Az áldás és annak jelentése és használata (Előadás gyülekezeti napra, presbiterképzésre)

Az áldásról általában

Az „áldás szóval lépten-nyomon, szinte naponta találkozunk. Köszönéskor, főleg, amikor elválunk egymástól, azt szoktuk mondani: áldjon meg az Isten. Egy-egy tervre, gondolatra, amivel egyetértünk, és jónak látjuk, azt mondjuk: áldásomat adom rá. De használjuk ezt a kifejezést a kismamákra, amikor gyermeket várnak: áldott állapotban van. Egy egy gyógyszerre, találmányra is szoktuk mondani, hogy nagy áldás volt az emberiség számára. Egy-egy emberre is szoktuk mondani, hogy áldott, jó ember.

            De negatív értelemben is használjuk, amikor azt mondjuk, hogy a vasárnapi munkán nincs áldás. Vagy, hogy Isten ebben az évben nem áldotta meg a határt, mert valami miatt gyenge volt a termés. Látjuk tehát, hogy lépten –nyomon használjuk a kifejezést, csak azt már kevésbé tudjuk, hogy mit is értünk alatta. Talán zavarba is jönnénk, amikor valakinek áldást kívánunk s az visszakérdezne: nos, mit is értessz te ez alatt? Lehet, hogy nagyon zavarba jönnénk, s elpirulva mondanánk: hát csak úgy mondtam, mert így szokás. Ezért tartottam fontosnak, hogy foglalkozzunk picit az áldással és hogy mit is jelent ez az életünkben, illetve, hogy miként élhetünk vele.

            Mert, hogy az áldásra szükségünk van, ahhoz nem fér kétség. A Heildelbergi Káté a 125-ik kérdésénél, a negyedik kérésnél: a mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma, foglalkozik ezzel és ezt mondja:: a te áldásod nélkül sem ami gondoskodásunk és munkánk, sem adományaid nálunk nem gyarapodnak. A Káté tehát azt fogalmazza meg, a mi egész életünk, mindaz, amit teszünk az Isten áldásától függ.

Az Áldás az Ószövetségben

Ahhoz, hogy ezt megértsük, tudnunk kell, hogy mit is jelentett áldani vagy átkozni a keleti világban. Ezt elsősorban szavak által tették. Ezek az áldás vagy átokformulák ünnepélyes keretben hangzottak el, liturgikus keretében. A keleti ember azt gondolta, hogy ő ki van szolgáltatva mindenféle lelki hatalmaknak és erőknek, s ezért ezeket igyekezett befolyásolni. Azt is tudnunk kell, hogy régen a szvaknak sokkal nagyobb súlya volt, mint manapság. Gondolhatunk itt a DABAR héber szóra, ami egyszerrre jelent szót és cselekedetet. A DABAR-ban erő van. Ez érvényes az áldás és átokformulákra egyaránt. Az áldásnak és az átoknak egyaránt mágikus erőt tulajdonítottak. Hitték, hogy ezek a szavak visszavonhatatlanok s el fogják mindenképp végezni gyógyító vagy pusztító munkájukat.

            Az Ószövetség idején nagyon fontos volt a személy is, aki az áldást vagy átkot kimondta.Minél híresebb, tekintélyesebb volt a személy, aki az áldást vagy átkot kimondta, annál nagyobb volt a várható hatás is. Nagyon tanulságos ilyen szempontból a Bálám és Bálák esete. Bálák pogány király fél Izrael népétől és ezért Bálámhoz fordul, aki híres-nevezetes ember az áldás és átok dolgában. Ha sikerül őt rávenni, hogy átkot mondjon Izrael népére, akkor ez sokkal hathatósabb lesz, mint a kard és lándzsa. Bálám ebben az esetben busás jövedelemre is számíthat. De Bálám nem átkot, hanem áldást mond Izraelre s ettől Bálák nagyon nyugtalan lesz. Bálám azért nem mondhat átkot, mert Isten áldást akar adni Izraelnek. Már csak ez az egy történet is mutatja,, amit különben az egész Ószövetség is hirdet, hogy áldás és átok teljességgel Istentől függ. Isten személy és ezért van akarata és mindent akarata szerint cselekszik.

            Az Ószövetség azt is mutatja, hogy Isten az áldást a szövetség keretében adja. Ezt világosan mutatja az Ábrahám története. Isten őt kihívja pogány környezetéből., ugyanakkor megígéri neki hogy meg fogja áldani és nagy néppé fogja tenni. De az áldással nem Ábrahám történetében találkozunk először, hanem a teremtés történetében, ahol az áldás a szaporodásban és az élet fennmaradásában mutatkozik meg. Különös az, hogy Isten nem csak az embert áldja meg, hanem még az állatokat is. Az ember áldásban nyilván több van, hisz abban ott van a felelősség is, az egész földért és azért, ami a földön történik. A BÖRÁKÁ héber szóban is az van, hogy gyógyító erők áradnak ebbe a világba, mert Isten azt akarja. Az Ószövetség klasszikus áldásformulája az ároni áldás. Ebben látjuk az áldás különböző munkáit, ha úgy tetszik következményeit. Az első ilyen a megőriztetés. Az áldott élet, az Isten megőrző hatalma, oltalma alatti élet. Az orcának ragyogása világosságot, vagyis örömöt jelent. Ebben a világosságban az is kiderűl, hogy mi bűnösök vagyunk s mint ilyenek rá vagyunk utalva a kegyelemre. De Isten könyörül népén és ez békességet hoz az ember szívébe. A békesség egész-séget, teljességet, harmóniát jelent Istennek, önmagunkkal, a felebarátunkkal és a környezetünkkel.

            Az ószövetségi ember az Isten áldását az élet minden területén megtapasztalja: a mező termésében, állatai sokasodásában, családja növekedésében, az ellenségtől való megőriztetésben, illetve annak legyőzésében. A Példb. Könyve a bölcsességet is áldásnak tekinti. Nagyon fontos, hogy a szövetség kereteiben kapott áldás az embertől engedelmességet követel. Ha a nép nem engedelmeskedik, akkor az átok teljesedik be rajta .Érdemes elolvasni az 1Móz.28-at. Mielőtt a nép bevonulna és elfoglalná ai Ígéret földjét, Isten a nép elé adja az áldást és az átkot. Ha a nép engedelmeskedik áldások egész sorában részesül, de ha nem, akkor az átkok egész sora teljesedik be rajta. Érdekes különben, hogy a Biblia első könyveuiben rengeteg áldás és átok hangzik el. Először Isten áldást mond a teremtett világra, a bűneset után azonban megátkozza a kígyót és a földet, de az embert nem átkozza meg még ekkor sem és ez nagyon fontos. Az áldás élvezője mindig az ember, de dolgok is lehetnek áldottak: a kenyér és a víz, a nyugalom napja, de végső soron mindezek az emberért vannak, az ember szolgálatában állnak.

            Az áldás mindig egy személynek, illetve egy népnek adatik, de onnan tovább kell terjednie más emberekre és más népekre. Nem magunkért kapunk áldást, hanem mindig másokért is. A családfőnek adott áldásban részesül az egész család. A királyban megáldatik az egész nép.

            Az ember aktív, cselekvő szerepet kap, illetve vállal az áldás továbbadásában Az ószövetségben gyakran találkozunk áldó emberekkel, kik ők, milyen alkalmakkor áldanak és mit tesznek pontosan, amikor áldást adnak? Ilyen értelemben az áldás egyfajta köszöntés, üdvözlés. Ahogy mi „jó reggelt, vagy napot vagy estét” köszönünk, úgy köszöntötték Keleten egymást az emberek Isten áldásával. Így mondták a „Sálóm” ot is Izraelben.

            Az áldás lehet a hála vagy a tisztelet kifejezése is Jób 31,20-ban a szegény megáldja jóltevőjét, Joáb példáúl megáldja Dávidot, amikor az elfogadja kérést. (2Sám.14,27) A szolgák áldják Dávidot, amikor az Salamont jelöli ki utódjáúl. Az Isten felé mondott áldás sokszor átmegy imádásba, ennek szép példája a 103-ik zsoltár: áldjad én lelkem az Urat.

            Az Ószövetségben az áldásnak megvoltak az alkalmai. Az áldás példáúl akkor hangzott el, ha valaki búcsúzott az élettől. Ezt Izsákról és Jákóbról jegyzi fel az Írás, Ábrahámról nem. Megható az a mód, ahogy a halálra készülő Jákób fiait magához hívatja és mindegyiktől egy sajátos, egyénre szabott áldással búcsúzik. Ez nem mindig pozitiv, hisz Simeon és Lévi haragját megátkozza. Monumentális és teljességgel pozitív viszont a Mózes népétől való bucsúja. Az Ószövetségben akkor is áldást mondanak, ha valaki hosszabb időre eltávozik hazulról. Így áldja meg Izsák Jákóbot Lábánt és leányait, amikor azok Jákóbbal útra kelnek. Az 1Móz.24,60 szerint Rebekát megáldják anyja és testvérei, itt is bucsúról van szó.

            Kérdés az is, hogy kinek volt joga álást mondani? Nem könnyű erre válaszolni. Mindenek előtt a papok voltak azok, akik áldást mondhattak, 5Móz.25,5 szerint Isten a Lévi fiait választotta ki arra, hogy neki szolgáljanak és az Ő nevében áldást mondjanak. Eleinte még olyan karizmatikus vezetők, mint Dávid és Salamon mondhattak áldást, később azonban azt látjuk, hogy bűnként rójják fel a királynak, hogy a papok munkájába avatkozik.(2Krón.26,16) A zsinagógában az áldást csak a pap mondhatta ki. Ha nem volt pap, akkor egy előljáró is mondhatott áldást, de csak imádság formájában.

            Az áldásmondásnak volt egy jellemző mozdulata is, az istentiszteleten az áldást mondó pap felemelte a kezét (3Móz.9,22) A későbbi zsidóságban erre pontos előírások voltak kidolgozva Bizonyos esetekben a kézrátételt alkalmazták (1Móz.48,13-20) De a kézrátételt nem csak az áldásnál alkalmazták, hanem az áldozatok bemutatásánál is. Mielőtt az állatot levágták volna, az illető izraelita az állat fejére kellett tegye a kezét és meg kellett vallja felette a bűneit. Ugyanezt teszi Áron a nagy engesztelési napon, amikor az egyik kos fejére tévén a kezét, megvallja a nép bűneit, ebből lett a bűnbak kifejezésünk. A kézrátétel ebbe az esetben átadást, átvitelt jelent. De ha halványan is, már ott van a helyettesítés gondolata is.

            Különbséget kell tenni az Ózövetségben az áldás és a felszentelés között. Példáúl a szent sátrat olajjal felszentelik  A templomot is Salamon felszenteli. A felszentelésnél a legfontosabb gondolat: az Isten számára való elkülönítés. Ez azt jelentette, hogy az elkülönített dolgokkal nem lehetett mindennapi dolgokat végezni, a szent edényekben nem lehetett gulyást főzni, s a szent sátorban nem lehetett születésnapi bulit tartani. Az áldás inkább az Isten jelenlétét, a szentelés pedig Isten fenségét és dicsőségét hangsúlyozza..

Összefoglalva az mondhatjuk, hogy az áldás teljességgel Istentől függ, aki egy élő személy, aki azt teszi, ami neki tetszik. Az áldás tartalma az Istennel és az Istenben való békesség megtalálása, ami kihat az egész életre. Az Istennel való közösség a szövetségben valósul meg, Isten ebben az embertől engedelmességet kér, különben az áldás átokra fordul. Mindenki áldhat, de a pap által mondott áldásnak különös súlya van.

Áldás az Újszövetségben

         Előljáróban elmondhatjuk, hogy az újszövetségben elmondott áldást meghatározza az ószövetségi áldás, és az a mód is, ahogyan ezt a zsidóságban végezték. Az áldás görög szava az :EÜLOGEÓ.  A görög világban ez egyszerűen annyit jelentett, mint szépen szólni, szépet mondani.

            Az Újszövetségben újra és újra előjön a gondolat, hogy Isten gyermekei áldják Urukat az Ő jótéteményeiért Az áldás ebben az esetben magasztalás, dicsőítés. Ezt főleg az asztali imáknál látjuk, amikhez Jézus is tartotta magát. Márk 6,41-ben és más helyeken is látjuk, hogy Jézus megáldja a sokaságnak kiosztandó eledelt. Ő egy szokásos hálaladó imát mondott el. Feltűnő, hogy ilyenkor az égre emeli szemeit, ami annak a jele, hogy a segítséget az Úrtól várja, aki elvégezheti a megsokasítás csodáját. Egy régi zsidó mondás így hangzik: tilos az embernek hálaadás, áldásmondás nélkül élvezni az Isten ajándékait. Aki ezt teszi az lop, meglopja az Isten dicsőségét. 1Tim.4,4 is erre utal, amit hálaadással és imádséggal tudunk elvenni, az mind jó. A páskavacsoránál is áldást mondtak, itt nagyon mély gondolatok jöttek elő, hisz nem csak az Egyiptomból való szabadulásért adtak hálát, hanem a bárány vérében nyert bűnbocsánatért is.

            Az Újszövetség is kihangsúlyozza, hogy az áldás az élet minden területén megtalálható. Pl.Zsid.6,7, a föld ami termést hoz, áldást nyer Istentől. De a döntő különbség az Ó és Újszövetség között, hogy itt a lelki áldások vannak az első helyen, Isten nem csak az asztalon levő anyagi javak mellett lehet áldani és magasztalni. Zakariás áldja az Urat, mert visszakapta a beszéd lehetőségét, Simeon áldja az Urat, mert karjaiban tarthatja a kis Jézust. Szinte minden apostoli levél az Úr nevének áldásával és magasztalásával kezdődik, mindazokért a lelki áldásokért, amit az Úr a gyülekezeteknek adott. .A Jelenések könyve szépen mutatja, hogy Isten áldása és magasztalása az örökéletünknek is fontos része lesz.

Jézus Krisztus, mint áldás

            Az áldásban az Úr Jézus Krisztus személye központi helyet foglal el. Az egész Újszövetség az Ő jöveteléről tesz bizonyságot, s arról, hogy Ő igéje és Lelke által miként munkálkodik a gyülekezetben. Jellemző ilyen szempontból az efézusi levél kezdete. Az Ef.1,3-15 tulajdonképpen egy monumentális magasztaló ének, amiben Pál magasztalja az Istent, aki megáldott minket Krisztusban minden lelki áldással.. Ez az áldás magába foglalja Isten kiválasztó szeretetét, az Isten bűnbocsátó kegyelmét, és megújító erejét, amelyekkel alkalmassá tesz minket arra, hoyg az Ő dicsőségére éljünk. Az áldás itt is Isten kegyelmes jelenlétét jelenti Krisztusban, hisz az Ő neve Immánuél, velünk az Isten.

            A Krisztusban kapott áldás azt is jelent, hogy Ő magára vette a törvény átkát, ami minket kárhoztat és elítél. A kereszten Ő érettünk és helyettünk átokká lett. Ha mi hiszünk benne megszabadulunk az átoktól és áldásában részesülünk. Az Újszövetség alapvető tanítása, hogy az Isten mindenek felett való, tulajdonképpeni áldása, maga az Úr Jézus Krisztus. Benne és Általa pedig mi is mind áldottak vagyunk.

            Krisztusból mindig aktív és aktivizáló áldás árad. Nyilvánvaló ez pl. abból a jelenetből, amikor Jézus megáldja a gyermekeket. Az Ószövetségben szokás volt, hogy a nagy engesztelési nap előestéjén a gyermekeket egy híres írástudóhoz vitték, hogy az intse őket s imádkozzon azért, hogy a gyerek majd egész életében a Tóra parancsolatai szerint tudjon élni. Ilyenkor a szülők egész nap bőjtöltek, sőt még a gyermekek is bizonyos szintig. Különös az, hogy Jézusról csak itt olvassuk, hogy áldott volna, tehát csak gyermekeket áldott meg, nagy kérdés, hogy a boldogmondások mennyire tekinthetők áldásmondásnak.

            Lukács, amikor leírja Jézus mennybemenetelét, akkor azt olvassuk, hogy kezét felemelte és áldva távozott el ebből a világból.Ez azt jelentette a tanítványok számára, hogy most Jézus nevében, az Ő erejével indulhatnak küldetésük teljesítésére. Aki részesül a Jézustól kapott áldsban, az nagyon boldog ember.

Az ember szerepe az áldás továbbadásában

            Kérdés az Újszövetség szerint, hogy az emberek játszhatnak-e egy közvetítő szerepet a Jézus Krisztusban való áldás továbbadásában? A válasz igen, de csak akkor, ha élő kapcsolatban vannak Istennel és Jézus Krisztussal a Szentlélek által. Áldani nyilván csak Jézus nevében, Jézus által lehet. Érdekes, hogy az apostolokról nem igen olvassuk, hogy megáldottak volna embereket, gyülekezeteket. De ahogyan a gyülekezeteket köszöntik, az már egyfajta áldás. Az apostolok köszöntve áldanak és áldva köszöntenek. És ez nem csak a 12 kiváltsága, hanem a 70 tanítvány is ezt teheti. De kifejezetten sehol sem olvassuk, hogy az apostolok megáldottak volna embereket vagy gyülekezeteket, inkább csak az, hogy köszöntötték őket.

            De az egyértelmű az Újszövetség tanítása szerint, hogy minden egyes hívő arra van alhíva, hogy áldássá legyen. A gyülekezeteknek hirdetett, adott áldás úgy lesz továbbadva, hogy az egyes tagok áldássá lesznek a közvetlen és tágabb környezetükben. Jézus a Hegyi Beszédben fel is hívja tanítványait, hogy ők ne átkozzanak, hanem áldjanak, még azokat is, akik bántják őket. Az apostolok beszélnek arról, hogy a keresztyén ember Krisztus követeként áldást mondhat.( Róm.12,14,  1Pét.3,9) Amit anyagiakban adunk egy embernek vagy gyülekezetnek szintén áldás lehet.(2Kor.9,5) A legszebb, amit ilyen értelemben elmondhatunk, hogy a gyülekezet a legnagyobb áldás a világ számára.

            Külső jelként az Újszövetségben is találkozunk a kézrátétellel, Jézus így áldotta meg a gyermekeket, a kézrátétel az áldásadás specifikus mozdulata, de ezzel gyógyítottak, s Isten Szentlelkét is így közvetítették az apostolok. (Mk.5,13, Apcsel.9,12,   , 8,17,   9,17,   19,6)

A kézrátételt a tisztségre való elhíváskor és az erre való felhatalmazáskor is alkalmazták. Elvileg a kézrátételt minden hívő gyakorolhatja, a gyakorlatban mindig csak azok tették, akik a gyülekezetben valamilyen tisztséget, vezető szerepet töltöttek be., az apostolok, (Apcsel 6,6,   8,17,    19,6,   2Tim.1,6) próféták és tanítók (Apcsel.13,1-3) és a presbiterek (1Tim.4,14) Azért kivétel is van, hisz Ananiás is a frissen megtért Pálra helyezi a kezeit..

            Összefoglalásként elmondhatjuk, hogy az Újszövetség nem fordít különösebb figyelmet az áldásra, illetve a megáldásra. Az áldás teljesen Jézus Krisztuson alapszik, Benne áldott meg mindket az Isten mindennel, amire szükségünk van. Az újszövetségi áldás inkább magasztalás, Isten dicsőítése, de az emberek s a gyülekezet is lehet áldássá, ami nem más, mint a Jézus Krisztusban való áldás továbbadása.

Áldás a történelemben

            A zsidó hagyományban az áldásmondás nagyon fontos helyet foglal el, a rabbinisztikus irodalomban rengeteg „BÖRÁKHÁT” vagyis áldásformulát találunk. Ebben mindenek előtt Istent áldják, mert illik, hogy Isten sokféle áldásaira a mi áldásmondásunkkal válaszoljunk. A zsidóságban rengeteg alkalommal mondtak áldást, főleg az étkezéseknél, a legszebb asztali imádságok a páskabárány elfogyasztásakor hangzottak el. Nem magát az ételt kellett megáldani, hanem Istent áldani az Ő ajándékaiért. Az áldásban ott van az ember odaszentelése is. Az Isten áldása arra kötelez, hogy odaszánt életet éljünk.

            A 3-4-ik századtól kezdve az áldásmondások főleg a keresztséggel és az úrvacsorával, vagyis a sákramentumokkal vannak kapcsolatban.. A középkortól kezdve egyre inkább az lett a fontos, hogy ki mondja az áldást. A tárgyak, ereklyék is kezdtek nagy jelentőséggel bírni. Egy ilyen tárgynak az érintése garantálta a megőriztetést, vagy annak a szentnek a közbenjárását, akinek csontját érintették. Kell látnunk, hogy a középkori ember egy állandó veszélyeztetettségben élt, léte bizonytalan volt. Tetileg –lelkileg rengeteg támadásnak volt kitéve. Úgy érezte, hogy sötét hatlmak veszik körül, amik rá akarnak törni és meg akarják testét-lelkét ölni. Az áldsra azért volt szükség, hogy ezek a hatalmak távol maradjanak. Egy ilyen megoltalmazó jel lett a kereszt. Ha valamire a kereszt jelét tették, az biztonságban volt, főleg ha a pap tette valamire a keresztet. A szöveget nem is értették, hisz az latin volt, de a lényeg a tárgy mágikus hatása volt. Ilyen volt pl. a szenteltvíz. Ebben a nagy veszély az volt, hogy a hangsúly már nem az Istennel való élő kapcsolatra tevődött, hanem egy tárgytól várták a megőriztetést, boldogságot , sőt üdvösséget is. Ez már tiszta babonaság.

            Egy egészen szörnyűséges dolog volt a fegyverek megáldása. Ezt a keresztes lovagok világában kezdték el gyakorolni. A gondolat az volt, hogy a fegyvereket egy jó cél érdekében használják, megvédeni Isten országát, a Szentföldet, keresztyén országokat. De az ilyen így módon megáldott fegyvereket nagyon sokszor szörnyűségesnél- szörnyűségesebb vérfürdőkre használták fel.

Az áldás szerepe a reformációban.

             Mint sok más visszaélésre, a reformáció kritikát gyakorolt az áldással való visszaélésre is. Luther egyenesen az ördög találmányának nevezte tárgyak megáldását. Egyetlen kivétel a templom, s a templomi tárgyak megáldása volt. Biztos nem ment volna el zászló, iskola, szobor, emlékplakett, sírkő stb. megáldására. Ismeretes híres 1544-ben elmondott prédikációja, amelyben azt mondja hogy az ige a szenteltvíz s az imádság a tömjén. A Gal.3,9 magyarázatában bővebben kitér az áldásra. Az áldás Luther számára az evangélium hirdetése, Krisztus megvallása a nép előtt. Az evangélium áldásait hit által nyerjük meg és lesz az valósággá a bűnösök szívében és életében.

Áldás az istentiszteleten

            Az áldás az istentiszteletben is helyet kapott. Láttuk azt, hogy a pap az Ószövetségben az Úr nevében áldást mondott a népre. Ez folytatódott a zsinagógai istentiszteleten is. Az első század istentiszteletének lefolyása felől igen sok a bizonytalanság. Az biztois, hogy az igehirdetés egyre fontosabb szerepet kapott. Valószínű, hogy az első tíz században még nem volt szokás az istentisztelet végén áldást mondani., ezzel csak a 12-ik sz. végén találkozunk. Ezzel a hagyománnyal a reformáció nem szakított, sőt megerősítette. Így a protestáns istentiszteletnek állandó része lett az istentisztelet végén elmondott áldás.

Mi történik az áldásban?

           

De feltevődik a kérdés: mit is teszünk tulajdonképpen, amikor áldást mondunk? A kérdés az, hogy meg lehet-e ezt egyáltalán fogalmazni.? Tudunk-e egy pontos definiciót adni? Úgy gondolom, hogy: nem! Hisz az áldás is a hit világához tartozik és mint ilyen bizonyos mértékig titok.

            Ami biztos, hogy a mi gyakorlatunkban az áldás szavakkal történik. Szavak nélkül is lehetne áldani, de ezt nem gyakoroljuk. Az áldást mindig az a helyzet határozza meg, amiben elhangzik. Az áldás fontos szerepet játszik az emberi kapcsolatokban, hisz az egyik ember áldja meg a másikat. A kérdés az, hogy ilyenkor egynrangú-e a két fél, vagy egyik felette áll a másiknak? Pl. lelki tekintélyben, vagy a tisztség szempontjából? Az áldás nem vízszintes cselekmény, hanem függőleges. Az áldásban 3 személy cselekszik: Isten, az áldó és a megáldott ember. Mindenek felett ott van Isten, aki az áldást adja, alatta van, aki az áldást továbbadja és végül legalul, akienk az áldást továbbadják. Az áldó személy ott áll Isten és a megáldott személy között. Ez volt a római egyház felfogása, amit a reformáció elvetett. Isten és az ember között sem a lelkész, sem az egyház nem lehet közvetítő.

            Amikor az áldásról beszélünk különbséget kell tegyünk az általános és a sajátos kegyelem között. A teremtéskor Isten megáldotta az embert és állatot egyaránt. Ez az életerőre, szaporodásra, termékenységre vonatkozott. Utána jön a bűneset és az átok. Az özönvíz után megint áldás hangzik el. Utána az áldás koncentrálódik egy emberrre(Ábrahám), egy népre (Izrael) és végül Jézus Krisztusra és az Ő egyházára. Az általános áldás azt jelenti, hogy azok is részesülnek áldásban, akik nem hisznek Jézus Krisztusban. Felhozza napját mind az igazakra, mind a hamisakra, esőt ád mind a jóknak, mind a gonoszoknak.(Mt.5,45)  De ők ellenére a harag fiai maradnak, akik haladnak az örök kárhozat felé. De akik hisznek Isten sajátos áldásában részesülnak, ami maga az üdvösség. A sajátos áldás azt jelenti, hogy Isten népével akar lakozni és békességet akar adni neki. Isten másképp van jelen a világban s megint másképp a gyülekezetben. A gyülekezetben igéje és Szentlelke által van jelen. Az Isten népe tudhatja, hogy ő egy áldott nép. Egy keresztyén pár a házasság megkötése után bizonyos lehet abban, hogy ők attól a pillanattól Isten áldásval élhetnek együtt. Az istentisztelet végén megáldott nép tudhatja, hogy ő Isten áldásával megy ki a világba, hogy Isten áldást viszi ki magával a világba.

Áldás és imádság

            Feltevődoik a kérdés, hogy mi a kapcsolat és mi a különbség az áldás és imádság között. A kapcsolat az, hogy mindkettő a másik ember érdekében történik.. A különbség az, hogy az áldásnál jelen kell legyen a másik ember, míg az imádságnál ez nem szükséges. Egy másik különbség, hogy az imádságnál mindig konkrét dolgokról van szó. Nem csak általánosságban kegyelmet, Isten jelenlétét kérjük a másik számára, hanem pl. bölcsességet egy nehéz döntéshez, gyógyulást a betegségben, megtérést a hitetlenségben. Az imádságnál van egyfajta bizonytalanság, pl. egy betegnél nem tudjuk, hogy gyógyulásért kell-e imádkozni, vagy a szenvedés megrövidítéséért.Ez az áldásnál nem áll fenn.

Áldás és tisztség

            Láttuk, hogy az Ószövetségben az áldást a paok közvetítették. Az Újszövetségben kevés utalás van az áldás és a tisztség kapcsolatára. A kézrátételen kívül, amit a gyülekezet vezetői gyakoroltak, nem sok nyoma van az áldásnak.

            Ahogy viszont haladunk előre a századokban, egyre fontosabbá válik a személy, aki áld. Az áldás súlyát a tisztség, a státus határozza meg. Az biztos, hogy az áldás fontos a gyülekezet számára. Ha gyenge is a prédikáció, sokan azt mondják: legalább egy áldást kaptam. Párok, akik már igencsak elszakadtak az egyháztól mégis fontosnak tartják az egyházi áldást. Az emberek általában szeretnek olyan emberrel találkozni, aki számukra egy más világot képvisel, gondoljunk csak arra, hogy mit jelent az embereknek egy-egy sztár, híres ember érintése, kézfogása.

            A tisztség fontos a Bibliában, hisz Isten emberi közvetítéssel végzi az ő munkáját, embereket használ fel. Az Ószövetségben 3 tisztség volt: a prófétai tiszt, amin keresztül az ige, Isten szava érkezett, a királyi tiszt, amin keresztül a tekintély, a vezetés érkezett és a papi tiszt, amin keresztül a bocsánat, engesztelsé, áldás érkezett. Ezt a hármas tisztséget a reformátori teológia is megtartotta. A hívő embernek prófétai, királyi és pai tiszte van. Mint próféta bizonyságot tesz Istenről, mint pap Istennek szenteli magát s mint király uralkodik a teremtett világ felett.

            Az Újszövetség ezeknek a tisztségeknek a beteljesedését is Jézus Krisztusban látja, Ő a mi igazi Prófétánk, egyetlenegy Főpapunk és örökkévaló Királyunk. Az Újszövetségben nem beszélhetünk a tisztségek teljes kialakulásáról, de 5 tisztséget látunk már kialakulni.: pásztor, tanító, próféta, evangélista, diakónus. Az erre való felhatalmazás kézrátétellel történt, az apostolok a Jézustól kapott megbizatást tovább adták a következő nemzedéknek.

            Az áldás a keresztyén ember papi szolgálatához tartozik, de az Újszövetségben nincs külön elhivatás az áldás végzésére. Az áldás minden hívő feladata, nem csak egyeseké. A reformáció a tisztséget úgy fogta fel, mint Krisztus képviseletét a gyülekezetben. Aki áld, tudnia kell azt, hogy ő Krisztust képviseli. A tisztségviselők áldást nem szabad túlbecsülni, mintha az több lenne bármelyik másik hívő áldásánál.

Az áldás megvalósulása

            Az áldásnál nem kell mindig arra gondolni, hogy most én tudatában vagyok, hogy áldás leszek.Nem arról van szó, hogy minden pillanatban stresszelem magam, hogy én most áldássá kell legyek. Nekünk egy dolog a fontos: hogy Krisztussal legyünk közösségben, hogy tőle függjünk. Ha így vagyunk, bármit is teszünk és bárhol is vagyunk áldássá leszünk mások számára. Pál azt írja a filippibelieknek, hogy ha ők tisztán és feddhetetlenül élnek, akkor csillagként fognak fényleni. Akkor az emberek egyszerűen látni fogják rólunk, hogy mit jelent Isten áldott gyermekének lenni.Szörnyű lehet ott élni, ahol nincs egyház, ahol nincsenek Istennek gyermekei. A keresztyén ember akkor is áldás mások számára, ha azok nem veszik semmibe az ő hitét, sőt kigúnyolják azt, az egyház áldás azok számára is, akik kiléptek belőle.

            Van persze olyan is, amikor tudatosan próbálunk áldás lenni a másik ember számára. Itt is különbséget kell tenni a szavak és cselekedetek között. Mi példáúl tudatosan mondhatunk áldó szavakat az embereknek. De tudatosan tehetünk áldott cselekedeteket is. Mi káromkodás szidalmazás helyett mondhatunk gyógyító szavakat. Tehetünk áldó cselekedeteket Ilyen mindenféle anyagi ajándék, amit másoknak adunk. Egy bajban szükségben levő embert megsegíteni egy áldó cselekedet. De áldó cselekedet az is, ha időt, erőt szánunk valakire, ha segítünk neki lapátolni, ha házat vagy kerítést épít.

Áldás az istentiszteleten és a lelkigondozásban

            Mi áldó köszöntéssel kezdjük el az istentiszteletet és áldással fejezzük be azt. Az áldás mintegy összefoglalja az egész istentiszteletet, és azt átadja nekünk, hogy vigyük magunkkal. Az istentisztelet olyan, mint egy oázis a pusztában, ahol megpihenünk, új erőt merítünk, de tovább kell menni, s mi tovább is tudunk menni az áldással a pusztaságon át a mennyei Kánaán felé. Az áldás tartalma: én veletek vagyok, nem hagylak el titeket.

            Az istentiszteleten használt leggyakoribb áldások az ároni és az apostoli áldás, de a Szentírás az áldások gazdag választékát adja elénk, nyugodtan éljünk vele. Sokszor mondhatunk olyan áldást, ami nagyon talál az igehirdetéshez, az üzenethez, amit elmondtunk. Áldást mondunk a kereszteléskor, a konfirmandusokra, ez az egyetlen áldás a mi egyházunkban, amit térden állva fogadunk.

            Az egyik legszebb áldás a házaspárok megáldása. Az áldás mintegy erőt ad a házassági fogadalom megtartására.

            A lelkigondozásban mondott áldás a legtöbbször családlátogatások alkalmával történhet., amikor a lelkipásztor s esetleg a presbiter vagy körzetfelelős meglátogatja a gyülekezet tagjait. Ilyenkor sk kerülhet áldásra, de ezt azért ne kapkodjuk el. Csak akkor mondjunk áldást, ha a család vagy annak egyik tagja ezt kifejezetten kéri. Áldást adhatunk, mondhatunk olyan esetekben, amikor a szóbeli kommunikáció nem lehetséges, haldoklóknál, súlyos értelmi fogyatékosoknal, ilyenkor rájuk tehetjük kezünket és megáldhatjuk őket.

            Végszóként: Minden áldás mögött ott van a Szentháromság Isten, aki megáldja ezt a világot, de különösképpen az ő világban levő és küzdő népét. Jézus áldva élt, áldva távozott el ebből a világból, itthagyta áldását és ezt mi most továbbadhatjuk másoknak. Azt kivánom, hogy mi is áldásként, áldva és áldottként éljünk ebben a világban s áldást hagyva távozzunk majd el innen ebből a világból.

            Tudom, hogy ez az előadás is nagyon töredékes, talán sok kérdésre nem tudtam választ adni, de ha ebben a kérdésben csak egy picit is világosabban látunk s csak egy picit is áldottabbbak leszünk, akkor ezért is Istené legyen minden dicsőség.

Marosvásárhelyen, 2016 forró nayarán

Előadásom megírásához Drs.J. Westland: Een hand boven je hoofd című könyvét használtam fel

Két igehirdetés

Igehirdetés örökkévalóság vasárnapjára 2Kor.5,1-10 alapján

            Nagy kérdés, hogy érdekli-e még egyáltalán az embereket a menny? Vagy teljesen elfeledkeztek már erről? Vajon már teljességgel elfordultak az emberek a mennytől és csak a föld és annak a dolgai érdekli őket? Vajon hány ember tudja és vallja gyülekezeteinkben, hogy a mi földi életünk egyetlen nagy célja, hogy Megváltónkat megismerjük és végül a mennybe jussunk?

            Ezek után jön a kérdés, hogy miként lehet a mennybe jutni? Hogyan is történik ez? Mert ha a menny felé sietünk, ahogy az ének mondja, akkor az utat is kell ismerni, ami oda vezet. Ezekre a kérdésekre Pál apostol először is azt válaszolja, hogy igenis van menny. Ha a mi földi sátorházunk elbomol is, van épületünk Istennél, nem kézzel csinált, örökkévaló hajlékunk a mennyben.Az életünk tehát egy sátorhoz hasonlítható. A föld e szerint egy „kempingező” hely, ahol a mi sátorunk egy időre felállíttatik, ahol egy időre sátrat verünk. De egyszer eljön a sátorbontás ideje, amikor szedjük a sátorfánkat és tovább kell mennünk innen. A mi életünk a földön csak ideiglenes, csak egy bizonyos ideig tart. Jó ezt nekünk naponta tudatosítani, hisz nagyon sok ember úgy él, úgy rendezkedik be, mint ha igaz lenne a nóta: nem halunk meg soha. Pedig itt a földön kiszabott esztendeink vannak, ahogy azt Jób könyve tanítja. És ezek a kiszabott esztendők egyszer csak letelnek. Ezt Pél is tudja, de ő tud egy másik hajlékról, egy másik házról, amit nem emberek terveztek, van egy nem emberi kézzel csinált, örökkévaló hajlékunk a mennyben.

            Feltűnő, hogy Pál itt azt mondja: tudjuk. Pál nem nagyon sokszor mondja ezt. De miért van az, hogy pont itt, ahol a mennyről van szó, mondja: tudjuk? Honnan tudjuk, hogy van egy menny és abban örökkévaló hajlék? Honnan szerezhetünk mi ismereteket a mennyről? A válasz egyszerű: Jézus Krisztustól. Ő a mennyből jött le a földre, és sátorozott 33 éven át itt közöttünk. Krisztus a mennyből jött, magára vette a mi földi életünk minden nyomorúságát, esendőségét, múlandóságát. Nagypénteken az ő földi porsátora is elbomlott. Különben ő már korábban megmondta: rontsátok le ezt a templomot és én három nap alatt felépítem azt, s ekkor Ő a testéről, földi életéről beszélt. Ott a kereszten egy félelmetes lebomlás történt, de húsvét hajnalán ez a sátor csodálatosan újra megépült, mert Krisztus feltámadott. Amikor a tanítványok a feltámadott Jézust látták, akkor már azt a házat szemlélték, amit nem ember készített, hanem Isten maga. De az a nagyszerű, hogy aki ebben a Krisztusban hisz, azzal szintén meg fog történni az, ami Krisztussal is megtörtént, és annak az embernek szól a drága ígéret: az én Atyámnak házában sok lakóhely van, ha pedig nem volna, megmondtam volna néktek. Én elmegyek és helyet készítek néktek. A hívő emberek számára olyan nagy vigasztalás ez, hogy amikor földi sátorházunk elbomol, van egy nem kézzel csinált hajlékunk a mennyben.

            De mi történik akkor, amikor a földi sátorház elbomlik, amikor valaki meghal? Hogy kell nekünk elképzelni ezt a titokzatos lakáscserét? Hogy kell elképzelnünk a földi sátorból a mennyei hajlékba való elköltözést? Mi a halált sokszor úgy képzeljük el, mint egy határátlépést. Ha nincs csempészárunk, és a papírjaink is mind rendben vannak, akkor nincs mitől félnünk. De úgy is elképzelhetjük ezt, mint amikor az egyik szobábl átmegyünk a másikba. Azért Pál és a Szentírás azt tanítja, hogy ez nem épp ennyire könnyű és egyszerű dolog. A halál nem csak egyszerűen a vég, amikor a gyertya kialszik. A halál a bűn zsoldja, ítélet a mi bűneink felett. A halál egy félelmetes ellenség, ami szüntelen veszélyeztet minket. Épp ezért kellett Krisztusnak eljönnie, hogy szembe szálljon ezzel a félelmetes ellenséggel, azzal leszámoljon, hogy ahogy Pál egy másik helyen mondja, annak a fúllánkját kihúzza. Ez történt húvétkor. A halál persze még kihúzott fúllánkkal is félelmetes ellenség marad. Pál számára se könnyű a halállal szembenézni, ő is jobban szeretné, ha túl lenne már a halálon, hisz itt azt mondja, hogy kívánna már az Úrnál lenni. Nem véletlen azt sem, hogy kétszer is szó van itt a sóhajtozásról. Pál is szeretne, hogy úgy mondjam”direkt” Krisztushoz menni, hogy ne kelljen átmenni a halál félelmein, kínjain. Szeretne elköltözni, felöltöztetni, pontosabban átöltöztetni. Hadd mondjak erre egy mindennapi példát. A diktatúra idején sokszor megtörtént, hogy nem adtak engedélyt példáúl egy új parókia építésére, s ekkor a gyülekezet azt csinálta, hogy nem bontották le a régi épületet, hanem a régi köré felhúzták szép csendben, szinte észrevétlenül az újat. S amikor az új teljesen elkészült, akkor hirtelen lebontották a régit. Valami ilyesmit szeretne Pál is, először az Úrnál lenni, és csak azután meghalni. Persze, mi nagyon jól tudjuk, hogy ez csak nagyon ritka esetben történhet meg. Pál és mi is gondolhatunk az Ószövetség két emberére, akik nem ízlelték meg a halált, hanem direkt módon, halál nélkül jutottak a mennybe. Ez a két ember Énókh és Illés próféta volt. Pál az Újszövetségben is tud ilyesmiről. Ezek azok, akik a Jézus Krisztus visszajövetelét testben érik meg, azoknak nem kell meghalni, hanem egyetlen szempillantásban átváltoznak és az Úrhoz kerülnek. Pál is nagyon szeretne ezekhez tartozni, akiknek nem kell meghalni, hanem egyenesen az Úrhoz jutnak.

            Ez egy kicsit önzésnek is tűnhet, mintha az apostol a maga számára valami különöset, rendkívülit kérne. De ez nem így van. Pál itt nem magára gondol, hanem általánosságban minden keresztyén ember vágyát, óhaját fejezi ki. Sőt, Pál az egész teremtett világban egy vágyakozást, sóhajtozást észlel a menny után. Pál az új hajlékot nem csak a maga számára kívánja, hanem minden hívő ember számára.

            Itt egy másik félreértést is el kell kerülni. Nem kevés olyan ember van, aki azért vágyakozik meghalni, mert nagyon sokat szenved. Azért vágyik meghalni, hogy ne kelljen már annyit szenvedni. Pálnál azért ez másképp van. Az ő vágayakozásának célja maga Jézus Krisztus. Mert most még nincs Krisztusnál. S ez érvényes ránk is. Mert igaz az, hogy megváltott emberek vagyunk, de a teljességet még nem értük el, még hiányzik valami ehhez. Mi itt még idegenben vagyunk, még átutazóban vagyunk az igazi hazánk felé. Pál itt az eredeti szövegben egy különös kifejezést használ: még távol vagyunk, még nem vagyunk olyan közel, mint amennyire szeretnénk.

            Ezt a világ fiai soha sem tudják megérteni. Sőt, ők kicsúfolják azokat, akik a mennybe vágynak, akik a menny felé sietnek. Mert ők minden boldogságukat csak itt a földön keresik. Ezért vannak kétségbeesve, amikor a földi örömök elmaradoznak az életükből, amikor közeledik a földi örömöktől való megválás. De a Bibliai emberei, a keresztyének tudják: jövevény vagyok, mint minden ősöm. Vallják az ismert igével: nincs itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük. Persze ezt félre is lehet érteni, sokszor azzal vádolják a keresztyéneket, hogy ők megvetik a földet, nem állnak két lábbal a földön, álmodozók és ábrándozók. Nem erről van szó, hisz ha valaki komolyan veszi a földet és a földön elvégzendő munkát, azok épp a keresztyének, Isten gyermekei. Itt egyszerűen arról van szó, hogy mi tudjuk, hogy van valami, ami sokkal jobb és több, mint ez a föld, mint ez a földi élet. S ha már tudjuk, ha van valami jobb, akkor mi természetesen vágyunk is erre. Ez a vágy se magunktól van, hanem a Szentlélek ébreszti fel bennünk.

            És még valami. Aki ezt tudja, akinek a szívében ott van a vágy a jobb után, azt mit tegyen most, amíg még nem lehet a mennyben, amíg még itt ebben a sátorházban kell tartózkodnia? Az ilyen ember nagyon vigyázzon arra, hogy ezt ne úgy fogja fel, mint valami”kényszerpihenőt” amit tétlenségben kell eltölteni. Pál apostol számára a földön töltött idő nem a tétlenség, hanem a szolgálat ideje. Pálnak, amíg e testben él egyetlen célja van: hogy a mennyről szóló örömüzenetet minél több embernek elmondja, tobábbadja, hogy azt az evangéliumot elvigye a föld végső határáig. Ő kedves akar lenni az Úrnak. Mert akár elköltözünk, akár itt maradunk, neki kedvesek legyünk.

            Az egyházi év utolsó vasárnapján, az örökkévalóság vasárnapján menjünk el ezzel az üzenettel Isten házából: amíg e testben vagyunk, tegyük azt, amit tennünk kell. Mert a sátorban, a testben eltöltött idővel egyszer el kell számolni. Nekünk meg kell jelennünk Isten ítélő széke előtt, hogy ki-ki megjutalmaztassék, aszerint, amit e testben cselekedett, vagy jót vagy gonoszt. Ne felejtsük el soha, hogy mi itt egy szolgálatot kell elvégezzünk, s erről a szolgálatról nekünk egyszer majd számot kell adni. Akkor derül ki, hogy mit építettünk. Ez a nap egyre közeledik. Akár megérjük testben az Úr visszajövetelét, akár úgy, hogy átt kell mennünk a halálon. Azt kívánom nektek és magamnak is, hogy munkában és szolgálatban találjon minket a nap.

                                                                                    Lőrincz István

Igehirdetés 2016 ápr.17én Jelenések 9,13-21 alapján

            A Jelenések könyvét az Újszövetség vigasztaló iratának szoktuk nevezni. Ezt a könyvet nem lehet megérteni, ha nem látjuk magunk előtt az első század végi szenvedő és üldözött gyülekezetet, amely a császárkultusz alatt szörnyű szenvedéseknek és vértanúságnak van kitéve. Ez a gyülekezet ebben a sokszor kibírhatatlannak tűnő szenvedésben várja a visszatérő Krisztust, aki ítéletet tesz mindenki felett, aki a gyülekezetet megjutalmazza hűségéért, kitartásáért, a hitetleneket és engedetleneket pedig, akik a gyülekezet szenvedését is okozták, méltó módon megbűnteti. Mert ahogy egy nagy holland teológus mondta, a keresztyén egyháznak z igazságosságra nagyobb szüksége van, mint a mindennapi kenyérre.

            Ez az ítélet egyszer el fog jönni, vigasztalja János a gyülekezeteteket, nem most a közeljövőben, hanem akkor, amikor Isten annak elhozza az idejét. Ezekben a fejezetekben az ítélet kibontakozásáról van szó, az egyre nagyobb és átfogóbb lesz. Amikor ezt a könyvet olvassuk, szinte lélegzetvisszafojtva várjuk: mi minden fog itt még történni? Hisz már eddig is szörnyűséges dolgokról hallottunk ebben a könyvben, példáúl a sáskák rettenetes pusztítását. De a csapások most már felgyorsulnak, egyik a másikat követi. Ezt a mi időnkben mi is egyre jobban érzékeljük. Hisz régen is voltak, háborúk, földrengések, természeti katasztrófák, de mintha az utóbbi időben egyre sűrűbbek lennének ezek. Szinte nincs olyan nap, hogy ne halljunk valamilyen csapásról, katasztrófáról. Ezek sa keresztyén embert el kell gondolkoztassák, és mi mindenképpen Isten igéjének, ítéleteinek beteljesedését kell látnunk ezekben.

            Az igeszekasz azzal kezdődik, hogy János hall egy hangot az Isten előtt álló aranyoltár négy sarka felől. Az aranyoltár ott áll tehát az Isten színe előtt. Ez az oltár a hívők, a szentek imádságát jelképezi, azokat az imádságokat, amelyek a szenvedő és üldözött gyülekezetből szállanak, emelkednek az égbe. Az, hogy hang jön ki az oltárból azt jelenti, hogy Isten meghallgatja az imádságokat, s ugyanakkor arra biztat, hogy higgyünk abban, hogy csodálatos szabadítást készít a népe számára. Az oltár alatt lévő lelkek Isten igazságos bosszújáért esedeztek, s íme Isten meghallgatta az imádságokat, mert a bosszú, az ítélet már megvalósul. Olyan jó ez Isten mindenkori népe számára. Tudhatjuk azt, hogy Isten tud minden szenvedésről, amit Érte hordozunk el. Tud azokról a vértanúkról is, akiket épp most a mi időnkben végeznek ki, ölnek meg sokszor rettenetes kínok között a Krisztus bizonyságtételéért. Biztasson ez az ige arra, hogy többet imádkozzunk az üldözött, vértanúság árnyékában élő keresztyénekért. Még nincs messze az idő, amikor olyan sokat jelentett számunkra is a kommunista diktatúra idején, hogy holland, német, svájci, nyugati testvéreink azt mondták nekünk: imádkozunk érettetek. Tegyük ezt meg mi is másokért. Mert a szabadságban mi most olyan könnyen megfeledkezünk erről.

            A hang azt mondja: oldd el azt a négy angyalt, akik a nagy folyóvíznél, az Eufrátesznél meg vannak kötözve. Fontos azt látni, hogy ez a négy pusztító angyal csak Isten kifejezett parancsára indulhat el, az Isten által pontosan megszabott időben. Persze az Isten idejét nem könnyű kivárni. Mi sokszor csak a mi kicsi életünket látjuk, Isten órája sokszor egészen másképp jár, mint a miénk, de nekünk meg kall taniulni a miénket az övéhez igazítani. Mindennek az Isten akarata szerint kell történnie. Isten a gonoszságnak is határt szab, azt mondja: eddig és ne tovább. Jó nekünk tudni, hogy a gonosz semmi többet nem tehet, amint amit Isten neki megenged. Ez egy óriási vigasztalás az Isten mindenkori népe számára. Az Úr nem ad szabad kezet a gonosznak, nem engedi, hogy azt tegyen, amit akar. Isten gyermekeinek se árthat, őket Isten hatalma őrzi. A testet persze megölheti, de a lélek és annak üdvössége biztonságban van. A gonosz még tombol, de a Golgota óta ő már egy legyőzött ellenség, ezt nem szabad elfelejtenünk.

            Ebben az igében ítéletet végrehajtó angyalokról van szó. Ezek az angyalok az Eufrátesz folyónál vannak, de eloldoztatnak, hogy onnan elindulva a különböző ítéleteket végrehajtsák.A négyes szám az írásmagyarázók szerint a négy égtájat jelképezik, tehát minden irányba elindulnak, mindenhova eljutnak. Mit kezdjünk mi ezzel a megjegyzéssel, hogy mindez az Eufrátesz folyónál történik. Az írásmagyarázók sokat gyötrődnek a kérdésen, hogy mit is akar ez jelenteni? Vajon népekről lenne itt szó, például babiloniakról, asszírokról, törökökről, mongolokról, akik mind Keletről jöttek a keresztyén Európát meghódítani? Vagy esetleg vallásról, épp az iszlámról lenne szó? Ezekben a magyarázatokban mind lehet valamelyes igazság, de úgy gondolom, hogy mégis onnan kell kiindulnunk, hogy az Eufrátesz folyónak a Bibliában van egy különös jelentése, mégpedig az, hogy itt volt a Paradicsom, az Éden kertje, innen indult el az emberi történelem. Az Eufrátesz folyónál bukott el az ember, itt kezdődött a bűn rettentes rontása és rombolása. Itt tette az ember tönre magát és környezetét egyaránt. Itt lett a gyönyörűség helyéből pusztaság. Azt is tudjuk a Bibliából, hogy az Eufrátesztől indultak el azok a népek, akik hátat fordítottak Istennek, itt lakoztak Nimródnak, az erőszakos embernek az utódai.  Itt a népek tarka sokasága lakott a maga sokszínű kultúrájával. Sajnos ezek a népek a pogányság útját járták.De itt avatkozott be Isten ebbe a szomorú történelembe, amikor Ábrahámot kihívta Úr-Kaszdim városából. Ezeknek a népeknek a bűne mindenek előtt a gőg, a felfuvalkodottság volt. Így ez a vidék, ami egykor Paradicsom volt, most az erőszak, a háborúk földje lett, és így van ez mind a mai napig. S miért volt mindez: azért, mert a népek elbizakodtak és nem hallgattak Istenre. Így érett meg ez a vidék és az egész világ az Isten ítéletére.

            De mi lesz a hatása a négy angyal elindulásának? Egy hatalmas és különös hadsereget látunk itt, ami még nem volt a történelemben. Ha a sereg létszámát kiszámoljuk, az is kétszáz millió ember.Nyilván, hogy ez is egy jelképes szám, ami a végtelenséget jelzi. Ez arra mutat, hogy ez egy legyőzhetetlen sereg. Az Eufrátesz környékén sok olyan birodalom volt, ami legyőzhetetlennek hitte magát, gondoljunk csak a babiloni, asszír birodalmakra, de ezek mégis megsemmisültek. Ennek a seregnek már a látványa is félelmetes. A lovak fejei olyanok, mint az orsoszlánoké. A lovasok tüzes, kék színű páncélba vannak felöltözve. A lovak szájai félelmetesek, tűz és kénkő jön ki belőlük, mindent megsemmisítenek. Nem tudjuk azt, hogy miről, kiről is van szó. Olyan szörnyűséges lények ezek, mint a Jób könyvében leírt behemót és levithán. Bár egyes fordítások a vizilóval és a krokodillal azonosítják, ezt mégsem lehet tudni. Erre mi csak annyit mondhatunk el alázattal, hogy Isten ítélete rettentes lesz. És annak az eszközei is rettenetesek, olyanok, amiket mi el se tudunk képzelni. Isten mindent felhasználhat, szörnyűséges dolgokat, lényeket, hogy az embert megalázza. A legfélelmetesebb földi hadsereg is nevetségesen gyenge amellet, amit itt János lát és megmutat nekünk. Itt tulajdonképpen a pokol szabadul el a földön.

            Tűzről, füstről és kénkőről van szó, így pusztult el egykor Sodoma és Gomora is. Vigyázzunk, mert ez nem emberi fantáziálás, hanem az a rettenetes ítélet, amit Isten mutatott meg apostolának és egyházának. János itt előre tekint a történelemben, s amit leír, az be fog következni. Ezeknek a különös lényeknek az ereje a fejükben és a farkukban van, ami valamiképpen a kígyóra emlékeztet minket, ami a Szentírásban az ördögnek, a Sátánnak a jelképe. Mert a Sátán az, aki emberölő volt kezdettől fogva, aki mindenütt halált és pusztulást okoz. Hát nem a halál hatalmát látjuk ma is a világban? Háborúk és öngyilkos merényletek, a környezet tudatos pusztítása, a káros szenvedélyek, nem mind ezt hirdeik nekünk? Ezek az ítéletetk mind azért vannak az emberiségen, mert nem hallgatott az Isten szavára.

            Mennyivel másabb lenne ez a világ, ha Krisztusnak engedelmeskedve. Ő nem a halált akarja, hisz legyőzte azt, Ő az Élet Fejedelme. Ezek az ítéletek is mind arra figyelmeztetnek, kérnek minket, hogy álljunk az Ő oldalára, benne higgyünk. A döbbenetes itt az, hogy miután az emberiség egyharmada elpusztul az ítéletben azt várnánk, hogy a többiek döbbenetükben megtérnek, de ennek épp az ellenkezője történik. Milyen kemény tud lenni az ember szíve, hogy se a kegyelem, se az ítélet nem tudja meglágyítani. Hiába prédikált Nóé az özönvíz idején, hiába tett bizonyságot Lót, az emberek mentek tovább a bűn útján.

            Az ige itt konkrét bűnöket is megnevez. Először olyanokat, amik Isten ellen vannak első sorban, a Tízparancsolat első táblája ellen: az ördög imádása és bálványimádás. Döbbenetes tapasztalat ez, hogy ha az ember elhagyja az igaz Isten imádatát, akkor mindig jön valami rettenetes ennek helyébe, jön a Sátán, jönnek a bálványok.Jön az okkultizmus, a babonaság,hitetlenség, pogányság mindenféle formában. De vannak itt olyan bűnök, amikkel elsősorban a felebarát ellen vétkezik az ember: gyilkosság, paráznaság és lopás. Mert a két tábla szorosan összetartozik, ha valaki nem szereti és nem tiszteli Istent, akkor felebarátját se fogja szeretni és tisztelni. Kifejezetten említi a paráznaságot. Jól tudjuk a történelemből, hogy mind a két nagy birodalom a római és a görög bukását is az erkölcstelenség okozta. S mi van most: felmagasztalása a szexuális szabadosságnak, perverzitásnak, homoszexualitásnak. Az emberi történelem megismétli magát.

            Mit mondhatunk mi ezek után? Mit tehetünk mi ebben a helyzetben? Mi ebben a szörnyű részben az evangélium, az örömüzenet? Hát, az, hogy ezek a mi nemzedékünkben még nem következtek el. Mi még a kegyelmi időben élünk. Mi még megtérhetünk az Úrhoz. Mi átadhatjuk magunkat annak Jézus Krisztusnak, aki mindezektől megőrizhet és megszabadíthat minket. Mert Krisztus nélkül az élet tényleg csak pusztulás és romlás. Hit nélkül az ember minden bűnnek és szenvedélynek ki van szolgáltatva. Ha nem Krisztus az életünk Ura, akkor mi is a korszellemet követjük, aminek jelszava: éldd ki magad, érezd jól magad, vesd bele magad az élet örömeibe és gyönyöreibe, ne törődj se Istennel, se emberrel, ne törődj a lelkeddel sem, de a mennyel sem, mert csak föld van és földi dolgok.

            A szomorú tapasztalat, hogy az emberek nagy többsége ma se akar megtérni, még akkor sem ha látják, hogy egyik csapás a másikat követi ebben a világban.Az emberek ma mindent akarnak, csak épp megtérni és Istennek szolgálni nem. A személyes kérdés: te kit választassz életed Urának? Kinek szolgálsz? Két úrnak nem lehet.Válassz még ma! Jézus hív és vár, hogy Őt válasszad, mert Ő már téged választott.Meghalt érted a kereszten, neked is bünbocsánatot és örök életet szerzett. Aki benne hisz, az boldog a csapásokat ítéleteket látva is.Az tudja, hogy a váltsága elközelített. Légy te si testvérem ilyen boldog ember!

                                                                                                Lőrincz István

           

Jób könyve 4

15 Igehirdetés Jób siratja jelenét Text. Jób 30

            Jób tovább folytatja önmagával való beszélgetését. Miután számbavette a régi szép időket, a múltat, most a nyomorúságos jelenét veszi számba. Hisz kétszer is mondja: nyomorúságnak napjai fognak meg engem. Mindig nyomorúságosnak látjuk azt az időt, amiben balsors ér minket, amikor egy sakk-matt helyzetben vagyunk, ahogy azt mondani szoktuk. Gonosz, nyomorúságos időnek mondjuk azt, amikor példáúl betegek vagyunk, ágyban fekszünk, amikor jártányi erőnk sincs.

            Nyomorúságosnak nevezi Jób a jelenét, amikor úgy érzi, hogy senkinek nem lehet hasznára, amikor a fiatalabbak nevetnek rajta. Rosszabb a sorsa a kutyáknál, amelyek keserű füvet tépnek a bokor tövében, az emberek közül kiűzik őket, a bokrok között ordítanak, a csalánok alatt gyülekeznek. Most Jób gúnydallá és beszédük tárgyává lett. De még ez sem elég, mert utálják, megvetik őt, köpködnek előtte, gáncsot vetnek neki, sőt bántalmazzák őt.

            Ki nem ismeri közülünk ezeket a nyomorúságos időket, amikor már-már úgy érezzük, hogy el kell vesznünk, amikor úgy érezzük, hogy nincs tovább. S ha valaki még nem ismerné, akkor bizonyára ezután fogja megismerni, akkor még ezután fogja érni nyomorúságos idő, ami majd alapjaiban rázza meg az életét.

            De vannak más idők is az ember életében. Vannak jó idők, amikor gyarapszunk anyagilag és lelkileg, amikor a tekintélyünk is növekszik, amikor befolyásunk van az emberek előtt, súlya van a szavunknak. Igen, a jó és nyomorúságos idők váltakoznak az életünkben és ezt mi nem tudjuk megakadályozni.

            De feltevődik az a kérdés is, hogy vajon melyik a jobb az ember számára: a jó vagy pedig a nyomorúságos idő? Melyik árt és melyik használ? Mert azt mindenki nagyon jól tudja, hogy melyik étel és melyik ital jó az ő egészsége számára, azt is, hogy milyen időjárást tud jobban elhordozni a szervezete, de ki tudja megmondani, hogy melyik idő jobb az ember számára, a nyomorúságos vagy a kellemetes idő? Vajon csak a jó idő  hasznos, amikor az ember boldog és örömében énekel?  Vajon nem lehet az is egy nagy kísértés az ember számára? Az ember sohasem tudja megmondani, hogy melyik idő jobb a számára a kettő közül. Persze ettől függetlenül, az ember az egyiket jónak, a másikat pedig nyomorúságosnak nevezi, az egyiknek újjong, a másik felett pedig sóhajtozik. Jobb, ha mi nem akarunk ítéletet mondani az idők felett, jobb ha ezt az ítéletet az Úrra bízzuk. Mindenesetre Isten igéje óva int minket attól, hogy egy időt jónak vagy gonosznak mondjunk, mert mi azt sohasem tudhatjuk, hogy Isten melyikbe rejtett el nagy áldást a mi számunkra.

            Az egész Biblia tele van ilyen és ehhez hasonló intésekkel. Mindjárt a Szentírás első lapjain ott találjuk az első emberpár történetét. Nekik volt egy csodálatosan szép és jó idejük ott a Paradicsomkertben, amikor is mindent megkaptak, amire szükségük volt, ott éltek, ahol nem termett sem tövis, sem bogáncs, ahol nem volt semmi baj, semmi nehézség, ahol csupa öröm, boldogság és harmónia volt. Milyen szép idő volt ez, mondjuk együtt kórusban. De mi a Szentírásból azt is nagyon jól tudjuk, hogy épp ez a szép és jó idő hozott magával egy olyan szörnyű romlást, ami a legnagyobb nyomorúság lett az emberiség életében, és ez nem más, mint a bűn. Épp a Paradicsom kertje és ez a szép és jó idő lett az az hely és idő, ahol és amikor az ember elbukott, amiben a kísértés megtalálta és legyőzte őket. Vigyázzunk tehát az elhamarkodott kijelentéssel, hogy melyik a jó és a rossz idő számunkra. Mert ahogy az első emberpár szomorú példája is mutatja, a jó idő lehet a legnagyobb nyomorúság az ember életében.

            De nyilván arra is kell vigyázni, hogy egy időt gonosznak, vagy nyomorúságosnak ne nevezzünk. Jóbnak ez a beszéde komoly figyelmeztetés erre nézve a mi számunkra. Aki próbák, a nehézségek idején így gondolkozik, az megduplázza vagy megtriplázza a próbáknak az erejét. Isten az ő teremtményeinek ezért megtíltja, hogy ítéletet mondjanak életük különböző szakaszai felett. Itt Isten egy olyan határt von az ember számára, amin nem szabad átlépnie. Mert az ember számára nincs egy olyan sötétség sem, ahová egy reménysugár nem hatolna be és ne hozhatna oda fényt és derűt.

            Atyáink elbeszéléseiből ismerünk olyan történeteket, hogy a kommunizmus börtöneinek mélyén énekelni tudtak, mert oda is behatolt az isteni reménysugár fénye és derűje. Az a Nap ragyogott ott a sötétségben is felettük, amit emberi szemmel nem lehet meglátni és észrevenni. Jób most ezt nem látja, mert ő csak annyit lát, hogy a nyomorúság ideje köszöntött be az életébe. Ő most hiába keresi a világosságot, mert nem találja azt. Úgy érzi, hogy Isten is elhagyta őt, mert hiába kiált, Isten nem hallgatja meg, hogy Isten kegyetlen lett iránta és ahelyett hogy segítene, harcol ellene.

            Ez kétségtelenül a legnagyobb mélység az ember számára, amikor az ember elveszíti Istent, amikor a vele való kapcsolat is megszakad. Akkor az ember már semmit sem tud elhordozni, akkor már nincs semmi tűrelme, akkor már várni sem tud a szabadulásra. Ilyenkor egyetlen gondolat lesz úrrá az emberen: elhagyni azt a helyet, ahol van. Ilyenkor jó esetben az ember reménykedik, hogy lesz még jobb idő, rosszabb esetben jöhet a tragédia, hogy az ember eldobja magától az életet.

            De mi jobbat tehetett volna Jób ebben a helyzetben, milyen más lehetőség lehetett volna számára? Hát csak egyetlen egy: az imádság. Ő is imádkozhatott volna, ahogy azt Dávid is tette a 31-ik zsoltárban. De én benned bízom Uram! Azt mondom: Te vagy Istenem, életemnek ideje a Te kezedben van, szabadíts meg ellenségem kezéből és üldözőimtől. Világosítsd meg arcodat a Te szolgádon, tarts meg engem jóvoltodból.

            Az lehet a legnagyobb ajándék, ha az ember az ilyen nyomorúságos időben sem veszíti el bizalmát Istenben, és tudja vallani: az én időm, a nyomorúságos időm is a Te kezedben van. Vigyáznunk kell arra, hogy a nyomorúságot ne lássuk nagyobbnak, mint Istent. Valahol Jób is érzi, hogy az a legnagyobb nyomorúsága, hogy Istent kicsinek látja és a bajt nagynak.

            Milyen jó, hogy mi nem csak Jóbot és a nyomorúságos időt látjuk, hanem láthatjuk Jézust, aki a kereszt kínjai közt is látta Isten arcát és a kereszten is szüntelen hozzá imádkozott. Azóta Isten minden szolgája a jó és nyomorúságos időt egyaránt az Isten kezéből fogadhatja el és bízhatunk abban, hogy mind a két fajta idő javunkat és üdvösségünket szolgálja. Mi mindig ki kell mondjuk Jézussal együtt: legyen meg a Te akaratod. Hisszük, hogy az mindig jó lesz a mi számunkra. Ezt persze sokszor csak utólag, vagy lehet hogy csak az örökkévalóságban fogjuk meglátni. Addig pedig higgyünk és bízzunk Istenben, aki hatalamas Úr a jó és gonosz idők felett egyaránt.

16 igehirdetés Jób ártatlannak vallja magát Text. Jób 31

Én nem vagyok hibás, én vétlen vagyok, ordította a gyermek is, akit kihúztak az autó kerekei alól, ahova biciklijével becsúszott. De a bicikli nyoma jól mutatta, hogy sokkal jobban a szélre kellett volna húzódjon, mint amennyire tette. De ő váltig állította: én nem vagyok hibás, én jó helyen mentem.

            Ez a történet mindnyájunkkal megeshetik, amikor egyszer mi is a „kerekek” alá kerülünk. A kerekeket idézőjelbe tettem, mert ennek jelképes értelme van. Lehet egy nagy szenvedés, fájdalom, próba ez. Ilyenkor nincs szemünk a bűnünk meglátására. A nyomorúság nagysága egészen kicsivé teszi a hibát, a bűnt, a múlasztást, amit elkövettünk.

            Amíg nincs valami nagy baj és jól mennek a dolgaink, még inkább mondunk ilyeneket: hát természetesen nem vagyok egy angyal, nekem is megvannak a magam hibái, gyarlóságai, bizony ezt nem jól tettem. Legyintünk egyet és megyünk tovább egy-egy „kilengésünk” után. De amikor egy súlyos helyzetbe kerülünk, akkor már minden megváltozik. Akkor már nem akarunk tudni se hibáról, se tévedésről, se bűnről.

            Mi tudjuk, hogy amíg Jóbnak jól ment sora, addig ő is könnyen megvallotta bűnét. Sőt, még fiai és leányai bűnéről is könnyen tett vallást. Mert bizony a gyermekeink bűnét sokszor még nehezebben valljuk be, mint a magunkét. De régen Jób még gyermekei feltételezett bűneiért is áldozatot mutatott be. Akkor mindent bevallott és Isten színe elé hozott.

            De most Jób szemét könnyek homályosítják el és a bűneinek még a nyomát se látja. Ő is úgy van, mint az a biciklis gyermek, aki váltig állítja, hogy ő jó helyen ment, ő semmi hibát nem követett el és egyáltalán nem hibás azért a helyzetért, amibe jutott. S ekkor belekezd egy véget érni nem akaró beszédbe, amiben ártatlanságát bizonygatja. Sok dologban megpróbálja bebizonyítani, hogy ő semmi rosszat nem tett.

            Először is azt mondja, hogy szemével nem vétkezett, nem tekintett asszonyra gonosz kívánsággal. Szíve nem bomlott más asszonya iránt. Aztán azt is elmondja, hogy üzleti dolgaiban nem járt el csalárdsággal, senkit se próbált becsapni. A földjét se használta ki, nem élt vissza vele. Nem vetette meg soha felebarátja igazát. Nem volt irgalmatlan a szegények iránt, nem hagyta takaró nélkül a hajléktalant, segített az árván és az özvegyen. Nem vetette reménységét és bizodalmát az aranyba, vagyis vagyonába. Nem foglalkozott babonáskodással, nem imádta magát, nem volt kárörvendő, vendégszeretetet gyakorolt, nem próbálta eltitkolni bűneit. Mindig felteszi a költői kérdést: tettem-e ezt vagy azt a bűnt és jön a válasz, ami mindig egy határozott „nem”. Mintha egy gyóntatáson vennénk részt, amikor is a gyóntató különböző kérdéseket tesz fel, különböző bűnökre kérdez rá, de a gyónó minden kérdésre azt mondja, hogy ő ezekben ártatlan, semmi köze sincs ezekhez a bűnökhöz, hibákhoz, és ugyanakkor azt akarja, hogy ezt Isten és emberek is elismerjék és tudomásul vegyék.

            Ó bárcsak lenne valaki, aki meghallgatná, s végül kéri is Istent, hogy „aláírásával” hitelesítse az elmondottakat. Annyira bizonyos ártatlanságában, hogy teljes magabiztossággal közeledik Isten felé. Milyen más ez a közeledés, mint példáúl a fiatal Lutheré, aki azt kérdezte: hogy merjen ő Istenhez közeledni, hisz még egy földi király vagy fejedelem elé is félelemmel és rettegéssel kell járulni? Valóban félelmetes ez a magabiztosság, ahogyan itt Jób beszél, egyenesen felszólítja Istent, hogy válaszoljon neki. Ha valaki őt mégis vádolni merné, s a vádpontokat egy könyvbe írná, akkor ő ezt a könyvet büszkén, koronaként hordozná a fején.

            Ilyen vakmerő módon még sohasem beszélt Jób. Mi azonban hálásak lehetünk azért, hogy ez a beszéd leíratott és megőriztetett számunkra. Mert innen láthatjuk, hogy mit is hiányoltak a barátok nála. Ez nem más, mint az alázat. Egy nehéz helyzetben az ember sokszor helytelenül látja magát. Ilyenkor az ember azt gondolhatja magáról, hogy ő tökéletes, és ártatlanasága teljes tudatában mossa a kezét, mint Pilátus. Egyszerűen félelmetes ez, hogy milyen veszélyes, hogy milyen nagy kísértés lehet ez  számunkra.

            Hányszor történik meg velünk is az, hogy egy nehéz helyzetbe jutunk, egy nagy próba ér minket és ilyenkor szüntelenűl azt bizonygatjuk, hogy mi ezt nem érdemeltük meg, hogy Isten igazságtalan, hogy ezt a nagy próbát megengedte az életünkben. S ilyenkor újjal mutogatunk másokra, akik szerintünk nálunknál sokkal rosszabbak, bűnösebbek, akik jobban megérdemelték volna, hogy ebbe a helyzetbe jussanak. Ilyenkor olyan nagy a veszély, hogy Istennel szemben is gőgössé, magabiztossá válunk, annyira el tudunk feledkezni arról, hogy ki is Ő, hogy Ő szent Isten, mi pedig bűnös emberek vagyunk. Ebben a helyzetben odáig juthat az ember, hogy öklét rázza az ég felé, esetleg káromolja is Isten szentséges nevét. Semmi sem juttathat minket könnyebben perbe Istennel, mint a saját bűntelenségünk, ártatlanságunk tudata és annak bizonygatása.

            Mert itt az a nagy kérdés, hogy igaza van-e Jóbnak mindabban, amit itt elmond? Valóban ennyire ártatlan, tényleg a bűnnek még a legkisebb csírája sem volt meg benne? A válasz erre csak ez lehet: nem!  Jób nem ártatlan, még akkor sem az, ha az itt felsorolt dolgok tényleg megfelelnek a valóságnak. Jóbra is igaz, amit a Káténk így fogalmaz meg: hajlandó vagyok minden gonoszra, Isten és felebarátom gyűlölésére, még akkor is, ha ezeket a bűnöket nem követtem el.

            Mert ha mi ennyire ártatlanok lennénk, akkor ugyan miért kellett volna Krisztusnak olyan rettenetes szenvedéseket elhordozni a kereszten és az előtt is? Akkor miért kell azt halljuk, hogy Krisztus a mi bűneinket kellett felvigye testében a fára, a mi bűneinkért kellett még az Atyától is elhagyottá lennie? A Krisztus szörnyű szenvedése nem arról beszél, hogy mi kedves angyalkák vagyunk, akik teljes ártatlanságban élünk, hanem arról hogy én egy nagyon bűnös ember vagyok, hogy Isten nagy kegyelme az, hogy még egyáltalán élek, hogy Isten engem még nem törölt el a földnek színéről. A Krisztus keresztje igenis vádol minket. De azt is elmondja ez a kereszt, hogy mi mégsem kell elvesszünk bűneink miatt. Mert aki ott függ a kereszten, az értünk függ ott, és Ő elhordozta a mi bűneink bűntetését. Ez a fejezet is a mi tanulságunkra íratott meg, mint az egész Szentírás, és a tanulság, amit mi ebből a fejezetből le kell vonnunk, az kétségtelenűl az, hogy mi ne bizonygassuk ártatlanságunkat, ne jöjjünk Isten elé érdemeinkkel, jobbnál-jobbnak hitt cselekedeteinkkel, mint ahogy itt Jób s majd később az ő lelki rokona, a farizeus is tette. Neki is tökéletesen igaza volt mindabban, amit elmondott, ő se követte el azokat a bűnöket, amiket itt Jób tagad, és ő is pontosan úgy mindent megtett a szegényekért, hajléktalanokért, özvegyekért és árvákért. Az emberi mérték szerint neki is tökéletes élete volt, s Jézus mégsem őt állítja elénk példaképül, nem azt mondja, hogy ő épp ezért megigazulva ment alá házához, hanem azt mondja, hogy az a vámszedő igazult meg, aki oda se mert állni Isten elé, aki mellétt verte és könnyek között kérte Isten irgalmát és bocsánatát. Cselekedet által nincs megigazulás, s ezt később Jób is meg fogja látni. Nemsokára ő is el fog oda jutni, hogy ő se viheti többre, annál, hogy ő is csak egy szegény bűnös, aki mindenestől rá van utalva Isten kegyelmére. Hogy  ő is csak Jézus érdeméért igazulhat meg, az Ő sebei árán gyógyulhat meg. Áldott legyen azért, hogy Jób ide eljutott, bárcsak eljutnánk ide mi is!

17 igehirdetés Elihu, a negyedik barát Text: Jób 32-37 fej.

            Amikor az ember nehéz helyzetben van, az a nagy gond, hogy nem tud elszakadni bizonyos gondolatoktól. Vagy a múlttal, vagy a jelennel, vagy pedig önmagával foglalkozik. Jób eddigi beszédeiben láttuk, hogy ez milyen veszélyeket tartogat. Láttuk, hogy milyen veszélyes hátra és előre vagy épp oldalra nézni, mert csak egy jó megoldás van: ha felfelé nézünk.

            S az se mindegy, hogy akik pedig minket egy nehéz helyzetben vigasztalni akarnak, milyen irányba fordítják a mi gondolatainkat. Valóban nyomorúlt vigasztalóra talál az, aki arra biztat, hogy nézzünk hátra vagy előre vagy pedig önmagunkra. Az ilyen vigasztaló jobb ha hallgat és semmit se mond. A sebzett szívek ápolásában és gyógyításában nagyon sok fércmunkát lehet végezni. Sokszor a szenvedő emberre egy csomó felesleges vádat vagy megjegyzést zúdítunk. Az is döbbenets, hogy amíg a testi bajoknál kínosan ügyelünk arra, hogy a legjobb orvost megtaláljuk, hogy az vegyen kezelésbe minket, addig a lelki bajainkkal nincs ki foglalkozzon, vagy pedig a még rosszabb dolog történik: ügyetlen doktorokat találunk, akik többet ártanak, mint amennyit használnak. Azt elismerjük, hogy a test dolgaihoz csak kevesen értenek, hogy ott szakértő  orvosra van szükség, de a lélek bajainál mindenki úgy érzi, hogy ő ért hozzá s orvosolni tudja a bajt. Sokszor felmérhetetlen a kár, amit lelkekben hagyunk, hogy hány léleknek a tönkretétele terheli a lelkiismeretünket. Mert a legkönnyebb mindent a szenvedőre hárítani, ezt tette Jób  három barátja is, akik eddig szóltak.

            Ma talán, hála Istennek, már nem olyan kegyetlen és kemény a világ, mint amilyen volt Jób idejében, hisz egy minimális tiszteletet, együttérzést azért mindenki csak kap az emberektől. De a Jób barátai, afeletti dühükben, hogy Jób nem ragadta meg az általuk dobott mentőkötelet, egy adott ponton teljesen magára hagyják, nem is akarnak foglalkozni vele. Ők elmondták, amit akartak, Jób nem akar rájuk hallgatni, és ezzel  ők  dolgavégezetten távozhatnak is.

            Ebben a különös helyzetben, a sakk nyelvén fogalmazva patthelyzetben szólal meg a negyedik barát: Elíhú. Szavaiból az tűnik ki, hogy fültanúja volt annak a hatalmas szócsatának, ami Jób és a három barát közt lezajlott. Valószínű, hogy ő is együtt érkezett a másik három baráttal, de eddig még nem szólalt meg. Az is valószínű, hogy fiatal volta akadályozta meg abban, hogy eddig megszólaljon, megadta az elsőbbség jogát idősebb társainak. Eddig szóltak úgymond a vének, a tekintélyesek, a nagyok. Úgy tűnik, hogy a többiek nem is igen számoltak azzal, hogy ő is meg fog szólalni.

            Ő őszintén el is mondja: napjaimra nézve még csekély vagyok, ti pedig idős emberek, ezért tartózkodtam és féltem tudatni veletek véleményemet. Gondoltam: hadd szóljanak a napok és hadd hirdessen békességet a napok sokasága. Pedig Elihúnak van egy különös elhivatottsága a beszédre. Bár úgymond hivatalból ő nem része ennek a vigasztaló csapatnak, de most úgy érzi, hogy maga Isten készteti a beszédre. Ezt ő így mondja el:  pedig a lélek az az emberben és a Mindenható lehellete, ami értelmet ad neki. Nem az idősek a bölcsek és nem a vének tudják, mi az igazság. Ezért azt mondom: hallgass rám, hadd közöljem én is véleményem.

            Ennek a temperamentumos fiatalembernek eddig is nehéz volt hallgatni. Megváltás volt számára, amikor Isten neki engedélyt ad a szólásra. Alig tudta magát eddig is tartóztatni, hogy ne szóljon. Íme, belsőm olyan, mint az új tömlőbe zárt bor, csaknem szétszakad. Szólok tehát, hogy levegőhöz jussak, felnyitom ajkamat és felelek. Nem leszek személyválogató senkivel szemben, nem hízelgek egy embernek sem. Mert én nem tudok hízelegni, hamar elszólíthatna engem alkotóm.

            Először is egyetlen csapással padlóra küldi az eddig szóló barátait. Ne mondjátok: megtaláltuk a bölcsességet, csak Isten győzhet meg és nem ember.  Elihú energikusan visszautasítja azt az állítást, hogy egyedül Jób felelős azért, hogy az eddigi vigasztalás csődöt mondott. Azt a véleményét se rejti véka alá, hogy ha az ő bölcsességük helyénvaló lett volna, akkor segíthettek volna Jóbon. Elíhú egyenesen kicsúfolja ezeket a beképzelt embereket: megzavarodtak és nem felelnek többé, kifogyott belőlük a szó.

            De nehogy azt gondoljuk, hogy Jób ebben az új szónokban szövetséges társra talált. Hisz Elíhú is perbe száll vele. Bár sokkal nagyobb irgalommal és szeretettel szól Jóbhoz, mint az előző szónokok, de azért az ő hangja is kemény. Ha tudsz cáfolj meg, készülj föl és állj ki ellenem. A tőlem való félelem ne rémítsen meg, kezem nem lesz súlyos rajtad. Mindenesetre az érződik beszédén, hogy Jób fájdalmát nem akarja növelni. De azt sem hallgatja el, hogy Jób szerinte is vétkezett Isten ellen. De attól óvakodik, hogy rejtett bűnökkel vádolja Jóbot, mint a többi barát, hogy egyenes vonalat húzzon a Jób próbája és elkövetett bűnei közé. De ő is elmondja: itt és ott tévedtél, ebben vagy abban nem cselekedtél helysen. Az tűnik ki beszédéből, hogy nagyon figyelmesen hallgatta Jób beszédét, és éles lelki látással elemzi most azt ki. De kérdéses, hogy jól értette- e meg Jób helyzetét. Ilyeneket mond: a sok erőszak miatt kiáltoznak az emberek, jajgatnak a hatalmasok karja miatt, de egy sem mondja: hol van Isten, az én Teremtőm, aki hálaénekre indít engem éjszaka, aki többre tanít minket a föld állatainál és bölcsebbé tesz az ég madarainál. Így aztán kiálthatnak a gonoszok kevélysége miatt, de ő nem felel.  Épp az a Jób nyomorúsága is, hogy ő kiáltott, de Isten nem felelt.

            Szavait hallva azt mondhatjuk, hogy Elíhú is csak egy ember, akinek megvannak a maga korlátai, ő sem tévedhetetlen. Mégis Elíhú egy csodálatos üzenetet mond ennek a porban ülő embernek. Hallgassuk csak, mert ilyeneket mond: ímé Isten milyen hatalmas és erős szívű. Elihú az első a barátok közül, aki egy irgalmas Istenről beszél. Itt találkozunk először a Jób könyvében a bűnbocsátó, kegyelmes Istennel. Elíhú Isten tulajdonságai között nem csak nagyságát, szentségét, hatalmát látja meg, mint a többi barát, hanem szeretetét is, amellyel lehajol teremtményéhez s magához öleli azt. Elíhú már látja azt az Istent, aki a bűnösön megkönyörűl s megváltja az embert. Hallgassuk csak ezt a merőben új hangot:   és az Isten könyörül rajta, és azt mondja: szabadítsd meg, hogy ne szálljon a sírba, váltságdíjat találtam.

            Nagy szónak tűnik, de kimondhatjuk, hogy Elíhú az Ószövetség Pál apostola, ahogy egy nagy írásmagyarázó ezt megállapítja róla. Mert jóllelhet évszázadok választják el őket, mind a ketten azt a Szabadítót hirdetik, aki megkönyörűl a bűnösön és megváltja azt.

            Kétségtelen, hogy Elíhú nagy érdeme, hogy ő az eddigi vigasztalóktól eltérően, akik mind azt erősítgették, ismételgették, hogy nézzen magára és magába, most Elíhú arra bíztatja Jóbot, hogy nézzen felfelé, nézzen Istenre. Ő azt mondja el Jóbnak, hogy a mélységben, szenvedésben vergődő ember számára van váltság, van szabadulás, van megoldás. Azt mondja el, hogy Isten mellett van egy magyarázó angyal, egy az ezer közül és ez nem más, mint a Megváltó, a Szabadító. Ő a Közbenjáró, akinek kettős feladata van.

            Egyfelől ott áll az Isten és ember közötti törésben, az embernek visszadja az igazságát, mi ezt az Újszövetség szemüvegén át így mondanánk: a Krisztus igazságát. De van ennek a Szabadítónak egy másik szolgálata is. És ez az, hogy az embert megtanítsa az igazságban való járásra, vagyis az új életre, mondanánk mi ezt újszövetségi nyelven. Ezt a Megváltót Jób már korábban meglátta, már jóval azelőtt, hogy Elihú elkezdte volna beszédét. Ez az üzenet egyáltalán nem új a Jób számára. De neki most mégis égető szüksége van erre az üzenetre. Mert ebben a mélységben, amiben ő most van, csak a Megváltóról, Szabadítóról szóló üzenet segít rajta.

            Ez az az üzenet, amire nekünk is szükségünk van, mi ezt már így ismerjük:  a Krisztus keresztjéről, váltságáról szóló üzenet ez, illetve az Ő feltámadásáról szóló üzenet. Ez az, ami minket minden nyomorúságunkban és szenvedésünkben megvigasztal s egyszer majd meg fog vigasztalni a halálban is.

            Ezért legyünk nagyon hálásak Elíhú beszédéért, s azért az evangéliumért, ami nekünk is hirdettetik mélységben és magasságban, s amibe jó és rossz napokon, s majd egyszer halálunk óróján is belekapaszkodhatunk. Ez segített Jóbon és ez segít rajtunk is.

18 igehirdetés Az Isten hangja Text. Jób 38-41 fej.

            Készülve erre az igehirdetésre, az egyik áldott magyarázatban azt olvastam, hogy a Jób könyvét lehetne az Isten hallgatásának könyvének is nevezni, mert Isten benne szinte mindvégig hallgat. Az az érzésünk, hogy itt mindenki szóhoz jut, a Sátán, a barátok, Jób, de Isten végig csak hallgat. De nem végig, mert egyszer csak megszólal, egyszer csak beleavatkozik az eseményekbe, egyszer csak érezzük, hogy mindezekben Ő is cselekvő módon jelen van. Nem marad mindvégig rejtőzködő Isten, ahogy azt a teológia nyelvén mondani szoktuk, nem lakozik mindig hozzáférhetetlen világosságban. Néha nagyon sokat kell várni Isten megszólalásáig, amíg kilép az Ő világából és belép a mi világunkba. Sokszor úgy tűnik, hogy a szabeusok, meg a káldeusok, meg a vihar tartja kezében a történelmet, s hogy Isten már nem is Ura a helyzetnek, az életünknek. Ez nem kis próba Isten gyermekeinek, akik sokszor hetekig, hónapokig, évekig vagy éppenséggel évtizedekig várnak Isten segítségére és az nem érkezik. És ha meg is jön a segítség, az sokszor egészen másképp néz ki, mint ahogy mi azt elképzeltük vagy megálmodtuk.

            Ezt Jóbnak is át kellett élni Mennyit kerste ő is Istent, mennyit kiáltozott segítségéért. És Isten nem jött. Mennyit könyörgött Isten igazságáért. És ez a kiáltás nem talált visszhangra,úgy tűnt, hogy hiábavaló volt. Azt nem lehet mondani, Jóbot azzal nem lehet vádolni, hogy nem bízott az Úrban. Bízott, de már-már összeomlott a hite a sok megpróbáltatás alatt. Mert ez a harc nagyon hosszúra nyúlt, amit Jób már végtelennek, véget érni nem akarónak gondolt. De egyszer mindennek vége szakad, ahogy az ének is mondja, s ez így történt a Jób életében is. Isten hirtelen megjelenik, Jób szembe találja magát Vele, végre megjött az isteni segítség. Jób mindig is hitte és remélte ezt. Hitte, hogy el fog jönni az a nap, amikor nyilvánvalóvá válik, hogy miért történt mindez vele. Jób remélte, hogy eljön egy nagy nap, amikor majd minden kérdést Isten elé tárhatja, és Isten választ ad az ő kérdéseire. És ez a várva-várt pillanat most végre eljött. S most mi visszafojtott lélegzettel várjuk: hogy zajlik le Jób és Isten találkozása?

            A különös az, hogy Jób azt gondolta, hogy amikor Isten megjelenik, majd ő fog kérdezni és Isten szépen minden feltett kérdésre válaszol, de ez most nem így történik. Isten kezd el kérdezgetni és neki kell válaszolni. Isten kéri számon Jóbot, pedig ő úgy képzelte el, hogy majd ő fogja számon kérni Istenen, hogy miért is történt mindez, miért is engedte meg ezt a nagy próbát az életében? Isten az Ő teremtett világának csodálatos képeskönyvét tartja most Jób elé, most ezt kell neki fellapozni. Három kérdés hangzik itt el tulajdonképpan.

            Az első kérdés így hangzik: tudod-e?  A második kérdés meg így: képes vagy-e rá, megteheted-é? A harmadik kérdés döntésre hív: akarod-é?  Kétségtelen, hogy ez az utolsó, harmadik kérdés a legfontosabb. Most minden azon fordul meg, hogy mit akar Jób az ő Istenétől? Perlekedni fog a Mindenhatóval, akadékoskodik, vagy pedig megalázkodik előtte? Jób kell tudja, hogy mit is tud ő, hogy mire képes és hogy merre akar tovább haladni?

            Az kétségtelen, hogy Isten segíteni akar Jóbon, hogy választ kaphasson kínzó kérdéseire. De most Isten nekiszegzi a kérdést: hol voltál, amikor a földnek alapot vetettem? Mondd meg, ha tudsz valami okosat? Ki határozta meg méreteit, ugyan tudod-e? Ki feszített ki fölötte mérő zsinórt? Mire alapozták oszlopait, és ki helyezte el sarokkövét? Amikor együtt vigadoztak a hajnalcsillagok és újjongtak az istenfiak?

            Jób előtt kezd megnyilni a képeskönyv és a kérdések tovább záporoznak felé. Összekötheted-e a fiastyúk szálait, vagy a Kaszáscsillag köteleit megoldhatod-é? Ismered-e az ég törvényeit, vagy te határoztad meg uralmát a földön?Kibocsáthatod-e útjukra a villámokat, és mondják-e neked, hogy itt vagyunk?Ki helyezett bölcsességet a sötét felhőkbe, és az égi jelenségeknek ki adott értelmet?

            Jób előtt kezd megnyílni ez a képeskönyv, kezd feltárulkozni előtte ez a csodálatos teremtett világ, a hó és az eső, a jég és a szél, a ló és a szamár, itt minden az Isten nagyságát hirdeti és az ember egyre kisebb lesz az ő tudásában és vélt hatalmában. Ki az az ember, aki ennek a hatalmas Istennek ellene tud állni? Ki az, aki Vele perbe tud szállni?

            Van itt két titokzatos teremtmény, amivel Jóbnak foglalkozni kell. Először is a viziló s utána a leviatán vagyis a krokodil. Miféle állatok ezek, amiket Isten itt lefest Jób lelki szemei előtt? A Biblia nyelvén ezek a behemót és a leviatán. Pontosan nem is tudjuk, hogy milyen állatokról is van szó, mert minden részlet nem talál a vizilóra és a krokodilra. Lehetnek ezek olyan őslények is, amelyek már nem is léteznek, de valamikor éltek ezen a földön. A kérdés persze itt az, hogy miért teremtett Isten egyáltalán ilyen szörnyűséges lényeket? Ezt az ember nyilván nem értheti meg.

            Ha erre a kérdésre egyáltalán van válasz, akkor az így hangozhat: Isten azért teremtett ilyen szörnyűséges állatokat, mert ez neki örömöt okozott és mert így akarta. De mit akar Isten most ezzel elérni most Jóbnál, aki ott ül a nyomorúságában, ott ül a hamuban és porban? Ez az a segítség, ez az a szabadítás, amire Jób ebben a helyzetében vágyik? Ez kétségtelenűl segítség, még akkor is, ha Jób egyáltalán nem erre várt. Pedig ez Isten segítsége, Ő most így akar segíteni Jóbon. Isten itt annak a szolgájának, aki mindenben célt és értelmet keres, épp azt akarja megmutatni, hogy ezen állatok létének tulajdonképpen semmi értelme nincs, csak az, hogy Isten akarta és teremtette őket ilyeneknek, amilyenek. Mert milyen hasznot hajtanak ezek az állatok? Az embernek semmit, az embernek nincs rájuk szüksége, sőt ezek veszélyeztetik az ember létét. De mégis vannak, Istenért vannak, mert Isten úgy akarta, hogy legyenek. Jób mindenben célszerűséget, harmóniát, tökéletes rendet akar felfedezni, mindent akar érteni, leginkább azt, ami a saját életében történik. De Jóbnak ezt a fajta kutakodást abba kell hagynia. Mert Jób valósággal halálra gyötri magát azzal, hogy mindenben célt és értelmet akar találni, de épp azt kell megértenie, hogy ez az embernek nem adatik meg, legalábbis nem mindig adatik meg. Ezért mutat be Isten Jóbnak két olyan állatot, amelyeknek az emberi értelem szerint semmi haszna és célja sincs. Ezek az állatok nem azért vannak, hogy valamilyen nagyszerű célt szolgáljanak, ezek egyszerűen azért vannak, mert Isten teremtette őket, ezek az állatok úgymond Istenért vannak és léteznek.

            Nos, Isten ezt a segítséget adja Jóbnak, de az is nyílvánvaló, hogy ez a segítség most nem felel meg Jób elvárásainak. A kérdés most csak az, hogy Jób elfogadja-e, megragadja-e ezt a különös segítséget? Azt mi teljességgel értjük, hogy egy ember, aki beteg, úgy képzeli el az Istentől kapott segítséget, hogy minél hamarabb meggyógyúl. Egy munkanélküli úgy képzeli el, hogy minél hamarabb munkába állhat. De Isten nem kötelezhető arra, hogy nekünk mindig azt a segítséget adja, amire vágyunk, ami a mi értelmünk és gondolatunk szerint jó lenne. Mert Isten mindig azt a segítséget adja, amit Ő lát jónak. És Ő többet tud adni, mint amit mi vártunk, vagy elképzeltünk.

            Ennek az elveszett világnak Ő Krisztust adta segítségül, pedig még az Ő választott népe se ilyen segítséget várt. Ez a segítség nem felelt meg a világ elvárásainak s épp ezért jutott Krisztus a keresztre. A tanulság ebből az, hogy mi mindig arra a segítségre kell várjunk, amit Isten ad és ne arra, amit mi elképzeltünk, vagy elgondoltunk. Jézus egyszer meggyógyított tíz bélpoklost, de igazi segítséget mégis csak egy kapott közülük.  Isten többet akar adni, mint egészség és földi boldogság. Isten nem adta meg Jóbnak azt a segítséget, amit ő várt, de megadta azt, amire szüksége volt.

            Ha segítséget várunk az Úrtól, ne akarjuk neki előírni, hogy miként segítsen, mert ezt Ő sokkal jobban tudja. Mi csak bízzuk rá magunkat arra az Atyára, akiről Jézus azt tanítottotta nekünk, hogy jól tudja, hogy mire van szükségünk.