit énérettem, százannyit kap helyette és örök életet nyer örökségül. Sok elsőből lesz utolsó és utolsókból első”. Jézus már a példázat elmondása előtt magyarázza annak néhány aspektusát. Például a munkások tétlelnségét, akik a piacon állnak, a bért, amit kifizet nekik a munkáért.

            Világosan kell tehát látnunk a szövegösszefüggést, amiben Jézus elmondja ezt a példázatot. Nem csak az fontos, ami megelőzi, hanem az is, ami utána következik. A példázat után az következik, hogy Jézus harmadszor is jelenti a szenvedéseit. A Máté evangéliumában Jézus már eddig kétszer beszélt erről. Először a 16-ik, másodszor pedig a 17-ik fejezetben. Azt mondhatjuk tehát, hogy a szenvedések jelentése a kerete ennek a példázatnak. Ez nagyon fontos, hisz a Jézus szenvedése nélkül ez a példázat teljességgel érthetetlen. Ez nem csak kerete a példázatnak, hanem alapja és fundamentuma is. Hisz Krisztus szenvedése nélkül elképzelhetetelen az, hogy egy bűnös ember dolgozhasson az Isten szőlőskertjében. Egyáltalán elképzelhető az, hogy egy bűnös ember bemenjen a szőlőskertbe, ahelyett hogy kidobnák őt onnan? Hogy lehet másképp beszélni arról, hogy a bűnos ember még jutalmat is kaphat, örök üdvösséget a mennyben? Mindezt csak Jézus Krisztus áldozata által lehetséges, az ő halála és szenvedése által.

            Jézus tehát a Péter kérdésére, hogy mi lesz velünk, elmondja ezt a csodálatos példázatot. Ezt a példázatot az ő szenvedése és halála öleli körül, ahol ez a példázat is eléri végső célját és értelmet nyer. Ha tehetjük jöjjünk el estéről-estéről minden alkalommal, hogy ennek a csodálatos példázatnak az üzenete feltáruljon előttünk. Szakítsunk ki egy órát naponta erre, nem fogjuk megbánni.

1 Nap. A szőlőskert Text. Mát.2O,1

            A példázat így kezdődik:  Hasonló a mennyek országa egy olyan gazdához, aki jókor reggel kiment, hogy munkásokat fogadjon az ő szőlőjébe. Ebben már az is sokat mondó, hogy Jézus az Isten országát egy szőlőskerthez hasonlítja. A szőlőskert egy nagyszerű hely, ahol ízletes gyümölcs terem, ahonnan a bor származik, amiről a 1O4-ik zsoltár mondja: megvidámítja az ember szívét. Ez sok ember számára feltűnő, hisz a kivűlálló emberek úgy gondolják, hogy a boldogság a világban van, az Isten országában pedig csak szomorúság, komorság van. Ezért is a legtöbb ember boldogságát Istenen kivül keresi, a világban próbálja azt megtalálni.

            De a tékozló fiú is meg kellett lássa, hogy az atyai házon kívül nincs igazi boldogság. Áldott az a pillanat, amikor egy ember felismeri, hogy az igazi szőlőskert, az igazi boldogság csak Istennél lelhető fel. Hasonlatos a mennyek országa a szőlőskerthez.

            Ez a szőlőskert nem a miénk. Ezt a szőlőskertet nem ember plántálta, nem emberi kéz által készült. Sajnos mi elrontottuk ezt a szőlőskertet, tönkretettük. Mit cselekedtél, teszi fel az Úr a kérdést Ádámnak? Mit tettél a szövetséggel, amit veled kötöttem? Kaintól is megkérdezi: mit tettél felebarátoddal? Mit tettél a társadalommal? Mit tettél a családdal? 

            Miért teszi fel Isten ezeket a kérdéseket? Nem azért, mintha nem tudná, hisz ő mindent tud, hanem azért, hogy az ember meglássa, hogy mit tett azzal a kerttel, amit Isten adott neki, mit tett a tőle kapott ajándékokkal. Meg azért is, hogy az ember megláthassa, bevallhassa bűnét. Mert másképp nincs változás, nincs megtérés, nincs új élet, nincs hálaadás, nincs Isten dicsőségére való élet.

            Sajnos ez a kert nem csak hogy nem az ember által készíttetett, hanem az ember által ismeretlen is. Mert mi természetünktől fogva nem hiszünk ebben a kertben, mi nem akarjuk elhinni azt, hogy ebben a világban van egy ilyen szép, tökéletes hely. Az emberek többsége sajnos soha nem találja meg ezt a kertet és azt a „bort”, ami megvidámítja a halandó szívét. Hány ember feladta már ennek a kertnek a keresését, mondván hogy egy ilyen kert nem is létezik, ez csak illúzió, ez csak álom. Mennyire igaz a próféta szava: bizony bolond az én népem, nem ismernek engem.

            De itt van újra a csoda. Annak ellenére, hogy a nép bolond, az ember bolond, Isten mégis hirdeti neki a kert létezését. Hirdeti azt, amit szem nem látott, fül nem hallott, sem emberi értelem meg nem gondolt,  azt készítette Isten az őt szeretőknek.

            Ez a szőlőskert az övé. Ezért nekünk nincs jogunk oda bemenni. Mert nincs annál rosszabb, mint amikor tudom, hogy van valami szép, jó, de az nem lehet az enyém. Sokakkal beszéltem arról, hogy milyen szegénység volt régen és milyen gazdagság van ma. Sokszor azt a választ kaptam, hogy az könnyebb volt, mint most. Az nehezebb, hogy most van, de nincs mivel megvegyem. Mert mi Ádám és Éva bűnesete óta ki vagyunk zárva ebből a kertből, a kert zárva van számunkra és ez a mi bűnünk. Én messze vagyok attól,  a bűn pusztájának a közepén, reménytelenül és elhagyottan. 

            De mégsem! Mert Jézus azért jött, hogy ennek a kertnek a kapuja előttem is megnyíljon, hogy én is bemehessek. Csodák csodája az, hogy a kert az enyém is lehet. De mi ez a kert, és hol van az? Mire épült ez a kert? Mi ennek a fundamentuma? Ennek az alapja Krisztus munkája. Az ő váltsága  nélkül ebben a kertben nem nőne egyetlen szőlőtő sem.

            Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek és ebben az összefüggésben ez azt jelenti, hogy Krisztuson kivül nem lehet szőlőskertről beszélni. Még hinni sem tudnánk benne, nem hogy belépni, dolgozni benne, inni a borából. Nélküle a mi életünk csak tövis és bogáncs lenne. A szőlőskert alapja Jézus szenvedése, halála és feltámadása. A Heildelbergi Káté nagyon szépen fogalmaz, amikor a 43-ik kérdésben azt kérdezi: milyen további hasznot veszel Krisztus szenvedéséből? A válasz: hogy  az ő halálának erejével az mi óemberünk vele együtt megfeszíttetik, megöletik és eltemettetik, hogy a test gonosz indulatai ne uralkodjanak többé bennünk, hanem hogy önmagunkat Őneki szenteljük oda hálaáldozatul.

            Mert mit tudunk mi tenni a magunk erejéből? Mit tett Ádám? Mit tett Kain? Mit teszünk mi az életünkkel, miért hal ki a hit? Miért hal ki a szeretet? Azért, mert nem építünk Krisztusra, azért, mert magunkra építünk, a magunk eszére, a magunk indulataira, bennünk pedig nincs semmi jó. Ezt nekünk is meg kell tanulni. Péternek is meg kellett tanulnia. Ő is először magára épített. Azt hitte, hogy ő olyan hívő, olyan erős, olyan hősies, hogy ő lesz az, aki az utolsó csepp véréig ki fog tartani Jézus mellett, aki meg fogja tartani őt. És meg kellett lássa, hogy a saját erejéből csak a tagadásra, csak a bukásra futja. Engem is súlyos bukások által tanított erre az Úr. Mert én is meg kellett tanuljam azt, amit Péter majd a Nagy Tanács előtt pünkösd után megvall: mert nincsen senkiben másban üdvösség, nem is adatott más név, ami által nekünk meg kellene tartatnunk, csak a Jézus neve.

            Csak akkor vagyok a szőlőskertben, amikor ezt megtanultam, amikor már Krisztusra építek és nem magamra. Az nem fundamentum, hogy én egy jó és becsületes ember vagyok, nem vagyok rosszabb, mint mások. Akkor lesz „bor” az életemben, ha Krisztus lesz ott. Másképp csak savanyú, romlott, keserű lé csordogál belőlem.

            Végül hol van ez a kert? Hát ebben a világban, annak ellenére, hogy ez a világ a kertnek az ellensége. Isten egy gonosz, hitetlen és istentelen világ közepébe plántálta be ezt a kertet, az ő kertjét. De ezt a kertet egy kerítés veszi körül, ami a benn lakóknak védelem, oltalom, az ellenség számára pedig akadály, elriasztás, hogy ne merjen közelíteni. 

            Ebben a kertben jó lenni, biztonságban vagyunk bene, miközben körülöttünk tombol az istentelenség és hitetlenség. És ezt elmondhatjuk másoknak is, hogy mi ismerjük ezt a kertet, s Krisztusért, az ő áldozatáért beléphettünk ebbe a kertbe, munkálkodunk is benne, és hivogatunk másokat is arra, hogy jöjjenek ők is, ne maradjanak kinn, ismerjék meg ennek a kertnek a szépségét, örömét, áldásait. Ebben a kertben a Szentlélek szellője lengedez, ami felüdít, erőt ad, ami segít, hogy ebben a kertben az Isten akarata szerint, az ő dicsőségére tudjunk élni. Ismered-e ezt a kertet? Benne vagy-e már?

2 Nap. A szőlőmunkások Text. Mát.2O, 2-6

            A tegnap a szőlőskertről beszélgettünk, hogy van egy szép hely, amit Isten készített, láttuk, hogy ennek az alapja Jézus váltságműve és láttuk a környezetét, hogy ez egy gonosz világ közepette található.

            A mai estén a munkások állnak a figyelmünk középpontjában. Róluk nagyon sok szó esik, ők nagyon fontos szereplői ennek a példázatnak. Őket megszólítja a szőlő ura, ők is szólnak a gazdához s egymás között is beszélgetnek. Most ezekről a munkásokról fogunk beszélgetni

            A bűneset óta az ember munkájával is nagy baj van. A paradicsomban az ember arra volt elhívva, hogy Istennek szolgáljon, hogy neki dolgozzon, ahogy azt az 1Móz.2,15-ben olvassuk. Az Úr az embert az Éden kertjébe helyezte, hogy őrizze és művelje azt. De az ember nem felelt meg ennek a célnak, nem akart küldetésének eleget tenni. Ő elfordult Istentől és a Sátán ösztönzésére felmondta a munkaviszonyt, nem akart Istennek engedelmeskedni. Inkább  a Sátán szolgálatába állt. Azóta az ember nem akar Istennek és Istenért dolgozni. „Nincs csak egy sem, nincs aki Istent keresse, egyetemben haszontalanokká lettek, nincs aki jót cselekedjék, nincs csak egy sem”, mondja Pál a Római levélben. Ez egy nagyon szomorú dolog, ami három dologban nyilvánul meg: a lustaság, az énközpontúság és a bálványok szolgálata.

            Beszéljünk először a lustaságról. A hollandoknak van egy közmondásuk: inkább légy lusta, mint fáradt. Ezzel a hanggal a Bibliában is találkozunk: a bolond gazdag azt mondja: helyezd magad kényelembe, vigadozzál! Ma nagyon sok ember életideálja nem az, hogy az Isten dicsőségére dolgozzon a felebarát javára, sőt még a saját megélhetése érdekében sem. A Szentírás kemény ítéletet mond a lustaság felett: a gazdag embert, aki már nem akart dolgozni, bolondnak nevezi. A Példb.15,19 szerint a rest útja olyan mint a tövises sövény, az igazak útja pedig el van egyengetve.

            Isten azt a parancsot adta, hogy hat napon át munkálkodjál és végezd minden dolgodat. Ugyancsak a Példabeszédek könyve a rest ember elé a hangyát állítja példaképül: eredj a hangyához te rest, tekintsd meg útjait és légy bölcs. Milyen megalázó ez az ember számára. Lehajolni a hangyához, hogy onnan vegyen tanítást és ott változzon az élete.

            A második dolog, ami a bukott ember munkáját jellemzi: az énközpontúság, az „én” szolgálata. Ez is jellemzője lesz a bűneset utáni állapotnak. Pál apostol figyelmezteti a korintusi híveket, hogy ha Krisztussal együtt már feltámadtunk, ne magunknak éljünk, hanem annak, aki értünk meghalt és feltámadott. Önmagának élni, milyen jellemző ez az emberre! Hány ember dolgozik úgy, hogy azzal csak a maga javát, előmenetelét keresi. Mennyit költ az ember a maga kényelmére, élvezetére!

            A harmadik dolog a bálványok szolgálata. Sajnos mi ezt nem akarjuk elismerni, de szinte mindnyájan naponta megtesszük. Megtesszük annak ellenére, hogy a Tízparancsolat világosan mondja, hogy ne legyenek idegen isteneid én előttem, ne imádd és ne tiszteld azokat. Próbáljunk őszintén magunkba nézni és megkérdezni: nincsenek idegen isteneink, akik előtt meghajlunk, akiknek szolgálunk? Nincsenek-e olyan dolgok, amikre sokkal több időt szánunk, mint Istenre? Nem lesz maga a munka is bálvánnyá a mi számunkra? 

            Sok példát láttam erre az életemben, de ilyeneket mindnyájan láttunk és ismerünk a környezetünkben is. Hányan rengeteg pénzt elköltenek káros szenvedélyeikre, havonta több száz lejt adnak ki ezekre, ugyanakkor sokallják azt a száz lejt, amit egész évben az egyháznak kellene adni.

            És mégis a kegyelem csodája az, hogy Isten, a Gazda az ilyen embereket hívja a maga szőlőskertjébe. Kegyelem az, hogy ilyen emberek, akik akár lusták, akár énközpontúak, akár a bálványaiknak szolgálnak megtérnek Istenhez. A Gazda odafordul az emberhez, hogy az ember is tudjon odafordulni hozzá. 

            Ezek után lássuk, hogy milyenek ezek a munkások, akiket a Gazda felfogad az ő szőlőjébe?  Ezekről először is azt mondja el a példázat, hogy tétlenek. Hisz a Gazda ezt kérdezi: miért álltok itt egész nap tétlen.? A munkások ekkor bevallják: azért, mert még senki sem fogadott fel minket. Ő volt az, aki hívott, aki megszólított, ő volt az, aki Szentlelkével betöltött, ő szabadított ki a lustaságból, az énközpontúságból, a bálványok szolgálatából és szolgálatától. Én nem kértem ezt, nem is tudtam, hogy tétlenül állok, hogy nem kellettem senkinek, de neki kellettem, ő felfogadott. Felfogadott, kit a maga becsületességéből, az emberek általi elismertségből, kit pedig a disznók vályuja mellől, a züllöttségből. Ezt mindenki személyesen tudja, akit ő megszólított, hogy honnan, miből hívta el az Úr, hogy az ő szolgálatába álljon.

            Ezek a munkások a piacon állnak, vagyis ezek már nem kényelmesen heverésznek otthon az ágyukban. Nem, az ágy már nem tartja fogva őket. Ők már elhagyták a régit, de nem találták meg az újat. Ők már nem tudnak visszatérni a múltba, de még a jövőt sem látják maguk előtt. A régi gazdához már nem akarnak visszamenni, de az újat még nem találták meg.

            A Káté szavaival, ők ott állnak a nyomorúság és megváltás között, őket a Szentlélek hozta ide, aki mindig oda viszi az embert, ahol Jézus lesz elmenendő. Ők olyanok, mint Zákeus, aki már elhagyta a vámszedői állást és ott van a fügefán, ahol Jézus el fog haladni. Ők már elhagyták az ágyat, elhagyták a régi gazdát, hogy egy új Gazda fogadja fel őket.

            Lehet, hogy van köztünk valaki, aki épp ebben a helyzetben van. Még ott áll a senki földjén, már elhagyta a világot, de még nem találta meg Istent. Az reménykedjen, mert Jézus jön és neki kellünk, ő hív az ő szőlőjébe. Az ige azt is mondja végül, hogy egész nap ott állnak a munkások a piacon. Vannak olyan munkások, akiket már a kora reggeli órákban felfogad, vannak olyanok, akiket délben, másokat délután és még olyanok is vannak, akiket csak estefelé fogad fel a gazda. Az utóbbi két csoport a mi emberi mértékünk, gondolataink szerint már reménytelen esetek, hisz ki vesz fel munkásokat délután és estefelé, amikor már befejezni szoktuk a munkát, már nem jön egy munkaadó sem, hogy felfogadja őket. De ez a Gazda egészen más, mint a földi munkaadók. Hisz neki nem csak a fiatalok kellenek, nem csak az erőtől duzzadók, hisz ő hívja az öregeket, a megfáradtakat, neki kell az ember kevés időre is, s az a pár év is értékes neki, amit ők még ők a szőlőskertben ledolgozhatnak. Akik most itt vagyunk nem egyforma életkorban hivattunk el. Van közöttünk olyan is talán, akit már  gyerekkorban elhívott, van akit ífjúkorban, mint engemet is. Lássuk ebben is a gazda szeretetét, akik reggel hivattunk el, és legyünk ezért nagyon hálásak, hogy egész életünket az Úr szolgálatában tölthettük el. De akik jóval később szólíttattak meg, azok legyenek még hálásabbak, hogy az Úrnak szüksége volt idős korban is rájuk. Mert ahogy majd látni fogjuk a jutalom ugyanaz lesz. Áldott legyen az Úr neve ezért.

3 Nap A gazda Text. Mát.2O,1-7

            Ott a piacon, ahol a munkások tétlenül álldogálnak, egyszer csak megjelenik a Gazda, az ő kegyelmének teljességével. Megjelenik maga az Úr Jézus Krisztus. Hisz az világos, hogy ő a Gazda és felfogadja a munkásokat az ő szőlőskertjébe. Azt mondja a munkásoknak: menjetek el és munkálkodjatok az én szőlőmben. Az a szó a görög nyelvben, amit itt találunk a “piac”-ra egy különleges jelentéssel bíró szó, ami tulajdonképpen lefordíthatatlan, inkább csak körül lehet írni. A hangsúly itt azon van, hogy honnan kell elmenni, honnan kell elindulni és nem annyira azon, hogy hova kell megérkezni. A hangsúly nem azon van, hogy menjetek a szőlősbe, hanem hogy induljatok el a piacról. Ez nagyon jellemző Jézusra. Ő itt megszólalásig hasonlít az Atyjára.  Mert az Úr is először elkezd kivezetni, mielőtt megmutatná azt, hogy hova vezet minket.

            Ábrahámnak először azt mondja: menj ki a te földedből! Csak azután mondja meg, hogy hova fogja vezetni. És a Tízparancsolatot így vezeti be: én az Úr vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptomból, a szolgálat házából.

            Isten Fia itt az embereket a piacról vezeti ki. Kivezet minket a hitetlenségből, a bűnből, a reménytelenségből. Van itt még egy érdekesség, és ez az, hogy ezt a mondatot: „menjetek és munkálkodjatok a szőlőmben”, csak a második, harmadik és negyedik csoportnak mondja. Az első csoportról egyszerűen csak annyit mond az ige: elküldte őket szőlőjébe. Miért ez a különbség, tesszük fel a kérdést? Az első csoport tehát a piacot az Úr erejében hagyja el, de a többi csoport a maga erejével, erejéből kell elinduljon? Őket felszólítja: menjetek el a szőlőmbe?  Itt a kiválasztás nagy titka áll előttünk. Végső soron az Úr döntése az, hogy mi elmegyünk és munkálkodunk vagy pedig a mi döntésünk?

            Azt kell itt meglátnunk, hogy nem a „vagy-vagy” változat a helyes, hanem az „is-is”. Pál apostol úgyanazon igében felszólítja a filippibelieket, hogy félelemmel és reszketéssel vigyék véghez az üdvösségüket, s ugyanabban a mondatban azt is mondja, hogy Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a munkálást jó kedvéből. Amikor az Úr valamire parancsot ad, akkor ő megadja az erőt is a parancs teljesítéséhez. Ő hív el és ő adja az erőt is, hogy az elhívásnak tudjunk engedelmeskedni. Az a szó, amit itt a görög szöveg az elküldésre használ ugyanaz, mint az apostol szó, csak ennek igei alakja. Mit jelent ez?

            Hát azt, hogy amikor az Úr minket a piacról a szőlősbe küld, akkor ő apostolként küld minket oda. Az apostolságnak pedig része a szenvedés. Nem csak munkálkodni küld, hanem szenvedni is. Aki engem követni akar, az vegye fel az ő keresztjét és úgy kövessen engem. Aki meg akarja tartani az ő életét, az kész kell legyen arra, hogy elveszítse azt.

            Az is kérdés, hogy miért ment a Gazda ötödször is a piacra, hogy munkásokat fogadjon fel? Miért nem egyszerre hívta el őket, hisz ő jól tudta, hogy ezekre a munkásokra mind szüksége van. Így megspórolhatott volna egy csomó utat, fáradtságot, így megspórolhatott volna a munkások számára is egy csomó izgalmat, amíg vártak arra, hogy valaki felfogadja őket. Milyen nehéz lehetett a munkások számára azt látni, hogy a többieket felfogadja, őket pedig nem, hogy mellettük egyszerűen elmegy. Micsoda megpróbáltatás!

            Négyszer elveszíteni a kenyeret, négyszer látni a lehetőséget, de nem részesedni abban. Ott maradni, álldogálni, mert senkinek nem kellek, senki nem fogadott fel. Miért? Ez a kérdés sokszor megfogalmazódik a mi szívünkben is. Miért jön Jézus először próba formájában hozzánk? Ezt nehéz megérteni, de a zsoltáros megértette ezt, megtalálta a választ és vallomást is tesz erről.. A Zsolt.66,1O-ben azt mondja: ” mert megpróbáltál minket Istenünk, megtisztiítottál, mint az ezüstöt.” Azért kell várni, hogy megtisztítson, hogy megszabaduljunk kötelékeinktől, mint a Dániel barátai a tüzes kemencében.

            Különös, hogy megkérdezi őket: miért álltok itt tétlenül, hisz ő nagyon jól tudja a választ? Nem tudatlanságból kérdi, nem azért, mert informálódni szeretne, hanem azért, hogy a munkások megvallják helyzetüket, hogy elmondják: minket még senki sem fogadott fel. Az Úr azt akarja hallani: mi olyan emberek vagyunk, akit senki nem értékel, akiket mindenki leírt. Azért kérdezi, hogy ők meglássák, hogy ez a Gazda az elveszettekhez jön, azokat fogadja fel, akik ezt nem érdemlik meg, akik semmit se tudnak felmutatni.

            Mert miután beismerik ezt a nyomorult voltukat, jön a könyörűlés, irgalmazás. Mert ők pont olyanok, akik mint a tékozló fiú, csak elveszett voltukat tudják adni, de az Atya mégis átöleli, megcsókolja őket. Itt a bűnös megigazítása történik meg. Az, hogy őket a Gazda felfogadja, nem érdem, hanem kegyelem, csupa kegyelem.

            Ha a Gazda nem könyörül éhen halunk, munka nélkül maradunk, elveszettek leszünk. De a Gazda felfogadja őket, munkát ad nekik és végül meg is jutalmazza őket. A Gazda itt közbenjáró is, olyan, mint Mózes a pusztában, aki a népet kivezeti Egyiptomból és bevezeti a Kánaán földjére. Jézus Krisztus kivezeti őket a piacról és bevezeti őket a szőlőskertbe. Ő nem hagyja az övéit a bűnben, az elveszettségben, elvezeti őket az üdvösségbe, az örök életbe. Nem végez félmunkát, hanem teljes üdvösséget ajándékoz nekünk. De ő az, aki vezeti is az övéit. Nélküle nem tudnánk a piacról a szőlőskertbe jutni. Tamás felteszi a kérdést: „ nem tudjuk hova méssz, mimódon tudhatnánk azért az utat”? Nem csak küldi őket a kertbe, hanem ő maga vezeti el őket oda. Megy előttük, vezeti őket. Mi csak kövessük őt és menjünk utána.

            De a Gazda úgy is megjelenik a munkások számára, mint aki törvényt ad. Nem csak azt mondja: teszek veletek egy próbát, óvatosan próbálkozom, hátha sikerül és felveszlek titeket egy próbaidőre. Nem, ő azonnal parancsol nekik s ez a kegyelem. Mert a munkások engedelmességgel tartoznak a Gazdának. A kertben nem lehet akárhogyan élni és nem lehet akárhogyan dolgozni. Annak megvan a maga rendje és módja. A kertben nem mi szabjuk meg a törvényt, hanem a Gazda. De tudjuk, hogy egy olyan Gazda szab törvényt, aki nagyon szeret minket és parancsai javunkat szolgálják.

            És végül a Gazda az, aki ígéretet tesz a munkásoknak. Ami jár, azt megadom nektek. Ő nem akarja, hogy a munkások értelmetlenül, céltalanul és bizonytalanságban dolgozzanak. Mert ő nem csak munkát ad nekik, hanem jutalmat is. Ő ad nekik egy nagyszerű távlatot, ő megmondja, hogy a munka végén meg fogja adni a jutalmat is. De nagyon fontos látni azt, hogy a jutalom csak a munka után van. Nem kapunk előleget, még egy szendvicset sem, csak akkor fizet a Gazda, ha készen vannak a munkával. Miért? Erre a választ Jézus egy másik helyen, a Ján.15,2O-ban adja meg:” a szolga nem nagyobb az ő Uránál”.

            Jézus se kapott jutalmat a munka elvégzése előtt, addig csak szenvedés volt, főldi életének egész idejében, ahogy a Káté mondja. El egészen addig, amíg el nem kiáltotta:”Elvégeztetett”. Először meg kellett alázza magát a kereszthalálig, csak azután jött a felmagasztaltatás, nem jött hamarabb. Mi hamarabb szeretnénk, hogy elismerjen és megjutalmazzon. De nem lehet. Addig a jutalom az, hogy ott lehetek a szőlőben és munkálkodhatom. Legyen ez elég nekünk.

4 Nap Az út. Text.Mát.2O,5

            Egy egyszerű mondat jelzi a mai napunk témáját, ami nem más, mint az út a piacról a szőlőbe. Ezt a másodok csoportról írja az ige: mindnyájan elmentek. Ő mindegyik csoportért kiment a paicra, hogy utána elkísérje őket a szőlősbe. Mind az öt csoport elmegy. Jézus szavára mind elindulnak és elmennek.

            Mi meg kell kérdezzük magunktól, hogy rólunk el lehet-e mondani: és elmentek? Milyen a mi életünk? Megyünk-e a Gazdához a szőlőbe vagy megyünk elfele Jézustól, mint a gazdag ifjú? Merre megyünk: Isten felé vagy elfelé Istentől? Ezekről a munkásokról az van megírva, hogy ők a szőlőskertbe mentek dolgozni.

            A különös az, hogy ők ezt nem kérték. Egy se jelentkezett önként, amikor meglátta a Gazdát, hogy: én szeretnék a kertedben dolgozni. Ők mind csak tétlenül, hallgatagon álltak, amíg a Gazda meg nem szólította őket. Mi szoktunk a meghallgatott imádságokról beszélni, amikor Isten válaszol a kéréseinkre. De itt egy olyan imádságot hallgat meg, ami el sem hangzott. Egy olyan kérésre válaszolt, amit nem is kértek. De miért maradt néma az ajkuk, amikor a Gazdát meglátták? Miért nem szóltak még a délutániak sem, hisz nekik ez volt az utolsó esélyük? Miért nem könyörögtek, hogy fogadja fel őket?  Erre csak egy okot lehet felhozni: a Gazda megjelenése lélegzetelállítóan meglepő volt a számukra. Úgy ahogy Zákeus se tudott szólni, amikor fenn volt az eperfügefán. Annyira nem vártak erre, hisz már lemondtak arról, hogy valakinek szüksége lenne rájuk.

            Ennek az útnak hét jellemvonását soroljuk fel.  Hét dolog volt jellemző erre az útra és ez mindegyik csoportnál közös.

1.A kiindulási pont mindegyiknél a piac volt. Az, hogy ott tétlenül álldogáltak. Ott fogadta fel őket a Gazda, onnan mentek tovább a szőlősbe. Ahol egy ember már a lehetőségei végére jutott, ahol lemondtak róla, ott még Jézus mindig tud kezdeni valamit vele. Ahol meghal az ó-ember, ott tud feltámadni az új-ember. Ahol a régi befejeződik, ott tud elkezdődni az új. Íme mindent újjá teszek. Néha a mélypont  egy áldott kezdőpont lesz. Ahol valami befejeződött, ott elkezdődött valami más.

2. Az út időtartama. Az út megtétele egyforma ideig tartott mindegyik csoportnál, a többi már nem volt egyforma. Nem volt egyforma a piacon eltöltött idő és nem volt egyforma a munkában eltöltött idő sem. Itt nagyon nagy különbség volt közöttük, mintegy 11 óra. Ebben az időben sok minden lezajlott bennük: irígység, féltékenység, szenvedés és tisztulás, várakozás és kétségbeesés. De az út a szőlősbe mindnyájuk számára csak egy óráig tartott, hisz a hívások, a felfogadások között két óra volt. Amíg a Gazda elment velük és visszajött a piacra. Mindenki  ugyanazt az utat kell megtegye a bűnbánat, a megtérés útját. Ezt senki sem spórolhatja meg, ez mindenkire érvényes.

3. A cél is ugyanaz, hisz a piacról mindenkinek a szőlősbe kell eljutni. Mekkora különbség volt a kettő között: a piac és a kert között! A kettő egymásnak a szöges ellentéte. A piac puszta, csupa kő, a szőlőskert meg zöld, drága omlós föld van benne. A piacon a tétlenség, a semmittevés, a szőlősben pedig az áldott munkálkodás van. A piacon semmi sincs, a kertben meg gyönyörű szőlőtövek és fürtök vannak. Micsoda különbség: a halálból az életre, a kárhozatból az üdvösségbe vezet minket Jézus. Micsoda változás egyetlen óra alatt. Átélted-e már ezt? Eljutottál-e a piacról a szőlősbe?

4. Mind az öt csoportnál közös az úti társaság, a munkanélküliek serege.  Ebben mindnyájan egyek voltak, egyik se volt a másik felett. Nem volt mit egymás szemére vetni, nem volt mit irigyelni egymástól, mindnyájan koldusok voltak, a kegyelem koldusai. Mindnyájan rá voltak utalva a Gazdára, aki végül is könyörült mindegyikükön. Milyen alázatosnak kellett lenniük, nem volt egymással szemben mire hivatkozni. Milyen jó lenne, ha így lenne ma is az Isten népe között.

5. Egy csapat kivételével nem tudták, hogy mi lesz a fizetség, hisz csak az első csoportnak mondta meg a Gazda, hogy egy dénárt fognak kapni. A menetel mozgató rugója nem a pénz, hanem a parancs, hogy engedelmeskedtek a Gazda szavának. Milyen különös! Hisz eddigi életük nem volt más, mint a parancsolatok áthágása, hisz ahogy láttuk már vagy lusták voltak, vagy énközpontú életük volt, vagy pedig a bálványoknak szolgáltak. És most egy csapásra a törvényszegők törvénykövetők, engedelmeskedő emberek lesznek. Jézus egy új parancsolatot ad nekik, aminek jó engedelmeskedni, mert egy szőlőskertbe kell menni. Isten parancsai nem nehezek, mondja János evangélista és javunkat és üdvösségünket szolgálják.

6. Együtt várják a munkát, a szőlőskertben való létet, az üdvösséget. Mert ennek az útnak a végén várja őket a jutalom. Ők végül is jutalmat fognak kapni. Ezért ez az út egy szép út, egy boldog út, egy reményekkel teli út, annak végén a remény horizontja ragyog fel.

7. A vezető is ugyanaz. Mert a Gazda nem csak felfogadta, hanem el is vezette őket a szőlőskertbe. Ők együtt mehetnek a Gazdával, micsoda új tapasztalat ez! Milyen áldott beszélgetés zajlott le ott köztük s milyen áldott felkészítő volt ez a munkára.

            A második kérdés, amire a mai estén válaszolunk, hogy miért is mentek tulajdonképpen? Erre a válasz egyszerű: mert tudtak menni, mert szabad volt menni,  s mert akartak menni. Ez is kegyelem, mert magától az ember erre nem képes. Magától az ember nem tud elindulni. Milyen tehetetlenség van az emberekben. Mennyi minden kötözi őket! Sokszor tapasztaljuk, hogy bármennyire is hivogatjuk az embereket Istenhez, mégsem indulnak el Isten felé. De hála legyen azokért, akik elindulnak s meg is érkeznek.

            A harmadik kérdés, amiről még szólni kell, hogy miként mentek ezen az úton? Először is hittel. Mert ők elhitték, hogy van egy kert, hogy van egy szép szőlős, ahol nekik munkálkodni lehet. Tudták, hogy nem egy rossz helyre mennek, henem a legjobb helyre, ami létezik ezen a világon. Ehhez hit kell, hit nélkül ezen az úton nem lehet elindulni.

Másodszor reménységben mentek. Nem csak engedelmeskedtek a parancsnak, hanem bizonyosan reménykedtek abban, hogy a munkájuknak meglesz a jutalma. Nem kérnek gondolkodási időt, nem kérnek előleget, nem kérnek jelet. Az Isten népe egy reménykedő nép. Péter újjongva mondja: „áldott az Isten, aki újonnan szült minket élő reménységre Krisztusnak a halálból való feltámadása által”.

       Harmadszor szeretettel mennek. Erre az útra szeretet nélkül nem lehet elindulni. Ezek a munkások megszerették a Gazdát, mert megérezték, hogy ez a Gazda előbb szerette őket. És szeretetben indulnak el és majd szeretettel munkálkodnak, hogy is lehetne másként. Hát ha nincs szeretet, akkor ezt a munkát nem lehet végezni. A szeretet azt is jelenti: együtt szenvedni, hordozni egymás terhét. Nem irígykedni, nem féltékenykedni, hogy a másik sikeresebb, miért tud többet dolgozni vagy miért kap fontosabb munkát , mint én?

            Nem ezeket a munkásokat szeretet fűzi a Gazdához és egymáshoz, ezért csodálatos az út, a munka s majd a jutalom is.

5 Nap A szőlő, a növények Mát.2O,1b

            Különös, hogy a gazda csak kétszer szól a munkásokhoz. Először a piacon, amikor tétlenül álldogálnak és a végén a kertben, amikor bérüket megkapják. A kettő között semmit nem hallunk, nem halljuk, hogy szólt volna nekik valamit útközben, sem a kertről, sem a munkájukról. Beszélni csak a Gazda beszél, amikor felfogadja őket s amikor majd a fizetés ideje elkövetkezik. Pedig egész biztos, hogy nem szótlanul telt el az út és nem szótlanul dolgoztak. De erről a példázat nem beszél.

            Először még vessünk egy pillantást a piacról való elindulásra. Az, hogy tétlenül álldogálnak fontos dolog a példázatban. Erről nem sokat beszélnek, pedig nagyon sok mindent el lehetne mondani róla. Érdekes, hogy a Káté is, amikor az ember megtéréséről beszél, azt mondja, hogy az két részből áll: az ó-ember megöldöklése és az új-ember megelevenítése. A kettő között ott van az, amit ez a példázat tétlenségnek, hiábavalóságnak nevez. Erről a Biblia sokat mond. Vegyük példának Nóét. Ő százötven napot töltött el tétlenül. A választott nép Egyiptomból való kimenete és a Kánaán földjére való megérkezése között negyven eszetendő telt el. A tékozló fiú életében is jókora idő telt el miután elhagyta atyját, addig amíg újra visszatalált hozzá. A tétlenség ideje az ó-ember megöldöklése és az új-ember megelevenítése közötti idő. Pál apostol is három napot töltött el tétlenségben a damaszkuszi úti megtérése után. De ez hozzátartozik Isten pedagógiájához. Ezekban a látszólag tétlen időkben sok mindenre megtanít minket az Úr. Persze ez nem mindenkinek az életében egyforma, de kell legyen egy ilyen idő, ezt nem lehet megspórolni a megtérésben.

            Mert most következik végre a munka ideje. Az Úr, a Gazda ezeket az embereket a növényekhez viszi. Ez különös és ebben is egy hármas áldást tudunk felfedezni. Az egyik áldás: az alázat. Mert a Gazda nem szent sátrat építtet ezekkel a munkásokkal, nem miniszterek lesznek az ő országában, hanem kertészek. Őket egy alacsony szintre helyezi a Gazda.A kertben sokat kell hajolni, le kell hajolni a növényekhez, ki kell húzni a gyomokat, az embernek piszkos lesz a keze.

            De ez jó, ha az ember megalázkodik, csak így tudja Isten az embert újjátaremteni. Jézus egyszer azt mondta az embereknek: „tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek”. Jézus is a legmélyebbre alázkodott, a mennyei dicsőségtől a bűnösök, vámszedők és parázna nők nyomorúságáig. Olyan mélyre, hogy megmosta tanítványi koszos lábát.

            A másik dolog, hogy a növények nem hallanak, nincs fülük az emberek és állatokkal ellentétben A növényeknél egyetlen egy dolgot lehet tenni: dolgozni velük. Itt a szép szavak semmit sem használnak, erős cselekedetekre van szükség. Az Úr ezeket a munkásokat nem szószékre küldi, hanem szőlőskertbe. Ez sokatmondó, hogy az Úr ezeket a munkásokat nem emberekhez küldi, hanem növényekhez. Feltehetjük a kérdést:miért? És a válasz csak az lehet: azért, mert így tett Krisztus is. Nem beszélt, hanem cselekedett, nem papolt arról, hogy mennyire szeret minket, hanem meghalt értünk a kereszten. A főpapi imájában nem azt mondja, hogy én sokat beszéltem az embereknek, hanem, hogy: „elvégeztem a munkát, amit reám bíztál, hogy végezzem azt.”

            Az irgalmas samaritánus példázatában a samaritánus egyetlen szót sem szól a bajba jutott emberhez, de mennyi mindent tesz: lehajol hozzá, kimossa sebeit, szamarára teszi, elviszi a vendégfogadóba, költ reá. Ez az egyetlen példázat, ami után Jézus azt mondja: „eredj el és te is eképpen cselekedjél.”

            A harmadik áldás a hálaadás. Ahhoz, hogy ezt megértsük vissza kell mennünk a termetés- történethez, s itt azt olvassuk, hogy Isten az embert három nappal a gyümölcstermő növények teremtése után alkotta. Akkor helyezte Ádámot és Évát a kertbe, miután az már három napja tele volt gyümölcstermő fákkal és ott szőlő is kellett legyen. A Gazda itt a munkásokat olyan szőlőtövekhez viszi, amik tele vannak fürtökkel, terméssel. Azt kell tegyék a szőlővel, amit Ádámnak és Évának is tenni kellett volna.: őrizzék és műveljék azt. Ők olyan szőlőtöveket kell gondozzanak, amiket a Gazda már korábban elplántált. Hát nem ok ez a hálaadásra? Ádámot s itt a munkásokat a Gazda nem pusztaságba, hanem szőlőskertbe helyezi. Legyünk hálásak azért, hogy nem nekünk kellett a munkát elkezdeni, illetve nem nulláról kellett kezdeni. Mi csak beálltunk a munkába, már csak gondozni és őrizni kell a kertet.

            Tehát a munkások, mielőtt elkezdenék a munkát már hármas áldásban részesülnek. A miénkek már ezek az áldások? Megértettük-e, hogy milyen mélyre hajolt értünk Krisztus és miért kell nekünk is mélyre hajolni? El tudjuk-e végezni a „mocskos” munkát is? A második áldásban részesültünk-e már? Cselekvői vagyunk-e már az igének és nem csak hallgatói? Milyen jól tudunk mi beszélni és milyen kevés cselekedet van az életünkben! Tudunk-e szeretetet adni a sok beszéd helyett? Tudunk-e hallgatni, semmit sem mondani adott esetben? Tudunk-e lehajolni, sebeket mosni, áldást adni? 

            És a miénk-e már a harmadik áldás is? A hálaadás? Hogy Jézus megelőzött minket az ő szeretetével, kegyelmével! Hogy ő már tulajdonképpen mindent elvégzett és így megteremtette a mi munkánk feltételét? Hogy mi nem úttörők kell legyünk, hanem csak követők! Hogy mi sok szempontból beálltunk már a készbe. Gondoljunk itt például arra, hogy milyen nehéz volt a reformátoroknak, akik az új egyházat meg kellett alapítsák, akik nulláról kellett mindent kezdjenek? Mennyi küzdelem, mennyi szenvedés volt az életükben! . Hálásak vagyunk-e azért a gazdag örökségért, ami már a miénk, amit nem nekünk kell létrehozni, nekünk már csak őrizni és gyarapítani kell? Hálásak vagyunk-e a szüleinkért, akik annyi mindent hagytak ránk szelemi, lelki és anyagi örökségként, amiért nekünk már nem kell verítékezni, ami csak úgy az ölünkbe hullott?

            Jézus Krisztus volt az első, aki ebbe a puszta világba egy gyönyörű szőlőskertet plántált. Hogy egy zenei képpel éljek: ő megkomponálta csodálatos zeneművet, nekünk már csak el kell játszani azt. Legyünk hát alázatosak, tanuljunk meg cselekedni és legyünk nagyon hálásak mindenért.

6 Nap A munka Text. Mát.2O,2

            Most a munkások megérkeztek a kertbe és elkezdődhet a tulajdonképpeni munka, amiért a Gazda felfogadta őket. Őket Isten parancsa és ígérete vezette ki a piacról, útközben bizonyára felkészítette őket a munkára és most ott állnak a szőlőskert a közepén, ott állnak az Isten országában. Mekkora változás rövid időn belül. A piac tétlenségéből, értelmetlenségéből, a sötétség birodalmából az Isten országának dicsőségébe. 

            El tudjuk-e képzelni, hogy mekkora örömmel és lelkesedéssel kezdték el a munkások a munkát? Azért is nagy volt az öröm és lelkesedés, mert visszatekintettek az ő múltjukra. Visszagondoltak arra, hogy honnan hívta el őket a Gazda, a tétlenségből, a reménytelenségből. Visszaemlékeztek arra, hogy mekkora kegyelemben volt részük. De ők nem csak visszafelé néznek, hanem befele is. S ott látják bűneiket, melyeket megbocsátott az Úr, amelyeket eltörölt Krisztus vére. Hogy Isten nem cselekedett velük bűneik szerint és nem fizetett álnokságuk szerint.

            De néznek előre is. És előttük ott van az Úr szőlőskertje. Egy olyan kertet kapnak, amit nem ők plántáltak, amiért nem ők fáradoztak, amit most, ahogy mondani szoktuk, tálcán megkapnak. Bármerre is néznek, visszafele, befele és előre, mindenről az Úr jósága, kegyelme jut eszükbe. És együtt mondják azt, amit Józsué mondott a sikemi országgyűlésen:”én és az én házam az Úrnak szolgálunk”. 

            Látjuk-e mi már ezeket? Hálásak vagyunk azért, hogy az Úr kihozott a hitetlenségből, bűnből, kárhozatból?  Hogy megbocsátotta bűneinket és egy ilyen szép országba állított minket? Ezek a munkások most itt szívből és szívvel dolgoznak. Mert azért hívta el őket a Gazda, hogy teljes szívvel neki szolgáljanak, az ő dicsőségére éljenek. Persze, az ige ige erről nem ír le részleteket, de ahogy eddig is tettük, megpróbáljuk elképzelni ezt a munkát és néhány gondolatot ezzel kapcsolatban megfogalmazunk.

            Először is beszéljünk a földről. A föld, ami az ember lába alatt van, meghatározó arra nézve, hogy miként viselkedik és hogyan cselekszik. Gondoljunk csak a tékozló fiúra, mihelyst idegen földre lépett megváltozott a viselkedése. Olyan dolgokat tett, amiket otthon soha nem engedett volna meg magának. Ez mind a mai napig így van. Ha valaki a szülőföldjén áll, ez egy bizonyos tartást ad neki. Ha egy idegen helyen vagyunk, ott már másképp viselkedünk.

            De itt ennek átvitt értelme is van. Milyen földön, milyen talajon állok? Ott állok-e az Isten talaján, az ige talaján, a gyülekezet talaján? A szőlőmunkások egy új földet kaptak a lábaik alá. Ők a Gazda földjén vannak. Mert lehet állni a világ talaján, ami tele van a bűn és élvezetek bogáncsaival, szenvedélyek köveivel. Milyen talajon állok, nagyon fontos kérdés ez? Ettől függ az egész életem.

            A társaság is nagyon fontos, amiben dolgozunk. Egy olyan csoportban, seregben dolgoznak, amit nem ők gyűjtöttek össze. Ez nem is a vérségi kapcsolaton alakul. Ez a társaság, ez a csapat a kihivottak, az elválasztottak közössége. Ők nem azokkal dolgoznak, akiket ők választottak munkatársaknak, hanem azokkal, akiket Krisztus állított melléjük munkatársként. Mindenféle ember közül, minden népből, nemzetségből gyűjt magának az Úr egy népet, aki az ő szőlőjében munkálkodik.

            Nincs nagyobb kiváltság, mint ehhez a néphez tartozni. Óriási élmény mindig Isten gyermekeivel találkozni, együtt lenni velük.

            Ezek a munkások harcolva dolgoznak, mert az ellenség mindenütt ott van, még ebben a kertben is. A konkoly ott nő a tiszta búza között. Mert azáltal, hogy őket a piacról a kertbe, a világból az Isten országába hozta, nem csak új barátokra tettek szert, hanem új ellenségekre is. Jézus beszél arról a tanítványoknak, hogy saját házuk népe lesz ellenségük. Ó hányan szenvednek a házastársuktól a hitük miatt, hányan a munkatársak részéről szenvednek sokszor.

            Lehet, hogy pont a régi barátokból lesznek ellenségek, Isten gyermeke mindig idegen lesz ebben a világban, mert ez a világ mindig ellenségesen fog viselkedni Isten gyermekeivel szemben. A halál az utolsó ellenség. De előtte még számos ellenséggel meg kell kell küzdeni, még sokféle ellenséggel fel kell venni a harcot.

            Ők kell végezzék a gondozás munkáját. A szőlőmunkások kell gondozzák a szőlővesszőket. Ők egymásra vannak utalva, nem lehetnek meg egymás nélkül. A szőlő nem terem anélkül, hogy ne végeznék el rajta a munkát, a munkásnak pedig a szőlőtőre van szüksége. Mi ebben a kertben egymásra vagyunk utalva. A természet is társunk, vigyázzunk rá, gondozzuk azt, de egymásra is vigyázzunk, egymást is gondozzuk.

            Ezek a munkások énekelve dolgoznak Lehet, hogy nem tudunk mindig énekelni, mert a munka közben van keserűség, próba, de ezt leszámítva, ezek a munkások énekelnek. Amikor Pál a 2Kor.11-ben felsorolja a sok megpróbáltatást, ezt egy énekkel fejezi be: ami Urunk Jézus Atyja áldassék mindörökké.

            Milyen más itt a hangulat, mint a világban. A világban káromkodás, zúgolódás, vádaskodás hallatszik, de az Isten szőlőskertjében énekelnek. Hogy állunk az énekléssel? Vagy mi is csak sóhajtozunk, panaszkodunk, mint a világ fiai?

            Ezek a munkások kitartással dolgoznak. Sajnos az Isten országában sem tartunk mind ki. Vannak, akik egy idő után abba hagyják. Démás egy ideig együtt dolgozott Pállal, de utána otthagyta őt és otthagyta a munkát, mert a jelenvaló világhoz ragaszkodott. Júdás is követte éveken át Jézust, de a döntő pillanatban a Sátánnak adott helyet az életében. Nincs fontosabb ebben a munkában sem, mint a kitartás. „Aki mindvégig állhatatos marad, az üdvözül” mondja Jézus. 

            A Gazda nem volt mindig velük, mert ment újabb és újabb munkások után. Ilyenkor nehéz lehetett, mert a munkások azt gondolhatták, hogy a Gazda elhagyta őket. Pedig ő akkor is velük volt. „Én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig”. Ez volt Jézus utolsó szava a földön a tanítványaihoz. Tartsunk hát ki, kitartással fussuk meg az előttünk levő küzdő tért.

            Végül ők nem önmagukért dolgoznak. Ez is a szőlőmunkások munkájának egyik alapvető vonása. Mert az ember természettől fogva, csak magának dolgozik, a maga dicsőségére, a maga meggazdagodására. De itt ebben a kertben nem így van. Itt ők közösen dolgoznak egy közös cél érdekében. Hogy ez a szőlős minél több termést hozzon, minél finomabb legyen majd a bor, amit a szőlőből készítenek. Mert a Krisztus elvégzett váltságmunkája  nyilvanvaló kell legyen ebben a világban és ez a ő szent hivatásuk. Az Úr kezének munkája láthatóvá kell legyen az ő gyermekeinek az életében. Nem a munkások kell ebben naggyá legynek, nem ők kell ebben megdicsőüljenek, ők nem is kell tudják azt, de meg kell lássa ezt a világ, hogy van egy olyan csodálatos szőlőskert, hogy van Isten országa, hogy jó ebben lakni, hogy ez vonzóvá és kívánatossá legyen minden ember számára.

Újkenyér vasárnapja    A jutalom Lectio Mát. 2O. 1-16 Text.Mát.2o,-14

            Ezen az egész áldott bűnbánati héten a szőlőmunkásokról szóló példázat alapján hangzott az igehirdetés. Láttuk, hogy a Gazda kimegy a piacra munkásokat keresni az ő szőlőskertjébe. Neki szüksége van munkásokra, szüksége van ránk. Nagy kegyelem, hogy megszólít és mi engedelmeskedhetünk, hogy az Isten országában munkálkodhatunk. Végig erről volt szó. Sok mindenről beszéltünk, a szőlőskertről, a gazdáról, a piactól a szőlősig megtett útról, magáról a szőlőről és az elvégzett munkáról. Most van a legszebb pillanat, a megjutalmazás a fizetés megadása. Ezt szeretjük a legjobban, a fizetési napot.

            Miután ezek a munkások tétlenül álldogáltak a piacon, a Gazda felfogadta őket, kivitte őket a szőlősbe s miután elvégezték a munkát, eljött a pillanat, amikor a Gazda megadja a bért, amit meg is ígért nekik. Hogy milyen döntő pillanat ez, azt mutatja az a tény is, hogy nem kevesebb, mint kilenc vers foglalkozik ezzel a példázatban, míg az összes többivel csak hét vers.

            Most erre a szakaszra irányítjuk a figyelmünket és három dologról fogunk beszélni.

1.Azok, akiket utoljára fogadott fel. Különös, hogy az ő kifizetésükről csak egy vers szól, miközben azoknak kifizetéséről, akiket elsőnek, kora reggel fogadott fel három vers is szól. Ez azért különös, mert ha valamelyik csoportnak kommentálni valója lett volna, akkor ez kétségtelenül ez az utolsó csoport. Érdekes, hogy ők egy szót se szólnak akkor, amikor megkapják a fizetésüket. Csak ennyit olvasunk, hogy:”eljöttek azok, akiket tizenegy órakor fogadott fel és megkapták a fizetségüket.” Ők egy szót se szóltak. Bezzeg pár órával azelőtt még tudtak beszélni és el tudták mondani, hogy azért állnak a piacon, mert senki sem fogadta fel őket.

            Ők eljutottak a nyomorúságuk meglátásáig, de nem jutottak el a hálaadás kinyílvánitásáig. Ők tudtak panaszkodni, de sohasem tudtak hálát adni. Miért hallgatnak most? Hisz minden okuk megvolt arra, hogy hálát adjanak, hogy hálaadó imára nyíljon meg a szájuk. Miért kellett volna hálát adjanak? Hát először is azért, hogy jóllehet ők dolgoztak a legkevesebbet, mégis ők az elsők a fizetésosztásnál.

            És ők ezt szó nélkül hagyják. A második dolog, ami miatt szólniuk kellett volna, a fizetés nagysága. Ők azt nem tudták volna elképzelni, hisz a Gazda csak annyit ígért nekik, hogy: ”ami jogos, azt megadom nektek”. Az egész napi napszám egy dénár volt. Ők ennek csak egy kis töredékét kellett volna megkapják, hisz csak néhány órát dolgoztak a kertben. Álmodni se merték volna, hogy az egész napszámot meg fogják kapni.

            Többszörösét kapják annak, ami járna nekik, amiért megdolgoztak, amit megérdemelnének. Hát hogy nem törnek ki újjongásba, hogy nem ugranak a Gazda nyakába és könnyek között köszönik meg ezt a meg nem érdemelt fizetséget? Vagy meg kellett volna kérdezzék: nincs itt tévedés, kedves Gazda? Te nem tévesztettél minket össze az első csoporttal? Uram, ez túl sok, ezt mi nem érdemeljük! Nem ők erről egy szót sem szólnak, ők hallgatnak. Szenvtelen arccal vágják zsebre a túlméretezett, meg nem érdemelt fizetést. Nem csodálkozunk, hogy az első csoport fellázad s azt mondják: de Uram, ez nem igazságos, persze hogy nem igazságos, mert ez a kegyelem!

2Az első csoport szívének állapotáról beszéljünk most. Bezzeg az első csoport tagjai megszólalnak és három versen át beszélnek. Először azt olvassuk róluk: azt gondolták, meg hogy zúgolódni kezdtek s végül megint mondanak valamit. Ők egyszer csak kitörnek. Akármennyire is érthető e csoport megnyilvánulása, mégis felfoghatatlan a heveskedésük. Tulajdonképpen semmit se kellett volna mondjanak, hisz amit a Gazda a piacon megígért, azt most ők hiánytalanul megkapják.

            A kommentálás teljesen felesleges. Amilyen természetes, hogy az utolsó kellett volna szóljanak, éppúgy természetes az is, hogy ezek az elsők pedig kellett volna hallgassanak. De ők szólnak és tiltakoznak. Miért? Azért, mert másokra néztek. Mérgesek lesznek mindenek előtt az ő társaikra, akiket a Gazda utoljára fogadott fel. Féltékenyek, irígyek lesznek, mert az utolsók is annyit kapnak, mint ők. Így kezdik:”ezek az utolsők”. Meg se szólítják a Gazdát, hanem mondjak: ezek az utolsók, akik csak pár órát dolgoztak. De nem csak a kollégáikra haragszanak, hanem a Gazdára is. „Egyenlőkké tettél minket velük” Te igazságtalan vagy. Ezek az elsők pont úgy beszélnek, mint a nagyobbik fiú, aki nem tudta elviselni, hogy az apja megjutalmazta tékozló fiát.

            Feltehetjük a kérdést: hogyan volt ez lehetséges? Hogy jutnak odáig, hogy így kitörnek? A válasz egyszerű: a mások csoportra néztek, hogy azok mit kaptak. Az is kérdés persze, hogy miként látták meg, hogy mennyit kaptak azok? Ha a Gazda a kifizetést az első csoportnál kezdi, akkor erre a kellemetlenségre nem kerül sor. De tetszett a Gazdának, hogy a kifizetést az utolsóknál kezdje s ezért fordulhatott az elő, hogy az első csoport tagjai ezt látták és felháborodtak.

            Miért választotta az Úr ezt a sorrendet? A választ erre az elsők adják meg: „egyenlőkké tettél minket velük”. Egyenlőkké lettek tehát a fizetségben, az elhivatásban és a megpróbáltatásban. Ugyanazt a fizetséget kapták, ugyanazt az összeget kapták azzal különbséggel, hogy az elsők próbája, a nap heve, az utolsóké a piacon való álldogálás volt.

            De mit mondunk mi ezekre, akik olvassuk, hallgatjuk ezt a példázatot? Az utolsókról azt mondjuk, hogy ők méltatlanok a bérre, ők nem dolgoztak eleget. De mit mondunk az első csoportról? Nekik vajon joguk van a fizetségre? Az igaz, hogy sokat dolgoztak, egész nap. De milyen szívvel? Azt látjuk, hogy a szívük telve van irígységgel a társaik iránt és keserűséggel a Gazda iránt. Nem tesznek eleget a szeretet parancsának, hisz a szeretet nem irígykedik. 

            Mennyire felfedi ez a példázat a mi szívünk romlottságát. Az utolsók hálátlanok, az elsők sajnáltatják magukat. Mennyire igaz, hogy mi a saját erőnkből soha nem tudnánk megigazulni, sohase tudnánk az Isten országába bejutni. Mi csak ennyire visszük. Mennyire mutatja ez a példázat is, hogy jaj lenne nekünk, ha Isten a mi érdemünk szerint fizetne, ha nem lenne kegyelem. Mennyire igaz, hogy Isten egyenlőkké tesz minket: egyenlően vagyunk bűnösök és elveszettek.

            3.De ezután jön a csoda, hisz miután kitűnt, hogy mi van az első és az utolsó csoport szívében, most a végén meglátjuk, hogy mi van a Gazda, Jézus Krisztus szívében? Az első , amit látunk, hogy a Gazda hallgat. Egyetlen szót sem szól az utolsó csoport hálátlan hallgatására, de nem szól semmit az első csoport vádaskodására sem. A Sofóniás könyvében van egy ilyen szép mondat:  hallgat az ő szeretetében. (Sof.3,17) 

            De végül aztán csak megszólal és válaszol. Ez is csoda, hisz kérdést nem tettek fel neki. Zúgolódtak, vádaskodtak, de semmit sem kérdeztek és mégis kapnak egy választ. Kedvesen szólítja meg a Gazda a zúgolódót: barátom!

            És a Gazda szépen helyre rakja a munkások kificamodott gondolatait. A kificamodás onnan jött, hogy másra néztek. Az pedig sohase jó, mert nekünk mindig az Úrra kell nézni. Szépen visszavezeti őket a piaci találkozáshoz: avagy nem egy dénárban egyeztünk meg? Hogy felejtettétek ezt el, hogy nem emlékeztek erre?

            Aztán tovább megy és azt kérdezi: hát nem  szabad a magaméval azt tennem, amit akarok, hát én tőletek függök, a ti gonosz szívetektől? Utána rögtön jön a harmadik kérdés: a te szemed azért gonosz, mert én jó vagyok? A te szemedet az irígység elhomályosította s te így már nem látsz helyesen.

            De a Gazda határozottan kijelenti, hogy ő nem igazságtalan. Mert az én gondolataim nem a ti gondolataitok, mondja Ésaiás próféta. Nem neki kell igazodnia a mi gondolatainkhoz, hanem nekünk kell iagzodni az ő gondolataihoz és azokat kell elfogadni. Persze, mi Istent ahogy én mondani szoktam, a mi kis buksinkkal sohasem tudjuk megérteni, nem is érteni kell Istent, hanem szeretni teljes szívünkből, teljes lelkünkből. Az ő joga, az ő igazsága az, hogy ő az utolsónak is annyit akar adni, mint az elsőnek, de mi ezt nem akarjuk elfogadni. Mi mindig egyenlőtlenséget akarunk, mi mindig azon vitatkozunk, hogy ki az első, hogy ki a nagyobb?

            De az Úr mást akar. Ő a kegyelmével egyenlőséget akar. Mert mi egyenlőképpen bűnösök vagyunk és rá vagyunk utalva a kegyelemre és az egyenlő kegyelmet fogadhatjuk el. Most ezt tehetjük itt az Úr asztalánál is. Aki úgy jön, hogy én jobb vagyok, mint a másik, az inkább maradjon a helyén.

            A Gazda utolsó szava: vedd ami a tiéd és menj el. Azt várnánk, hogy ezek után mindkét csoporttól visszaveszi a pénzt, mert az utolsók hálátlanok, az elsők meg irígyek. Nem, mi vehetjük a kegyelmet és elmehetünk vele, s csak arra kell vigyázzunk, hogy ne tegyük azt hiábavalóvá az életünkben. 

(Ezen igehirdetési sorozatot J.J.Poort De arbeiders in de wijngaard című könyvének felhasználásával írtam, elmondtam a Marosvásárhyly-Alsóvárosi gyülekezetben 2O19 augusztus havában)                                                  Lőrincz Istvám