Barangolások bibliai tájakon: Kolossé 2

            Láttuk már, hogy a Kolossé városában élő gyülekezetet nem Pál alapította, ő maga soha sem járt itt, de hallott a gyülekezetről, s amikor tévtanítók érkeztek ide, megzavarták a gyülekezet életét, akkor Pál elérkezettnek látta az időt arra, hogy tollat ragadjon és levelet írjon ennek a gyülekezetnek. Így született meg ez a kedves és tanulságos levél, aminek most néhány fontos igéjéről szeretnénk elmélkedni, lélekben s hitünkben gyarapodni.

            Pál ebben a levélben egy nagyon beszédes képpel beszél arról, hogy a Krisztussal való találkozás és a benne való hit milyen gyökeres változást hoz az ember életében. Akkora a különbség a Krisztus nélküli és a Vele való élet között, mint a nappal és éjszaka között. Amikor még nem ismerték Krisztust, a sötétéségben éltek. Mindenféle gonosz hatalmak uralták az életüket. Asztrológia és fekete mágia segítségével próbáltak a vélt istenségekkel kapcsolatba kerülni. De eközben az életük tele volt bűnnel és tisztátalansággal. Boldogtalanok voltak maguk is és másokat is azzá tettek istentelen életfolytatásukkal. De most minden megváltozott. Most a sötétéség országából a világosság birodalmába jutottak. Krisztus megszabadította őket a sötétéség hatalmából s most már ők a kegyelem uralma alatt élnek. Krisztus megbocsátotta bűneiket és Ő lett az életük tartalma és célja. Eddig bizonytalanságban és állandó rettegésben éltek, most biztosak lehetnek afelől, hogy miután Krisztus megszabadította őket a sötétéség hatalmából, ezentúl az Ő dicsőségére élhetnek itt a földön, a földi élet után pedig örök életük lesz.

A kérdés az, hogy mi ezt el tudjuk-e magunkról ugyanilyen bizonyossággal mondani? Persze, az is igaz, hogy nem vagyunk tökéletes és bűntelen emberek, de az is bizonyos, hogy már nem a bűn, nem gonosz kívánságaink uralkodnak felettünk, mert Krisztus lett a mi Urunk és Királyunk. S az is igaz, hogy ha ez így van, akkor ezt mások is meg fogják látni az életünkben. A keresztyén ember mindig többre is kell vágyjon. Hálát kell adjon, hogy Krisztus már megváltotta, de a megszentelődésben még sokat haladhatunk előre. Imádkozzunk azért, hogy Isten az Ő Szentlelke által egyre erőteljesebben munkálkodjon bennünk. A sötétség arra igyekszik, hogy betörjön életünkbe, de Krisztus világossága ezt legyőzi s újra ragyoghat az életünk.

            Pál apostol az ő leveleiben- így itt is- gyakran hasonlítja a keresztyén életet a járáshoz.  A keresztyén ember arról ismerhető fel, hogy ő Krisztussal és Krisztusban jár. Ez azt jelenti, hogy minden lépését, egész életútját Krisztus határozza meg, aki szüntelen jelen van az életében. Ez nem azt jelenti, hogy minden lépésünk szorosan le van szabályozva különböző törvények által, s mi kínosan kell vigyázzunk, hogy a legkisebb dologban is ne vétsünk ezek ellen. Ez a tévtanítók felfogása volt, a törvényeskedő embereké. Krisztus szabadságra hívott el minket és nem egy szabályoktól megkötözött életre. Persze arra is kell vigyázni, hogy a Krisztusban való szabadsággal ne éljünk vissza, s abból ne legyen bűnös szabadosság. A törvényeskedés és a szabadosság szélsőségei között csak az a megoldás, ha szüntelenűl Krisztusra, a Szentlélek vezetésére figyelünk, vagyis Vele járunk. Ez szüntelen függőséget jelent, s azt, hogy állandóan kérdezzük:Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? A keresztyén hívő ember azonban megtapasztalja, hogy az Úr mindenben vezet és utat mutat, s mi szabadon, boldogan követjük Őt.

            A keresztyén ember életében egy különös kettősség van. Ő egyrészt itt a földön él, de már a menny polgára. Ura ott ül az Atya jobbján, de a gyermeke még itt lenn marad a földön. Ez is veszélyeket, buktatókat rejt magában. Az is veszély, ha a keresztyén így gondolkodik: mivel én a menny polgára vagyok, ez a föld már nem lehet fontos a számomra, hisz nekem már mindenem a mennyei Krisztus kell legyen. Éppúgy veszély az is, ha csak a földet látom, csak azokkal foglalkozom, amik itt vannak, mintha nem is lenne Uram a mennyben. A helyesen gondolkodó keresztyén ember tudja, hogy ő itt a földön él, de erőforrása, írányítása onnan felülről jön. Luther ezt úgy fejezte ki, hogy a kerezstyén ember lába a földön jár, de feje és szíve már a mennyben van. Ezért mi nem hanyagoljuk el ezt a földet, nem vetjük meg azt, hisz Isten ide teremtett minket és ezért felelősséggel tartozunk, de ezt úgy tesszük, hogy egy szempillantásra sem feledkezünk meg arról, hogy a menny felé tartunk, mert igazi hazánk ott van.

            Aki Jézus uralma alatt áll, az már nem tehet és nem mondhat akármit. Az ilyen ember mindent a Jézus nevében szól vagy cselekszik, s ez azt jelenti, hogy az Ő tekintélye alatt. S ennek láthatóvá kell válnia a keresztyén ember mindennapi életében. Ahogyan a gyülekezeten kívül és belül viselkedünk, ahogyan meg tudunk bocsátani és el tudjuk hordozni egymást, ahogyan alázatban tudunk járni, ahogyan vigasztaljuk és bátorítjuk egymást, mert ezt mi mind a Jézus nevében, az Ő dicsőségéért tesszük. Aki Jézus uralma alatt él, azt mindenek előtt arról lehet felismerni, hogy harcol a bűn ellen, hogy ó-emberét egyre inkább megöldökli és új-emberét egyre inkább megeleveníti. Igyekezzünk mi is minden napon és mindent az Úr Jézus nevében tenni.

            A keresztyén életünk egyik legfontosabb területe a család. Mert a Krisztusban megújított élet mindig otthon kezdődik. Ott ahol férj és feleség, szülők és gyermekek élnek szoros közösségben egymással. A házastársak szeressék egymást, engedelmeskedjenek egymásnak, a gyermekek pedig tiszteljék szüleiket, hisz Isten őket rendelte arra, hogy őket az élet dolgaira megtanítsák, hogy őket felneveljék. Ez nem könnyű dolog, hisz itt látszik meg a legjobban minden emberi gyarlóságunk, itt nem tudjuk gyengeségeinket elrejteni. De ha az Úr az úr a háznál, akkor ott a családi élet is más lesz.

            A levél végén Pál egy értékes utasitást ad arra nézve, hogy miként kell viselkednünk az úgynevezett kivülállókkal szemben, tehát olyanokkal szemben, akik nem úgy gondolkodnak, mint mi, akik Jézust még nem ismerik el Uruknak és Megváltójuknak. Mi a keresztyén ember missziója feladata ebben az irányban? Ők még kívül állanak a hiten, az Isten országán. Lehet, hogy meg vannak keresztelve, még templomba is eljönnek néha, de látszik az életükön, hogy Krisztus uralma még nem valósult meg abban. Ha igazi a keresztyénségünk, akkor vágyakozunk arra, hogy az ilyen embereket is meg tudjuk nyerni a Krisztusnak és az Ő szolgálatának. De a nagy kérdés az, hogy mit is tegyünk konkrétan az ilyen emberekkel szemben?  Pál nagyon bölcs tanácsokat ad nekünk erre nézve. A kivülállók felé nagyon fontos a magatartás, a cselekdeteink. Hisz ők azért figyelik a mi életünket. Figyelnek arra, hogy hogyan bánunk a vagyonunkkal, testünkkel, családunkkal. Kell lássák azt, hogy mi nem úszunk együtt az árral, hogy mi felvállajuk másságunkat, akkor is,  ha a nagy többségnek ez nem tetszik. Kell lássák, hogy mi határozott igeneket és nemeket mondunk ki az életben, hogy vannak olyan értékeink, amikhez ragaszkodunk, akár az életünk áárán is.

            A második dolog, amit Pál tanácsol az ilyen emberekkel szemben, hogy a jó alkalmatosságot áron is megváltsuk, vagyis jól használjuk ki. Mit jelentsen ez? Hát azt, hogy vegyük észre azokat az alkalmakat, amikor az ilyen emberekkel hitünkről beszélhetünk, a bennünk levő reménységről bizonyságot tehetünk. Ezért felelősek vagyunk, s Urunk számon is fogja ezt kérni tőlünk. Ahogy szép hitvalló énekünk mondja: „egy lélekért se érjen vádja téged, hogy temiattad nem látta meg Őt.” (419 é)

Olvasandó igék: Kol.1,12,-13,  2,6,  3,1.17.20.21,  4,5

                                                                                                Lőrincz István