2019. október 23., szerda

A hitben való kételkedés és annak gyógyulása


A hitben való kételkedés és az abból való gyógyulás

                A hitünknek egy olyan betegségéről fogunk ebben az előadásban szólni, amit Isten minden gyermeke szeretne elkerülni, de amibe életünk során szinte mindnyájan  beleesünk, még a legkülönbek is. Nyilván erről is azért szólunk, hogy segítséget nyújtsunk azoknak, akik ebbe jutottak és mihamarabb megtalálhassák a gyógyulás útját. Három dologról szeretnék ezzel kapcsolatban szólni.
                1.A diagnózis, a látlelet felállítása. Képzeljük el azt az abszurd, de mégis lehetséges esetet, hogy azt a templomot, amibe járunk terrortámadás érne. Mi ott lennénk és egy pillanat alatt meghalnánk. Biztosak vagyunk—e abban, hogy ebben az esetben üdvösségre jutnánk? Ki az közülünk, aki biztosan tudja, hogy ha most meghalna, üdvösségre jutna? Akik erre igennel válaszolnak, azoknak feltehetjük a kérdést: miért engedne be téged Isten az ő dicsőségébe? Tudhatjuk-e egyáltalán bizonyosan, hogy üdvösségünk van?
                A Bibliában nagyon kevés olyan ember van, akik életük során a hit útján soha nem kételkedtek. A Szentírás legnagyobb embereinél is azt látjuk,, hogy életükben egyaránt jelen van a hit és a kételkedés. A kételkedés nem a hitben van, hanem a hívő emberben. Ahol a hit tüze ég,  ott legtöbbször gomolyog a kételkedés füstje is. S a füstnek az a jellegzetessége, hogy fojtogat egyrészt, másrészt pedig elhomályosítja a látást, már nem úgy látjuk a dolgokat, ahogy kellene. A hit, ahogy a Káténk is tanítja biztos ismeret. A biztos ismeret Isten igéjéből származik.  A kételkedés nem a hitben van, mert az biztos ismeret, s mégis, ahol hit van, ott a legtöbbször a kételkedés is megjelenik.
                Pedig vagy hisz valaki, vagy pedig nem hisz, más lehetőség nincs.  Ahogy egy nő sem lehet csak félig terhes, úgy nincs fél hit sem. Vagy hiszünk Istenben és az ő szeretetében, vagy pedig nem hiszünk benne. Vagy üdvözülünk, vagy elkárhozunk, vagy a mennybe vagy a pokolba jutunk, köztes állapot nincs, még akkor sem, ha a katolikus egyház beszél erről , amikor a tisztítótűzről tanít, ami azonban nem biblikus, de most ebbe ne menjünk bele.
                Mégis mindnyájan ismerjük a holdkóros gyermek édesapjának a kérését: hiszek Uram, légy segítségül az én hitetlenségemnek. Minden hívő embernek fel lehet tenni a kérdést: te soha nem kételkedtél? Te soha nem mondtad ki ezt a kérést: hiszek Uram, légy segítségül az én hitetlenségemnek.
                Vegyük példaként Keresztelő Jánost. Micsoda nagyság volt ő az Isten országában! Milyen bizonyossággal mutatott rá Jézus Krisztusra, ott a Jordán Partján: íme az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit. Nagyon jól kommunikált az emberekkel, nagyon érthetően és világosan beszélt. Óriási tömegeket vonzott az igehirdetése,  ezrek özönlöttek a Jordán partjára a pusztába, hogy hallgassák őt és megkeresztelkedjenek általa a Jordán vizében. Közülünk alig adatik meg néhány embernek, hogy ezreknek tehessen bizonyságot, mi legfeljebb százaknak hirdetjük Isten igéjét. De amikor ez a nagy ember, ez a hithős a börtönbe kerül, ott nagyon elcsügged és elkezd kételkedni. Néhány tanítványát Jézushoz küldi a kérdéssel: te vagy-é az Eljövendő, avagy mást várjunk? Milyen határozottan prédikált János arról, hogy Jézus megnyitja a vakok szemeit, hogy a foglyoknak szabadulást hirdet,   feloldja a megkötözötteket kötelékeikből. De most ő ott van a börtönben,  előtte senki se nyitja meg a börtönajtót, Jézus se jön el őt meglátogatni, s úgy tűnik, hogy a valóság, amiben ő van, pont az ellentéte annak, amit Jézus hirdet. Ő szabadulást hirdetett a foglyoknak, de nem jön, hogy őt a börtönből kiszabadítsa. És ez a szálfaerős férfi nádszálként kezd el ingadozni  a kételkedés szelétől hajtva. Hangsúlyozom: itt nem egy hitetlen emberről van szó, hanem arról, akinél nem született nagyobb asszonytól, ahogy azt Jézus is elismeri.
                De vehetünk egy másik példát is és ez Tamás apostol, aki egy volt Jézus 12 tanítványa közül. Tamás 3 éven át együtt járt Jézussal, látta csodáit, hallotta igehirdetéseit. Egy adott ponton mégis ő is kételkedett, ahogy azt nagyon jól ismerjük az evangéliumból.
                Feltehetjük a kérdést: mi a kételkedés, egyáltalán bűn-e ez? Ez egy nehéz kérdés, csak nagyon óvatosan lehet rá válaszolni. Úgy is megfogalmazhatjuk a kérdést: emberi vagy ördögi dolog, egyáltalán kételkedhet-e a keresztyén ember? Mert a pogány rómaiak mondták azt, hogy a kételkedés emberi létünk szerves része, semmit se lehet tudni biztosan, mindenben kételkedni kell. Szabad-e egyáltalán kételkedni? Az nyilvánvaló, hogy a kételkedés nem egy jó dolog, nem egy egészséges dolog, hanem súlyos betegség a keresztyén ember életében.  De térjünk vissza kérdéshez: bűn-e a kételkedés? Nem, azt nem mondhatjuk, hogy bűn, inkább fogalmazzunk így: a kételkedés a hitélet egyik súlyos betegsége. Egy olyan veszedelmes vírus, ami megtámadhatja a hitéletünket és nagy károkat okozhat abban.
                A Sátán gyakran épp ezzel teszi tönkre Isten gyermekeinek az életét. A kételkedés végső soron mégis bűn, mert megsérti az Isten dicsőségét, szégyent hoz az ő nevére. A kételkedés nekünk sem jó, mert nyugtalanná és szomorúvá tesz minket, s öröm eltávozik az életünkből. A kételkedő ember már imádkozni sem tud, mert hogyan tudna az imádkozni, aki kételkedik Isten létében, és abban, hogy ő meghallgatja imádságainkat. A kételkedés teljesen megbénítja hitéletünket. Nincs örömünk, nem tudunk megvigasztalódni. De amikor kételkedünk  bizonyságot se tudunk tenni, nem tudunk másoknak segíteni, akik szintén meginogtak a hitükben.  Hogyan tudnánk mások alá biztos fundamentumot adni, ?ha mi sem állunk erős fundamentumon?
                Mik a kételkedés jelei, jellemzői? Már magában a szóban is ott van a „két”szám, a kettősség.  A latin nyelvben a kételkedés szava a „dubio” vagyis kettő.  Azt jelenti, hogy két dolog között ingadozom és nem tudok dönteni, egyik mellett sem, a másik mellett sem. Nem tudok az egyikre igent, a másikra pedig nemet mondani.
                A Jakab apostol levelének első fejezetében a kételkedést a tenger hullámaihoz hasonlítja. A hullámok mindig mozgásban vannak, mindig nyugtalanok, hol ide, hol oda mozdulnak el.  A kételkedést egyfajta hánykolódást jelent, hol itt, hol ott vagyunk, nem tudunk biztos pontos találni. Az egyik pillanatban ott vagyunk Isten mellett, de a másikban már elsodortatunk mellőle.
                Képzeljük csak el, hogy amikor Jézus megkérdezi Pétert: szeretsz-é engem, akkor Péter azt válaszolja: nem tudom, hogy szeretlek-é?  Vagy képzeljünk el egy udvarló fiút, akitől megkérdezzük, hogy szereti-e azt a lányt, akinek udvarol, hogy azt feleli: én ezt nem tudom. Ilyen nincs, mert vagy szereti vagy nem szereti a  lányt. A fiú semmiképpen nem válaszolhat így: nem tudom. A Jak.1,6-ban a kételkedő ember a tenger hullámaihoz van hasonlítva, azzal van kapcsolatban, hogy valami hiányzik. Azt mondja, ha valakinek nincs bölcsessége, kérje azt Istentől, de neki pedig hinnie kell, hogy ő ezt meg tudja adni. Ha kételkedsz, ezzel azt mondod:  én nem kérek, mert nem tudom,hogy meg tudja-e nekem adni? Luther egy képet használ erre, a korsó képét. Azt mondja, hogy a kételkedés olyan, mint amikor egy korsó van kezedben, és kéred, hogy Isten töltsön abba bort. De te a kételkedés által a korsót állandóan ide- oda mozgatod és a korsó így soha nem fog megtelni.
                A hullámokról eszünkbe juthat Péter apostol, aki Járt a hullámokon, mert Isten áldott gyermeke volt, ő egy adott ponton teljesen rábízta magát az Úrra és átadta magát neki. De ebben a pillanatban jött a vihar, a szél.  Péter megy Jézus felé a hullámokon, de egy adott ponton leveszi a tekintetét Jézusról és a hullámokra néz és elkezd süllyedni. Péter kiált: Uram, tarts meg engem, erre Jézus kinyújtja kezét, kivonja őt és azt kérdezi: kicsinyhitű, miért kételkedtél? Először ott volt a nagy hit, utána pedig jött a kételkedés, ilyen közel vannak ezek egymáshoz a hívő ember életében.
                Jézus a kételkedést az ő gyermekeinél kicsinyhitűségnek nevezi: kicsinyhitű, miért kételkedél? Mi a különbség a kicsiny hit és a gyenge hit között? A gyenge hitet erősíteni kell, a kicsinyhitűséget azonban megfeddi az Úr.
                A kételkedést sohasem szabad dicsérni, nem szabad jóvá hagyni, mert maga az Úr se hagyja jóvá. A Bibliában nincs ilyen ige: boldogok a kételkedők! Csak olyan ige van: boldog az, aki hitt.
                Mik a kételkedés jelei? Az, hogy az ember minden után kérdőjelet tesz. Az a rettenetes, hogy mi mindig és mindenben kételkedünk.  Nem tudsz megnyugodni, nem jutsz békességre, homályban élsz, mindent megkérdőjelezel, mindenben bizonytalankodsz.. A kételkedés ellentéte a biztos hit, bizalom Istenben, hogy ő a te Atyád.
Mikor kezdődik általában kételkedés? A kisgyermek általában nem kételkedik. Ő mindent elhisz, amit neki a szülei, nagyszülei mondanak. De aztán jön a serdülőkor. Akkor már n m fogadunk el akármit, elkezdünk kérdezősködni. Feltesszük a kérdést: vallóban így van? Ha Isten a Teremtő, akkor mi van az evolúcióval? Most melyik az igaz, a teremtés vagy az evolúció? Később ehhez jön a többi kérdés: mi lesz a pogányokkal? Mi lesz azokkal, akik soha nem hallottak Jézus Krisztusról? Mi lesz a más vallású emberekkel?
                2.Ezek után lássuk a kételkedés különböző formáit. Itt nagyon fontos, hogy hol történik a kételkedés? Mert van kételkedés Isten országán kívül, van kételkedés az Isten országa küszöbén és van kételkedés az Isten országán belül.
a. Kételkedés az Isten országán kívül. Ennek klasszikus példája Pilátus. Pilátus egy adott ponton szemben áll Jézussal. Egy adott ponton felteszi a kételkedők klasszikus kérdését: mi az igazság? De őt a válasz tulajdonképpen nem is érdekli, meg se várja, hogy Jézus válaszoljon rá, pedig most egyszeri és vissza nem térő alkalom lenne erre. Ő tulajdonképpen szerette a kételkedést és nem is akart a kételkedéstől megszabadulni. Ez a pilátusi kételkedés. Vannak olyan emberek, akik kapcsolatba kerülnek a Bibliával, de nem igazán akarják azt megismerni. Lapozgatnak benne, de hamarosan becsukják. Az ilyen emberek is felteszik a kérdést: mi az igazság? Honnan lehet tudni azt, hogy a Biblia igaz, hisz azt is csak emberek írták. Az ilyen emberek tipikus kérdése például ez is:Ha Isten szeretet, akkor miért van annyi szenvedés a világban, ha Isten az igazság, miért van annyi igazságtalanság? Az ilyen emberek tulajdonképpen mindenben kételkednek: Isten szeretetében, Hatalmában, igazságosságában. Ők a kételkedést egyfajta paizsként használják, hogy Istent távol tartsák maguktól .Az ilyen ember ezekre a kérdésekre  nem akar érdemi választ kapni, mert ő meg akar maradni a kételkedésben. Az ilyen ember, ha meglátogatod kellemesen elcseveg veled ezekről a kérdésekről, fel is teszi, lehet meg is hallgatja a válaszodat, de utána rögtön nézi tovább a tévében a szappanoperát.
b. Kételkedés az Isten országa küszöbén, ennek tipikus példája Nátánael. Ez egy őszinte kételkedés, az ilyen ember keresi az Isten országát. Ezt nevezhetjük nátánaeli kételkedésnek. Ki volt Nátánael? Fülöp barátja, aki lelkesen újságolja neki: Megtaláltuk a Messiást. Erre Nátánael azt válaszolja, hogy ez nem
lehetséges, mert a Messiás nem származhat Názáretből. Nátánael egy őszinte, kereső lélek, ő várta a Messiást, de a küszöbön mégis elkezd kételkedni. Már nagyon közel volt, de nem tudott hinni, mert még egy pár kérdés zavaros volt a számára. Még volt egy pár intellektuális akadály az útjában. Ő akart hinni, de előbb volt pár kérdése, amire választ kellett kapjon.
                Az ilyen kételkedők előbb-utóbb bizonyosságra, hitre jutnak. Ebben Fülöp lett az eszköz, aki őt nem értelmi úton próbálja meggyőzni, hanem tapasztalati úton. Jöjj és lásd meg. Én sem tudom pontosan, értelmileg és teológiailag hogyan is áll ez a dolog, de gyere el és lásd meg, beszélj vele, ő győzzön meg. És Nátánael elmegy és hisz. Az ilyen Nátánael-kételkedők meg fognak szabadulni a kételkedéstől és látva a keresztyének igazi és hiteles életét, hinni fognak, ők is Krisztussal fognak járni.
                c. Kételkedés az Isten országán belül. Ez például Dávid kételkedése. Mert bármennyire is fájó ezt kimondani, de van kételkedés az Isten országán belül is, Isten gyermeki is kételkedhetnek bizonyos helyzetekben. Ők a kételkedést úgy élik át, mint a Sátán nyílvesszőjét, amit szívükbe akar lőni. Őket nagyon bántja, hogy kételkednek, de bizonyos helyzetekben, mégis ebbe jutnak. Ilyen például Dávid kételkedése. Isten őt királlyá keni Sámuel próféta által és megkapja az ígéretet, hogy ő lesz Izrael királya Saul után. Igen ám, de addig még sok idő telik el, és ez egy nagyon nehéz idő. Mert a felkenetés után nem trón jön, hanem Saul kegyetlen üldözése. Egy adott ponton Dávid is kétségbe esik és azt mondja: bizonyára el kell vesznem Saul keze által.
                De Ábrahám a hívők atyja is kételkedett. Neki az Úr gyermeket ígért, de ez sem jön azonnal, sokáig kell várni az ígéret beteljesedésére. Ábrahám hitte, hogy az Úr be fogja teljesíteni ígéretét, és gyermeket fog adni neki. De amikor Sára nem esik teherbe ő is elkezd kételkedni. És a történetet tudjuk, hogy így születik meg a gyermeke a szolgálótól, ami rengeteg baj okozója mind a mai napig Izrael életében. De van egy még nagyobb kételkedő is a Bibliában, az akinél nem született nagyobb asszonytól, és ez Keresztelő János. Micsoda kőszikla ember ő. Hogy meg meri mondani az igazságot a népnek, az írástudóknak, Heródesnek. De egy adott ponton, amikor börtönbe kerül és ott nem látogatja meg Jézus, akkor ő is kételkedni kezd. Tanítványait elküldi Jézushoz a kérdéssel: te vagy-é az eljövendő, avagy mást várjunk?

                A kételkedés ki kell mondjuk, hogy nem egy jó, hanem egy kifejezetten rossz dolog Isten gyermekének az életében. Mert miben kételkedünk, kiben kételkedünk? Hát Istenben, Isten ígéreteiben, hűségében, szeretetében, megbízhatóságában.  A kételkedés sérti az Isten dicsőségét és ez nagyon fáj az Isten gyermekének. Jézus is megfeddi Pétert: kicsinyhitű, miért kételkedtél? Ugyanígy fedi meg Jézus a tanítványokat is a viharban.
3. Ezek után beszéljünk picit a kételkedés fajtáiról. Itt először beszéljünk az érzelmek, az érzések útján jövő kételkedésről. Például lehetnek olyan emberek, akik elkövettek egy bűnt, de azt megvallották Istennek és ha kellett embereknek is, bocsánatot kértek Istentől és emberektől, de mégis úgy érzik, hogy Isten nem bocsátotta meg bűneiket, illetve semmi különöset nem éreznek, nem éreznek egy túláradó örömöt. S ilyenkor elkezdenek kételkedni: vajon tényleg megbocsátott nekem Isten? Vagy nagyon sok ember azért nem jön úrvacsorázni, mert ő úgy érzi, hogy most nem jöhet oda. Nincs olyan bűne, amit nem akarna elhagyni, őszinte benne a vágy az úr asztala után, de mégsem mer jönni, mert úgy érzi, hogy ő méltatlan. Ez nagyon veszélyes. Az érzésekre sohasem szabad hagyatkozni. Persze jó az, ha vannak érzéseink, ha van örömünk, de nem az érzésekre kell alapozzunk, hanem Isten ígéretére. Ha Isten azt ígérte, hogy ő megbocsátja a megbánt és megvallott bűnt, akkor nekünk nem szabad abban kételkedni és akkor is hinnünk kell a bűnbocsánatban, ha semmi különöset nem érzünk, akkor is jönnünk kell az úrvacsorához, ha semmi különöst nem érzünk.
                Egy másik fajta kételkedés, az ú.n. akarati kételkedés. Mi is az akarati kételkedés? Ez egészen más, mint az érzelmi. Ez az, amikor nagyon is jól tudjuk, hogy Isten mit kíván tőlünk, de mi azt nem akarjuk megtenni. Egyszerűen nincs kedvünk azon az úton járni, amit Isten mutat nekünk és ekkor is kételkedünk. Mégis azt kérdezgetjük: vajon ez az Isten akarata? Vajon mégis ezt kell tennem? Nagyon sok ilyen akarati kételkedő van, akik nem akarja a bűn útját elhagyni. Inkább kételkedni kezdek a Bibliában, mert akkor nem kell komolyan venni: szentek legyetek, mert én az Úr a ti Istenetek szent vagyok. Mert ha komolyan hiszünk a Bibliában, akkor meg kell változtatnunk az életünket, a szokásainkat. De mi ezt nem akarjuk s ehelyett inkább kételkedünk. Tulajdonképpen ezt nevezhetnénk erkölcsi kételkedésnek is, mert nem akarjuk az eddigi erkölcsi magatartásunkat feladni.
                Van aztán egy kételkedés, amit egzisztenciális kételkedésnek nevezhetnénk, talán ez a kételkedés legveszedelmesebb formája. Ez az Istennel való személyes kapcsolatunkat érinti. Ez más, mint amikor kételkedem abban, hogy a Biblia Isten igéje, hogy Isten létezik. Ez az, amikor abban kételkedem, hogy én Isten gyermeke vagyok. Ennek nincs köze az érzelmekhez, az akarathoz, az értelemhez. Ennek a szívhez van köze. Ez a legmélyebben érinti az én személyes életemet. Az egzisztenciális kételkedő ilyen kérdéseket tesz fel? Meg vagyok-e váltva, meg vannak-e bocsátva a bűneim, meg vagyok-e térve, van-e üdvösségem? Ha most meghalnék, bejutnék-e az Isten országába? Ebben sokszor még igék is besegítenek, például: nem mindenki, aki mondja Uram, Uram,  megyen be a mennyek országába. Sokan vannak a hivatalosak, de kevesen a választottak, na ha kevesen vannak, akkor én biztos nem vagyok közöttük. Az ilyen ember állandóan retteg attól is, hogy vissza fog esni a bűnbe.
4. Ezek után lássuk meg, hogy mi a terápia. Lássuk meg a gyógyulás útját. Lehet-e ezen a betegségen segíteni? Lehet-e ezt a betegséget gyógyítani? Igen, hála Istennek, a hitéletünk eme nyavalyájára is van gyógyszer.
                Az első lépés, hogy a kételkedést meglássuk és megvalljuk Isten előtt, hogy Istenhez forduljunk a kételkedéssel. Keresztelő János is Jézushoz küldött követeket, akik kételkedő kérdését odatárták Jézus elé. Te vagy-é az Eljövendő, avagy mást várjunk?
Fontos, hogy találj egy csendes időt, egy csendes helyet, amikor kételkedésed az Úr elé viszed. Mondd el őszintén kételyeidet az Úrnak. Nagyon jó az, ha ugyanúgy mint a bűneinket, ezt is el tudjuk testvérek előtt is mondani, és adott esetben kételkedésünket együtt visszük az Úr elé.
                Máté 28-ban az áll, hogy miután Jézus feltámadt, a tanítványok pedig meglátták, leborultak előtte, némelyek azonban kételkedtek. De ekkor Jézus még közelebb jött hozzájuk. Te is lehetsz egy a „némelyek” közül. Lehet, hogy azért kételkedsz, mert egy nagy próba van az életedben, vagy épp egy nagy bukás jött, egy nagyobb bűnt követtél el és ezért kezdtél el kételkedni. De ne csüggedj el, mert az Úr hozzád is közel jön és meggyógyít.
                Egy másik áldott eszköz a gyógyulásra a közösség. Gondolhatunk itt Tamásra, aki úgy gyógyult meg, hogy elment a tanítványi közösségbe, amiből először kimaradt. Először ő sem akarta elhinni, hogy az Úr feltámadt, de a testvéri közösségben, amikor az Úr is megjelent, kigyógyult a kételkedéséből. Nagyon fontos, hogy ne maradjunk ki a közösségből, hisz az Úr a közösségben ad gyógyulást erre a betegségre is.
                Lehet a gyógyulás eszköze egy ének is. Lehet, hogy az Úr nem  egy ige által gyógyít meg, hanem egy ének által. 1983 április 22-én a Traian utcai Szekuritátéra hivattak. Csak aki ott volt, az tudja, hogy ez mit jelentett. 8 órára kellett ott lennem, reggelizni se tudtam a gyomorideg miatt, ólomlábakkal közeledtem a szörnyű épület felé. Először bevittek egy kis szobába és ott 1 órán át magamra hagytak, mielőtt a viadal elkezdődött volna, amikor 3 szekus Ungvári ezredes vezényletével,- nyugodjon mellette a föld, ha tud,-  elkezdték a kihallgatást. Szörnyű félelem van az ember szívében. Ekkor nem egy ige jutott eszembe, hanem a” Ne csüggedj el kicsiny sereg” című ének s félhangosan többször végig énekeltem sétálgatva a szobában. Csodálatosan megerősített, s így vághattam neki az 5 órás kihallgatásnak.
                Végül egy példa Bunyan Zarándok útja című könyvéből. Keresztyén már rég útban van Romlás városából a mennyei Jeruzsálem felé. Ő már átment a szoros kapun, már letette bűnei terhét, megtért Istenhez, ma azt mondanánk: újjászületett ember volt. Már rég megállt Jézus keresztjénél, ott letérdepelt, kérte és megkapta bűnei bocsánatát, letette a múlt minden bűnét, nyomorúságát, új szívet és új életet kapott. De egy adott ponton , Reménykedővel, az útitársával együtt meglátnak egy párhuzamos utat, ami jóval könnyebbnek és rövidebbnek látszik s szintén a mennyei Jeruzsálembe vezet. De nemsokára meglátják, hogy ez csalás és ámítás, mert ez az út nem vezet el a célba. Ekkor minden igyekezetükkel megpróbálnak visszakerülni a helyes útra, de eltévelyednek. Ekkor egy óriással találkoznak, akit Kétségbeesésnek hívnak. Ő Kételkedés várában lakik. Keresztyén és Reménykedő az óriás fogságába esnek. Az óriás kezében egy ostor van, amivel szüntelen üti-veri őket. Ez nekik nagyon fáj, de az óriás ennyivel nem éri be, mert nemsokára egy sötét börtönbe veti őket. Ott nincs fény, nincs étel, ital, nincs vigasztalás. Ott tartja őket szerdától szombatig., tehát 4 napot töltenek el az óriás fogságában. Az óriás egy adott ponton szörnyű javaslattal áll elő: öljétek meg magatokat, legyetek öngyilkosok, mert ha nem én végzek veletek. S ekkor megmutatja nekik Kain, Ézsaú és Júdás koponyáját.
                Mit tesz ebben a reménytelen helyzetben a két útitárs? Hát mit tehet a keresztyén ember egy ilyen helyzetben? Hát imára kulcsolják a kezüket. És Isten válaszol, mert megérkezik a szabadulás. Keresztyénnek azt súgja a Lélek, hogy nyúljon be a zsebébe és ott egy kulcsot talál, az Isten ígéreteinek a kulcsát. Ez a kulcs talál Kételkedés várának a zárjába és így megszabadulnak Kétségbeesés óriásának a fogságából. De honnan került a kulcs a zsebükbe? Isten helyezte, teremtette oda az imádkozás alatt.
                Ezt a kulcsot ma Isten minden kételkedő gyermekének adja, aki hozzá fohászkodik. Használjuk bátran és bizalommal ezt a kulcsot valahányszor csak Kételkedés várába és Kétségbeesés óriásának a fogságába esünk. Az Isten ígéreteinek a kulcs a kételkedés minden zárát kinyitja. Rengeteg ilyen kulcsot lehetne felsorolni: „aki énhozzám jön, azt semmiképpen ki nem vetem, hívj segítségül engem a nyomorúság idején, és én megszabadítlak téged, akik azt Istent szeretik minden javukra van, íme, én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig”, hogy csak néhányat soroljak fel. De több száz drága ígéret van, amibe mi belekapaszkodhatunk.
                Ha kételkedésbe jutunk, csak két lehetőségünk van. Az egyik az, hogy abban elpusztulunk, vagyis feladjuk hitünket, eldobjuk reménységünket, hitetlenné leszünk s végül elkárhozunk. Mert a meg nem gyógyult kételkedés vége: a kárhozat.
                De van egy másik lehetőség: a kételkedésből kijönni, attól megszabadulni azon eszközök által, amiket felsoroltam, és így hitünkben megerősödve, a kételkedéstől  megszabadulva, boldog bizonyosságban, élő hitben, szilárd reménységben haladni tovább az elkezdett úton, tudva, hogy Isten minden szava igen és ámen, ami az én életemben  is be fog teljesedni. Isten az ő gyermekeit, kételkedő, kicsinyhitű, botladozó gyermekeit se hagyja el és beviszi őket a mennyei Jeruzsálembe, ahol már kételkedés sem lesz, ott azt is kitörli szívünkből, mert meg fogjuk látni Istent és Jézust színről-színre és ott Isten lesz minden mindenekben.
Marosvásárhely, 2O19 Reformáció havában                                          Lőrincz István


2019. október 3., csütörtök

Bizonyságtétel életemről


Bizonyságtétel életemről
Életünk csodák sorozata, bár sokan ezt nem látják így. Én úgy hiszem, hogy
már a születésem egy nagy csoda. Hisz, ha édesanyámnak nem lett volna olyan erős hite, én meg sem születhettem volna. Ugyanis, amikor kb. 6 hónapos terhes volt velem, 1958 április 1O.én éjjel 3 órakor durva kezek kezdtek el dörömbölni a mikóújfalusi parókia ajtaján. Édesapám ugyanis ebben a székelyföldi községben volt református lelkipásztor. Édesanyám Magyarországról jött hozzá, ő ugyanis nyíregyházi volt, 1942-ben végezte el a debreceni tanítóképzőt és helyezték ki a Szatmár melletti Avasújvárosba, ami akkor Magyarországhoz tartozott. Az is csoda volt, hogy ő eljött onnan, hisz ő egy dúsgazdag ,ügyes gazdaembernek volt a leánya, édesapám pedig egy koldusszegény családból származott, ráadásul súlyos beteg is volt, meg hát Sztálin alatt egy tanítónőnek egy paphoz feleségül menni, az egyáltalán őrültségnek tűnt. Ráadásul, miután a háború alatt megismerkedtek és megszerették egymást, s édesanyám visszament, hogy a kivándorlásának hivatalos iratait rendezze, a határt lezárták és 7 éven át vártak egymásra. Mindkettőjüket próbálták a barátok lebeszélni a házasságról, de ők annyira szerették egymást, hogy azt mondták: ha egymáséi nem lehetnek, akkor másé nem akarnak lenni. Édesanyám 1956 júniusában kapta meg végre az útlevelét, 2 hét alatt le kellett mondjon magyar állampolgárságáról, amit sajnos soha nem kapott vissza. A 9O-es években kétszer is kérvényezte, de Kuncze elvtárs, aki akkor belügyminiszter volt, kétszer is visszaírta, hogy nem kaphat magyar állampolgárságot, mert önként lemondott róla. Dehogy mondott le önként, nem volt más választása.
                De térjünk vissza a kopogtatáshoz. Amikor álmukból felriadt szüleim kérdezték, hogy ki  az, akkor  a dörömbölők elmondták, hogy a Szekuritátétól jönnek, házkutatási parancsuk van. A házkutatást el is végezték, ezt-azt magukkal vittek, s azt mondták, hogy 3 nap múlva hazaengedik édesapámat. A három napból 6 és fél év lett. Édesanyámat másnap elbocsátották az állásából, de előbb felajánlották neki a válás lehetőségét, mert egy politikai fogolynak a felesége nem maradhat a tanügyben. Persze azt is elmondták, hogy ez csak egy formalitás, csak 3 sort kell írjon közjegyző előtt, hogy elvált a férjétől, s így megtarthatja tanítónői állását, ami biztos megélhetést jelentett volna a család számára. János bátyám ekkor 11 hónapos volt, aki szintén ezt az áldott szolgálatot végzi mind a mai napig. Édesanyám azonban kijelentette, hogy ő formálisan se hajlandó elválni, hisz örök hűséget fogadott férjének. Pár nap múlva elment a munkaelosztóhoz munkát keresni, de kérték a „caziert”, amiben benne volt, hogy férje politikai elítélt. Erre azt válaszolták, hogy még a kőbányában se tudják alkalmazni a nagyverő kalapács mellé. (2 kőbánya is volt a falu határában). Ekkor édesanyám sírva fakadt s azt mondta: akkor meg kell haljak  2 gyermekemmel együtt. De nem csüggedett el, csodálatos hite volt és én ennek köszönhetem a fizikai életemet is. Hisz, ha hite nem lett volna, biztos elvetélt volna és én soha meg nem születtem volna, vagy ha meg is születtem volna, akkor valószínűleg szellemi fogyatékosként éltem volna le az életemet. De nem lettem az, hisz kiváló memóriát kaptam, minden iskolámban él tanuló voltam.
                Nos édesanyám hazament sírva s egyik kedves szomszédasszonyának elsírta a helyzetét. Akkor ez azt mondta neki: tanító néni, ugyanis mindenki így hívta és nem tiszteletes asszonynak, próbálja meg a kisiparosoknál és váltson varrónői iparengedélyt. De hát nem tudok varrni, mondta édesanyám, hisz engem a szüleim tanítattak, jóformán tű sem járt a kezemben. Majd megtanul, bíztatta kedves Birike néni. De hát kinek varrjak ruhát, kérdezett tovább édesanyám. Mire Birike néni: hát nekem fogja varrni az első ruhát, s én másokat is fogok küldeni, hogy önnél ruhát rendeljenek. Édesanyám bement Sepsiszentgyörgyre a kisiparosokhoz, ott csodák csodája nem kértek „caziert” s egy órán belül meg is kapta az iparengedélyt. Ezután elment a község egyik híres varrónőjéhez, ahol bámulatos gyorsasággal megtanult varrni és így ebből szépen fenn tudta tartani családját.
                Időközben én 1958 június 12-én megszülettem. Édesanyám nagyon szerette volna, ha kislánya születik, Anikó lettem volna, de Isten jobban tudta, hogy fiú kell legyek, s mivel volt egy János nevű testvérem, én az István nevet kaptam. Pontosan egy hónap múlva, július 12-én meg is kereszteltek szűk családi körben .Közben folyt a Szekuritátén édesapám kihallgatása, hogy rábizonyítsák, az államellenes szervezkedés vádját. Az egész dolog hátterében az volt, hogy szüleim az ébredési mozgalomnak voltak a tagjai, édesanyám tagja is volt a Betánia nevű  belmissziói egyesületnek, édesapám nem volt ennek tagja, hisz Romániában nem is lehetett szervezetet, egyesületet alakítani. Ennek az ébredési mozgalomnak az egyik jellemzője az volt, hogy tagjai nagyon szerették egymást és igyekeztek minden alkalmat, például keresztelőt, esküvőt, név és születésnapokat felhasználni az egymással való találkozásra, aminek középpontjában Jézus Krisztus állott, a beszélgetés, éneklés, bizonyságtétel, kölcsön9ös bűnvallás is..
Már látszott, hogy a kommunista hatalom ezt nem nézi jó szemmel, de ők semmi áron nem tudtak erről lemondani. Amikor azt mondták édesapámnak, hogy vigyázzon, mert ha továbbra is jár az együttlétekre, akkor elviszi a Szekuritáté, akkor erre azt válaszolta: inkább a Szekuritáté vigyen el, mint az  ördög. El is vitték, le is tartóztatták. A kirakatper augusztusban zajlott, ahol édesapámat 7 évre ítélték, a politikai foglyok fellebbeztek, mire enyhítés helyett súlyosbították az ítéletet, így édesapámat 12 év börtönre ítélték. A teremben az elítélendő embereket először kikérdezték személyes dolgaikról, édesapámtól is megkérdezték, hogy hány gyermeke van, mire azt válaszolta, hogy nem tudja. Az ügyész erre dühbe gurult, azt hitte, hogy édesapám poénkodik, de édesapám megmagyarázta, hogy azért nem tudja, hisz terhesen hagyta otthon feleségét és nem tudja, hogy megszületett-e vagy elvetélt-e a felesége. A teremből édesanyám bekiáltotta, hogy két fia van. Az ítélet kihirdetése után a bíró ,hogy egy negyed órán át beszélgethessen édesanyámmal, édesapám ekkor ölébe vett, s megcsókolta homlokomat. Utána 6 és fél éven át nem látott, csak szabadulása után ismertem meg.
Nekünk minden férfi édesapa volt, sokszor más férfit szólítottunk édesapánknak. Gyerekként nem igen tudtam felfogni, hogy mi az a börtön, de édesanyánkkal minden egyes nap imádkoztunk szabadulásáért. Talán még érdemes egy különös imádságról említést tennem, ami 37 év múlva hallgattatott meg. Amikor édesapámat bevitték a börtönbe, azért imádkozott, hogy valamelyik gyermeke majd mehessen be ide az evangéliummal, ahova őt az evangéliumért zárták be. Ez az imádság 1995-ben hallgattatott meg, amikor itt Marosvásárhelyen börtönlelkész lettem, s azóta is rendszeresen szolgálok.
                A szabadulás 1964-ben következett be, ennek emberi oldala az volt, hogy Románia szerette volna felvenni a diplomáciai kapcsolatot az Egyesült Államokkal, de az amerikai vezetés erre csak úgy volt hajlandó, ha minden politikai fogoly amnesztiában részesül. Ezt már áprilisban kihirdették a börtönökben, a szabadulásra augusztus 1-én került sor a család nagy örömére. Édesapánkkal Zilahon találkoztunk, ugyanis édesapám szüleihez ment. Egyszer csak előttünk állt egy kopasz ember, s azt kérdezte: melyik János és melyik István, ugyanis növésre én már nagyobb voltam, mint a bátyám.
Ezután történt édesapám Kalotaszegre való kihelyezése  Magyarókerekére, e havasalji kis faluba, ahol 2O csodálatos esztendőt tölthettünk el. A parókia rettenetes állapotban volt, így újat kellett építeni, amit a 17O-18O lelkes gyülekezet fel is épített 1966-ban. Nagyon szép gyermekkorunk volt, egy óriási kertben nőttünk fel, ahol sok volt a munka, de sok volt a szépség is. Megtanultunk kemény munkát végezni, azt megbecsülni. Volt egy nagyszerű tanító bácsink is György György személyében, aki nagyon szigorú volt, pontosságra, becsületességre tanított minket, Isten áldja meg emlékét.
Mivel Magyarókerekén csak 1-4 osztályos iskola volt, ezért Kalotaszentkirályon folytattuk tanulásunkat az ottani általános iskolában, kiváló tanáraink voltak Czégeni Árpád és felesége, Bodrogi György és felesége Vincze tanár úr, Demeter György igazgató és más tanárok személyében. A legtöbben már nem élnek, Isten áldja meg emléküket. A téli hónapokra internátusba kellett költözni, ami egy kemény világ volt, az ököljog uralkodott, mindennaposak voltak a verekedések, sok bűn, szennyes beszéd és cselekedetek voltak itt. Voltak az én életemben is olyan dolgok, bűnök, amiket később Isten kegyelméből megbánhattam, amiket Jézus vére alá vihettem. De sokat is tanulhattam, főleg az alázat területén.
                A középiskolai tanulmányaimat a bánffyhunyadi elméleti liceumban végezhettem  1973-1977 között. Erre az időre esik megtérésem története is, ez Magyarországon történt egy ifjúsági konferencián, amikor először elsirattam bűneimet és döntöttem Jézus Krisztus mellett. Ez nem jelenti, hogy életemben nem volt bukás, de azt igen, hogy életem egy új irányt vett. Ekkor erősödött meg bennem az az elhatározás, hogy testvéremhez hasonlóan én is a Teológiára felvételezem, ami érettségi után sikerült is. Először túl kellett esni a katonaságon, ami nem volt könnyű, de ez is tanított sok mindenre, mindenek előtt engedelmességre, még akkor ha értelmetlen parancsot kapok.
                A Teológia öt évére úgy emlékezem, mint életem legszebb, illetve leggondtalanabb éveire. Nagyon szerettem a teológiai tudományokat, semmilyen gondom nem volt a tanulással, soha egy vizsgám nem maradt el. Itt volt egy nagyszerű közösségünk is, amihez más egyetemeken tanuló egyetemisták is csatlakoztak, hol a Tóközben, hol pedig Szilágyi Andriskáéknál  gyűltünk össze beszélgetni imádkozni, énekelni. Ezt persze a Szeku nem nézte jó szemmel, volt is egy maratoni kihallgatásom, amikor fenyegettek, megpróbáltak megfélemlíteni.
                A teológiai évek egy nagy ajándéka az volt, hogy harmadéves koromban eljuthattam Nagyszebenbe, az ottani evangélikus-lutheránus német nyelvű teológiára. Ez egy csodálatos év volt, mivel  a püspök úr úgy döntött, hogy ezt az évet Kolozsváron meg kell ismételni, még a tanulással se kellett erőltetni magunkat, de a német nyelvet tökéletesen elsajátítottam, s ez nagyszerű segítség volt 12 év múlva a holland nyelv elsajátításában. Ez a két nyelv óriási segítség mind abban, hogy főleg Hollandiában rengeteg barátot nyerhettem, de mindenekelőtt a szolgálatokra való készülésben. Mind a mai napig igyekszem a német és holland teológia legjavát felhasználni prédikációim, előadásaim ,könyveim megírásában.
                A Teológia elvégzése után megnősültem, feleségül vettem a mezőpaniti ifjúság egyik meghatározó személyét , Nagy Erzsébetet, akivel immár 36 év óta szolgáljuk az Urat. A Marosvásárhely-Alsóvárosi gyülekezetbe kerültem segédlelkésznek 1983 október 1-től,, ami meghatározó lett egész életem számára, hisz ez a gyülekezet visszahívott 1O év múlva, s így már több mint 25 éve szolgálok a gyülekezetben.  Bustya Dezső áldott emlékezetű lelkipásztor mellett sokat tanulhattam, tapasztalatokat szereztem. Itt született meg első gyermekünk, Ágoston, akit az Úr szintén elhívott a lelkipásztori szolgálatra, s most Kézdimartonfalván szolgálja Istenét s népét.  Mivel szüleim messze laktak Érmihályfalván, ezért úgy gondoltam, hogy valahol Marosvásárhely környékén keresek gyülekezetet, de Istennek más terve volt, így visszakerültem Kalotaszegre, a türei gyülekezetbe, ahol nyolc és fél éven át szolgáltam az Urat. Ez egy nagyon szép idő volt, itt született további három gyermekünk, Beáta 1987-ben, Mária 1988-ban s Péter 1991-ben. Nem volt könnyű a szolgálat kezdete, hisz a parókia romos állapotban volt, meg kellett javítani, ami nem volt kis dolog. Nem volt engedély, nem lehetett hivatalos úton építőanyagokhoz jutni. De a gyülekezet csodálatosan a munka mellé állt, s önkéntes munkával néhány hónap alatt teljesen felújítottuk a több mint 1OO éves parókiát. A mai napig nagy szeretettel emlékezek vissza főleg azokra, akik ebben oroszlánrészt vállaltak, Gergely András gondnokra, Gergely János és István testvérpárra, az építkezést vezető mesterekre, a többi mesterekre, úgymint Nyilas István, Bálint István babuci, Bálint István és János Testvérpár, Bálint István muri, Gergely János kapa temetői, Gergely István balla, Décse Ferenc, Gál András,  Horváth György, Deritei János kőművesekre, de lehet hogy némelyeket ki is felejtettem a sorból, László Ferenc kántorra s a sok szerető és segítő szívű egyháztagra, akik ebben a hatalmas munkában részt vettek. Kezüket lélekben haló porukban is lélekben megcsókolom. Voltak olyan mesterek, akik 17-18 napot is dolgoztak önkéntesen, minden ellenszolgáltatás nélkül, akik pénzt fogadtak el, azok is csak jelképes összeget. Még sok építkezési munkát végeztünk, felújítottuk a melléképületeket, a bejárathoz székely-kaput készíttettünk Papp Ferenc áldott emlékezető nyikómalomfalvi tanító bácsi és fiai munkáját dicséri ez.
Közben eljött a nagy változás is 1989 decemberében, ami új lehetőségeket nyitott, főleg a külföldi testvérekkel való kapcsolattartásban. Felejthetetlenek voltak az első segélyszállítmányok, már karácsony harmad napján jött Magyarországról egy szállítmány, majd 199O január elsején befutott az első hollandiai szállítmány is, Hermann Hekman barátom hozta, akit már segédlelkész koromtól ismertem, aki a kommunizmus idején is többször meglátogatott. Hosszú másodperceken tartottuk átölelve egymást és mondtuk: első találkozás a szabadságban. 199O szeptemberében életünkben először juthattunk el Nyugatra, ami addig szinte hihetetlennek tűnt
, 3 felejthetetlen hetet tölthettünk el Hollandiában, egyet Németországban. Sírva léptem át autónkkal Helmstedtnél azt a határt, ami valamikor elválasztotta Kelet és Nyugat Németországot, s amiről úgy gondoltam, hogy majd csak 35 év múlva esetleg nyugdíjasként léphetek át. Meghatódva mentem át a branderburgi kapun, ahol már azelőtt a kommunista időkben kétszer járhattam, de csak a keleti oldalon. 1992 tavaszán egy szintén hollandiai munkacsoport felújította belülről a templomunkat és új padokkal cseréltük ki a régieket. Közben Magyarországon is testvérgyülekezetre találtunk, a Vál-i gyülekezetben, akinek akkor Zila Péter volt a lelkipásztora, aki később legkisebb fiam keresztapja is lett, s akivel mind a mai napig szoros barátság fűz össze. Két év alatt a két gyülekezet kölcsönösen látogatta egymást, sokat segítettünk az épülő gyülekezeti központjuk építésében. Náluk megszállva vehettünk részt a II.ik Magyar Református Világtalálkozón, ami felejthetetlen élmény marad számunkra. 1991 végén találtunk Hollandiában is testvérgyülekezetre Maarssen, Utrecht melletti gyülekezet fogadott testvérévé. Ez a kapcsolat mind a mai napig működik. Sok lelki élményben is volt részünk a türei gyülekezetben, több mint százan jártak vasárnap délelőttönként az istentiszteletekre, nagy szeretettel hívtak keresztelőbe, esküvőre, halotti torba is, ahol mindenütt igyekeztem Isten szolgájaként, bizonyságtevő módon részt venni.
                Életünk egyik legnagyobb ajándéka a hollandiai tanulmányút volt, amire épp az előbb említett Maarssen-i gyülekezet jóvoltából családom is elkísérhetett. Ebben a gyülekezetben lakva megismerhettem ennek az országnak, népnek az életét, a holland református egyház sokszínűségét is. Nagy szeretettel vettek körül a 8 ott töltött hónap alatt, ahol az Utrecht-i Teológián kb 13 kurzuson vehettem részt s szintén tökéletesen elsajátíthattam a holland nyelvet. Különlegessége ennek az időnek az volt, hogy hatszor prédikálhattam különböző gyülekezetek szószékein, sok gyülekezetben tarthattam előadást a mi népünkről és egyházunkról. Eredetileg a doktori fokozat elnyerése is cél volt, de erre az idő rövidsége miatt nem kerülhetett sor. Utána mék kb 28 szor járhattam Hollandiában,  11 gyülekezetben 4O alkalommal hirdethettem Isten igéjét, számos helyen előadásokat, gyülekezeti esteket tarthattam.
                Visszatérve a hollandiai tanulmányútról már várt az aranyosegerbegyi gyülekezet meghívása. Nehéz döntés volt, hisz Türében nagyon szerettek, de az Úr mégis azt végezte el bennünk, hogy tovább megyünk, persze ebben emberi dolgok is, mint a gyermekek taníttatása fontos szerepet játszott. Nehéz szívvel hagytuk ott Kalotaszeget 1993 júliusának végén, ahogy mondani szoktam, szívemnek egy nagy darabja örökre ott maradt, jó időnként visszatérni, találkozni a volt hívekkel, feleleveníteni a régi szép idők emlékeit.
                1993 augusztus 1-ével kezdtük meg az aranyosegerbegyi szolgálatot. Nem volt könnyű a váltás, hisz egy egészen más vidék, mentalitás, egy négyszer nagyobb gyülekezet várt ott. Azt mondhatom el, hogy Isten a szolgálatom által nagy lelki ébredést adott, megtelt a templom, több mint százan jártak bibliaórára, alig győztük hordani a Bibliákat, áhítatos könyveket. A bő két év alatt, amit ott tölthettünk felépült a hatalmas gyülekezeti központ, aminek érkezésünkkor még csak az alapja volt meg. Ebben anyagilag hathatós segítséget nyújtott a holland Putteni testvérgyülekezet, akikkel szintén szoros lelki kapcsolat alakult ki, ami mind a mai napig tart.
                1995 nyarán megérkezett a Marosvásárhely_Alsóvárosi gyülekezet hívása, ami megint egy nehéz döntés elé állított minket. Végül hisszük, Isten akarata szerint úgy d9nt9ttünk, hogy a meghívást elfogadjuk, és 1995 november 1-től elkezdődött az itteni szolgálat, ami mind a mai napig tart. Nem volt könnyű a szolgálat itt, hisz egy nagy gyülekezet várt, akkor több mint 4OOO lélek volt még, s egy híres előd után jöttem, aki magasra állította a mércét. Az első három év azért is nehéz volt, mert a presbitérium nem volt egységes a meghívásomat illetően, tulajdonképpen egyetlen szavazat döntött a meghívásomkor és ez évekig éreztette hatását. A presbitérium nagy része elfogadott, de volt két presbiter, akik nagyon sokat bántottak, úgyhogy egy adott ponton már-már azt fontolgattam, hogy el is megyek a gyülekezetből. De Isten könyörült a helyzeten és így itt maradhattam. Nagyon lassan tudtam megismerni a gyülekezetet, az első években fogalmam se volt, hogy kit temetek, kit esketek, kinek a gyermekét keresztelem. Nekem nagyon nehéz volt megszokni a személytelenséget, hisz falusi gyülekezeteimben mindenkit ismertem, Türében, még az állatok nevét is tudtam. De nagy áldásnak tartom mind a mai napig ebben a gyülekezetben, hogy nagyon sok embernek hirdethettem Isten szavát, rengeteg embert el tudtam érni az evangélium üzenetével, a 115O temetés alkalmából olyanokat is, akik talán soha nem hallották volna meg az evangéliumot. Erőmhöz időmhöz képest igyekeztem látogatni a családokat, több mint 25OO alkalommal kopogtattam be családokhoz, hívogattam őket megtérésre, a gyülekezeti alkalmak látogatására.
 Sok szép igehirdetési sorozatot tarthattam, ilyenek voltak az Ábrahámról, Pál apostol életéről. A pusztai vándorlásról tartott hosszú lélegzetű sorozatok, az utóbbi 9O igehirdetésből állt és négy és fél éven at tartott. Most a János evangéliumát prédikálom végig, talán ez lesz az utolsó nagy sorozatom.
Nagyheteken mindig sorozatokat tartok, ezeknek nagy része az idők során megjelent az Igehirdetőben, az Egyházkerület lapjában. Szolgálatom kedves része az is, hogy rengeteget írok, közel 3O éve írom az Üzenetbe, egyházkerületünk központi lapjában az áhítatokat. Közel 3OOO oldalnyi anyagot küldtem be. Két sorozatom, az egyik, amit különböző témákról írtam, a másik pedig, amit a bibliai helyekről, könyv formájában is megjelent egyházkerületünk kiadásában. Az első könyvem „erdélyi bestseller” lett, hiszen 3 év alatt 11 utánnyomást ért meg, és 52OO példányban kelt el. Ennek címe:Istennel kezdeni, a másik könyven:Barangolások bibliai tájakon pedig 2OOO példányban kelet el. Közben Magyarországon is megjelent három füzetszerű könyvem az Ébredés alapítvány kiadásában Pécelen. Az öt könyv összesen több mint1O.OOO példányban kelt el, amit Isten egyik legkedvesebb ajándékának tartok, amit nekem megadott, hisz így sokan épülhetnek belőlük olyanok is, akik engem személyesen nem is ismernek, könyveim eljutottak, Európa sok országába, de Amerikába, Kanadába, sőt még Ausztráliába is. Írásaimhoz sok német és holland irodalmat használok, mivel Isten nekem megadta a nyelvek ajándékát, igyekszem e nyelveket hasznosítani írásaimban, igehirdetéseimben, előadásaimban is. A német és holland teológia kincseit igyekszem egyszerű igehirdetésekben, sorozatokban feldolgozni, hogy így a magyar népünk is gazdagodjon ezek által, ezt hivatásomnak tartom és amíg élek szeretném e munkát folytatni.
                Külön színfoltja volt a szolgálatomnak börtönben végzett munka. Erről rengeteget tudnék mesélni, hisz 24 év óta rendszeresen járok be a marosvásárhelyi börtönbe, de mivel egy holland börtönmissziót végző alapítványnál tolmácsként is segédkezem, egy-két kivétellel Románia minden börtönébe eljutottam. Szép ajándék volt számomra az a 7 nemzetközi konferencia , amikre 1997 és 2OO7 között eljuthattam. Kétszer voltam Lengyelországban, ugyancsak kétszer Németországban, egyszer pedig Csehországban, Hollandiában, illetve Kanadában. Az utóbbi volt a legemlékezetesebb, hisz az világkonferencia volt, a föld 13O országából mintegy 7O felekezetből mintegy 1OOO ember vett részt. Akkor jutottam el a Niagara vízeséshez is, ami szintén egy életre szóló élmény volt. Persze ebben is nem ezek a fontosak, mert a cél az, hogy még a börtönben is megtérjenek emberek és megváltozzon az életük. Hogy az én szolgálatom hány embert vezethetett megtérésre, megjobbulásra , azt én nem tudom, s nem is kell tudnom, de szeretnék a mennyben találkozni olyanokkal, akiket ez a szolgálat vezetett élő hitre s üdvösségre. Akik erről többet szeretnének tudni, meglátogathatják a személyes blogomat: lorincz-istvan-alsovaros.blogspot com ezen több írásom van arról, hogy miként végzem a börtönmissziót , közel 4OO írásomat lehet itt olvasni, ezek között a könyveimet is.
                Szolgálatom lassan a vége felé közeledik, hisz már csak szűken négy évem maradt a szolgálatból. Hálát adok Istennek, hogy mindenhez erőt s kegyelmet adott, volt benne magasság és mélység, bűn és kegyelem, voltak bukások, is, de ezekből kiemelt az Úr, megbocsátotta bűneimet. Ezeket mindig igyekeztem alázattal megvallani Istennek, de ha kellett emberek előtt is megvallottam és bocsánatot is kértem. A jövőt nem ismerjük, hisz az ismeretlen előttünk. Szeretnék még élni s szolgálni. Magánéletemben szeretném, ha unokáink születhetnének, hogy azokat is taníthassuk, szeretgethessük. A szolgálatban szeretnék kitartani még pár évet, s ha Isten elhozza a nyugdíjas éveket szeretnék azokban is szolgálni. Talán több időm lesz még kézírásban levő igehirdetéseimből sokakat gépbe ütni, könyveket fordítani, feldolgozni főleg igehirdetések és előadások, esetleg evangélizációs sorozatok formájában.
Tudom, hogy múltam, jelenem és jövendőm, az üdvösségem is ott van Isten kegyelmes kezében. Mindezért övé legyen minden dicsőség.