Barangolások: Laodícea

Barangolások bibliai tájakon: Laodicea

Laodicea kisázsiai város, a Likosz folyó bal partján állt. Eredetileg Diospolisnak hívták, amit porig romboltak, majd Kr.e. 250-ben II.Antiokhosz Theosz szíriai király építtetett újjá, s feleségéről nevezte el. Ez lett Frigia tartomány fővárosa, Rómához hasonlóan hét dombra épült és magas kőfalak vették körül. Kr.e.133-ban csatolták a Római Birodalomhoz, a császárság virágkorában nagy és gazdag kereskedővárossá nőtte ki magát. A kisázsiai textiliparnak lett ez a város a fellegvára. A hellenizáció, a görögösítés itt is hatalmas méreteket öltött. Itt működött a kisázsiai tőzsde is, bankok egész sokasága telepedett meg a városban.Amikor Kr.u.60-ban egy hatalmas földrendés szinte teljesen tönkretette a várost, visszautasították a felajánlott segélyeket, s önerőből újjá is építették a várost. Fekete színű gyapjújáról is híres volt ez a város, amiből nagyszerű szöveteket lehetett készíteni, az itteni emberek nagyon szépen és ízlésesen öltözködtek. Híres gyógyszerészeti főiskolája is volt ennek a városnak, egy Kollurion nevű ember szemgyógyító kenőcsöt állított elő, amit az ókori világ leghíresebb orvosa Galenus is nagyon melegen ajánlt a különféle szembetegségben szenvedőknek. Ennek a gyülekezetnek a keletkezéséről se tudunk semmit sem, azt feltételezik, hogy Pál efézusi tartózkodása alatt jutott el ide az evangélium. Pál személyesen nem járt itt, de hallott a gyülekezetről, és arról rendelkezik, hogy a Kolossébeliekhez írt levelet itt is olvassák fel.

            Ahogy az gyakran lenni szokott, a városnak ez a lelkülete, gazdasági helyzete, szellemisége rányomta a bélyegét a gyülekezeti életre is, egyfajta önhittséget, elbizakodottságot eredményezett. Egy adott ponton úgy érezték, hogy nekik mindenük megvan, már semmire sincs szükségük, még Istenre és az Ő kegyelmére se. A földi jólét, gazdagság mindig is nagy veszély volt a hitélet számára, nem véletlenül mondja Jézus, hogy a gazdagoknak nagyon nehéz az Isten országába bejutni. Jézus szereti annyira ezt a gyülekezetet is, hogy leleplezi  önhittségüket, elbizakodottságukat, rámutat arra, hogy egy langymeleg állapotban vannak, amit Isten nem tud elfogadni. Kertelés nelkül megmondja nekik a hármas kísértésüket. Ők azt mondják, hogy gazdagok, Jézus pedig azt mondja: te vagy a nyomorúlt, a nyavalyás, a szánalomra méltó. Aztán a ruháról is mond valamit Jézus. Azt mondja, hogy hiába vannak a legízlésesebben felöltözve, ha nincs Jézustól kapott fehér ruhájuk, ami nem más, mint a megtérés, a megigazulás, akkor nagyon is mezítelenek , akkor nincs mi elfedezze bűneiket. Ha csak abban reménykedünk, amit mi tettünk, amit mi teljesítettünk, ami a mi érdemünk, akkor nagy bajban vagyunk. Meg kell értenünk, el kell fogadnunk, hogy csak Krisztus érdemébe, váltságába öltöztetve jelenhetünk meg az ítélő szék előtt. Nem véletlen, hogy Pál egyenesen arra kér, hogy öltözzük fel az Úr Jézus Krisztust. S mond valamit Jézus a szemgyógyító írról is, ami olyan híres és nevezetes volt nem csak Laodiceában, hanem az akkori egész világban is. Azt mondja el Jézus ennek a gyülekezetnek és nekünk is, hogy hiába van jó szemünk, hiába nem vagyunk testileg vakok, de ha nincs lelki, mennyei látásunk, ha nem látjuk az isteni dolgokat, akkor nem látjuk jól se magunkat, se világunkat, se életünket, se halálunkat, se küldetésünket, mert akkor lelkileg vakok vagyunk és azok is maradunk. De Ő akar adni nekünk szemgyógyító írt, ami nem más, mint Istennek Szentlelke, ami belülről megvilágosít bennünket és megtanít minket az Isten dolgaira és az Isten szerint való életre.

            A nagyszerű ebben a levélben is az, hogy bár Jézus ebben a gyülekezetben semmi dícséretes dolgot nem talál, hanem csak hiányosságokat, mégsem mond le róla. Mégsem mondja azt, hogy ez a gyülekezet nem az övé. Jézus szereti ezt az önelégült, elbizakodott, langymeleg állapotba jutott gyülekezetet. De hogyan szereti? Kemény szeretettel. Nem úgy, hogy leplet terít a dolgokra, nem úgy, hogy azt mondja: gyerekek nincs itt semmi baj, mehet a dolog így is tovább. Nem, hanem úgy szereti ezt a gyülekezetet és minket is, hogy megfeddi a bűnt, felfedi a bajokat, megmutatja a hiányosságokat, de azt is, hogy mi a megoldás, mi a szabadulás útja ebben a helyzetben. Az első lépés ennek a gyülekezetnek az életében a megalázkodás, a helyzet Isten szemével való meglátása, s a bűnbánat, a megtérés. De hát, tesszük fel a kérdést: elvégre ez a gyülekezet egy megtért gyülekezet volt! Ezek az emberek egyszer már mind döntöttek Jézus mellett és komoly veszélyeket is vállalva csatlakoztak az egyházhoz. Ez így igaz. De  a Szentírás nem csak az egyszeri, hanem a naponkénti megtérésről is beszél és erre is éppoly szükség van, mint az egyszerire. Gondoljunk csak Péterre. Hát ő is meg volt térve, ő is tudatosan és határozottan elindult Jézus követésébe, de Jézus mégis azt kell mondja neki: megtérvén erősíted a te atyádfiait. Mert Péter is felfuvalkodott, azt gondolta, hogy ő majd megmutatja, hogy mekkora hős ő. És meg kellett látnia, hogy nem ő tartja meg Jézust, hanem Jézus kell megtartsa őt. Meg kellett lássa, hogy ő csak kegyelemből élhet, és ezt a kegyelmet újra és újra el kell fogadnia Mesterétől.Ez a gyülekezet minket arra figyelmeztet, hogy mi soha az életben nem visszük annál többre, mint hogy kegyelemre szoruló nyomorúlt és szegény bűnösök vagyunk.Nem véletlen mondta Luther halálos ágyán: koldusok vagyunk ez az igazság.

            Jézus itt a megtérést különös módon fogalmazza meg: ímé az ajtó előtt állok. Milyen különös ez. Hisz  egy másik gyülekezetnek azt mondja, hogy Ő ad egy nyitott ajtót, amit senki be nem zárhat, és most Ő vár ajtónyitásra? Mindig Jézus az, aki zörget szívünk ajtaján. Nem a lelkipásztor, nem emberek, nem is az egyház. S ezen az ajtón csak belül van kilincs, ahogy azt számos festmény ábrázolja. Jézus lejött a menny magasságából, messziségéből, nemrég ünnepeltük ezt meg Karácsonykor, de az utolsó lépést, azt hogy a szívünkbe léphessen, nekünk kell engedélyezni. Ez Jézus alázata. Ő nem tör be erőszakkal senkinek az életébe, Ő csak zörget és vár. Ő az áldott vendég, akinél nem lehet drágább lakója a szívnek, hisz Ő az Ámen, a hű és igaz bizonyság, az Isten teremtésének kezdete. Ennél áldottab vendégünk nem lehet, s ha beengedjük, akkor Ő már nem is vendég lesz, hanem életünk állandó barátja, segítője, vezetője. Együtt fogunk Vele élni és halni. Ez a keresztyén élet lényege:Ő él bennem, többé már nem én élek. Ennek az életnek dicsőséges a vége: Jézussal ülni a királyi székben. Hogy mit jelent ez: ki mondhatja ezt meg, ezt majd csak ott látjuk meg.

            Ez a sorozat a végéhez közeledik, már csak a mennyei Jeruzsálemről fogunk beszélgetni, ahova Krisztus drága ígérete szerint meg fogunk érkezni. Ez a sorozat nem akart se több, se kevesebb lenni, mint kopogtatás szívünk ajtaján.  Bárcsak nyíltak volna meg e szerény írások által szívek Jézus Krisztus előtt. Akkor elérte célját, s akkor mi is el fogjuk érni célunkat, s a befejező részben majd meglátjuk, hogy milyen szép helyet készítget Jézus már kétezer éve  a mi számunkra Atyánk házában. Adja az Úr, hogy mindnyájan megérkezzünk majd oda.

Olvasandó igék.Mát.19,23, Luk.22,32, Róm.13,14,  Gal.2,20, Kol.2,1,  4,13-16, Jel.3,14-22