Bizonyságtétel életemről

Bizonyságtétel életemről

Életünk csodák sorozata, bár sokan ezt nem látják így. Én úgy hiszem, hogy

már a születésem egy nagy csoda. Hisz, ha édesanyámnak nem lett volna olyan erős hite, én meg sem születhettem volna. Ugyanis, amikor kb. 6 hónapos terhes volt velem, 1958 április 1O.én éjjel 3 órakor durva kezek kezdtek el dörömbölni a mikóújfalusi parókia ajtaján. Édesapám ugyanis ebben a székelyföldi községben volt református lelkipásztor. Édesanyám Magyarországról jött hozzá, ő ugyanis nyíregyházi volt, 1942-ben végezte el a debreceni tanítóképzőt és helyezték ki a Szatmár melletti Avasújvárosba, ami akkor Magyarországhoz tartozott. Az is csoda volt, hogy ő eljött onnan, hisz ő egy dúsgazdag ,ügyes gazdaembernek volt a leánya, édesapám pedig egy koldusszegény családból származott, ráadásul súlyos beteg is volt, meg hát Sztálin alatt egy tanítónőnek egy paphoz feleségül menni, az egyáltalán őrültségnek tűnt. Ráadásul, miután a háború alatt megismerkedtek és megszerették egymást, s édesanyám visszament, hogy a kivándorlásának hivatalos iratait rendezze, a határt lezárták és 7 éven át vártak egymásra. Mindkettőjüket próbálták a barátok lebeszélni a házasságról, de ők annyira szerették egymást, hogy azt mondták: ha egymáséi nem lehetnek, akkor másé nem akarnak lenni. Édesanyám 1956 júniusában kapta meg végre az útlevelét, 2 hét alatt le kellett mondjon magyar állampolgárságáról, amit sajnos soha nem kapott vissza. A 9O-es években kétszer is kérvényezte, de Kuncze elvtárs, aki akkor belügyminiszter volt, kétszer is visszaírta, hogy nem kaphat magyar állampolgárságot, mert önként lemondott róla. Dehogy mondott le önként, nem volt más választása.

                De térjünk vissza a kopogtatáshoz. Amikor álmukból felriadt szüleim kérdezték, hogy ki  az, akkor  a dörömbölők elmondták, hogy a Szekuritátétól jönnek, házkutatási parancsuk van. A házkutatást el is végezték, ezt-azt magukkal vittek, s azt mondták, hogy 3 nap múlva hazaengedik édesapámat. A három napból 6 és fél év lett. Édesanyámat másnap elbocsátották az állásából, de előbb felajánlották neki a válás lehetőségét, mert egy politikai fogolynak a felesége nem maradhat a tanügyben. Persze azt is elmondták, hogy ez csak egy formalitás, csak 3 sort kell írjon közjegyző előtt, hogy elvált a férjétől, s így megtarthatja tanítónői állását, ami biztos megélhetést jelentett volna a család számára. János bátyám ekkor 11 hónapos volt, aki szintén ezt az áldott szolgálatot végzi mind a mai napig. Édesanyám azonban kijelentette, hogy ő formálisan se hajlandó elválni, hisz örök hűséget fogadott férjének. Pár nap múlva elment a munkaelosztóhoz munkát keresni, de kérték a „caziert”, amiben benne volt, hogy férje politikai elítélt. Erre azt válaszolták, hogy még a kőbányában se tudják alkalmazni a nagyverő kalapács mellé. (2 kőbánya is volt a falu határában). Ekkor édesanyám sírva fakadt s azt mondta: akkor meg kell haljak  2 gyermekemmel együtt. De nem csüggedett el, csodálatos hite volt és én ennek köszönhetem a fizikai életemet is. Hisz, ha hite nem lett volna, biztos elvetélt volna és én soha meg nem születtem volna, vagy ha meg is születtem volna, akkor valószínűleg szellemi fogyatékosként éltem volna le az életemet. De nem lettem az, hisz kiváló memóriát kaptam, minden iskolámban él tanuló voltam.

                Nos édesanyám hazament sírva s egyik kedves szomszédasszonyának elsírta a helyzetét. Akkor ez azt mondta neki: tanító néni, ugyanis mindenki így hívta és nem tiszteletes asszonynak, próbálja meg a kisiparosoknál és váltson varrónői iparengedélyt. De hát nem tudok varrni, mondta édesanyám, hisz engem a szüleim tanítattak, jóformán tű sem járt a kezemben. Majd megtanul, bíztatta kedves Birike néni. De hát kinek varrjak ruhát, kérdezett tovább édesanyám. Mire Birike néni: hát nekem fogja varrni az első ruhát, s én másokat is fogok küldeni, hogy önnél ruhát rendeljenek. Édesanyám bement Sepsiszentgyörgyre a kisiparosokhoz, ott csodák csodája nem kértek „caziert” s egy órán belül meg is kapta az iparengedélyt. Ezután elment a község egyik híres varrónőjéhez, ahol bámulatos gyorsasággal megtanult varrni és így ebből szépen fenn tudta tartani családját.

                Időközben én 1958 június 12-én megszülettem. Édesanyám nagyon szerette volna, ha kislánya születik, Anikó lettem volna, de Isten jobban tudta, hogy fiú kell legyek, s mivel volt egy János nevű testvérem, én az István nevet kaptam. Pontosan egy hónap múlva, július 12-én meg is kereszteltek szűk családi körben .Közben folyt a Szekuritátén édesapám kihallgatása, hogy rábizonyítsák, az államellenes szervezkedés vádját. Az egész dolog hátterében az volt, hogy szüleim az ébredési mozgalomnak voltak a tagjai, édesanyám tagja is volt a Betánia nevű  belmissziói egyesületnek, édesapám nem volt ennek tagja, hisz Romániában nem is lehetett szervezetet, egyesületet alakítani. Ennek az ébredési mozgalomnak az egyik jellemzője az volt, hogy tagjai nagyon szerették egymást és igyekeztek minden alkalmat, például keresztelőt, esküvőt, név és születésnapokat felhasználni az egymással való találkozásra, aminek középpontjában Jézus Krisztus állott, a beszélgetés, éneklés, bizonyságtétel, kölcsön9ös bűnvallás is..

Már látszott, hogy a kommunista hatalom ezt nem nézi jó szemmel, de ők semmi áron nem tudtak erről lemondani. Amikor azt mondták édesapámnak, hogy vigyázzon, mert ha továbbra is jár az együttlétekre, akkor elviszi a Szekuritáté, akkor erre azt válaszolta: inkább a Szekuritáté vigyen el, mint az  ördög. El is vitték, le is tartóztatták. A kirakatper augusztusban zajlott, ahol édesapámat 7 évre ítélték, a politikai foglyok fellebbeztek, mire enyhítés helyett súlyosbították az ítéletet, így édesapámat 12 év börtönre ítélték. A teremben az elítélendő embereket először kikérdezték személyes dolgaikról, édesapámtól is megkérdezték, hogy hány gyermeke van, mire azt válaszolta, hogy nem tudja. Az ügyész erre dühbe gurult, azt hitte, hogy édesapám poénkodik, de édesapám megmagyarázta, hogy azért nem tudja, hisz terhesen hagyta otthon feleségét és nem tudja, hogy megszületett-e vagy elvetélt-e a felesége. A teremből édesanyám bekiáltotta, hogy két fia van. Az ítélet kihirdetése után a bíró ,hogy egy negyed órán át beszélgethessen édesanyámmal, édesapám ekkor ölébe vett, s megcsókolta homlokomat. Utána 6 és fél éven át nem látott, csak szabadulása után ismertem meg.

Nekünk minden férfi édesapa volt, sokszor más férfit szólítottunk édesapánknak. Gyerekként nem igen tudtam felfogni, hogy mi az a börtön, de édesanyánkkal minden egyes nap imádkoztunk szabadulásáért. Talán még érdemes egy különös imádságról említést tennem, ami 37 év múlva hallgattatott meg. Amikor édesapámat bevitték a börtönbe, azért imádkozott, hogy valamelyik gyermeke majd mehessen be ide az evangéliummal, ahova őt az evangéliumért zárták be. Ez az imádság 1995-ben hallgattatott meg, amikor itt Marosvásárhelyen börtönlelkész lettem, s azóta is rendszeresen szolgálok.

                A szabadulás 1964-ben következett be, ennek emberi oldala az volt, hogy Románia szerette volna felvenni a diplomáciai kapcsolatot az Egyesült Államokkal, de az amerikai vezetés erre csak úgy volt hajlandó, ha minden politikai fogoly amnesztiában részesül. Ezt már áprilisban kihirdették a börtönökben, a szabadulásra augusztus 1-én került sor a család nagy örömére. Édesapánkkal Zilahon találkoztunk, ugyanis édesapám szüleihez ment. Egyszer csak előttünk állt egy kopasz ember, s azt kérdezte: melyik János és melyik István, ugyanis növésre én már nagyobb voltam, mint a bátyám.

Ezután történt édesapám Kalotaszegre való kihelyezése  Magyarókerekére, e havasalji kis faluba, ahol 2O csodálatos esztendőt tölthettünk el. A parókia rettenetes állapotban volt, így újat kellett építeni, amit a 17O-18O lelkes gyülekezet fel is épített 1966-ban. Nagyon szép gyermekkorunk volt, egy óriási kertben nőttünk fel, ahol sok volt a munka, de sok volt a szépség is. Megtanultunk kemény munkát végezni, azt megbecsülni. Volt egy nagyszerű tanító bácsink is György György személyében, aki nagyon szigorú volt, pontosságra, becsületességre tanított minket, Isten áldja meg emlékét.

Mivel Magyarókerekén csak 1-4 osztályos iskola volt, ezért Kalotaszentkirályon folytattuk tanulásunkat az ottani általános iskolában, kiváló tanáraink voltak Czégeni Árpád és felesége, Bodrogi György és felesége Vincze tanár úr, Demeter György igazgató és más tanárok személyében. A legtöbben már nem élnek, Isten áldja meg emléküket. A téli hónapokra internátusba kellett költözni, ami egy kemény világ volt, az ököljog uralkodott, mindennaposak voltak a verekedések, sok bűn, szennyes beszéd és cselekedetek voltak itt. Voltak az én életemben is olyan dolgok, bűnök, amiket később Isten kegyelméből megbánhattam, amiket Jézus vére alá vihettem. De sokat is tanulhattam, főleg az alázat területén.

                A középiskolai tanulmányaimat a bánffyhunyadi elméleti liceumban végezhettem  1973-1977 között. Erre az időre esik megtérésem története is, ez Magyarországon történt egy ifjúsági konferencián, amikor először elsirattam bűneimet és döntöttem Jézus Krisztus mellett. Ez nem jelenti, hogy életemben nem volt bukás, de azt igen, hogy életem egy új irányt vett. Ekkor erősödött meg bennem az az elhatározás, hogy testvéremhez hasonlóan én is a Teológiára felvételezem, ami érettségi után sikerült is. Először túl kellett esni a katonaságon, ami nem volt könnyű, de ez is tanított sok mindenre, mindenek előtt engedelmességre, még akkor ha értelmetlen parancsot kapok.

                A Teológia öt évére úgy emlékezem, mint életem legszebb, illetve leggondtalanabb éveire. Nagyon szerettem a teológiai tudományokat, semmilyen gondom nem volt a tanulással, soha egy vizsgám nem maradt el. Itt volt egy nagyszerű közösségünk is, amihez más egyetemeken tanuló egyetemisták is csatlakoztak, hol a Tóközben, hol pedig Szilágyi Andriskáéknál  gyűltünk össze beszélgetni imádkozni, énekelni. Ezt persze a Szeku nem nézte jó szemmel, volt is egy maratoni kihallgatásom, amikor fenyegettek, megpróbáltak megfélemlíteni.

                A teológiai évek egy nagy ajándéka az volt, hogy harmadéves koromban eljuthattam Nagyszebenbe, az ottani evangélikus-lutheránus német nyelvű teológiára. Ez egy csodálatos év volt, mivel  a püspök úr úgy döntött, hogy ezt az évet Kolozsváron meg kell ismételni, még a tanulással se kellett erőltetni magunkat, de a német nyelvet tökéletesen elsajátítottam, s ez nagyszerű segítség volt 12 év múlva a holland nyelv elsajátításában. Ez a két nyelv óriási segítség mind abban, hogy főleg Hollandiában rengeteg barátot nyerhettem, de mindenekelőtt a szolgálatokra való készülésben. Mind a mai napig igyekszem a német és holland teológia legjavát felhasználni prédikációim, előadásaim ,könyveim megírásában.

                A Teológia elvégzése után megnősültem, feleségül vettem a mezőpaniti ifjúság egyik meghatározó személyét , Nagy Erzsébetet, akivel immár 36 év óta szolgáljuk az Urat. A Marosvásárhely-Alsóvárosi gyülekezetbe kerültem segédlelkésznek 1983 október 1-től,, ami meghatározó lett egész életem számára, hisz ez a gyülekezet visszahívott 1O év múlva, s így már több mint 25 éve szolgálok a gyülekezetben.  Bustya Dezső áldott emlékezetű lelkipásztor mellett sokat tanulhattam, tapasztalatokat szereztem. Itt született meg első gyermekünk, Ágoston, akit az Úr szintén elhívott a lelkipásztori szolgálatra, s most Kézdimartonfalván szolgálja Istenét s népét.  Mivel szüleim messze laktak Érmihályfalván, ezért úgy gondoltam, hogy valahol Marosvásárhely környékén keresek gyülekezetet, de Istennek más terve volt, így visszakerültem Kalotaszegre, a türei gyülekezetbe, ahol nyolc és fél éven át szolgáltam az Urat. Ez egy nagyon szép idő volt, itt született további három gyermekünk, Beáta 1987-ben, Mária 1988-ban s Péter 1991-ben. Nem volt könnyű a szolgálat kezdete, hisz a parókia romos állapotban volt, meg kellett javítani, ami nem volt kis dolog. Nem volt engedély, nem lehetett hivatalos úton építőanyagokhoz jutni. De a gyülekezet csodálatosan a munka mellé állt, s önkéntes munkával néhány hónap alatt teljesen felújítottuk a több mint 1OO éves parókiát. A mai napig nagy szeretettel emlékezek vissza főleg azokra, akik ebben oroszlánrészt vállaltak, Gergely András gondnokra, Gergely János és István testvérpárra, az építkezést vezető mesterekre, a többi mesterekre, úgymint Nyilas István, Bálint István babuci, Bálint István és János Testvérpár, Bálint István muri, Gergely János kapa temetői, Gergely István balla, Décse Ferenc, Gál András,  Horváth György, Deritei János kőművesekre, de lehet hogy némelyeket ki is felejtettem a sorból, László Ferenc kántorra s a sok szerető és segítő szívű egyháztagra, akik ebben a hatalmas munkában részt vettek. Kezüket lélekben haló porukban is lélekben megcsókolom. Voltak olyan mesterek, akik 17-18 napot is dolgoztak önkéntesen, minden ellenszolgáltatás nélkül, akik pénzt fogadtak el, azok is csak jelképes összeget. Még sok építkezési munkát végeztünk, felújítottuk a melléképületeket, a bejárathoz székely-kaput készíttettünk Papp Ferenc áldott emlékezető nyikómalomfalvi tanító bácsi és fiai munkáját dicséri ez.

Közben eljött a nagy változás is 1989 decemberében, ami új lehetőségeket nyitott, főleg a külföldi testvérekkel való kapcsolattartásban. Felejthetetlenek voltak az első segélyszállítmányok, már karácsony harmad napján jött Magyarországról egy szállítmány, majd 199O január elsején befutott az első hollandiai szállítmány is, Hermann Hekman barátom hozta, akit már segédlelkész koromtól ismertem, aki a kommunizmus idején is többször meglátogatott. Hosszú másodperceken tartottuk átölelve egymást és mondtuk: első találkozás a szabadságban. 199O szeptemberében életünkben először juthattunk el Nyugatra, ami addig szinte hihetetlennek tűnt

, 3 felejthetetlen hetet tölthettünk el Hollandiában, egyet Németországban. Sírva léptem át autónkkal Helmstedtnél azt a határt, ami valamikor elválasztotta Kelet és Nyugat Németországot, s amiről úgy gondoltam, hogy majd csak 35 év múlva esetleg nyugdíjasként léphetek át. Meghatódva mentem át a branderburgi kapun, ahol már azelőtt a kommunista időkben kétszer járhattam, de csak a keleti oldalon. 1992 tavaszán egy szintén hollandiai munkacsoport felújította belülről a templomunkat és új padokkal cseréltük ki a régieket. Közben Magyarországon is testvérgyülekezetre találtunk, a Vál-i gyülekezetben, akinek akkor Zila Péter volt a lelkipásztora, aki később legkisebb fiam keresztapja is lett, s akivel mind a mai napig szoros barátság fűz össze. Két év alatt a két gyülekezet kölcsönösen látogatta egymást, sokat segítettünk az épülő gyülekezeti központjuk építésében. Náluk megszállva vehettünk részt a II.ik Magyar Református Világtalálkozón, ami felejthetetlen élmény marad számunkra. 1991 végén találtunk Hollandiában is testvérgyülekezetre Maarssen, Utrecht melletti gyülekezet fogadott testvérévé. Ez a kapcsolat mind a mai napig működik. Sok lelki élményben is volt részünk a türei gyülekezetben, több mint százan jártak vasárnap délelőttönként az istentiszteletekre, nagy szeretettel hívtak keresztelőbe, esküvőre, halotti torba is, ahol mindenütt igyekeztem Isten szolgájaként, bizonyságtevő módon részt venni.

                Életünk egyik legnagyobb ajándéka a hollandiai tanulmányút volt, amire épp az előbb említett Maarssen-i gyülekezet jóvoltából családom is elkísérhetett. Ebben a gyülekezetben lakva megismerhettem ennek az országnak, népnek az életét, a holland református egyház sokszínűségét is. Nagy szeretettel vettek körül a 8 ott töltött hónap alatt, ahol az Utrecht-i Teológián kb 13 kurzuson vehettem részt s szintén tökéletesen elsajátíthattam a holland nyelvet. Különlegessége ennek az időnek az volt, hogy hatszor prédikálhattam különböző gyülekezetek szószékein, sok gyülekezetben tarthattam előadást a mi népünkről és egyházunkról. Eredetileg a doktori fokozat elnyerése is cél volt, de erre az idő rövidsége miatt nem kerülhetett sor. Utána mék kb 28 szor járhattam Hollandiában,  11 gyülekezetben 4O alkalommal hirdethettem Isten igéjét, számos helyen előadásokat, gyülekezeti esteket tarthattam.

                Visszatérve a hollandiai tanulmányútról már várt az aranyosegerbegyi gyülekezet meghívása. Nehéz döntés volt, hisz Türében nagyon szerettek, de az Úr mégis azt végezte el bennünk, hogy tovább megyünk, persze ebben emberi dolgok is, mint a gyermekek taníttatása fontos szerepet játszott. Nehéz szívvel hagytuk ott Kalotaszeget 1993 júliusának végén, ahogy mondani szoktam, szívemnek egy nagy darabja örökre ott maradt, jó időnként visszatérni, találkozni a volt hívekkel, feleleveníteni a régi szép idők emlékeit.

                1993 augusztus 1-ével kezdtük meg az aranyosegerbegyi szolgálatot. Nem volt könnyű a váltás, hisz egy egészen más vidék, mentalitás, egy négyszer nagyobb gyülekezet várt ott. Azt mondhatom el, hogy Isten a szolgálatom által nagy lelki ébredést adott, megtelt a templom, több mint százan jártak bibliaórára, alig győztük hordani a Bibliákat, áhítatos könyveket. A bő két év alatt, amit ott tölthettünk felépült a hatalmas gyülekezeti központ, aminek érkezésünkkor még csak az alapja volt meg. Ebben anyagilag hathatós segítséget nyújtott a holland Putteni testvérgyülekezet, akikkel szintén szoros lelki kapcsolat alakult ki, ami mind a mai napig tart.

                1995 nyarán megérkezett a Marosvásárhely_Alsóvárosi gyülekezet hívása, ami megint egy nehéz döntés elé állított minket. Végül hisszük, Isten akarata szerint úgy d9nt9ttünk, hogy a meghívást elfogadjuk, és 1995 november 1-től elkezdődött az itteni szolgálat, ami mind a mai napig tart. Nem volt könnyű a szolgálat itt, hisz egy nagy gyülekezet várt, akkor több mint 4OOO lélek volt még, s egy híres előd után jöttem, aki magasra állította a mércét. Az első három év azért is nehéz volt, mert a presbitérium nem volt egységes a meghívásomat illetően, tulajdonképpen egyetlen szavazat döntött a meghívásomkor és ez évekig éreztette hatását. A presbitérium nagy része elfogadott, de volt két presbiter, akik nagyon sokat bántottak, úgyhogy egy adott ponton már-már azt fontolgattam, hogy el is megyek a gyülekezetből. De Isten könyörült a helyzeten és így itt maradhattam. Nagyon lassan tudtam megismerni a gyülekezetet, az első években fogalmam se volt, hogy kit temetek, kit esketek, kinek a gyermekét keresztelem. Nekem nagyon nehéz volt megszokni a személytelenséget, hisz falusi gyülekezeteimben mindenkit ismertem, Türében, még az állatok nevét is tudtam. De nagy áldásnak tartom mind a mai napig ebben a gyülekezetben, hogy nagyon sok embernek hirdethettem Isten szavát, rengeteg embert el tudtam érni az evangélium üzenetével, a 115O temetés alkalmából olyanokat is, akik talán soha nem hallották volna meg az evangéliumot. Erőmhöz időmhöz képest igyekeztem látogatni a családokat, több mint 25OO alkalommal kopogtattam be családokhoz, hívogattam őket megtérésre, a gyülekezeti alkalmak látogatására.

 Sok szép igehirdetési sorozatot tarthattam, ilyenek voltak az Ábrahámról, Pál apostol életéről. A pusztai vándorlásról tartott hosszú lélegzetű sorozatok, az utóbbi 9O igehirdetésből állt és négy és fél éven at tartott. Most a János evangéliumát prédikálom végig, talán ez lesz az utolsó nagy sorozatom.

Nagyheteken mindig sorozatokat tartok, ezeknek nagy része az idők során megjelent az Igehirdetőben, az Egyházkerület lapjában. Szolgálatom kedves része az is, hogy rengeteget írok, közel 3O éve írom az Üzenetbe, egyházkerületünk központi lapjában az áhítatokat. Közel 3OOO oldalnyi anyagot küldtem be. Két sorozatom, az egyik, amit különböző témákról írtam, a másik pedig, amit a bibliai helyekről, könyv formájában is megjelent egyházkerületünk kiadásában. Az első könyvem „erdélyi bestseller” lett, hiszen 3 év alatt 11 utánnyomást ért meg, és 52OO példányban kelt el. Ennek címe:Istennel kezdeni, a másik könyven:Barangolások bibliai tájakon pedig 2OOO példányban kelet el. Közben Magyarországon is megjelent három füzetszerű könyvem az Ébredés alapítvány kiadásában Pécelen. Az öt könyv összesen több mint1O.OOO példányban kelt el, amit Isten egyik legkedvesebb ajándékának tartok, amit nekem megadott, hisz így sokan épülhetnek belőlük olyanok is, akik engem személyesen nem is ismernek, könyveim eljutottak, Európa sok országába, de Amerikába, Kanadába, sőt még Ausztráliába is. Írásaimhoz sok német és holland irodalmat használok, mivel Isten nekem megadta a nyelvek ajándékát, igyekszem e nyelveket hasznosítani írásaimban, igehirdetéseimben, előadásaimban is. A német és holland teológia kincseit igyekszem egyszerű igehirdetésekben, sorozatokban feldolgozni, hogy így a magyar népünk is gazdagodjon ezek által, ezt hivatásomnak tartom és amíg élek szeretném e munkát folytatni.

                Külön színfoltja volt a szolgálatomnak börtönben végzett munka. Erről rengeteget tudnék mesélni, hisz 24 év óta rendszeresen járok be a marosvásárhelyi börtönbe, de mivel egy holland börtönmissziót végző alapítványnál tolmácsként is segédkezem, egy-két kivétellel Románia minden börtönébe eljutottam. Szép ajándék volt számomra az a 7 nemzetközi konferencia , amikre 1997 és 2OO7 között eljuthattam. Kétszer voltam Lengyelországban, ugyancsak kétszer Németországban, egyszer pedig Csehországban, Hollandiában, illetve Kanadában. Az utóbbi volt a legemlékezetesebb, hisz az világkonferencia volt, a föld 13O országából mintegy 7O felekezetből mintegy 1OOO ember vett részt. Akkor jutottam el a Niagara vízeséshez is, ami szintén egy életre szóló élmény volt. Persze ebben is nem ezek a fontosak, mert a cél az, hogy még a börtönben is megtérjenek emberek és megváltozzon az életük. Hogy az én szolgálatom hány embert vezethetett megtérésre, megjobbulásra , azt én nem tudom, s nem is kell tudnom, de szeretnék a mennyben találkozni olyanokkal, akiket ez a szolgálat vezetett élő hitre s üdvösségre. Akik erről többet szeretnének tudni, meglátogathatják a személyes blogomat: lorincz-istvan-alsovaros.blogspot com ezen több írásom van arról, hogy miként végzem a börtönmissziót , közel 4OO írásomat lehet itt olvasni, ezek között a könyveimet is.

                Szolgálatom lassan a vége felé közeledik, hisz már csak szűken négy évem maradt a szolgálatból. Hálát adok Istennek, hogy mindenhez erőt s kegyelmet adott, volt benne magasság és mélység, bűn és kegyelem, voltak bukások, is, de ezekből kiemelt az Úr, megbocsátotta bűneimet. Ezeket mindig igyekeztem alázattal megvallani Istennek, de ha kellett emberek előtt is megvallottam és bocsánatot is kértem. A jövőt nem ismerjük, hisz az ismeretlen előttünk. Szeretnék még élni s szolgálni. Magánéletemben szeretném, ha unokáink születhetnének, hogy azokat is taníthassuk, szeretgethessük. A szolgálatban szeretnék kitartani még pár évet, s ha Isten elhozza a nyugdíjas éveket szeretnék azokban is szolgálni. Talán több időm lesz még kézírásban levő igehirdetéseimből sokakat gépbe ütni, könyveket fordítani, feldolgozni főleg igehirdetések és előadások, esetleg evangélizációs sorozatok formájában.

Tudom, hogy múltam, jelenem és jövendőm, az üdvösségem is ott van Isten kegyelmes kezében. Mindezért övé legyen minden dicsőség.